Nagy Bálintra emlékezve

Volt egyszer egy Fuga. Bár most úgy látszik, hogy léte prolongálódott és marad a név is. De hát Nagy Bálint (1949‒2022) nélkül? Akárhányszor arra jártam – a Petőfi Sándor utcai kirakatban jól látszott ‒, ő ott ült a számítógépe mellett. A Fuga helyiségei a földszinten és a pincében voltak. Az 1909-ben épült Hermes–házat az előző századelő neves építészpárosa, Kármán Aladár és Ullmann Gyula tervezte, a földszintjén a nagytermet pedig, ahol a kiállítások és a rendezvények zajlottak, Hajós Alfréd. Ha zárva volt – kétszer mentem alkalmatlan időben gyerekekkel –, akkor Nagy Bálint fölhúzta a redőnyt és beengedett bennünket. Mert tudta, hogy fontos az, amit mutatni akar és fontos az, hogy azt lássák. Sohasem az érdekelte, hogy miként reagálnak arra, amit csinál. Építész volt, aki 1976-ban diplomázott az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskolán, majd tervezői munkát végzett az Ipartervben, a Lakótervban, a VÁTI-ban. Ellenzéki tevékenysége miatt nem sokáig tervezhetett, 1979-ben eltanácsolták a pályáról, utána ácsként dolgozhatott. Építészként azért nevéhez fűződik – többek között – a Bárka Színház (talán nem véletlenül), s a Kodály Körönd felújítási terve, amiért Európa Nostra-díjat is kapott.

Nagy Bálint 1980-ban a SZETA (Szegényeket Támogató Alap) alapító tagja, a Beszélő című szamizdat folyóirat szerkesztője (1980-ban Rajk Lászlóval a franciaországi Vence-ben alkotóházat tervezett Károlyi Mihályné kérésére). Ácsként dolgozva – a hetvenes-nyolcvanas éveket éltük – sok ellenzékinek adott munkalehetőséget. Otthonát megosztotta Petri Györggyel. Statisztált a 25. Színház Szokratész védőbeszéde című előadásában, volt a Győri Színház Bambini di Prága című, Szikora János rendezte s négy alkalom után 1981-ben letiltott előadásának szcenikusa (díszlettervezők: Bachman Gábor, Erdély Miklós, Haraszty István Édeske, Pauer Gyula, Rajk László, Szegő György, jelmeztervező: El Kazovszkij, mozgás: Angelus Iván). Király Béla intézménye, az Atlantic Research and Publications révén – ahogy akkoriban sokan, Soros ösztöndíjjal –, Amerikába jutott. Fél évre szólt az ösztöndíj, de három évig maradt. Sokat dolgozott. Létrehozott egy asztalosműhelyt, épített lakásbelsőt, tervezett széket, könyvtárat, rakott fürdőszoba-burkolatot és készített karkötőt. Az föl sem merült, hogy kint tervezi a jövőt. Az élete itthon maradt, éltek a szülők és itt éltek a gyerekei. A rendszerváltás után hazajött, azzal a szándékkal, hogy itthon a szakmáját művelheti. Létrehozta a Nagy Bálint és Tsai Építészirodát, amivel a szakmai pályája tulajdonképpen elkezdődött 1991-ben. Terveztek homlokzatfelújítást, tetőteret, családi házat, templomot (ekkor készült a Bárka Színház is).

Nagy élménye volt a világ vezető építészeti galériája, a New York-i Storefront for Art and Architecture galériája –Batár Attila hívta fel rá a figyelmét, s ennek ihletésére határozta el Nagy Bálint, hogy Pesten is létrehoz egy ilyet. 2001-ben építészeti irodája támogatásával nyitotta meg az N&n Galériát, ahol először fiatal építészek mutatkozhattak be, majd a galéria összművészeti kiállítóhely lett, ahol az irodalom és a zene közönsége fölfedezhette az építészetet. Minden jó volt, csak az építészeti iroda nem bírta el a galéria terhét, s akkor jött kapóra a Budapesti Építészeti Kamara felhívása, hogy embert keresnek az új építészeti központ művészeti vezetésére. Nagy Bálint kulturális menedzser lett. „A FUGA olyan, a világon egyedülálló kulturális intézmény, amely a művészet minden ágát befogadja úgy, hogy ehhez a közös alapot az építészet jelenti… Az építészet a kultúra elválaszthatatlan része” – hirdették a honlapon. A többféle művészeti ág befogadásának célja az is volt, hogy az építészetre mint kiállítási műfajra felhívják a nézők figyelmét.

Megszületett a FUGA a Petőfi Sándor utca 5. szám alatt. Otthonra talált az építészet mellett a zene (itt koncerteztek a CentriFUGA Kortárs Zenei Műhely művészei), a képzőművészet, a fotó; a fogadótérben mindig kiállítás is volt. Rendszeres irodalmi estek, könyvkiadók programjai mellett egy könyvesboltot is üzemeltettek. A nagy rendezvények – például hangversenyek s a Magyar Színházi Társaság beszélgetéssorozata – többnyire a nagyteremben voltak, de a falakon körben mindig különböző témájú kiállítások. Mindemellett a Lucien Hervé teremben sokféle látványműfaj kapott helyet. Itt rendezték több évig a Látványtér (díszlet és jelmeztervezők) kiállításait is. A pincében két kiállítóhelyiséget is kialakítottak a bemutatókhoz. Minden műfajnak más-más közönsége volt. A sokféle érdeklődésű látogató itt mind otthonra lelt. Nincs a világon másik olyan kulturális intézmény, amely a művészeti ágak összeségével foglalkozik, de az alapját az építészet adja meg. Több mint négyezer rendezvény, program valósult meg a FUGA megalakulása óta és ebben nincs benne a pandémia alatt született Mikrokozmosz napi online videosorozat, majd a FUGA online.

Túl jól működött a FUGA, túl sok ember vonzott – úgy gondolták, hogy Nagy Bálintot le lehet váltani. 2021-től már nem ő volt az első ember ott, de még ott ült az ablaknál és dolgozott, egészen 2022. február 4-én bekövetkezett haláláig.

„Sokféle Fugát lehet csinálni, jobbat is kitalálhat valaki. De az más lesz. Ennek a történetnek legfontosabb része a személyesség. Az, hogy én ezeket a szereplőket személyesen ismerem, ezekkel a szereplőkkel személyes a kontaktusom – az én alatt érsük azt a három-négy embert, aki a FUGÁ-t alkotja. Amit mi választunk mint lehetőséget, az a szatócsboltos mentalitás. Tudjuk, hogy kinek hány deka parizert kell adni, vagy csirke-far-hátat, mert csak azt tudja megfizetni, és kinek kell a bélszin meg a lazac… .[…] már nem tartom magam építésznek. Így alakult. Mindig mindent, amit csináltam, megpróbáltam a képességeimhez képest jól csinálni” (interjúrészlet, Színpadkép).

A FUGÁ-ban augusztusban plakátkiállítás idézte Nagy Bálint emlékét. Plakátok, amelyeket ő tervezett a bejárati ajtó utcai frontjára, az ablak méretére. Hosszú, keskeny, álló forma, figyelemfelhívásra a leglehetetlenebb. És mégis: mindegyik kifejezi azt a műfajt és azt az alkotót, akire a figyelmet kívánja irányítani. Csak válogatni lehetett a tizenkét év alatt megszületett ezerötszáz plakátból. Néhányszáz fért csak közülük a falakra, de érzékeltette azt a sokszínűséget és azt a lelkiséget, amit Nagy Báliunt jelentett.

A FUGA ősszel újranyit. Minden jót kívánok.

Józsa Ágnes

Magyarországi Bábszínházak 15. Találkozója - Ciróka Bábszínház, Kecskemét

A tizennegyedik volt számomra az első

2018-ban jutottam el először a nevezetes bábfesztiválra. Nagyon sok kiváló előadást láttam, köztük egészen kiemelkedőket is.¹ Ez azonban csak az egyik fontos tényezője volt annak, amiért magával ragadott a néhány napos kecskeméti esemény. Az, hogy a bábos műfajok, szóljanak bármely korosztályhoz is, kivételes színházi élményt jelenthetnek, azóta tudom, hogy bábelőadásokra kezdtem járni. (Elkötelezettségemet egy fiatal felnőttként látott cseh marionett-vendégjátékhoz kötöm.)

^{Fehérlófia – Lendváczky Zoltán, Ciróka Bábszínház}

Kecskeméten számomra az újdonságot a bábosok teremtette nagyszerű hangulat jelentette: a színházi szakma egy olyan szegmensével találkozhattam, amelynek képviselői kifejezetten szeretnek egymás társaságában tartózkodni, és – jóllehet nyilván nem értenek mindig mindenben egyet – úgy tudnak egymás munkájáról beszélni, hogy a legigényesebb szakmai szempontok mellett a másikra való érzékeny odafigyelés ugyanolyan fontos számukra. Követik és értékelik egymás pályáját és kíváncsiak is a többiek véleményére, annál is inkább, mivel – kis szakma lévén – szinte mindenki dolgozott már mindenkivel, és az együttműködések jelentős része jó eséllyel a későbbiekben is folytatódni fog. Itt tehát nem az a jellemző (mint más fesztiválok esetében annyiszor), hogy a társulatoknak az előadásuk után már utazniuk is kell haza, hanem kinek-kinek lehetősége van a többi produkciót is megnézni, és ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az esti szakmai megbeszélések is kifejezetten izgalmasak, tartalmasak. Kíváncsian vártam hát a következő találkozót, amely már egészen közelinek tűnt, amikor legközelebb megfordultam a Cirókában.²

Azután az ismert okok következtében mégiscsak elég sokat kellett várni a tizenötödikre. Beszédes adalék, hogy az előadások pár mondatos felvezetőjében a leggyakoribb szócsoport a covid-járvány-pandémia. Volt produkció, amely a covid okozta kényszerszünet alatt jutott el az ötlettől a megvalósításig, más bemutatót el kellett halasztani, elkészült előadásokat jegeltek, majd újra elővettek – csak néhány szcenárió az elmúlt két évből. De a színvonal mit sem változott, csak a hangulat volt még felfokozottabb, hiszen 2020-ban mindannyian megtanultuk – amit persze addig is tudtunk, csak leleményesen hárítottunk –, hogy semmi nem magától értetődő, és már az nagy öröm, ha terveinket éppen nem húzzák keresztül a természet erői.

^{Anima – Budapest Bábszínház}

Témák, bábtechnikák és korosztályok

Az idén arra kaptam lehetőséget, hogy a fesztivál első négy napján vegyek részt. (Az ötödik nap előadásait más forrásból próbálom majd pótolni.) Tizenkilenc előadást láttam ezalatt – csak azért nem mind a húszat, mert úgy adódott, hogy kettő ütközött egymással, és ebben az egy esetben nem voltak alternatív időpontok. A paletta igazán színesnek mutatkozott, akár a bábos technikákat, akár a célközönségként számon tartott korosztályokat vagy a feldolgozott témákat nézzük.

Számos előadás, olykor egymással tematikus érintkezésben is, bizonyos archetipikus tartalmakat dolgozott fel, és a történeteken keresztül például az élet‒halál‒örök élet, a felnövés / fel nem növés, a hőssé válás kérdéseivel szembesítette a nézőt. Más előadások aktuális és roppant fontos témákat állítottak középpontba a kisebb vagy a nagyobb korosztályok számára, amikor a környezeti kataklizmával, a gyerekkori pszichés mássággal vagy a kiskori abúzussal és annak felfedhetőségével foglalkoztak. Megint más előadások a bábos-színházi műfajok határait feszegették sok humorral és olykor némi posztmodern beütéssel, eljátszva például a kérdéssel, hogy mi is valójában a báb, vagy bemutatva, milyen lehet ma egy igazán élvezetes egyszemélyes történetmesélés, illetve bábszínészek mutatkoztak be – ahogy mondani szoktuk – prózai színészként, a bábos gyakorlatból is hozott fantáziával és humorérzékkel.

Egyszer voltam – Vajda Zsuzsanna és Pilári Gábor, MárkusZínház
(fotó: Szentendrei Antal)

A bábtechnikákat illetően a látott előadások alapján a legkedveltebbnek a bunraku és a marionett tűnt, de sokféle asztali bábbal és egyéb módon megjelenített-mozgatott figurával is találkozhattunk. És ha már a legeknél tartunk: a legtöbb előadásban közreműködő alkotó Boráros Szilárd (tervező, rendező, szereplő) és Markó Róbert (író, dramaturg, rendező) volt.

Bár a színlapokon látható korosztályi ajánlások olykor meglehetősen billenékeny információt közvetítenek – az egyik szakmai megbeszélésen erről külön is esett szó –, alapvető tájékoztató értéküket nehezen lehetne vitatni. Így most magam is ezekből indulok ki, amikor – az idősebb célközönségtől a fiatalabbak felé haladva – áttekintem a látott produkciókat.

Előadások középiskolás korosztálytól

Mit tud a bábszínész, és mit a báb (és mit nem)? Hol kezdődnek, és hol (nem) végződnek kettejük között a határok, és mire mennének egymás nélkül? Egyáltalán: mi az, hogy báb? Keresve sem lehetett volna frappánsabb felvezetést találni a seregszemléhez, mint az Ellinger Edina rendezte Anima előadását (Budapest Bábszínház), amelyet az SZFE végzős bábszínész hallgatói írtak, játszanak – és tartanak frissen azóta, hogy másodéves egyetemi gyakorlatként elkezdték játszani. Az előadás – amely tizenhat éves kor feletti nézőknek szól – különleges színpadi tanulmány, tele szellemesnél szellemesebb ötlettel. A bohókás, mégis sokszor filozófiai mélységű jelenetek a nézőt arra ragadtatják, hogy önálló entitásoknak lássa – „szándékaiknak” megfelelően – a mégoly puritán kinézetű fehér bábokat, és elfacsarodjon a szíve, amikor létük határaival szembesül: szegények nemhogy szerelmeskedni nem tudnak, de még egy jót kő-papír-ollózni sem képesek. Kiváló csapatmunka, szakmaszerelem – és örömbábszínház felsőfokon.

^{A Szerb Antal-kód – Budapest Bábszínház}

A fesztiválon volt a premierje a Barguzin – lehullt csillag fénye című előadásnak. A Ciróka Bábszínház együttese Fábián Péter darabjával és rendezésében fergeteges vígjátékot kerekít (tizenhat pluszos nézőket megcélozva) a bő másfél évszázadra visszatekintő Petőfi-legendárium nyomán, szemmel látható élvezettel vetve bele magát a „prózai színészi” létbe. Bár ezt a produkciót is a csapatjáték határozza meg, Kricsó Júlia Rita sámánasszonyát nem lehet nem kiemelni. A női csontvázból kreált ereklye körüli bonyodalmak akár parodisztikus ötletelésnek is tűnhetnének, ha nem emlékeznénk a „kazánkirály” lelkes, vágyvezérelt expedícióira. A mű éppen ezekre építve játszik el a legendákhoz való vonzódás és az őskeresés – szarkazmussal és meghatottsággal éppúgy megközelíthető – témájával. Az előadás a történet újabb és újabb izgalmas fordulatainak lezárásaképpen össz-színpadi versmondásba torkollik: a színészek Petőfi-verseket kezdenek el, majd kórusként összehangozva mondják végig a sorokat. Íme, Petőfi él, és valóban része az életünknek.

Ugyancsak Fábián Péter írta és rendezte a Budapest Bábszínházban bemutatott A Szerb Antal-kód – avagy a Pendragon legenda című adaptációt, amely a Szerb Antal-műnek A Da Vinci-kód-dal megfűszerezett változata (tizennégy éves kor felettieknek ajánlva), vendégszövegekkel és a kortárs jelenre hajazó jelenetekkel is kiegészülve. Az előadásban a színészek elsősorban prózai játékosként vesznek részt, de számos ponton különböző bábok is megjelennek. A végeredmény: jó tempójú, szövevényes és izgalmas kultúrkrimi – de egyúttal jóval több is ennél. A cselekményre a tragikum árnya is rávetül, az alkotók ugyanis Szerb Antal életét és halálát is beleszövik a történetbe. A legmegrendítőbb jelenetben elhangzik az In memoriam dr. K. H. G. című Örkény-egypercesnek a színpadi helyzethez igazított változata, az írót formázó báb pedig hamarosan égő áldozatként végzi egy vaskályha pirosan fellobbanó tüzében. Emlékezetes előadás – függetlenül attól, hogy utólag az összes cselekményszál minden történetdarabkáját aligha tudnám hibátlan mozaikképpé összeilleszteni.

^{A fekete kakas – Fabók Mancsi}

A fesztivál legrejtélyesebb előadása A jegesmedvék etetése tilos! című Manna Produkció, tizennégy pluszos nézőknek szánva. Szerzője a két szereplő: Nagy Petra és Kovács Domokos (utóbbi a rendezést is jegyzi). Az előadás valahol a performansz, a mozgásszínház és a bábszínház határán helyezkedik el. Fő eleme egy különleges, hulladékokból készült szobor, amely egy állatfejet (a címből tudhatóan: jegesmedvét) formáz, és a színész testének mintegy a meghosszabbításaként működik. Az ily módon megjelenített élőlény kerül különböző (konfliktus)helyzetekbe a színpadot elborító nejlonfóliák – ha tetszik: jégtáblák – között. Az előadás számos szép képpel hívja fel a figyelmet a klímakatasztrófa veszélyére, szerencsés módon bármifajta didaxis nélkül, messze elkerülve, hogy a nézők a mozdulatok nyelvét történetmesélésre próbálják lefordítani.

Johannes doktor Faust, borzadályos komédia ördögökkel
– Magamura Alkotóműhely (fotó: Kovács Zoltán)

Szép, mégis elfeledett klasszikust, Mikszáth Kálmán A fekete kakasát adaptálta sokféle bábot, maszkot és egyéb csodákat felvonultató monoszínházára Fabók Mariann (Fabók Mancsi Bábszínháza, tizennégy év feletti nézők számára). Mikszáth humora és Fabók derűje elválaszthatatlanok egymástól: a színész-rendező tökélyre fejlesztett színpadi elbeszélőstílusának legfontosabb jellemzői ezúttal is a közvetlen, kedves-cserfes, népi hangvétel, a nézőkkel tartott intenzív (de sosem tolakodó) kapcsolat, az improvizációra való nyitottság. Nem tudom, jól számoltam-e – a játék bőven vitt magával annyira, hogy ne tudjak másra figyelni –, Fabók legalább nyolc figurát kelt életre Palya Gábor remek bábjainak és maszkjainak segítségével; a leleményes bábszínházi anatómia eredményeképp sokszor egyszerre többen is a színen vannak. Az aprócska színpad sokfunkciós díszletelemei között egyszerre vicces-szórakoztató és misztikus, mély értelmű történet kel életre a sors forgandóságáról és az emberi jóságba, szeretetbe vetett hitről.

Felsős általános iskolás kortól javasolt

előadások

A Kabóca Bábszínház Rómeó és Júliáját, Bartal Kiss Rita rendezését az a törekvés határozza meg, hogy a színészek alapvetően maradjanak a háttérben – fekete dresszben játszva tartják maguk elé a bábokat –, ugyanakkor mint csoport hangsúlyosan legyenek jelen a játék bizonyos pontjain. Ez utóbbi ötlet nyomán nagyszerű mozgásszínházi jelenetek születnek (rögtön egy ilyennel indul az előadás), de szép az is, amikor – prózai színészetre váltva – Shakespeare-szonetteket szőnek az előadásba. Az ismert dráma cselekményének meghatározó részét azonban a bábokkal játszatják el (tizenhárom éves kor feletti nézőknek szánva), és bár születnek kedves, ötletes bábos jelenetek is (csak pont Júlia figurája ne lenne ennyire bájtalan!), az előadásnak mégsem sikerült teljesen meggyőznie, hogy az alapanyag feltétlenül éppen ezt a színpadi műfajt követelné ki magának.

Rómeó és Júlia – Kabóca Bábszínház

Valódi összművészeti produkciót láthattunk klasszikus marionett dobozszínház falai között megjelenítve: a cseh népi bábjátékok alapján született a Johannes doktor Faust, borzadályos komédia ördögökkel című előadás (írta: Boráros Milada). A Magamura Alkotóműhely tizenkét éves kor feletti nézőknek ajánlja a sok-sok bohózati elemmel átszőtt kalandos történetet. A Boráros Milada és Boráros Szilárd által rendezett és játszott ős-Faust-változat Boráros Szilárd gyönyörű bábjaival jeleníti meg Faust doktor ismert és ismeretlen kalandjait. Szó esik ugyan az örök élet titkáról is, de itt az evilági szenvedélyeknek sokkal nagyobb szerep jut. Az előadás látványvilága kiemelkedően igényes és ötletes, a figuratív bábok mellett képzőművészeti ihletettségű nonfiguratív szereplők is megjelennek. A játék fontos eleme az élőzene (Pilári Áron, Takács Dániel), és az összképhez az is nagyban hozzájárul, hogy – takarás híján – azt is láthatjuk, a két bábos milyen bravúrosan mozgatja a kis figurák legapróbb porcikáit is.

Szintén népies hangvételű – amúgy kifejezetten csehes, Hrabalos, Pepin bácsis hangulatú – bohózatot láthattunk Czéh Dániel egyszemélyes előadásában, A kisgömböcben, amelyre az alkotók tíz éves kortól várják a nézőket. A Markó Róbert által írt és Schneider Jankó rendezte produkció (KL Színház – Magamura Alkotóműhely) a Kisgömböc-mese egyéni változatát jeleníti meg: szószátyár, szakmájába szerelmes henteslegény hord össze hetet-havat közel egy órán keresztül, hogy azután az utolsó tíz percben a címben ígért mesére is sor kerüljön a különleges egyéniség sajátos interpretációjában. („Amikor aztán a kisgömböc egy színházat is be akart kapni, azt mondtam: na most már aztán elég legyen ám!”) Czéh Dániel bábok nélküli, de mindenféle kellékkel megtámogatott vásári bohócériájának lendülete egy pillanatra sem hagy alább: kiváló miliőt teremt, precízen poentíroz és magabiztosan vonja be a nézőket is a játék bizonyos pontjain. A kecskeméti kocsmaudvar pedig a lehető legjobb helyszínt kínálta a koraesti vásári bohémsághoz.

Kisiskolás kortól ajánlott előadások

Szálinger Balázs poétikus meséje, A halhatatlanságra vágyó királyfi bölcs tudást közvetít kicsiknek (papírforma szerint a nyolc éves kor felettieknek) és nagyoknak egyaránt. A Freeszfe Maróthy Anna Zorka rendezte előadása különösen sok izgalmas felfedezni valót kínál a felsőbb korosztályok számára is, hiszen az archetipikus történet reminiszcenciáknak valóságos erdejébe kalauzolja nézőjét. (A középkori élet‒halál párbeszédtől kezdve például az Árgyélus királyfin át a Csongor és Tündéig és a János vitézig.) A halhatatlanság – azaz az örök élet – vagy a halál fogja elnyerni a királyfit? Bár a halhatatlanság győz, a királyfi egy idő után mégis elhagyja. Elege van a tökéletességből, a földi élet valóságára vágyakozik – csakhogy addigra már örökre lekésett róla. Színészek (az asztal két végén az ellenfelek: Cseri Hanna, Csarkó Bettina) és bábok együttjátszásának szemet gyönyörködtető közege a homokszín és a világoskék meghatározta látványvilág (Lengyel Viola és a rendező munkája), amelynek fontos elemei a pergő idő megjelenítésének színpadi metaforái.

A kisgömböc – Czéh Dániel, KL Színház–Magamura Alkotóközösség (fotó: Farkas B. Szabina)

A fesztivál legégetőbb témájával a Mesebolt Bábszínház állt elő: a Somogyi Tamás rendezte Lili és a bátorság a gyerekkori szexuális abúzusról szól, és arról, hogyan lehet a kialakuló elviselhetetlen helyzetnek mielőbb véget vetni. Paulik Móni, Vincze Zsuzsi és Veres András írói munkáját szociológiai kutatások előzték meg, az előadást pedig témafeldolgozó foglalkozás követi, amelyre a gyerekek – az előadás hét éves kor felettieknek szól – szülők nélkül hivatalosak. Kapnak továbbá egy körültekintően összeállított, szép kiállítású felvilágosító füzetet is, amelyet majd szüleikkel együtt tudnak végigtanulmányozni. A téma kifejezetten bábszínpadra kívánkozik, elkerülendő a naturalisztikus ábrázolás buktatóit, a Lilit ábrázoló báb ráadásul erősen stilizált figura, az előadás pedig finom egyensúlyt tart a bevonódás és eltávolítás, történetmesélés és tanítás között. A Varga Bori által életre keltett Lilitől a kiskorú néző valami nagyon lényegeset tanulhat meg: a rossz titkokat sosem szabad magában tartania.

Szintén érzékeny témát dolgoz fel Gimesi Dóra Emma csöndje című műve: hogyan találhatja meg a helyét a családban és a kortársai között egy olyan kisgyerek, aki valamilyen szempontból másképp működik, mint kortársai. Horváth Péter dramaturg és Kuthy Ágnes rendező a Kolibri Színház előadásában a mű másik nagyon fontos vonatkozásának is hangsúlyos szerepet szán: a környezet, az élővilág megóvásának kérdése fantáziadús jelenetek, színpadi képek közvetítésével bontakozik ki (a produkció hét éves kortól ajánlott). A magányába visszahúzódó kislány (Alexics Rita formálja meg finom színészi és bábszínészi eszközökkel) az emberekkel nem, de a tenger élőlényeivel bármikor könnyen barátságba tud kerülni. A színpadon a nagy kékségbe is belelátunk; a mélytengeri élővilágot Michac Gábor látványtervező szép, jól mozgatható és olykor vicces állatai jelenítik meg. A társulat kiváló csapatmunkája tempós, mozgalmas előadást eredményez, amely mentes minden harsányságtól, és a hangok mellett a csöndnek is figyelmet követel.

A Pán Pétert, a Békéscsabai Napsugár Bábszínház produkcióját ezzel szemben számomra elsősorban éppen a hangereje jellemezte. Bizonyára a nézők figyelmének megragadása és lekötése érdekében választották az alkotók a szinte folyamatos fortissimót zenében és prózában, én magam azonban – talán ellentétben a hét éves kor körüliekkel, akiknek az előadás szól – kifejezetten kihívásként szembesültem ezzel. Pán Péter története régóta közkedvelt mese, népszerűségének kulcsa mindenekelőtt a főszereplő bizarr, de sokunk számára nagyon is átélhető ötlete – a pszichológiában szindrómát is elneveztek róla –, miszerint köszöni, de inkább nem szeretne felnőni. A meséből ezúttal Sényi Fanni írt színpadi változatot, amelyet Lázár Helga rendezésében mutattak be. A színt felnőttszereplők és tarka-barka plüssállatok népesítik be, utóbbiak hatalmas mennyiségben, miközben a cselekmény különösebb izgalmak nélkül csordogál a medrében.   

A házigazdák egy vérbeli bábos produkcióval is megmutatkoztak a fesztiválon: Fehérlófia meséjét Veres András adaptálta bábszínpadra. A cselekménydús előadást egyetlen színész játssza megszámlálhatatlanul sok és sokféle bábot mozgatva: Lendváczky Zoltán bravúros teljesítményt nyújt, nemcsak a bábtechnikák sokféleségét illetően, hanem játéka dinamizmusával is. A felnövekedés-történet, a hőssé válásra tett kísérletek mozgalmas jelenetei magukkal ragadják a nézőt (célközönség a hat éves kor felettiek), és észrevétlenül is átlendítik az alapmese egynémely bizarrnak is mondható mozzanatán. Kedvenc mondatom az előadásból: Fehérlófia „biztos volt magában, de még nem ismerte önmagát”. Kedvenc bábos jelenetem pedig az almává csomagolt királylányok kifeslése – de amúgy a Grosschmid Erik tervezte fantáziadús figurák mindegyike kifejezetten szeretni való. Igazán kár, hogy – a hátrébb ülők számára legalábbis – a jelenetek egy része áldozatul esik a Ciróka kisterme látási viszonyainak.

Óvodás kortól javasoltak

Ha a Dzsungel könyvéről mint színpadi produkcióról hallunk, elsőre biztosan a Pesti Színházból diadalútjára indult musicalre gondolunk. A Vaskakas Bábszínház előadása azonban éppen arra jó példa, hogy lehet és érdemes is másféle színházi műfajban gondolkodó, új adaptációt bemutatni. Bár a Kipling műve alapján Nagy Orsolya által írt változat Markó Róbert rendezésében nem nélkülöz sem zenét, sem koreográfiát, elsősorban mégis prózai színház, nagyon erős látványvilággal. Svila Velichkova tervező színekben tobzódó jelmezeit maszkszerűre formált, roppant ötletes fejrevalók egészítik ki, amelyek segítséget kínálnak az öt pluszos korosztálynak, hogy azonosítani tudja a szereplőket. Remek és sokféleképpen használható a színes textilből készült liánok alkotta díszlet. Az előadás friss hangvételére jellemző, hogy – a célközönségre szabottan – a természetvédelem kérdése is helyet kap a cselekményben. A vadon törvényeiről mit sem tudó arrogáns vadász mint az irónia tárgya jelenik meg, amint elegáns feleségével együtt csetlik-botlik a dzsungelben.

A felnövekedés-történetek sajátos változatát mutatta meg a magyar népmesét feldolgozó Vas Laci, a Vojtina Bábszínház négyéves kortól ajánlott előadása. A lepukkant, retróra hangolt provinciális környezetben mackós‒papucsos‒otthonkás idős házaspár éldegéli nem különösebben izgalmas hétköznapjait (tervező: Horváth Márk). Kapcsolatukat jól tükrözik a Gyere már, kihűl az étel! – Jól, van, jól van, megyek már! típusú párbeszédek. A Markó Róbert rendezte színpadi változatban – amelyet Tengely Gáborral közösen írtak – ez a miliő keretezi Vas Laci (bácsi) régmúltba tekintő történeteit, amelyekben egy ifjú hősies tetteket hajt végre és elnyeri szíve hölgyének kezét. Ilyen volt – ilyen lett. Az előadás többféle bábos technikát vonultat fel a különböző helyzetekben és életkorokban, míg mai házaspárként a két szereplő mint prózai színész van jelen. Vas Laci roppant színes egyéniségű mesélő (még az is lehet, hogy afféle vidéki magyar Münchausen?), és alakítója, Reschofsky György kifogyhatatlan energiákkal működteti az emlékidézés mozgalmas színpadi rendszerét.

A Madarak nyelve, Boráros Milada darabja és a Bóbita Bábszínház előadása ugyancsak fejlődéstörténetként értelmezhető: kisfiú korában a főszereplő egyszer csak észrevette, hogy érti a madarak beszédjét. Felnőve a királylányban talál párjára, aki ezután szintén érteni kezd a madarak nyelvén. A hosszú pálcák végén röptetett színes madarak – annak megfelelően, hogy értik-e már őket az emberek, vagy még nem – eleinte zenei hangokkal kommunikálnak, később emberi szavakban nyilvánulnak meg. A Szenteczki Zita rendezte előadás egyik legizgalmasabb eleme a díszlet: a színpad nagy részét egy malomszerűen forgatható, fából készült szerkezet foglalja el, amely akár hajóként, akár épületként is tud működni (tervező: Boráros Szilárd). A négyéves kor felettieknek ajánlott előadás története, karakterei egyszerűek, könnyen átláthatók. Ami azonban ebben az előadásban mindent visz: Czéh Dániel játékos kedve, temperamentuma és humora.

Moll tündér álma – Harlekin Bábszínház

Gyerekkorom egyik kedvenc meséje volt a Holle anyó, de azóta talán nem is találkoztam vele. Így most szembesültem azzal, hogy a népmondaként is számon tartott és Grimm által is feldolgozott mese valójában egy erősen didaxisba hajló történet, amely untig ismert motívumokból épül fel. A Miskolci Csodamalom Bábszínház színlapja nem tudósít arról, hogy Veres András, a bemutatott változat írója milyen alapanyagból indult ki, de a feldolgozáson erősen érződik, hogy az alkotók a tanítójelleget minél kevésbé akarták hangsúlyozni, a mesei panelhelyzeteket pedig ötletes megjelenítéssel, humoros tárgyanimációkkal teszik érdekessé (tervező: Grosschmid Erik). A Varga Péter Róbert rendezte előadás a négy éves kor feletti nézőket célozza meg. A cselekmény világos szerkezete, a kedves bábok, a szép színek és formák minden bizonnyal közel hozzák a kicsikhez Holle anyó archaikus világát.   

Két előadás szólt a legkisebbekhez, egyéves kortól. Bizonyára nem véletlen, hogy a szereplők egyben a darabok írói és az előadások rendezői is: a csecsemőszínházi bemutatóknál különösen fontos lehet a közös gondolkodás, mérlegelés az ötlet megszületésétől kezdve a képzeletbeli függöny leeresztéséig. Az Egyszer voltam a MárkusZínház előadása, a szerzők Pilári Lili Eszter és Vajda Zsuzsanna, a háromszereplős előadásban rajtuk kívül még Pilári Gábor lép fel. A biztos ízlésű és nagy szakmai felkészültségű családi együttes a csecsemőszínházi környezetben is otthonosan mozog: finom fény- és árnyjátékokkal, pár kellékkel és puritán mozzanatokkal fest fel egy egyszerű helyzetet: egy lány útra kel. Majd megmutatja bőröndjét: mi mindent gyűjtött bele az úton. Az előadás végén meg is invitálják az apróságokat, hogy közelről is szemrevételezhessék és kezükbe is vehessék a bőrönd tartalmát. A produkció fontos eleme a mozdulatokkal együtt élő zene (Pilári Áron); a verbalitást néhány rövid énekelt vers képviseli (Weöres Sándortól válogatva).

A másik általam látott csecsemőszínházi előadás a Moll tündér álma, a Harlekin Bábszínház produkciója. Különleges fejlődéstörténet, és nemcsak attól, hogy a legkisebbeket célozza meg, hanem azért is, mert lány a főszereplője: egy bűbájos pillangótündér (tervező: Csonka Erzsébet), aki először a saját tükörképétől is megijed, de azután nagy kíváncsisággal és kitartással apránként felfedezi a körülötte lévő világot. A barátjául választott hernyócska pedig azzal lepi meg, hogy a bábjából (vagyis amikor a színpadi báb biológiai értelemben is bábbá válik) egy pillangótündér fiú bújik elő. Szűcs Réka és Zádori Szilárd nagyon kedves történetet talált ki és valósított meg roppant igényes módon: a pálcás báboknak még a kézfeje is külön mozgatható. Leleményes a szereplők hangutánzós-halandzsás halk pöszmögése is; mondatok, szavak nem hangzanak el, csak – kedves poénként a nagyobb nézőknek – a moll és a dúr szavak vehetők ki, tudatosítva a főszereplő nevét (és nem hagyva kétséget társának neve felől sem). Az előadás végül itt is bábsimogatóba torkollik.

*

Egy híján húsz előadás, egyéves kortól tizenhatéves (vagy afölötti) korosztályig. Bár kifejezetten a felnőtteket célzó előadást a fesztivál első négy napján nem láttam, a tizennégy‒tizenhat éves kortól ajánlott darabok legnagyobb részét felnőttelőadásnak (is) gondolom, már ha érdemes egyáltalán ilyen megkülönböztetést tenni gimnazista és nagykorú nézők között.

A seregszemle betöltötte a feladatát: összehozta a bábos szakma résztvevőit egymással, a kecskeméti közönséggel (már amennyire a különböző helyszínek nézőterei erre lehetőséget adtak) és a műfaj iránt érdeklődő színikritikusokkal is.

Én meg most várom a következőt, a tizenhatodikat.

Dömötör Adrienne

JEGYZETEK

¹ Az egyikről be is számoltam: https://szinhaz.net/2018/11/28/domotor-adrienne-ujrameselve/

² A látogatás lenyomata: https://szinhaz.net/2019/04/18/domotor-adrienne-gazdanak-macskaja-macskanak-embere/

Erdélyi Hét Gyulán

Lassan, de határozottan alakul át a Gyulai Várszínház arculata. A Gedeon József által megálmodott, nemzetközi jelentőségűvé vált, kimagasló külföldi előadások sorát hazánkba hozó Shakespeare-fesztivál az utóbbi években egyre inkább háttérbe szorul (programján elsősorban magyar nyelvű produkciók szerepelnek). Ezzel párhuzamosan mind fontosabbá válik az Erdélyi Hét, amelynek keretében változatos erdélyi előadások jutnak el Magyarországra. A „változatos” nemcsak a bemutatókat prezentáló színházakra vonatkozik, hanem az előadások műfajára, tartalmára, formájára, de még eredeti premierjének időpontjára is. Ez utóbbit úgy értem, hogy a válogatás nem csupán a friss produkciókra terjed ki: az általam látott három előadás közül a Karnyóné már tavaly is látható volt Kisvárdán, a kolozsvári Állatfarmot tavaly májusban mutatták be, míg a marosvásárhelyi Doktor úr szilveszterkor került színre.

Noha a hét műfaji palettája idén is szélesebb volt, a három említett produkcióról egyaránt elmondható, hogy a színvonalas szórakoztatás jegyében született. Még akkor is, ha a választott alapanyag, illetve a feldolgozás formája eltérő. Az Aradi Kamaraszínház és a Szegedi Pinceszínház közös bemutatója egészen eredeti és termékeny módon nyúl Csokonai Vitéz Mihály darabjához. Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak távolról sem irodalomtörténeti ritkaság, hiszen viszonylag gyakran kerül a színházi repertoárra. Eljátszását egyszerre könnyíti és nehezíti a Csokonai-féle archaikus nyelv, amely egyfelől a játék sava-borsát adja, másfelől nem mindig teszi könnyen befogadhatóvá a dialógusokat. A történet csúfondáros komédia ugyan, de komoly, tragikus magja van – a szituációk viszont statikusak, a szereplők már-már végletesen egydimenziósak. A darab általam látott korábbi bemutatói jobb esetben színészi jutalomjátéknak, örömszínháznak, rosszabb esetben unalmasan pergő stílusimitációnak, még rosszabb esetben nekiszabadult ripacskodásnak hatottak. Az aradi előadás rendezője, Tapasztó Ernő viszont talált egy olyan formát, amely egyrészt tökéletesen indokolttá teszi a szerepek végletes egyszerűségét és a szituációk statikusságát, másrészt módot ad arra, hogy ezekből erényt kovácsoljon a produkció, harmadrészt markánsan meghatározza a színészi játékmódot (miközben pontos határok közé szorítja azt, számos eszköz alkalmazására ad módot a színészeknek). Tapasztó Ernő ugyanis vásári bábjátékként értelmezi a Karnyónét. Szvatek Péter díszlete voltaképpen egy jókora paraván, amely mellesleg hatalmas fiókosszekrény is (ha jól számoltam, 6x4 fiókkal), amely Karnyóné boltjaként is felfogható. A szereplők maguk pedig bábok: Varsányi Anna színes, ötletes jelmezei is annak öltöztetik őket, de mozgásuk, testtartásuk, gesztusaik is a láthatatlan kezek által mozgatott bábokat juttatják eszünkbe. Néhány játékos ötlet pedig még fokozza is ezt a hatást; Samu például néha „felhúzza” és ezáltal újra mozgásba lendíti az élettelenül összecsukló Lipitlottyot. Samut amúgy nem kisfiú, hanem színésznő, Éder Enikő játssza, aki alig-alig mozdul el a helyéről, mivel a szerepformáláson kívül egyéb dolga is van: ő kíséri végig zongorán az előadást.

Éder Enikő, Kancsár Orsolya, Gulyás Hermann Sándor és Kálmán Zsófia – Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak,    Szegedi Pinceszínház – Aradi Kamaraszínház (fotó: Kiss Zoltán)

Bármilyen nagyszerű is az alapötlet, maga a játék ettől még lehetne egysíkú, könnyen kiismerhető. Ám a rendező sokat tesz azért, hogy a forma ne maradjon meg az ötlet szintjén, s az előadás egésze kifejezetten szórakoztató legyen. Részint gondos dramaturgiai munkával nyesegeti a szöveget, nem riadva vissza attól sem, hogy Kuruzs színpadi szempontból kevéssé fontos szerepét teljes egészében kihúzza. Másrészt olyan gegeket talál ki, amelyek tökéletes összhangban működnek a vásári bábjátékok (és általában a plebejus közösségi színjátszás) normáival. Így kerülnek napi aktualitások a szövegbe (Lázár például Gyulán a kevéssel korábbi, 4:0-ra megnyert magyar‒angol futballmeccsről is értekezett). Más poénok, játékötletek pedig a bábjátékot mint formát stilizálják, közelítik a groteszk felé vagy éppen finoman ironizálják; az „önálló szereplőként” fellépő kezek megelevenítik a kő‒papír‒olló játékot, máskor Lipitlotty szintén önálló életet élő kezei szabadulnak el. Tipptopp ruhájának a szerelmesét láttató képe pedig megelevenedik: így kerül színre Boris (miközben maga a kép – húzogatható függönyeivel – a színházra asszociáltat). Néhány ötlet pedig túlmutat a választott formán: az utolsó jelenetben nem jelenik meg a két tündér, Samu csupán egy hanggal beszélget. Ami akár azt az értelmezési variációt is megengedi, hogy a látottak csupán Samu képzeletében mennek végbe.

Kicsivel problematikusabb a színészi alakítások árnyalása, hiszen ezekre nem terjedhetnek ki a rendezői ötletek, a szerepformálások pedig értelemszerűen szorosan kötődnek a választott stílushoz, így minden szakmai erényük ellenére is kissé monokrómnak érződnek. Ezen leginkább az segít, ha ezen a szűk regiszteren belül a színész valóban egyéni hangon, sajátos stílusban tud megszólalni (mint Tipptoppként Balog József), vagy ha képes azt az egyetlen árnyalatot már-már az abszurditásig fokozni (mint a Lázárt alakító Gerner Csaba). A Karnyónét játszó Kancsár Orsolyának a játék végére sikerül megéreztetnie a figura magányát, amelyet a harsány gesztusok takarnak. Éder Enikő Samujának csendes színpadszéli magányában pedig érződik a kívülállók bölcsessége is.

Állatfarm – Kolozsvári Állami Magyar Színház (fotó: Kiss Zoltán)

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának bemutatója is egy meghatározó formai ötletre épül – sőt, nem is egyre, hanem kettőre. Keresztes Attila nem magát a Doktor úr című Molnár-bohózatot, hanem annak Zerkovitz Béla és Kellér Dezső által készített zenés változatát választotta, s az előadás akusztikus alapötlete a zene sajátos interpretálására épül. Az élőben játszó kis zenekarban ott ül a társulat meghatározó színésze, Bokor Barna is, aki azonban ezúttal nem szerepet játszik, hanem énekhangját kölcsönzi valamennyi szereplőnek. Vagyis ő énekli végig az előadást, minden szereplőhöz más-más hangszínt, hangmagasságot, énekstílust társítva – így hozva létre duetteket, tercetteket is. (Ez vonatkozik az egymástól jól elkülöníthető női hangokra is.) A színészek pedig tökéletesen tátognak Bokor énekhangjára, a „szinkron” még véletlenül sem csúszik el. Olyan teljesítmény ez, amit akkor is örömmel néznék, ha teljesen öncélú lenne, de nem az. Keresztes Attila rendezése ugyanis nem a bohózati hatásmechanizmus érvényesítésére koncentrál, hanem az eluralkodó káosz változatos megérzékítésével inkább az abszurd felé tolja a színpadi történéseket. Az a sajátos „hangzavar”, amely így megjelenik, éppúgy szürreálisnak hat, mint az előadás látványvilága, atmoszférája.

Ez utóbbi a horrorfilmek, közelebbről az Addams Family világát idézi. Nemcsak a Keresztes tervezte díszlet és a Lokodi Aletta által megálmodott jelmezek alkotta primer látvány szintjén, de a hol komoly komorsággal, hol ironizáltan, parodisztikusan megjelenített eszköztár szintjén is. Benő Kinga nem evilági, kísérteties cselédlányának (aki prózában is Bokor Barna hangján szólal meg) szinte minden megjelenése ijesztő és komikus egyszerre, az öregurakkal együtt pedig egy „rosszcsont”-nak nevezett csontváz érkezik látogatóba. Befogadói érzékenység kérdése, hogy mindebbe mennyire látjuk bele a tudatalatti tartományok világának vizuális és akusztikus kavargását, vagy a bohózati klisék mögötti banális polgári világ káoszát, illetve mennyiben tekintjük az alapötletet és az azokból fakadó játékötleteket az alapanyagtól többé-kevésbé független alkotói kreálmánynak, de az biztos, hogy maga a bohózat nem veti le magáról az alkotói koncepciót. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a vásárhelyi társulat magát a bohózatot is eljátssza, igen szakszerűen – legfeljebb annak hatáselemei kerülnek más pozícióba. Bizonyság erre az is, hogy az előadás két legemlékezetesebb alakítása játékfelfogás szempontjából a két szélső pólust képviseli. Kádár Noémi Sárkánynéja a produkció emblémája lehet; az ajtókeretet mindig kitöltő, gótikus alakja, fád tartása, igéző, de szinte túlvilági tekintete, groteszk humora tökéletesen érvényesíti a rendezői koncepciót, míg Galló Ernő elemi lendületű, sziporkázó humorú, finoman reflektált Puzsérja egy hagyományosabb bohózatból is érkezhetne – ám a két alakítás között semmilyen diszkrepancia nem érződik. Akkor válik kissé döcögősebbé a produkció, amikor a hagyományos bohózati vonalat próbálja változó ízlésű poénokkal feldobni (különösen a 2. felvonás altesti poénjai tűnnek feleslegesnek, de az aktualizáló gegek sem ülnek mindig). Szerencsére ezek csak kisebb kizökkenések maradnak, az előadás rendre visszatalál a maga világába és ritmusába.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház bemutatója komorabb alapanyaghoz nyúl. Első hallásra talán meglepő, hogy Orwell kultikus kisregényéből musical készült – másodikra talán már nem annyira az. Az Állatfarm megírása idején nyilvánvalóan leleplező erejű, gyilkos szatíraként hatott, és – tekintettel az akkor szövetséges Szovjetunió érzékenységére – még Nagy-Britanniában is indexre került, nemhogy a szocialista blokkban, ahol hosszú évtizedeken át tiltólistán volt. A könyv túlélte ugyan a kommunista rendszerek bukását, ám humora fakult az évek folyamán, s noha napjaink diktatúrái, látszatdemokráciái és autoriter államai sokat átvettek az orwelli szatíra tárgyát képző diktatórikus eszközökből, ezek allegóriájaként ma már nem értelmezhető a mű. És az is nyilvánvalónak látszik, hogy megszületésekor is inkább az allegória ereje volt fontos, mint a mű esztétikai megformáltsága. Így aztán nehezen tudnék elképzelni a kisregény korrekt adaptálására építő mai érvényű és hatásos előadást. Ám a musical hatásmechanizmusa más, mint a prózáé, hiszen a musicalek librettói szükségszerűen egyszerűsítenek, sarkítanak. Nem elvárás az sem, hogy a dalszövegek szépirodalmi remekművek legyenek, miközben a zene ereje, a koreográfia sodrása, az érzéki látványvilág elvben hozzáadhatja mindazt a történethez, ami erősítheti mára kissé megfakult hatását. Vagyis létrejöhet egy olyan mű, amely nem intellektuálisan, hanem érzelmileg-érzékileg teremt erős párhuzamokat az alapműben ábrázolt és az általunk megélt világ között.

Galló Ernő és Kádár Noémi – Doktor úr, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata (fotó: Kiss Zoltán)

Ennek a törekvésnek kitűnően teremtik meg az alapjait Lénárd Róbert librettója és dalszövegei. Lénárd a kisregény minden fontos szálát egybegyúrja, az egyes állatok lényegi vonásait kiemelve, általában az alapműhöz hűségesen, de szükség esetén némiképp eltérve attól. Ez utóbbira példa a macska karaktere, aki Orwellnél a zavarosban halászó, önnön javára munkálkodó, majd idejében lelépő léhűtő megtestesítője, ám a musicalben ellenzéki vezető lesz belőle, akinek kivégzése jelenti a korlátlan terror kezdetét. Ezt a változtatást nyilvánvalóan a konfliktusrendszer felépítésének dramaturgiai szükségszerűsége indokolja. Lénárd jól átgondoltan sűríti a cselekményt, jó érzékkel rendezi el a szereplők hierarchiáját, ügyel arra, hogy minden fontosabb állatnak jusson dalban is megnyilatkozási lehetőség, precízen hozza létre a drámai csomópontokat, fokozatosan sűrítve a feszültséget. Erre az alapra pedig szakszerűen építkezik a Puskás Zoltán rendezte előadás, amely – a librettóhoz és a dalszövegekhez hasonlóan – finoman érezteti, de nem rágja szájba a lehetséges áthallásokat, mintegy a befogadóra bízva, mennyire aktuális képzettársításokat kapcsol a látottakhoz. (A direkt politikai áthallásoknál sokkal nyilvánvalóbbak azok, amelyek a mai médiára és közösségi médiára utalnak: a farmról elsőként távozó Mollie-nak számtalan követője van, Mózes híradói tartalmukban és külsőségeikben is napjaink tömegmanipulációban jeleskedő médiáját idézik.) A Puskás Zoltán által tervezett díszlet nyomaiban ugyan emlékeztet egy tanyára, ám meglehetős gyorsasággal transzformálódik munkatáborrá, illetve háborús övezetre asszociáltató rideg térré. E hatást jótékonyan ellenpontozzák Ledenják Andrea fantáziadús, az antropomorfizált állatokat találó szellemességgel megjelenítő jelmezei. Jakab Melinda dinamikus koreog-ráfiáját lendületesen és látható odaadással valósítja meg (tánckar segítsége nélkül) a társulat, amelynek jónéhány tagja énekes-táncos színészként is figyelemre méltó teljesítményt nyújt. Viola Gábor Napóleonja szuggesztíven uralja a színpadot – Viola játéka éppoly erőteljes akkor, amikor a diktátor születését ábrázolja, mint amikor szétesését, leépülését mutatja meg (monológja a híres-hírhedt utolsó Kádár-beszédre is asszociáltat). Mellette karakteres alakítások sokasága látható, amelyek közül számomra leginkább Szűcs Ervin meggebedésig dolgozó, örökké kihasznált, átvert Bandija, Balla Szabolcs keserűen bölcs Benjáminja, Albert Csilla gátlástalanul manipulatív Mózese, valamint a Kántor Melinda, Tőtszegi Zsuzsa, Román Eszter és Imre Éva által megjelenített tyúkhad emelkedik ki.

Doktor úr – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata    (fotó: Kiss Zoltán

Ahhoz, hogy a maga nemében kiemelkedő előadás szülessen, amely minden tekintetben az alapmű adekvát megjelenítési formájának tűnik, voltaképpen egy dolog hiányzik: az átütő erejű zene. Klemm Dávid és Erős Ervin muzsikája szakszerű, érződik rajta a stílusismeret, az egyes számok korrektül felépítettek – ám az igazi invenció hiányzik belőle. Meglehetősen egynemű a zenei világ, ritkák az alaptónustól erőteljesen és jelentésesen elütő betétdalok (talán csak a macska rappelése a tyúkokkal ilyen), igen hamar kiismerhető eszközkészletből építkeznek a dalok (beleértve a zenei idézeteket, például a mozgalmi dal-asszociációkat is), s olyan szám sem igen hangzik el, amely nagy slágernek, de legalább a musical emblematikus dalának tűnne. Így aztán a zene ereje nemigen hidalja át az alapmű hiátusait, nem születik meg az az érzelmi hatás, amely részben-egészében pótolná az alapmű megfakult intellektuális erejét – a produkció egésze „csak” lelkiismeretes, komoly munkával, profin elkészített, színvonalas vállalkozás marad. Éppúgy sikeres, mint a másik két általam látott előadás, ami összességében bíztató képet mutat a határon túli zenés-szórakoztató bemutatók minőségéről.

Urbán Balázs

Beszélgetés Sztarenki Pállal

Azzal, hogy a Pinceszínház vezetésére Sztarenki Pál kapott megbízást, a színház életében új időszak kezdődött. Maradtak a nagy sikerű előadások, Székely Csaba Bányavirágára még tíz év után is töretlen az érdeklődés. Az intézmény sokféle programot fogad, egyre több előadásuk szólít meg fiatalokat, ahogy az alkotók közt is egyre több a fiatal tehetség.

Sztarenki Pál 1988 és 1991 között a kaposvári Csiky Gergely Színház, 1991 és 1994 között az Arany János Színház, 1994 és 1998 között az Új Színház, majd a József Attila Színház művésze volt. Színészi feladatai mellett 2010 és 2018 között a Hevesi Sándor Színház művészeti vezetője, majd két év szabadúszás után a Pinceszínház igazgatója lett. Eddig közel negyven darabnak volt a rendezője, jelenleg 
a Diplomácia a Rózsavölgyi Szalonban, a Semmit se bánok című Székely Csaba-dráma pedig a Pinceszínházban fut hatalmas sikerrel.

Hogy választódott ez a pálya?

Nem is tudom… Amikor tízévesen ültem Kondoroson a Szabadság utca 52-es számú parasztlakás bejárati lépcsőjén Petőfi Sándor összes verseit olvasva, s az emberek jöttek-mentek mellettem, én arra gondoltam – talán éppen Az apostolnál tartottam –, hogy vajon ők ismerik-e, részesei-e annak a boldogságnak, amit számomra az olvasás élménye ad. Ha nem, hogyan lehetne megismertetni és megosztani velük ezt az élményt? Tudom, ez ma már baromi cikinek tűnik, de Petőfit olvasgatva magam is romantikus, világmegváltó hangulatba ringtam. Ezért is lettem először nyomdász. Rettenetesen imponált, hogy a nyomdászok művelt emberek, s ha kell, az ólombetűkből akár töltényeket is tudnak önteni a hatalom disznóságai ellen, mint 1848 márciusában. Magas és ofszetnyomó gépmesterként végeztem, Békéscsabán, a Kner Nyomdában dolgoztam tanulóként, amire nagyon büszke voltam, hiszen ott készült például Arany János kapcsos könyve. A szónak igenis teremtő ereje van, erre akkor jöttem rá, amikor katona voltam, és beosztottak kutyás őrszolgálatra, csak egy baj volt: halálosan féltem a kutyáktól. Első nap bementem a kennelbe, ahol két őrjöngő vadállat várt rám, Hektor és Néró. Teljesen beszartam tőlük, de mindennap bementem hozzájuk. Akkor épp Thomas Mann József és testvérei című könyve volt nálam, így elkezdtem nekik hangosan olvasni. A kutyák egy hét után – nagyjából már Putifárné sztorijánál tartottam – egyszer csak megnyugodtak, sőt, később várták a folytatást.Ezekután jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, bár ott csak a harmadik alkalommal jutottam el a putifárnéi bizalomhoz.

^{Sztarenki Pál és Alföldi Róbert – Diplomácia, Rózsavölgyi Szalon    (fotó: Gordon Eszter)}

A főiskola milyen élményt jelentett?

Kazimir Károly volt a tanárom, Simon Zsuzsa mellett. Esztergályos Károly tanár úr filmezést tanított, Szabó Gyula pedig beszédtechnikát. Sokan nincsenek már közöttünk, akikkel együtt jártam, mint Ternyák Zoltán és Gesztesi Károly, de osztálytársam volt Csarnóy Zsuzsi, Olasz Ági, Szalai Kriszta, Lipics Zsolt is. Sokan voltunk, kevesen maradtunk. Nekem az igazi főiskolám Kaposvár volt. Babarczy László rendezte a vizsgaelőadásunkat, s felajánlotta, hogy menjek Kaposvárra.

Akkor ez azt jelenti, hogy a legendás kaposvári színházat vezető Babarczy László látott fantáziát a frissen végzett hallgatóban?

Valószínű. Oda szerződni és együtt lenni azzal a társulattal, azokkal a színészekkel életem legmeghatározóbb élménye. Ott volt Jordán Tamás, Lázár Kati, Molnár Piroska, Csákányi Eszter, Koltai Róbert, Kulka János, Lukáts Andor és olyan rendezők, mint Babarczy László, Ascher Tamás, Gothár Péter, Mohácsi János. A darabok között nem volt kitüntetett, mert eleve ott lenni és szerepet kapni, s látni, hogy ezek a csodálatos emberek hogyan dolgoznak, az volt a kitüntetés. Kaposvárott nem volt divat a szerepet minősíteni. Ott munka volt, feladat volt, és azt nagyon komolyan kellett venni. Babarczy mindig azt mondta, hogy a színjátszás az egyik legkomolyabban veendő munka, s az a legnagyobb hiba, ha a legkisebb energiabefektetéssel akarjuk a legnagyobb dicsőséget elérni. Ez nem megy. Dolgozni kell.

Ott a nagy színészek is játszottak egészen pici szerepeket.

Olyannyira, hogy a más színházakban sokszor lenézett gyerekelőadásokban ott a színház vezető színészei játszották. Komoly vállalás volt a gyerekelőadások létrehozása is.

De hát az a nagy korszak is elmúlt… Miért?

Ez bonyolult ügy, nehéz erre röviden válaszolni, hosszasan pedig talán ma már

igazságtalan is lenne, hiszen az a legendás kaposvári Csiky Színház sajnos megszűnt.

Maradjunk a rövidebb válasz lehetőségénél. A diák megtagadhatja a Mesterét – hiszen ez a dolga. A Mester soha. Legyen elég ennyi a válasz.

Adalék ehhez: amikor kiderült, hogy elszerződőm Kaposvárról, azonnal hívott Békéscsabára Ruszt József, vendégként Sütő András Szuzai menyegző című drámájának főszerepét, Parmeniont játszani. A vasútállomáson minden alkalommal automatikusan úgy kértem jegyet, hogy Kaposvárra utazom, mire jelezték, ez a vonat Békéscsabára visz. Egy idő után már csak röhögtek rajtam: ez az a csávó, aki Békéscsabára utazik, de Kaposvárra kér jegyet. Így vagyok a kaposvári Csiky Gergely Színházzal a mai napig. Bárhol is legyek, mindig a legendás kaposvári Csiky Gergely Színházba szeretnék visszautazni.

Valahol olvastam egy haikut, nem pontos idézet: Ha Kiotóban vagyok akkor is Kiotóba vágyom.

Ezután az Arany János Színház következett, s akkoriban lett abból az Új Színház Székely Gábor vezetésével, úgyhogy maradtam. Onnan kerültem a Budapesti Kamaraszínházhoz, ahol a művészeti vezető Ruszt József volt.

Kátai Kinga, Barsi Márton és Katona Levente – Verona, 1301, Pinceszínház

Most két olyan nevet említett, akik korszakos színházcsinálók. Mit lehetett tanulni tőlük?

Amit a színházról tudok, azt Kaposvártól, Ruszttól és Székely Gábortól tudom. Elsősorban a színházhoz való hozzáállást, a moralitást. Nádasdy Kálmán mondta, hogy a művészetet nem lehet tanítani, csak a művészi attitűdöt. Közelükben a sokféle színházi fortély mellett legfőképpen azt a magatartást lehetett elsajátítani, hogy egy színésznek, egy művésznek hogyan kell léteznie.

Voltak-e szerepálmai, s milyen szerepeket kapott?

Nem volt szerepálmom, mert már ismertem a mondást, hogy vigyázni kell ezzel, mert megvalósulhat, s ha nem sikerül, akkor az a legnagyobb kudarc. Viszont rengeteg jó szerepet játszottam. III. Richárdot Ruszt rendezésében, Eörsi István Kihallgatását Babarczy rendezésében, az Ármány és szerelemben Ferdinándot Mohácsi János rendezésében. A József Attila Színház számomra ilyen szempontól kicsit parkolópálya volt. Igazán egy szerepet kaptam ott, Spirónak a Vircsaft című darabjában, amit Mácsai Pál rendezett. Mi imádtuk, a közönség és a kritika nem. De ott Léner Péter igazgató lehetőséget adott a rendezésre a színház stúdiójában.

Voltak ilyen ambíciói a kezdetektől? Hogyan lett rendező a színészből?

Voltak, mert a színház minden része, jobban mondva, az egésze érdekel. Gaál Erzsivel a Stúdióban rendezhettünk. Az ő személyisége is megkerülhetetlen. Ő a Hedda Gablert rendezte, én Mrożek Emigránsokját meg a Cseresznyéskertet. Az utóbbi érdekes volt. Hallottam egyszer az akkor 75 éves Bakó Mártát beszélni az életéről, s elvarázsolt, szerepet akartam adni neki. Ő lett Firsz a Cseresznyéskertben. Amikor megkértem erre, először berzenkedett, hogy ez nadrágszerep. De egy hűséges szolga miért ne lehetne nő? Csodálatosat alakított. Életem egyik legszebb munkája volt.

Aztán ennek az időszaknak is vége lett…

Amikor Besenczi Árpád megpályázta a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház igazgatását, megkérdezte, hogy lenne-e kedvem mellette a művészeti vezetésre. Egyetlenegy kikötésem volt, hogy nem politizálunk, egyetlen szempont lehet, a tehetség. Belevágtunk. Nyolc évig voltam ott művészeti vezető.

Zalaegerszegen először Ruszt József teremtett színházat, addig ott ilyesmi nem létezett…

Ezt felelősségteljes kihívásnak tekintettem. Azt a színházat Ruszt alapította, dolgoztam vele, tanított engem. Kicsit nyomasztott, hogy az ő emlékének kell megfelelni, közben inspirált is, mert ő egy korszakos színházat hozott létre. Én annak a szellemében próbáltam dolgozni, tovább vinni, azzal a tudással, amit már Kaposváron szereztem. A színháznak mindig értékrendet kell közvetítenie. Amikor Kaposvárra szerződtem, az első évadnyitón BabarczyLászló azt mondta, hogy a színháznak a demokrácia, az emberi értékek, a humánum, a szolidaritás kell legyen a védjegye. Ezt a mai napig tartom, a Hevesi Sándor Színházban is így dolgoztam. Sok izgalmas darabot vittünk színre Zalaegerszegen, többek között a Közellenséget, a Caligula helytartóját, az Asszony a fronton, illetve a Szeretik a banánt elvtársak? című monodrámát, a Prahot, A köztársaságot, a Thália szukáit, valamint Az ötödik pecsétet. Sok újdonságot próbáltunk megvalósítani: lakásszínházat, osztálytermi előadásokat, beavató színházat. Az volt a cél, hogy kinyissunk minden ajtót-ablakot, hogy jöjjön mindenféle inspiráció, és szólítsuk meg a fiatalokat, legyen sikk, esemény számukra színházba járni. Szerintem ez remekül sikerült. Madák Zsuzsanna dramaturggal, akivel az osztálytermi előadásokat csináltuk, az összes iskolát beszerveztük. Divat lett a színház, és szerettek vele dolgozni.

Volt egy zalaegerszegi korszak, de az is véget ért. Onnan miért jött el?

A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházból a nyári szünet alatt kirúgtak, amit Besenczi Árpád telefonon közölt velem. Azóta sem találkoztam vele, így az indokot természetesen nem tudom. Egy biztos, emelt fővel érkeztem Zalaegerszegre és emelt fővel is távoztam. Utána visszajöttem Pestre. Szerencsém volt, mert a Rózsavölgyi Szalonban a fantasztikus Zimányi Zsófiától nagyon szép lehetőségeket kaptam – játszani és rendezni egyaránt.

Schneider Zoltán és Elek Ferenc – Nem bánok semmit sem,

Rózsavölgyi Szalon – Pinceszínház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A Rózsavölgyi Szalon egészen különleges, igényes képződménye a budapesti színházi életnek. Remek rendezők, remek színészek, remek darabok abban a parányi térben…

Nagyon szép munkáim voltak. A Diplomácia 2018 óta megy, Alföldi Róberttel játsszuk és túl vagyunk a száztizenötödik előadáson. Székely Csaba Semmit sem bánok című darabját is ott mutattuk be. Meghívták a POSZT-ra, de abban az évben elmaradt. Aztán közbejött a pandémia, s én engedélyt kértem Zimányi Zsófiától, hogy a darabot áthozhassam a Pinceszínházba. Rendkívül elegánsan megengedte. Székely Csaba szinte házi szerző a Pinceszínházban. Itt volt a Bányavirág magyarországi premierje, amit Csizmadia Tibor rendezett, s azóta is megy. Reményeink szerint a következő évadban is lesz Székely Csaba-bemutató, Vidovszky Gyuri rendezésében.

A Pinceszínház nagy múltú intézmény, a legendás Keleti István – aki egyik alapítója volt a Szkéné Színháznak – hozta létre 1969-ben, s vezette 1985-ig. A színháznak azóta is voltak legendás korszakai. Itt működött a Kőváry Katalin megálmodta Éjszakai Színház. Hogy jött az ötlet, hogy megpályázza az igazgatói tisztet?

Több mint tíz évig a Ráday utcában laktam. Sokat jártam a Pinceszínházba, illetve játszottam is ott. Ismertem a Pinceszínház repertoárját, és amikor meghirdették a pályázatot, úgy gondoltam, hogy megpróbálkozom én is. Azt nem hittem, hogy ennyien fognak jelentkezni.

Az igazgatói pályázatot megnyerte. Mik voltak a pályázat ajánlatai?

Az újítás szándékát hangsúlyoztam, de azzal a kikötéssel, hogy megtartjuk a régi értékeket. A Pinceszínháznak komoly hagyományai vannak, én ezeket a hagyományokat szerettem volna tovább vinni. Úgy fogalmaztuk meg, hogy „Társbérletben a tehetséggel”. A színház nem rendelkezik önálló társulattal, viszont – ahogy a régi időkben, például Keleti István korszakában is – lehetőséget biztosítunk minél több fiatalnak.

Ez nemcsak színház, többféle program van, s a színházi előadások mellett komoly műhelymunka is folyt és folyik itt…

Az elmúlt évadban a Freeszfe hallgatóinak kilenc bemutatója volt. Bezerédi Zoltán itt rendezte Máté Gábor és Székely Kriszta osztályának a vizsgaelőadását (Szép Ernő: Igazgató úr). Siflis Anna rendezésében nemrég mutattuk be Ad de Bont Mirad, egy fiú Boszniából című darabját. Ezt a következő évadban is játszani fogjuk. Hétrészes sorozat volt a Hová tűnt Homérosz, Ascher Tamás és Forgács Péter osztályával, amit Karsai György professzor moderált. Az első körben egy előadást hirdettünk meg, de akkora volt az érdeklődés, hogy duplázni kellett az előadásokat, s a teljes Iliászt és Odüsszeiát feldolgozták. Olyan izgalmas volt, hogy a sorozatnak törzsközönsége alakult ki. Nálunk zajlanak a Keleti István Művészeti Szakközépiskola, a Pesti Magyar Színiakadémia és a Thália Tanoda vizsgái is. Könyvbemutatókat is tartottunk. Nagyon jó kapcsolat alakult ki az Ab Ovo Kiadóval. Gábor György professzor, Ulrich Gábor és Ragályi Elemér könyvbemutatói csodálatos előadások voltak, amelyeket izgalmas beszélgetésekkel zártak. Egyébként is, én azt gondolom, hogy a Pinceszínháznak, mint minden színháznak, agórának kell lennie, ahol beszélgethetünk egymással, megismerhetjük egymás nézeteit. A Trezor sorozatunk is arról szól, hogy beszélgetünk a kulturális értékeinkről. Így került sorra Alföldi Róbert, Hernádi Judit, Nagy Ervin, Cserhalmi György és februárban Haumann Péter, akit alig akartak leengedni a színpadról. Akkor abban maradtunk, hogy folytatjuk. Nem gondoltuk, hogy aznap este örökre búcsúzunk.

Kezdődik az új évad, mi lesz újdonság, mi marad repertoáron?

A Szentendrei Teátrummal és Gergye Krisztián társulatával közösen bemutattuk a Macskadémont Szemenyei János főszereplésével. Ezt behozzuk a színházba is.

Ez egy új műfaj?

Igen, tágítjuk a határokat, a műfajokat is. Nem kell kultúrrasszistának lenni, mindenfélét kell használni, működtetni. Kulcsszavak: tehetségesen, hitelesen és pontosan. A Macskadémont októbertől játsszuk majd. Októberi bemutatónk O. Horvárh Sári Hitler ABBA-t énekel című darabja, amit ő írt és ő is fogja rendezni. Decemberi bemutató lesz Paul Portner Hajmeresztő című darabja, ami egy interaktív krimikomédia, ahol a nézők döntik el minden egyes este, hogy ki legyen a gyilkos. Ez kifejezetten szórakoztató előadás lesz, Kelemen József rendezi majd.

Folytatjuk tovább a színházpedagógiai műhely, a POP (Pinceszínház Osztálytermi Projekt) sorozatát Madák Zsuzsa vezetésével. Most Lessing Bölcs Náthán című darabját dolgozzák fel Jeruzsálem címmel. Utána Kiss Csaba-bemutató lesz. Ő annakidején megírta Csehov műveiből a De mi lett a nővel? című darabot (huszonöt éve volt, de még most is játsszák az eredeti szereplőkkel), most folytatásaként megírta a De mi lett a szerelemmel? című darabot. Ez is ősbemutató lesz, mint ahogy a Hitler ABBA-t énekel is az. Az évad vége felé pedig Euripidész Médeiáját fogjuk bemutatni az Ágens Társulattal és Karsai György tanár úr moderálásával. Továbbá a Freeszfe-vel közösen egy hatrészes Csehov-sorozatot készítünk az Ascher‒Forgács rendezőosztály hallgatóival. Továbbra is lesznek könyvbemutatók, az Ab Ovo kiadó igazgatójával, Pataki Judittal együttműködve. Színházpedagógiai műhelyt indítunk Aradi Fanni vezetésével a SZFAE, a Freeszfe és a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Kar hallgatóival közösen. Ez rendkívül fontos számomra, hiszen bizonyítani szeretnénk, hogy ennek a pokoli színházi kettéosztottságnak nem lehetnek áldozatai a fiatal tehetségek. Most hirtelen felsorolni sem tudom, mennyi remek projekttel jelentkeztek még nálam. Jól látható, hogy igazgatásom alatt egyre „kelendőbb menyasszony” lett a Pinceszínház, ami igencsak reménykeltő tendencia.

Úgy tűnik, jól érzi magát a bőrében. Várják rendezői munkák és színészként szerepek, vagy most teljesen leköti ez a feladat?

Most nagyon jól érzem magam a bőrömben. Ez annak is köszönhető, hogy nagyszerű munkatársaim vannak, akikkel jó együtt dolgozni. A pályázatban megfogalmazottaknak 70‒80%-ban sikerült megfelelni. Tavaly szeptember óta több mint százhetven előadást tartottunk. Összehasonlítva a Covid előtti adatokkal, minden mutatónk jobb, mint a korábbiak. Én most nem játszom és nem rendezek újat; úgy van ez, ahogy Jean Jouvet mondja: a színész a szerepet játssza, a rendező a darabot játssza, a színházigazgató a színházat játssza. Én ennek értelmében játszom. Most ennek a munkának rendelem alá magam, csak ezzel foglalkozom, és ez jó.

Az interjút készítette:    Józsa Ágnes

Bella Máté – Karafiáth Orsolya: Macskadémon - Szentendrei Teátrum –    Pinceszínház – Gergye Krisztián Társulata

Macskadémon, macskakő..., ismételgetem magamban lépéseim ütemére, ahogy közeledem a szentendrei Városháza udvara felé. Fülledt, nyári este, szürkület. A színpad fölé emelkedő magaslaton ül egy kandúr, s jellegzetes hangjával már az előadás kezdete előtt sajátos, kísérteties légkört teremt. A színpadkép tökéletesen illik a régi házak, szűk, kanyargós utcák teremtette életérzéshez.

Mester Viktória (fotó: Szabó Réka)

Mielőtt túlságosan átadnánk magunkat ennek a hangulatnak, gyúlnak a fények, és az eddig kéménynek hitt magaslat egy kaparófává alakul. Megelevenedik a színpad, a Pincszínház és Gergye Krisztián Társulatának Macskadémon című „mjuzikel”-komédiája a szokatlan vizuális élménnyel (díszlettervező: Zöldi Z. Gergely) már az első percekben kizökkenti a nézőt komfortérzetéből. Bár a darab egy ősi, tibeti mondán alapul, mai problémák özönét zúdítja ránk abszurd humorral. A legenda szerint a házat, ahová Macskadémon telepszik, átok sújtja. A gonosz lény mindent megtesz, hogy az úrnő szívét megszerezze. Ha sikertelen, meg is öli szerelme tárgyát és továbbáll. A modern értelmezésben a helyszín egy macskaház, mely sok rejtekhelyével egy négylakásos társasház lelki és fizikai nyomorának, gondjainak sűrítménye. Itt uralkodik a Macskadémon, aki úgy manipulálja a lakókat, hogy az egyes karakterek gyengeségeit erősítve, önbecsülésüket lerombolva még reménytelenebbé teszi az életüket. Ide érkezik az új áldozat, a mit sem sejtő, új bérlő, Orsi. Az evés-zavarral küzdő, párkapcsolati kudarcoktól megviselt, önbizalomhiányos szingli lány tálcán kínálja sebezhetőségét a Macskadémonnak. A fiatal nő egy napja olyan, mint bármelyikünké, aki bal lábbal kelt fel. A hétköznapi elemek szerethetővé teszik a karaktert és közel hozzák a nézőhöz. Találkozhatunk összerakhatatlan Ikea-bútorral, ellenállhatatlanul finom húsgolyókkal, édességekkel, eldugult lefolyóval és pofátlan, kiszámíthatatlan szerelővel. A főszereplő alakjába sok önéletrajzi elemet rejtett a szerző, Karafiáth Orsolya. A főhős ártatlan, Rigó nevű cicája is ide sorolható. A kis kedvenc háziállat és a Macskadémon szembeállítása szimbolikus párhuzam. Az Orsit (Mester Viktória) körülvevő tipikus karakterek is mindannyian valamilyen értelemben áldozatok: a hajdan szebb napokat látott, zsugori főbérlő, Bori néni (Nádasy Erika); lezüllött, szinte állati szintre süllyedő férje, Máté bácsi (Mertz Tibor) és a depressziós író, András (Mátyássy Bence). Orsi, foglalkozásából adódóan empátiával közeledik a már-már menthetetlen lakótársaihoz, buzgó segíteni akarása azonban komikus. Jelszava a mindenki számára kimondhatatlan konstruktív konfliktuskezelés.

A mindig más alakban kísértő démon (Szemenyei János) minden megjelenése egy újabb adalék az önmagunkkal és a körülöttünk lévő világgal vívott harchoz, rengeteg nyelvi leleménnyel, humorral, teátrális eszközzel megjelenítve. Csalódás, magány, szorongás, depresszió, az öregedés és annak elfogadása, alkoholizmus, a másság kérdése, egészségügy, karantén, oltás, járványkezelés mind-mind előkerülnek. Az egyes jeleneteket továbblendíti, előre értelmezi vagy utólag magyarázza a narrátor, maga a szerző, Karafiáth Orsolya. Extravagáns lénye a humor egyik forrása. Szólásferdítései, szájbarágós magyarázatai akkor is megmondják, mit gondoljunk, ha nem akarjuk. Nehéz nem észrevenni az üzenet aktualitását. A musical stílusjegyeinek felnagyításával, a mozdulatok torzításával, a patetikus részek és komikus pillanatok vegyítésével mintha egy stílusparódiát látnánk.

Szemenyei János, Mester Viktória és Mertz Tibor (fotó: Szabó Réka)

A mű két erős pillére a remekül megírt szöveg és a tökéletes zenei kompozíció. A színpad jobb sarkában álló pianínót már a darab elején megszólaltatja mestere. A hangszernek és a zongoristának végig kulcsszerepe van. Minden megnyilatkozás, mozdulat, hangulatváltozás a zenei kísérettel szinkronban történik. A zenei stílusok, műfajok, korszakok színes kavalkádja igazi csemege. Hol itt, hol ott bukkan fel egy-egy jól ismert dallam. A boldog felismerés tudata felvillanyozza a nézőt és izgatottan várja a következő meglepetést. Klasszikus művek, zongoradarabok, szimfóniák dallamai, musicalek, rockoperák részletei, emlékezetes színpadi beállításai, a boldog békeidők filmjeinek melódiái utaztatják a közönséget térben és időben. Akik a szünetben elhagyták a nézőteret, lemaradtak az ajándékról, amit a zenei élményekben még gazdagabb második felvonás nyújtott. Önmagukban is emlékezetes szólókat, duetteket hallhattunk. A távozók mentségére szóljon, hogy talán tényleg kicsit sok volt a macskajajból.

Az egyes karakterek jellemzését, a változások érzékeltetését beszédesen szolgálják a színek, a különleges, extravagáns jelmezek, korhű kellékek. (Jelmeztervező: Béres Mónika.) Orsi kislányos, rózsaszín overálja szürkére változik, ahogy lehúzza a környezete. Bori néni hol nejlon otthonkában, hol egy primadonna rikító ruhadarabjaival ékesítve eleveníti fel élete állomásait, fejezi ki meg nem valósult vágyait, csalódásait. Előkerül itt a mindent rejtő csipketerítő, bojtos papucs, szőke paróka, tollas kalap, délceg egyenruha, kinyúlt melegítő és atlétatrikó is. Rengeteg jelmez, szerep változik akár egy személyiséghez kötődve is, érzékeltetve, hogy a Macskadémon bennünk lakik, s félelmeinkkel szembenézve talán megszelídíthető.

Bár a „hepiend” szerint a túlélés feltétele a szerelem, a tartalmas emberi kapcsolatok, az üzenet itt mégis csak illúziónak tűnik. A stílusparódiaként is értelmezhető befejezés mintha szándékosan rögtön meg is kérdőjelezne mindent. A ”semmi sem az, aminek látszik” érzés ellenére a néző azért magával viszi a bizonyosságot, hogy a humor és a jó zene segít elviselni az élet abszurditását.

Gelesz Andrea