Euripidész: Hippolütosz – Nemzeti Színház 

A Nemzeti Színház Kaszás Attila termében vagyunk, a falon a próbaterem órája, az előadás egy pontján erre mutat a címszereplő, a sötétítőfüggönyök sincsenek elhúzva, lent égnek a Soroksári út kápráztató fényei. A mindenkori mostban vagyunk, ma, amit látunk, bármikor megtörténhet. Mert mit látunk? Egy nő, egy férjes asszony, szerelmes lesz, ráadásul a mostohafiába, s más kiutat nem látva öngyilkosságot követ el, de előtte még levelet ír magas beosztású, hivatalos úton lévő férjének, amiben bevádolja szerelme tárgyát, a férj bosszút is áll…

Hétköznapi történet.

Viszont mégiscsak egy görög drámát látunk, az asszonyt Phaidrának (Trokán Nóra m. v.), a mostohafiút Hippolütosznak (ifj. Vidnyánszky Attila), a férjet Thészeusznak (Trill Zsolt) hívják, van még egy dajka (Kristán Attila), két istennő (Trokán Nóra) és természetesen egy kórus is, ami itt feltehetően egy család, apa és két kisgyerek (Mátyássy Bence, Mátyássy Kála Cecília, Mátyássy Bátor László), talán velük is valami hasonló történt – vagy történhet. 

Azon gondolkodom az előadás előtti percekben, amin máskor is szoktam: mennyire élvezhető és érthető, élvezhető-e és érthető-e egy görög dráma azok számára, akik nem otthonosak a mitológiában és feltehetően hamar eltévednek a halandók és églakók közt? Míg azt próbálják kibogozni – már ha megnézték a színlapot –, hogy Aphrodité miért mondja magát Küprisznek, ha egyszer Aphrodité (mert Ciprus szigetén született), könnyen elveszthetik a cselekmény fonalát, hogy stílusosan fejezzem ki magam, utalva az igen mozgalmas életű Thészeusz esetére Phaidra nővérével, azaz Ariadnéval, és soha többé nem találják meg, bolyonganak ott a labirintusban. Fájdalommal nézem, hogy a két nagy ókori kultúra, a görög és a római kincsei, rég kiszorulván a közoktatásból, a szemünk láttára süllyednek el – nem a görög- és latintanítást sírom vissza, úgy vélem, hogy ez a folyamat visszafordíthatatlan, de ettől még fáj. 

Nem tudom a választ, ahogy arra sem, helyesen tette-e az előttem ülő házaspár, hogy óvodás korú gyermekeit is elhozta magával, a gyerekek mindenesetre végig figyeltek, tán Kála Cecília és Bátor László barátai. (Van annak optimális ideje, hogy egy gyereknek mikor kell szembesülnie azzal, hogy az életben bizony tragédiák is vannak, a nénik és bácsik szörnyű dolgokra képesek, még meg is halnak olykor, netán kölcsönösen hozzásegítve egymást ehhez a szomorú eseményhez, esetleg önkezükkel vetve véget életüknek? Ha van is: úgyse akkor szembesülnek. De aligha van, ahogy a tragédiáknak sincs. A megcsalás, a bosszú, a gyilkosság optimális ideje, ugyan már! A gyerekek szerepeltetése egyébként még véletlenül sem hollywoodi gesztus: a felnőttvilág borzalmai gyakran az ő szemük előtt esnek meg, roncsolva alakuló személyiségüket, ami a felnőttekben ritkán tudatosul, ők csak csodálkoznak később nagyon, miért lett a fiuk vagy a lányuk olyan, amilyen. Nem véletlenül van a kisfiú kezében a kék kötél, amikor Phaedra öngyilkos lesz. Csak ami neki játék, az a nőnek a halál eszköze. Ezzel együtt persze roppant bájos, amint Kála Cecília a piros kalapkájában ezt kérdezi: „Mit teszel most kétségbeejtő helyzetedben?”) 

Azt mindenesetre szeretném hinni, hogy egy ilyen nagyszerű előadás, egy ilyen nagyszerű rendezés (Zsótér Sándor), egy ilyen, a költői és a hétköznapi közt folyvást cikázó, a kettőt összekapcsoló, egymásba játszató remek fordítás (Rakovszky Zsuzsa) sokakat képes elgondolkodtatni, sőt eljuttatni a katarzishoz, ami a művészet, a színház lényege lenne, már a sajtos rolón és a kókuszgolyón kívül. 

Nem baj, ha nem értünk mindent. Aphrodité rögtön az első mondatban említi Atlasz lakhelyét, mondván, őt az églakók is tisztelik és a halandók is, akik „a tenger és a szemhatár, Atlasz lakhelye között” élnek – Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában „A Pontosztól az Óceánig” szerepel. Jó lenne persze tudni, hogy Atlasz foglalkozására nézve titán, aki büntetésből az égboltot tartja a vállán s a világ nyugati végén élt, ahol Héraklész oszlopai álltak, Gibraltárnál; a tenger, az óceán pedig a Fekete-tenger, a világ legkeletibb vége, ahol Kolkhisz van, ahová Iaszón elment az aranygyapjúért, amit a kolkhiszi királylány, bizonyos Médeia segítségével szerzett meg… Másutt Phaidra a családját emlegeti: „Ó, én szegény anyám szerencsétlen szerelme!”, „És, jaj, szegény nővérem, Dionüszosz hitvese!”, majd így összegez: „A szerelem… régesrégtől fogva ez a mi átkunk!” Itt azt lenne jó tudni, hogy Ariadné anyját, Pasziphaét Poszeidón tette szerelmessé egy bikába, amit a férje elfelejtett feláldozni – nászukból született a Minótaurusz, akit/amit a Daidalosz építette labirintusban rejtettek el, ahol Thészeusz megölte. A nővér, mint említettem, Ariadné, akit Thészeusz magával visz, de kirak Naxosz szigetén, ott lesz Dionüszosz kedvese. Jó lenne, de nem szükséges mindezt tudni, hisz a lényeg mindkét esetben kiderül: Aphroditét mindenhol tisztelik, Phaidra családjában átok a szerelem. (El tudom képzelni egyébként, hogy valaki utánanéz mindennek, sok helyen lehet, Kerényi Károly zseniális Görög mitológiájában vagy akár az Európa Kiadó 1984-es Euripidész-kötetében, amiben a Trencsényi-Waldapfel-féle változat is olvasható.) A görög nézők, akik az időszámításunk előtti ötödik század vége felé ott ültek a Hippolütosz bemutatóján, többé-kevésbé tudták mindezt – tudhatták, mert igazából nem könnyű elképzelni, mi is volt a fejükben. Az tény, hogy a darab első változatán felháborodtak, az előadást félbe kellett szakítani, abban ugyanis Phaidra megvallotta szerelmét a mostohafiának. Ezt nem vették be! Kár, hogy nem maradt ránk. Próbálok elképzelni néhány nézőt, aki szembeszáll a többséggel és nem érti, miért háborodtak fel: hisz ilyen van! 

ifj. Vidnyánszky Attila és Trokán Nóra (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

 „Küprisz vagyok” – ezt a darabindító kijelentést Trokán Nórának sikerül olyan magabiztosan, sőt pökhendien mondania, mintha egy mai celeb mutatkozna be. Küprisz vagyok, tudnod kell, ki vagyok, elképzelni sem tudom, hogy nem tudod, hisz Küprisz vagyok, „hatalmas istennő”. Márka, brand, minden. Nekünk mondja ezt, akik U alakban üljük körbe a játszóhelyet, még csak ketten vagyunk, ő és mi. A díszlettervező (Ambrus Mária) nem idézi meg a trozeni (troizéni) királyi palotát, nekünk kell felépítenünk. Komor épületet képzelek el, az előtte levő tér is sivár, a kút is száraz. Növény nincs, csak két szobor, Aphroditéé és Artemiszé. A várból a gyereksarkot látjuk: a karvezető gyerekei végig rajzolnak, a kész rajzokat felrakják egy üvegablakra, a falra, mint az óvodában. Közben a felnőttek is játsszák a maguk játékait. A gyerekek még ártatlanok, egyikük most épp Artemisznek, másikuk Aphroditénak visz ajándékot, s amikor Aphrodité ajándékát Hippolütosz messze hajítja, utánamászik és visszaviszi. 

A jelmeztervező (Benedek Mari) égőmagenta színű (Telekomszínű?) ruhát adott Trokán Nórára, ezt viseli Phaidraként és Artemiszként is, más-más cipőkkel – Zsótér Sándor összevonta a szerepeket (ahogy a szolgáét és a dajkáét is – a színlap szerint a dajkát Trill Zsolt, Thészeuszt Mátyássy Bence is játssza, az előadás nyilván ettől függően is változik). Ez kiemeli, ami a három nőben közös (Trokán Nóra sem különíti el őket élesen), de utal arra is, hogy ugyanaz a nő is sokféleképp viselkedhet, „ezer alakba” rejtőzhet. Aphroditében eleve ott a bosszú, monológjában közli, hogy bosszút áll Hippolütoszon – és elmondja, mi fog történni, mi tehát izgulhatunk, valóban az fog-e történni, s ha igen, hogyan. De egész meglepő módon, felébred a bosszúvágy Phaidrában is: a túlbuzgó dajka – férfi játssza: a dajka már rég nem nő, ám öltözete azt mutatja, fiatalnak akar látszani – elárulja Hippolütosznak, hogy Phaidra belezúgott, elárulja a titkát. Hippolütosz pedig felháborodik. Phaidra nem lát más kiutat, mint a halált, de attól fél, hogy a fiú „szörnyű haragjában mindent elmond majd az apjának” s ezzel beszennyezi az ő és családja nevét. És megfogan benne is a bosszú: „…remélem, hogy a halálom valaki másnak is átkot jelent majd – legalább megtanulja, hogy ne kárörvendjen az én szerencsétlenségemen…” Az tán csak a kisebbik baj, hogy Hippolütosz nem viszonozza a szerelmét, a nagyobbik a kárörvendés: neki is rossz lesz, legyen is! Bosszút áll, mint Aphrodité. (Van a magyar esszéírásnak egy csak szűkebb körben ismert alakja, a XIX. század második felében élt, viszonylag fiatalon meghalt Péterfy Jenő, aki több tanulmányt is írt a tragikumról és a görög tragédiaszerzőkről, így Euripidészről is. Arisztotelésszel egyetértve állítja, hogy a görög színpad korábban nem ismert olyan nőalakokat, mint például Phaidra. Sőt kijelenti: „Szubtilisabb, a lélek nyugtalanságát s lázát öntudatlanul eláruló ily rajzot nem találunk többet a görög tragédiában, mint Phaidra első megjelenését.” Meglehet, igaza van. S ha már ismeretterjesztek: a dráma megértését – és a görög drámáét általában – sokban segítik Karsai György nagyszerű tanulmányai, amik A szépség és a szörnyeteg című kötetében olvashatók.) 

Itt, ezen a ponton még minden jóra fordulhatna, már persze amennyire jó az, ami történhetne. Hippolütosz ugyanis nem akarja elmondani Phaidra titkát az apjának, pontosabban elmondaná, de az előrelátó (ám tényleg túlbuzgó) dajkának megesküdött az istenekre, hogy nem teszi, s esküjét be is tartaná: „csak az istenek iránti tisztelet védelmez meg, asszony!” Ezt Phaidra feltehetően hallja, de nem veszi figyelembe. Élhetnének pedig tovább, igaz, az asszony a viszonzatlan szerelem kínjával. 

Trokán Nóra (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Az események egy bizonyos pontig elméletileg többféleképp alakulhatnak, de gyakorlatilag csak egyféleképp folytatódnak, s korántsem mindig a legjobb forgatókönyv valósul meg – itt éppen Aphroditéé. Phaidra, ahogy a kórusnak mondja, sokat töprengett azon, „mitől is romlik el az ember élete”. Neki ez a magyarázata: „…az emberek nem ostobaságból követnek el gonosz dolgokat, hiszen sokukat nagyon is éles elmével ajándékozták meg az istenek. Azt hiszem, így áll a helyzet: tanulás és tapasztalat segítségével felismerjük, hogy mi a jó, de mégsem azt követjük, némelyikünk lustaságból, mások azért, mert valamilyen gyönyörűséget többre tartanak az erénynél. Mármost az élet sokféle gyönyörűséget kínál, hosszas beszélgetéseket és a semmittevést, ami leginkább csábít a bűnre. És létezik még azonfelül a szégyen, amelyből kétféle van, az egyik nemes természetű, de a másik átkot jelent bármely családnak.” Vajon Euripidész is így gondolta-e?

Hippolütosz egyébként egyáltalán nem kárörvendő, ifj. Vidnyánszky Attila nem is játssza annak. Egyszerűen csak irtózik a másik nemtől, a szerelemtől. Nem tudjuk, miért. Ilyen. „Mind a mai napig megőriztem nőktől tisztán a testem. Nem is tudok semmit a szerelmeskedésről, csak annyit, amennyit másoktól hallottam és vagy képeken láttam. És még azoknak a látásában sem leltem örömet, mert a lelkem tiszta és szűzies” – mondja magáról apjának, mikor az megvádolja. Aphroditét egyenesen gonosznak tartja, nem kedvelvén azt, „aki csodáit az éjszaka sötétjében viszi véghez”. Ő Artemiszért rajong, őt imádja – kérdés, hogy ennek az imádatnak nincs-e köze a szerelemhez. Hisz tele van erővel, energiával, cigánykereket vet, falra ugrik… (Ez az imádat nem akadályozza meg abban, hogy egy alkalommal összetévessze a két istennőt…) A szolga figyelmezteti is, hogy több tiszteletet kellene tanúsítania Aphrodité iránt, de a fiú nem hajlandó erre – ez dühíti fel Küpriszt. Akinek bosszúvágya semmivel sem emelkedettebb, mint a halandóké, ahogy Artemisz sem erőlteti meg magát lelkes rajongója érdekében. Megjelenik ugyan a haldokló Hippolütosz mellett, de rögtön magára is hagyja: „Nem illendő számomra, hogy halottat lássak, vagy hogy beszennyezzem látásomat a haldoklás látványával…” Igaz, megígéri, hogy bosszút áll Hippolütosz elveszejtéséért, mert az tisztelte őt és mert erényes lelkű volt. De inkább csak a vetélytársnőjén, Aphroditén akar revánsot venni. Mindhárom nőben ott a bosszúvágy, ezért is játszhatja őket egy színésznő, összekapcsolva így az emberi és az isteni világot. 

Kérdés, Artemisz miért nem akadályozta meg, hogy Aphrodité terve sikerüljön. Az istenek játszanak velünk s az egyik végignézi, végigvárja a másik játszmáját. A leginkább azt lenne jó tudni, mit gondolt Euripidész emberek és istenek, istenek és istenek viszonyáról. Ez az, amit soha nem tudhatunk meg megnyugtató módon. A darab világában egyszerűen minden isteni akarat szerint történik, Phaidra szívét is azért ragadja meg a „tomboló vágy”, mert Aphrodité „úgy intézi”. Ez mintegy fel is menti az embereket a felelősség alól: nincs erény, nincs bűn, nincs szabad akarat: isteni akarat van. Bár azt is mondhatnánk, hogy például Hippolütosz a saját akaratából fordul el Aphroditétól, a saját akaratából lesz Artemisz lelkes követője. Csak majdnem minden történne az istenek terveinek megfelelően? Artemisz ezt is mondja: „Mi, istenek, nem örülünk az igaz emberek halálának, bár a gonoszokra, házukra és otthonukra romlást hozunk.” Kérdés az is, lehet-e az isteneket befolyásolni? Hippolütosz nem pusztulna el, ha Poszeidón nem segítene Thészeusznak, s ezt a segítséget Thészeusz kéri tőle! És ott van még a földhözragadt dajka racionális javaslata – józanságára jellemző apró gesztus, hogy Phaidra titkát kiszedve ezt mondja ugyan: „Levetem magam a legmagasabb szikláról!”, de csak a díszletpadlóról ugrik le a próbateremére, ami úgy öt centi. Lehiggadva pedig megállapítja a diagnózist: „Küprisz villáma sújtott le rád. Szerelmes vagy. Mi ebben olyan rendkívüli?” S gyakorlatiasan ezt tanácsolja: „Nem szépen csengő szavakra van szükség, hanem arra, hogy beszélj a herceggel, és feltárd előtte, hogy is áll veled ez a dolog.” Nyilván úgy gondolja, hogy Hippolütosz nem marad érzéketlen a szerelmi vallomásra, szeretők lesznek, titokban találkozgatnak, Thészeusz háta mögött – és akkor mi van? Ezzel romba döntené Küprisz terveit, amikről persze nem tud, annyira nem, hogy Küprisztől kér segítséget. Mondatai mögött viszont nem áll semmilyen isteni akarat, azaz mintha létezne önálló emberi akarat is.

Mintha. 

A szöveg a mai olvasó számára nem fedi fel minden titkát. 

A kórus később ezt mondja: „De bár szívem mélyén reménykedem, hogy egy fenséges isteni akarat irányít mindent, ennek semmi jelét nem látom, ha az emberek sorsát és tetteit nézem.” Semmi jelét nem látni ennek, valóban. Vagy mert az isteni akarat egyáltalán nem fenséges, vagy mert az isten nélküli ember nem képes a jót követni, netán még felismerni sem. Ezért vagy azért, könnyen elromlik az élete. 

Phaidra persze felháborodottan utasítja vissza a dajka szerinte „szégyenletes” tanácsát, bár felháborodásában a félelem is benne van, hogy még beleesik a csapdába. A varázsszert viszont, ami véget vetne „betegségé”-nek, elfogadná tőle. De erre már nem kerül sor: a túlbuzgó dajka elárulja Phaidra titkát Hippolütosznak. Csakhogy nem az történik, amit ő vár: az események immár megállíthatatlanul haladnak, Küprisz terve szerint, a tragikus vég felé. Az istenek titokzatos akaratával, úgy tűnik, nem lehet szembeszállni. Az istennő elképzelései szerint cselekszik Thészeusz is, aki szürke nadrágban, bordó zakóban, csiricsáré nyakkendővel lép be, mint egy politikus vagy sportvezető. Amikor elolvassa felesége Hippolütoszt megvádoló levelét – írjam, hogy szexuális zaklatással vádoló? Divat lett erről beszélni, de ízléstelen lenne! –, eszébe sem jut, hogy a vád hamis, a kórus szavait figyelemre sem méltatva Poszeidónhoz imádkozik: mostohafia ne érje meg a holnapot. És a tengeristen segít neki – ne tudná, hogy a fiú ártatlan? Hippolütosz védekezése is lepereg róla, Thészeusz száműzi őt. Artemisz nyitja fel a szemét, neki hisz, de akkor már késő. Egyetlen mentsége, hogy „mindezt Küprisz akarta így”…

Az előadás számomra arról beszél, hogy a sértettség, a bosszúvágy, az egymáshoz oly hasonlatos istenek és emberek sértettsége és bosszúvágya szörnyű cselekedetekhez vezethet, s ki tudja, hogy a most önfeledten rajzolgató gyerekeket meg lehet-e óvni a felnőttek világának veszélyeitől. S arról is beszél az előadás, hogy megzabolázhatatlan érzelmeink milyen szörnyű tévutakra tudnak vinni bennünket. 

És akkor még ott a ló.

Zsótér Sándor belerendezett az előadásba egy élő lovat. 

Teljesen indokoltan, hiszen a szövegben gyakran emlegetnek lovakat, a hős állandóan vadászni jár, halálát saját lovai okozzák, hiába etette őket saját kezével, nevében is benne van a ló szó görög megfelelője, ahogy anyjáéban, Hippolütáéban is. 

Hippolütosz ezen a lovon jelenik meg, erre pattan fel mellé egy pillanatra Aphrodité, akit ő Artemisznek hisz, ezen jelenik meg Phaidra holtteste, rajta tér meg a haldokló fiú, aki megbocsát apjának. 

A ló gyönyörű. És néma. Ahogy a tenger sem beszél emberi nyelven, a hullámokból kiemelkedő, a lovakat megriasztó bika sem szólal meg. Az isteni és az emberi világ mellett ott a természeti, amely közömbösen és érzéketlenül szemléli a szörnyű történéseket, mindenkori tetteinket – ezek elkövetésekor és elszenvedésekor már rég nem hivatkozhatunk az istenekre.

D. Magyari Imre 

Molnár Ferenc: Játék a kastélyban – Jászai Mari Színház, Tatabánya

Molnár Ferenc egyik legnépszerűbb darabját flott, gördülékeny előadásban játssza a tatabányai Jászai Mari Színház. Láthatunk lenyűgözően szép díszletet, mutatós színészi alakításokat, derülhetünk a mindig megbízhatóan működő molnári poénokon, eltűnődhetünk a színház természetéről. Megfelelő a tempó, szépek a Kárpáti Enikő tervezte ruhák, megcsap valamelyest a klasszikus, ráérős régi színházi estek kellemes hangulata, még akkor is, ha – vélt vagy valós nézői igényekhez igazodva – a háromfelvonásos vígjátékot két részben, egy szünettel játsszák. Guelmino Sándor gondos játékmesterként vezényli le az előadást, melyben szinte minden előírásszerű, kiszámított és a néző számára is könnyen kiszámítható precizitással működik, s amelyben sem komplexebb, invenciózusabb szövegelemzés, sem egyéni ízek, saját(os) ötletek nem fedezhetők fel.

Crespo Rodrigo, Maróti Attila és Megyeri Zoltán (fotó: Prokl Violetta/Jászai Mari Színház)

Kérdés, korrekt-e ez utóbbiakat a Játék a kastélyban színrevitelén számon kérni. Hiszen briliáns vígjátékról van szó, amely nem szerzője mélylélektani megfigyeléseinek köszönheti sikerét, alakjai nem csehovi komplexitású karakterek, s alaposan el is ronthatja egy rendező, ha az anyag sajátosságaival nem törődve írja át a sorokat, változtatja meg a különleges pontossággal megalkotott szerkezetet. Igaz, a közelmúltban Mohácsi János kaposvári rendezése, majd ennek újragondolt miskolci változata azért bizonyította, hogy ez a szerkezet nem is olyan sérülékeny, és a rendezői-dramaturgi-színészi invenció egészen eredeti viszonyokat, meglepő összefüggéseket is feltárhat. Ám ez elvárásként nyilvánvalóan nem fogalmazódhat meg. Az viszont igen, hogy az előadás a konvenciók felülírása nélkül is tegye minél érdekesebbé, egyénibbé az alaphelyzetet. Hogy a viszonyok legyenek kicsit ambivalensebbek, s hogy a játék végén is maradhassanak nyitott kérdések. Hogy ne csak annak legyen érdekes és élvezetes a produkció, aki most először látja Molnár darabját, hanem annak is, aki sokadszor. Vagyis nem azért jelent némiképp csalódást Guelmino Sándor rendezése, mert nem forgatja ki a sarkaiból a komédiát vagy mert nincsenek különleges ötletei, hanem azért, mert a szövegelemzés, a szituációértelmezés során majdnem minden esetben a legkézenfekvőbb megoldást választja, és a primer komikus hatást mindig előnyben részesíti a valamelyest árnyaltabb, izgalmasabb szituáció létrehozásával szemben. Kicsit sem válik bonyolulttá a szereplők közötti érzelmi háló, hiszen Ádám az egyetlen, akiről elhisszük, hogy szeretni képes valakit – következésképpen őt vezeti mindenki az orránál fogva. Annie primadonnai allűrjei fontosabbak annál, hogy azon gondolkodhassunk, kiért is dobog a szíve (alighanem senkiért). Turainak intellektuális szinten nincs vetélytársa; a harmadik felvonásban Ádám végtelen naivitása mellett Gál butaságán szórakozhatunk (holott izgalmasabb volna és komolyabb színészi lehetőséget kínálna, ha azt látnánk, hogyan ébred rá fokozatosan a szerzőtárs Turai trükkjére). Így a színházról is a szokott közhelyek rajzolódnak ki: a színészeket csak a szerep(lés) izgatja, a primadonna csapodár, a bonviván nem tud beletörődni az öregedésbe, a jó szerző mindig kifundál valamit, a nem túl magas hőfokon lángoló érzelmeket pedig természetszerűleg írják felül az érdekek, hiszen a show-nak folytatódnia kell.

Igazi alkotói invenció csupán Horesnyi Balázs díszletében fedezhető fel. A tér nemcsak nagyon szép, a nézőt első pillanatban elvarázsoló erejű, hanem többfunkciós is. Egyszerre láttatja a kastélyt és a teátrumot. Merthogy a berendezés valóban lehetne egy kastélyszállóé is, ám a látványt átszövik a színházi attribútumok. Nemcsak konkrét értelemben (például az önmagában is szép kagyló alakú súgólyuk esetében), de azoknak a megoldásoknak köszönhetően is, amelyek áttételesen, ám igen hatásosan reflektálnak a színházi alaphelyzetre. Amikor például az első felvonásban a szereplők elhagyják a színt, a hátsó fal átvilágított tükrén keresztül mi, nézők belátunk a másik szobába, és innentől fogva nemcsak halljuk, de látjuk is Annie és Almády jelenetét – egészen Turaiék visszaérkezéséig. 

A színészi alakítások közül Kardos Róberté a legérdekesebb. Ami valószínűleg összefügg azzal, hogy Kardos színészi alkata nem fedi pontosan a laza, sármos, idősödő úriember szerepkliséjét, így neki mindenképpen magára szabnia, egyénítenie kell Turai alakját. Az író itt nem az a könnyed, a helyzetet maximálisan élvező játékmester, amilyennek megszoktuk; inkább szükségből, kissé kelletlenül veszi magára a szerepet, s mintha ő is meglepődne egy idő után, hogy mennyire élvezi azt. És ettől természetesen még nem veszíti el karmesteri funkcióját, nem sérülnek a komikus helyzetek sem. És valószínűleg akkor sem sérülnének – viszont érdekesebb, többértelmű szituációk állhatnának elő –, ha Maróti Attila Titkárja és Megyeri Zoltán Lakája valamelyest túlmutatna az alkalmatlan, ám felettébb önérzetes tisztviselő, illetve az érző szívű, tökéletes inas precízen előállított kliséin, ha Mikola Gergőnek a szokottnál érettebb és karakteresebb Ádámja túllépne a hiperérzékeny és teljesen vak ifjú szerelmes sablonján, ha Crespo Rodrigo ízlésesen, túlzások nélkül karikírozott Almádyja többnek látszana egy korlátolt ripacsnál (és elképzelhető volna, hogy nyomot hagynak benne az események), ha Honti György eleinte okoskodásaival, kellemetlen piszkálódásaival mulattató Gálja nem tűnne rémesen nehéz felfogásúnak az utolsó felvonásban, ha Danis Lídia primadonnapózokból szórakoztatóan felépített Annie-járól hinni lehetne, hogy képes bárkit is – akár Ádámot, akár Almádyt, akár Turait – szeretni. 

Mondhatnám ugyan, hogy az legyen a legnagyobb baj, ha egy társulat szakmailag megbízható színvonalon, jó ritmusban, ám különösebb invenció nélkül játssza el a Játék a kastélybant. Nem egy teátrum esetében méltányolnám is az eredményt. De az utóbbi években több erős, eredeti és ihletett produkciót létrehozó tatabányai színháztól – ahol a Molnár-bemutatóval párhuzamosan szinte ugyanaz az alkotógárda kifejezetten ötletes, kreatív előadást hozott létre Tadeusz Slobodzianek Molnárétól persze majd’ mindenben különböző, ám szintén erősen kötött szerkezetű, és jó színészekkel elvben minden eredeti ötlet nélkül is hatásosan színpadra állítható drámájából, A mi osztályunkból – ezt mégis kicsit kevésnek érzem. 

Urbán Balázs

Shakespeare: Lóvátett lovagok – Pesti Színház 

Négyszázhúsz évvel ezelőtt, 1597 telén volt az a karácsony, amikor őfelsége, Erzsébet királyné szórakoztatására bemutatták a művet, amit mi Shakespeare hajnalának egyik terméseként tartunk számon. Az ez idő tájt 33 éves Francis Meres, a szerzőként is ismert egyházi férfiú a maga nagy jelentőségű, 1598-as listájában, mely Shakespeare verseit és korai darabjait lajstromozza, érzékeny orral sejti meg, hogy jött valaki a drámatörténetbe, s épp a Love’s Labour’s Lost című játék kapcsán nevezi Shakespeare-t „az angol Plautus”-nak. Ám a későbbi századok ítészei inkább csak fanyalognak a darab említésekor. Ők már ismerik a szerző nagy műveit is, s azokról lenézve tartják ezt ifjúkori zsengének, hiába volt nagy sikere annak idején. 

A helyzet viszont az, hogy akik használhatatlannak, vagy nehezen használhatónak ítélték e munkát, inkább csak olvasták, s nem színpadon találkoztak vele. Nem is csoda, hisz 1631 és 1839 között, tehát jó kétszáz éven át nem került színpadra. A nálunk Felsült szerelmesek címmel készült hajdani fordítás Rákosi Jenő munkája, mely a Kisfaludy Társaság által gondozott Magyar Shakespeare egyik darabjaként jelent meg. Mészöly Dezső volt az, aki 1968-ban újra fordította, majd rendkívüli hévvel bábáskodott körülötte. Az 1969-es veszprémi bemutató után Szirtes Tamás rendezésében került a Madách Színház színpadára a játék, s itt aratott sikert, hosszú-hosszú időn át, Sztankay Istvánnal Biron, s Huszti Péterrel Armado, a hóbortos spanyol lovag szerepében. 

A Pesti Színház szeptember végi bemutatóját Rudolf Péter rendezte, aki a szöveget Závada Péter segítségével alakította napjainkban is játszhatóra. A szórólap Shakespeare legjátékosabb komédiájának hirdeti a művet, s talán Szász Hanna dramaturgi segítségével állítja, hogy az előadás több mint 246 szójátékot tartalmaz. Igaz, ami igaz, pompás szószőnyeg burjánzik itt az alighanem a szerző által fabrikált, s kivételesen nem kölcsönzött sztorira épülő cselekmény felületén. Van benne játék, s van benne színpadra vitt színjáték is, és mégis, mintha a hümmögő melankólia uralná leginkább a jeleneteket. A darab alighanem a korabeli pestisjárvány színházakat bezárató évei alatt született, s amikor végre – ha nem is igazi színházban, de valamely kastélyban legalább – az úri közönség elé kerülhetett, ki akart tenni magáért, már csak nyelvezetével is. Mészöly Dezső írja: „Van itt szerelmi líra – s annak paródiája –, van gáláns szópárbaj – s annak kritikája –, van udvari finomság és bumfordi vaskosság – s mindenből mindig annyi, amennyit a darab megkíván.”

Pater Sparrow gobelin szőttesre hajazó kastélyudvar díszletében a buzgó műfű ragyogó zöld mohát alakít, be is fut mindent, amit csak ér. Ebbe a smaragdszín ragyogásba jönnek be Navarra aranyifjai (Wunderlich József, Medveczky Balázs és Csiby Gergely), akik Ferdinánd királyukkal (Telekes Péter) együtt épp életmódváltásra adják fejüket, s bár nyögnek, mégis esküdöznek, hogy – országuk jövője és nemzetközi felfuttatása érdekében – mától csak a tudománynak s a filozófiának élnek, nőktől is távol tartva magukat. Ráadásul napjában csak egyszer esznek. De épp az államügyek tesznek keresztbe terveiknek, mert vitás helyzetek tisztázása érdekében megérkezik a franciák királykisasszonya (Szilágyi Csenge), ráadásul udvarhölgyei (Bach Kata, Tar Renáta és Majsai-Nyilas Tünde) s udvarmestere (Mészáros Tibor) kíséretében, így a nagyívű terv azonnal megbicsaklik. 

Telekes Péter, Wunderlich József, Medveczky Balázs, Csiby Gergely és Tóth András (fotó: Dömölky Dániel)

A pedantériába hajló szenvedelmes műveltség karikatúráiként Holofernes, az iskolamester (Dengyel Iván) és Gados Béla sokadik papi alakítása után egy újabb, alkoholbarát egyházfi, Nathaniel tiszteletes vívnak példátlanul mulatságos szópárbajokat. Bámulja és csodálja őket Don Armado, a magát nem találó, szerelemtől kóválygó spanyol (Seress Zoltán), no meg az aljanép, Bunkó, a bohóc (Karácsonyi Zoltán), Lüke, a rendőr (Szabó Simon), s Armado Pille nevű apródja (Tóth András). Kecses némajáték segíti meg Tóth Andrást egy frissen kialakított néma szerep kivitelezésében: ő a nyilazó Ámor, aki juszt sem hajlandó elfogadni az itt rügyező férfi-fogadalmakat, s mikor azok a végén – a női ellenállásnak köszönhetően – mégiscsak mintha valóra válnának, meglehetősen elszontyolodik. (Koreográfus: Kováts Gergely Csanád.) Ez az alak olyan ebben a szépre szőtt díszletben, mint egy Hummel-figurácska, porcelánból öntve. Kicsit édesebb talán, mint ahogy azt az előadás remélt ifjúsági közönsége elvárná. De így is sokat segít a közönséggel való kapcsolat megteremtésében. 

Mindenkit helyzetbe hoz az erősen színészbarát, jó ritmusú rendezés. Seress Zoltán Don Armadójának viharzó jelenéseit a talpa alatt sercegő mini-petárdák erősítik föl, Wunderlich József kezében megszólal (és milyen jól szól!) a hegedű, s Julka, a gömbölyű parasztlány szerepében olyan cigánykerekeket hány Bajor Lili e. h., hogy azonnal rá kell keresni a nevére a színlapon. Szinte a színpadkép növényzetének részeként jelennek meg a Vodku zenekar tagjai, s így is vannak jelen, finoman, mértéktartóan, mindvégig az összjátékot segítve. Nem véletlen az ő szerepeltetésük, hiszen nem újonnan kitalált ötlet az, hogy muszka módra öltöznek be a lovagok a hölgyek hódítására felsorakozva. (Shakespeare az adott időszak társadalmi érdeklődési hullámát észlelve fordult az oroszok felé: Rettegett Ivánnak akkortájt támadt egy olyan kósza gondolata, hogy mi lenne, ha megkérné Erzsébet kezét, s ezért nagy küldöttséggel Londonba érkezett, hermelin palástokat, s egyéb ruhákat hozva a királynőnek. Sikere nem volt, de a drága ruhák a királynőnél maradtak.) 

Füzér Anni jelmezei, gyöngyös, szép női blúzai változatosak, könnyűek, elegánsak. A legfontosabb ruhadarab talán mégis Ferdinánd király bevonuláskor használt palástja. Rég láttam ennyire a rendezői elgondolást segítő, stílust meghatározó, beszédes ruhadarabot. Ez a palást olyan, mintha csak pókhálóból szőtték volna. Ha csak pár dekával lenne nehezebb, már nem keltené ugyanezt a hatást. De kelti. Úgy libeg a király érkeztekor, hogy tudatja velünk, mese lesz itt, könnyed, repülős, még ha a történet a melankólia hullámain lebeg is mindvégig. Szépen kidolgozott, graciőz előadás született, érdemes rá vinni színházhoz nem szoktatott fiatalokat is. 

Gabnai Katalin

Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk – Jászai Mari Színház, Tatabánya

Tatabányán ötödször láttam A mi osztályunkat, minden alkalommal más társulattal, más rendezésben. A legfeltűnőbb számomra az, hogy nem emlékszem markáns értelmezési különbségekre. Anca Bradu nagyváradi rendezése él bennem úgy, mint ami különösen szenvedélyes, lehengerlőn indulatos volt. Lukáts Andor szombathelyi produkcióját pedig kirívóan érdektelennek, a szöveg puszta illusztrált felmondásának éreztem. Máté Gábor rendezésében a Katonában brillíroztak a remek színészek, Béres Attilánál Miskolcon egy erős társulat dolgozott ki minden részletet és réteget, amire csak a szöveg alkalmat teremtett.

Az előtérben: Király Attila, Jegercsik Csaba, Dévai Balázs, Kardos Róbert (fotó:  Prokl Violetta/Jászai Mari Színház)

Tadeusz Słobodzianek darabjával talán nem is lehet sokkal többet tenni. A mai értelemben vett rendezői beavatkozásoknak alighanem ellenállna. Lényegében mindegy, hogy tanteremben, iskolapadok között, előtt játsszák vagy tornateremben, esetleg semleges, rideg, börtönudvart sejtető téglafal előtt. Molnár Ferencről gondoljuk úgy, hogy vérbeli színházi emberként dialógusait, történeteit leírva, egyúttal meg is rendezte. A lengyel író is csaknem ugyanilyen, megváltoztathatatlan rendbe szedte tíz szereplőjének a második világháború idején kulmináló élettörténetét. Az 1918 és 1920 között születettek – az évszámok fontosságát az is jelzi, hogy a színlapon is szerepelteti a szerző – kamaszként kerülnek a háborút előkészítő szellemi és politikai folyamatok sodrásába. A darab Pilsudski marsall temetésével kezdődik, 1935-ben, képe díszíti a termet, helyére később más vezetők, diktátorok, Hitler, Sztálin portréi kerülnek. 

Az osztálytársak pedig a történelem, a politika változásai közepette élnek, elviselik őket vagy részesülnek belőlük, néha némelyikük talán alakítja is. Ők is változnak és megoszlanak. Nem is csak önként, saját választásuk szerint. Eleve elválasztja őket a vallás, merthogy a lengyel iskolában imával kezdik a napot, amiből a zsidók szükségképpen kimaradnak. Ez a kis különbség válik végzetessé az évtized végére, és katasztrófák okozójává a háború, a szovjet és a német megszállás idején. 

De természetesen nemcsak faj, vallás szerint oszlanak meg az osztálytársak. Természet, vérmérséklet és erkölcs szerint is. Az egyik lengyel fiú feleségül veszi zsidó szerelmét, akivel anyja nem hajlandó szóba állni. De ez sem segít, menekülniük, bujkálniuk kell, mivel a férfi megöli azt az osztálytársát, aki a feleségét mint zsidót letartóztatja és elhurcolja. Az egyik zsidó fiút meg lengyel asszony rejtegeti, ő is osztálytárs persze, akit egy vénemberhez adtak feleségül. Ezek a képtelen élethelyzetek felőrlik az idegeket, az érzelmeket, a kapcsolatokat. Semmi romantika nincs bennük, legföljebb egy-egy gesztusban.

A tatabányai kamarateremben, Guelmino Sándor rendezésében jó színvonalon jelenik meg a darab. Tornateremben, tornaszerek között, tornaruhában játsszák a színészek. Fekete Anna díszletében van bordásfal, szekrény, bokszzsák. A háttérben táblán, krétával írva az osztálynévsor születési dátumokkal. A rendelkezésre álló sporteszközöket találékonyan használják, alkalmazzák a jelenetek szükségletei szerint. Kárpáti Enikő a jellemekhez és helyzetekhez, korhoz igazodó ruhadarabokkal egészítette ki a fehér trikókat és fekete sortokat, szoknyákat. 

A színészek lehetőség szerint a szerep halálozási évszámához igazodva kapták a feladatot. És képességük, képzettségük, tapasztalatuk szerint oldották meg. Kardos Róbert nem elég öreg, viszont tekintélyes, kiegyensúlyozott és gyanútlanul bölcs tud lenni a túlélő, a kellő időben Amerikába került zsidó fiú szerepében. Egri Márta most is a nagyok biztonságával adja a kamaszkortól az öregségig tartó, ugyancsak Amerikában bevégződő életutat. Bakonyi Csilla, Király Attila, Dévai Balázs pontosan rátalál egy-egy karakterre.

Az ilyen korrekten színvonalas előadás helyi értéke felbecsülhetetlen.

Zappe László 

Ödön von Horváth: Hit, szeretet, remény – Örkény Színház

Kiszámíthatatlan és félelmes világban élnek a darab szereplői, amelyben minden bizonytalan. Könnyen kicsúszhat a lábuk alól a talaj, ezt jeleníti meg a tér is: egy rossz lépés, és maguk a játszók is leesnek a színpadról, vagy belezuhannak abba az árokba, amely két díszletelem között húzódik a háttérben. (Díszlet, jelmez: Gelsi Zoltán, őt dicséri Maria keresztekkel megszórt gyönyörű trikója is.) A szereplők időnként egy-egy csatornafedél alól bukkannak elő, mint az Elisabeth-et (Kókai Tünde egészen kiváló alakítása) üldöző kórboncnok (Znamenák István) a fehérnemű-kereskedő Irene Prantl (Bohoczki Sára m. v.) irodájában, s ezen senki sem lepődik meg, ahogy az időnként elhangzó lövéseken sem. Igaz, egy ilyen alkalommal Alfons, a karrierre vágyó rendőr (Patkós Márton), akinek két napja egy bajtársát találta el egy golyó, azt mondja idegesen, „Meg kell őrülni ettől a lappangó polgárháborútól”, és kötelességszerűen elrohan megnézni, mi a helyzet, de aztán megnyugodva visszatér: „Egy vétlen járókelőt lőttek le.” Csak egy vétlen járókelőt. Az már nem is érdekes, ki lőtte le.

Hogy ez a világ a mi világunk is, arra az a két zenész (Katona Dávid m. v. és Kákonyi Árpád) figyelmeztet, akik már akkor is játszanak, amikor belépünk a nézőtérre. Utcazenészek, az egyikük egy kuka mellett állva gitározik, a másik egy nyakba akasztható billentyűs ketyerén pöntyög. Amit játszanak, nyilván későbbi időszakból való, mint a darab megírásának és cselekményének ideje, az 1930-as évek eleje, amikor még nem lehetett tudni, mi közeledik, de már lehetett félni tőle, lám, a bírósági tanácsosné (Csákányi Eszter) is ügynökösködni kényszerül. Manapság hasonló a helyzet, s nem csupán Magyarországon – a darabot 2016-ban Münchenben is bemutatták. 

Maga az előadás is egy csattanással kezdődik: nem, nem lövés, csak a kórboncnok dob le szeneszsákként egy hullával töltött hullazsákot – ennyi egy élet, ennyi egy ember becsülete. Tulajdonképp mindegy is, hogy élő-e vagy halott; illetve hát jobb az utóbbi. Persze mit is csináljon szegény kórboncnok, ha nehéz a zsák, neki pedig ilyeneket kell cipelnie egész nap? (Meg a két új szívet és a maradék lépet elpakolni a felső fiókba.) És a főnöke is folyton cseszegeti, csak mert eteti a galambokat: jólelkű ember ő, fényképet őriz a törpepincseréről, lepkegyűjteménye van és akváriuma. (Znamenáknak van egy mozdulata, amikor a törpepincserről beszél: odaérve a szövegben, hogy „Csak sajnos megdöglött nekem”, rúg egyet a levegőbe, mintha odébb rúgna valami gusztustalant – na ilyen ez a kórboncnok valójában. Egyedien értelmezett részvétből Elisabeth-nek ezt tanácsolja, amikor megtudja, mit szeretne : „Higgye el: a legjobb, ha most mindjárt kiugrik az ablakon.” Hisz „az egész világ aljas”, kivéve nyilván a törpepincsereket és a kórboncnokokat.

(fotó: Horváth Judit)

Az Anatómiai Intézet akkor is hátborzongatóan groteszk helyszín egy drámában, ha csupán a bejáratát látjuk. Ennél csak az groteszkebb, ha valaki már életében kapcsolatba akar kerülni vele: márpedig Elisabeth úgy gondolja, hogy előre eladja a holttestét (vajon eszébe jutott-e a szerzőnek a lelkét eladó Faust?), pénzhez kell ugyanis jutnia, kiváltandó az iparengedélyét, aminek birtokában dolgozhatna. Ezt mondja legalábbis. A főkórboncnok (Csákányi Eszter) felháborodottan utasítja vissza: „Már maga a jóisten se számolja, hányszor elmondtuk, hogy nem vásárolunk ilyen élőhalottakat, de hiába! Az emberek biztosak benne, hogy a hivatalos közlemények mind hazudnak! De hogy honnét veszik, hogy majd a szegény állam fizet valamit a korpuszuk után…? Hogy tarthatják magukat ilyen sokra?! Persze! Mindig csak az állam segítsen, az állam!” És bizakodón hozzáteszi: „Nemsokára minden másképp lesz, báró úr!” A báró úr (Bohoczki Sára) pedig mélységesen egyetért vele. Ő egész más bánásmódban részesül. A felesége holttestéért jött, akinek a halálában nem feltétlenül ártatlan, mintha egy Maria nevű nőért (Nagy Zsolt) dobogna a szíve (az ő szíve még dobog), bár az ügyészségi nyomozás egyértelműen igazolta az ártatlanságát. (Mihez kezd a holttesttel?) 

Nagy Zsolt a Hit, szeretet, remény című előadásban – Örkény Színház (fotó: Horváth Judit)

A kórboncnoknak megesik a szíve Elisabeth-en. Úgy dönt, kölcsönad neki. Igaz, csak azután, hogy megtudja, az apja felügyelő. Amit a kórboncnok így egészít ki magában: rendőrfelügyelő, noha a lány ezt egy szóval sem állította, legalábbis a fülünk hallatára nem. És ha ő jóban lesz egy rendőrfelügyelő, egy valódi rendőrfelügyelő lányával… Micsoda fényes jövő! Elisabeth apja azonban nem rendőr-, hanem közterület-felügyelő, mint ezt a kórboncnok, kit az élet gyanakvóvá tett (a környezete gyakran kinevette lágy szívéért) két kanárietetés közt kideríti. Elisabeth ugyanis felment hozzá, elfogadta a százötvenezret. (Mi történhetett köztük?) Pedig már volt iparengedélye, a kórboncnok pénzéből valójában egy büntetést fizet ki – azért büntették meg, mert korábban engedély nélkül árusított! Vagyis nem mondott igazat jótevőjének. Megtévesztette. Az engedélyt meghitelező főnöke előtt pedig elhallgatta, hogy büntetést kell fizetnie. Nincs mit szépíteni: Elisabeth hazudik. Kicsiket, de hazudik. És folyamatosan hazudik! Sumákol. Kimeríti a csalás tényállását, na. Meg is bűnhődik – csak épp a büntetés valahogy nem áll arányban a bűnnel.

Nem kéne fogházba mennie. 

Nem kéne meghalnia. 

A történet nem Ödön von Horváthnak jutott eszébe, maga az élet kínálta neki tálcán: igen helyesen a mostani színlap is feltünteti, hogy a mű Lukas Kristl közreműködésével készült. Annyira tetszett az előadás, hogy Bécsben megvettem a mű német kiadását (magyarul, úgy tudom, nem jelent meg, a mostani szöveg Balogh Virág Katalin érzékeny fordítása; a Katona József Színház 1993-as, Gothár Péter rendezte változatához Szilágyi Mária magyarította.) A Suhrkampnál megjelent kötetből tudom, hogy Lukas Kristl müncheni törvényszéki tudósító volt, Horváth az ő egyik 1929-es írásából ismerte meg a históriát: Klara Grammot hasonló kölcsönügyletért jelentették fel és ítélték el. Valójában 1979-ig élt – a több kiegészítő dokumentumot is tartalmazó könyvet lapozgatva az írói alkotómunka működéséről is kiderül ez-az, már amennyi kiderülhet, mert igen titokzatos valami. 

Furcsa, kifordult, velejéig hazug és hamis világot ábrázol Ödön von Horváth, akit egyre jobban kezdek megszeretni. Ehhez furcsa, kifordult nyelvet használ, a szerkezet is töredezett, kihagyásos – a dráma mögött ott van Brecht és (mondjuk) az expresszionizmus. Gáspár Ildikó tökéletesen érti és fordítja le a színpad nyelvére, zenére, zajra, mozgásra ezt a kifejezésmódot. Az eredetiben Könyvelőnek nevezett figura nála afféle brechti kikiáltó, narrátor (Tóth Péter): „Munkacím: Hit, remény, szeretet. Munkacím: Hit, szeretet, remény. Szín…” Ez a világ Pál apostol szavait tűzi zászlójára – zászlóból nincs hiány! –: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet…” (Hogy Horváth miért változtatta meg a sorrendet, e pillanatban rejtély számomra, ahogy azt sem tudom, Lukas Kristl közreműködése miben állt.) De nem marad meg se hit, se szeretet, így aztán remény sincs. Semmi remény sincs! Van Népjóléti Hivatal, Rokkantsági Biztosító, Balesetbiztosító, sőt, van Fellebbviteli Fórum, de ezek álintézmények, nem segítenek: „A Rokkantsági Biztosító azt mondja, hogy neki ehhez semmi köze, ez a Balesetbiztosítóhoz tartozik. A Balesetbiztosító meg azt mondja, hogy a lábam már a baleset előtt is tropa volt…” – sorolja egy rokkant a Népjóléti előtt a „lágy, késődélutáni napsütés”-ben. Késődélutáni napsütés tényleg van, nem sokáig persze. 

Igazából nem Elisabeth hazudik, ő leginkább csak rákényszerül a hazugságra: az állam hazudik, amely ájtatosan, ezerrel nyomatja a kereszténységet, de polgárainak többsége csak nyűg a nyakán. 

Ennek az államnak a képviselői meg is jelennek a darabban. A bírósági tanácsosné így beszél Elisabeth-hez, amikor a lány tiltakozik a főnöke és a főkórboncnok vádja ellen: „Nem az a kérdés, hölgyem, hogy csaló-e vagy sem! Hanem hogy a tette kimeríti-e a csalás tényállását! Különben hova lenne az igazságszolgáltatás?” Megjelenik maga a bírósági tanácsos is (Znamenák István), épp moziba megy a feleségével. És panaszkodik: „Mit tudsz te a valódi nyomorúságról? Hogy milyen érzés nekem elítélni a nincsteleneket, napról napra, reggeltől estig, mikor végül is csak annyi a bűnük, hogy nincsen tető a fejük fölött!” Rossz érzés lehet, kétség nem fér hozzá. De azért elítéli őket, hisz különben nem lehetne bírósági tanácsos és nem ultizhatna a kormányfőtanácsos úrral. És itt a bűnügyi nyomozó (Nagy Zsolt), a főfelügyelő (Nagy Zsolt), itt vannak a rendőrök (Bohoczki Sára, Csákányi Eszter), mindannyian a rendre vigyáznak, az állam rendjére. 

Neve egy rendőrnek van, ő a már említett Alfons Klostermeyer. Lelke is van, ennek jegyében gyengéd érzelmek ébrednek benne Elisabeth iránt. Gyakran gondol arra bánatosan, hogy „éppen egy ilyen korba kellett beleszületnünk”, s úgy véli, „egy rendesen működő államban ez nem fordulhat elő”, mármint hogy sokan halnak meg ártatlanul, rendőröket lőnek le, tüntetőket lőnek le, járókelőket lőnek le... Pedig van itt rend, a főfelügyelő Elisabeth szobájába is betör, az immár többszörösen büntetett előéletű (előbb pénzbírságra, majd fogságra ítélt) lány ugyanis nem nézett három héten belül „erkölcsileg kifogástalan” jövedelemforrás után, nem tanult a javító-nevelő célzatú büntetésekből. A kapcsolat tönkreteheti a fiú karrierjét – mondja atyaian az idillt kéjjel szétbarmoló főfelügyelő, aki emberként még meg is érti ennek vonzerejét (van érzéke a női szépség iránt, kettesben maradva Elizabeth-tel ezt be is bizonyítja). – A fiú nem győz hálálkodni a főfelügyelőnek, jelszava: „…első a kötelesség, és utána nagyon sokáig nem következik semmi.” Még sokra viheti. Jó alapanyag. 

Ahol veszélybe kerül, megszüntethető az intimszféra, ott megszűnnek a nemek is: a báró nőies, Maria férfias, a főkórboncnok nemtelen, noha Csákányi Eszter nagyon nőies is tud lenni: hervadó bírósági tanácsosnéja negédesen az. Alfons még férfi lehetne, Elisabeth még nő; a szemünk előtt kopnak nemtelenné. (József Attila: Thomas Mann üdvözlése: „Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, / de mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők…” Aki utazott a négyes-hatoson este nyolc után, tudhatja, hogy ez nem megy mindenkinek.) 

Azt persze az igazságszolgáltatás mondja meg, hogy valaki kimeríti-e a csalás fogalmát vagy sem. 

Két állam van itt, kétféle rend, kétféle igazságszolgáltatás: a báró, az üzletember (a kormányhoz közel álló üzletember) rendje és Elisabeth-é, azoké, akik ott ülnek a Népjóléti előtt, teljesen feleslegesen. (Vajon eszébe jutott-e a szerzőnek Franz Kafka parabolája, A törvény kapujában?) 

Itt most nem bírom megállni, hogy ne hivatkozzam Ernst Fraenkel (1898–1975) német politológus alapművére, A kettős államra, ami először angolul jelent meg 1940-ben New Yorkban: a nemzetiszocialista rendszert írja le benne. Úgy érzem, s örülnék, ha indokolatlanul érezném úgy, munkája a mai magyar valóságot is segít megérteni. 

Elisabeth beletörődően így jellemzi a világot, amiben él: „Azt még megértem, hogy az élet igazságtalan, mivel az emberek nem is emberek – de attól még lehetne egy kicsit kevésbé igazságtalan.” Furcsa mondat ez; furcsa németül is, idemásolom: Das seh ich schon ein, dass es ungerecht zugehen muss, weil halt die Menschen keine Menschen sind – aber es könnt doch ein bisschen weniger zugehen. 

Elisabeth-nek mindazonáltal semmi baja nem lenne a világgal, ha lenne pénze. Nem sok, csak annyi, hogy a büntetését kifizesse, hogy a kölcsönt meg tudja adni, hogy… De ez a világ olyan, hogy Elisabeth-nek nem lehet pénze, ha a büntetést ki is tudja nyögni, a kölcsönt már nem képes megadni, vagy ha mégis, újabb kölcsönt kell felvennie, előbb-utóbb börtönbe kerül, ha nem oda, akkor az utcára, csúszik egyre lejjebb, megállíthatatlanul. Ha a kórboncnok nem jelenti fel, feljelenti más. Amíg él, haláltáncot jár, sokadmagával, ez is a darab alcíme: kis haláltánc öt képben. 

Mondjuk történik jó is: a kórboncnokot főkórboncnokká nevezik ki. Társadalmi mobilitás, open society.

 Az elején Elisabeth még küzd; hisz abban, hogy „egyszer még minden jó lesz”. Más kérdés, hogy ezt a kórboncnoknak mondja, az Anatómiai Intézet előtt, ahol eladta volna majdani hulláját. 

Persze igaz: egyszer majd minden jó lesz.

De azt ő már nem éri meg.

Csak azért se ismétlem meg a mondatot többes szám első személyben. 

D. Magyari Imre