Mozart-nap 2022 a Zeneakadémián – Concerto Budapest

Információs társadalomban élünk, amelyben megannyi hívószó („buzzword”) teszi lehetővé, hogy rövid úton jussunk el egy „lényeghez”, anélkül, hogy alkalmanként alaposan körüljárnánk a jelenséget. Verbális rokona a mágnesnek, amely az erőterébe képes vonzani, mondhatni, ellenállhatatlanul. Érdemes azonban figyelmünket ráirányítani a célközönségre is – ők a szó nemes értelmében haszonélvezői az említett jelenségeknek.

2018 óta hagyományossá vált a Concerto Budapest szervezésében a Mozart-nap, s az idei, április 3-ai rendezvény egyértelműen visszaigazolta: működik a hívószó!

Sajátos „mini-maraton” ez a Műpabeli, nagyformátumú egynapos projektekhez képest, ám a Mozart melletti elkötelezettség egyéni profilt ad neki. Mozart zenéje nem csupán hallgatnivalóként vonz, hanem játszanivalóként is, tehát koncentrált lehetőségként a gazdag életműből való merítéshez.

Költői – egyszersmind megválaszolhatatlan – kérdés, hogy megismerhető-e a mozarti életmű (és e kérdésbe természetesen számos jelentős komponista neve behelyettesíthető). Továbbgörgethető a gondolat az interpretációk mentén, akár csak a hozzáférhető, felmérhetetlenül gazdag diszkográfia ismeretében. A mozarti muzsika iránt rajongó számára különösképp mámorító ez a gazdagság, hiszen biztosítva láthatja a rá váró hallgatnivalók kimeríthetetlenségét, miközben megunhatatlanul tobzódhat többé és kevésbé ismert művek élményében. Mert egyként örömforrás az ismert (új nézőpontokból) és a – kinek-kinek – korábban ismeretlen, amely szervesen csatlakozik a Mozart-élmények személyes hangképalbumába. E tekintetben akár „hálás feladatnak” is tűnhet az évenkénti műsor összeállítása, de érdemesebb annak egy másik összetevőjével foglalkozni, az előadók kiválasztásával. Pontosabban, felfigyelni arra, hogy mennyi lelkes hivatásos előadóművészünk van, akik a mindennapi „rendes” munkájuk mellett örömforrásként iktatnak be tennivalóik sorába további szereplést egy vagy több Mozart-mű megszólaltatásával.

A „lehetőségen túl” tehát többnyire érződik a megmutatni-vágyás gesztusa, ami egyaránt vonatkozik műre és előadásra. Az eredmény: olyan kínálat, amelyet nem szabad kihagyni!

Erre a „hívószóra” önként aktivizálódik a közönség – ki-ki saját programot állít össze több-kevesebb hangversenyből. A kínálat: hat rendezvény (négy a Nagyteremben, kettő a Solti Teremben), amely végighallgatható, valamint „átfedésben” egy hetedik, délelőtti gyerekprogram a Kupolateremben. Maga a Mozart-zene működik tehát mágnesként, amelynek erőterét örömteli hallgatóság tölti meg. Napközben idősek jutnak élményhez, akik már nem merik vállalni, hogy felkeressenek esti rendezvényeket – felmérhetetlen az érzelmi hatása annak, hogy ismét megélhetnek szép hangversenyt ott, ahol egykor, annakidején…

Minimális módosulással megvalósult a tervezett program. A műsorok mindegyikének volt sajátos profilja, ugyanakkor már a kínálat végigolvasásakor felfedezhettük a koncepció megannyi erővonalát. Zenei szempontként érvényesült bizonyos hangnemek prioritása. A nyitókoncert íve a B-dúr fagottversenytől (szólista: Mohai Bálint) a K. 183-as szimfónia g-molljáig terjedt. A következő nagytermi rendezvényt a B-dúr uralta (Baráti Kristóf szólójával a Hegedűverseny, K. 207, valamint a Szimfónia, K. 319). Az első Solti-termi matiné a g-mollt G-dúrrá oldotta, majd a folytatásban a C-dúr jutott érvényre (a Haydnnak ajánlott vonósnégyes-sorozat szélső darabjaival a Quartetto Speranza és a Pulzus Vonósnégyes előadásában). A C-dúr a záróest programjában a Fuvola-hárfaversennyel tért vissza (szólista: Kaczander Orsolya és Lenka Petrović), hogy a végkicsengés az életmű egyik karakterisztikus hangnemével csendüljön ki (c-mollban, a K. 491-es zongoraversennyel – visszarímelve az előző hangversenyen hallott Mise alaphangnemére. De volt különlegesség (a többitől eltérően D-dúrban komponált kéttételes Kürtverseny Tóth Bálint szólójával és a hangszeres művek között e-moll hangnemével unikálisnak számító hegedű-zongoraszonáta), és még sorolhatnánk.

A Keller András és a Concerto Budapest által szervezett rendezvénysorozat szép számmal vonultatta fel koncertéletünk hazai szereplőit. Oroszlánrészt vállalt a házigazda zenekar, és többfunkciósan a zeneigazgató Keller András. A nemzetközi gárdát a Concerto Budapesttel szólistaként rendszeresen fellépő Jevgenyij Koroljov képviselte, ezúttal életének társát, Ljupka Hadzigeorgievát négykezes-partnerként is bemutatva, valamint a Vashegyi György által vezényelt Misében a francia Chantal Santon Jeffery.

A világszínvonal is otthonos volt e napon a Zeneakadémián, elsősorban Rost Andreának köszönhetően, aki a nyitóhangversenyen három ismert operaszereplőt idézett egy-egy ária erejéig pódiumra (Cherubino, Donna Anna, Grófné), majd egy negyediket, Susannát a záróesten, ahol az egész nap talán legnagyobb élményét jelentő, obligát zongoraszólamot is tartalmazó koncertáriát is előadta (Ch’io mi scordi di te?, K. 505). Ezt az első Susannának, Nancy Storacénak komponálta Mozart – a kitűnő interpretáció hallatán elmélázhattunk: vajon mit szólna e teljesítményhez a szerző?! És az áriáknak köszönhetően figyelhettünk fel arra a különleges teljesítményre, amit a zenekar I. hegedű-szólama produkált: kamaramuzsikusi érzékenységgel gondoskodtak arról, hogy ne csupán „kísérjék” az énekest, hanem szenzitív zenei környezetet biztosítsanak számára. Érdekes volt egymás után hallani két vonósnégyest, amelyek alapítása között 19 év telt el – megtapasztalni az értékes utánpótlás ígéretét. És nem utolsósorban: zenekari muzsikusokat megismerni kamaramuzsikusként (vonósnégyes-játékosokként) és versenyművek szólistájaként. Érdemes a műsorfüzetet nemcsak emlékként és dokumentumként megőrizni, hanem belőle visszakeresni és megtanulni azoknak a muzsikusoknak a nevét, akik zenei életünk mindennapjaiban „névtelenül” gondoskodnak élőzene-hallgatnivalónkról. Hiszen nem kis részük van abban, hogy működik számunkra a Mozart-mágnes, értékes élményekhez jutunk élőzene formájában. Digitalizálódó világunkban „analóg” élményeket biztosítanak, továbbörökítve a kulturális élet eme értékes szeletét – miközben természetesen felvételekkel gondoskodnak arról is, hogy az utókor rekonstruálni tudja napjaink zenei életét. Ami talán mindennél fontosabb: eredményesen munkálkodnak azon, hogy a művészetek szerves részei legyenek-maradjanak életünknek.

Fittler Katalin

Gondolat-etűdök

Elsőként a látszatvilág elfogadásáról:

Antonioni

Hatvan éve, Rómában egy café teraszán beszélget Julio Cortázár és Antonioni. Nemrég jelent meg angol fordításban az argentin író Las babas del diablo című novellája Nagyítás címmel. A novellában egy amatőr fotós csinál egy véletlen felvételt egy párról a parkban, amiből veszekedés lesz és egy harmadik szereplő is megjelenik, egy férfi, aki eddig egy távolabbi kocsi mellett újságot olvasott. A fiú ideges, valamiért szabadulni akar a nő simogatásától, a nő gúnyos és kedves. (Nem tudhatjuk, hogy a fiú miért akar a nő öleléséből kibújni, mint ahogy azt sem, ki a kalapos, idősebb férfi, csak azt, hogy gyanús… Ennyi. Antonionit izgatja a történet és rá akarja beszélni Cortázárt, hogy mesélje el, mi is történt a fotózás pillanata után, hogy nincs-e valami bűnügy mögötte, de az író nem tud neki tanácsot adni, mert nem emlékszik a következményekre, csak arra, hogy hőse otthon kinagyítja a fiúról és a nőről készült képet, és furcsállja a korkülönbséget meg a fiú menekülési vágyát: itt valami furcsa dolog történik. Antonionit tovább nem is érdekli a história, megmarad a fejében a fotós és a véletlenül felvett képek nagyításának momentuma, a bűnügy gyanúja… Kiisszák kávéikat és elbúcsúznak.

Ezután Antonioni megcsinálja a huszadik század egyik legnagyobb, mert filozofikusan zseniális filmjét, a Nagyítást (1966). Cortázárból csak a fotós meg a véletlenül készült képek maradnak, a téma viszont változott: egy pár huzakodik a park egy távoli pontján, a fotós (Thomas: David Hemmings) még csinál egy két felvételt róluk, otthon, laboratóriumában kinagyítja a parkban készülteket, és egy pont gyanús lesz. Újabb és újabb, egyre nagyobb arányú nagyitás következik, míg a csókolódzó-veszekedő pártól néhány méterre egy bokorból egy revolver elő nem tűnik.

Thomas erre visszamegy, de a helyszínen nincs se pisztoly, se hulla. Sőt: mire hazaér, valakik kirabolták a labort, még a negatívok is eltűntek. Mi nézők sose tudjuk meg, mi is történt, meg hogy a fotók eltüntetésének kik voltak a tettesei és miért. Antonioni számára egy a lényeg: a gyilkosság ténye meg a „valóság” reprodukciója semmissé vált. A valóság eltűnt. Amiből következik, hogy az ún. „valóság” reprodukciója is nevetségessé vált.

Antonioni azonban nem áll meg itt: szimbólummal teli poénra bontja ezt a filozófikus jelenetet. Thomas a film végén csalódottan sétál a parkban, mikor kacagva-ordítozva egy hippi-csapat érkezik, és ketten elkezdenek teniszezni, a többiek pedig a kerítésen kívülről feszülten nézik az ütésváltást.

Innen izgalmas a film filozófiai zárlata. A hippik feszülten követik a játékot, azt a játékot, amiben nincs labda. A semmivel játszanak, de olyan valószerűen, hogy mindenki azt látja, itt egy valós, igazi tenisz-meccs zajlik. Egyszer csak a „labda” kirepül a kerítésen kívülre, és a csapat meg a játékosok Thomasra néznek, aki kívülről figyeli, mi történik. A csapat várja, hogy dobná vissza a „labdát”. A fotós némi tétovázás után megteszi, és így részese, (cinkosa) lesz a látszatvilágnak. Ahol nemcsak, hogy nincs labda, de ezzel a „nincs”-csel játszani is lehet, mindenki elfogadja, használja, él vele. Szerintem a művészetben Antonioni fedezte fel a látszatvilág valóságpótlékának használatát, ezt a tömény társadalmi és filozófiai jelenséget. A jelenetben az a nagyszerű, hogy a hippi játékosok számára ez természetes, a semmi voltaképp az igazi valóság, csak Thomas csodálkozik, de aztán – ha már mindenki, akkor – ő is beadja a derekát. Lehajol a „labdáért” és visszadobja. Ő, aki mint fotós „kívülről” látta az igazi eseményeket, kénytelen elfogadni a többségi társadalom által élt hazug látszatvilágot. Mert azt kell látnia, hogy az eltűnt valóság helyébe egy virtuális lépett, ami végül is működik: a srácok jókat labdáznak a semmivel, akarom mondani az álvalósággal. És ebben a virtuális valóságban már a fotónak sincs helye: az eltűnt valóságot nem érdemes fotózni: ezt mutatja Thomas unott-szkeptikus gesztusa, mikor lehajol a fűbe dobott kamerájáért. A fotós is a semmi része lesz.

A történet vége, az utolsó jelenetsor film a filmben: ez a tenisz-epizód meghökkentő és tragikus képsor. Tömény filozófia és egyben jóslat az álvalóság mára már be is fejeződött kiteljesedésére.

Hollywoodi gondok

A rendező beállítja a jelenetet, színész jön, nő mosolyog, ölelés, csók, ágy. Aztán megy a kavarás – bár vigyázni kell, nehogy „csak felnőtteknek” korlátot kapjon a film. Ám ennek ellenére baj lesz: a nő (netán a férfi) felkiált: „ez nem volt benne a forgatókönyvben! Moleszta!” Ugyanis a partner belenyúlt, megfogta, szájba vette stb. – egészítse ki, ahogy akarja, ki-ki magának. A rendező hiába érvel a filmtörténet logikájával, a képi dinamikával, a férfi vagy a nő feljelenti partnerét és a rendezőt szexuális túlkapásért. A „me too” egyik kinövése ez, úgy látszik, nem lehet kikerülni, ezért a stúdiók – ahogy olvasom az FT-ben – az ilyen botrányok kivédésére a felvétel folyamatába beillesztettek egy szex-ellenőrt (szaknéven: IC-t, azaz „Intimacy Coordinator”-t), akinek az a dolga, hogy szigorúan felügyelje a felvételt: csak annyi kerüljön bele, ami nem bántja a színész – legyen nő vagy férfi – intimszféráját, de úgy, hogy azért a film erotikus tartalma mégis átjöjjön a vásznon.

Csak arra gondolok, hogy a néző ezernyi pornón túl már ilyen „kihágáson” nem akad fenn, ám a színész/színésznő testi integritása most fontosabb. De az is lehet, hogy csak a botrány hírére áhítoznak a résztvevők, végül is az a legjobb PR meg reklám a filmnek. Egyébként meg küzdjön meg az IC mester a feladattal – nem lehet könnyű dolga.

Almási Miklós

Jávor Pál (2)

Faludi Jenő 1925 és 1929 között volt a Magyar Színház művészeti igazgatója. Igazgatásának utolsó évében még elindítja Jávor budapesti karrierjét. Gondosan megválasztja első bemutatkozását: Egyed Zoltán Az égő szoknya című drámájában Don Juan di Ramura spanyol kalandort játssza. Szerepe csak egyetlen felvonásban van, de akkor fontos a jelenléte. Elcsábítja, majd mindenéből kifosztja a női főszereplőt. A darab címe szimbolikus: középpontjában egy nimfomániás leány áll, akit Tőkés Anna játszik, a többi partnerei pedig Hegedűs Gyula, Kiss Ferenc és Táray Ferenc. A szerző így emlékezik Jávor újbóli bemutatkozására: „Első fellépése éppen e sorok írójának egyik régen eltemetett drámájában volt a Magyar Színházban, és – Pestbe rögtön belehasított a fiatal székesfehérvári amorózónak barna bőrű, fekete hajú figurája. Az emberek érezték rajta a fiatal, vidéki tigrist, aki sárga foltos fekete vadállat komplexumában oly illedelmesen és tetszetősen, de mégis oly karmokat meresztően tud nyújtózkodni a színpadon a még ismeretlen közönség kegyeiért.”¹

Ekkor még a sztárparádé jellemezte a Magyar Színház előadásait. Egyik-másik hét műsorán olyan produkciók szerepeltek, mint Bíró Lajos hatásos darabja, a Hotel Imperial, Büchner drámája, a Danton halála, Földes Imre színműve, a Hivatalnok urak, vagy Gárdonyi, Emőd Tamás és Török Rezső népszerű vígjátéka, az Ida regénye, a főszerepekben Gaál Franciskával, Gombaszögi Ellával, Lázár Máriával, Tőkés Annával, Hegedűs Gyulával, Kiss Ferenccel vagy Rátkai Mártonnal. Jávor neve egyelőre ritkán szerepelt a kritikákban. Pedig már az első pesti évadában eljátszotta Samson Raphaelson² A jazz-énekes című darabjában Franklin Forbest és több más nem túl jelentékeny epizódot.

Faludi Jenő 1929-ben távozik a színház éléről, és ez Jávor sorsát sem hagyja érintetlenül. A legképtelenebb ötletek merülnek fel Faludi utódlását illetően, és ahogy az lenni szokott, a legkevésbé alkalmas személy veszi át az irányítást: tövisi Rácz György „bácskai nagybirtokos” kapja a legtöbb szavazatot az arra illetékes Színházművészeti Tanács tagjaitól, aki elsősorban a fivére, Rácz Vilmos³ révén lehet ismerős a kor színházi életében. Rácz Vilmos volt futóbajnok, párbajhős, párbajkódexíró, majd különböző színházi lapok szerkesztője, elsősorban a Színházi Élet megszűnése után létrejött és 1944-ig megjelenő Színházi Magazin alapítójaként és tulajdonosaként jegyezte meg a nevét a korabeli közvélemény. Rácz György viszont 1929-ben került a Magyar Színházat bérlő Színházfejlesztő Részvénytársaság élére, és egyetlen év alatt elvesztette a vagyonát. Később bátyja mellett a Színházi Magazin munkatársa lett. Rövid működése során sikerült legendává lennie, ahogy szórta a pénzét a Magyar Színház fizetnivalóira.

Művészeti vezetőnek Bródy Istvánt⁴ válasz-totta, akit hamarosan lecserélt Relle Pálra,⁵ majd Pünkösti Andorra, végül pedig Bárdos Artúrra. Jávort közben vendégszereplésre hívják a Belvárosi Színházhoz, ahol 1929. február 9-én egy négyszemélyes vígjátékban, Andai Ernő⁶ Hazudj édes! című darabjában lép fel Titkos Ilona, Delly Ferenc⁷ és Gózon Gyula társaságában. Többször vendégszerepelt a Fővárosi Operettszínházban is. Először Charles Oursler⁸ és Lowell Brentano⁹ A pók című „amerikai riportjában” játszott egy parányi szerepet. A főszereplő Kabos Gyula, aki egy Chatraud nevű világhírű bűvész. Az előadás azzal kezdődik, hogy Kabos az első sorban ülő előkelő hölgytől kölcsönkéri az ékszerét, egy ezüsthálóban ülő pókot. A társaságában levő úr tiltakozni próbál, mire a nézőtér és a színpad elsötétül, és a sötétben lövés dörren. Mikor ismét kivilágosodik a színpad, sikolyt hallunk, és a súgólyuk előtt holtan hever az imént látott férfi. Rendőrök tódulnak be, és kezdetét veszi a nyomozás. A darab hatásos krimi dallal-tánccal és sok-sok izgalommal fűszerezve. Jávor jelenléte Riley szerepében aligha hagyott mélyebb nyomot az izgalomra vágyó nézőkben.

Ennek ellenére még két alkalommal kap vendégszereplési lehetőséget a Nagymező utcában. A következő évadban Stanley Luprio és Hall Brod Ez hát a szerelem című játékában és Lengyel József A nagy börtön című darabjában igazi bonvivánként jelent meg. Az első világháború utolsó éveiben egy hadifogolytáborban játszódó darabban elegáns frakkot viselt Oroszy Pál főhadnagyként, és elénekelte Daniló belépőjét Lehár A víg özvegy című operettjéből.

Ez már igazi siker volt. Az előadást november végén még a Magyar Színházba is átvitték, ahol addigra újabb vezetőválság robbant ki.

1929 elején mutatták be Edward Childe Carpenter¹⁰ Agglegény apa című vígjátékát. A címszerepet, bizonyos Sir Basil Wintertont Hegedűs Gyula játszotta, akinek az a képtelen ötlete támad, hogy surrey-i kastélyába meghívja első szerelmeinek legidősebb gyermekeit. Manchesterből például Geoffreyt, akit Jávor személyesített meg. A többi fontos szerepben Titkos Ilona, Neményi Lili, Gombaszögi Ella és Dénes György volt látható. Ezt követte a Raszputyin, Laczkó Géza,¹¹ Csortos Gyula és Barabás Lóránd¹² színjátéka, amelyben Jávor jelentősebb feladatot kapott. A címszerepet Csortos játszotta, aki feltehetően azért szerepel a szerzők között, mert a saját karakterének kialakításában tevékenyen részt vett. Jávor Juszupov herceg szerepét játszotta, akinek palotájában készítik elő a „csodatevő szibériai muzsik” elleni összeesküvést. Amikor a harmadik felvonásban a nagy zűrzavarban kiderül, hogy a gondosan kitervelt összeesküvés kis híján összeomlik, Juszupov maga lövi le Raszputyint.

A Magyar Színház következő bemutatója Maxwell Anderson¹³ Vetélytársak című darabja volt Somlay Artúr és Kiss Ferenc főszereplésével. Az első világháború francia frontján játszódó dráma két főhőse két amerikai katona, akik egymás ádáz ellenfelei lesznek egy útjukba akadó francia lány (Tőkés Anna) miatt. A front azonban tovább vonul, a vetélytársak is elmennek, a lány pedig ottmarad a falujában, egymagában. Mind a darab, mind a filmváltozat világsiker lett, csak éppen Budapesten fogadta teljes közöny a szívbe markoló történetet. Jávor ezúttal Kiper tisztiszolga szerepét játszotta.

Az 1928/29-es évad egy zenés vidámsággal zárul, Ábrahám Pál Szeretem a feleségem című feledhető és rég elfeledett operettjét láthatja a közönség Jávor főszereplésével.

A Magyar Színháznál töltött utolsó fél szezonban először Walter Hasenclever¹⁴ Talpig úriember című vígjátékában játszott. Az előadást Vaszary János rendezte, a főszerepeket Hegedűs Gyula, Dénes György, Jávor és Gombaszögi Ella játszotta. Az előadás megosztotta a közönséget. Egyaránt voltak lelkes hívei és elutasítói. Ambrus Zoltán például tőle szokatlan ingerültséggel utasította el a darabot. „… Az egész mű keresett és verejtékkel kieszelgetett hóbortosságokkal, vásári klaunériák és röhejfakasztásra pályázó mókák gyűjteménye” ¹⁵ – írja. Hasonló véleményt fogalmaz meg Ignotus Pál, aki szerint „Bizonyos szegénységi bizonyítványa a szokványos expresszionizmusnak, hogy néhány esztendő alatt eljutott a sematizáltságnak arra a fokára, amelyen a polgári bohózat évtizedek óta lebeg.”¹⁶

Kovács Kálmánnak, az Est színházi riporterének Álomkirálynő című darabját mindössze egy hónapig sikerült műsoron tartani, pedig a főszerepben Fedák Sárit láthatta a közönség. Jávor a trónörökös szerepét játszotta.

Az igazi esemény azonban Beregi Oszkár hazatérése volt. A Tanácsköztársaság bukása után emigrációba kényszerült, előbb Bécsben lépett fel, majd az Egyesült Államokban élt és filmezett. Lelkes hívei mégis rábeszélték a hazatérésre, ami csalódással végződött. Tíz évvel később már csak a OMIKE Művészakció főrendezőjeként juthatott szerephez. 1946-ban végleg visszatért az Egyesült Államokba. Hosszú bolyongás után Hollywoodban telepedett le.

De 1930-ban még tele volt reményekkel. A Magyar Színházban ötvennégy évesen újra eljátszotta Hamletet Hont Ferenc rendezésében, majd Ben Jonson Volponéjában Leone kapitányt. Horatio a huszonöt esztendős Jávor Pál volt. A Volpone Stefan Zweig‒Jules Romains‒Emőd Tamás-féle átdolgozásának ez volt a magyarországi bemutatója, korábban Ben Jonson neve teljesen ismeretlen volt a hazai közönség előtt. A címszerepet Csortos Gyula játszotta, Colomba, a szende feleség Turay Ida, Canina, a hetéra Gombaszögi Ella, Mosca Dénes György, az agg uzsorás, Corbaccio pedig Szigethy Jenő volt. Az előadást ezúttal is Vaszary János állította színpadra. Jávor egy jelentéktelen parancsnok szerepében volt látható.

A Magyar Színházban két utolsó szerepe Armount‒Gerbidon¹⁷ Őnagysága kimenője című darabjának Marcelje és Zsolt Béla¹⁸ Tízezer pengő jutalom című vígjátékának érdektelen epizódja.

Az első filmszerepek

Jávor káprázatos filmkarrierje valójában a korszak két jelentős filmrendezőjének, Martonffy Emilnek¹⁹ és Gaál Bélának²⁰ köszönhető. Hogy melyiküknek inkább, azt nehéz ma már eldönteni, hiszen mindketten magukat tekintik az első számú felfedezőnek. Martonffy szerint Jávort ő pillantotta meg egy alkalommal a Fészek vacsoraasztalánál, és feltűnt neki akkor már jellegzetes vékony bajusza. (Mások szerint a nevezetes „Jávor bajusz” csak évekkel később jelent meg a színész civil életében, és a példakép Clark Gable volt.) Annyi bizonyos, hogy mindketten új arcot kerestek az éppen megszületőben lévő magyar hangosfilm számára.

Jávor Pál és Eggerth Márta

a Csak egy kislány van a világon című filmben, 1930

Jávor első filmszerepe tulajdonképpen az utolsó magyar némafilmben volt, amely megpróbált minden szempontból magyar lenni. A címe is nagyon magyar volt: Csak egy kislány van a világon. Némafilmnek készült, a Fox hangos híradó kocsijának segítségével. Utólag hangosították zenekísérettel, zörejekkel és néhány mondatnyi szöveggel. A forgatókönyvet Martonffy Emil írta, a rendező Gaál Béla volt. A főszerepeket Jávor mellett Eggerth Márta,²¹ Vándory Gusztáv, Gazdy Aranka, Zombory Mercédesz, Pethes Sándor és Gárdonyi Lajos játszotta. A filmet 1930. május 12-én mutatták be. De eddigre már valamennyi budapesti bemutatómozi hangosfilmeket játszott.

Jávor filmszínészi karrierje tehát úgy indult, hogy eljátszotta az utolsó némafilm, majd az első hazai hangosfilm, A kék bálvány főszerepét. Ez utóbbi egy gyenge vígjáték volt bűnügyi bonyodalmakkal, Lázár Lajos²² rendezésében, Bónyi Adorján 1930-ban megjelent regényéből. A többi főszerepet Radó (Rédey) Nelli, Gózon Gyula, Gárdonyi Lajos, Makláry Zoltán és Beregi Oszkár játszotta. A filmgyár állandó stábjából Eiben István volt az operatőr. A film meséje, hogy egy Amerikába kivándorolt, csődbe ment magyar földbirtokos, báró beleszeret egy amerikai milliomosnőbe, és amíg egymás kezéért vetélkednek, bűnügyi bonyodalmak zajlanak egy kincset érő kínai kék bálványszobor körül. A film alkotói úgy vélték: amerikai környezetbe kell tenni a film meséjét, mert a közönség ehhez szokott hozzá és erre számít. Annyiból hasznos és tanulságos volt a kísérlet, hogy egyértelműen kiderült: a magyar nézőt az ilyen téma nem érdekli, hiszen ha Amerikát akar látni, akkor amerikai filmet néz meg a moziban. Így hát az 1931. szeptember 25-én bemutatott film nem aratott sikert. Egyértelműen sikeresek voltak azonban a színészek, különösen Jávor, aki ettől kezdve a legtöbbet foglalkoztatott magyar filmsztár lett.

A Vígszínház tagja

Jávor vígszínházi szerződése tulajdonképpen egy hírlapi kacsának köszönhető. Az egyik fővárosi napilap hírül adja, hogy a Vígszínház újra műsorra kívánja tűzni Csortos főszereplésével a Liliomot, amelyben az 1919-es felújításon kirobbanó sikert aratott. Csortos azonban ekkor éppen nem a Vígszínház tagja, és állítólag vonakodott a feladattól. Ezért a színház Jávor Pált vagy az ekkor még szegedi színész Páger Antalt szándékozik meghívni a szerepre. (Páger egyébként 1937-ben el is játszotta Bárdos Artúr színházában, Pünkösdi Andor rendezésében Liliomot, de Jávor csak 1954-ben Manhattanben találkozott a szereppel, ugyancsak Bárdos Artúr jóvoltából.) Mihelyt Csortos tudomást szerez a tervekről, azonnal készségesen eleget tesz a meghívásnak.

Ezzel Jávor vígszínházi kapcsolatai egy időre lekerülnek a napirendről. Legközelebb 1930 tavaszán merül fel újból a neve. Állítólag Makai Margit lelkes ajánlása játszott szerepet abban, hogy megint szóba került egy esetleges szerződtetés kapcsán. De ekkor is több a legenda, mint a kézzel fogható valóság vele kapcsolatban. Neve elsősorban a Koldusopera tervezett bemutatója révén kerül szóba ismét.

Hogy miért mutatta be a Vígszínház Bertolt Brecht és Kurt Weil remekművét, arra máig nincs egyértelmű válasz. 1928 nyarán jutott el a hír Budapestre a darab zajos németországi sikeréről. Egy ideig foglalkoznak a magyarországi bemutatás gondolatával, majd elállnak tőle. Hosszan vitatkoznak arról, vajon az eredeti John Gay-féle angol változatot válasszák, vagy Brecht feldolgozását. A lektor „ízléstelennek és értelmetlennek” ítéli a darabot. Ennek ellenére felkérik Heltai Jenőt, hogy dolgozza át és alkalmazza magyar színpadra Brecht darabját. Az „átdolgozásra” nemcsak azért van szükség, mert politikai aggodalmak merülnek fel, hanem mert a színház teljesen félreérti a darabot. A hivatalos kommüniké szerint a történet arról szól, hogy egy koldus miként képzeli el az operát. Valószínűleg senkiben nem merül fel, hogy itt valamiféle politikai veszedelemmel van dolguk.

Jávor 1930. június 1-jén írta alá első vígszínházi szerződését. Néhány perccel később a titkárságon átadták az évad első bemutatójának, Brecht‒Weill A koldus operája című darabjának szövegkönyvét (mivel ezen a kissé nyakatekert címen került színpadra), amelyben Capt. Johnny, azaz mai ismereteink szerint Bicska Maxi szerepe várta. A többi főszerepet Mály Gerő (Fékom Jónás Jeremiás, vagyis Jonathan Jeremiah Peachum), Gombaszögi Ella (Fékomné, vagyis Peachumné) és Gaál Franciska (Polly) játszotta. A darab mindössze 13 előadást ért meg. A nézők egy része már a premier első szünetében távozott.

Jávornak azonban tulajdonképpen sikere volt. Pünkösti Andor így írt róla: „A szereplők csaknem egyöntetűen hibázták el a játékstílust, kezdve Capt. Johnny megszemélyesítőjén, a kitűnő és igen tehetséges Jávor Pálon, aki két felvonáson keresztül úgy tévelygett a londoni dzsungelben, mintha nem is egy angol csirkefogó, de egy ferencvárosi jassz lenne. Viszont a harmadik felvonásban magára talált, s valóban néhányszor olyan megrázó volt, hogy megremegtette az embereket.”²³

A kritikák többsége azonban lesújtó. Hevesi András így ír az előadásról: „Heltai Jenő a legfinomabb stiliszták, a leggraciózusabb költők egyike Magyarországon… Századvégi ledérsége, gyöngéd poénjei, szelíd malíciája ezúttal olyan, mintha valaki fejsze helyett körömtisztítóval vágna fát… A Koldusopera három óráig tartó mentegetőzés, bocsánatkérés és alibi-igazolás. A Dreigroschenoper nyíltan kommunista, a Koldusopera egész este becsületszavát adja, hogy nem kommunista.”²⁴ De kritikája a kudarc mélyebb okait is megfogalmazza: „Bertolt Brecht azért dolgozta át John Gayt, mert kevesellte, Heltai azért dolgozta át, mert sokallta a darab tendenciáját. A németek azért adták elő a darabot, hogy minél hatalmasabb erővel kibontakozzék a benne lappangó tendencia. A Vígszínházban Brecht darabját a saját célja, értelme és sikere ellen adták elő: kiirtottak belőle minden tendenciát.”²⁵

A következő premier, Sommerset Maugham A szent láng című színműve sikeresen elfeledtette A koldus operája kudarcát. A Vígszínház közönsége ezúttal nem csalódott, „igazi” vígszínházi előadást kapott a pénzéért, nem akármilyen parádés szereposztásban: Varsányi Irénnel, Makay Margittal, Péchy Blankával, Ladomerszky Margittal, Beregi Oszkárral, Törzs Jenővel és Jávorral. Az egyik malíciózus kritika így ír Jávor Colin szerepében nyújtott alakításáról: „Jávor, a süldő, akinek még nincs meg a kontaktusa a hellyel, az ensemble hangjával, az egész új stílussal. Majd megjön az is.”²⁶

1930 novemberében mutatják be Hunyadi Sándor Feketeszárú cseresznye című darabját, amely százas szériájával az író legnagyobb sikerét jelenti. A Bácskában játszódó első világháborús történet egy későn ébredő szerelem romantikus meséjével ugyancsak parádés szereposztásban, Gombaszögi Fridával, Hegedűs Gyulával, Törzs Jenővel, Rajnai Gáborral és Jávorral az évad slágerének bizonyul. Jávor egy fiatal hadnagyot játszik, Csaholyt, akinek később a halálhírét keltik, és bár a szerep látszólag nem jelentős, a kritikák együtt emlegetik a társulat sztárjaival. Jávor maga is több későbbi interjúban büszkén emlegeti, mint első igazi vígszínházi sikerét.

Fodor László Ékszerrablás a Váci utcában című krimijében nyomozó, Rákosi Viktor és Lengyel József Emmy című idilljében ismét katonatiszt, Vicky Baum izgalmas színjátékában, A nagy hotelben Gardini báró. Három Hunyadi Sándor-darab szerepel az évad műsorán: A pusztai szél, a Bakaruhában és Az erdélyi kastély. A pusztai szélben hadnagy, a Bakaruhában című egyfelvonásosban kimenős közlegény, Az erdélyi kastélyban ifjú Berzétei. Nádas Sándor²⁷ Kültelki muzsikájában Jani. A Vicky Baum-bemutatóval kapcsolatban Nagy Endre így ír: „A Vígszínház Siegfriedként ébredt, és mindjárt az első mozdulatával nem is a kardját, hanem az öreg ágyúját lóbálta meg a feje körül. Mert A nagy hotel forgószínpadon görgetett képeivel, internacionális nyüzsgő hadával, valóban öreg ágyúnak készült – akármit dörmög is az esztétika – New York beláthatatlan perspektívájú sikere, és az lesz itt is. A közönség itt is meg fogja nézni, és okosan teszi, mert Tőkés Anna gyönyörű elvonulása, Törzs egy dús színekkel földíszített alakítása, Jávor Pál férfias és rokonszenves elvetemültsége és aztán egy vígszínházi tradíciókkal díszített színpad sohasem ellankadó mozgalmassága lenyűgözően betölti az estét.”²⁸

Bús Fekete László bűnügyi vígjátékában, A méltóságos asszony trafikjában így látja alakítását a kritikus: „Végig kitűnő Jávor. Elérkezett vígszínházi pályájának arra az állomására, amelyen áttessékelhetjük a harmadosztályon elindult utast a második osztályra. A fiatal gróf szerepében majdnem gróf volt. Báró volt.”²⁹ Hauptmann Naplemente előttjében az 1932-es magyarországi bemutatón – Csortos Clausen tanácsosa oldalán – Egmont, A kaméliás hölgyben először találkozik Armand-dal, a színház nagy bukásában, a mindössze öt előadást megért Caesar és Kleopátrában Apollodorus, Hunyadi Sándor Aranyifjújában Pinto.

De kiemelkedik a sorból Ferdinand Bruckner Angliai Ezsébetjének Essexe, amelyről számos napilap emlékezett meg. Porzsolt Kálmán így fogalmaz: „Essexben Jávor Pál az első sorba ugrott. Minden fellépését megdicsértük. Csak ezt fokozhatjuk ma.”³⁰ Hunyadi Sándor Az aranyifjú című színművében nyújtott alakításáról ez olvasható Pünkösti Andortól: „A férfiak közül Jávor Pál alakítja a címszerepet. Komisz, önző, gigoló figura. Vergődésében megrázóvá válik, ürességében kibékíti a nézőt az un. happyenddel.”³¹

Bús Fekete László még egyszer feltűnik a Vígszínház plakátján: Jób Dániel olyan cirkuszrevüt rendel tőle, amely az 1934-es nyár szenzációja lesz. A helyszín maga is különleges: az előadássorozatra nem a Vígszínház épületében kerül sor, hanem a Városligetben, a Fővárosi Nagycirkuszban, amely Városi Cirkusz néven nyitotta meg kapuit, később pedig Beketow Mátyás³² tulajdonába került át.

Bús Fekete szokványos cirkuszi történetet talált ki. Egy fiatal mérnök beleszeret Tamarába, a cirkuszi műlovarnőbe, és feleségül kívánja venni. Jó körülmények között élő polgári családja természetesen ellenzi a házasságot. A szerelmes fiatalember azonban nem tágít, faképnél hagyja a családját és elszegődik a cirkuszhoz. Thomas professzor (Tommy) álnéven mutatkozik be, és trapézművészként beáll a társulathoz. Az egyik veszélyes mutatványnál lezuhan a magasból. Felgyógyul, és most már nem lehet akadálya a szerelmesek egybekelésének.

A bugyuta történet ellenére – vagy talán éppen ezért – a Vígszínház nyári kalandja remek üzletnek bizonyul. A főszerepeket a színház sztárjai játsszák: a cirkuszigazgató Góth Sándor, a felesége Gombaszögi Ella, a lányuk Rökk Marika, Fejes Teri egy cukorkaárus, Mály Gerő egy bizonyos Leó úr a nézőtérről, a három zenebohóc Gárdonyi Lajos, Makláry Zoltán és Feleki Kamill, Samuka, az istállómester Peti Sándor. A zord atyát Somlay Artúr, az oldalbordáját Góthné Kertész Ella játssza. A mérnökből lett daliás légtornász természetesen Jávor.

A bemutató 1934. június 21-én volt a városligeti Beketow-cirkuszban. Hétköznap két-két előadást tartottak, vasárnap hármat. A nézők hosszú sorokban álltak a jegyekért. Naponta táblás ház volt.

Augusztus 16-án ezt írta az egyik fővárosi napilap: „A Vígszínház reklámja szerint eddig százötvenezer ember látta a Beketow-Cirkusz előadását. Átlagosan három pengőbe került egy jegy, tehát a produkció nem egész két hónap alatt majdnem félmillió pengőt forgalmazott. Ez volt az utóbbi esztendők legnagyobb színház üzlete.”

Ám nemcsak a cirkusz porondján látható happy end, hanem Jávor magánéletében is. 1934 nyarán megismerkedik Landesmann Olgával, akit még azon a nyáron, 1934. július 24-én feleségül vesz. Egyetlen házassága egész életre szóló boldogságnak bizonyul. Választottja harminckét éves, elvált asszony, aki egyedül neveli két gyermekét. Hamarosan lakást bérelnek a Kékgolyó utcában, de A cirkusz csillaga miatt még nászútra se marad idejük.

A Vígszínházban még három szerepet játszik el. Sinclair Lewis és Sidney Howard Dosworthjában – Makay Margit partnereként – a Bárót, Bródy Sándor A tanítónőjének ifjú Nagy Istvánját, és Molnár Ferenc Nagy szerelem című vígjátékában Lajost, a férfi főszerepet.

A tanítónőt 1908-ban mutatta be a Vígszínház Varsányi Irénnel a címszerepben. Az 1934-es felújításban Tőkés Anna volt Tóth Flóra. A premieren jelen volt az író fia, Hunyadi Sándor is, aki a Színházi Életben összehasonlította a felújítást az ősbemutatóval: „Elmúlt huszonhat év. És íme, A tanítónő föltámadt. A színházban ugyanaz a villanyfény, meleg. Ugyanaz a siker. Percekig zúg a taps. Csak éppen a szerző nincs jelen, hogy kávécsöppes plasztronjában kimenjen meghajolni a vasajtó elé. Csak éppen kicserélődött néhány személy. Varsányi Irén nemes krizantém-krém színe helyett Tőkés Annát látom, mint egy édes, pisze barackvirágot. A daliás és komor Fenyvesi Emil³³ szerepében egy fiatalabb, hevesebb és »kakasabb« ifjú Nagy Istvánt – Jávor Palit.”³⁴

A Mai Nap kritikusa így látta a felújítást és benne Jávort: „Az előadás nagy színészi eseménye az ifj. Nagy Istvánt játszó Jávor Pál, aki soha még ilyen igaz, ilyen izmos nem volt: alakítása duzzad az életerőtől, lángolnak a szavai, s úgy villog a szeme, hogy szinte félelmetes. A kemény, fekete földből kinőtt parasztdzsentrit, a sűrűvérű talpig férfit talán senki nem tudja úgy, olyan erővel megeleveníteni a magyar színpadon, mint ő. Most értjük meg azt a Jávort, aki hirtelen indulatában, szerencsétlen percében öklöt tudott emelni; van egy nekiugrása, felhevülése, ijesztő lángolása A tanítónőben, amikor magunk is beléreszkettünk indulatába, szavaiba.”³⁵

A tanítónő ifj. Nagy Istvánja és Molnár Ferenc vígjátéka méltó lezárása volt Jávor ötéves vígszínházi pályaszakaszának. A következő évadok újabb felfelé ívelést ígérnek. De közben még filmszínészi pályáján is egyedülálló sikereket ér el.

BALOGH GÉZA

(Folytatjuk)

JEGYZETEK

_{1 Film Színház Irodalom, 1939. 17. sz.}

_{2 Samson Raphaelson (1896‒1983) amerikai drámaíró. A The Jazz Singer című színművéből készült az első hangosfilm 1927-ben.}

_{3 Rácz Vilmos (1889‒1976) újságíró, színigazgató. 1955-ben kivándorolt Új-Zélandba.}

_{4 Bródy István (1882‒1941) rendező, színigazgató. 1907 és 1910 között a Vígszínház rendezője, 1910 és 1912 között igazgatója. Számos színház ügyelője, rendezője. Rendezett a Fővárosi Operettszínházban, majd filmrendezéssel is próbálkozott. 1931-ben megalapította a Pesti Színházat. Tárcákat, operettlibrettókat írt. 1937-ben könyve jelent meg Egy színigazgató naplójából címmel.}

_{5 Relle Pál (1883‒1955) író, újságíró, színikritikus. 1948-től 1952-ig a Színház és Mozi felelős szerkesztője. Színdarabjait, egyfelvonásosait fővárosi színházak játszották.}

_{6 Andai Ernő (1900‒1979) író, színész, rendező. Regények és elbeszélések mellett színdarabokat, operettlibrettókat is írt. Több operettjét Buday Dénes zenéjével ismerte meg a közönség.}

_{7 Delly Ferenc (1903‒1960) fiatal éveiben elsősorban kabarékban és operettekben lépett fel, 1927-től 1937-ig a Belvárosi és a Fővárosi Operettszínházban játszott. 1945 után az erdélyi színjátszás jelentős alakja, a kolozsvári Állami Magyar Színház főrendezője és a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanára volt.}

_{8 Charles Oursler (1893‒1952) amerikai író, drámaíró, kritikus, szerkesztő, forgatókönyvíró. A pókot (The Spider) 1927-ben írta.}

_{9 Lowell Brentano (1895‒1950) amerikai drámaíró. Első drámája, amelyet Charles Oursler társaságában írt, A pók volt. A darabot 1931-ben és 1945-ben Hollywoodban megfilmesítették.}

_{10 Edward Childs Carpenter (1872‒1950) amerikai író, számos népszerű regény és színdarab szerzője. Az Agglegény apát három alkalommal filmesítették meg,}

_{11 Laczkó Géza (1884‒1953) író, műfordító, esszéíró, költő, tanár, a Pesti Napló és Az Est szerkesztője.}

_{12 Barabás Lóránd (1884‒1941) újságíró, dramaturg, színházigazgató, kritikus.}

_{13 Maxwell Anderson (1888‒1959) amerikai drámaíró. Eleinte irodalmi folyóiratokat szerkesztett, majd What Price Glory (Vetélytársak) című háborúellenes drámájának világsikere után kizárólag drámaírással foglalkozott. O´Neill mellett kora egyik jelentősebb drámaírója. Művei sajátosan elegyítik a naturalista és lírai elemeket. A darabot 1926-ban megfilmesítették.}

_{14 Walter Hasenclever (1890‒1940) német drámaíró és lírikus. Ein besserer Herr (Talpig úriember, 1926) című vígjátéka 1929. december 20-án került magyar színpadra} Karinthy Frigyes fordításában. 1928-ban német film készült belőle. Szatirikus vonásokat is tartalmazó vígjátékaiban a baloldali értelmiség társadalomkritikája szólal meg. A német támadás Franciaországban érte, hogy ne kerüljön a nácik kezére, öngyilkos lett.

¹⁵ Idézi Magyar Bálint, A Magyar Színház története, Budapest, 409. o.

¹⁶ Esti Kurír, 1929. december 23.

¹⁷ Paul Armont (Armond, 1874‒1943) olasz származású francia vígjátékíró. Társszerzőkkel, legtöbbször Marcel Gerbidonnal dolgozott.

¹⁸ Zsolt Béla (1895‒1949) a Nyugat második nemzedékéhez tartozó író, politikus.

¹⁹ Martonffy Emil (1904‒1983) forgatókönyvíró, filmrendező, számos sikeres vígjáték alkotója.

²⁰ Gaál Béla (1893‒1945) színész, majd színházi rendező, 1920-tól a Star Filmgyár rendezője. Egy ideig a Belvárosi Színház főrendezője volt. Két legjelentősebb munkája a Meseautó és a Budai cukrászda.

²¹ Eggerth Márta (1912‒2013) csodagyermekként lépett fel először az Operaházban. A húszas években Európa szinte valamennyi jelentős operaszínpadán megfordult. 1927-től Berlinben filmszínésznőként foglalkoztatták. 1936-ban lett a világhírű lengyel tenorista, Jan Kiepura felesége. Később férjével együtt számos filmben szerepelt.

²² Lázár Lajos (1885‒1936) hírlapíró, ügyvéd, festőművész. 1917-ben Budapesten filmgyárat alapított. A húszas években Bécsben új vállalkozást hozott létre. 1929-ben visszatért Budapestre. Számos magyar néma- és hangosfilm alkotója.

²³ Az Újság, 1930. IX. 8.

²⁴ Hevesi András (1901‒1940) író, műfordító, publicista. In: A gonoszság dícsérete, Budapest, 1984. 170‒171. o.

²⁵ Uo.

²⁶ A Reggel, 1930. szeptember 24.

²⁷ Nádas Sándor (1883‒1942) újságíró, író. Az Egyetértés, majd A Nap munkatársa. 1907-ben megindította a Pesti Futár című bulvárlapot, melyben éles hangú kritikákat, intimitásokat fogalmazott meg. 1939-ben a fasizmus elől kivándorolt az Egyesült Államokba.

²⁸ In: Szerelmesek kalauza, 1934, 112. o.

²⁹ A Reggel, 1932. március 22.

³⁰ Porzsolt Kálmán (1860‒1940), Pesti Hírlap, 1932. február 28.

³¹ Pünkösti Andor, Az Újság, 1933. december 20.

³² Beketow Mátyás (1867‒1928) műlovar, cirkuszigazgató. Vándor artistaként bejárta Európát, majd 1904-ben Budapesten telepedett le, és megszakításokkal haláláig az ő tulajdonában működött a cirkusz. Fenyegető adósságai miatt öngyilkos lett. A cirkusz bérlete 1934-ig még a család birtokában maradt, de a működésük nem volt többé sikeres.

³³ Fenyvesi Emil (1859‒1924) színiiskola nélkül kezdte a pályáját különböző vidéki színházaknál. 1896-ban az új Vígszínház tagja lett, és ott működött haláláig.

³⁴ Színházi Élet, 1934. október 21.

³⁵ Mai Nap, 1934. október 16.

Tamási Áron: Tündöklő Jeromos – Nemzeti Színház, Gyulai Várszínház

Valamikor a második világháború előtt mulatnak a legények a falu italmérésében. A mocsárrészegségbe hajló éjszakának hajnalban, sőt még reggel is alig szakad vége. Darabos Péter koreográfiájában a nemrég dinamikus, szertelen mozdulatok már csillapodóban. A rövidesen a kocsmasarokban szendergő Bálint (Szép Domán) és Ákos (Bordás Roland) nem sejti, milyen sorsdöntő események készülődnek errefelé. A két fiatalember a csalfa Ágnest (Martos Hanga) szereti. A lány az egyik hódolójának ígérte a kezét, a másik széptevőjét talonban tartja. Régóta izzik a parázs a hamu alatt, de nem lenne dráma az előzményekből, ha nem zavarná meg a közösség nyugalmát a betolakodó.

Kristán Attila és Kovács S. József (fotó: Kiss Zoltán)

Míg Bálint és Ákos képletesen párbajozik, addig a mindennapokat alapjaiban felforgató Tündöklő Jeromos valóban összecsap a falu vezetőjével, Bajna Gáborral. Előkerülnek a kardok, de nem esnek egymásnak a felek, mert Bajna nyílt sisakkal támad, Jeromos azonban hamar kihátrál a küzdelemből. A jelenet hű tükre a Gyulai Várszínházban a Nemzeti Színházzal közösen bemutatott Tamási Áron-színdarabnak, a Tündöklő Jeromosnak.

Nem tudjuk, hogy Tündöklő Jeromos honnan jön, csak azt, hogy merre tart. Ez utóbbit sajnálatosan nagyon. Tamási darabjában furcsamód a címszereplő megmutatott motivációi inkább ártanak a karakternek, mint használnak. Nem lehetetlen, hogy több húzás ráfért volna a drámaszövegre, például Jeromos esetében. Az írott szövegben antihősünk a felütéstől kezdve hazudik és csal, holott előbb manipulálnia kellene. A népből jött politikus talmi álarcát öltené magára. Olykor a világjobbító szenvtelen maszkja mögött látszódik a könyörtelen anarchista, aki talán a romokon épít valamit. De ha nem, az sem baj, a lényeg, hogy övé legyen a céltalan, mert ártó hatalom. Ez az izgalmas a szerepben.

Schnell Ádám a Tündöklő Jeromos előadásában

Gyulai Várszínház–Nemzeti Színház (fotó: Kiss Zoltán)

Schnell Ádám a fentiekből következőn, elsősorban a szigorú dramaturgiai beavatkozás hiánya miatt nincs könnyű helyzetben. Tündöklő Jeromosa korán elénk teríti a lapjait. Inkább komikus, semmint drámai karakter. Azt sem szabad elhinni neki, amit kérdez, arról nem is beszélve, amit állít. Schnell kiszámítható a szerep politikai cselvető dimenziójában, inkább tűnik meggyőzőnek kéjenc férfiként az Ágnessel közös jeleneteiben.

Tündöklő Jeromos riválisa, Bajna Gábor éppen a népbutító ellentéte. Herczegh Péter jelenlétének komoly súlya van. Láthatóan tanult ember, aki azonban egy rövid időre sem felejti el azt, hogy honnan jött. Ezért sohasem él vissza a hatalmával, sőt élni tud vele, jó értelemben véve hasznosítani tudja. Bajna második felvonásbeli beszéde, amely után más irányt vesz a tömeg akarata, az előadás fordulópontja.

A két vezető között a könnyen manipulálható falubelieket látjuk. Márkó Eszter rendezésének egyik érdeme, hogy nagyszerűen irányítja a nézői figyelmet a tömegjelenetekből kibontakozó duókra és triókra, másik erénye a színészi játék aprólékos kidolgozottsága. A kabinetalakítások közül kettőt mindenképp ki kell emelni.

Kristán Attila, aki többnyire vehemens, vértolulásos figurákat játszik, gyakran kiszámítható eszközökkel, ezúttal árnyalt alakítást nyújt. Sáska Mihálya, a kocsmáros eszes székely, aki jóval okosabb annál, mint amilyennek kezdetben gondolnánk. Azonnal lecsap a váratlanul kínálkozó lehetőségre, hiszen jól sejti, hogy Tündöklő Jeromostól nem kevés pénzt kaphat a szolgálataiért. A későbbiekben fokozatosan tűnik elő a józan, paraszti ész a látszólagos haszonlesés mögül. Kristán jó ütemű megjegyzései frappánsan ellenpontozzák Jeromos verbális és ideológiai térnyerését.

Varga Józsefnek egy jelenet is elég ahhoz, hogy teljes személyiséget mutasson meg. Egy felesleges pillanata sincsen. Tiborcos indulat fűti az életszerető Kántort, aki nem tud oly szépen és gazdagon megterített asztalnál ülni, hogy ne a társadalom kivetettjeiért emelje fel a szavát. Az egyik lábát az első világháborúban vesztett Kántor élhet bármilyen rendszerben, bármilyen irányú ideológiák hatása alatt, az erkölcsi tartását soha nem veszíti el.

Tamási Áron a saját darabjáról szóló esszéje szerint kettősnek látta az író feladatát: egyrészt a művészi színvonal, másrészt a nemes tartalom lényeges az alkotásban – írta –,. egyik sem lehet meg a másik nélkül, mint ahogy nem is burjánozhat el egyik a másik rovására. A Tündöklő Jeromos egészét tekintve megteremtődik a harmónia. A Gyulai Várszínházban látott előadás, amely ősztől a Nemzeti Színházban megtekinthető, a manipulációról, a tömeg és a vezető kapcsolatáról szól, ám a hatalmi diskurzusok közül az ártó hatalom nem jelenik meg kellő árnyaltsággal.

A zárlatban a türelmét vesztett, az ámításból kijózanodó nép Jeromos lincselésére készül. A nagy kavarodás végén a címszereplő eltűnik, mintha ott sem lett volna. Szinte a helye is hűlőfélben van. Jó lenne hinni ebben, ám mindennapjaink nem arról szólnak, hogy a manipulátorok, a politikai haszonlesők egycsapásra felszívódnának.

Szekeres Szabolcs

László Miklós: Illatszertár – Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat

László Miklós darabja születése után kilencven évvel töretlen népszerűséggel járja sorra a színházakat. Nincs olyan év, amelyben ne tűnne fel legalább egy-két társulat repertoárján. Ha csak a most befejeződött évadot nézzük: láthattunk belőle egy kiváló bemutatót Tatabányán, Szikszai Rémusz rendezésében, de színpadra állították Dunaújvárosban is (ez utóbbi, Szűcs Gábor által rendezett változatot sajnos nem láttam). A szatmárnémetiek tíz év után vették elő újra, 2011-ben ugyanis Béres Attila rendezte meg náluk, most pedig Márkó Eszter. Érdekesség, hogy a két szereposztás között egyetlen átfedés van: Diószegi Attila akkor Kádár urat játszotta, most pedig Jancsit. Az előadás a Gyulai Várszínház Erdélyi Hetének köszönhetően jutott el a határon innenre, ahol az Erkel Ferenc Művelődési Központ méretes nézőterét teljesen megtöltötte az augusztus eleji hőségben is erre a karácsonyi történetre kíváncsi közönség.

A népszerűség magyarázata lehet, hogy a békebeliség megnyugtató ideáját kínálja a mű, még akkor is, ha a harmincas években játszódó történetben azért nagyon is felsejlenek a világválság, a létbizonytalanság, az elmúlt és a közelgő háború árnyai. Mégis, van benne valami kapaszkodás a biztosba, a rendezett, nyugalmas élet utáni vágyba, amit ma nagyon is át tudunk érezni. Az internetes ismerkedések és a Tinder világában pedig a fiatal nézőknek sem tűnik a valóságtól elrugaszkodott, hiteltelen ötletnek a személyes találkozás nélküli levélszerelem gondolata. És persze olyan szerethető karakterek vannak benne, amelyekkel könnyű együtt menni.

Ehhez a darabhoz pazar díszlet dukál, amely már a függöny felgördülésekor hűha élménnyel ajándékozza meg a nézőt. Az Illatszertár-díszletek rendszerint keringenek az országban, hiszen költséghatékonysági és környezetvédelmi szempontok egyaránt ezt indokolják. Khell Zsolt szépen felépített drogériája is feltűnt már más előadásokban, például a többszörös díjnyertes nyíregyháziban. Bocskai Gyopár jelmezei, különösen, ami a női ruhákat illeti, finomak, kifejezőek, és a tervező még olyan apró részletekre is ügyelt, hogy az eladók fehér köpenyén ott legyen a cirádásan hímzett H betű, utalva a bolttulajdonos nevére. (Egyetlen kérdésként az merült fel bennem, miért van Hammerschmidt úr otthonosan, pizsamában és hálóköntösben az üzletben töltött éjszakáját követően, amikor az inas csak ezután hozza el otthonról a holmiját. Ez persze elsősorban rendezői és nem tervezői döntés.)

(fotó: Juhász Éva)

Márkó Eszter jó tempójú, üresjáratoktól mentes rendezésében életre kel a drogéria, a vásárlókkal teli tömegjelenetekben apró mikrotörténések sora zajlik, amelyeknek adott esetben folytatása is lesz. Például mindjárt az elsőben feltűnik az a szemmel láthatóan gyermeket váró nő, akiről később majd kiderül, hogy minden bizonnyal Kádár úrtól várandós, négyszöggé bővítve a Kádár úr – Rátz kisasszony – Hammerschmidtné szerelmi háromszöget. Ebben a változatban kicsit talán több az emberi kicsinyesség, apró gonoszkodás, sokszor élesen csattannak az indulatok. Például amikor Asztalos úr az őt ért sérelmet úgy önti egy, a zárás után a boltba betérő cselédre, ahogy a legvédtelenebbnek, adott esetben egy gyereknek vagy kutyának adják tovább a felülről jött rúgást. De hát mi is pontosan ebben a frusztráció diktálta adok-kapok világban élünk.

A játékot talán öt vagy hat alkalommal egy-egy dal szakítja meg. Ezek a dalok klasszikus, de kevéssé ismert versek (Kosztolányi, Kaffka Margit, Nadányi Zoltán, Gárdonyi, Kemény Simon) megzenésítései. Ilyenkor a színpad sötétbe, de legalábbis homályba borul, csak az éneklő színészt világítják meg. Annak ellenére, hogy a színészek jól énekelnek, és többnyire a dalszöveg illik az adott szituációhoz, ezek a betétek nem szervesülnek az előadásba. Van olyan dal is, Árpádé, ami nem is passzol a karakterhez, hiszen őt nem a szerelmes oldaláról ismerjük – még akkor sem, ha később az előadás teremt egy kis liezont közte és Molnár kisasszony között.

Eltérnek a feldolgozások abban a tekintetben is, hogy mennyire tolják el a történetet a vígjáték felé, vagy inkább arra koncentrálnak, hogy itt azért a legtöbb szereplőnek súlyos hiányok, csalódások vannak az életében. A szatmári előadás jó egyensúlyt tart a két irány között, csak a második felvonás vége, a Hammerschmidt úr rosszulléte körüli zűrzavar sikerül túlságosan burleszkesre a Főnök úr szívrohamba torkolló bánatához képest.

Asztalos úr és Balázs kisasszony kettősét Szabó János Szilárd és Budizsa Evelyn játssza. Jól működő párost alkotnak. Ez az Asztalos úr távol áll a drogerista kisasszonyok álmaitól: van benne valami groteszk elrajzoltság. Az a típus, akinek a legnagyobb dráma idején is ott marad a borotvahab (itt éppen a rosszul kinyomott fogkrém maradéka) a fülén, mégsem válik nevetségessé. Felsejlik benne a korán árván maradt, elveszett gyerek is, aki apapótlékot lát a főnökében, és nagyon vágyik már családra. Budizsa Evelyn jól eltalálja Balázs kisasszony finomságának és karcosságának egyensúlyát. Az előadás lebegteti, rájön-e egyáltalán arra, hogy Asztalos úr és a vőlegénye egy és ugyanazon személy, a nézőre bízza ennek eldöntését. Hammerschmidt szerepét Rappert-Vencz Gábor játssza. Csavar a szerepben, hogy ezt a higgadt, kiegyensúlyozott, alkalmazottaiért felelős embert az előadás elején a féltékenység kivetkőzteti önmagából, így a néző kötekedő, ingerlékeny főnökként ismeri meg. A színésznek ebből a forte kezdésből kell a karaktert visszajuttatnia önmagához. Rappert-Vencz Gábor ezt hitelesen és természetesen oldja meg. Nagy Orbán a háborút megjárt, repesszel a fejében túlélni és a családját eltartani („öt pár cipő kell nekik évente!”) igyekvő Sipos úr szerepében a karakter emberi gyengeségei mellett alapvető jóindulatát, emberségét is megmutatja. Magát mentve írja meg azt a névtelen levelet, de meggyötrődik érte. Itt a Don Juanról szóló dalt önelégült mosollyal eléneklő Kádár úr (Poszet Nándor) eltűnésével Rátz kisasszony nem tűnik el, mint némelyik más feldolgozásban. Kovács Nikolett megformálásában nem vakítja el a rózsaszín szemüveg: lát, figyel, szenved, aztán túllép Kádár úron és csélcsapságán. A nagyhangú, folyton tüsténkedő és az orrát mindenbe beleütő Árpád ziccerszerep, amellyel Orbán Zsolt jól él, többnyire mértéket tartva a mértéket nem ismerő karakter ábrázolásában. Nem is marad el a siker. Kettőse Bogár Barbara elegánsan ironikus Molnár kisasszonyával – ahogy erről már esett szó – meglepő fordulat, hiszen egészen addig annyira más regiszterbe helyezték őket. De hát az ellentétek, ugye, vonzzák egymást…

A szatmári Illatszertár igényes feldolgozás, amely a darabbal elsőként találkozó nézőnek (sokan vannak ilyenek, lemérhető volt a nézőtéri meglepett sustorgáson, amikor kiderült, hogy az esküdt ellenségek egymással leveleznek) és a sokadik feldolgozást látónak is élményt kínál. Az egyéni teljesítmények és a társulat összjátéka egyaránt jó ajánlólevél ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést a színház többi előadása iránt.

Turbuly Lilla