Hunyady Sándor Lovagias ügy című drámájában

A Lovagias ügy Hunyady Sándor első olyan darabja, amely Budapestet jeleníti meg, emellett az első, ami aktuális mindennapi problémával foglalkozik: a filléres gondok és az emberi méltóság összeegyeztethetetlenségével; a kisember kontra pénz párviadala az élet minden színterén.¹ Hunyady drámaírói hangja a Lovagias üggyel megváltozik korábbi műveihez képest. Bár előző színdarabjaiban is foglalkoztatták már társadalmi kérdések: egyik első drámájában (Júliusi éjszaka) a nevettetés, szórakoztatás vígjátéki atmoszférájában az arisztokraták társasági életét vizsgálta. Az urak többszázados, szégyenteljes gyakorlatát – miszerint nemcsak munkával kellett szolgálni őket, hanem testi vágyaik kielégítésében is – tette nevetség tárgyává. De foglalkoztatta a nemzetiségek viszonya is, a történeti és magánéleti egymásrautaltság multietnikus környezetben az impériumváltás után a Bácskában (Feketeszárú cseresznye); vagy az egyszerű parasztlány s a mély és őszinte érzéseivel könnyelműen játszó újságíró egyenlőtlen párharca (Bakaruhában). Megvalósításukban azonban ezeket a korai műveket még többnyire az érzelmes elrendezés, az atmoszféra- és stílusteremtés igénye jellemzi. A Lovagias ügy című darabja már több és erősebb szállal kapcsolódik a maga jelenének és közelmúltjának társadalmi folyamataihoz és színházához, mint a korábbiak.

A drámák megjelenésének sorrendjét áttekintve megfigyelhető, hogy Hunyady 1929 és 1933 között harmonikusan dolgozott a Vígszínház számára. Tizennégy önálló színpadi művéből hetet ez alatt a négy év alatt írt meg, majd egy év távollét következett a színpadtól, ami csak drámaírói hallgatást jelentett, hiszen kisepikai művei és publicisztikai írásai rendszeresen jelentek meg ebben az alkotói szakaszban is. Egy év múltán, 1935-ben a Vígszínház bemutatta két nagyszabású művét, A három sárkányt és a Lovagias ügyet, majd újabb hallgatás következett, ezúttal három éves. A három sárkány és a Lovagias ügy című műveket olvasva feltűnő a drámaírói hang megváltozása, aminek oka feltevésem szerint az áruvá válás. Hunyadi esetében áruvá, jól eladható termékké válnak drámái és maga a szerző is.² Ahogy fokozatosan a Vígszínház házi szerzőjévé válik, egyre inkább az üzleti szempontokat is figyelembe kell vennie és érvényesíteni színdarabjaiban; olyan, sokszor kényszerűen alkalmazott dramaturgiai és színpadtechnikai megoldásokat, amelyeket a bevételorientált színházvezetés sikervágya kényszerített rá. A „termelésnek zökkenőmentesnek kell lennie” elv, ami áthatja a színházak, különösen a Vígszínház műsorpolitikáját a két világháború közötti időszakban, , nyomasztó teher Hunyady számára. Ennek az elvnek a színház minden területére kiterjedő hatása generál új hangsúlyokat Hunyady drámai életművében.

A színház vezetősége és Hunyady között folytatott levelezésből kiderül, hogy a sikeres házi szerző miként adósodik el több oldalról is elsősorban a színház igazgatóinak, valamint a drámáit képviselő Marton Sándornak, egy színházi ügynökséget vezető üzletembernek. A Vígszínház iratanyagából az is kiolvasható, hogy Jób Dániel és Roboz Imre igazgatók milyen módon presszionálták Hunyadyt az állandó és kiszámítható sikert hozó darabok írására, s ő hogyan próbált ettől menekülni.³ A fellelhető dokumentumokat vizsgálva nyomon követhető az a folyamat, ami 1935-től döntően befolyásolja Hunyady írói tevékenységét, műveinek stílusát, drámai hangját. Az áruvá válás folyamatára adott költői válasznak is tekinthető a Lovagias ügy. Nem elsősorban a darab dramaturgiája, inkább a szereplők működése, reakciói alapján. Ennek egyértelmű bizonyítékai Gizike alakjában konkrétan megjelennek. Az ő figurájának jellemében dominálnak leginkább az élet és a test áruba bocsátását, a létezést és 
a túlélést magasztos elvek, eszmék helyett durva üzleti alapon kezelő gesztusok. „Gizike (komolyan) A »világtandansz!« Az olcsósági hullám. A filléres vonat. Ez az egész filléres dolog. A drága brokát ott marad mindenütt. A bemberget kapkodják. Az olcsó holmi kell ma. Könnyű nekem. Én is divatba jöttem, mint a kisszakasz. Az emberek bedobják a tantuszt, mennek egy állomást, aztán el is felejtik az egész villamost! (Kifújja magát, tréfásan megfenyegeti a főnökét) ...Salgó! Maguk férfiak is benne vannak ebben a filléres hullámban. Udvarolni sem mernek egy szép nőnek! Félnek. Sokba kerülhet. Nem csak pénzben! Időben, idegben. Esetleg egy kis darabot oda kell adni a szívükből. (A nagy roham után egy kicsit elkeseredve) ...Nahát ez a veszedelem nálam nem fenyeget. Igazi bemberg vagyok. Filléres áru! (A két keze közé hajtja gépre a fejét)”.⁴ 1935-től Hunyady drámáiban egyre hangsúlyosabban jelennek meg a társadalomkritikai szólamok. A történetből, az alakok szövegeiből képet kapunk a politikai állapotokról. A valóságra történő utalások, a gender sztereotípiák kritikája bővítik a jelentésrétegeket, tágítják az értelmezési tartományt. A szórakoztatás mellett, ami nem csak írói szándék, hanem – mint említettem – elvárás is a Vígszínház vezetőségétől, műveiben Hunyady tükröt is tart a nagyvárosi ember elé. Megadja ugyan a lehetőséget a nézőknek menekülni a valóság elől, de darabjaival a bürokráciát, a társadalmi hierarchiát, a politikai és társadalmi problémákat, a művészet áruvá válását bírálja. Gizike alakjában a szép ruhákért, ékszerekért, utazásokért önmagát szeretőnek odaadó attitűd, s ezzel a házasságtörés vágya is éppúgy lehetőség mint az, hogy az ártatlan ifjú lány a gazdag gyártulajdonosnak a szeretője legyen. Hunyady a konvenció, a társasági szokások megtartása és megtörése határvonalán járó, illetve azt átlépő alakokat teremt, kilépve a sikerdarabokat meghatározó dramaturgiai és esztétikai keretrendszerből.⁵

Hunyady Sándor

Mire a Lovagias ügy bemutatójához érkezünk (1935. március 23.), addigra Hunyady tiszteletdíja gyakorlatilag már nem sok. A szerződés szerint járó összeg fele az igazgatóé, a másik fele a kiadóé. „Eladtam a tantiemjeim felét... 8000 pengőért...”.⁶ 
A levél további részében azzal magyarázza tettét, hogy így akart szabadulni a kéregetők és a hitelezők seregétől: „Nem tudtam volna mit csinálni a hitelezőimmel. Megóvatolták a váltóimat, bepöröltek... szóval megfulladtam volna, amíg a szükséges pénz összegyűlik a színház szabályos tantiem-elszámolásai útján...”.⁷ Végül eladja a várható tiszteletdíjak második felét is, és gyakorlatilag ugyanolyan szegény lesz, mint volt. A darabok után járó juttatásokon Hunyady esetében Roboz Imre és Marton Sándor, a tekintélyes Szerzői Jogértékesítő Központ és Színpadi Kiadó alapító-igazgatója osztozik. Roboz egy másik levélben figyelmezteti a kiadót: „Hunyady Sándor két utolsó darabjából, A három sárkányból és a Lovagias ügyből, mindegyikből 60‒60%-os érdekeltségem van”.⁸ Ebből is látható, hogy a kozmopolita színházi és filmipar különböző szintjein jelentős pozíciókat betöltő személyek számára Hunyady mint drámaíró jó befektetés. Az őket összekötő szakmai és informális hálónak köszönhetően Az író színdarabjai könnyen és gyorsan eladható árucikként forognak a színházi piac virtuális terében. A szerző a még el sem készült, jövőbeni színdarabjaira is előlegszerződéseket köt és tulajdonképpen élete hátralevő részére eladósítja magát.

Új színházat avatnak – négy másik tönkre megy

A Vígszínház társulata a ’30-as évek közepére komoly átalakuláson megy keresztül. Egyfelől a vezető művészek közül többen kiöregednek szerepeikből – Gombaszögi Frida, Rajnai Gábor, Góth Sándor – vagy elhunynak (Hegedűs Gyula 1931-ben, Góthné Kertész Ella 1936-ban), illetve visszavonulnak a színpadtól, mint Gombaszögi Frida 1933-ban. A gazdasági válság is hátráltatja az együttes frissítését. A nehézségek elől és a világsiker reményében a társulat fiatal színésznői közül többen is külföldre távoznak (Gaál Franciska, Perczel Zita, Ágay Irén). A legnagyobb csapást 1935-ben szenvedi el a teátrum, amikor a Nemzeti Színház frissen kinevezett igazgatója, Németh Antal vígszínházi színészek egész sorát szerződteti át a Nemzetibe.⁹ 
A váratlan esemény sokként éri a Vígszínház vezetését, hiszen 1935 tavaszán még egy új színházépület megszerzésével terjeszkedni próbálnak. Az ismét megüresedett Révay utcai Pesti Színház¹⁰ kibérlésével új közönségrétegek bevonzására és magasabb bevételekre törekszenek. A kísérlet sikeréért mindent megtesz a vezetőség. Háziszerzőjüktől, Hunyady Sándortól rendelnek darabot az új színház megnyitására. A Lovagias ügy bemutatójára 1935. március 23-án kerül sor.

A darab műfaji megjelölése: Életkép három felvonásban. A történet a harmincas évek gazdasági válságának idején, a filléres áruk korszakában játszódik. A Salgó-cég korosodó, molett gépírókisasszonyának, Gizikének a férfiak körben aratott általános sikere is innen származik. Kilencvenpengős fizetésért dolgozik együtt három férfival, akik mindannyian körülrajongják. Salgó úr, a cég tulajdonosa, ténykedéseiben bátran és lendületesen, de az anyagiak terén elővigyázatosan. Pali úr, Salgó unokaöccse fiatalos hévvel. Virág úr, a vállalatnál harminc éve dolgozó, ötvenen túli főkönyvelő az „öregedő férfiak csendes vágyódásával, egypengős ajándékokban megnyilatkozó áhítatával”.¹¹ Gizike „népszerűsége” váratlan helyzetet teremt az unalmas irodai környezetben. Virág úr akaratlanul is tanúja lesz, amikor Pali „pajtási puszit” ad Gizike nyakára. A férfiak összeszólalkoznak és belelovalják egymást valamibe, aminek a végén egy pofon csattan Virág úr arcán. Pali nem akarta megütni a főkönyvelőt, de a helyzet csapdájába kerülve nincs más lehetősége. Az irodában mindenki döbbenten figyeli az eseményeket és némán várja a folytatást. „Virág (feltápászkodik az asztaltól. Össze van törve. Megigazítja a ruháját, reszkető kézzel a kipattant gallérjához nyúl. Csöndesen, halálos szomorúsággal, mintha saját magának akarná mondani) Ötvenhat éves vagyok. Harminc éve vagyok a cégnél. (Tollászkodik panaszosan) Elszakadt a nyakkendőm! (Nézi a ruháját) Tinta! Gizike Vigyázzon, Virág úr! Ne nyúljon az arcához! A keze is csupa tinta! (Már késő. Virág már végigsimított a homlokán és betintázta az arcát. A lány elveszi a zsebkendőjét, belemártja az asztalra ömlött vízbe. És így tisztogatja az engedelmesen, némán tűrő férfit...)”¹² Előállt egy szabályos lovagias ügy. Virág úr távozik az irodából. Otthon nem meri bevallani, hogy mi történt. Azzal a példálózgatással rémíti halálra a családját, hogy az ügynöki pályán tulajdonképp milyen szépen el lehet boldogulni. A cégnél sem tudnak mit kezdeni a kialakult helyzettel. Salgó, Pali, Gizike együttérez Virág úrral, „legszívesebben azonnal értemennének, hogy visszahozzák az irodába, de közben félnek is a pedánsul önérzetesnek ismert embertől”.¹³ A feloldást végül Virág úr maga teremti meg. Minden szenvedése, kínlódása, önmagával folytatott tusakodása és szorongása ellenére délután pontosan megérkezik az irodába. Nincs más választása, így is csak néhány perccel korábban érkezik, mint az állására máris jelentkező, kiváló szaktudású Fekete úr. Virág visszatérése az emberséges érzések örömébe lendíti át a cselekményt. A megkönnyebbülés boldogságában Salgó összetegeződik a cégvezetővel (és utóbb Gizikének is igazi, nagylelkű gavallérja lesz); Pali úr pedig másnap, amikor tisztességes bocsánatkérésre megjelenik Virágék lakásán, a helyzetkomikum néhány hatásos fordulata után albérlő szobaúrnak és – ugyanabban a tempóban – vőjelöltnek is ottmarad.¹⁴

A színház vezetői a Lovagias ügy előkészületei során nem bíztak semmit a véletlenre.¹⁵ A jól bevált recept szerint készítették elő a darabot a bemutatóra: sikeres háziszerzőjük újabb művét – vígjáték lévén – tűzték műsorra,¹⁶ a közönség körében jólismert komikus színészekkel – Kabos Gyula, Gombaszögi Ella – s a színház aktuális fiatal sztárjaival, Ráday Imrével és Muráti Lilivel a főbb szerepekben. A mellékszerepeket a színház sokat bizonyított epizodistái játszották (Gárdonyi Lajos, Vágóné, Peti Sándor, Sitkei Irén, Mály Gerő), akiknek személye szintén biztosítékot jelentett a sikerre. Tudatos és jól megfontolt üzletpolitika része volt Kabos meghívása Virág úr szerepére, akinek szinte mentőövként érkezett ez a felkérés.¹⁷

Marvin Carlson A színház közönsége és az előadás olvasása című művében az üzleti alapokon működő színház és a színészek sajátos kapcsolatát is vizsgálja. Abból a tényből indul ki, hogy a kommerciális színház a biztos siker érdekében mindig is épített a szereposztás megjósolhatóságára. Ha a közönségnek tetszett a színész egy adott szerepben, a bulvárszínházi nyomás mindig elég erős volt ahhoz, hogy ugyanezt a karaktert más darabokba is átvigyék. Ha a szerzők mégis másféle figurát alkottak, ezek a különböző drámákban feltűnő szerepek azáltal, hogy ugyanaz a színész jelenítette meg az alakot, a színészi eszköztár – mimika, gesztus, hanghordozás, testtartás – révén mégis nagyon hasonlítottak egymásra.¹⁸

Kabos Gyula esetében sem volt ez másként. Ha csak a Lovagias ügy bemutatóját megelőző pár évadban vesszük sorra a szerepeit, csupa zsáner figurát, tétovázó, öregedő férfialakot, csetlő-botló kisembert, nevettető figurát látunk tőle – egy kivételtől eltekintve, amikor a Magyar Színházban 1933-ban Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének Hevesi Sándor rendezte színpadi változatában Marmeladovot játssza.¹⁹ A nézők pedig éveken át operettek jópofa táncoskomikusát látták benne. A játékáról írott korabeli kritikák szinte mindegyike megemlíti azokat a karakterizáló elemeket – dadogás, lefittyedt alsó ajkak, csücsörítés, hadarás –, amelyek az idők során Kabos alakításai-nak elmaradhatatlan védjegyévé váltak. 
A közönség elvárta ezek használatát és alkalmazásukat nyíltszíni tapsokkal, hahotázással jutalmazta. Ezt használja ki Hunyady, amikor Virág úr karakterét megformálja: riadt kispolgár, aki félszegen áll szembe az ismeretlen, fenyegető külvilággal. Tudatosan épít a színész adottságaira és a közönség igényeire. Bátortalanul ügyeskedő, meghatóan pipogya figurát ír Kabosnak, és a színész, élve a kínálkozó lehetőséggel, eszköztárának legjavát mozgósítva képes tragikomikus szintre emelni Virág úr karakterét. Ennek a szerencsés találkozásnak köszönhető, hogy a darab első két felvonását meghatározó atmoszféra, a Virág úr körül kialakult fullasztó légkör, amelyben alázatosság és beletörődés jut számára a munkahelyén, a harmadik felvonásban – az anyagi függés folytán – beszivárog a magánéletébe is. A dráma véget érhetne a második felvonással, Virág úr visszatérésével az irodába, de Hunyady emeli 
a tétet és fokozza a drámaiságot azáltal, hogy a privát szférába is becsatolja a kisember kiszolgáltatottságának problémáját.

Hunyady innovatív módon a Kabos egyéniségéből következő karakterisztikus jegyeket, viselkedésmintákat használja Virág úr szerepének megformálásához. Kabos humorának azonban van egy, a poénokon, a csetlés-botláson, jellemkomikumon túlmutató mélyebb rétege is, és ezt érzékeli Hunyady, amikor olyan poénokat és szituá-ciókat talál ki számára, amelyekben Virág úr figurája a sok beszéddel, zavart dadogással, a pesti, kelet-európai zsidó humorból táplálkozó bemondásaival, ironikusan, önironikusan képes reflektálni a saját beszorítottságára.²⁰ Ezáltal a színész olyan léthelyzetet és állapotot képes felmutatni, amelyben mintegy „mikrohős”-ként megküzd a véletlen, a váratlan, végső soron a sors állította akadályokkal, csapdákkal. Az előadás korabeli kritikai recepciója egyöntetűen dicséri a szerzőt, a rendezést és az alakításokat. A legtöbb bírálat ugyan utal rá, hogy a Lovagias ügy kapcsán megkerülhetetlen az „általánosabbá szélesített olvasat, ami egy egész fajta lelkébe világít”,²¹ de hogy pontosan mit értenek ez alatt, annak megfogalmazását kerülik. Az általam vizsgált nyolc kritikában Virág úr karakterét nevezik kishivatalnoknak, társadalmi rétegnek, fajtának, pesti kispolgárnak, de a zsidó polgárság említését, egyáltalán a zsidó szó leírását kerülik.²² Az alakítások közül elsősorban Kabos Gyula és Gombaszögi Ella játékát méltatják és rámutatnak a kettősük egymást kiegészítő, egymást építő színészi működésére. Gergely Győző 
a Népszavában búfeledtető narkotikumként jellemzi Hunyady darabját: „Írói szemmel meglátott, művészi hivatottsággal elénk vetített képe társadalmi rétegek egymáshoz való viszonyának [...] Aki a ma keserves életében egy kis narkotikumra vágyódik, az megnézi Hunyady Sándor vígjátékát. Kabos Gyula egyik legjobb alakítását nyújtja a könyvelő tragikomikumában. Mellette Gombaszögi Ella csupa tehetség és intelligencia.”²³ Kárpáti Aurél a Pesti Naplóban megjelent kritikájában merészkedik talán a legmesszebb, amikor burkoltan utal rá, hogy a darabban a pesti kereskedők zsidó kispolgári világának erkölcsi felfogása emberibb és rokonszenvesebb, mint a minduntalan párbajozó dzsentriké. „Mert a mulatság mélyén itt valami komolyabb tanulságféle is lappang, amely az egyes esetet általánosabbá szélesíti s egy egész osztály, réteg vagy fajta lelkébe világít, a »lovagias elintézés« ilyen védekezően szatirikus és mégis megértően érzelmes felmutatásával. Gombaszögi Ella gazdag komikai művészetének, lélekből fakadó humorának legragyogóbb gyöngyeivel ékesíti föl a szegény, sokfelé orientálódó gépírókisasszony hamisítatlan pesti figuráját. Kabos, mint mindig, most is mestere a részletrajznak. Az öreg könyvelő szerepében talán a hatáskeltés könnyebb módját választja, de ebben aztán remekel.”²⁴ Pünkösti Andor az Újságban írt, mitológiai utalásokat tartalmazó kritikájában Kabos alakítását héroszi tettnek minősíti: „A Vígszínház argonautái a Révay-utcában megtalálták a siker aranygyapját. A Kabossal és Rádayval megerősített együttes a közönyösségnek minden drótakadályát elsöpri. Kabos heroikusan rajzolja meg a pesti kispolgár szenvedését, vágyódását, összeomlását és az élettel való kibékülését. Gombaszögi Ella a minden oldalról igénybe vett, praktikus pesti aldémon alakját önti masszívan magára.”²⁵ H. A. monogrammal a 8 Órai Újság kritikusa dicséri az előadást, Gombaszögi Ella és Kabos alakítását, de nehezményezi is a direkt hatáskeltést: „A Pesti Színház előadása kitűnő. Gombaszögi Ella ijedezve és időnként kitörő kétségbeeséssel tűri, hogy egy egész utca férfiközönsége jól lakjon vele, mint a friss, omlós kenyérrel. Kabos nagyon jó, de talán kissé túlságosan kifacsarja a dicstelen külső és bánatos szív hatásait.”²⁶ Boros Mihály az Esti Kurir művészeti és színházi kritikusa gogoli párhuzamot emleget a darab egyszerűsége kapcsán, és Kabos figurájának jellemzéséhez a jiddisből átvett „slemil” (kétbalkezes, gyámoltalan, balsors üldözte ember) szót használja, ezzel is utalva a fentiekben már említett kettős beszédmódra. „A Lovagias ügy kispolgári dráma, a szó legnemesebb értelmében. Kispolgárok életének ábrázolása, az írói művészet gogolyi egyszerűségében. Kabos Gyulát a slemil főkönyvelő szerepében újra színpadon látni, élmény. Gombaszögi Ella, a gépírónő remek szerepében olyan, amilyennek az író álmaiban elképzelhette.”²⁷

A darabnak sikere van, ez pontosan 53 előadást jelent, ebből 10-et a műsorgondokkal küzdő anyaszínházban játszanak.²⁸ A jubileumi 40. évadtól²⁹ a Vígszínház állandó kamaraszínháza lesz a Pesti Színház, és miközben a Víg évfordulót ünnepel és terjeszkedik, négy másik fővárosi színház csődbe megy.³⁰

Csadi Zoltán

JEGYZETEK

¹ Hunyady Sándor: 340.

² Üzleti szempontból sikeresek a darabjai – nem mindegyik, de jó pár közülük (Feketeszárú cseresznye, A három sárkány, Lovagias ügy, Havasi napsütés) – kettőből magyar közvetítéssel film is készül Amerikában (Feketeszárú cseresznye, Bakaruhában).

³ „Hogy Hunyady, Fodor, Bús, Csathó, szóval az összes reménységeink így cserbenhagytak karácsonyra, az kétségbeejtő. [...] Hát ezért gondoltam én az erdélyi írókra, és nem volt az egész légvár, hogy velük lett volna jó pótolni a kihagyó szerzőinket”. – Jób Dániel Roboz Imrének 1937. november 11. OSZK SZT Irattár 374.

⁴ Hunyadi Sándor: i. m. 340.

⁵ „A sikerdrámák ismérve: az így vagy úgy bekövetkező, ilyen vagy olyan modalitású, boldog vég, a jóvég. A sikerdarabokban az író maga konstruál egy történetet a Nevektől függetlenül, mert ők csak kimondják azokat a helyzeteket és mondatokat, amelyek létrehozzák a befogadók vágyképeit. A megalkotott vágykép válik a szövegösszefüggések jelentéslehetőségévé; s így a vágykép megalkotása azonos az író stratégiájával. Ez azt jelzi, hogy a sikerdarabok története, a történetet összeadó helyzetek és a dialógusok igen közel vannak az íróhoz. A történetek, a helyzetek, a dialógusok összességükben az író megnyilatkozásai. Azonban itt nem lírai élményhez hasonló módon, nem az író önmegnyilatkozásainak módján, nem az én válságának, nem is valamiféle eszményinek megformálásaként, hanem a befogadók vágyképeinek megformálásáért. A stratégiával a vágyképek megformálódása bizonyossá válik; sokkal bizonyosabbá, mint ha »beleszólnának« a Nevek is.”

Bécsy Tamás: Magyar drámákról, Budapest, Dialog Campus Kiadó, 2003, 205.

⁶ Hunyady Sándor levele Roboz Imrének, 1930. október 1., OSZK SZT Irattár 374

⁷ Hunyady Roboznak, 1930. október 1., uo.

⁸ Roboz Imre levele Marton Sándornak, 1935. március 1., OSZK SZT Irattár 374

⁹ Magyar Bálint: A Vígszínház története, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979, 334

¹⁰ A Révay u. 18. szám alatt 1927-ben megnyílt színházról van szó, amely később különböző társulatoknak adott helyet. 1935-től Pesti Színház, később egy ideig Révay utcai Színház néven működött, majd 1948-ig a Vígszínház kamaraszínháza. 1951-től Vidám Színpad néven kabaré volt, jelenleg a Centrál Színháznak ad otthont.

¹¹ kékesi Kun Árpád: Színházi kalauz, Budapest, Saxum Kiadó Bt., 2008. 372.

¹² Hunyady Sándor: i. m. 348.

¹³ Kékesi Kun Árpád: i. m. 373.

¹⁴ Kékesi Kun Árpád: i. m. 373.

¹⁵ „Hunyady Sándor és a Vígszínház felrázza Csipkerózsa-álmából a Pesti Színházat, amely folytatja ott, ahol a »Zsákba macska« kétszázadik előadásán abbahagyta. A Vígszínház tekintélye és a »Feketeszárú cseresznye«, meg a »Három sárkány« szerzőjének hitele és népszerűsége új sikert ígér a Révay-utcai színpadnak.”

F. J.: Lovagias ügy – Házi főpróba a Pesti Színházban, 8 órai újság, 1935. március 21.

¹⁶ Alig egy hónappal korábban, 1935. február 16-án mutatták be a Három sárkányt, Hunyady korábbi színdarabját a Vígszínházban.

¹⁷ A gazdasági világválság tönkretette a Fővárosi Operettszínházat. Dr. Faludi Sándor igazgató 
a csőd miatt egy időre visszavonult és pályázatot írt ki az Operettszínház bérletére, melyet Kabos Gyula nyert el 1930 tavaszán. Kétszázezer pengőt fektetett a vállalkozásba. Az összeg felét váltókra felvett kölcsönökből fedezte. Így a fennmaradó összeget sok éven át kellett törlesztenie.

¹⁸ Marvin Carlson: Theatre Audiences and the Reading of Performance. Interpreting the Theatrical Past (ed.) Postelwait, Thomas and McConachie, Bruce A. Iowa City: UIP, 1989. 82‒98. 

¹⁹ 1933-ban Wertheimer Elemér és Bródy Pál, a Magyar Színház igazgatói a Nemzeti Színházból távozni kényszerülő Hevesit meghívták rendezőnek.

²⁰ Gervai András: Kabos Gyula (H)Arcai, http://gervaiandras.hu/cimlap/aktualis/19-aktualis/276-2017-06-19-08-57-03.html#_ftn15 
Letöltve: 2022. 11. 06.

²¹ Kárpáti Aurél: Lovagias ügy – A Pesti Színház szombati bemutatója, Pesti Napló, 1935. 03. 27.

²² A Pesti Színházban tartott ősbemutató kapcsán antiszemita megnyilvánulásokról nem találtam forrásokat, a színdarabból készült filmadaptáció bemutatóját azonban beárnyékolták ilyen megnyilatkozások. 1937. február 11-én mutatták be a magyar mozik Székely István rendezésében a Lovagias ügy filmváltozatát. A mű azonnal kiváltotta a korabeli politikai jobboldal és az antiszemita ellenzék ellenszenvét, sőt, kisebb méretű zavargásokat okozott. A Turul Bajtársi Szövetség sorozatos kirohanásokat intézett a „keresztényellenes” filmpolitika ellen.

1937. február 22-én a szervezet nagygyűlést tartott a Ferenc József rakparti (ma: IX. Fővám tér 9.) ún. Turul-várban, a szervezet központjában néhány ezer fő részvételével. Itt Kémery Nagy Imre tanárjelölt felszólalásában minden probléma gyökerének a zsidóságot jelölte meg, felemlítve, hogy egy új „zsidó filmet” ‒ az általuk mocskos zsidófilmnek” nevezett Lovagias ügy című vígjátékot ‒ készülnek éppen bemutatni.

Magyar Hírlap, 1937. 02. 23.

Az este folyamán a Turul helyi csoportja, mintegy 150 fő részvételével az Apollo mozi előtt tüntetett a Lovagias ügy ellen, illetve a moziban gúnyos szavakkal illették Kabost, Salamon Bélát és Gombaszögi Ellát. A zavargást a rendőrség oszlatta fel, néhány személyt őrizetbe vettek. Magyar Hírlap, 1937. 02. 23.

Az esti órákban a többség nagy része a Váci utcán keresztül átment a Kossuth Lajos utcában levő Forum mozihoz, és ott, valamint annak előcsarnokában hangosan követelte 
a néhány napja műsoron lévő Lovagias ügy vetítésének leállítását. A tömegben állítólag elhangzott: „Kiirtjuk azt, akik ilyen filmet megnéznek!”

Népszava, 1937. 02. 23.

„Az a közönség, akit ez a film érdekel, pusztuljon el a zsidó filmmel és a zsidó mozival együtt. Itt egy ezerszázalékos zsidó film megy. Felszólítom az igazgatóságot, hogy haladéktalanul vegye le a műsorról, mert azt nem tűrhetjük, hogy ilyen darabok a magyar szellemet és népet megmételyezzék.” Magyar Hírlap, 1937. 02. 23.; Népszava, 1937. 02. 23. február 25-én, csütörtökön a Turul szította zsidóellenes rendzavarások tovább gyűrűztek, jóllehet immár kevésbé jelentékeny formában. A debreceni tudományegyetemen este diáktüntetés volt, amit a rendőri szervek csupán két és félóra munkával tudtak leszerelni. A megfélemlítéshez feltehetően elég volt néhány száz hangos tüntető antiszemita uszítása a debreceni Hungária mozi előtt, hogy a városi mozik levegyék – az országosan egyébként igen népszerű – filmet a műsorról. Az események kapcsán a rendőrség nem kevesebb, mint 85 személyt állított elő. A rendőrség fokozott felügyeletet rendelt el, annál is inkább, mert 25-én este volt Heltai Jenő A néma levente című művének bemutatója a városi színházban, amin a szerző maga is megjelent.

Szécsényi András: Lovagias ügy – Epizód az antiszemitizmus történetéhez az 1930-as években, Múlt és Jövő, 2009/1, 133.

²³ Gergely Győző: A Vígszínház bemutatója 
a Pesti Színházban, Népszava, 1935. 03. 24.

²⁴ Kárpáti Aurél: i. m.

²⁵ Pünkösti Andor: Pesti Színház: Lovagias ügy, Ujság. 1935. 03. 24.

²⁶ H. A.: Pesti Színház: Lovagias ügy, 8 Órai Újság, 1935. 03. 24.

²⁷ Boross Mihály: Hunyady Sándor új életképét a Pesti Színházban mutatja be ma a Vígszínház – Esti Kurir, 1935. 03. 24.

²⁸ Magyar Bálint: i. m. 340.

²⁹ 1896. május 1-jén nyílt meg az akkori Lipót körúton Budapest első magánszínháza.

³⁰ A Király Színház megszűnik, a Fővárosi Operettszínház 1935 áprilisa óta nem tart előadásokat, épületében orfeum üzemel, majd a következő évben Bárdos Artúr Művész Színháza költözik be két szezonra. Bezár a Bethlen téri Színpad, a Royal Színház pedig egy időre a Vígszínház második kamaraszínháza lesz, majd 1940-ben szintén megszűnik.

Hunyady Sándor: Feketeszárú cseresznye –Miskolci Nemzeti Színház

Háromszor kóstoltam bele a Feketeszárú cseresznyébe. Kétszer Miskolcon, egyszer 
a színház pesti vendégjátékán. Először azért, 2022 márciusában, mert kíváncsi lettem az előadásra, mindenki nagyon jókat mondott róla. Teljes joggal. Aligha véletlen, hogy még a bemutató után két és fél évvel is műsoron volt. Másodszor azért, május elején, hogy felfrissítsem az emlékeim, s hogy észrevegyek olyasmit is, amit elsőre nem. Ha írni akarunk valamiről, nem árt kétszer megnézni, kétszer elolvasni, kétszer meghallgatni. Legalább kétszer. Például csak másodjára tűnt fel, hogy a végén a közönség megrendülten és lelkesen, felállva tapsol. Harmadszor azért, a pesti vendégjátékon, június elején, a Tháliában, mert kíváncsi voltam, hogy a fővárosi nézők is így tapsolnak-e. Így.

A baj csak az, hogy most, amikor ezt írom, még 2022 van ugyan, de már október. Öt hónap alatt egy nagyszerű produkcióból is sok részlet elhalványul, sok mindent elfelejt az ember, különösen a hetven felé közeledve. Milyen ruhában is énekelte Czvikker Lilla 
a Gelem, gelemet? Erre nem emlékszem, pedig jó lenne, de arra igen, hogy az ének gyönyörű volt, s hogy mennyire meglepett első alkalommal, hisz ez egy cigány népdal. Hogy kerül ide? Persze, azért ezt énekli, jöttem rá legközelebb, mert hosszú, nagyon hosszú út előtt áll az általa játszott Irina is, az is kérdés, végig tud-e majd menni rajta… Ugyanígy emlékszem a hóesésben fagyoskodó, félmeztelen katona didergésére (Somhegyi György), Milica (Szirbik Bernadett) kacérságára és későbbi felcsattanására, Goran (Szegedi Dezső) énekére… Mert ha sok mindent el is felejt az ember, sok mindent meg nem. De ha nem emlékeznék semmire sem, a szinte kivétel nélkül felsőfokban fogalmazó, a szokásosnál jóval nagyobb számú kritika őrzi az előadást, ahogy kivételes élményként viszi magával sok néző is.

(Nem vagyok pszichológus, sajnos, mert szívesen elmélkednék az emlékezés természetén. Miért felejtem én el ezt vagy azt, miért emlékszik rá a másik? Miért felejti el ő ezt vagy azt, s miért emlékszem rá én? Egy biztos: a művészetben nagyon erősnek kell lennie annak a hatásnak, amit nem felejtünk el, s persze bármilyen erős is, akkor sem feltétlenül emlékszik rá mindenki. Én, amíg élek, hallani fogom a trombitát az Országútonból, látni Gelsomina arcát. Más meg talán agyonunta magát a filmet nézve.)

Nem akarván másokat ismételni, eltekintek az alapos elemzéstől, csak néhány megjegyzésre szorítkozom. Igazából az izgat, miért lett ez az előadás ekkora siker, miért kavarta fel ennyire a nézőtéren ülőket.

Először is szögezzük le: nem Hunyady Sándor 1930 novemberében, a Vígszínházban, Gombaszögi Fridával, Hegedűs Gyulával, Törzs Jenővel, mi több, Csaholyi szerepében Jávor Pállal bemutatott darabját láttuk. („A színészeknek végre egyszer módjukban van igazi embereket játszani” – írta az előadás kapcsán a Nyugatban Schöpflin Aladár.) Szőcs Artúr rendező és – gondolom – a szórólapon sajnálatosan nem szereplő dramaturg alaposan átdolgozták Hunyady művét. Nem csupán színpadra tették: amit látunk, az kétségkívül sok mindent őriz belőle, de igazából egy másik alkotás. Lehet, hogy (még) feketeszárú, de (már) nem cseresznye. Meggy. Sokkal keserűbb, sokkal fanyarabb. Ha a dán királyfi nem hal meg az előadás végén, akkor nem Shakespeare drámáját láttuk. Hunyadynál Dusán „lassan kimegy”, szomorúan, kisemmizetten, de esze ágában sincs öngyilkosnak lenni. Szőcsnél – Szőcséknél – véget vet az életének, ami után kérdéses, hogy a főbíró és Irina boldogok lehetnek-e Magyarországon. Hunyadynál az utolsó szó Irina szava: „Mindenségem”, a szerzői utasítás pedig ez: „A szerelem eksztázisában összeölelkeznek”. Sem Irinának, sem a nézőnek nincsenek kételyei. A miskolci előadás után vannak, lehetnek, de abban is bízhatunk, hogy a tragédia – a tragédiák – nem ölik meg az érzelmeket.

Ily módon felesleges idéznem, amit az előadás hatására Hunyadytól és Hunyadyról elolvastam – egész jó kis szakdolgozatot tudnék már rittyenteni belőle. Az olvasás persze nem volt felesleges (sosem az): egy nem nagy, de igen jó írót ismertem meg alaposabban, akinek néhány novellája, Téli sport című kisregénye, Családi album című visszaemlékezése akkor is maradandó érték, ha épp nem olvassa őket senki. És nem haszontalan tudni, hogy Hunyady néhány évvel később regényt írt a drámából, sőt folytatta is benne a történetet, ez a Géza és Dusán, amiben Géza és Irina összeházasodnak, az esküvő után Milica búcsúebédet ad, Dusán pedig, aki „tüntetőleg” nagyságos asszonynak szólítja egykori hitvesét, még az állomásra is kikíséri őket… Nem muszáj szembe menni a közönség igényével.

A miskolci siker egyik fő oka, úgy gondolom, éppen az, hogy látunk egy lángoló, nagy szerelmet. Olyat, amire mindannyian vágyunk. Hogy úgy szeressenek minket, ahogy a főbíró, Géza (Bodoky Márk) szereti Irinát, úgy, ahogy Irina szereti Gézát. És micsoda tartás van bennük! Géza sokáig nem mondja el Irinának, hogy szereti, hisz Irina férjes asszony, ráadásul a férje, Dusán (Lajos András) Géza barátja. Irina sem mondja el Gézának, hogy szereti. Amikor Dusán vallatja őket, nincs mit bevallaniuk. A szerelmesek úgy viselkednek ebben az előadásban, ahogy mi szeretnénk, de nem tudunk.

Az első felvonás egy pontján a főbíró a kertben leül Irina mellé. Irina faggatódzik, kit is szeret: „Hát igazán… valami titkos regénye lenne?” Géza, amíg lehet, hárít: „…megvagyok magamban, szárazon, mint a szentjánoskenyér.” Aztán bevallja, hogy igen, szeret egy nőt. Nyolc éve. Irina nem 
a nevét kérdi, csak azt, hogy kiféle, miféle, szőke-e vagy barna… „Fekete.” Innentől kezdve tudja, hogy Géza szerelmes belé. De még azt tanácsolja neki, hogy ne is mutassa annak az asszonynak, hogy szereti. „Csak kínozná vele.” Ám ő is szerelmes Gézába: „Ha nem ismerem meg a cigaretta tüzinél az arcát, akkor még most is ott cincoghatnának a többiek a kertben.” (Mert Géza a mulatni vágyó katonákkal érkezett Dusánékhoz.) Megfogják egymás kezét egy pillanatra. A házból kilépő Dusán ezt nem látja, még nem fog gyanút, csak átsuhan rajta valami, de rögtön bocsánatot is kér, sőt panaszkodik a barátjának a feleségéről: „Nem szeret engem úgy, ahogy akarom. Hogy a szájamba vehessem egészen, mint egy szem feketekávés kockacukrot!” És Gézának kellene rábeszélnie, hogy szeresse, akarjon gyereket… (Az előbbi idézetek az eredetiben is megtalálhatók.)

Ez olyan nagy szerelem, hogy egy idő után nem lehet titkolni, s tragikumában is 
gyönyörű.

Az előtérben Lajos András, Bodoky Márk és Czvikker Lilla (fotó: Gálos Mihály Samu)

A siker másik fő oka, hogy az előadás tema-tizálja az impériumváltást. Ha úgy tetszik, Trianont, bár a darab második részében már a háború befejezése idején, de még jóval a Trianonban 1920. június 4-én aláírt békeszerződés előtt vagyunk, a főbíró jövő időben beszél róla. Ady Üdvözlet a győzőnek című, számomra ma is rejtélyes verse – amit Kispál (Keresztes Sándor) el is mond a darabban – 1918. november közepén jelent meg a Nyugatban. A Criticai Lapok főszerkesztője, Szűcs Katalin Ágnes mégis jogosan írta a Színház című folyóirat 2022. 7–9. számában, hogy a miskolci produkció „kivételes érzékenységgel és bölcsességgel” közelít a Trianon-traumához. (A Színház szerkesztői amúgy „a városi (vidéki) színházak és színházcsinálás láthatóságáról” kérdeztek neves kritikusokat, egyáltalán, az újság első negyedében azt vizsgálják, hogy a nem Budapesten működő teátrumok mennyire láthatók a fővárosból. Szűcs Katalin Ágnes arról beszél, hogy nem kevés kritikus nézte meg ugyan a Feketeszárút, a Színikritikusok díja 2021-es szavazásán „a legjobb előadás díját mégis egy budapesti produkció kapta, amelyet nyilván többen láttak”, pedig a díjat legalábbis meg kellett volna osztani.)

A föld tehát, amin a második felvonásban állnak, mindenesetre már, ahogy Nikolics (Feczesin Kristóf) mondja, Srbia. Pedig ugyanaz, amin az első felvonásban is álltak…

A darab és az előadás nagy előnye, hogy végig megmarad egy kis bácskai faluban, valahol Újvidék közelében. A Trianon-traumát közelképekben mutatja meg, bár a háttérben ott a történelem, ami ezen a pár négyzetkilométeren is érzékelteti a hatását. A főszolgabíró hivatalának ablakából látszik, ahogy a szerb komisszió kifordul a templomközön és „gyön” errefelé, mindközönségesen átvenni a hatalmat. (Az előadásban Kispál megjegyzi: „Messziről ezek is emberek”; Hunyadynál ilyen mondat nincs. Ahogy Nagy-Magyarország térképét is csak leveszik a falról, de Nikolics nem gyújtja meg. Szőcs rendezésének ez az egyik legsokkolóbb közelképe, amit ma lentről ugyanúgy tehetetlenül nézünk, mint a főbíróék egykor.)

Hogy az első világháború előtt, alatt és után a különböző nemzetiségű politikusokban és alattvalókban milyen reális és irreális, ellentmondásos, netán hagymázas elképzelések éltek a jövőről, a határok meghúzásáról, az nem színdarabba való. De igencsak érdemes elolvasnunk például Romsics Ignác kitűnő, A trianoni békeszerződés című könyvét (2005, Osiris). Lehetne belőle idézni, például ezt, a 19. oldalról: „A Monarchia népei körében továbbélő és erősödő föderatív törekvések, amelyeket legnagyobb erővel a csehek és a horvátok képviseltek, a századfordulótól a birodalmi vezetést és az osztrák állam német pártjait is fokozottan foglalkoztatták. Egyre nyilvánvalóbbá kezdett válni, hogy a dualista konstrukció nem alkalmas egy sokvallású és soknemzetiségű állam hatékony működtetésére.” De most nem ez a lényeg. Most a közelképek a fontosak.

Bodoky Márk, Czvikker Lilla és Lajos András (fotó: Gálos Mihály Samu)

Erős kezdés a legelső jelenet, bármilyen könnyed is. Katonatisztek érkeznek Dusán házához: magyar katonák a szerb nábobhoz. Barátok. Miközben ellenségek is. Velük a főbíró, a főbíró segédje, a pópa – és egy egész zenekar. Az eredetiben egyébként cigányzenekar. 
„A rendező szabadra engedheti a fantáziáját, hogy olyan füstösre és toprongyosra csinálja őket, ahogy csak akarja”. Lám, Hunyady sem volt teljesen mentes az előítéletektől, cigányok – komikus figurák… Vagy legyenek azok! Miskolcon az egészen kitűnő Babra együttes van a színpadon, kiegészülve a hegedűs Váradi Zoltánnal. Néhányan még a színjátékban is részt vesznek, mint Varga Veronika, a bőgős, akibe – illetve az általa alakított Draganába – Balázsházy főhadnagy (Simon Zoltán) – a szemünk láttára szeret bele. A tisztek sokat mulattak már itt, de ez különleges alkalom. Búcsúzni jöttek, reggel menniük kell a frontra. Mert közben háború van. Aminek részeként a padovai fegyverszünet után, a belgrádi kiegészítő egyezmény aláírását be sem várva, a szerb hadsereg 1918. november 7-én megindult észak felé. „A megszállók tevékenysége […] egyáltalán nem korlátozódott a rend fenntartására, hanem a polgári közigazgatás ellenőrzésére és irányítására, sőt számos esetben a cseréjére is kiterjedt” (Romsics, 75. oldal). Ennek egyik epizódját lájuk a második részben; csakhogy ezek az epizódok halálosak, ahogy itt ketten is felakasztják magukat. (Eredetileg mind a két rész egyetlen nap, illetve az első egyetlen éjszaka alatt játszódik le, és mindkettőnek megvan a maga feszültsége. Az elsőét az adja, hogy a katonák mindjárt indulnak a frontra, a másodikét az, hogy egyfelől a szerbek örömünnepe, másfelől a nagy magánéleti fordulatoknak, Dusán összeomlásának a napja.)

Érdemes megfigyelni, hogy a szerb–magyar, magyar–szerb ellentét miként pattan ki már itt az elején a legnagyobb barátságosság ellenére is szinte percenként. Irina nem örül az éjszakai látogatóknak: „Kíváncsi vagyok, föl mernék-e verni a grófot vagy a főispánt?” Bár ez a morgolódás a kései, hívatlan látogatóknak szól, bárkik legyenek is. De amikor a főhadnagy fanyarnak minősíti a pópa borát, az pedig önérzetesen – és magyarul – kijelenti, hogy „Fanyar ám a főhadnagy úr valaga!”, négyen is megindulnak felé, Dusán állítja meg őket. (Szőcsék sokkal jobban játékba hozzák a szerb nyelvet, mint Hunyady. Így tud feltűnővé válni, hogy akad olyan szereplőjük, Nadia – Kerekes Valéria –, aki nem hajlandó megszólalni magyarul. Ő nagyon szerb. 
A második felvonásban Nikolics szerbül kezd a főbírói irodában, de hajlandó magyarul is elmondani, hogy ők most átveszik a járásban a közigazgatást.) Csaholyi (Somhegyi György) hadnagy később csak ennyit mond a „szent ember”-nek: „Fura népek vagytok ti, szerbek.” Balázsházy így egészíti ki: „És akkor még nem mondtál semmit, az anyjuk picsáját az összesnek…” Komolyabb konfliktus, amikor Csaholyi leakasztja a falról Irina nagyapja testvérének a képét: „Te, Dusán, én nem gondolom, hogy okos viselet volna az ilyen köldökig érő szakáll. Hiszen nyáron, te, olyan meleg lehet ennek a kis öregnek is a mellén, hogy megfőne a tojás a szakálla alatt…” Irina ezt nem tűri szó nélkül, és akkor sem tudja abbahagyni, amikor a katona bocsánatot kér: „Bocsánat! Bocsánat! Könnyű kimondani az ilyen üres kis szót. Inkább azt állanák meg, hogy nem jutassák az eszünkbe mindennap százszor, százféle csipkelődéssel, hogy kik maguk és kik vagyunk mi?! Akármilyen egyenruhát viselnek, soha nem fogom a kedvükért elfelejteni, hogy a vér szerint való testvéreim ott verekednek a Duna másik oldalán. Rongyosan! Éhesen, bocskorosan! Ahogy annyiszor hallottam maguktól!” Balázsházy oldja fel az egyre nagyobb feszültséget: letérdel Irina elé és kezet csókol neki. Aztán iszik Dusánnal, elvei fenntartásával: „Hanem attól, amit a fajtádról tartok, bátran koccinthatsz velem.” Dusán koccint, szintén elvei fenntartásával. (Mindez ott található Hunyadynál is.)

Mindenesetre az ellentétek a Hunyady-darabban még nem mérgezők. A határok nem feltétlenül szerbek és magyarok, magyarok és szerbek közt húzódnak, hanem inkább tisztességesek és tisztességtelenek közt. A második felvonásban a főbíró és Kispál tisztességből fizetik ki a hadisegélyt kérelmező szerb asszonynak a pénzt a saját zsebükből. A tisztesség felülírja a nemzeti hovatartozást. Hunyady érezhetően szeretné ezt hinni, 1930-ban talán még hihette is öncsalás nélkül. Nagy mondata az Előszóból: „A gonosz emberek különös konjunktúrája volt az.” Hát igen, minden zavaros időszak feldob ilyeneket. Dusánt feljelentette az írnoka – a magyar hatóságoknál. Ezt Géza mondja el neki, aki majd el is simítja az ügyet: „…a pópa itt imádkozott a házadban, Szent Száva mécsese alatt – Péter királyért, a vajdáért, a szerb fegyverek győzelméért.” Dusán felmondott az írnoknak, ezért állt bosszút. Ezt a Pántót (Kokics Péter) most még felelősségre lehet vonni, meg lehet alázni (a pópa három pofont ken le neki), de a második felvonásban már nagy úr. Jegyző, aki éjszaka házkutatást tart a főbírónál, hátha le lehet tartóztatni. Miért is ne lehetne? 
A feszültségek persze csak ideiglenesen oldhatók fel. Géza hiába kérdi-kéri Dusánt (az idézetek az eredetiben is szerepelnek: „…mondd, nem tudnál magaddal valamit csinálni? Magadba? Ott belül? […] Nem tudnál bennünket megszeretni? Úgy, ahogy vagyunk, mind együtt…” És Dusán hiába válaszolja: „Nincs nekem tiveletek semmi bajom. Te tudod, mennyit járok Pestre. Mennyi érdekem köt oda. Mennyi seft! Milyen jól találom ott magamat. A színházban, a Hungáriában, a trappversenyen. Tudod te, hogy szeretem a ti nótátokat, ahogy ti mulattok.” Géza szomorúan le is vonja a következtetést: „Folyton ez a ti… meg mi. Nem tudnád abbahagyni valahogy ezt a ti meg mi-zést? Hát lesz valaha ebben az országban nem ti meg mi-zés? Nem kell ehhez szerbnek lenni, románnak, tótnak, mi is, ti is ilyenek vagyunk. Ti meg mi-zünk. Ti így gondoljátok, mi úgy gondoljuk, mi így gondoljuk, ti úgy gondoljátok. Nem lehetnénk egyszerűen csak mi? Sose lesz ennek vége.” Nincs, máig. Miskolcon elég végigmenni a 21-es busz vonalán, ami a cigányok lakta vasgyári kolónia mellett vezet. Dusán ad valami romantikus, homályos magyarázatot is: „Néha történik valami kicsiség, meglátok egy szerb sebesültet a zimonyi katonakórházban. Szakasztott olyan, mint én, mintha ikrek volnánk. Valamit olvasok, valami szitkot az újságban és meleg lesz tőle a fülem. Megvadulok. Mintha kürtszót hallanék messziről. A fajtám.” Géza talán abbahagyná a ti meg mi-zést, talán még Dusán is. De belekényszerülnek.

Milica mondja Dusánnak, a testvérének, aki nem akar elindulni vetélytársához, a főbíróhoz, hogy figyelmeztesse a házkutatásra. „Én jó szerb vagyok” – így Dusán. „Aki a legjobb barátját benne hagyja a bajban, az se nem jó szerb, se nem rossz szerb. Az ocsmány ember!” Csak nagyon kevesen képesek úgy gondolkodni, mint Milica.

Az előtérben Fandl Ferenc, Kincses Károly és Lajos András (fotó: Gálos Mihály Samu)

És 2022-ben már tudjuk, mi minden következett a későbbiekben. Tudunk az 1942-es januári újvidéki vérengzésről, a vérengzés megtorlásáról – Cseres Tibor regényéről, a Hideg napokról sokan legalábbis hallottak, a Bezdáni ember és a Vérbosszú Bácskában címűekről már jóval kevesebben. Úgyszintén tudunk a jugoszláv polgárháborúnak is nevezett délszláv háborúról is.

A Feketeszárú cseresznye előadásának az álláspontja, hogy jó lenne abbahagyni a ti és mi-zést. Ugyanakkor már azt is tudja, hogy ez majdhogynem lehetetlen. Ezért lett meggy a cseresznyéből.

Csányi Vilmos nagyszerű könyvében, a Íme, az emberben (2015, Libri) bukkantam az etnocentrikus szindróma bemutatására – magát a fogalmat LeVine és Campbell alkották meg 1972-ben. Csányi szerint a közösségek idegenkedése evolúciós jelenség, sőt genetikai alapjai vannak. „Az első igazi közösségek, a »csoporttársadalmak«, […] meglehetősen távol éltek egymástól. Kerülték a más csoportokkal való találkozásokat, és ha erre mégis sor került, ellenségesek voltak egymással. Valószínűleg az elkülönülés hosszú evolúciós periódusa alatt jelentek meg az idegenektől való félelem genetikai tényezői.” Félelem és agresszió közt pedig erős az összefüggés… Mindez szerintem sokkal tragikusabb, mint maga a Trianon-trauma.

Lajos András a Feketeszárú cseresznye előadásában (fotó: Gálos Mihály Samu)

A Feketeszárú cseresznye rendkívül gazdag előadás. Állítja a háborúk értelmetlenségét is. Az első képben vidáman mulató katonák többsége a felvonás végén teljesen értelmetlenül meghal a fronton, ahonnan még ír egy-két levelet, amiket el is mond, a második felvonásban halottként, nem múló emlékként van jelen. (Szőcs Artúrnál a szereplők egy része is, a zene is szinte észrevétlenül jelképessé válik. Ugyanilyen jelképes és nagyon szép jelenet, amikor az első felvonásban a tánc lelassul, hogy Géza és Irina kettőse kiemelkedhessék. Ez azért is említendő, mert a magyar színház elsősorban beszédszínház, ritka az ilyen finoman megkomponált kép.) Ennek az állításnak az időközben kitört orosz–ukrán háború tragikus aktualitást adott. Lehetne sorolni tovább a siker összetevőit, akár némi kritikával illetni azt, hogy a rendezés tutira menve olykor túlságosan előtérbe állítja a táncot és a zenét (koreográfia Fűzi Attila), ami bizony kissé operettes megoldás. Azonban ezt is ízléssel teszi. (Érdekes, hogy a nagyszámú kritikák közül ezt csak Gabnai Kataliné tette szóvá, tapintatosan úgy fogalmazva egy Papp Tímeával előadott négykezes kritikában (Új „Kaposvár”? Színház, 2022. április), hogy „…az előadás kissé »fejnehéz«, a rendező láthatóan nem állt ellen annak az örömnek, ami a muzsikusok és a remek erőnlétű, jól mozgó színészgárda helyzetbe hozásával jár együtt. Túl van muzsikálva az első rész…” Túl, de sebaj! Az említett öröm a nézőkre is átragad. Ahogy nagy sikere van a pópa (Fandl Ferenc) burleszkjének is, aminek során a túlzott alkoholfogyasztás következtében reménytelenül próbál néhány szál virággal beletalálni egy vázába. Ez a jelenet dramaturgiailag teljesen indokolatlan, de legyen!

Igen fontos összetevő a díszlet, Árvai György szemet gyönyörködtető, impozáns munkája. (A koridéző, szép jelmezeket Szűcs Edit tervezte.) A színpadon van egy nem fényűző, de gazdag bácskai ház, kúria, aminek még a kertjét is el tudjuk képzelni, bár abból keveset látunk.

Utoljára hagytam a színészeket, akik játékára, gondolom, vissza is hatott a nagy siker, ami láthatóan csak a felelősségérzetüket növelte. Árnyalt, elmélyült alakítást nyújt mind a három főszereplő. Bodoky Márk Gézáján Gabnai Katalin női szeme vette észre, hogy „olyan igazi férfi, akit majd szétvet a visszafojtani próbált szerelem”. Czvikker Lilla már megjelenésével érthetővé teszi, hogy két férfi szerelmes belé halálosan, s méltósággal tudja azt is mondani, hogy „…a szeretője leszek. Így lesz az emberből szemét.” És tényleg gyönyörűen énekel! Illetve nem ő: Irina. Lajos András rendkívüli érdeme, hogy nem dúvadat játszik. De hisz mondja is: „Bivalytermészetem van, de bizonyisten nem vagyok rossz fiú.” Tényleg nem az, egyáltalán nem. Tisztán lát és van lelke: „Hisz mindig éreztem én titokban, hogy nem kellek én magának. És mégis küszködtem. Mindig magára gondoltam. Kis csikó született, fog-e tetszeni?” A fejét el tudja veszíteni, a méltóságát nem – és ha mégis, azonnal visszanyeri. Ezért tud félreállni az útból.

A Feketeszárú cseresznyét rendezőileg is, színészileg is könnyű elvinni a felszínesség felé, akkor is, ha Hunyady könnyednek látszó szövegének van mélysége. A miskolci színház nagyszerű előadásában ez a mélység lett még mélyebb. És végig szórakoztató, felkavaró, elgondolkodtató.

D. Magyari Imre

A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház játszóhelyének történetéhez

Jövőre lesz hetven éves a temesvári állandó magyar színtársulat, amelynek az alapítása gyakorlatilag már az idén hét évtizede megkezdődött. Tudniillik 1948-ban, amikor 
a román szocialista államosítás lázában átszervezték Nyugat-Erdély színházi struktúráját, a négy nagyváros közül csupán Nagyvárad hivatásos magyar társulatát hagyták meg, ellenben a tömbben élő magyar lakossággal és nagyszámú színházi közönséggel rendelkező Szatmár és Arad együtteseit megszüntették. A régóta professzionista színház nélkül maradt, szórványban élő bánáti magyarság számára, amely Trianon óta Romániához tartozik, viszont kijelölték a Temesvári Városi Néptanács Magyar Színjátszó Együttesét, hogy állandó magyar társulattá váljék. Első előadásuk 1952-ben még Végváron volt, mégpedig Csiky Gergely Ingyenélők című darabjának premierje – a mű 1880-as budapesti ősbemutatója idején szintén mérföldkövet jelentett a színpadtörténetben. Az akkori siker más szinten ismétlődött meg: megalakulhatott Románia hatodik állandó magyar társulata, amelynek művészeti vezetését a három nyelven kiválóan beszélő Emil Josan, a Temesvári Állami Román Színház igazgató-főrendezője, az egyik műkedvelő csoport instruktora vállalta. Ugyanekkor alapították meg a másik, azaz a német kisebbségi tagozatot is.

A színházi komplexum balszárnyában épült „Rudolf Koronaherceg” szálló

Mialatt az ambiciózus amatőr együttes a régi vándorszínészekre emlékeztető utak során teherautókon, lovas kocsikon, vagy a Bega-csatornán hajózva eljutott a különböző bánsági településekre, hogy minde-
nütt terjessze a színjátszás élményét, addig Temesvár lakossága társadalmi munkában a jövendő színháztermet hozta helyre. Hogy ez a lelkes otthonteremtés finoman szólva nem felelt meg az örökségvédelem feltételeinek, az leginkább akkor derült ki, amikor az ezredforduló környékén Demeter András, a magyar színház direktora 
a német színház vezetőivel együtt elhatározta: a közelgő félévszázados jubileum alkalmából – a műemlék jelleg állagmegóvásán túl – korszerűsítik a színháztermet, hogy az megfeleljen a harmadik évezred művészeti igényeinek és közösségi feltételeinek. Természetesen nem vonható kétségbe a jó szándék és egyes mesteremberek tudása, amellyel annak idején a XIX. századi báltermet átalakították színházzá, ám amikor 50 évvel később elkezdődtek az előkészítő munkák, világossá vált, hogy a betonba rögzített, mozdíthatatlan széksoroktól és egyes hajdani belsőépítészeti megoldásoktól Fellner & Helmer valószínűleg idegösszeomlást kapna.

De mi volt eredetileg a jelenlegi Csiky Gergely Állami Magyar Színház, illetve a „Deutsches Staatstheater Temeswar” helyén? Menjünk vissza az időben úgy másfél évszázadot.

A Bánság fővárosának jól ismert épületét, az azóta ilyen-olyan okból többször átépített hajdani „Ferencz József” Színházat 1875. szeptember 22-én, a budapesti Nemzeti művészei avatták fel az Osztrák‒Magyar Monarchiában. A „Prológust” a város katolikus pap-tanára, Csiky Gergely (1842‒1891) írta, aki nem egészen három héten belül nagy sikert aratott a magyar főváros Nemzeti Színházában A jóslat című, cölibátus-ellenesnek tartott újromantikus színművével. A szerző hamarosan nem csupán a várost, de a katolikus vallást is elhagyja: evangélikus lesz, megnősül, és divatos drámaíróként Budapesten telepszik le, ahol korai haláláig a Nemzeti dramaturgjaként dolgozik.

Az 1874-ben befejezett színházépület a később valóságos „színházgyárosokká” váló „Fellner és Helmer” bécsi tervezőirodájának egyik legkorábbi munkájaként ismert. Számukra a temesvári teátrum egyfajta referenciának számított: a későbbiekben is szívesen teljesítettek megrendelést gyorsan urbanizálódó városokban.¹ A polgárság hagyományos értékeket preferáló szellemének és reprezentáció-igényeinek megfelelő historizmus képviselőiként elhíresült, a „boldog békeidők” polgári színházépületének globális prototípusát megteremtő építészek ily módon a kapitalizálódó városkép kialakításában is szerepet vállalhattak. Ám a temesvári megnyitó pillanatában 26 éves bécsi Ferdinand Fellner és a nála két évvel fiatalabb, hannoveri Hermann Gottlieb Helmer, aki 1868 júliu-sában helyezkedett el a bécsi Fellner-cégnél, valójában csak 1873 tavaszán társult. Nyilván csupán ettől kezdve működtették a kettejük nevével fémjelzett, mind divatosabbá váló közös tervezőirodát, melynek hivatalos neve: „Atelier Fellner & Helmer”, és amely Ferdinand Fellner 1916-ban bekövetkező haláláig összesen 47 színházat tervezett Közép-, illetve Kelet-Közép-Európa szerte.²

A temesvári épületkomplexum megrendelését eredetileg a Ferdinand Fellner édesapja által vezetett nagy múltú osztrák építészeti cég kapta. 1852-ben még a Dóm térre készült az első színházépítési és költségvetési terv. Utóbb alapja lett ez a Színház- szálloda- és vigadó-építési Rt. kezdeményezésének, amely a Kiegyezés után elsősorban Küttel Károly polgármestersége idejében kapott lehetőséget a megvalósításra.³ A város ekkor kezdett a Vár korábbi katonai jellegéből származó hátrányok leküzdésébe. Küttel állt az élén ama polgárokból alakult társaságnak is, mely 1868-ban a lóvasút-pálya építésére nyert engedélyt, és ő buzgólkodott leginkább a régi színház helyére építendő főreáliskola, valamint a vadonatúj színház-vigadó és szálló megteremtéséért. Ily módon a tervezett új színházépület átkerülhetett egy városrendezési szempontból alkalmasabb területre, a hajdani Péterváradi kaszárnya helyére, és a városi színház építésére alakult részvénytársaság a tapasztalt bécsi Fellner céghez fordult. A terv elkészülte idején még élt a cégvezető idősebb Ferdinand Fellner is, aki 56 évesen épp egy nappal azelőtt hunyt el szívrohamban, hogy 1871. szep-tember 26-án ünnepélyesen letették az épületkomplexum alapkövét.⁴

A teátrum-vígadó és szálloda felépítése tehát Temesváron első körben csupán az ifjabb Ferdinand Fellner nevéhez fűződik, és 1874-re az eklektikus palota el is készült. A megnyitásával azonban majd egy esztendeig várni kellett, mert a felavatás főként a sajtó hasábjain dúló éles vitát indukált, hogy milyen nyelven és kik nyissák meg a város új színházát a soknemzetiségű, jelentősebb német polgársággal rendelkező, ám végre magyar nemzeti öntudatra ébredő, dél-magyarországi Temesváron. Mert hiába számottevőbb a színházba járó német lakosság, a magyarok ragaszkodtak a jogaikhoz, lévén hogy egy új nemzeti intézmény felavatásának mindig politikai felhangja van. Nem véletlenül hirdette az előfüggöny felirata a Széchenyi István grófnak tulajdonított szállóigét: Nyelvében él 
a nemzet! (Ami persze kicsit abszurd kijelentés éppen Széchenyi részéről, ha hozzávesszük, hogy a „legnagyobb magyar” egyáltalán nem beszélt magyarul.) A színháznyitás kérdésében végül a magyarság győzött, és a budapesti Nemzeti Színház művészeit kérték fel arra, hogy fellépésükkel emeljék az intézmény rangját. Három nap múlva, 1875. szeptember 25-én Meyerbeer Robert der Teufel (Ördög Róbert) című darabjának díszelőadásával pedig természetesen a lakosság több mint a felét kitevő német nemzet is megünnepli az új színház elkészültét, és azonnal birtokba is veszi.

A Vasárnapi Újság 1875. évi 41. lapszámában részletes leírást olvashatunk „A temesvári Ferencz-József színház” megnyitásáról. A beszámolóból kiderül, hogy „Az épület egy egész világ kicsinyben. Van benne színház, vigadó, szálloda, kávé- és fürdőház, hangversenyterem, közönséges ivó, stb. […] A vasúttal Temesvárra érkezőknek már távolról szemükbe ötlik a szép renaissance-stylben, Fellner bécsi építész tervei nyomán készült épület, mely a temesvári belső várművek lerombolása után egy kis kerttel fog körülvétetni és szabályos térre nyílni.”

Ez azért is fontos, mert amikor még „Kis-Bécs” az Osztrák‒Magyar Monarchia kultúrájának szerves része és színpompás tükre volt, megállt itt a „Királyok vonata” is. A híres Orient Express ugyanis történetének első öt évében, 1883 és 1888 között a Párizs – Strassburg – Stuttgart – München – Bécs – Pozsony – Budapest – Szeged – Temesvár – Orsova – Bukarest – Ruszcsuk ‒ Várna útvonalon közlekedett. Ezért a Temesvár vasúttörténetének kezdetén, negyven évvel korábban, 1897-ben emelt józsefvárosi pályaház helyébe – hiszen 1857-ben a bánsági város még csak egy kis végállomásnak számított – az 1868. július 1-jén alakult Magyar Királyi Államvasutak társaság a „Vonatok királya” hangulatához és stílusához illő díszes, két tornyos, háromárkádos francia neoreneszánsz stílű vasútállomást emeltetett. A legszebb magyarországi állomásépületek egyikének téglaborítással díszített homlokzatát a négy főbb gazdasági ágat jelképező szobor díszítette. (A pompás épületet ma már csak képeslapokon láthatjuk, 1944. július 3-án az amerikai légierő porig bombázta.)⁵

Különben Temesváron sokáig az a paradox furcsaság állott fenn, hogy miközben a vasút a kapitalista fejlődés egyik szimbóluma, ebben a városban sok helyütt éppen az össze-vissza fektetett sínek állottak a városrendezés útjába. Ferenc József 1892-ben engedélyezte ugyan az erőd teljes eltüntetését, de a végleges bontás a sáncárkok betemetésével együtt csak körülbelül 1910-re fejeződött be. Az addig megépített vasúti pályák pedig nyilván ki kellett kerüljék a várfalakat. Viszont amikor már eltűnt az erődrendszer, ott éktelenkedtek a sínek – például a mai ortodox katedrális közelében –, amelyek akadályozták a bel- és külváros összeolvadását követő építkezéseket.

Temesvárnak régóta alkalmas szálláshelyei voltak a legelőkelőbb vendégek és a legmagasabb igények kielégítésére is. Mindegyiken túltett azonban a színházi komplexum balszárnyában épült „Rudolf Koronaherceg” szálló – minden idők legrangosabb temesvári hotelje –, amelyre szerencsére nem terjedt át a színházavató után öt évvel, 1880. április 30-án bekövetkező tűzvész. Erről írja később Berkeszi István – akkor 46 éves állami főreáliskolai tanár – a Temesvár-kerületi Tanári Kör megbízásából készített és az Országos Középiskolai Tanáregyesület XXXIV. Közgyűlésére megjelent Temesvár szabad királyi város kis monographiája című munkájában, 1900-ban a következőket:„Nagyobb igényű szálló a Belvárosban a múlt század óta csak egy épült: a Rudolf Koronaherceg három emeletes épülete 1873-ban. Ide szoktak szállani a Temesváron átutazó főhercegek, magas uraságok és a legtöbb idegen. Vendégszobáinak száma 120. Udvara nyáron oly kellemes és előkelő étkező helyiség, hogy e tekintetben bármely fővárosi hasonló helyiséggel kiállja a versenyt.” ⁶

A monográfia belső borítóján pedig mindjárt ott a „Koronaherceg-szálloda” akkori bérlőjének, Witzenetz Mártonnak szíves invitálása, azaz a reklámja, miszerint:„Bátorkodom tisztelettel tudósítani, hogy jó hírnevű szállodámat az újkor minden kényelmével rendeztem be.

Szállodám immár igen kellemes tartózkodási helyül szolgál és kérem azt becses látogatásával megtisztelni. Hogy minden kívánalomnak eleget tegyek, az árakat tetemesen leszállítottam, éspedig a szobák az I. és II. emeleten 2-3 korona egy napra, és a világítás (villanyos) nem lesz külön felszámítva. Szállodám a város legjobb helyén, a villamos közúti vasút megállóhelyével minden irányban a legkényelmesebb összeköttetéssel bír. Általánosan elismert kitűnő konyhámat, valamint boraimat és kávéházamat becses figyelmébe ajánlva, szíves látogatását örömmel fogadom.”A „Kronprinz”-ben különben nem csak koronás fők, a születési-, majd a pénz-arisztokrácia tagjai szálltak meg. Természetes, hogy a színház vendégművészeit is itt lakatták: Blaha Lujzától, azaz a későbbi Splényi bárónétól Pálmai Ilkáig, vagyis az egykori Kinsky grófnéig, Jászai Maritól, a Filharmóniai Társaság és a német színház előkelő vendégein keresztül Jókai Mórig – tehát mondhatjuk, hogy a korabeli művészvilág lényegében minden Temesvárra érkező és itt időző nagysága a magyarok által mindközönségesen „Rezső királyfi fogadó”-nak titulált háromemeletes luxusszállodában éjszakázott.

A trónörökösért rajongó honfitársaink ugyanis magyar névvel érezték a magukénak Rudolfot, aki 15 éves, mikor 1873-ban a szálloda felépül. Kétségkívül a „királyfi” is kedvelte a magyarokat – jóllehet számára a nemzetek feletti állam és ezzel 
a birodalom egybetartása volt a legfőbb cél. Állampatriotizmusa érdekében, az itt élő nemzetek és nemzetiségek megismerése és megismertetése okán hozza tető alá 1886-tól a több mint húsz kötetből álló Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című monumentális földrajzi és néprajzi munkát is, amely párhuzamosan jelent meg német és magyar nyelven. 
(A magyar főszerkesztő: Jókai Mór.) S persze rokonszenvezett például a kiegyezést magyar részről egyengető Andrássy Gyula gróffal, anyja jó barátjával, akit amúgy 1849-ben halálra ítéltek, és ezt az ítéletet éppen Ferenc József írta alá. „Rezső királyfi” szüleinek pesti koronázása után egy évvel Rudolf egy fogalmazásában a német és a magyar karakterről ezt írta: „A magyar testestől-lelkestől csüng a hazáján és utolsó csepp vérét is odaadja érte. Ez a németre nem áll.”⁷ Magyarul is hamar megtanult beszélni, írni és olvasni. Nyolcéves korában Gizella nénjétől Defoe Robinsonját kapja ajándékul a névnapjára magyar fordításban.⁸Rudolf születését a magyarok eleve nagy örömmel fogadták. Keresztnevét tudniillik anagrammaként „értelmezték”, ami pozitív „fordul”-atot⁹ ígért a bukott 48-as forradalom és szabadságharc következtében még mindig erős ellenségeskedéssel és az elnyomással szemben, melyet az udvar részéről tapasztalni voltak kénytelenek.

A jövendő magyar király (és persze a Habsburg Birodalom császárának) születését különben is általános örömünnep, fény és pompa övezte. A legnagyobb fesztivál természetesen Bécsben volt, ahol a régi városfalra felhúzott húsz mozsárágyú 101 lövésével adták a népek tudtára, hogy világra jött a „Kronprinz”. (Ezután nem sokkal bontották le a bástyákat, és kezdődött meg a Ring építése.) Az összbirodalmi örömben a tartományok is osztoztak. A fenséges család intézkedései nyomán például a Tereziánumban tíz új tanulmányi helyet biztosítottak, többek között a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság szerencsés fiainak, illetve érdemes hivatalnok vagy katonatiszt elárvult leánya is kaphatott eltartási segélyt ugyaninnen.¹⁰ A Pester Lloyd szerint: „az a nap, amelyen Rudolf trónörökös a Bécs melletti Laxenburgban a világra jött, »a humanitás igazi ünnepévé« vált.”¹¹Rudolf főherceg születése pillanatától fogva katonatiszt volt. Mivel Ferenc József birodalmának egyben tartását egészében a hadseregnek köszönhette, ezért az akkor 28 éves császár hadseregparancsban hirdette ki, hogy azt szeretné, ha újszülött fia világrajövetelétől kezdve „derék hadseregéhez” tartozna. Így a csecsemőt már a születése másnapján, 1858. augusztus 22-én ezredesnek nevezi ki és a 19. gyalogezred fölé helyezi, amely attól fogva a „Kronprinz” nevet viselte. Eléggé groteszk ez, pláne, hogy míg a később újságírással, ornitológiával, tudományos munkássággal foglalatoskodó, kimondottan civil értelmi-ségi Habsburg trónörökös születése pillanatától „hadúr”, addig a vele egyidős, egyenesen militáns szellemű, a világot háború útján meghódítani akaró későbbi 
II. Vilmos a porosz Hohenzollern-dinasztia hagyományaihoz híven csak tízéves korában lépett be a hadseregbe.¹²

Rudolf 1879 áprilisában, I. Rudolf német király szerepében a szülei, Ferenc József 
és Erzsébet házasságkötésének 25. évfordulójára rendezett ünnepi előadás egyik élőképében

A gyakran betegeskedő, rendkívül érzékeny Rudolfot három éves korától kőkemény oktatásban részesítették, már négyévesen okiratokat írt alá. Számolt, írt, olvasott – 
a német mellett magyarul és csehül is. De a királyfi idegeire és egész további életére nem ez, hanem a kegyetlenül szigorú katonai nevelés volt végzetes hatással. Amikor Erzsébet, aki fia születésekor még csak húsz éves, végre hathatósan szembe tudott szállni anyósával és férjével, és elküldték 
a Rudolf addigi szadista, szívtelen „vasdandár” nevelőjét, valószínűleg már késő volt. 
A természetét, reakcióit az anyjától örökölte, és ha kapcsolatuk nem is volt mindig szoros, inkább Hamlet és Gertrude viszonyát idézhette, nagyon hasonlítottak egymásra.

Anyja, a magyarságnak még a királyfinál is jobban imádott koronás „celebje” azonban egy másik Shakespeare-szerepet választott a saját identitása számára, mégpedig Titániát a Szentivánéji álomból.¹³ Az ismert jelenetet a szamárfejes Zubollyal Erzsébet királyné aztán mindenhová felaggattatta, a teljes színművet könyv nélkül tudta, s ez volt az írói álneve is. Sissi meglepően modern költeményei közül íme egy jellemző részlet a Titánia panasza címűből (Mészöly Dezső fordításában):

Ó, hány buja nyáréji álmom

Telihold babonás sugarán

Már azt súgja, megvan a párom!

Már azt hiszem, nyílik Szezám...

S a bűvölet reggelre elhagy,

Még társamon ott a karom,

De borzadva érzem, az ő nagy

Szamárfeje mennyire nyom!

Az unalmas, bürokrata lelkületű Ferenc József számára egy időn túl nyilván teljességgel érthetetlen volt imádott, de meglehetősen enervált, depressziós és a saját útját járó felesége, akárcsak „csalódást okozó” fia. Természetes viszont, hogy amikor a királynét súlyosan támadták, mert költő példaképének, az izraelita Heinrich Heinének halála után emlékművet kívánt emeltetni, akkor a másik „zsidóbérenc” Habsburg, vagyis Rudolf állt ki az édesanyja mellett, aminek következtében kapcsolatuk is szorosabbá válhatott.

A Habsburg-ház „Hamletjének” gazdag, ám rövid élete – ugyanúgy 30 éves korában halt meg, mint szöveg szerint Shakespeare címszereplője – sok más szempontból is hasonlít a „dán királyfi tragédiájára”. Őt sem engedték egyetemen tanulni; nagybátyja, Albrecht főherceg személyében pedig igazi Poloniust kapott. Mivel a korán elrontott nevelés eredményeként rettegett a kísértetektől, ugyanakkor gyűlölve szerette apját, ezért Ferenc József és „szelleme” hol az öreg Hamlet atyjának fantomjára, hol Claudiusra emlékeztethette. Az utált Hohenzollern Vilmos herceg azonban nem volt számára egy Fortinbras: a Habsburg „Hamlet” soha nem akarta volna, hogy az arrogáns, erőszakos kortársra szálljon „Dánia”. Ahogy a nála öt hónappal fiatalabb II. Vilmos sem mondotta volna búcsúbeszédében Rudolfról, hogy „belőle, ha megéri, nagy király vált volna még.” (Annál inkább gondolta viszont a német kortárs, hogy „e tartományhoz, úgy rémlik, jogom van: Most alkalom hí föllépnem vele.”¹⁴)

A melankolikus, öngyilkos hajlamú Habsburg királyfit kiskorától kezdve rosencrantzok, guildensternek és persze osricok fürkészték. Depressziójának elhatalmasodása közepette még „Yorick”-ra is rálelt. Emil Zuckerkandl anatómus, hogy a trónörökös félelmeit eloszlassa, néhányszor elbeszélgetett vele a halál szépségéről mint az élet szükségszerű velejárójáról. Rudolf kért tőle egyfajta „memento mori”-t, Zuckerkandl pedig egy speciálisan preparált emberi koponyát ajándékozott neki, amit a trónörökös haláláig az íróasztalán tartott. A 17 éves Mary Vetsera egyszer meg is látta ott és kíváncsian kézbe vette...¹⁵

Rudolf főherceg (Koller Károly felvétele)

A baronesz hasonlított Opheliára. Talán Rudolf is olyasmit érezhetett iránta, mint Hamlet Polonius leánya iránt. De szinte biztos: nem szerelemből hagyta, hogy a lány a halálba kísérje – no meg, hogy az osztrák királyfi öngyilkosból ráadásul még gyilkossá is váljék miatta.

Mindenesetre a mayerlingi pisztolylövés – akárki adta is le – kizökkentette az időt és a történelem menetét…

A hajdani „Kronprinz” szállodát az első világháború után „Grand Hotel Ferdinand”-nak nevezték.¹⁶ A románok korábbi koronahercege, immár I. Ferdinand román király származását tekintve ugyancsak német volt. A háborúban is sokáig semleges maradt. De aztán ígéreteket kapott. Románia 1916 augusztusában az Antant oldalán lépett be a Nagy Háborúba, így az osztozkodás során Erdély mellé a Temesköz nagyobbik részét is megkapta.

Öt hónappal a Trianoni békediktátum hivatalos aláírása után megint a lángok martaléka lett a temesvári színház. Az 1920. november 2-i újabb tűzvész már átterjedt a vigadó épületszárnyára is, és a szállodát soha többé nem állították vissza. Ez a tény paradox módon két szempontból is előnyös lett nekünk. Egyrészt, mert így az egyszerű és elegáns klasszicista oldalépület elkerülte az olyan neobizánci, ún. „Brâncoveanu-stílusú” átépítést, mint amilyennel a helyreállítást végző regáti építész, Duiliu Marcu a Ferdinand Fellner által 45‒50 évvel korábban tervezett homlokzatot eltakarta. Másrészt, és ez még fontosabb: a szálló hajdani báltermében, vagyis az egykori vígadóban működik a jelenlegi Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház.

Darvay Nagy Adrienne

JEGYZETEK

¹ Temesvár lakossága az 1854-es adat szerinti 20.560-ról 1910-re már 72.555-re gyarapodott, vagyis megháromszorozódott. L. Gerhardt M. Dienes: Fellner és Helmer – A kor, amelyben építettek, Európai Utas, 15. évf. 2004. 1. sz.

² Hans-Christoff Hoffmann: Die Theaterbauten von Fellner und Helmer, Prestel-Verlag München, 1966

³ Temesvár újkora, írta: Geml József kir., főjegyző, in: Magyarország vármegyéi és városai, szerk: Borovszky Samu http://mek.oszkhu/09500/09536/html/0023/6.html

⁴ Hans-Christoff Hoffmann: i. m. 12.

⁵ Delesega Gyula: Temesvári kalauz – Szórvány Alapítvány 53.

⁶ Dr. Berkeszi István: Temesvár szabad királyi város kis monographiája az „Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny” XXXIII. évfolyama 36. számának melléklete, Temesvár, 1900, 101.

⁷ Idézi Brigitte Hamann: Rudolf, a trónörökös és a lázadó, Árkádia, Budapest, 1990. 44.

⁸ Brigitte Hamann: i. m. 50.

⁹ Brigitte Hamann: i. m. 16.

¹⁰ Brigitte Hamann: i. m. 14.

¹¹ Idézi Brigitte Hamann: i. m. 13.

¹² Brigitte Hamann: i. m. 17.

¹³ Darvay Nagy Adrienne: Titánia és a színház, in: Múzsák 1991/1. 3‒4.

¹⁴ Hamlet – Arany János fordításában, Ötödik felvonás 2. színből

¹⁵ Brigitte Hamann: i. m. 434‒435.

¹⁶ http://www.nyugatijelen.com/riport/a_ven-deglatas_hoskora.php 2010. május 13.

Franz Kafka: A kastély – Vígszínház

Bodó Viktor nevét könnyen kapcsolhatjuk Franz Kafkáéhoz. Nem csupán a Kafka-adaptációk sora miatt, bár azokból sincs kevés, hiszen a Vígszínházban frissen bemutatott A kastély a tavalyelőtt Hamburgban színre vitt mű remake-je, de az első színpadi változatot a regényből Bodó még Grazban készítette el, ahol az Amerikát is megrendezte, a kétezres évek közepén 
a Kamrában bemutatott Ledarálnakeltüntem pedig A per alapján, illetve alcíme szerint „A per miatt” készült. De ennél fontosabb az, hogy Bodó Viktor ez utóbbi előadásban (amely a felsoroltak közül persze a legkorábbi) rátalált egy olyan sajátos hangra, stílusra, formára, amely alkotásaira – vagy legalábbis rendezői pályája egy kiemelkedő vonulatára – azóta is jellemző. Ezekben az előadásokban Kafka fojtogató, kiismerhetetlen, szorongást keltő világát ötvözi a burleszk elementáris lendületével, humorával, a revü kaotikus színességével, a szürreális ötletekkel, látomásokkal. Az a színházi nyelv, amelyet Bodó már pályakezdő rendezőként is épített – és amelynek a fent említettek mellett a montázstechnika, a filmes asszociációk alkalmazása, a befogadói elvárások ironikus ignorálása is fontos sajátja –, a kafkai világban formai és tartalmi szempontból is kiteljesedett. Itt a reálszituációk a fejük tetejére állnak, a kauzális viszonyok nem működnek, helyettük vagy az abszurd (illetve az abszurdba hajló bohózat) könyörtelen logikája érvényesül, vagy az álom, esetleg a tudatmódosító szerek minden klasszikus logikát kiiktató konvenciója, így a közeg kiismerhetetlenségét a szürreális ötletek, a burjánzó gegek is nyomatékosítják. Ebben a világban színpadi értelemben bármi váratlan megtörténhet, miközben ontológiai értelemben semmi sem történhet váratlanul. Ez a világkép, életérzés, illetve az ezt létrehozó alkotói módszer, színházi nyelv sokszor a Kafkától teljesen független Bodó-előadásokat is meghatározza – az egykori társulatával, a Szputnyikkal készített produkciók több kiemelkedő darabját (Bérháztörténetek, Kockavető) éppúgy, mint az előző évadban az Örkény Színházban színre vitt, klasszikus szövegkönyv nélküli, zenei inspirációjú bemutatót (33 álom). De e nyelv egyes elemei megjelennek olyan, az alapjait tekintve jóval realisztikusabb, megvalósításában pedig jóval több aktuálpolitikai utalást, áthallást tartalmazó produkcióban is, mint az első vígszínházi Bodó-rendezésként 2014-ben született A revizor.

Ez utóbbi, valamint az egy évvel későbbi Koldusopera a Vígszínház és a Szputnyik közös bemutatója volt – azután a Szputnyik feloszlott, a Vígszínházzal való kapcsolat pedig megszakadt. Bár Bodó Viktor szerencsére folyamatosan dolgozik Magyarországon is, általában évi egy rendezést vállalva, munkái kisebb színpadokon (Örkény Színház, Átrium) valósulnak meg. A vígszínházi visszatéréshez A kastély emblematikus érvényű választás – még akkor is, ha remake. Hogy miben és mennyiben egyezik az eredetivel, azt valószínűleg akkor is értelmetlen volna hosszasan fejtegetni, ha láttam volna a hamburgi bemutatót. Mindenesetre Klaus von Heydenaber zenéje és Schnábel Zita díszlete nem tér el az eredetitől, s feltehetőleg a szövegkönyvben (amely Bodó Viktor, Kovács Krisztina, Sibylle Meyer, Róbert Júlia és Veress Anna munkája) sincsenek alapvető változások. (Megjegyzendő, hogy az alkotók nem titkolóznak: a reprodukció tényét a színlap is egyértelműen közli.)

Az előtérben ifj. Vidnyánszky Attila (fotó: Dömölky Dániel)

A felsorolt egyezések közül Schnábel Zita díszlete az, ami alapvetően meghatározza 
a játékot. Hatalmas méretű, forgószínpadra szerelt konstrukció, amely az égbe tör, de körkörösen futó szintjei egyre szűkebbek, kisebbek, vékonyabbak. Az utolsó lépcsők pedig az ég felé nyúló létrák – nem tudni, van-e cél, van-e kijárat, vagy az utolsó létra a semmibe fut. Maga az építmény csupa lépcső, csupa korlát, cső és keret, semmi megfogható nincs benne, így lenyűgöző mérete ellenére is olyan, mintha váz lenne csupán. Váz, amely sejteti, ígéri magát az épületet, a Kastélyt, de ígéretét nem váltja be. Vagyis annak ellenére, hogy betölti az egész játékteret, a bizonytalanság, a kiismerhetetlenség érzését sugározza, ami a regénynek és az előadásnak is kulcsa (ezt persze fokozza még a sejtelmes világítás és a füstgépek gerjesztette köd). De nemcsak látványa és metaforikus értelme révén meghatározó erejű Schnábel Zita díszlete, hanem azért is, mert determinálja a színpadi mozgást: mindenki a lépcsőkön, a korlátokon közlekedik, hol köznapi módon, hol akrobatikusan. Van, hogy a szereplők kúsznak-másznak, van, hogy ugrálnak a szintek között, vagy éppen függeszkednek a korlátokon.

Ez a szüntelen mozgás, játékos akrobatika, a szereplők folyamatos fel- és eltűnése (hiszen a forgó térszerkezetben bárki megjelenhet a semmiből és hirtelen távozhat is oda; az egyik jelenetben az előadás szereplőiből verbuválódott zenekar is színre gördül, majd kigurul) úgy erősíti a bizonytalanság szorongató érzését, hogy a maga játékos teatralitásával paradox módon oldja is azt. Igaz ez a játékötletek, gegek sorára is, amelyek talán kevésbé szélsőségesek, mint Bodó Viktor más munkáiban, és számszerűleg is kevesebb van belőlük, de azért még így sem csekély a szerepük. A legszellemesebb poé-nok egyike a Kocsmárosné által készített macskacsirke, de előfordulnak referenciális gegek (az egyik jelenetben K távoli rokonával, Josef K-val találkozik), ám a legtöbb ötlet mégis a megjelenített világ abszurditásából táplálkozik. Az egyik sziporkázó jelenetben például a kapcsolótábla ki/bekapcsolása indukál fergeteges tánccal vegyített bohócszámot, máskor a már-már a fizikai törvényszerűséget felülíró mozgások sora gerjeszt komikus hatást. Duda Éva koreográfiája értelemszerűen nem a mozgássorok egymásutánjának professzionális megkomponálása csupán, hanem stiláris értelemben is kottája a játéknak, amely teátrálisan képezi le a megjelenített világ abszurditását. És hogy ez az abszurditás mennyire nem csupán absztrakt fogalom, arra jó példa az egyik legerősebb, leglátványosabb jelenet, amelyben K iskolaszolgának szegődik, s a Tanító instrukciói alapján megelevenednek feladatai. Az elementáris lendületű, letaglózó humorú képben, amelyben K gyakorlatilag felszántja a színpadot, torokszorongató szuggesztivitással jelenik meg az „iskolaszolgák” kiszolgáltatottsága – anélkül, hogy a produkció bármilyen direkt kiszólással kapcsolná ezt össze a mai magyar „iskolaszolgák” aktuális helyzetével.

A kiismerhetetlenség, az elveszettség érzetét fokozza, hogy az egymás után színre lépő alakok, noha segíteniük kellene, akadályozzák K-t, megkérdőjelezik feladatát, státuszát. Valamelyest mind elrajzolt figurák, de távolról sem annyira, hogy ne jelentsenek fenyegetést. Furcsaságukat kiemelik Nagy Fruzsina és Pattantyús Dóra jelmezeinek sajátosságai: a tömések, a parókák, a diszfunkcionális kiegészítők komikus hatást keltenek ugyan, de az enyhén szürreális rémfilmek világát is meg-megidézik. A színészi alakításoknak úgy kell működtetniük az előadás színházi nyelvét, egységes koreográfiáját, hogy egyúttal a K-t körülvevő felfejthetetlen közeg egyes alakjait mind színesebbé, változatosabbá, titokzatosabbá tegyék (akik több szerepet alakítanak, azoknak a megformált szerepeket úgy kell elkülöníteniük, hogy közben a játékmód mégis összekapcsolja azokat). Két olyan szereplő van csupán, aki jelentésesen térhet el a játékot determináló koreográfiától: Borbiczki Ferenc Takarítója, akinek inkább dramaturgiai funkciója, ironikus kommentárjai fontosak, mint a nagy egészben betöltött feladata, valamint Hegedűs D. Géza, akinek szerepeit az eltérő játékmód, vagyis a cikázó dinamizmus, a változékonyság helyett éppen az állandóságot képviselő erő, a színészi szuggesztivitás emeli ki a többi közül. A további szereplők átláthatatlan rendszer szerint keringenek K körül, hol barátként, hol ellenségként, hol szerelmesként, hol riválisként, hol árulóként. A figurák nem feltétlenül fedik a regény alakjait – hogy melyikből mi és miképpen marad hangsúlyos, az egyrészt persze színészi erő, hajlékonyság és kreativitás kérdése, másfelől befogadói érzékenység függvénye is. Orosz Ákos a titokzatos hatalmat lelkesen kiszolgáló csekély befolyású funkcionáriusok (Művezető, Titkár) alakjába pompásan mixeli a komikus házmester-mentalitást és az elfojtani alig tudott frusztrációt. Méhes László karakterei variációk a szintúgy elenyésző hatalmától megittasult középvezető témájára, míg Bölkény Balázs a világból keveset értő, háttérben meghúzódó kisemberek karakteres példáit mutatja. Zoltán Áron és Karácsonyi Zoltán a két inkább hátráltató, mint segítő segéd szerepében megtévesztésig hasonló öltözetet hordó, könnyen összecserélhető figurák – Rosencrantz és Guildenstern egy kafkai világban. Az egységesen erős női alakítások alapvetően a vonzás‒taszítás, az állhatatosság‒állhatatlanság, az elutasítás‒csábítás végleteiből építkeznek, így vagy úgy, de erős hatást gyakorolva K-ra. Radnay Csilla provokatívan elutasító, majd otthonosan odaadó Kocsmárosnéjának telt asszonyisága mintha magában hordozná másik szerepének, a bokszolónak maszkulin énjét is. Kovács Patrícia eltérő státuszú nőalakjai nemcsak a magabiztosság‒elesettség kontrasztjára épülnek, hanem vonzalmak és taszítások zavarba ejtő keveredésére is. Bach Kata Fridája első látásra bájos naiva, ám szenvedélyének csapongásai a többieknél is kiismerhetetlenebbé teszik; a naiva szerepkör kliséit finom iróniával kezelő alakítás remekül siklik ide-oda a különböző érzelmi állapotok közt. Varga-Járó Sára Pepije pedig mintha a férfiúi képzeletben megjelenő álomnő érzéki kópiá-ja lenne; vágyak és illúziók csalfa megtestesülése, akinek még akkor is csak félve lehet hinni, ha őszintének látszanak érzelmei.

ifj. Vidnyánszky Attila, Hegedűs D. Géza és Kovács Patrícia (fotó: Dömölky Dániel)

A mellékszereplőkkel szemben K céljai mindvégig egyértelműek, világosak: minden akadályt leküzdve el akar jutni a Kastélyba, elismertetni a furcsa idegenekkel és a megközelíthetetlen feljebbvalóval státuszát, feladatát, céljait. K – szemben Kafka másik, alighanem közismertebb szülöttével, a sorsát csendes beletörődéssel viselő Josef K-val – elszántan, minden akadályon keresztül tör célja felé, s legfeljebb ideig-óráig kedvetleníti el, hogy mindennek ellenére nemigen jut előre. Ifj. Vidnányszky Attila alakítása ezt a törhetetlen lendületet, elpusztíthatatlan tenni vágyást és folyamatos aktivitást a maga fizikai valóságában is félelmetes erővel érzékelteti: szüntelenül mozgásban van, fut, rohan, mászik, függeszkedik a tér korlátjain, akrobatikus mozgásokkal halad előre, esik vissza, alkalmanként társaival szinte zsonglőrszámokat mutat be. Konkrétan vagy metaforikus értelemben, de szinte mindenki kergeti őt, ám K nem menekül, hanem előreszalad: mohón próbálja feltérképezni esélyeit, lehetőségeit. Ifj. Vidnyánszky Attila alakítása ennek nemcsak a fizikai, de a szellemi aspektusát is plasztikusan mutatja: a dinamikus mozgást roppant szuggesztív szövegmondás ellenpontozza, ami világosan érzékelteti, hogy K nemcsak testileg, de szellemileg sem törhető meg egykönnyen.

Az előadás persze mentes a szentimentalizmustól: K nem válik, nem válhat hőssé. Körbe-körbe jár a többiekkel s velünk, nézőkkel együtt, hogy aztán az ambivalensen értelmezhető zárlatban eltűnjön a szemünk elől. Körbe-körbe jár maga az előadás is, helyenként Bodótól már-már szokatlanul lassú tempóban, ám ezzel is tökéletesen alkalmazkodva az alapmű világához. Ahhoz, ami most is lenyűgöz, megborzongat, megnevettet egyszerre. Bárhogy is gondolkodjunk a remake-ekről általában, annak mindenképpen örülhetünk, hogy a hamburgi bemutatót Bodó Viktor újrarendezte a Vígszínházban.

Urbán Balázs

Heinrich von Kleist: Homburg herceg – EXIT Generációm 6szín

A világok közötti átjárhatóságot jelzik az áttetsző fátylak. A játéktér hátulsó részében, a függőleges leplek útvesztője mögött a hatalom birtokosának helyét látjuk. A proszcénium, valamint a nézők között színpadra vezető, parányi égőkkel kirakott út az uralmon kívül rekedteké. Az átjárhatóság irányát illetően bentről kintre jóval könnyebb kerülni, mint ellenkezőleg. Miareczky Edit színpadterve jó példa arra, hogyan lehet kevésből metaforikusan sokatmondó teret varázsolni a darabhoz, amelynek álmodozó főhőse szeretne a hatalom piramisának csúcsáig menetelni.

Hárs Anna dramaturg alaposan belenyúlt Heinrich von Kleist Homburg herceg címen, a 6színben bemutatott színművébe. A német szerző 1810-ben írt darabjának tucatnyi szereplőjéből mindössze hat maradt a Dénes Viktor és Farkas Ádám által alapított EXIT Generáció előadásában. Kleist elbeszéléseiben és színdarabjaiban egyaránt a cselekmény egy pontján felfüggesztődik a jogrend. Az állam rövid időn belül az anarchia állapotába kerül(het). Nem tudni, hogyan tovább. Kleist szövegeiben az átmeneti időszakban, ebben 
a jogi és közigazgatási hiátusban történik 
a lényeg, mert megkérdőjeleződik minden, ami addig biztos volt. Az életmű egyik fájdalmasan szép elbeszélésében, A chilei földrengés címűben az elemi csapás következtében kialakult kaotikus helyzetben a felheccelt tömeg alaptalan indulata többek között a fattyúnak hitt csecsemő életét követeli.

Azzal, hogy az EXIT Generáció produkciójában nem jelennek meg az alapszöveg hierarchikusan jellemzett tisztjei, némileg veszít a lehetséges bonyolultságából az előadás. Az erkölcsi, társadalmi összeomlást ígérő politikai parabola helyett a lélek belső útjaira kalauzolják el a nézőt az alkotók. Ez utóbbi hitelesen jelenik meg a címszereplő sokszínű játékában.

Farkas Ádám ötletes rendezésében a több helyről verbuvált színészek összeszokott csapattá válnak.

A Porogi Ádám megformálta Homburg herceg nem e világra való, de azért megérzi, ha a hatalom közelébe kerülhet. Különösen a katonai pálya tévút számára, hát még a porosz hadsereg vasszigora. Homburg nem tartja be feljebbvalója parancsát, tiltása ellenére rohamra indul. A lovasságért felelős herceg vezetésével azonban hiába verik meg a poroszok a svédeket a fehrbellini csatában. A rövidke történelmi anekdotában a választófejedelem elnéző katonájával. Ezzel szemben hazafias színművében Kleist eljátszik azzal, hogy mi történik, ha az uralkodó hajlik a parancsmegtagadás bűnéért a halálos ítéletre.

Porogi nagyszerűen érzi, hogy karakterének drámája nem a többiekhez fűződő kapcsolataiban, hanem legbelül történik. Az alakításban kulcsfontosságú a szituáció, amely 
a színfalak mögött történik. Homburg elhalad a már előre önmaga megásta sírja mellett, és ettől összeomlik. Az alakítás az alvajáró tétovaságából indul. Később Porogi játékának köszönhetően a csapongó lélek szélsőségei lesznek láthatóvá, mégsem válik érzelgőssé. A szeszélyes Fortuna istennő kerekére nagyhirtelen felkapaszkodó, majd onnan pillanatokon belül lezuhanó ember portréját látjuk. Legerőteljesebb, Hohenzollern gróffal (Sipos György) közös jelenete a börtönben játszódik. A hol számító, hol együttérző Hohenzollern már tudja a halálos ítéletet, amelyről nehéz hallgatni, de nehezebb elmondani, mert Homburg herceg megszólalni sem engedi őt, csak hogy ne kelljen szembenézni a csupasz valóval. Porogi játéka bátor katonát, de nagyon esendő embert mutat, ezért nem veszti el a rokonszenvünket sosem.

Kertész Péter, Jerger Balázs, Sipos György, Porogi Ádám és Terhes Sándor (fotó: Éder Vera)

Tipikus szerepdarabról lévén szó, a többiek játéka Homburghoz való viszonyulásuk függvénye. Van, aki pókerarccal figyeli a herceg passióját. Mások lassanként, megint mások gyorsabban állnak a hadsereg fegyelmét tagadhatatlanul figyelmen kívül hagyó főhős mellé.

A választófejedelem a rezzenéstelen arcú Terhes Sándor alakításában nagy játékos és még nagyobb színész. Rejtélyes és kegyetlen az uralkodó. Ha úgy tűnik megbocsát, valójában akkor sem teszi. Az a típus, aki tizenkilencre gondolkodás nélkül húz lapot. 
Ő a beavató a vakmerő játékban, amely megpróbálja Homburgot gyermekien rajongó létállapotából kiragadni. Az uralkodó már a játszmájuk kezdetekor tudja, hogy megbocsát a fiatalembernek. Ám feszíti Homburg idegeit, ameddig csak tudja, mert minél jobb alattvalót, azaz megrendszabályozott embert akar nevelni a tisztből. Terhes igazít és kiigazít, és mindezt szavak nélkül. Próbálgatja ugyanis a trónt, mielőtt ráülne. Labilis az a fránya fejedelmi szék. Végül a választófejedelem az ülőalkalmatosság egyik lába alá papírt gyömöszöl a kívánt egyensúlyi helyzet megteremtése érdekében. A magabiztos uralkodó majdnem elszámolja magát 
a játszmában, hiszen hatalma nem oly biztos, mint gondolja.

Eleinte eldönthetetlen, hogy Natalie hercegnő mennyire érzi magát Homburghoz tartozónak. Nem túl hálás Natalie karaktere, mert a drámaszövegben sokáig mindössze a háttérből figyel a lány. A kérdés az, hogy a naiva vendégarcát mikor és hogyan veszi le a szerepet játszó színésznő. Bíró Panna Dominika az érzelmeit titkoló katonanőből, a visszafogott lányból megejtően válik a szerelméért kiálló szenvedélyes nővé, tudtában annak, hogy halálfélelmében Homburg már elárulta szerelmüket.

„Barátaim, ki segít le a lóról?” – a többieket magabiztosan vezénylő idős Kottwitz tábornok számára már gondot jelent egyedül leszállni a lóról . Testi ereje fogyóban, erkölcsi érzéke azonban nem inog meg. Kertész Péter játéka a tapasztalt ezredes hatalom iránti lojalitását mutatja, de legalább ennyire hangsúlyos a kiállása a választófejedelem esztelennek tűnő rendeletével szemben. Alakjával a polgárháború szele érezhető a színpadon, hiszen ő hozza a Homburgot támogató tisztek kiáltványát. Kottwitz higgadtságának is köszönhető, hogy az állam elkerüli a véres belviszályt.

A zárlatra a csupasz színpadon hűlt helyét látjuk az áttetsző fátylaknak, eltűnnek a veszélyes álmok. Mehet minden tovább, de már semmi sem lesz olyan, mint előtte volt. A címszereplő megkapja a választófejedelemtől a hőn áhított babérkoszorút.

Az EXIT Generáció szimpatikus előadásában Homburg kénytelen felnőni, beleérni a világba, de bizonyára jobban szeretett rajongó álmodozónak lenni. Mi pedig nagyon megértjük őt.

Szekeres Szabolcs