fotózta: Fábián Évi

Végzettség szerint fényképész, németnyelv-tanár, művészeti menedzser, műbútor-asztalos, vagyis szerepelhetne ő is a Nők Magyarországon kötetben, amelyből már a harmadik jelent meg. A Társalgó Galériában láthatta az érdeklődő a könyv fotóiból készült kiállítást, mind a nyolcvannyolc képet. Mindegyiken olyan nő portréjával, aki valamiben – művészet, tudomány, sport, akármi – kiemelkedőt alkotott. Az első kötetet Keleti Éva vezette be : „Nagy a felelőssége is a fotográfusnak. Száz év múlva ugyanúgy fognak látni minket, ahogy Székely Aladár objektívjével rögzítette Lédát. A legnehezebb műfajt választotta. Embert ábrázolt…” Többek között őt, Keleti Évát, a Kossuth-díjas fotográfust az első kötetben.

Fábián Évi tizenöt éves korában találta ki, hogy fotográfus lesz. Édesapjától kapott fényképezőgépet és beíratták egy fotótanfolyamra. Érettségi után nem vették föl az Iparművészeti Főiskolára fotós szakra, mert ott rajzolni is kellett. Így bölcsészkarra jelentkezett, s a német szakkal párhuzamosan beiratkozott a 6-os számú Iparitanuló Intézet képzésére (úgy jobban ismerik, hogy a Práter utcába). A legendás Hefelle József (ő írta a tankönyveket) volt az oktató, aki az elő évben még haragudott a bölcsészkarért, de amikor látta az eltéríthetetlenséget, akkor megbékélt.

A bölcsészkaron Fábián Évi feminista nyelvészetből írta szakdolgozatát, egy németországi ösztöndíjas kutatás alapján. Már az egyetemmel párhuzamosan kezdett dolgozni a Pester Lloyd című német nyelvű újságnál. Az egyetem elvégzése után két nyáron Vietnamban, Hanoiban tanított német nyelvet a Goethe Intézet megbízásából. 2003 és 2006 között az Origó munkatársaként fotózott mindent, tüntetést, árvizet, kis színest – ő volt ott a fotórovat –, így az akkor létező Mindentudás egyetemének előadásait is. Itt fényképezte Heller Ágnest, aki annyira lenyűgözte, hogy portrésorozatot készített róla. Ez indította el azt a tematikát, hogy olyan nőket kezdett el fotózni, akik a saját területükön fontosak, értékteremtők, nyomot hagynak. Telefonált, érdeklődött, utánajárt, hogy megtalálja őket. Például Szabó Magdának elment egy előadására, hogy ott fényképezhesse. A három év alatt annyi kép gyűlt össze, hogy rendezett belőlük egy kiállítást. Olyan jól mutattak a fotók a falakon, hogy az gondolta, jól mutatnak majd kötetben is. Ebben Gordon Agáta és Heve Andrea volt a segítségére, akik minden egyes felvételt hangulatos ismertető szövegekkel láttak el.

A portrék egyre sokasodtak, újabb és újabb érdekes nő került a sorozatba. Az élet minden területe fontos, és ez a sokféleség megjelenik a tevékenységekben. A helyszín is érdekes, ahol a portrékat elkészíthette. Ő egyedül dolgozik, nincs sminkes, nincs stylist, mindössze olyan helyszínt kér, ahol az alany jól érzi magát. Van, aki pár percet tud fordítani erre, és van, akivel egy napot is eltölt. Változó a helyszín, az egyiknél az erdő, a másiknál a lakás, vagy a laboratórium, vagy az iskola folyosója. Fábián Évinek a helyszínen kell kitalálnia, hogy mi a legmegfelelőbb, mert vaku sincs és mesterséges fény sem, csak a derítő. Így az is változó, hogy hány kockát lőtt el – az első kötet képei még analóg készültek.

Az első kötethez fotózta a vak Matatek Juditot, ő volt Tímár Péter Vakvágányok című filmjének főszereplője, akinek kezébe adva a fényképezőgépet el kellett magyarázni a működését is. Ehhez a kötethez fotózta Keleti Évát is, akihez aztán szakmai barátság kötötte, olyannyira, hogy amikor évtizedek múltán Keleti Éva mégis úgy határozott, hogy digitális fényképezőgépet vesz a kezébe, őt kérte a beavatásra.

Fábián Évi azt mondja, nincs különbség a profi és az amatőr fotóalany között. Már mindenki fotózik, és az sem véletlen, hogy annyi fotómodellből lesz fotós, mert ők tudják, hogy mi a legelőnyösebb a látványhoz. Horváth M. Judit vagy Szilágyi Lenke is modellt állt neki. Fábián Évi utólag nem vág – a technéjét ennek még akkor elsajátította, amikor filmre fotózott –, nála a teljes kép kerül a képmezőbe. Karikó Katalinnal kilenc hónap levelezés után negyven percet töltöttek a felvétel készítésével, de van, akivel egy egész napot eltölt, míg a megfelelő sikeredik. A harmadik kötet a Covid alatt készült, mert a megbeszéltet sokszor lemondták, és mindig több időpont kellett. Mindegyik képnek más a története, akár a technika miatt, akár emberileg, vagy a helyzet hozza úgy, hogy például félre kell ugrani, mert jön egy autó.

Minden kötetben nyolcvannyolc nő, nyolcvannyolc tevékenységgel, életúttal, történettel. De Fábián Évi fotózott közben mást is, nemcsak portrékat, ám ez volt az igazi. Sokféle emberrel találkozhatott, beszélgethetett, s a beszélgetésekre fel kellett készülnie. Utána nézett például a veseműködésnek, hogy Fekete Andreával, az I. sz. Gyermekgyógyászati Klinika kutatóorvosával beszélgethessen.

A sokféle érdeklődés, kíváncsiság és a tanulás jellemzi Fábián Évi életútját. A második kötet 2013-ban jelent meg, utána munkát vállalt Berlinben megélhetésből. Családi fotókat készített, ami igazi futószalag munka volt. Sokan fotografálnak, és nagyon nehéz ebből megélhetést találni. Amikor 2016-ban hazajött, először kertésznek állt, majd beiratkozott asztalos iparitanulónak. A bútorasztalos szakmát kitanulva táskákat csinál. Saját fotóstáskája is fából van. Ő a fatáskás lány. Sokféle táskát-ridikült készít fából. A márkanév, amit kitalált: TUKA (Túl a kamerán), s amikor nem fotózik, ő asztalos.

Tanít a MUOSZ fotóriporter-képzésén. Gazdag tapasztalattal rendelkezik, tudja, hogyan kell ellesni a pillanatot, hogy ott legyen benne minden, az ember és a sorsa, nemcsak a környezete. A munka izgalmas mindig, mert változó, hogy ki mennyire együttműködő. Fábián Évi csak azt tudja, hogy dolgozni kell, és ha kötetet akar, akkor szponzorokat kell keresni – erre is jó volt az elvégzett kulturális menedzserképző. Mint mondja: „ Nem tudom, lesz-e negyedik kötet, csak azt, hogy Magyarország izgalmas és jó terep olyan szempontból, hogy tele van különleges életutakkal. Azt, hogy a kötetek és a kiállítás után hova fogok eljutni, nem tudom. Lesz sok fotós megbízás, és ebből meg tudok majd élni? Nem tudom. Ha már van nyolcvan‒száz ember, akik bíznak benned, akkor neked is bíznod kell magadban. Ez erősít. Hogy ki is vagyok? Nem tudom magam könnyen definiálni. Szeretek tanulni és szeretek kézimunkával foglalatoskodni. Asztalos? Igen. Bölcsész? Igen. Fotográfus? Igen. És nem tudom, hogy mi lesz még. A legszívesebben tanulnék.

Nagyon sok minden tevékenység volt, és remélem, sok minden lesz még.”

JÓZSA ÁGNES

Tarnóczi Jakab – Varga Zsófia: Szépkilátás – Zenthe Ferenc Színház, Salgótarján

Fölocsudva a covid utáni sokkból, magukat felelősnek érző színházi alkotóink egy része – talán elszámolási és diagnosztizálási kényszertől is hajtva – megpróbál választ keresni országos méretű testi-lelki bénaságunkra. A „Hogy jutottunk ide?” és az „Élünk-e még egyáltalán, s ha igen, miképpen?” kérdés kollektív megválaszolása egyfajta Ki mit tud a magyar jelenről? sorozatot létrehozva, jó pár izgalmas bemutatót eredményezett az utóbbi évadokban. Térey János Dömötör András által a Kamra játékterére írt Káli holtak című regénye a színházi belvilág, Grecsó Krisztián Tíz eszkimó című darabja (a Katona nagyszínpadán) a pénzes, hazai felső tízezer, Bíró Bence Magyartenger című fekete komédiája (a Centrál Színházban) az eltorzult kispolgárság, Varsányi Anna Az eprésző kislány című rémlátó játéka (Budaörsön) egy határmenti kisközség életét mutatja be. Tarnóczi Jakab és Varga Zsófia a jelenkori fiatalság útvesztését egy frissen fordított Hauptmann darab segítségével hozta fájdalmas közelségbe nemrég, Magányos emberek címmel, a Kamrában. A Jurányi Ház és a Szkéné számos ide sorolható, igen értékes előadását most nem is említem.

Ennek a nagyon fontos, Magyarországot „tapogató” előadássorozatnak egyik becses darabja a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház 2022. május 27-én bemutatott, Szépkilátás című, vezetett improvizációkból született, Tarnóczi Jakab által rendezett játéka, melyet most januárban a főváros közönsége is láthatott a Katona József Színházban. A „zenés jelenetek egy hotelből” műfaji meghatározású produkció dramaturgja Varga Zsófia, díszlettervezője Kálmán Eszter, jelmeztervezője László Dávid, zeneszerzői Hunyadi Máté és Bencsik Levente.

Nagy oka van annak, ha egy rendező ezt a fajta előadásépítési módot választja aktuális munkamódszerül. Azt jelzi, hogy egyrészt már kellőképpen megbízik az adott társulat türelmében és terhelhetőségében, másrészt már ő is bírja a színészek bizalmát, s összességében remélhető, hogy a számtalan új helyzetet hozó, mindenkitől naprakész kreativitást kívánó munka előnyösen hat a társulat egészére.

Rohanós rendezvények, fárasztó, ottalvós kiküldetések során nem egyszer jártam a hajdanán Salgótarján ékességeként számon tartott, ma gazdátlan, s alighanem ebek harmincadjára jutó, sokemeletes Karancs Szállóban. Már csak ezért is érdekelt, vajon mit tudnak, s mit akarnak elmondani egy elképzelt, környékbeli hotel életéről az ott élők.

Kálmán Eszter díszlete mellbevágó erővel egyszerre jelzi a fogadótér, s vele a magánkézben lévő szálló egészének sivárságát és erőszakos élni akarását. Valahol a magasban fut egy zöldes csík, talán a környékbeli erdőt jelezve, oldalt képek nélküli, barna faburkolat, középütt, a hátfalon üvegajtók, a reménykedve várt vendégek számára. A foteleknek képzelt, sötétbarna műanyaghurkákból összerakott, nehézkes bútordarabok mintha széttaposott, ősvilági óriáshangyák tetemei lennének. S szinte érződik az a nem múló, hideg rántottaszag, ami nem megy ki a vidéki szállók falaiból, még ma sem, noha a mindenütt tiltott dohányzásnak köszönhetően, régóta nem társul már a régi, csípős bagószaggal.

Balra Vándor Éva, jobbra Bozó Andrea (fotó: Hegedűs Márk)

Kik élhetnek itt? A megadott témákra vonatkozó közösségi anyaggyűjtés működőképes motívumait egy adott ponton elkezdik összeszitálni az alkotók, és lassan kialakul, mi belőlük a maradandó, s hogy kik, hol, mit csinálnak – vagy csinálhatnának –, hogy a jelenetekből összefűzhető, laza történet szülessen. A helyszín, vagyis a Pesttől 210 kilométerre eső település egyetlen szállodácskája adott, s adott a hotel alkalmazottját játszó remek zongorista, Bencsik Levente is. És íme a pincéreket, recepciósokat, vendégeket, tulajdonosokat megformáló szereplők, ábécérendben: Albert Péter, Bocskai Virág, Bozó Andrea, Hege Veronika, Hunyadi Máté, Kaszás Gergő, Kecskés Alexisz, Kocsis Pál, Litauszky Lilla, Mikecz Estilla, Móczár Bence, Simon Kata, Vándor Éva. Sokan több alakot is megjelenítenek. A játék fő erényét maguk a kitalált és megtalált figurák jelentik, egyéni ízei pedig leginkább abból az akusztikus lebegésből származnak, ami hol a kórusban énekelt slágereknek – a hányatott életű Kalmár Pál, a hajdani „tangókirály” áhítatosan énekelt számainak–, hol a váratlanul magas szinten felhangzó Schumann-daloknak köszönhető. Persze, idézőjelben szólalnak meg ezek is, azok is.

Ebben a hotelben, ahol több az alkalmazott, mint a szállóvendég, Pestet úgy emlegetik, ahogy Moszkvára gondolnak a Három nővér szereplői. A többször is megidézett csehovi derengés időnként váratlan abszurdba csap át, noha az információmorzsák görgetése épp olyan bágyadtan zajlik, ahogyan a szláv filozofálgatás téblábol az idézett műben. Három nő áll a történések közepén. A főalak Emília (Bozó Andrea), a hotel tulajdonosnője, aki hiába visel napközben Chanel vagy Dior kabátkát, lelkének lényegét a Walt Disney hercegnős estélyi ruhák fejezik ki leginkább, különösen, ha szertartámesteri varázspálcának használja a triangulum csendítő rudacskáját. Emília életét az ő középsúlyosan alzheimeres édesanyja, az idősebb Valéria (Vándor Éva), a szókimondóvá öregedett hajdani tanítónő nehezíti, s nem kis gondot jelent számára huszonöt éves, Valéria nevezetű leánya (Hege Veronika), aki mostanában egyre többször kérdezi, hogy vajh, ki lehet az ő nemzőapja. De Emília nem válaszol. Sándor, a karbantartó (Kaszás Gergő), akit alighanem talált gyerekként fogadott be hajdan idősebb Valéria, madárhangok bűvöletében és Emília iránti viszonzatlan, ámde örök szerelmének ködében tengeti napjait. Mindent tud, mindent lát, s néha keresztbe tesz, valami elképzelt jó érdekében. A másik elvarázsolt lélek a mindentől függetlenül Schumann dalokat éneklő szállodai alkalmazott, vagyis az őt játszó szopránénekes: Simon Kata.

Albert Péter mint egyetlen vendég, a 3469-ik éjszakáját fizeti ki éppen. Kissé utánaszámolva, s 365-tel elosztva a napok számát, nem lehet nem gondolni a Zenthe Ferenc Színház tizedik életévére. Másik szerepében parádés módon jeleníti meg Ujj Lajost, a terület országgyűlési képviselőjét. Elgyöngítően pontos karikatúra az alakítás, a szörnyű csak az, hogy ez az ember a valóságunk megszokott figurája. Kocsis Pál játssza a lövöldöző, orosz milliárdosokat kísérgető Oszkárt, a fővadászt, valamint Tony Rónait, a skandináviába szakadt, most hazatévedt, s a múltba hirtelen belegabalyodó dalénekest, de Paula nénit is, az ismerkedési est egyetlen betévedt vendégét. (Ez az est egyébként olyan elképesztően sírnivalóra sikeredik, hogy Milos Forman, de tán még Fellini is csettintene rá egyet.) Három szerepben is igen emlékezetes Móczár Bence: halálra szánt kísérő vadászként, kötözködő szakácsként és legfőképp talán Suka Lászlóné Margó, a Tente Ferenc ökumenikus óvoda óvodapedagógusának elképesztő alakjában.

A többség csak álmodik arról, hogy elmegy innét. S végül lesz, aki elmegy, és romokban tér vissza, és van, aki visszajött, de már indul is, és sohasem tér majd vissza. S miközben finom asszociációs háló képződik a sokat emlegetett énekes és költöző madarak tulajdonságaiból, a maradó és a menekülő emberek szándékaiból, mindezekhez hiteles valóságismeret adja a hátteret. (Hogy mennyire nem vicc a hajópincér Adorján (Kecskés Alexisz) halálos kimerültsége, azt saját magam láttam egyszer: egy több hónapos hajóútról hazatért, alvásképtelen fiatal srácot napok óta próbált kis időre elaltatni egy akupunktúrás szakember. Mikor végre hosszabban sikerült, az orvos előttem sírta el magát örömében.)

Bozó Andrea, Hege Veronika, Mikecz Estilla, Hunyadi Máté, Kaszás Gergő és Kocsis Pál (fotó: Hegedűs Márk)

„A színészünk?” – üdvözli Bozó Andrea míves mosollyal a fellépésre érkező színjátszót, Hunyadi Mátét. Célba talál az utalás. Igen, itt élünk, ahol a miféléket csak valami megvető birtoklás szintjén tartják számon, s csak akkor, amikor a helyzet úgy kívánja, hogy „..egy Himnuszt… énekeljünk má!” Az itteni himnuszocska most csak a Kalmár Pál nótájából lett kardal: „Oly szép az élet, míg álmoknak élek, / De ki tudja, mi jön majd ezután?” A népdalkör nehezen tájékozódó énekese (Litauszky Lilla) viszont olyan fájdalmas, nagy erejű balladát kezd, hogy az meg szinte megrepeszti a pillanatot. Zavarba is jön mindenki a szokatlan minőség hallatán.

Egy későbbi jelenetben valami holdkóros Szent Iván éj szele hordja be az ajtón a sorsuk elől menekülő Ildikókat, Litauszky Lillát és Mikecz Estillát, a két zavarodott menyasszonyt, hogy találkozzanak és vodkázzanak egyet a harmadik Ildikóval, a nemrég még orosz vendégvadászként üvöltöző, most meg megfáradt anyakönyvvezetőt játszó, varázslatos Vándor Évával. Lassan, de biztosan emelkedünk el a valóság talajáról.

Emília, akinek a lánya végül megsejti, ki is lehet az ő apja, végül tojáslikőrrel issza le magát a sárga földig. Emília a játék tragikus figurája, és Bozó Andrea megrázóan szépen festi le őt nekünk. A jóra törekvő tudatlanság, a hézagosan működő, görcsös erő, a szerepelhetnék, a butácska asszonyiság, vagy épp a sekélyes mintákat követő igazodási vágy ő. A mindent eltűrő, nevetséges, de mégis győzedelmes megkapaszkodás példája, aki talán egyszer mégiscsak ugródeszkája lesz valami igazinak. Valaha, nem is annyira régen, a hagyományukat vesztett falvak és az arctalan kisvárosok újmódi tisztaszobáiban a vetett ágyak tetejére illesztettek egy fura terítőt. Fehér cérnából, fodrosra horgolt, cukros vízzel megkeményített, díszes valami volt ez, amiről sűrűn el kellett hajtani a legyeket. De ott kellett legyen a szépség végett. Emília egész alakja juttatta most eszembe.

Az est összegzéseként nem valami szóban megfogalmazható élmény, inkább csak egy hálás, tétova gesztus maradt bennem. „Face palm” a neve annak a zavarba ejtő meglepetésre válaszoló mozdulatnak, amikor valaki tanácstalanságában egyik kezével eltakarja, vagyis tenyerébe temeti az arcát. Mert tudja, hogy amit lát, az igaz. Csak nem könnyű elviselni.

GABNAI KATALIN

Robert Wilson – Tom Waits – William S. Burroughs: The Black Rider – Örkény Színház

Az Örkény Színház úgy döntött, hogy tizenkilencre lapot húz, és egy kockázatos, ám egészen egyedülálló premierrel zárta a tavalyi évet. Robert Wilson, Tom Waits és William S. Burroughs szürreálisan abszurd horror meséjét, a The Black Rider, avagy a varázsgolyó kaszting című darabot Polgár Csaba állította színpadra. Kockázatos választás, mert a darabban elhangzó dalokat eredeti nyelven, azaz angolul lehet csak előadni, és egyedülálló, mert Magyarországon eddig csak a Nemzeti Színház mutatta be (Ascher Tamás rendezésében) felolvasószínház formájában. Az Örkény célzott, és a golyó talált. Ahogy Polgár Csaba a nyílt próbán fogalmazott: „kicsit olyan, mintha a negyven éve Amerikába szakadt honfitársunk hazajönne, és a ceglédi restiben elmesélné a Kőműves Kelement úgy, ahogy ő emlékszik rá” – mi nézők pedig először kicsit idegenkedve hallgatjuk, majd egyre tágabbra nyílt szemmel és az arcunkra ragadt, vigyorra kész félmosollyal várjuk, hogy vajon mi jöhet még a képtelenségig fokozott groteszk hullámvasútján, s csak a negyedik visszatapsolás után vesszük észre, hogy kihűlt a fekete és már rég elment a pesti gyors.

Az eredeti darab Robert Wilson amerikai színházi rendező és képzőművész, Tom Waits énekes-dalszerző, zeneszerző és William S. Burroughs író és előadóművész koprodukciója egy német népmese nyomán, amely Carl Maria von Weber 1821-ben bemutatott A bűvös vadász című operájának is alapjául szolgált. A két mű befejezése azonban ugyancsak eltérő: Weber operájában „boldogan élnek, amíg meg nem halnak”, míg Burroughs szövegkönyve ennél kissé kegyetlenebb fordulatot vesz – a két szerző közül az egyik ugyanis Tell Vilmost játszva (és az eredeti meséhez hasonlóan) megpróbált lelőni egy almát a felesége fejéről – talán nem kell mondanunk, hogy melyik.

Középen: Zsigmond Emőke és Borsi-Balogh Máté (fotó: Horváth Judit)

A cselekmény viszonylag egyszerű és könnyen követhető: Wilhelm, a könyvelő beleszeret az erdész lányába, ám Bertram, az igazi férfi-értékeket szem előtt tartva csak olyannak adja lányát, aki vadászként is megállja a helyét – a toll és papír nem megfelelő lőszerszám, még csúzliként sem. Wilhelmnek tehát bizonyítania kell rátermettségét, de mit tehet, ha fegyverével még véletlenül sem talál el semmit? Aggodalomra semmi ok, érkezik Faláb, avagy a Patás, ismertebb nevén maga az Ördög, aki igazi kereskedői vénával, „az elsőt mindig ingyen” trükkel hamar kilátástalan helyzetbe kergeti szerencsétlen Wilhelmet: főhősünk kénytelen a sánta patás szabta feltételekkel újabb és újabb varázsgolyókat vásárolni. Az utolsó üzlet pedig így áll: hét golyó van, hat találatról a szerelmes ifjú dönthet, a hetedikről viszont Faláb. A happy end elmarad, Wilhelm utolsó, hetedik tölténye a levegőbe eresztett madár helyett az ő galambocskáját, Kätchent találja el. Az eredmény két megsebzett szív, egy megbomlott elme és ezáltal egy újabb lélek a sánta patás kertjében.

Az előadás tulajdonképpen már a függöny felhúzása előtt elkezdődik, Schell Judit és Tenki Réka hangja tájékoztatja a nézőket arról, hogy mi várható – visszafogott felkészítés ez a horrorisztikus komédiára. A brechti elidegenítés itt kezdődik és nem is ér véget: a szinte megállás nélküli dalbetétek, közjátékok, látomások, a Herceg és a Kikiáltó narrálása még véletlenül sem engedi, hogy azonosuljunk a szereplőkkel vagy a történettel – az ember a maga egyediségében egyébként sem jelenik meg itt, az elnagyolt és nevetséges karaktereken szórakozni lehet csak és okulni belőlük, akarva-akaratlan távolságtartással. A színészi átlényegülést, szerepbe lépést szépen szimbolizálja a színpadra lépéskor minden szereplő által viselt maszk – egyedül a Patás nincs „szerepben”. Vajon az ördög annyira emberi, hogy ő az egyedüli valós alak?

A Závada Péter fordította szövegkönyv olyan egyensúlyérzékkel képez átjárást az angol és a magyar között, hogy a két nyelv keverékéből épített szóösszetételek és rímpárok szinte egy percig sem hagyják pihenni a nézőt. Érezhető a fordítás dallamában és ritmusában Závada zenei múltja, ami AkkezdetPhiai rajongóként és rajongóknak külön öröm.

A díszlet és jelmez Izsák Lili impresszióinak köszönhető expressziók – nem először dolgoznak együtt Polgár Csabával, és ahogy A Hattyú című darabban, úgy itt is létrejön a tökéletesen zárt egység rendezés, színpadkép és jelmez között. A megjeleníteni kívánt vásári giccshez képest az összképet nézve tulajdonképpen letisztult minden, a homogenitás érzetét keltő egyforma kislány-babaruhák, az erdész egybe varrt ing-nadrágja mind erősíti azt a groteszk, néhol valószerűnek tűnő, mégis mindig egyértelműen idegenné tett világot, amit a rendező megteremt. Éppen annyit formál, hogy a tartalmat erősítse és ne tompítsa. Az erdő megjelenítése a színpadon külön említést érdemel: a vékony csíkként vertikálisan emelkedő kijelző úgy vonultatja végig az erdő fáit talajtól lombkoronáig, ahogy egy alaposan s lassan megfigyelő szempár tenné.

A közel két órás rém-játékban kiemelkedőek a színészi teljesítmények: az abszurd, teljes figyelmet követelő (és persze rendezett) káosz közben nehéz levenni a szemünket Patkós Márton Kunojának állandó mozgásban lévő mimikájáról, Tenki Réka egyszemélyes, skizofréniát súroló betétje pedig Ernest Hemingway-jel, annak ügynökével, az ördöggel és az ördögi Hollywooddal az előadás egyik csúcspontja. Takács Nóra Diána mint Faláb elképesztő; lehengerlő hanggal sepri le a színről minden korábbi ördög-képünket.

Polgár Csaba horror-cirkusza kézen fog, leültet, egy hirtelen mozdulattal belénk mar és addig nem ereszt el, amíg nem tanuljuk meg, hogy csak a bolondok kötnek üzletet az ördöggel.

Na de ki a bolond? A The Black Rider szerint mindenki.

HERÉB DOMINIKA

Robert Wilson – Tom Waits – William S. Burroughs: The Black Rider – Örkény Színház

Előfordul, hogy egy színpadi mű megteremti a maga legendáját. A színpadi műn magát a létrejött előadást értem; noha Robert Wilson tudtommal egyetlen hangot nem komponált és egyetlen verssort nem írt le, nem véletlenül áll az ő neve első helyen a The Black Rider színlapján. Hiszen a bő harminc éve, Hamburgban tartott bemutatónak ő volt a szellemi atyja, és a produkciót alapjaiban határozta meg a wilsoni színházesztétika és a különleges színpadi világ, aminek köszönhetően az egykori előadás még napjainkban, egy közepes minőségű YouTube videón is elkápráztatja nézőjét. Nem véletlen persze, hogy a XX. század egyik legfontosabb színházi rendezője a színpadi mű megalkotásához a kor egyik legeredetibb, összetéveszthetetlenül egyéni stílusú és napjainkban is kultikus zeneszerzőjét, valamint a beatnemzedék legjelentősebb íróinak egyikét nyerte meg. (Az pedig, hogy Burroughs döbbenetes magánéleti tragédiája hogyan kapcsolódik a mű tartalmához, nemcsak alkotáslélektani kérdés, de a legendához hozzátartozó bulvártéma is.) Ráadásul az elmesélt történet közismert, elsősorban a népszerű Weber-operának, A bűvös vadásznak köszönhetően, amelynek cselekményétől a The Black Rideré nem tér el lényegesen. Wilhelm, a nyámnyila írnok az erdész lányába, Kätchenbe szerelmes, akit azonban apja másnak ígért. Elhatározását Bertram csak akkor hajlandó megváltoztatni, ha Wilhelm vadászként bizonyítja férfiasságát. Ami lehetetlen vállalkozásnak tűnik, mígnem Wilhelm találkozik egy idegennel, akitől varázsgolyókat vesz, s innentől kezdve minden lövése célba talál. Csakhogy az idegen maga az ördög, a vele kötött egyességnek pedig súlyos ára van: az utolsó golyót ő irányítja. És ez az utolsó golyó Kätchent találja el. Burroughs persze másképpen meséli a történetet, mint az opera librettója: profánabbul, a romantikát iróniával vegyítve, megszakításokkal, kitérőkkel. A hamburgi bemutató művészi sikerének egyaránt része volt a történetet újragondoló, egyszerűnek tűnő, ám többrétegű szövegkönyv, Waits magával ragadó muzsikája és Wilson különleges színházi világa. A siker, az egymást követő reprízek sora nem meglepő. Az már inkább, hogy a magyarországi bemutatóra több mint harminc évet kellett várni.

Középen: Takács Nóra Diána (fotó: Horváth Judit)

Ez utóbbi mondat persze nem teljesen korrekt, de legalábbis van benne némi tettetett naivitás. Merthogy bárkinek, aki újból színre viszi a darabot, úgy kell adaptálnia azt, hogy hűséges legyen Wilson alkotói szelleméhez, de ugyanakkor felejtse el Wilsont mint az előadás rendezőjét. Vagyis semmi esetre se próbáljon másolatot készíteni az eredetiről, de rendelkezzen olyan erős vízióval, amely a létrejövő bemutatót mindenképpen kiemeli a zenés színházi sztenderdből. A legtöbb musicallel, rockoperával szemben tehát nem egy kész darab professzionális színpadi megvalósítása a cél, hanem egy saját színpadi mű megalkotása. Hogy ez a külföldi reprízeknek mennyiben és miként sikerült, nem tudhatom, de azt igen, hogy ez az igény meglehetősen távol áll a honi zenés színházi ambícióktól. Ráadásul a mű az előadókkal szemben is sokféle kívánalmat támaszt: miközben valamennyi szereplőnek fontos színészi feladatai vannak, énekben, mozgásban is professzionális teljesítményt kell nyújtani – ami a mellékszereplők esetében is muzikalitást, karakteres énekhangot, mozgáskészséget kíván, a főszereplőknek pedig komoly vokális követelményeknek kell eleget tenniük. És ehhez járulnak még az alkotók megkötései, mindenekelőtt az, hogy Tom Waits nem engedi lefordítani a dalszövegeket, ebből adódóan a szereplőknek angolul kell énekelniük (a néző pedig – mintha operát nézne – a feliratokat olvashatja). Így aztán mégsem annyira meglepő, hogy csak most került sor a magyarországi bemutatóra, miként az sem, hogy nem zenés színház, hanem egy belvárosi művészszínház tűzte műsorra a The Black Ridert. Legalábbis azoknak biztosan nem az, akik közelebbről ismerik a társulatot, tudják, hogy tagjai közül többen kiemelkedő vokális adottságokkal rendelkeznek, esetleg hallották már énekelni őket nem túl gyakori zenés színházi szerepeikben, vagy legalább az évente megrendezett Örkény kerti koncerteken. És az sem meglepő, hogy a színpadi mű létrehozására a kőszínházakban és független társulatokban, Magyarországon és külföldön egyaránt dolgozó, eredetileg – a társulat több tagjával egyetemben – „zenés színészként” végzett rendező, Polgár Csaba vállalkozott.

A létrejött bemutató legfontosabb jellemzője, hogy valóban autonóm színpadi alkotás, saját világgal, atmoszférával – amit felesleges volna Wilson rendezéséhez hasonlítani. Az alaphangulatot már akkor megteremti a Polgár Csaba, amikor még a leeresztett függöny előtt, a kivilágított nézőtéren várjuk az előadás megkezdését. Sajátosan torzított, vásári kikiáltókéra emlékeztető hang vezeti fel a játékot, felhívva a figyelmet arra is, hogy a színészek angolul énekelnek majd, így aztán be is íratták őket egy angol nyelvtanfolyamra. Ami nemcsak frappáns geg, de megágyaz annak a színpadi stilizációnak, amely a történetet a valóság és (rém)álom határmezsgyéjén mozgatva gyakran visszautal a színházi alaphelyzetre is, és a mítosz egyes elemeit ironikusan teatralizálja. A játékos irónia nem idegen Závada Péter fordításától sem. A rímeket és kínrímeket dinamikusan halmozó, roppant mulatságos sorok szellemesen teszik idézőjelek közé a nyelvi/kommunikációs nehézségeket is: a humorforrást néha a magyar és az angol virtuóz összeforrasztása jelenti, másutt az angolul megszólaló német történet nyelvi sajátosságain élcelődik a szöveg – egy feliratból például azt is megtudhatjuk, hogy Kätchen sajnos nem beszél németül (igaz, ami igaz: a többi szereplőhöz hasonlóan őt is csak magyarul és angolul halljuk megnyilvánulni). Nemcsak ez esetben jelenik meg ironikus, a színházi helyzetre utaló kommentár a dalszövegek fordítása mellett: azt is tudomásunkra hozzák, hogy az Örkény Színház hogyan vásárolta azt a méretes darálót, amely a játék utolsó jeleneteiben – eredeti funkciójától némiképp eltérően – habfürdőbe borítja a színpadot.

Bíró Kriszta, Máthé Zsolt, Friedenthal Zoltán, Kókai Tünde és Zsigmond Emőke (fotó: Horváth Judit)

Kulcsmomentuma ez Polgár Csaba rendezésének; az előadás egésze – mind a történet, mind a karakterek, mind a látvány szintjén – szívesen él a különböző eszközök diszfunkcionális alkalmazásának lehetőségével. A zenekar tagjai jelennek meg először a színen; valamennyien maszkban vannak, így foglalják el helyüket, így is kezdenek zenélni. Majd előkerülnek a szintén maszkot viselő színészek is, akik ugyan rövidesen leveszik az álarcot, de mintha így is maszkban maradnának: a különös parókák, frizurák, a furcsa smink szinte automatikusan rajzolják el a szerepeket. Bertram családjának nőtagjaira Izsák Lili bongyor fekete parókát, kismamacipőt és megegyező szabású, de változatos színű, szépnek a legnagyobb jóindulattal sem mondható ruhákat adott (az előkelőségek viselete alig tér el az övéktől, csupán a cipő magas sarkú és a ruha szabása szexisebb). Az ördögi Faláb viszont változtatja alakját: hol takarítónőként simul a női tablóba, hol démoni dizőzként képez kontrasztot mindenkivel. A férfiak pedig – ideértve Wilhelmet is – úgy festenek a maguk fakón színes, előnytelen ingjében, pantallójában, mintha valami régi bajor filmkomédiából léptek volna elő. A szín nagy része üres ugyan (a zenekar az emeleti galérián játszik, az így tágassá váló térbe csak jelzés értékű díszletelemek kerülnek alkalmanként), ám a világítás különös atmoszférát ad a játéknak. A fürdőhabot például vörös színben is megvilágítják, amitől olyan érzésünk van, mintha piros hó esett volna. A vörös szín motivikusan persze a kiontandó vérre is utal, és a szellemes, játékos előadás mindvégig megidéz, használ olyan elemeket, színpadi jeleket, amelyek a tragikus végre céloznak – vagyis a mulatság nem felhőtlen, a halál végig ott kísért a színpadon. Kätchen egy kitömött vadlúddal a hóna alatt közlekedik, ám jóval a tragédia előtt láthatjuk a kibontott, fekete szárnyú, pusztulásra ítélt madarat is. Beszédes a fegyverek szaporodása is. Nemcsak a vadászpuskáké, amelyeknek természetes funkciója van a történetben; igazán fenyegetőnek az erdészné húga kezében himbálódzó, diszfunkcionálisnak tűnő pisztoly érződik. Maga a halál a lehető legegyszerűbben, sallangmentesre stilizáltan történik meg: kevéssel az utolsó lövés után Kätchen rongybabaként esik össze a színen. Élettelen testét Wilhelm keresztül-kasul vonszolja a habfürdő sűrűjében. Ez a tehetetlenséggel, fájdalommal átitatott mozdulatsor, amely egyszerre célirányos és céltalan, egyébként nem jellemző a játékra. Merthogy Molnár Csaba egyebekben egészen valószerűtlen mozgáskompozíciókat kreált: a szereplők gyakorta úgy haladnak előre, hogy voltaképpen hátrafelé mennek (vagy legalábbis ilyen érzést keltenek), s a mozgássorok többnyire olyanok, mintha valaki visszapörgetné, újrajátszaná, újra összerakná a valóságban lejátszódott jeleneteket.

Polgár Csaba rendezése gyakran kifordítja, groteszk színekkel dúsítja a klasszikus musical-patentokat is. Igaz ez a zenei hangzásra is; a vokális megnyilvánulások diverzitásának – ideértve a fejhangokat, a torzított hangokat, a váratlan ritmusváltásokat is – mindig jelentősége van. De a műfaji sablonok idézőjelbe tétele még nyilvánvalóbb a karakterek megjelenítésekor. A szerelmespár például alkatilag látványosan elüt egymástól: a törékeny, fekete hajú lány magas, testes, tejfelszőke hajú fiúba szerelmes. Egymás mellett állva, epekedve szinte bizarr látványt nyújtanak – de a kettősökben mégis izzik a levegő közöttük. Megszólalásaik és dalaik pedig rácáfolnak a megjelenésük által keltett benyomásra: Borsi-Balogh Máté óriáscsecsemőnek látszó, esetlen Wilhelmje éterien szép hangon énekel, míg Zsigmond Emőke Kätchenként eleve karakteresen megemelt hangon szólal meg és ezt a karaktert megtartja a legmagasabb hangok kiéneklésekor is. Friedenthal Zoltán Bertramja figurájának karizmájával, illetve éneklésével mintha úgy idézné a klasszikus operai baritonokat, hogy egyszersmind idézőjelbe is teszi szerepkörüket. Takács Nóra Diána hangja pedig úgy süvít, úgy kerít hatalmába mindenkit, hogy eszünkbe juttatja azt a közhelyet, mely szerint a Pokol bizonyos szempontból vonzóbb lehet az Édennél. A négy főszereplő kimagasló énekes-színészi alakítása mellett a többiek is különleges színeket (és hangzásokat) tesznek hozzá az előadáshoz. Máthé Zsolt karakterteremtő ereje és muzikalitása éppúgy fontos alkotóeleme a játéknak, mint Bíró Kriszta érzelmi állapotok sorát megidéző, kifacsart gesztusai vagy Kókai Tünde egyszerre dévaj és rémült tekintete. A kívülállók szempontját képviselő Schell Judit és Tenki Réka duettjei és szólói erősen meghatározzák a játék ritmusát, s egyúttal kontrasztot is jelentenek Wilhelmék történetével. A zenekarból kilépő Mátyássy Bence éteri hangzású dala különös szellem-jelenésnek érződik, Patkós Márton szellemfigurája pedig öblös-rekedtes hangjával magát Tom Waits-et idézi meg.

Nem tudhatom, milyen (és mennyire régi) előzményei vannak az Örkény bemutatójának, hogyan ért össze Polgár Csaba alkotói intuíciója a társulat tagjainak zenés színházi ambícióival, de azt látom, hogy a színpadi mű és a színház jól jártak egymással. A színészek egy különleges alkotás interpretációjában mutathatták meg jelentékeny énekes-színészi kvalitásaikat, a The Black Rider magyarországi bemutatója pedig valóban autonóm, kreatív, kimagasló szakmai színvonalon megvalósított újragondolása lett a kultikus darabnak.

URBÁN BALÁZS

Lotte Lenya, a zseniális énekesnő

Nagyon szeretem, pontosabban elfogult vagyok a húszas évek, azaz a weimari köztársaság színházával, irodalmával, szóval kultúrájával, s benne persze elsősorban Bertolt Brechttel és Kurt Weill-lel. És persze köztük a mára kissé felejtett Lotte Lenyával. Lotte a Koldusopera című kvázi musicalben lépett a világhír színpadára, de ne fussak előre.

A színház (Theater am Schiffbauerdamm) akkori tulajdonosa elment Brechthez, hogy nyílik az újonnan berendezett színház, és nincs darab, azonnal kéne egy ütős dráma, vagy operett vagy akármi. Brecht összeült Kurt Weill zeneszerző barátjával és pár éjszaka alatt összedobták azt a furcsa művet, amit ma Koldusoperaként szeretünk. Teljesen fura alakulat volt: se nem opera, se nem prózai színház, a dalbetétek hol jazzben szóltak, hol slágerszerűen, hol filozofáltak, hol romantikusan-ironikusak, sőt polgárpukkasztóak voltak. Ráadásul a zenekar felköltözött a színpadra, az élő zene játszotta az egyik főszerepet. Szó, ami szó, a szövegek vadak voltak (például Jenny a Ballada a kalózok szeretőjéről című dalban, arra a kérdésre, kit öljenek meg a vad tengeri rablók, azt feleli, hogy mind az egész várost.

A Háromgarasos opera című filmben, 1931

Már majdnem kész volt a bemutató – 1928 márciusára volt kitűzve –, de a főpróbán kiderült, hogy a darab nem elég ütős, ráadásul a főszerepet (Bicska Maxit) játszó színész (Harald Paulsen) sztrájkolni akart, merthogy csak a második színben jut szóhoz, pedig ő viszi a hátán ezt a furcsa kevercset. De a két szerző, Brecht és Weill is belátta, hogy bizony az első felvonás unalmasan indul, ez derült ki épp a próbán. Ezért az utolsó pillanatban összeültek és megszületett a Mackie Messer (Bicska Maxi) című „moritat” (gunyoros előjáték) – ami azonnal sikerre vitte a darabot: másnap már az utcán is ezt a dalt fütyülték a népek….

Lotte Lenyának az volt a pechje, hogy nem volt egy csábító szépség, és ami fontosabb: szemben Marlene Dietrich-hel, a hangosfilm csak néhány év múlva indult Németországban, mindjárt a Kék angyal című sikerdarabbal. Vagyis Lotte pár évvel korábban érkezett. De hangja fennmaradt, és 1933-ig állandó sztárként játszott a németeknél, majd külföldön, végül Amerikában.

Bertolt Brecht, Lotte Lenya és Kurt Weill

Én meg róla, Lenyaról akarok írni. Ez a furcsa, kaparó torokhang, a dobpergés-szerű „r” betűk, amiről Lotte híres volt, utánozhatatlan és máig élvezhető. Pollyként (a Koldusoperában) egymás után rúgja ki tehetős udvarlóit, ám amikor a koszos, goromba Mackie belép, azt énekli, hogy „nem tudtam, mit csinálok.” Hát ilyen, amikor a szerelem villáma lecsap, és Lenya ezt az átalakulást drámai erővel tudta hozni repedt fazék hangján és többszöri – zenei – átváltozással. Csoda.

Akit érdekel, két híres dala, a Barbara Song (Polly szerelmi dala)

és a Jenny, a kalózok szeretője című Lotte variánsa megtalálható a YouTubon.

Mellékesen ez utóbbit Faludy György balladája örökítette meg magyarul – Villon után, szabadon. Ennek szövege is megtalálható a neten (Ballada a kalózok szeretőjéről címen).. Faludy kicsit hosszú, de érdemes olvasni: e fordítás tragikus mása annak, amit Lotte Lenya németül énekel.

ALMÁSI MIKLÓS