Uncategorised

Egy évvel az orosz‒ukrán háború kitörése után nem mondhatjuk, hogy a színház nem reagált erre a helyzetre. Vagyis nem tudom, hogy erre reagált-e, hiszen az évadtervek sokszor két-három évre előre elkészülnek, ráadásul a covid miatt most nagyon sok helyen csúsztak is a bemutatók. Mindenesetre feltűnő, hogy az utóbbi hónapokban mennyire megszaporodtak a háborút tematizáló előadások. (Persze az is lehet, hogy ez az érzet részben a nézőről szól, aki azt hallja ki a színpadi valóságból, ami az életben nyomasztja, körülveszi.) Néhány példa csak, amelyek között van klasszikus, kortárs külföldi és magyar egyaránt: Kurázsi és gyerekei Budaörsön, Kályha Kati a Radnótiban, a haditudósítók élete (a csíkszeredai Pillanatfelvétel) és abszurd öldöklés a debreceni Makbettben – folyik a vér a színpadon is. „A jó oldalon állok, azt hiszem” – mondják az utóbbi előadásban, és ez az egyik alapkérdése Fábián Péter friss drámájának, a Kenyértörésnek is. Amely, miként egy interjúból kiderül, valóban a háborúra való reflexióként született.

Te hol allsz

Háda Fruzsina, Csányi Dávid és Feuer Yvette a Kenyértörés című előadásban – Láthatáron Csoport (fotó: Reviczky zsolt)

Fábián Péter (aki az előadást írta és rendezte) előszeretettel nyúl történelmi témákhoz, hogy révükön egyszerre beszélhessen a máról és örök emberi dilemmákról. Az ókori történelemhez sem először fordul, így volt ez a még a k2 társulattal létrehozott Antigoné esetében is. Osztálytermi előadás volt az is, ahogy a Kenyértörés is az, bár nemcsak iskolákban, a Jurányiban is játsszák, és nemcsak középiskolásoknak, felnőtteknek is ajánlják.

A görög-perzsa háborúk idejét felidéző darab egy kis görög szigeten, Ténoszon játszódik, amely annak idején valóban ki akart maradni a harcból, végül azonban csatlakoztak a görög szövetséghez. A történet szerint itt él az özvegy anyából és két gyermekéből álló kis család. Az anya pék, fia és lánya segítségével viszi az üzletet, amelyhez a szigeten meg nem termő gabonát a perzsáktól kapják. Mi a fontosabb? Enni adni a családnak és a szigetlakóknak, vagy kiállni és harcolni a hazánk szabadságáért? Túlélni, vagy közösséget vállalni a megtámadottal, akár az életünk kockáztatásával is? Meddig terjednek a szolidaritás és az önfeláldozás határai? A történet ilyen és hasonló kérdéseket vet fel, anélkül, hogy direkt módon rájátszana a jelenkori áthallásokra.

Ugyanakkor az alkotók megőrzik a tandráma jelleget, az előjátékkal ráirányítják a figyelmet az előadás fókuszában álló dilemmára. A színészek szinte észrevétlenül visznek át bennünket a kezdés előtti rendezkedésből, elhelyezkedésből a játékba. Biztosítanak róla, hogy ha éhesek lennénk vagy fáznánk, segíteni ugyan nem tudnak, de mély együttérzésükben nincs okunk kételkedni. Majd a címben szereplő kenyértörés valóban megtörténik. Az éhező kérne az ételből, de az abban bővelkedő csak tömi magába, legfeljebb morzsát vet a másik elé, vagy pénzt kér az ételért. E direkt rávezető játék után vágnak bele a történetbe, melyet időnként a brechti színház songjaira emlékeztető dalok szakítanak meg (a zeneszerző Horváth Szabolcs).

A három szereplő három attitűdöt képvisel. Az anya (Feuer Yvette játssza) számára a család és a szűkebb közösség túlélése az elsődleges szempont, ehhez pedig kenyér, a kenyérhez liszt kell. Ha a perzsáktól, akkor a perzsáktól. A fiú (Csányi Dávid) nem alkuszik, ő harcolni akar a perzsák ellen. A lány (Háda Fruzsina) köztes álláspontot foglal el: először visszautasítja a gabonát, majd ennek következménye, a hosszú éhezés a másik oldalra állítja. Mi már történelmi tanulmányainkból tudjuk, hogy kinek lett „igaza”, ha ezen azt értjük, hogy ki áll a győztes, és ki a vesztes oldalon. Itt azonban ezt még senki sem tudja, így tettei következményeit sem láthatja. A maga módján mindenki jót akar, álláspontja indokolható.

A színészek e meghatározó attitűdök adta lehetőségeken belül árnyaltan, a belső motívumokat érzékeltetve mutatták meg a karaktereket. Látszott az is, hogy mindhárman hozzászoktak a nézőkhöz közeli, a színpadihoz képest intimebb játékhelyzethez.

A tantermekbe készült előadás fő kelléke a kenyértészta. Nem újdonság a színpadon, emlékezzünk csak Horváth Csaba rendezésére, A nagy füzetre! De itt is tökéletesen a helyén van, és nem csak azért, mert illik a pékcsaládhoz. Az ilyen könnyen formázható, sok mindenre használható anyagok, mint a nyers tészta vagy a kinetikus homok, különösen alkalmasak a tanteremszínházi előadásokhoz. Kell még egy dagasztótál meg egy sodrófa, és ennyi már elég is a Brechtet idéző doboláshoz az előadás végén.

Ami még egyáltalán nem jelenti az est végét, mert ez után következik a vitaszínház. A Jurányi Produkciós Házban vegyes közönség gyűlt össze ezen a februári estén. Hatodikos-hetedikes gyerekek és felnőttek. A vita kiindulópontja az volt, hogy bűnösnek tartjuk-e a görög hajót a perzsáknak eláruló, ezzel a szigeten élők túlélését célzó anyát, vagy sem. Első lépésként az álláspontunknak megfelelő oldalra ültünk, hogy aztán érveket gyűjtsünk és próbáljuk meggyőzni a másik oldalt. A fórumot Háda Fruzsina vezette, egyszerre empatikusan és magabiztosan. Ha kissé szétfolyó volt a hozzászólás, kihámozta a lényegét, anélkül, hogy átértelmezte volna. Hagyott időt a gondolkodásra, mégis meg tudta őrizni a beszélgetés lendületét. Jó kérdésekkel gördítette tovább, ha megakadt volna. És odafigyelt arra, hogy néhány hangadó ne uralja teljesen a beszélgetést, megkereste a csendesebbeket is. A fiatalok meglepően aktívan kapcsolódtak be a vitába. Közöttük persze több volt az érzelmek vezérelte, kategorikus álláspont – nem meglepő módon főleg a fiúk érveltek a haza fegyveres védelme mellett, hazaárulónak minősítve az anya tettét. A „cserépszavazás” ezúttal azt az eredményt hozta, hogy a többség felmentette az anyát. A lényeg azonban, hogy a játék és az azt követő vita élővé tudta tenni a holt történelmi adatokat perzsákról és görögökről, csatákról és bemagolandó évszámokról. És ami még fontosabb: lehetőséget adott arra, hogy a nézők egy értelmes vita keretében megoszthassák a véleményüket olyan kérdésekről, amelyek ott vannak a mindennapjainkban, és amelyekről legfeljebb facebook-kommentekben szoktunk vitatkozni, sokszor a legkevésbé sem értelmes vagy előre vivő módon.

TURBULY LILLA

Egy klasszikus és egy kortárs orosz dráma ihletésében

Egy társulathoz vendégrendezőt hívni, különösen, ha az más ország másféle színházi kultúráját (is) képviseli: nagyszerű lehetőséget kínál mind az adott együttes, mind a vendégként érkező alkotó számára. Legutóbb az egyik határon túli és az egyik hazai színház is egy másik határon túlról, Marosvásárhelyről kérte fel Sebestyén Abát, hogy állítson színpadra egy klasszikus, illetve egy kortárs (mindkét esetben híres orosz) drámát. A szabadkai Három nővér – ahogyan arra Sebestyén Aba rendezésében nagy biztonsággal számítani lehetett – új megközelítésmódot kínál az egyik leggyakrabban bemutatott műhöz. A Részegek pedig ‒ a színészekkel végzett komoly műhelymunka eredményeként ‒ szokatlan színházi estére invitálja a tatabányai közönséget. A rendező mindkét produkcióhoz Cári Tibor zeneszerzőt kérte fel, ami kettejük korábbi közös munkásságát ismerve előrevetítette, hogy a zenének kiemelten fontos szerep jut majd az előadásokban.^I

Hűtlenül hűségesen Csehovhoz

Csehov: Három nővér

Szabadkai Népszínház Magyar Társulat

Kedélytelen, fekete hodály – talán egy hajdani kaszárnya vagy egy valamikor jobb napokat látott udvarház kőboltozatos nagyterme: Sós Beáta díszletében ezzé lett a múltban híres Prozorov-ház barátságos szalonja. Sehol egy otthonos részlet, egy hangulatos, intim zug. Oldalt egy fehérre festett nagyzongora emlékeztet a régi, szebb időkre. Később még érkezik ugyan a színpadra néhány berendezési tárgy, de kizárólag puritán, a praktikumra szorítkozó darabok. A tér kirívóan visszataszító elemei a drapériaként-függönyként szolgáló nejlonfóliák, amelyek valamifajta ideiglenességre is utalnak, hiszen bár a testvérek jó pár éve ebben a házban laknak, végleges otthonuknak nem tudják elfogadni.

Az épületet sorsára hagyták, és a természet erői már el is kezdték fölötte visszavenni hatalmukat: repkény furakodik be a málló falak közé, és egy repedésből folyamatosan pereg a homok. A porladás képei a maguk fizikai valójában is szépek, de az előadásban jelképes értelmet is nyernek: a homok és a vele való sokféle játék egyértelműen utal – por és hamu – az elpergő életidőre, akárcsak a zongorán álló, groteszkül túlméretezett homokóra. Az előtérben többször is játékba hozott sáros homokhalmok és egy pocsolyaszerű medence egybemossa a kintet és a bentet. (Lehet véletlen egybeesés vagy szándékos utalás a hazai Csehov-játszást megújító 70-es évekbeli Horvai-előadásokra, amelyek egyik emlékezetes megoldása éppen a kint-bent egybejátszása volt.)

Rendezte 1

Kalmár Zsuzsa, Dedovity-Tomity Dina, Béres Márta, Csernik Árpád, Mezei Zoltán és Kovács Nemes Andor – Három nővér, Szabadkai Népszínház Magyar Társulat (fotó: Igor Preradović)

Sebestyén Aba nemcsak hogy nem egy napsütötte szalonba képzeli bele a szereplőket, de az előadást nem is a nővérek beszélgetésével indítja. A játék itt a negyedik testvér, Andrej (Pálfi Ervin) megjelenésével kezdődik, aki a homokhalomról felkelve egy nagybőgővel jön előre, babrál valamit az elektronikával – mint kiderül: egy loopert állít be – és játszani kezd, majd hamarosan átvált a zongorára. Cári Tibor zenéje ettől kezdve az előadás egyik meghatározó rétegévé válik.

Egyrészt jelen van a történések primer elemeként: a szereplők gyakran hangszerre kapnak, énekelnek, táncolnak – hiszen nagyon vágyják az élet örömeit. A zenei megnyilvánulások másik része az előadás formanyelvét építi, énekhangra vagy hangszerre fordítva a sokat emlegetett csehovi muzikalitást. Az érzelmeket felerősítő, vágyakat és indulatokat kifejezésre juttató vagy kiegészítő zenei megnyilvánulásoknak fontos szerep jut abban, hogy az előadás elemelkedik a puszta verbalitástól és a realizmus szabályait követő előadásmódtól. A nővérek (Mása: Béres Márta, Olga: Kalmár Zsuzsa, Irina: Dedovity-Tomity Dina) színpadra lépése is a zenéhez kötődik, a lüktető, repetitív, szöveg nélküli dallam motívumai később a Moszkva, Moszkva… szövegű elvágyódásénekükben köszönnek vissza.

A színen lévő zeneszerszámok egyébként nem is mindig a muzsika eszközeként kerülnek játékba. Andrej a könyvét és egy gyertyát szorongatva kínjában a zongora alá bújik a sipítozó Natasa elől (Magyar Zsófia); Mása és Versinyin (Mezei Zoltán) a zongora mellett-mögött esnek egymásnak (ahogy egyébként korábban Andrej és Natasa is); a Mása‒Versinyin búcsú jelenetében Mása felkap egy tubát és dallamtalanul recsegtetni kezdi teli tüdőből.

Különös világ ez, amelyet mintha egyszerre öntöttek volna le a remény és az enyészet zöldjével: nemcsak Hatházi Rebeka jelmezeinek zöme, hanem a kellékek jó része is ezt a színt viseli a méregzöldtől kezdve a fűzöldön át a penész fakó árnyalatáig. (Úgyhogy előre kuncoghatunk, hogy sül majd el ebben a közegben a Natasa rémes zöld övére tett megjegyzés.) A nővérek dresszkódja többnyire elüt a többiekétől: Mása és Olga feketében, Irina fehérben, elegánsan – de időközben náluk is előkerülnek majd a zöld és slamposabb ruhadarabok.

Ez az elemelten, a játékos színpadi kreativitás sokféle eszközével ábrázolt közeg remek keretet kínál a figurák mikrorealista megalapozottságú megformálásához is. Leegyszerűsítve fogalmazva: el van játszva a színen Csehov azok számára is, akik – például életkorukból adódóan – netán most találkoznak először a darabbal. A szabadkai együttes a tőle megszokott remek formát hozza, mind a csapatjátékot, mind a szereplők aprólékosan kidolgozott jeleneteit illetően. A rendező a Kosztolányi-fordítást választotta alapanyagul, amelyet azután Brestyánszki B. Rozi dramaturg közreműködésével szálkásítottak kortalanná.

Ebben az előadásban a főszereplő hangsúlyosan a négy testvér együtt: Pálfi Ervin Andreje éppen azt a sorsot éli, mint nővérei, még ha életének más szakaszánál tart is – ahogyan egyébként a lányok is eltérő élethelyzetekben vannak. Testvéri kapcsolatuk irigylésre méltóan szép: ha jól esik, zenélnek egyet közösen, ha elérzékenyülnek, megölelik egymást, jobb kedvükben bizalmasan csipkelődnek a többiekkel. Kalmár Zsuzsa Olgája finoman és szeretettelien anyáskodik a testvérei fölött, Dedovity-Tomity Dina Irinájának üdeségében, lendületében mindannyian gyönyörködnek, Andrej tudásának feltétlen tisztelettel adóznak, Mása elfuserált házasságát és Versinyinnel kibontakozó kapcsolatát szemérmes beletörődéssel fogadják. Az általam látott előadásban Mását Béres Márta alakította (Pámer Csillával játsszák váltva), borzolt idegzetű, kirobbanó temperamentumú nőt formálva, aki már pont megelégelte a kötelező illemet a pojáca Kuligin (Baráth Attila) oldalán, és lecsatlakozna talán bárkivel, csak jöjjön már valaki. Lázad, de úgy tűnik, azt is látja, hogy Versinyin sem fog megoldást kínálni az életére. Mezei Zoltán Versinyinje vonzó megjelenésű, de némileg Kuliginra hajazóan merev, tudálékos és pipogya, akit Olga is bármikor el tud csábítani, ha akar (kicsit akarja is). Magyar Zsófia Natasája célratörő és gátlástalan, de racionális – alighanem ő sem ilyen házasságot akart. És Csebutikin (Csernik Árpád) sem egy cinikus szörnyeteg, hanem sajnálatra méltó áldozata az inspiráció nélküli provinciális környezetnek és saját tunyaságának – mintegy előképeként a négy testvér kilátásainak.

Akik is hiába öntik szavakba, énekbe, mozdulatokba menekülhetnékjüket – valószínűleg soha nem fognak elköltözni a nagyon vágyott Moszkvába. Szép lassan hozzátörődnek a környezetükhöz, és talán arra is rájönnek, hogy az a fajta boldogság, amire áhítoznak, valószínűleg nem létezik. Az ábrándok ideig-óráig sok erőt adhatnak – aztán mire észbe kapunk, letelt az életünk. Az előadás zárójelenetében a négy testvér több nyelven kiabálja mikrofonokba a darab végi melankolikus mondatokat, miközben szól a zene, és virágok hullanak alá a magasból. Temetjük az elmúltat: a reményeket, az életet.

Luftballon, kimunkált közegben

Viripajev: Részegek

Jászai Mari Színház, Tatabánya

Masszívan ittas emberek ‒ párokban vagy három-öt fős társaságokban ‒ tántorognak az éjszakában, és gátlástalanul sokat szövegelnek. Sorsuk olykor összeér, esetleg alaposan össze is kuszálódik. A szövegek nem őrült (de nagyon is részeg) beszédek, van is bennük rendszer, meg nincs is. A szereplők hasonló témákat hoznak fel, és gyakran az unalomig ismételgetik mondataikat (életről és halálról, kapcsolatokról és szerelemről, hitről és istenkeresésről). Messze nem hagyományos módon felépített drámaszövegről van szó, inkább afféle szkeccssorozatról, ahol a szerző szimultánnak elgondolt jeleneteket mutat meg, amelyeket nem kíván összerendezni egyenes vonalú történetívvé. A cél nyilvánvalóan nem a címadó részegség mint állapot ábrázolása, hanem az ital hatására felszabaduló elme felismeréseinek, (ön)reflexióinak megragadása. A forma kifejezetten inspiratív.

És a tartalom? Borban az igazság, foglalhatnánk össze sommásan a lényeget. Pjanomu i morje po koleno (a részegnek a tenger is csak térdig ér), mondja az orosz, amely népnek nagy múltra visszatekintő tapasztalatai lehetnek az alkoholos befolyásoltság pszichológiájáról.

Rendezte 2

Pilnay Sára, Bakonyi Csilla és Kardos Róbert – Részegek, Jászai Mari Színház, Tatabánya (fotó: Sipos Zoltán)

Ivan Viripajev a kortárs orosz színházi élet energikus, sokoldalú résztvevője: ír, rendez, játszik. Darabjait külföldön is számos helyen bemutatták; a Részegek egyenesen a düsseldorfi Schauspielhaus felkérésére íródott. Magyarországi bemutatója néhány évvel később a Katona József Színházban volt (az előadást Gothár Péter rendezte), majd a Nemzeti Színházban is színpadra állították, Viripajev kiváló hazai alkotótársa, a Magyarországon is rendszeresen vendégeskedő Viktor Rizsakov rendezésében. Kétféle magyar fordítása is forgalomban van (Morcsányi Géza és Kozma András munkái).

A színlapok tanúsága szerint a mű mindenkori színpadra állítóit erősen foglalkoztatták a darabban általuk fellelt pszichológiai, sőt filozófiai mélységek, az éles társadalomkritika, a messianisztikus utalások. Magam ugyanakkor nem lennék meglepve, ha a szerző egyszer csak azzal állna elő: az igazat megvallva bepróbálkozott egy színpadi ujjgyakorlattal, majd ő csodálkozott el a legjobban, mekkora mélységeket látnak bele mások. A forradalminak szánt forma nem varázsolhatja mély életigazságokká a színpadra állított mindennapi (valljuk be: igencsak közhelyes) megnyilvánulásokat. A reálistól sokszor elemelt beszédmódok ugyanakkor nem nélkülöznek minden érdekességet, és esélyt adhatnak arra, hogy a színpadi alkotók fantáziáját beindítsák.

A tatabányai előadás szerencsés módon nem a részegség pszichológiájával vagy az aktuális világállapot filozófiájával foglalkozik. Úgy tűnik, Sebestyén Abát leginkább az érdekelte, miként lehet kidolgozni egy olyan több rétegű színpadi nyelvet, amely a két felvonáson keresztül fennálló, általános érvényű illuminált állapot megjelenítéséhez kínál érvényes közeget.

Az előadásban reális és szürreális szétválaszthatatlanul egybeolvad; a színpadi történések egyszerre célozzák meg a nagyon hétköznapit és annak elemelt színpadi mását. Az előjátékban és a jelenetek között a szereplők jellegzetes koreográfiára, táncos léptekkel botorkálnak, dülöngélve esnek-kelnek (mozgás: Györfi Csaba). Kék ködben támolyogva navigálják be a színre a kerekeken guruló díszletelemeket: a helyszíneket megjelenítő emelvényeket és a két lámpát, amelyek inkább emlékeztetnek elrajzolt méretű asztali lámpára, semmint utcai világítótestekre. (Van, aki maga is kerekeken közlekedik: Pilnay Sára görkorcsolyával adja a részeget.) Mindeközben a Cári Tibor szerezte élőzene szól (a Szász Szabolcs, Laskay Péter, Ujváry Flóra alkotta nagyszerű tiró tagjainak előadásában), ahogyan sokszor a dialógusok hátterében is. Máskor maguk a szereplők is bekapcsolódnak, kórustagokként felsorakozva a színpad hátterében. A zene olykor táncosabb, tangós lüktetésű, máskor – a doboknak és a cintányéroknak elsőbbséget adva – zaklatottabb, kopogósabb. A szereplők mindegyike a szomorú bohócokra is jellemző fekete-fehér színkombinációt viseli; a szemeik körüli nagy fekete monoklik egymáshoz hasonlóvá teszik őket. (A jelmezt, ahogyan a díszletet is, Kupás Anna tervezte.)

Bizonyos vagyok benne, hogy a társulat számára nagyon hasznos, mi több, élvezetes lehetett az előadást kiformáló műhelymunka, amely sokat meríthetett mindannyiuk improvizációiból. A csapatjáték határozza meg a produkciót, ami persze megannyi, alázattal megteremtett epizódalakításból tevődik össze. És bizonyára ki-ki a részletekből is hazavisz egy-két emlékképet; nekem például Danis Lídia megkeményített, meghökkent arca és Kardos Róbert tompán elálmodozó tekintete jut eszembe először, ha a színészi alakításokra gondolok.

Rendezte 3

Mikola Gergő a Részegek előadásban, Jászai Mari Színház, Tatabánya (fotó: Sipos Zoltán)

A darabból a tatabányai előadás alkotói érdekes világot próbálnak kibontani, a jelenetváltások monotonitása és a szereplői viselkedési sémák nagyfokú hasonlósága nyomán azonban a néző már körülbelül az első felvonás fele táján elkezd nagyobb változatosságra, több játékosságra vágyakozni. De hogy pont ennek a darabnak az apropóján-e, az elég kétséges. Lehet, hogy az egybeesés csak a véletlen műve, de magam metaforikusnak tekintettem azt a színpadi képet, amelyben – az előadás vége felé – lufik lepik el a színpadot. Persze akár az is lehet, hogy csak tajtrészegen kéne beülni a nézőtérre, hogy magamhoz közelinek érezzem a viripajevi dialógusokat. Mondjuk ezt a kört azért inkább kihagynám.

DÖMÖTÖR ADRIENNE

JEGYZETEK

1 L. pl. a korábbi beszámolót a Lázadni veletek akartamról: Criticai Lapok 2021/09‒10, https:// www.criticailapok.hu/2-uncategorised/39634-n%C3%A9gy-el%C5%91ad%C3%A1sgyul%C3%A1n.

Danny Robins: 2:22 (egy kísértettörténet) – Centrál Színház

A nappaliban a családi ház kertjéből időnként rókák visítása hallatszik. A bébifonban a vendéglátók újszülöttjének sírása minduntalan megzavarja a társalgást. A vacsorán résztvevőknek homályosak a sziluettjei a verandára nyíló üvegajtón. Érezzük, hogy valami történni fog, amint 2:22 lesz olvasható az ajtó felett elhelyezett órán. Aggasztó jelek kísérik Jenny és Sam régóta tervezett házszentelőjét.

Négy ember viszonyulásait a parapszichológiához boncolgatja a 2:22 (egy kísértettörténet) című előadás. A karakterek árnyalását nem kizárólag a személyek közötti kapcsolatok adják a Centrál Színházban. Hétköznapi emberek hitei a túlvilágban és világképeik ütköznek a nemrégen felújított ház nappalijában. A komor hangulat megteremtéséhez és fenntartásához megfelel a figurák metafizika iránti érzékenysége, ám bizonyos szituációkban kevesebbet tudunk a szereplőkről a kelleténél. Ilyen például Lauren és Sam egykori, kellően nem jelzett szerelmi kapcsolata, amelynek a színpadi jelenre is lennének hatásai. Samről sok minden nem derül ki azonkívül, hogy racionális hévvel igyekszik közelíteni az irracionálishoz. Az asztrofizikus általában talál megoldást a nyugtalanító mozzanatokra, vagy nem. Ha az utóbbi történik, Sam akkor sem ismeri be magyarázata gyengeségét.

Van ra magyarazat

Ágoston Katalin, Mészaros András, Martinovics Dorina és Lengyel Tamás (fotó: Horváth Judit)

A thriller társadalomkritikus műfaj. Jelen előadásban halványabb ez a dimenzió, leginkább a szélsőségesen ellentétes véleményeket megfogalmazó Ben (Mészáros András) és Sam (Lengyel Tamás) verbális csörtéi képviselik ezt a vonalat. Az előbbi hisz a tapasztalaton túli világban, az utóbbi nagyon nem. A mindjobban elbizonytalanodó Jenny (Martinovics Dorina) a Ben által képviseltekhez húz, míg a pszichiáter Lauren (Ágoston Katalin) nem zárja ki a világmagyarázatok közül egyik végletet sem.

A jól eltalált hangeffektusokban és az ellentétes személyiségtípusokat megmutató színészi játékban bízik Puskás Tamás rendezése, és ebben igaza van. Ben a legösszetettebb karakter.

A férfi enyhén csámpás léptekkel jár és feszülő nadrágja zsebébe dugja kezét. Jól látszik, hogy nem túl gyakran visel elegáns zakót lazán kigombolt, vajszínű inggel. (Jelmeztervező: Matis Edit.) Mészáros András játéka szélsőséges világérzékeléseket sejtet Ben személyiségében. A férfi finom eszközökkel érzékeltetett bárdolatlanságán átüt érzékenysége. A fizikai munkát végző fiatalember ugyan kétlábbal jár a földön, ám meggyőződése szerint az égről sem szabad elfeledkeznünk, hiszen a fentiek befolyásolják az életünket. Ben valaha ezen a környéken lakott, ahol a cselekmény játszódik. Úgy érzi, hogy neki, a középosztályba törekvőnek szűkítik a lehetőségeit a Samhez (Lengyel Tamás) hasonló gondolkodású emberek.

Bármennyire szeretnék néhányan az ellenkezőjét hinni, van, amire nincs magyarázat. Esetleg mégis, de a józannak érzett gondolkodás tanácstalan ilyenkor. A 2:22 (egy kísértettörténet) azoknak lehet kedvére, akik nem utasítják el mereven a szellemvilág létezését. Az idén 47 éves, angol nemzetiségű Danny Robins színdarabja képes megőrizni a Centrál Színházban az izgalmait, ám az előadás arról is tanúskodik, hogy a misztikus thriller műfajában a mozinak tagadhatatlan az előnye a színpaddal szemben.

A zárlatban nem marad el a váratlan fordulat, amelyet elárulni természetesen poéngyilkosság lenne. Nincs bűn és elkövető, ahogyan a hagyományos értelemben vett nyomozás is hiányzik a Centrál színpadáról. Az előbbiek helyett aggasztó nyomok vezetnek bennünket, és ugyanannyira keveset tudunk, akárcsak a történet szereplői. Az utolsó jelenetre a bizonyosság marad, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk az égi hatalmaknak.

SZEKERES SZABOLCS

Bakonyvári Krisztina – Fabacsovics Lili: FeLeMás – MáSzínház

A FeLeMás nem „aktuális” darab: nem az idestova egy éve dúló orosz‒ukrán háborúról, nem a jelentős éghajlatváltozás okának tartott globális felmelegedésről szól, de még csak nem is arról, hogy az éhezés veszélyének kitett (éhségvészhelyzetben lévő) emberek száma bődületes mértékben ugrott meg a világban (a Világbank becslése szerint 2022 végére a világ népességének körülbelül 8,5 százaléka – 685 millió ember – már „rendkívül szegénynek” számít). A budapesti Bakáts téren található, 2005 óta működő MáSzínház előadása nem szól a koronavírus-járványról, a migrációról, de még a kiterjesztett valóságról (augmented reality, röviden: AR) vagy a virtuális valóságról (virtual reality, röviden: VR) sem beszél.
A FeLeMás mégis időszerű: emberi kapcsolatok obskúrus hálóit, kimutatott és fel nem ismert szeretetet, elfogadást ábrázol, méghozzá az értelmi fogyatékosság és az időskori hanyatlás tükrén keresztül. Az öndefiníciójuk szerint „értelmileg fogyatékos és tipikus fejlődésű gyerekek és felnőttek, önkéntes segítők és színházi szakemberek” társaságából szerveződő teátrumi közösség Bakonyvári Krisztina és Fabacsovics Lili által írt darabja (előbbi színházi nevelési szakember, a MáSzínház oszlopos tagja, művészeti és pénzügyi vezetője, utóbbi színházi dramaturg) két szereplőt állít a középpontba: Rozi nénit (Szalontay Tünde) és Ronit (Demeter Orsolya), akik nem éppen klasszikus nagymama‒kisunoka párost alkotnak.
A FeLeMás nem mozgat hatalmas apparátust, az alig nyolcvan perc alatt életre keltett, műfaji megjelölése szerint „furcsán hétköznapi kÓrtörténet” „pusztán” egy élethelyzetet próbál felmutatni. Történetesen egy olyat, amelybe akármelyikünk belecsöppenhet – mint ahogy váratlanul bele is kerülünk, amikor a játszóhely alig harminc‒negyvenfőnyi közönséget elbíró nézőterén Szalontay Tünde körbe hordja a tekintetét, majd egy ámulatba ejtően sajátos és jól működő, a komfortzónájából a nézőt játékos gorombasággal kiugrasztani kívánó improvizációval megszólít bennünket. Az általa játszott Rozi néni láthatólag hunyorogva méregeti és árgus fülekkel (sic!) figyeli a közönséget. Nem fiatal, ez rögtön kitetszik, de nem a látás és hallás terén jelentkező nehézségekből, hanem már a tartásából, öreges mozdulataiból, szétszórtságából, zavarodottságából és ruházatából is. Minden bizonnyal félhet is, cikázik át bennem a gondolat, ahogyan ott, előttünk vagy közöttünk áll magában, hiszen különben miért lenne ilyen pattogós, ingerlékeny, goromba… Aztán pont annyi idő múltán, amennyit még elbír a gyakran vegyes befogadási mintákat építő impró, elkezdődik a „tényleges” előadás: az idős asszony célzottan kezd beszélni valakihez. A gyermek elvesztését vagy eltűnését nem lehet megszokni, de nyilván meg lehet edződni benne, gondolhatjuk, hiszen Rozi néni monológjának „címzettje” nem jelenik meg előttünk – semmilyen formában.

Rozi neni 1

Demeter Orsolya és Szalontay Tünde (fotó: Magócsi Márton)

Gábor, „egy ilyen rendes, valamire való fiatalember” azonban csatlakozik Rozi nénihez, és kettejük párbeszédéből rövid úton kiderül, hogy főszereplőnk eladta neki a lakását, csak éppen – már jó ideje – kiköltözni nem akar belőle. „Rozi néni, ne tessék már megint ezt csinálni velem…” – hangzik el a később még sokszor ismétlődő mondat, amely tökéletesen leírja az idős asszony testi-szellemi hanyatlását. Minden bizonnyal demenciában szenvedhet, hiszen ingatlanának új tulajdonosa emlékezteti megannyi fontos dologra, hozzátéve, hogy „a doktor úr is megmondta, kellenek az emlékeztetők, ami fontos, tessék felírni…”; vélt és valós fizikai betegségek, kisebb-nagyobb balesetek, rugalmatlanságból és makacsságból fakadó apró-cseprő indokok miatt hiúsul meg nem csak a lakásátvétel, hanem egy sor más cselekedet is. Akár csak erről az egyetlen – házsártos és magának való – figuráról is beszélhetne a darab, hiszen Rozi néni megjelenésével eleve izgalmas helyzetet teremt, de a FeLeMás valódi tétjét a hirtelen felbukkanó, soha nem látott, tinédzserkorú leányunoka, Roni teremti meg. A kislány ugyanis képtelen szervesülni nagymamakorú nagymamája mindennapjaiba, mint ahogyan az asszony sem tudja, mit kezdjen egy „ilyennel”: ismeretségük kezdetén az egyedüli hozzátartozó képtelen elfogadni, hogy Veronika csak a Roni becenévre hallgat, a Down-szindrómás gyermek pedig váltig állítja, hogy neki nincsen nagymamája.(Az öt-öt további figurát, a férfi szerepeket Inoka Péter játssza, a női mellékszerepeket Litauszky Lilla.)

Rozi neni 2

Inoka Péter, Demeter Orsolya és Litauszky Lilla (fotó: Magócsi Márton)

A darabot társszerzőként is jegyző Bakonyvári Krisztina rendezése a parányi színpad adottságait csupán részben kiaknázva, ugyanakkor sok részletre kiterjedő lelkiismeretességgel építi fel azt a folyamatot, amelyben a két főszereplő – tulajdonképpen a filmvígjátékok 1930-as évekbeli korszakában ismertté vált screwball komédiák vagy a népszerű buddy filmek dramaturgiai mintázatát követve – fokozatosan, lépésről-lépésre kiaraszol a saját világából, hogy aztán utat találjon a másikéba. A nézőt könnyen elragadhatják az érzelmei, ugyanis a speciális élethelyzetet finoman aláhúzza a szomorú tény, hogy Rozi néni állapota a gyors – és természetesen visszafordíthatatlan – hanyatlás útjára lépett. A nagyi és az unoka összecsiszolódása ezért olyan fontos és példázatértékű, amire kicsit didaktikusan, de szépen kerül fel az utolsó réteg a zárójelenetben, amikor a beteg, már önellátásra is alig képes asszonyt a leányunoka mosdatja a fürdőkádban, miközben az bevallja, hogy tulajdonképpen a szeretet egyik formája motiválta a lányával és unokájával kapcsolatos radikális véleménye megfogalmazásában.
A tavaly megszűnt, szentendrei gyökerű underground-punk-funk zenekar, a Ricsárdgír Éndalom című slágere jól passzol a darabhoz (és Roni ízléséhez), bár a kelleténél többször szólal meg. A Kovács Dorka által tervezett sokfunkciós paravánfal egyszerű és praktikus: könnyen összecsukható és széthajtható, így gyors színváltásokkal képes megteremteni a lakásbelsőt, a lakógyűlés terét, a diszkót, a portásfülkét és még sok egyéb helyszínt.
A MáSzínház előadása – akárcsak a Baltazár Színház, amelyet egy hasonló franciaországi példa hatására 1998-ban alapított Elek Dóra – az értelmi fogyatékossággal élőket igyekszik integrálni a társadalomba. A 2022/23-as évadban négy előadást repertoáron tartó, csoportfoglalkozásain a készség- és képességfejlesztésre építő Bakáts téri közösség is szerteágazó pedagógiai és művészeti foglalkozásokkal segíti a fogyatékkal élőket. A FeLeMás dinamikája összességében rendkívül megrendítő élmény megteremtését képes felkínálni. Szalontay Tünde egyáltalán nem „színpadias” színpadi létezésében a húszas évei elején járó Demeter Orsolya szépen találja meg a saját helyét a társadalom által gyakran kiközösített lányként. (Demeter Orsolya a MáSzínház több, a FeLeMáshoz hasonlóan úgynevezett inkluzív, tehát ép és sérült emberek együttműködésére építő produkciójában szerepelt már az elmúlt években.)

A Baltazár és a MásSzínház létrehozása előtt tulajdonképpen semmi előképe nem volt az olyan színpadi megoldásoknak, amelyekben fogyatékkal élők is lehetőséget kaphatnak. A FeLeMás című előadás ezen a tendencián próbál változtatni, célzatosan és igen lendületesen. És ami még fontosabb: tisztelettel és szeretettel közelítve választott témájához.

NAVARRAI MÉSZÁROS MÁRTON

44. oldal / 184

Mutató_2023_01-02

Te hol állsz?

Kenyértörés – Láthatáron Csoport

Rendezte: Sebestyén Aba M. V.

Egy klasszikus és egy kortárs orosz dráma ihletésében

Van rá magyarázat?

Danny Robins: 2:22 (egy kísértettörténet) – Centrál Színház

„Rozi néni, ne tessék már megint”...

Bakonyvári Krisztina – Fabacsovics Lili: FeLeMás – MáSzínház