FACT a Színház- és Filmművészeti Egyetemen

2018 februárjában immár második alkalommal bonyolította le sikerrel a Színház- és Filmművészeti Egyetem több magyar és külföldi színiegyetemmel közös filmes és színházi fesztiválját. Az előadásokkal, beszélgetésekkel, konferenciákkal teli négy nap második felét töltöttem velük. Láthatólag nem tudnak szakma nélkül élni, még pihenni sem: a vizsgaidőszakot követő rövid szünetüket szánták erre a komoly logisztikát, gondos előkészületeket és sokoldalú jelenlétet igénylő rendezvényre a házigazdák, oktatók és növendékek Spilák Klára, Kiss Csaba, Hegedűs D. Géza és mások koordinálásával. Az időzítés telitalálatnak bizonyult. Nem zavarta vizsga, próba, mint az év más szakában, hiszen ez ilyen egyetem: munkájuk jellegéből adódóan nehezebben – inkább alig – jutnak el a mégoly kiváló és épülésüket szolgáló programokra, fesztiválokra, előadásokra évközben, még a közelbe sem. Most pedig (éppen a félévzárás és félévkezdés közt) minden szak hallgatói közül itt voltak az elhivatottak. A kiváló szervezésnek köszönhetően a résztvevők, a kívülről érkezettek is otthon érezték magukat a Vas utcai és a Rákóczi úti kampuszon. Európai színvonalon, nemzetközi kommunikációval, egyénre kiterjedő figyelemmel zajlottak a programok. Nemcsak a határokon túlról jövő, de a más területről betoppanó hazai érdeklődő is tapasztalta a nyitott, befogadó, örömteli fogadtatást. Kézről kézre adták, bevonták a diskurzusba, az informális programokba is, bemutatták kollégáiknak, kikérték a véleményét. Nem tűnt zárványnak az SZFE, sokkal inkább integráló, kíváncsi, a rokon szakmák és intézmények iránt szenvedélyes érdeklődést tanúsító intézménynek.  Szóba kerültek délelőttönként a színészképzés elméleti és gyakorlati vonatkozásai, például a tantervi kérdések: legyen-e kötelezően vagy ajánlottan megismerendő színházelméleti tanulmánygyűjtemény (igen, de digitális, folyton bővülő s fakultatív, úgysem lehet kialakítani még a közvetlen kollégákkal sem a legfontosabb anyagok halmazát – mondták); milyen mélységben sajátítsák el a drámatörténetet, s mik a jó, performatív, alapozó, élményterápiás gyakorlatok. Az utolsó nap konferenciasávjában pedig kaposvári kezdő osztályával mutatott be tréninget Vidnyánszky Attila, s marosvásárhelyi, a képzésben már jócskán benne járó növendékeivel Balázs Zoltán. Az utóbbi előadásorientált helyzetgyakorlatokból állt, melyekben előtérbe kerültek az egyéni sajátosságok, kompetenciák, amit csak az adott színészhallgató tud; az előbbi általánosabb, a képzésbe mély betekintést nyújtó színésztechnikai és mentális alapozás volt Grotowski nyomán.

Bakkhánsnők (fotó: Bornyi Márton)

Majdnem mindig telt házzal folytak az előadások, s hatékony angolsággal vitatták meg utána a látottakat, hallottakat a fiatalok és idősebbek. Példaszerűen oldották meg a külföldi előadások magyar és angol nyelvű feliratozását. A gördülékenység nemcsak nyelvileg volt tapasztalható, hanem a szervezésben, az ültetésben s a törvényszerű, időközben bekövetkező változások, váratlan eltérések kezelésében is. Tanúja voltam annak, amikor egy vita betervezett moderátora helyett egy hallgató ugrott be. Kedves, okos, evidens természetességgel kérdezett, reagált, a tér pedig hamar kinyílt: a jelenlévők maguktól kapcsolódtak be. A magyar színművészetisek legalább olyan értelmes és kompetens, játékos, többnyelvű  kommunikálóknak bizonyultak, mint német, cseh, izlandi társaik. A komor német múltfeldolgozó darab, Az ajtón kívül a II. világháború és a közelmúlt veszteségeit, kirekesztő, kisemmiző természetét vonultatta fel, s izgalmas eszmecserébe torkollott. Igaz, egy részében megoldhatatlan etikai kérdéseket feszegetett kitartóan egy idősebb hozzászóló (ráadásul személyesen az alkotóknak célozva) a fiatalok traumáiról és felelősségéről, mindenkori szerepvállalásáról – határhelyzetekben. A deportálás, peremre szorulás, marginalizálódás, magány, árvaság, védtelenség állapotairól, az újrakezdés kilátástalanságáról szólt ez a németeknél jól ismert Borchert-mű, amelyben az Isten is sír, mert eszköztelen.  

Főszerepet játszott a fesztiválon a prágai DAMU egyetem, amely bábkészítői, látványtervezői arculatának erősségeivel mutatkozott be s azzal a kényszerű, egyben igen termékeny sajátosságával, hogy alternatív színházakhoz rendeli ki hallgatóit. Produkcióik interaktív személyességükkel meggyőzték a résztvevőt mind a tárgykultúrára alapozó performativitás színházi relevanciáiról, mind a véletlenszerű változatossággal alakuló cselekmény stúdió-, sőt egyszemélyes színházra szabott szokatlan alakulatainak létjogosultságáról. A 36 drámai helyzet etűdjeinek lebilincselő egyszerűsége s megunhatatlansága azon a zseniális algoritmuson alapult, hogy egy hatszor hatos polcrendszer kis fakkjaiban lévő adott, tojásnyi tárgyat az emberke-bábu fejeként használt a játékmester. Az első sorban ülők két kocka dobásával döntötték el, éppen mely kis tárgy (krumpli, citrom, kifújt tojás, teniszlabda, radír, csigaház stb.) lesz a feje a pálcikaemberkének, akinek az életét játssza el a bábozó közvetlenül előttünk, intim térben használva eszköztárát. Az emberke karakterét és sorsát, életútját meghatározza fejének természete, s abból következik halálának milyensége is. A bábozó ügyesen manipulál előttünk a szó legjobb értelmében: felszúrja a rúdra a kiválasztott fejet, öltöztet, vetkőztet, vezeti végig életállomásain, találkoztatja-ütközteti élete fő témájával, majd halálba bocsátja, miközben az anyagiságból és a mozgatásból, az akciókból és interakciókból eredő hangokat halljuk; a verbális nyelv és a zene hiányzik az előadásból.

A másik, ugyancsak nagysikerű, sok előjegyzést kapott, bábos elemeket használó különleges előadás, a Veduty az egynézőjű színház izgalmas műfajába tartozik. Szintén oralitás nélkül, ám a verbalitás írásos formájának bekapcsolásával: kis angol nyelvű cédulákon kaptuk az utasítást tárgyi portrénk elkészültéhez. (Kár, hogy végül nem fényképeztem le az efemer műalkotást, amit ketten hoztunk létre: kíváncsi vagyok, más bátrabb s önállóbb volt-e e fontos pillanatban.) Követtük ugyanis az utasításokat, s megintcsak jó lett volna látni a többi verziót, amit mások alakítottak ki, az ő portréikat. Bízom benne, a rendező valahogy dokumentálja ezeket, ha pedig nem, akkor az előadássorozat a pillanatnyi élményként és teljesítményként meghatározható színházi működés radikális metaforája. Percekig él egy verzió, ami egyedi és megismételhetetlen. A rituális színház és a társasjáték ötvözeteként írható le ez az előadás. Hosszú percekig, már-már időtlennek érezve a tartamot ült az egyszemélyes nézőközönség egy homlokzat előtt négy tálca társaságában. A produkció pszichológiai kísérlet is: mit tesz a néző, ha csak annyi az utasítás, hogy várjon itt a következő utasításig. Tud-e pihenni, ellazulni, meditálni és valóban semmit tenni, vagy az aktivitásigénye és kíváncsisága győz. Én egy idő után beletenyereltem a tálcákba: kipróbáltam a homokos, a kavicsos s a durva textiles változatot is. Végül egyet kellett kiválasztani közülük, azt vitte át kísérőnk a paraván mögé, ahova követtük, s ahol várt ránk valaki. Szemben velünk egy színész, akivel aztán valamiképpen tükörmozdulatokat végeztünk. A duplafiókos asztal saját fiókjából ugyanis apró tárgyakat kellett rátennünk, valahogy rögzítenünk a tálcánkra, amire aztán reagált, tevőlegesen válaszolt a szemben ülő. Majd mi következtünk, utána ő és így tovább negyedórán át. A tárgyak (cérna, tű, szalag, gombok stb.) vizuális elrendezése alakította ki a terepasztalon saját portrénkat, azt, akik, amik mi vagyunk tárgyválasztásaink és válaszreakcióink természete által, miközben döntünk a tánc (újabb értelmező metafora) lépéseinek ritmusáról, logikájáról: milyen stratégiát követünk, hogyan válaszolunk a másikra, miképpen sakkozunk vele (ismét egy értelmezői modell). Utánozzuk-e vagy beelőzzük, változtatva az ő kitételén, motivikus logikáján – a másik által javasolt építői mozzanaton: hasonló kört folytatunk vagy új sort indítványozunk.

Innen gyorsan kellett átérni a nagyon várt (mert ismeretlen, egzotikusnak gondolt kultúrájú) izlandi előadásra, ahol ugyancsak bevártak bennünket, s utolsó percben is találtak helyet a nézőnek – ami újra a hatékony koordinálást dicséri. (Noha a helyszínek közel voltak egymáshoz, maximum utcasaroknyira, ám a vertikális szintkülönbségek s főleg a helyismeret hiánya miatt és a szoros időzítésből következő apró technikai csúszásokból adódó bolyongást minimalizálni tudták az informatív és mindig aktualizált feliratok a nyilakkal valamint az összehangoltan kalauzoló operatív segítők, asszisztensek, akik személyre szabott figyelemben részesítettek bennünket. Emlékeztek, kinek mi a következő állomása, s megrövidítették útját, előreengedték, mutatták az irányt.) Az izlandiak háromszereplős, sok szöveget mozgató, igen hagyományos és egyszerű dramaturgiájú előadása, A szerződés sajnos a fesztivál gyenge pontjának bizonyult, ám izlandi nyelven szólt. Körökben (szigeteken) állt és akart saját, külön vállalkozást indítani egy fiú – fűszerekkel – és egy lány – vízierőművel –, majd megjelent az őket manipuláló harmadik. Innovatívabb, több meglepetést tartogató akció volt viszont a (megint csak) prágaiak csoportdinamikára alapozó előadása, a Turing túra. Vonatnak nevezett, ám inkább űrhajószerű boxban álldogáló utasokként kellett a random nézői-résztvevői csoportnak eldöntenie: melyik kívülről jövő információ humán eredetű, s melyik gépi. Ha elvétjük, életet veszítünk. A mi különítményünkkel ez utóbbi történt mindhárom próbálkozásunk során. Így hát véres hullaként borult átlátszó kabinunkra az azt markolászó karakter, a kívül dörömbölő lány, aki hiába mondta el nekünk oly kifejezően a belső falra is kivetített verset és prózát. Ezeket a szövegeket kellett megvizsgálnunk először, majd a padlón talált klaviatúrán kommunikálni a külvilággal. Az utóbbin valószínűleg beépített szereplő írta a kintieknek, amit mondtunk, igyekezvén kizökkentő, radikális kérdéseket feltenni, hogy kibújjon a szög a zsákból. Mégsem tudtunk igazán kifogni a kintieken: a válaszban chatpartnerünk ilyenkor hárított, visszakérdezett s a mi írástechnikai hibáinkat utánozta. Mégsem robot volt, ez esetben tévedtem. (A másik kettőnél éreztem a mechanikus, illetve az emberi, eredeti intelligenciát, de utastársaim leszavaztak.) Végül egy nekünk intézett viszonylag hosszú beszédben a játékmester kívülről előadta, kissé homályosan, az ideológiát. Hogy végső soron megoldhatatlan a feladat s eldönthetetlen a kérdés, mert az emberi válaszoló sokféleképpen manipulálhat bennünket, s a robotba is ő, az emberi elme tette a programot. Az emlékezetes szituációs játéknak nem is ez (a kódolt megoldhatatlanság), hanem az alaphelyzet zavarossága és motiválatlansága volt a gyengesége. Miért éppen egy vonat(?)út ad keretet egy intellektuális nyomozáshoz? 

Ahogy tetszik (fotó: Bornyi Márton)

A brnóiak túlhajtottan mai, drasztikusan agyonironizált kispolgári s kocsmamiliőbe helyezett Elektrája nagy csúszással kezdődött s igen hosszú volt (a 2. felén nem tudtam ott maradni). Jelentős és szintén hosszú előadása, emlékezetes eleme volt a fesztiválnak Az ember tragédiája a bukarestiektől. Kiváló alakítások által összefogott, jó ritmusú, átgondolt; pontos, radikális és naturális, aprólékosan kidolgozott, koherens jelenetek követték egymást. Vízben, murvaszerű anyagban csúszva, vergődve (sőt abba betemetkezve, majd hosszú idő után előmászva), templomi szagot (talán tömjént) árasztva folyt az előadás a jellegzetes háromszög alakú, kereszt alatti kiszögellésen. A háttal álló bukott angyalt rögtön fel lehetett ismerni a szárnyai helyén látható véres nyomról. Intenzív: meztelenséggel, drasztikus orgiákkal, fájdalommal, bántalmazással, megalázással teli jeleneteik a vallásosság témájára fűződtek s nem értek végig az eredeti drámán. Erős, jól pozícionált színrevitel volt ez érzékekre ható szellemi tartalommal (bár túl sok szöveggel), csak az utánérzés-jelleg vett vissza a lelkesedésemből. Nem hálás misszió a dráma születési helyére vinni, hozni az adaptációt, mert nagy a várakozás a származási országban: miként is értik külföldön. Ám túl jól ismerjük a  túlinterpretált nemzeti klasszikusunkhoz eddig közelítő felfogásokat, fogásokat, s úgy tűnik, nehéz meglepni bennünket. Azok a szerencsések pedig, akik (leginkább 2017 tavaszán a MITEM-en) láthatták Purcărete Faustját, nem tudják nem észrevenni a hasonlóságokat, ami a Caragiale Egyetemen természetszerűleg érvényesülő tanítványi hatáshálózat révén érthető s nem is hiba – csak sajnáltuk kissé a színiegyetemistákat a nagy energiákkal és hatalmas invencióval létrehozott, adekvát, ám innen, a mi nézőhorizontunkból érzékelhetően másodlagos olvasatért.  

A fesztivált a kaposvári Carmina Burana zárta, ami számomra a nyáron, az Ördögkatlan Fesztiválon látott Rómeó és Júliával (s Vidnyánszky itteni tréningjével) együtt meggyőző bizonyítéka a kaposvári színiegyetem jó fizikai s zenés színházra nevelő kondícióinak. A dézsákat sokoldalúan mozgató, bravúros táncsor férfi-nő kapcsolatból, erotikából, kiszolgáltatottságból, termékenységrítusból, elmúlásból és feléledésből (pezsdítő ritmussal-zenével-mozgással, lenyűgözően kreatív anyaghasználattal) megrázó erejű színházat képezett. 

A Padláson ülve, kilátva a szomszédos fákra, épületrészletre s az ég egy darabkájára a nyitott tetőablakon valamiféle boldog otthonosságot, komfortosságot éreztem ekkor – a sor szélén, a párkánynak dőlve a február eleji langyos éjszakában. Ezt az eufóriát a művészeti élmény, a figyelmes szervezés s a nemzetközi szellemiség együttese hozta létre bennem. Izlanddal, Németországgal, Csehországgal, Romániával, Budapesttel és Kaposvárral jó ország voltunk akkor ott a fantasztikus fiatalok s oktatóik körében, én pedig rájuk büszke magyar, elkényeztetett néző, FACT-fesztivállátogató. 

V. Gilbert Edit

Beszélgetés Hámori Ildikóval

Kislány volt még, amikor megérezte, később már egyre biztosabban tudta, hogy a színpadon van a helye. A főiskolára csak harmadik próbálkozását követően vették fel, de addigra elsajátította a mesterség alapjait a Nemzeti Színház akkor induló stúdiójában. Szakmai gyakorlatát a Thália Színházban töltötte, és a körülmények úgy hozták, hogy Kazimir Károly le is szerződtette. Tíz év után Vámos László hívására a  Nemzeti Színház társulatának tagja lett, ahová mindig is vágyott. Végig hűségesen kitartott anyaszínháza mellett, akkor is, amikor ez nem volt könnyű.

Jelenleg két előadásban (Alvás; A képmutogató) láthatja a Pesti Magyar Színház közönsége, közben új bemutatóra készül, a Karinthy Színházban pedig a Nercbanda című zenés komédiában játszik. 

(fotó: Semsei Eszter)

Arany János emberi és költői világát idézi meg A képmutogató, mely alcíme szerint zenés látványszínház. Mindig is közel állt önhöz a költészet, a vers?

Nagyon. A színház közelébe is úgy kerültem, hogy imádtam a verseket. A Római parti Keve utcai általános iskolában csodálatos irodalom tanárnőm volt, Henter Pálné Melanie néni, akire máig szívesen gondolok vissza, és minden diáknak azt kívánom, hogy ilyen pedagógustól kapjon indíttatást. De nem csak az iskolában találkoztam a költészettel, mert otthon rengeteg könyv vett körül, köztük verseskötetek is. Ahogy nagyobb lettem, egyre többet megértettem a versekből, és sokat szavaltam az iskolában.

Vagyis nem csupán a versek iránti rajongás, a szereplési vágy is megvolt?

Igen, bár a kisgyermekkorom eléggé furcsán alakult, ugyanis tbc-s voltam, és az ötvenes évek elején nem lehetett tudni, hogy életben maradok-e. Szerencsére még időben megérkezett a penicillin, aminek köszönhetően meggyógyultam. Kiskorom nagy részét szanatóriumban töltöttem, ráadásul külön szobában, elzárva a többiektől, és csak iskolakezdés előtt félévvel jöhettem ki onnan. Egy pszichológus bizonyára jobban el tudná magyarázni, hogyan hat a magány és a bezártság egy kisgyermek lelki világára, de ha visszagondolok rá, nagyon nehéz lehetett. Valószínűleg azt a sok érzelmet, amit akkor összegyűjtöttem, szerettem volna később kiadni magamból. A színészet, ha úgy tetszik, terápiaként szolgált erre. Melanie néni jó érzékkel meglátta ezt bennem, sokat szerepeltem az általa vezetett színjátszó körben. Emlékszem, előadtuk például a János vitézt, méghozzá Kacsóh Pongrác daljátékát, merthogy még saját zenekara is volt az iskolának.

Akkor már eldőlt, hogy színésznő szeretne lenni?

Rettenetesen tetszett ez a színházasdi, és azt hiszem, onnan már egyenes út vezetett erre a pályára. A szüleim gyakran jártak az Operaházba, ahová egy idő után bennünket is elvittek a bátyámmal. Később nekem külön bérletet vettek, s egyik osztálytársammal néztük az előadásokat. Rendszeresen jártunk a Vígszínházba és a Nemzetibe, ájultan csodáltam, ami a színpadon történt. Sok olyan előadást láttam, amelyek képei ma is elém villannak, ha gondolok rájuk. Igaz, a Fazekas Mihály Gimnáziumban nem szerették a sok szereplést, nem szívesen engedtek el, de ezzel nem tántorítottak el a színészettől.

Kislányként a televízióban is játszott. Hogyan fedezték fel?

Teljesen véletlenül. Úttörőtáborban voltam, mint akkor minden rendes gyerek, ahol néhányan megjelentek a filmgyárból, mert gyermekszereplőket kerestek. Szép szőke kislány voltam, rám is felfigyeltek. Be kellett mutatkozni, és elmondani egy verset. Akkor ennek nem lett folytatása, de valahogy megtudták a címemet a televízióban, és behívtak. Több filmben játszottam, műsort is vezettem.

Óriási dolog lehetett ez, hiszen nem sokkal azelőtt indult a Magyar Televízió.

Valóban az volt, és elképesztően érdekes. De akkor még alig volt tévékészülék Magyarországon, így nekünk sem volt otthon. Képzelje el, akkor csak élő egyenes adás létezett – a rögzítést nem tette lehetővé a korabeli technika –, ezért a szüleim átmentek a barátainkhoz, hogy meg tudjanak nézni engem.

Az érettségi évében jelentkezett a főiskolára, de kétszer is elutasították. Lehetett tudni, hogy miért?

Á, azt az ember nagyon ritkán tudja meg, hogy valami miért nem sikerül, miközben ugyanolyan odaadással, elszántsággal indul neki mindennek. De nincs olyan ember, akinek mindig minden sikerül. Ez az élet velejárója.

A két felvételi között mivel foglalkozott?

Első évben az Iparművészeti Vállalatnál dolgoztam egy lakberendezési áruházban, amit nagyon szerettem. Sokat tanultam, és megismerhettem iparművészeket személyesen is. Közben filmszínészképző stúdióba jártam Jancsó Miklóshoz, aztán megint felvételiztem, és újból elutasítottak. Akkor indult a Nemzeti Színház stúdiója a Hevesi Sándor téren, és odakerültem.

Mit lehetett ott megtanulni Bodnár Sándortól és a többiektől?

Meg lehetett tanulni „színházul”. Mindannyian az utcáról érkeztünk, fogalmunk sem volt semmiről. Elméleti és gyakorlati képzést egyaránt kaptunk. Elsajátítottuk a színházi fegyelmet, tanítottak bennünket beszélni és mozogni, megismerkedtünk a színháztörténettel. Egyik napról a másikra bedobtak a mélyvízbe, vagyis a nagyszínpadra. Az ember tragédiájában szerepeltem, a londoni képben az első polgárlányt adtam, még szöveget is kellett mondanom. Felejthetetlen élmény volt, Sinkovits Imrével, Váradi Hédivel, Kálmán Györggyel és a többi nagy művésszel lehettem egy színpadon. Onnantól kezdve mindig is a Nemzeti Színházban szerettem volna játszani.

Major Tamás rendezte az említett előadást. Milyen emlékei vannak róla?

Rögtön eszembe jut egy történet. Az ember tragédiájában Törőcsik Mari játszotta a virágárus lányt, ugyancsak a londoni képben. A pár versszakot két napig próbálták, és akkor arra gondoltam, hogy ez iszonyú nehéz foglalkozás lehet, ha ennyire kevés szöveggel ilyen sokáig lehet vagy kell bíbelődni. Azóta persze megtapasztaltam, hogy kétszáz oldalas szövegben is megtalálható az a legfontosabb öt oldal, ami ha a helyén van, akkor az egész a helyére kerül. Visszatérve Majorra, szórakoztató volt vele próbálni. Nem feltétlenül mindig arról beszélt, amiről a jelenet szólt, de fontos dolgokat mondott, és ahhoz kapcsolódva meg lehetett oldani az előttünk álló feladatot.

Hogy érzi, jókor került a főiskolára, jót tett a kényszerű várakozás, érettebb, felkészültebb lett ezáltal?

Azt hiszem, minden szempontból előnyömre vált, hogy nem tojáshéjjal a fenekemen mentem oda, többet tudtam a színházról, ráadásul jó helyről tudtam többet. Tisztában voltam vele, hogy mekkora munkával és felelősséggel jár, mert hiszen egy éven keresztül figyelhettem, hogyan dolgoznak a nagyok, és ezért talán kicsit más hozzáállással kezdtem a főiskolai tanulmányokat, mint a többiek.

Dengyel Iván és Hámori Ildikó – Alvás, Pesti Magyar Színház (fotó: Zsigmond László)

Békés András osztályába járt, aki neves operarendező volt. Milyen szemléletet adott az, hogy a zene felől érkezett?

Nekem az nagyon jó volt, mert ahogy említettem, imádtam az operát, zongorázni is tanultam, vagyis nem állt tőlem távol a komolyzene. Pontosan értettem Békés instrukcióit, a félmondatokat is, ezért nagyon jól tudtam vele dolgozni. A beszédet Gáti József tanította, aki fantasztikus tanár volt, és rengeteget köszönhettünk neki mindannyian, akik hozzá jártunk. Érdekes egyéniség volt, és rendkívül szigorú, mindig észnél kellett lenni az óráin. Később jöttünk rá, hogy a szigorúsága mögött mekkora szeretet bújt meg, amivel hajtott minket és a legjobbat akarta kihozni belőlünk. Nagyon igaza volt, amikor olyan sokat követelt tőlünk, mert a szép és értelmes beszéd jórészt megtanulható, és nélkülözhetetlen a színész életében.

Egyik előadásuk az Ódry Színpadon az Egy szerelem három éjszakája volt Szinetár Miklós rendezésében. Akkor ismerkedtek meg későbbi férjével?

Nem, már korábban is találkoztunk. Másodéves voltam, amikor a negyedik táncdalfesztivált rendezték, és ő is ott ült a zsűriben. Egyszer csak szembejött velem a folyosón, megállítottam, és mondtam neki, hogy szeretnék énekelni a táncdalfesztiválon. Mire azt válaszolta, hogy ez nagyon dicséretes, de ő csak egy zsűritag, nem tudja ezt nekem elintézni. Később mégis megkerestek néhányunkat az évfolyamon – Paudits Bélát, Maros Gábort, Vogt Károlyt és engem –, akik egész jól énekeltünk, kaptunk két dalt, és kiválaszthattuk, melyiket akarjuk előadni. Nekem egyik sem tetszett, így végül nem énekeltem a táncdalfesztiválon. Paudits és Vogt viszont szerepelt, Bélának még komoly sikere is volt. Szintén másodévben Nádasdy Kálmán összeállított egy Ady-műsort az Ódry Színpadon, amelyben az Egyedül a tengerrel című verset énekeltem Reinitz Béla zenéjével. Amikor Nádasdy nem ért rá, Szinetár tartotta a próbát, akkor találkoztunk újra, de csak adott néhány instrukciót, én pedig tettem a dolgom. Aztán következett az Egy szerelem három éjszakája, ami a negyedévesek, Bodnár Erika, Blaskó Péter, Kern András és Verebes István osztályának vizsgaelőadása volt. Mindössze egymondatos szerepet kaptam. „Csilla vagyok” – mondtam, amikor bejöttem a színpadra, és kacagnom kellett. Versényi Ida volt a rendezőasszisztens, ő mesélte később, hogy amikor eljátszottam ezt a kis jelenetet, Miklós odafordult hozzá, és megjegyezte: „Egy boldog magyar színésznő! Nahát!” Az előadást meghívták Krakkóba, az ottani színművészeti főiskolára. A buszon sokan voltunk, és valahogy egymás mellé kerültünk. Sokat beszélgettünk, főleg operákról, és amíg ott tartózkodtunk, többször találkoztunk, akkor ismertük meg közelebbről egymást.

Szereplistáját átfutva meglepett, hogy nagyon keveset dolgoztak együtt. Erre tudatosan ügyeltek?

Így van. Elég sok rossz ízű példát láttunk arra, hogy rendező és színésznő felesége folyton együtt dolgoznak, néha indokolatlanul is. Ezt mi szerettük volna elkerülni, csak olyan esetben dolgoztunk együtt, ha Miklós akkor is rám osztotta volna a szerepet, ha nem én vagyok a felesége. Ilyen volt a Karinthy Ferenc művéből készült tévéfilm, a Dunakanyar, amit Sztankay Istvánnal játszottunk. Meghatározónak tartom a Szegedi Szabadtéri Játékokon bemutatott Antigonét, ami ikonikus előadás lett, és megint csak eszembe jut Gáti József, hiszen a tőle tanultak nélkül nem tudtam volna megbirkózni azzal a hatalmas kihívással, amit a szegedi Dóm tér hangi körülményei – nem létezett még mikroportos hangosítás – jelentettek. Ugyancsak fontos volt a Szép magyar tragédia Gyulán, amelyben Cseh Tamás is szerepelt egy szál gitárral, és én is énekeltem vele. Később a Várszínházban Dorine-t játszottam a Tartuffe-ben, majd együtt csináltuk A nyomorultakat, szintén Szegeden.

Pályája a Thália Színházban indult, ahol gyakorlatát töltötte. Nem volt csalódott, amiért nem a régóta vágyott helyre, a Nemzetibe került?

Valóban nagyon szerettem volna ott játszani. Korábban a diploma megszerzése után vidékre kellett szerződni, s ha ott elég meggyőző volt az ember, és valaki véletlenül megtalálta, egy-két évad után Pestre lehetett kerülni. Amikor én végeztem, ez már nem volt kötelező, mégis sokan kezdtek vidéken, csak kevesen maradtunk Pesten. Negyedéves koromban a Thália Színházban három kolléganőm egyszerre lett beteg, és nagy szerepeket játszottam két hét leforgása alatt. Most már elmondhatom – hiszen negyvennyolc éve történt –, hogy nagy sikerrel. Így köszönhetem a szerződésemet Martin du Gard-nak, Danténak, Eduardo de Filippónak és persze Kazimir Károlynak.

Rendszeresen műsorra kerültek olyan monumentális produkciók, amelyek nem hagyományos drámai anyagból, előre megírt színdarabokból születtek. Könnyen belehelyezkedett abba a sajátos színházi világba, amit Kazimir megteremtett?

Nagy kihívást jelentett, hogy ezek az előadások gyakran óriási eposzok – mint a Kalevala, az Elveszett paradicsom, a Ramajana, a Gilgames – vagy regények alapján készültek. Kaptunk egy szövegkönyvet, és abból a kétszáz kilométeres szövegfolyamból nekem, mondjuk, száz métert kellett elmondanom. Ifjú színésznőként érdekesnek találtam ezt a világot, de úgy éreztem – és nem voltam ezzel egyedül –, hogy valamelyest kívül maradtunk rajta, nem láttuk át az egészet. Egy idő után bennem is motoszkálni kezdett, hogy mi lenne, ha bizonyos mondatok helyett másikat mondanék, ami talán pontosabban kifejezné az általam játszott figura gondolatait és érzelemvilágát. Amikor például Graham Greene Komédiások című regényének adaptációján dolgoztunk, legalább tízszer elolvastam az eredeti könyvet, és kiírtam belőle, amit fontosnak tartottam. Persze be kellett avatnom a partneremet, Nagy Attilát is, de otthon ő ugyanezt tette. Mindenféle őrületes szöveggel készültünk a próbára, amit megmutattunk Kazimirnak. Volt, amit elfogadott, és volt, amire inkább nemet mondott. Nagyon jó iskola volt, sokat tanultam, a dramaturgiai munkába is sikerült egy kicsit belelátnom, aminek később más színházaknál és színdaraboknál komoly hasznát vettem. Akkor nem mindig tetszett az a munkastílus, rengeteget dolgoztunk, folyton próbáltunk, havi 28‒30 előadást játszottunk évadokon át. Ma visszagondolva azonban látom, mennyire jó, progresszív színházat működtetett Kazimir, sok ismeretet adott a nézőknek, és nagyszerű társulatot hozott össze. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ott indult Magyarország első stúdiószínháza, ahol én is gyakran szerepeltem, főként Kőváry Katalinnal és Léner Péterrel dolgoztam, sok magyar szerző darabját mutattuk be Hubay Miklóstól Csurka Istvánig, legtöbbjükkel személyesen is megismerkedtem. A stúdió másfajta színjátszást követel, ott nem lehet hazudni, sumákolni. Emlékszem, még főiskolás voltam, amikor a Tüzet viszek című Hubay-darabban Kozák Andrással voltunk a színpadon az egyik jelenetben, és hallottam, amint a nézőtéren az első sorban az egyik néni odasúgja a mellette ülőnek: „Nézd már, van egy folt a nyakán!” Innentől világos lett, hogy valamit másképp kell csinálnom, mert nem vehetik észre a foltot a nyakamon.

Szembetűnő, hogy már az első években is minden szempontból változatos szerepeket kapott. Ez fontos volt?

Hála Istennek, hogy így van, és ez tényleg végigkísérte a pályámat, nem kerültem bele semmilyen skatulyába. Mint ahogy annak idején nem ragadtam bele a „fiatal lány” szerepkörbe, amit én csak „bübükének” hívok. Sosem voltam „bübüke”, nem állt jól nekem sem filmen, sem színházban. Volt azért ilyen szerepem egy Csurka-darabban, azt hiszem, nagyon rossz voltam, és rosszul éreztem magam benne. Pedig fiatal voltam, és állítólag nem is voltam csúnya. Korábban kezdtem anyaszerepeket, meglett asszonyt, karaktert játszani, mint általában a hasonló korú színésznők.

Ez nem zavarta sohasem?

Dehogy. Boldogan vállaltam ezeket a feladatokat. Tudom, nem minden színésznő van így ezzel, ameddig csak lehet, elkerülik az idősebb karaktereket. Engem ez sosem zavart, de hát különbözőképpen vagyunk összerakva, mindenkit más érdekel a színházból. Számomra sokkal szórakoztatóbb bármilyen csúnya öregasszonyt játszani, mint szépet és fiatalt.

Miért ment el tíz év után a Tháliából?

1976-ban elmentem babázni, mert megszületett Dóri lányom, majd egy kis időre visszatértem a Tháliába. Aztán Vámos László hívott a Népszínházba, ami később beolvadt a Nemzetibe, ahol főrendező lett. A Kulich Gyula téren és a Várban játszottunk. Ott mutattuk be a Csíksomlyói passiót, ami kultikus darabja lett a magyar színházművészetnek, közel ötszázszor játszottam Évát és Szűz Máriát, nemzetközi sikereket is elértünk vele. Jézus Krisztust Ivánka Csaba alakította, és amikor ő meghalt, én többet nem akartam játszani Szűz Máriát, mert nem tudtam más Jézust levenni a keresztfáról.

A Nemzetibe érkezve azok közé a színészóriások közé kerülhetett, akiket korábban távolról csodált. Hogyan fogadták?

A Magyar Rádiónak volt egy missziója: minden hónapban valamelyik vidéki városban egyenes közvetítésben sugárzott versműsorokat – a szerkesztő Dorogi Zsigmond volt –, amelyekben az ország vezető művészeit lehetett hallani. A helyszínen pedig élőben láthatták őket a helybeliek. Fiatal színésznőként én is sokszor köztük lehettem. A buszon oda-vissza több órát töltöttünk, ezalatt nagy beszélgetések részese vagy inkább hallgatója voltam – színházról, szerepekről, színdarabokról, életről folyt a szó. Sokukat így ismertem meg közelebbről. Amikor aztán a Nemzeti Színházban találkoztunk, már nem voltam ismeretlen előttük, hiszen a rádióműsorokban együtt voltunk. Egyébként annak idején sok helyen, sokszor találkozott egymással a színész szakma – valamennyi színház művészeit értem alatta –, jóval gyakrabban, mint manapság: rádióban, tévében, szinkronban és a forgatásokon.

Balsai Móni és Hámori Ildikó – Vérnász (forrás: Pesti Magyar Színház)

Ruszt Józseffel többször is dolgozott. Első alkalommal Zalaegerszegen játszott vendégként John Whiting Az ördögök című darabjában. Hogyan kerültek kapcsolatba?

Bevallom, nem tudom, honnan jutottam eszébe, bizonyára látott valamiben, talán épp a Passióban. Egyszer csak felhívott telefonon, hogy szeretné, ha eljátszanám Az ördögökben Angyali Johannát. Mondtam, hogy ez nagyon megtisztelő, de nekem Pesten ezer előadásom van. Nagyon sokat ment a Csíksomlyói, és a Kulich Gyula téren is voltak előadások. Végül persze igent mondtam, és folyamatosan ingáztam a főváros és Zalaegerszeg között. Nem volt még készen az ottani teátrum, ezért a helyi művelődési házban játszottunk. Akkor találkoztunk először, mámoros időszak volt, nagyon szerettem vele dolgozni.

Miért volt annyira inspiráló a közös munka?

Ruszt hatalmas zenei műveltséggel rendelkezett, ismerte és értette az operákat, rendezett is operaelőadásokat, és sok mindent a zenén keresztül tudott megfogalmazni. Olykor folytatni tudtam a mondatot, amit éppen elkezdett, mivel a zenéhez nekem is volt affinitásom. A Laodameia második részében van a címszereplőnek egy nagy monológja, amikor megpróbálja a férjét visszahívni Hádész birodalmából, a holtak országából – ez több oldalas, meglehetősen nehéz Babits-szöveg. Ruszt hozott egy Bartók-darabot, és javasolta, hogy arra tegyem rá a monológot. Hazavittem, két hétig szöszöltem vele, majd megmutattam neki, és mindketten boldogok voltunk, mert így valóban másképp szólalt meg. Még egy adalék a munkamódszeréhez: már javában zajlottak Az ördögök próbái, szinte készen volt a második és a harmadik felvonás, de az elsővel nem tartottunk sehol. Mikor erről beszéltem neki, azt mondta: „Ha megcsinálod a harmadik felvonást, akkor az első magától megérkezik.” Így is történt. Imádta a színészeket, különösen akkor, ha érezte, hogy tudnak vele menni. Nagy művész és különleges ember volt, jó humorral, öniróniával, zeneimádattal. Mindig vállalta önmagát: tudta azt mondani fél 1-kor, a 2 óráig kiírt próbán, hogy „mára végeztünk, most nem jut eszembe semmi”. És akkor leültünk beszélgetni a társalgóban, mondjuk hárman, és a másfél óra alatt annyi mindent mondott el, mintha késő estig próbáltunk volna.

Közel negyven esztendeje kötődik a Hevesi téri teátrumhoz, annak dacára, hogy átnevezték a színházat, és voltak időszakok, amikor gyakran váltották egymást az igazgatók. Honnan ez a hűség? Miért tart ki ilyen hosszú ideje anyaszínháza mellett?

Én általában hűséges ember vagyok, mert ebben nőttem fel. A családom mindig mindenhez hűséges volt: eszmékhez, gondolatokhoz, családhoz, barátokhoz. Ez belém ivódott, családi tradíció. Évtizedekkel ezelőtt nem volt ilyen nagy jövés-menés a színházak között. A mi színházunk igazgatói kinevezései mindig politikai döntések eredményei voltak. Az új igazgatókkal új kollégák érkeztek, de a mag nem változott. Nekem viszont annyi dolgom volt és van a világban a színészeten kívül, hogy azok életben tartottak és tartanak.

De voltak olyan periódusok, amikor alig játszott.

Igen, de az okkal volt. Néha „kijelentkeztem” egy kicsit.

Hogyan viselte? Hiszen a színésznek az az első, hogy színpadon legyen.

Remekül. Játszottam akkor más színházakban, talán elmentem sanzont énekelni vagy verset mondani. Megtanultam a férjemtől, hogy sosem szabad leragadnunk a múlt sérelmein. Az mindenkinek rossz, de nekem a legrosszabb. Ezeken mindig túl kell lépni. Nem kell mindig mindenütt ott lenni. Az élet állandó hullámzás. Nem lehet mindig boldognak lenni. Kell a boldogtalanság is ahhoz, hogy újra lehessen felfelé emelkedni.

Ilyen periódusban indult az Éjszakai Színház.

Azt Kőváry Kati rendezővel és Vallai Péter kollégámmal hoztuk létre. Ternyák Zoltán tehetséges, édes, sok problémával küzdő kollégánk akkor éppen ott állt feladat nélkül. Így indult az Éjszakai Színházi Egyesület, ami a nevét onnan kapta, hogy éjjel fél 11-kor kezdődtek az előadások, amikor a színészek a különböző színházakban befejezték a munkát. Először az RS9 Klubban játszottunk, Bereményi Géza Légköbméterét mutattuk be, Zoli frenetikus alakítást nyújtott benne. Mindig pályáztunk újabb támogatásra, és több előadást létrehoztunk. Márai Sándor Kalandját szintén Kőváry Kati gondolta ki. A professzort Mécs Károly játszotta. Nagy sikerű előadás volt, több mint kétszáz alkalommal ment, vidékre is jártunk vele. Megérintette a közönséget Márai világa, részben a szerelmi szál, részben a rákbetegség megközelítése miatt. Nagyon szép emlékem még abból az időszakból a Phaedra. Lackfi János újrafordította a darabot, jól mondható, modern szöveget alkotott, ami mégsem tért el Racine megfogalmazásától.

Az elmúlt egy-két évtizedből mely előadásokat tudná felidézni anyaszínházából, amelyek ugyancsak szép emlékek maradtak?

Elsőként az Oszlopos Simeon jut eszembe. Vinczénét kétszer is eljátszottam Szilágyi Tibor rendezésében. Először a Várszínházban Szakácsi Sándor alakította Kis Jánost, Sopronban pedig Selmeczi Roland. Ha meggondolom, hogy ma már egyikük sem él, a szívem szakad meg. Jó volt velük játszani, Tibor pedig nemcsak nagyszerű színész, de fantasztikus rendező is. Imádtam azt a szerepet, pedig csúnya, borzalmas asszony, maga a megtestesült gonoszság, de bármikor eljátszanám újra, akár most is. Ablonczy László igazgatása alatt következett a Régimódi történet, Meczner János rendezte, mely életem másik szép élménye a szerep miatt, de azért is, mert Szabó Magdával közelebbi kapcsolatba kerülhettem, ő is megkedvelt engem. A Régimódi történet lenyűgöző színdarab. Mindenkinek megvan a saját régimódi története, az én családomnak, és bizonyára a magáénak is. Szabó Magda erről olyan nyelven tudott beszélni, ami mindenkihez eljutott, és sorvezető lehet arra vonatkozóan, hogyan kellene élni az életet. Guelmino Sándorral több előadásban is nagyon jól dolgoztunk, ő rendezte a Petra von Kant keserű könnyeit, a Szent Lajos király hídját és Molnár Ferenc Liliomát. Ugyancsak fontos volt a Vérnász, amit Horgas Ádám állított színpadra. Sajnos éppen igazgatóváltás történt, és levették a műsorról. Kár érte, mert nagyon jó előadás volt. Akkor játszottunk utoljára együtt Fülöp Zsigmonddal, akivel azóta partnerek voltunk, hogy a színházhoz kerültem. Nagyon kedves kollégám volt.

García Lorcáról jut eszembe, hogy a Bernarda Alba házában is játszott a Művészetek Palotájában. Az hogyan jött létre?

Egyáltalán nem mindennapi körülmények között, előtte ugyanis a férjemmel külföldön pihentünk, ahol súlyos baleset ért, két méter magasból betonra zuhantam. Feküdtem Mallorca szigetén a kórházban, rádöbbentem, hogy nem látok, és eltört kezem-lábam. Ez január elején történt, és úgy volt, hogy egy hét múlva próbáljuk a Művészek Palotájában a Bernarda Alba háza musicalváltozatát, amelyben Josefát játszom. Korábban már bepróbáltuk, de még nem voltunk nagyszínpadon, és a zenekari próba váratott magára. Felhívtam Böhm Györgyöt, aki az előadást rendezte, hogy gyorsan találjon valakit, aki megtanulja a dalokat és beugrik helyettem, mert én nem leszek képes megcsinálni. Ő azonban azt mondta: „Meg vagy te őrülve? Csak gyere szépen haza, és majd eljátszod!” Mondom, „nem érted, hogy be vagyok gipszelve és össze van kapcsolva a fejem?” De ő hajthatatlan volt, és csak azt ismételgette, hogy menjek haza. Repülővel hazahoztak, egy hetet töltöttem a baleseti kórházban, majd gipszben és kapcsokkal a fejemben bementem a próbára. Előkészítettek egy tolószéket, de mire eljött a bemutató ideje, be tudtam bicegni. Kiszámoltam, hány lépést kell megtennem a színpad közepéig, ahol volt egy szék, amiben megkapaszkodhattam. Elénekeltem az áriámat, majd egyszer csak forogni kezdett velem a színpad, közben a zenekar játszott, de nem láttam a karmestert. Szerencsére a fülem a helyén volt, így végig tudtam csinálni minden gond nélkül. Utána egy kolléganő ekképpen gratulált: „Fantasztikus voltál! Na és hát a maszkod!” Szegények azt hitték, hogy Bernarda félholtra verte anyukát, mert annyira nem bírta elviselni. Nagyon sokat köszönhetek Böhm Gyurinak, aki végig türelmesen mellettem állt. Miután megoperálták a szemem, és újra láttam, Őze Áron kitalálta, hogy gyorsan játszanom kellene valamit. Maros András Gyanús mozgások című kétszemélyes darabjával kínált meg, amelyben Rancsó Dezső volt a partnerem.

Jon Fosse Alvás című darabjában olyan idős asszonyt játszik, akivel nem törődnek a gyerekei, akinek az elmúlással kell birkóznia. Hogyan hatott önre a norvég szerző világa?

Nagyon izgalmas volt a darab és az előadásmód. A rendező, Lengyel Ferenc olyan környezetet alakított ki, amelynek segítségével ez a minimalista életforma és szöveg könnyebben eljuthat a nézőkhöz, és akár ráébresztheti őket, hogy maguk is így élnek. Kemény előadás, mely nem kíméli a befogadót, és bennünket, színészeket sem. Többek között azért választottam ezt a pályát, mert mindazt, amit gondolok a világról, szeretném átadni másnak is, hátha ezzel boldoggá teszem, gondolkodásra késztetem, esetleg megváltoztatom az életét, mert valamit továbbgondolt, és miután hazament, kibékült vagy összeveszett valakivel, történt vele bármi sorsfordító a színházban látottak hatására. Ugyancsak Lengyel Ferenccel dolgoztunk az Arany-balladákból összeállított előadáson. Tizenhat ballada szólal meg az erre az alkalomra íródott, a fiatalok számára jól befogadható, modern zenével – a Vörös Rébéket például rock ritmusban énekelem.

Most éppen Lőrinczy Attila Balta a fejbe című drámáját próbálja Horváth Illéssel. Sokat dolgozik fiatalokkal. Jól megértik egymást?

Szeretek fiatalokkal dolgozni, és szeretek fiatalok között élni. Bár mi ketten a férjemmel, ha összeadom, több évesek vagyunk, mint ők hatan. Engem egyáltalán nem zavar, hogy hetvenkettedik évemben járok, de úgy látom, őket sem. Jó velük lenni otthon is, meg a színházban is, mert másképpen látják a világot, sokat tanulok tőlük, és néha talán én is tudok nekik olyat mondani, amire rácsodálkoznak. Sok energiát kapok tőlük, sokkal kevesebbet foglalkozom olyan problémákkal, amelyek a hasonló korú emberek életét gyakran megkeserítik.

Ha rájuk tekint, és egykori, a pálya legelején botladozó önmagára gondol, eszébe jut, mennyire más a helyzetük a ma induló fiatal színészeknek?

Igen. Sok szempontból nehéz a helyzetük. A közönség például az én fiatal, csodálatos tehetségű kollégáimat, akik estéről estére remekül játszanak a Magyar Színház előadásaiban, a színházon kívül nem láthatja sehol, vagy csak nagyon ritkán. A mi korosztályunkat egy egész ország ismerte meg a televízióból és a filmekből. Ma kevesebb a lehetőség, és szűk körre korlátozódik. Mi rengeteget dolgoztunk a tévében, a rádióban és a szinkronban, kevesebben küszködtek napi anyagi gondokkal, mint manapság. Nem volt éhező színész, sajnos ma ez is előfordul. Sok minden megváltozott ötven év alatt, persze „ez az élet rendje”, mint mondják. Nekem, azt gondolom, sikerült az életem, sok csodában vehettem részt, fantasztikus szerepeket játszhattam el – ha nem a színpadon, akkor a családban.

Interjúiban rendszeresen elmondja, mennyire fontos a család: férje, Szinetár Miklós, lánya, Szinetár Dóra, és persze az unokák. Sohasem okozott feszültséget a hivatás és a család összeegyeztetése?

Nekem így kerek a világ. Szeretem, hogy otthon mindig „főszerepben” vagyok, szeretem, hogy számítanak rám, hogy látom a boldogságukat, hogy megosztják velem a boldogtalanságaikat, hogy néha tudok nekik segíteni, és ők is nekem. Amit tudok, megteszek értük, úgy érzem, szeretnek engem, és ez boldoggá tesz. Nincs az a főszerep, amit többre becsülnék annál, mint hogy az unokám mellett lehessek, ha beteg. Amikor a harmadik unokám született, úgy intéztem, hogy ne legyen próbám és bemutatóm, mert segíteni akartam Dórinak. Ezt láttam a szüleimtől és a nagymamámtól, a bátyámmal mi voltunk a mindenük. Mindig a gyerekek voltak az elsők, és Dórikán is ugyanezt látom. Pedig neki is van pályája, méghozzá nagyon sikeres. A mi példánk azt mutatja, hogy össze lehet egyeztetni a családot és a hivatást. Persze az is boldoggá tesz, ha sikerem van a színházban, és nekem szól a taps, de az nem hasonlítható ahhoz, amiről az imént beszéltem. Lehet ezért kárhoztatni, és azt mondani, hogy nem vagyok igazi színésznő. De az vagyok, csak nem vagyok egy ügyű, több fontos ügyem van, ami nem feltétlenül a színházhoz kötődik.

Az interjút készítette: Ménesi Gábor

 Beszélgetés Nagy Orsolya író-dramaturggal, a Vaskakas Bábszínház tagjával

Feuer Yvett Bohócok a láthatáron nevű művészegyüttesének új produkciója, az Én, te, mi interaktív színházi tárlatvezetés. Az alkotók által összegyűjtött párkapcsolati élethelyzeteket a színészek improvizáció-ja alapján Nagy Orsolya író-dramaturg öntötte formába. 

(fotó: Takács Renáta)

Ez volt az első találkozásom a Bohócok a láthatáron csoporttal. Engem ajánlottak nekik, így keveredtem a látókörükbe. Az Én, te, mi című előadásnak volt egy előzménye, a Kapizsgálók. Az is a párkapcsolatokról szóló részvételi színház volt. Ott a nézők két pár kapcsolatának a különböző stációit követhették végig. Az Én, te, miben az az újdonság, hogy nem két, hanem sok-sok pár sokféle kapcsolatáról szól.

Hozzátartozik a történethez, hogy még a próbafolyamat elején részt vettünk egy improvizációs tréningen Elek Ányossal. Ő mutatott nekünk stratégiákat arra, hogyan is tudunk bizonyos helyzeteket kibontani. Sok párkapcsolati helyzetet választottunk, s abból kezdtünk improvizálni. Ebből újabb és újabb helyzetek születtek, nőttek ki. Ezek mind olyan problémákat feszegetnek, amelyek valósak, sok kapcsolatban jelen vannak. 

Csak valós helyzetekből indultak ki, vagy hozzátettek irodalmi alapú válogatásokat is?

A való életből indultunk ki. Alapvetően az volt a cél, hogy olyan helyzeteket tárjunk a nézők elé, amilyeneet ők is átélhetnek, vagy volt már részük ilyenekben. A részvételi színháznak az adja az értelmét, hogy mint néző, én is be tudok kapcsolódni. 

Dramaturgként itt nem hagyományos irodalmi, drámai alapú szöveggel dolgozik. Ez milyen feladatot jelent?

Nagyon izgalmas, nagyon „dramaturgos” feladat ez. Amellett, hogy az írásában is részt vehetek, nagyon izgalmas szerkesztési folyamat is. A dokumentumszínház is azért dramaturgos, mert ahhoz is a klasszikus dramaturg képességekre van szükség. Kedvelem ezt a fajta munkát. Egy ilyen próbafolyamat során az egész alkotói csapat sokkal szervesebben dolgozik együtt. Itt mindenki bele tudja pakolni a saját élményeit a darabba, amit aztán közösen alakítunk. Nagyon izgalmas az is, amikor a helyzeteket megpróbáljuk részvételi színházi formába önteni. Lehet, hogy találunk egy nagyon izgalmas helyzetet, viszont nem nagyon találunk hozzá formát. Akkor sajnos, ezektől el kell búcsúzni. Nyilván célunk minden helyzetet magas színházi minőségben előadni, de közben az is nagyon fontos szempont, hogy az egész részvételi élmény is legyen.

Hogyan választotta a dramaturg hivatását?

Amikor elhatároztam, hogy dramaturg leszek, még fogalmam sem volt arról, hogy ez a szó mit is jelent valójában. Úgy kezdődött, hogy elmentem az Örkény Színházba, s megnéztem a Mácsai Pál által rendezett Sirályt, aztán láttam Ascher Tamás Nő a múltból című előadását. Ennek a két élménynek a hatására döntöttem úgy, hogy színházzal szeretnék foglalkozni. Elkezdtem nézegetni a színlapot, hogy mi is lehetnék, amikor észrevettem: van olyan, hogy dramaturg. Azt tudtam addig is, hogy valamennyire az irodalom vagy a humán tárgyak felé szeretnék orientálódni. De akkor jött villámcsapásként a felismerés, hogy lehet így is színházzal foglalkozni.

Soha nem volt ambíciója színpadra lépni?

Nem. Én nagyon megbízható háttérmunkás vagyok. A szereplés soha nem foglalkoztatott. Most nem mondtam igazat, mert amikor először elolvastam Az öreg kisasszony autós meséit, Mosonyi Alíz mesekönyvét, akkor arra gondoltam, hogy nagyon el tudnám játszani ezt a szerepet. Pár héttel később felhívott Varsányi Péter rendező, hogy szeretné megcsinálni színházban, és mondta, hogy Takács Katira gondolt. Akkor én ezt örömmel fogadtam. A darab a Budaörsi Latinovits Színház sikeres előadása lett.

A sokféle színházi foglalkozás közül miért pont ezt választotta?

Nagyon érdekelt az, hogyan lehet a színpadi szöveget működtetni. Mennyiféleképpen lehet működésbe hozni ugyanazon szöveget, s ugyanannak mennyiféle különböző és érdekes olvasata van. Az is nagyon tetszett benne, hogy van ennek a munkának egy nagyon magányos része, amikor én vagyok és a szöveg meg esetleg a rendező. Aztán ez változik, s akkor egyszer csak élni kezd, és azt már nem én csinálom vele, hanem csodálatos emberek.  Nagyon tetszett ez a kettősség benne. Azóta már tudom, hogy a dramaturg feladata egyáltalán nem merül ki a szöveg vizsgálatában, meghúzásában és átírásában, hanem nagyon fontos felelőssége van az előadás ritmusának a meghatározásában, s abban, hogy mi is legyen ott a színpadon.

Hogyan sikerült a választott foglalkozást elsajátítani?

Amikor megtudtam, hogy a dramaturg szövegekkel foglalkozik, arra gondoltam: ez szuper lesz. Amikor leérettségiztem, épp indult dramaturg szak. Úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Nem kecsegtettek sok jóval, mondták, hogy tapasztaltabbakat vesznek föl, olyanokat, akiknek már van egy diplomájuk. De gondoltam, lesz, ami lesz, megpróbálom, és sikerült. Felvettek.

Azt adta az egyetem, amit várt tőle?

Az egyetem arra mindenképpen jó volt, hogy meggyőződtem róla, ez egy jóval komplexebb dolog, és sokkal többféle irányba lehet innen indulni, mint gondoltam. Az osztályfőnökeim Radnai Annamária és Forgács András voltak. Annamária fordító-dramaturg, András író-dramaturg. Nagyon különböző habitusú emberek, akiktől nagyon sokat kaptunk. Az egyetemen sok szempontot megmutattak nekünk abból, hogy milyen is lehet egy színház, egy színházi működés. A bábszínház megismerését is az egyetemnek köszönhettem. Gimesi Dórát kaptuk meg tanárnak. Ő a Budapest Bábszínház dramaturgja, s bizonyította, hogy a bábszínház izgalmas művészi forma, amely nem korosztály, hanem műfaj. Ez engem megragadott. Osztályfőnökeink fontosnak tartották, hogy bizonyos képzési idő után kerüljünk el szakmai gyakorlatra. Másodéves voltam, amikor Radnai Annamária beajánlott Gothár Péterhez, aki egy vizsgát rendezett az akkori bábosztálynak. Ez volt a Karnyóné. Akkor megismertem a műfajt, nagyon jóba lettem az osztállyal, és ők hívtak, bíztattak, hogy menjek bábdramaturgnak. 

Mennyiben különbözik ez a nem bábos dramaturgiától?

Különbözik már csak abból fakadóan is, hogy itt, bár jelen van egy színész, de kiegészül egy bábbal. Lehet ez egy tárgy is, de azt át kell lényegíteni. Itt az a kérdés, hogy ki az, aki mozgatja a bábot, s mi is az, amit mozgat. Mi az ő viszonyuk. Ezt például mindig fontos szem előtt tartani, amikor bábelőadást készítünk, s azt is, hogy a bábnak nagyon sok formája lehet. Lehet kesztyűs, marionett, pálcás és sokféle, és a különböző technikák különböző mennyiségű és típusú szöveget bírnak el. Például egy kesztyűs bábelőadás kevés szöveget szeret. Itt sokkal meghatározottabb az előadás ritmusa. Egy bunrakunál lehetünk szövegben bőbeszédűbbek, de ott is észben kell tartani, hogy ennek a bábnak milyen a tudása, milyen gesztusokra képes. A bábelőadásnál nem kell mindig a szöveget előtérbe helyezni, hagyatkoznunk kell a forma erejére is.

Az egyetem után is a bábhoz kötődött?

Igen. Az első munkám a kecskeméti Ciróka Bábszínházban volt. Hoffer Károly itt rendezte Muszorgszkij darabját, az Egy kiállítás képeit. Egy kötött zenére kreáltunk történetet. Nonverbális előadásról volt szó. Itt tanultam meg, hogy el lehet engedni a szöveget, s hagyatkozhatunk a hangok varázsára. Ez a mű etűdös szerkesztésű, és mi elrugaszkodtunk az eredeti zenei mesétől, s megpróbáltunk egy univerzálisabb történetet a nézők elé tárni. Abból a szempontból is érdekes munka volt, hogy egy másfél perces kis zenei etűdbe nem mindig fért bele annyi bábmozgatás meg történet, amit mi szerettünk volna. Meg kellett tanulnunk, ki kellett kísérleteznünk. 

Több bábszínháznál dolgozott, s mindegyik bábműfaj is más-más karakterű előadást hoz létre. 

Nem a színház hoz létre különböző karakterű előadásokat, hanem a rendező. Mindegyik rendezőnek más az erőssége és más-más technikával szeret dolgozni. Az évad összeállításánál pedig sokféle szempontot kell figyelembe venni. Legyen fiatalabbaknak szóló előadás, s aztán legyen kesztyűs bábos is, mert az már rég volt. Most a Vaskakas Bábszínházban dolgozom, először szembesülök azzal, hogy hány és hány szempontot kell figyelembe venni. 

Milyen szempontokat kell figyelembe venni?

Bár ez igaz a Budapest Bábszínházra is, de a vidékiekre mindenképp, hogy mindenféle kell. A legtöbb vidéki színházban bérletrendszer működik, és nyilván azok a legjobb előadások, amelyek minden közönségréteghez szólnak. A legmeghatározóbb az életkori kérdés, az, hogy hány éveseknek szóljon, mi és hogyan. Talán a hogyan kérdés a legmeghatározóbb. Lehet beszélni a válásról, a halálról, csak nem mindegy, hogy milyen eszközöket használunk ehhez. Nyilván vannak a húzócímek, amikre bejön a közönség. 

Megváltozott a képi kultúra,  a mesék ritmusa, mert más a vizuális környezet?

Minden felgyorsult, sokkal dinamikusabb lett. A bábszínház amellett, hogy próbál ehhez igazodni, igyekszik a saját értékeit is megtartani. A bábszínház soha nem tud olyan gyors lenni, mint egy animációs film, egy rajzfilm. Éppen ezért is gondolom azt, hogy a színháznak a saját útját a saját formáján belül kell megtalálnia, s azokat a kapcsolódásokat a gyerekekhez, amiket csak a színház tud,  a film nem.

Bábra szakosodott. Akkor most bábdramaturg?

Az időm nagy részében igen. Azért is izgalmas a bábdramaturg lét, mert a legtöbb mese nincs színpadi formába öntve. Ezt nekem kell megtennem. Nagyon sokszor írok szövegkönyvet. Ez számomra örömteli kiteljesedéssé vált. Most már ráállt az agyam erre. Tulajdonképpen minden egyes próbafolyamat egy újabb és újabb kihívás, mert vagy a technika más, vagy mást akar kihozni egy ismert műből a rendező. Élvezem a bábdramaturgságot, de megtörténik – ahogy az Én, te, mi esetében is –, hogy kirándulok. Furcsa is volt felnőtteknek színházat csinálni, mert ez teljesen más gondolkodásmódot kíván. 

Vannak olyan művek, amelyeket szeretne színpadra vinni?

Több ilyen is van. Azt tudom tenni, hogy ajánlgatom igazgatónak, rendezőnek. Ha tetszik nekik, és adottak a körülmények, akkor megvalósul. Ha nem, akkor is fejben tartják. Van egy-kettő olyan, amit nagyon szeretnék megcsinálni, és most már odáig is elvadultam, hogy akár szívesen meg is rendezném őket . 

Olyan erős a szándéka, hogy a rendezést is megtanulná?

Igen, de nem biztos, hogy beülnék még egyszer az iskolapadba. Elég sok rendezővel dolgoztam, és láttam különböző működési formákat. Ebből próbálom a fejemben összerakni, mi az, ami működőképes, és mi az, amit mindenképpen meg kell csinálni. Az a jó a Vaskakasban, hogy adnak erre lehetőséget, mert nagyon figyelnek az emberre. Ott mindig azt érzem, akár dramaturgként, akár társulati tagként, hogy bármilyen kételyem van, mindig van alaki, akivel lehet beszélni erről. Megnyugtató érzés, s alapja a közös munkának. Mindenki nagyon hisz abban, amit csinálunk. 

Az interjút készítette: Józsa Ágnes

 Tóth Krisztina: Pokémon go – Rózsavölgyi Szalon

A címben szereplő kérdést Adrienn teszi fel, később válaszol is: „Hát nem kell megrohadni, csinálni kell valamit.”

Aztán…

Dugig van a Szervita téri Rózsavölgyi Szalon, ez nyilván Tóth Krisztina nevének is köszönhető. Ő azon kevés kortárs alkotók egyike, akik nem is első osztályú, hanem osztályon felüli minőséget képviselnek, ennek dacára nem egy szűk kör írói, hanem valóban sokan ismerik és valóban sokan olvassák s ami több, szeretik is őket. (Nem tartozik ide, de korántsem vagyok arról meggyőződve, hogy Esterházyt, Krasznahorkait vagy Nádast is, ami természetesen esztétikai szempontból semmit nem jelent.) Jó érzékkel kérte fel Tóth Krisztinát a Szalon vezetője, Zimányi Zsófia s aligha fogja megbánni, hogy ezt tette. Hosszú és sikeres szériát jósolok az előadásnak.

A játékot, amire a cím utal, szerencsére a függetlenség szintjén sem ismerem, nemhogy a függőségén. Utánanéztem persze, egyszerű újságírói kíváncsiságból, mert a darab megértéséhez nem kell ez a háttértudás. A Wikipédián tizenkilenc oldalas szócikk szól róla, akkurátusan kitérve az előzményekre is: „Az ötletgazdák 1990-ben kezdték fejleszteni a Capsule Monsters elnevezésű első pokémonos játékot”, a szörnyecskék tehát lassan harminc éve hozzák a pénzt kitalálóiknak és forgalmazóiknak, bizonyára rengeteget. Megdöbbentő, mennyi minden van a világban, amiről az ember nem tud, noha viszonylag tájékozottnak gondolja magát! Az is megdöbbentő, milyen szédítően széles körben el tudnak terjedni az ilyen játékok (jusson eszünkbe a tamagocsi a kilencvenes évek második feléből!), még megdöbbentőbb, hogy felnőttek is lelkesen játsszák őket.

Tímár Éva és Debreczeny Csaba (fotó: Éder Vera)

A lényeg tehát, hogy a Pokémon go mobilon játszható s könnyen a rabjává válik az ember, ahogy a kártyának, az alkoholnak vagy (ami különösen káros) a színháznak. Itt Feri, a férj (Debreczeny Csaba) kerül a csapdájába, és Dorka, a fia barátnője (Ladányi Júlia e. h.), aki persze koránál fogva sokkal jobb játékos, illetve hát Feri tőle tanulja a játékot („…tetszik lenni Google-fiókjának?”) és rögtön beleszeret. Nem Dorkába, a játékba; Dorkába a szomszéd szeret bele, Józsi (Sztarenki Pál), az a jég hátán is megélő típus, akitől kiveri az embert a víz. Illetve a beleszeret nagyon nem jó szó az ő esetében, Józsinak nincsenek érzelmei, pozitív érzelmei semmiképp, ő megkívánja Dorkát, rágerjed, és amit ő megkíván, amire ő rágerjed, azt ő meg is szerzi, ilyen ember ez a Józsi.

Persze megérthetjük Ferit: végre sikerei vannak, elkapja a pokémonokat, rájuk dobja a labdát!

Egy – Tóth Krisztina szavával – „elég tipikus” magyar családot látunk. Feri és a felesége, Adri (Bozó Andrea) valahol vidéken élnek, egy nagy- vagy inkább kisvárosban, de ez ott a panel nyolcadik emeletén szinte mindegy. A panelek hasonlítanak egymásra, valahogy a környezetük is hasonló azokkal a szép parkokkal és piros padokkal. Feriék értelmiségiek, Adri tanárnő, Feri mérnök és még Antonioni filmjeit is ismeri, csak most épp nincs állása. Gyakorlati érzéke sincs, mondja róla a fia, aki szerint egyenesen autista. (Bár neki mindenki autista meg pszichopata, ahogy a barátnője megjegyzi. Dorkának tetszenek Gabika szülei, otthon náluk sokkal rosszabb a helyzet.) Ferinek lakása van, családja, mobilja és egyre szarkasztikusabb humora, az elején még Adriennt is megnevetteti. A fiuk, Gabika (Hunyadi Máté e. h.) Pesten jár a színművészetire, Dorka szintén vidéki, ő is egyetemista a fővárosban, szabad bölcsész. Épp a nagymamához, a Namához (Tímár Éva) készülődnek, akit Feri utál. Gabika nem megy, Dorkát várja. 

Sztarenki Pál és Ladányi Júlia e. h. (fotó: Éder Vera)

A Namánál, aki hol süket, hol nem, ásni kell, az édesanyjának az urnáját kell kiásni valahonnan a diófa alól, még a papa ásta el, Nama férje, aki nemrég meghalt. Csak akkor lehet eladni a házat, ha az urna megvan, Feriék pedig csak akkor költözhetnek („Nem fogunk a nyolcadikon megöregedni”), ha eladták a házat és a Nama bevonul urnástól valamilyen otthonba, amire ő elvileg hajlandó, de ha megnéz egyet, rögtön a Gulag jut az eszébe meg Auschwitz, esetleg Recsk. Feri a legszívesebben „fent” élne, ami az ő szóhasználatában is Pestet jelenti, felmegyünk Pestre, lemegyünk vidékre, ez így van magyarul. Bár mit csinálna Feri Pesten? Úgy van vele, mint a három nővér Moszkvával. 

Józsi, a szomszéd azért ugrik át, mert lenne egy remek ötlete. Hagyják ott a mamát, keresnek mellé egy asszonyt, ő véletlenül ismer is valakit, egy kárpátaljai nőt, kössenek vele eltartásit, ismer egy ügyvédet is, a Szikszait, haverságból még ki is fizetné az ügyvédi díjat – Józsinak mintha a házra fájna a foga, amit Feri nem vesz észre, semmit se vesz észre, ő csak a telefonját nyomkodja. Még nem pokémonozik, csak a híreket nézni („Delhi közelében felborult egy kisbusz”, „Zuhan az euró árfolyama”), bármit, csak ne kelljen a többiekre figyelnie, ne kelljen részt vennie az életükben. 

Valahogy senki se vesz itt részt a saját életében, nem éli, csak elszenvedi, elviseli, amíg tudja. 

Józsi látszólag más, ő mintha tudna élni, ahogy a gyerekei is, rég elhúztak külföldre („Ott van a jövő”).

Kérdés, milyen élet az, amit Józsi él. Ő mindenesetre az élet császárának érzi magát s mint ilyen, meg is rója Ferit: „Itt fogsz megrohadni. … Rendes gyerek vagy különben, csak élhetetlen. Olyan… igazi önsorsrontó.” A háta mögött egyenesen parazitának nevezi! És hát a Nama se bánta volna, ha Adrit Józsi veszi el.  

A dédit is Józsi találja meg, beszállt az ásásba, tevékeny alkat. Az időközben betoppanó Gabikáék életét is megoldaná, rögtön el is kéri Dorka – naná, hogy nem Gabika! – mobilszámát. Dorka megadja, de egyelőre Gabika után indulna, akivel a Namának végre sikerül lehozatnia a padlásról az ónémet faragott szekrényt („Ma egy ilyen … már milliókba kerül”) – Józsi természetesen segít. A szekrény fiókjában egy doboz, a dobozban a nagypapa levelei. Gabika lecsap rájuk, imádta a nagyapját, a pulóverét is hordja majd. Furcsa fiú, túlérzékeny, tele komplexusokkal, Pesten igazából „kis vidéki pöcs”-nek érzi magát, de sehol sincs otthon. Talán a fán volt a kisházban, amit a nagyapja csinált neki gyerekkorában, s ahová kötélen kellett felmászni, még a kutyát is felcipelte magával.

Ez az alaphelyzet, amit Tóth Krisztina az önmagában is groteszk urnaásással a középpontban roppant szórakoztatóan felvázol („…te mit csinálsz az ilyen kibolyhosodott pulóverekkel?” – kérdi Nama a lányától, előbányászva egy ócska ruhadarabot. „Én? Hordom őket, anyukám.”).

Aztán elindul a tényleges cselekmény.

Józsi elindítja, a groteszk játék egyre tragikusabbá válik.

Ebbe a cselekménybe Rádai Andrea értő és érzékeny kritikája szerint (Magyar Narancs, 2018. március 22.) „egy családregényre is elegendő tragédia, fordulat van belezsúfolva”, sőt „túl sok minden van kimondva, rosszabb esetben eljátszva”. Ezen elgondolkodtam. Az talán nem árt, ha egy drámának van cselekménye. „Ein Dramatiker muss bei mir cselekmény haben” – idézhetném kissé megváltoztatva Keszler József Herczeg Ferenc kapcsán leírt híres mondatát (amit egész idáig egy Karinthy-paródiába képzeltem, de ennek is utánanéztem, kritikaírás közben sokat lehet tanulni). Nem mindegy persze, hogy a cselekmény fordulatai hihetőek-e vagy sem. Számomra hihetőek s túlzsúfoltnak sem mondanám, amit látunk. Valahogy így zajlik az életünk. Óvatlanságból, meggondolatlanságból, pillanatnyi elmezavarból súlyos következményekkel járó, olykor végzetes lépéseket teszünk. Ahogy Dorka vagy Gabika vagy Feri. És történik velünk ez-az, mint Adrival. Emlékeim szerint a Hamletbe is elég sok fordulatot zsúfolt bele a szerző; igaz, az hosszabb. Azt elismerem, hogy Tóth Krisztina erős színekkel fest, de mit tegyünk, ez a család így boldogtalan. Arról meg nem lehet drámát írni, hogy jóízűen megeszik a vasárnapi ebédet.  Rádai azt is mondja, hogy rendezői invenció híján az előadás nem reflektál a mai korra, nem ránt bele a „magunk telefonnyomkodó másikranemfigyelésébe”, Feri akár dobozokat is vághatna és hajtogathatna. Ez nem jó párhuzam, Tóték messze nem találnak annyi örömöt (szinte semmit!) a rájuk kényszerített dobozolásban, mint Feri és Dorka a pokémonozásban. Mondjuk kártyára, pókerre (értelmiségi változat) vagy ultira (melós változat) át lehetne írni a mobilnyomkodást, de akkor épp az veszne el, hogy igenis ma, ma is, a civilizáció újabb és újabb vívmányai dacára, ugyanúgy nem figyelünk jobban egymásra, mint a panelek vagy a piramisok építésekor, bár az ókori Egyiptom drámatermésében nem vagyok járatos (nagy önuralommal nem poénkodom a piramisjátékkal). Ez a darab és ez az előadás bizony nagyon is mai, nem a szerző és nem is a rendező, Csizmadia Tibor hibája, ha az egymás iránti érzéketlenség nem sokat változott. Nem a világ legjobb drámáját és előadását látjuk persze, de egy nagyon jó mű nagyon jó színpadra állítását. 

Józsi azzal indítja el a cselekményt, hogy ráír Dorkára, beköltözhetne Gabikával a lánya üresen álló pesti lakásába. Amiben Dorka néha egyedül lenne, gondolja Józsi, de erről nem ír. A lány végül magában költözik, Józsi pedig támad, nem is eredménytelenül, sőt annyira eredményesen, hogy Dorka teherbe esik.  Józsi dühös, de persze erre is tud egy megoldást. Mindenre tud, Adri betegségére is, ami pedig súlyos: mellrák. Adri csak a második kemoterápiás kezelés után mondja meg az édesanyjának, mi baja, valószínűleg a férjének se hamarább. Namának erről mindössze annyi jut az eszébe, hogy másnap lemegy az esztékába és átnézeti magát. Meg az, hogy a lánya a tanítványai szüleitől igazán szerezhetne neki egy kis anyatejet, attól felerősödne. Ötletei a Namának is akadnak. Ahogy azért Ferinek is: ő azt találja ki, hogy felköltözik Pestre, talált egy üres lakást. Haditervet készít, Józsinak kellene apránként elvinni a cuccait, nehogy úgy nézzen ki, mintha ő lelépne. Ez kivételesen még Józsinak is sok most, lelépni a bajban, de Feri, sajnos, alkatilag alkalmatlan a betegápolásra, pláne, hogy hányás is lesz, meg kiszáradás, Józsi ezt is tudja. De biztos küld majd pénzt, már ha talál állást.

Amúgy Józsi is meglóg, kimegy a gyerekeihez.   

Gabika közben elmerül a nagyapja leveleiben. Ezek a levelek egy régi baráthoz, katonatárshoz szólnak, akit Gabikámnak szólít, ezért lett Gabika is Gabika. Hogy a nagyapa homoszexuális volt-e vagy csak nagyon erősen kötődött egy barátjához, nem derül ki – a feleségéhez, a Namához aligha kötődhetett. Az unokáját imádta, Gabika is őt. Egyedül őt. És most néhány hónapja megtalálta Dorkát: „Olyan jó, hogy te vagy. Hogy mindig olyan… olyan… biztonságos érzés ez nekem.” Ez a biztonságérzet foszlik szét egy pillanat alatt, amikor együtt találja Dorkát és Józsit. Az egyetlen élő ember, akihez kötődött, átverte. Ezt nem bírja elviselni. Józsi az ügyvéden keresztül zsarolja Dorkát: vagy kifizeti a négyszázezer forint bérleti díjat, vagy elveteti a gyereket. Józsi szerint egyértelmű, miként fog dönteni, de Dorka meg akarja tartani az ikreket, pedig a szüleihez nem költözhet velük haza, azt se tudhatják, hogy terhes. Az ügyvéd is tud egy remek megoldást: „Azt mondta, hogy neki van egy-két ilyen kis lakása, és hogy meghúzhatnám magam az egyikben. Ő el tudja intézni, hogy ne kelljen fizetni, én meg…”

Tímár Éva és Bozó Andrea (fotó: Éder Vera) 

Az utolsó jelentben Adrit látjuk és Dorkát, Adriéknál. Illetve már csak Adrinál. Karácsony van, a fát díszítik, Adri próbál megoldást találni a maga és a lány helyzetére, szállást is ad neki. Úgyis csak ketten lesznek. Én nagyon szeretném hinni, hogy igaz, amit mond: „Rendben lesz minden, ne félj.” Talán lehet. Csak ne látnánk a hátsó falra vetítve egy panelházat, amire Adrit az urnafalak is emlékeztetik: „Olyan mindegyik, mint valami lakótelep.” (A kis színpad szűkös lehetőségeit Enyvvári Péter díszlettervező vetített képekkel növelte meg.)

A boldogtalanság, a kudarc, a tragédia persze nem panelfüggő. Adrinak van ereje és van benne részvét, van benne, nem tudom máshogy mondani, szeretet. Talán a betegsége sem gyógyíthatatlan. Ami a drámában történik, történhetne máshogy is, ha a szereplők máshogy viselkednek. A rosszat, a tragédiát nem az ananké, nem a feltartóztathatatlan végzet okozza, hanem a kényelmesség, az érzéketlenség, az önzés. Feri nem akar megrohadni a nyolcadikon, megszökik. De a mobiljával viszi az önzését is. Adri pedig azt kérdezi: „Miért kéne megrohadni?” Itt vagy bárhol máshol. Lehetne élni is, tartalmasan, hasznosan, megint nem tudok másként fogalmazni, szépen. 

Azt hiszem, ezt mondja Tóth Krisztina is, azon az erős és összetéveszthetetlen hangon, ami már régtől fogva sajátja.                                  

Az előadást három kiemelkedő alakítás is emlékezetessé teszi. Tímár Éva elviselhetetlen, rigolyás anyát és anyóst mutat meg, de eljátssza azt a hajdani előkelőséget is, amit a gyerekkorából hozott, még a háború előttről, amikor „valami nagy palotában vagy miben” lakott. Sztarenki Pál negyedművelt, pörgős, rámenős, veszedelmesen kedélyes, tenyérbe mászó fickót állít elénk, akinek mindig tele lehet lével a kis piros övtáskája (jelmez Molnár Anna). Bozó Andrea most is elképesztően jó! Adrijának még azt az ártatlan előítéletességet is megbocsáthatjuk, ami Dorkával kapcsolatos kérdéséből derül ki: „Te, nem erdélyi ez a lány? Hogy nem szól semmit, érted, de mindent megjegyez…” Aggódik a fiáért, nyilván semmi baja nem lenne, ha Dorkáról kiderülne, Erdélyből jött. (Feri persze nem válaszol, épp csak vakkant valamit. Pokémonozik.)

Egy alkotó nem attól nagy, hogy hány műfajban alkot. De én azért rendkívül örülök, hogy Tóth Krisztina a költők és a prózaírók után immár a drámaírók közösségének is teljes jogú tagja. 

D. Magyari Imre

Bertolt Brecht: Kurázsi mama – Veszprémi Petőfi Színház

A veszprémi Kurázsi mama-előadásban a cselekmény jelen idejeként 2032-t meg 2040-et emlegetnek. Ezúttal tehát nem a harmincéves háború alatt, a XVII. században játszódik a dráma, hanem a közelinek mondható jövőben. Ettől az ember egy kicsit máshogy néz mindent: Kurázsi mama zöld selyemblúzától kezdve az elsötétedett sírkőkeresztig. (Kik fognak majd nyugodni ebben a temetőben?)

Bertolt Brecht darabja könnyedén illeszkedik bele egy sötét, csatazajos disztópiába. Bár a legelső pillanatok még szinte andalítóan harmonikusak, ugyanis a színpadot eltakaró függöny patinásan gobelinszerű – illik a szép, szecessziós színházbelsőhöz. Azután a rendező Funtek Frigyes archív (felteszem, első világ-) háborús filmrészleteket vetít a függönyre, ami in medias res visz bennünket a hadiállapotba. 

A függöny mögött rideg, kietlen táj: körben sínpálya – ezen közlekedik Kurázsi mama kocsija, a kormányos sínautó –, őrtoronyszerű fémépítmény magasodik, emelvényeken járhatni. Csík György díszlete minden lehetőséget megad ahhoz, hogy a játszók a teret horizontálisan, vertikálisan és cirkulárisan bejárják, végigdolgozzák. 

Míg a néző a látvány befogadásával van elfoglalva, a szereplők belekezdenek az első jelenetbe: egy igen béna kettősbe. Két, terepszín gyakorlóruhába öltözött, koránál fogva már kiszolgáltnak látszó katona beszélget egymással, illetve egymásra. Mondja mindkettő egyszerre a magáét, miközben teljes arcukkal egymásra néznek, ahogy az voltaképp csak a színpadi dialógusok résztvevői között szokás. Szerencsére ez rövid felvezetés csupán, mindjárt megjelenik középen a kocsin Börcsök Enikő, és belefog az első dalába németül. (Azután magyarra vált.) Helyben vagyunk. A szereplőkavalkád kitisztul, és hamarosan minden hősünknek kihúzzák a kalapból a papírra vetett, vészjósló fekete keresztet.

Hogy Börcsök Enikő a Brecht-darab neki való főszerepét játssza a veszprémi Petőfi Színházban, amely az utóbbi években meglehetős ritkasággal mutat be fajsúlyos, húsbavágó drámát, az több szempontból is jó dolog. Egyrészt mert a színésznő húsz évvel ezelőtt már találkozott a művel, amikor a Vígszínházban Kútvölgyi Erzsébet lányaként a néma Kattrint alakította. (Egyébként nem ez az egyetlen olyan szerep, amiben Kútvölgyi Erzsébet utódaként mutatkozik. Például pár éve a Pesti Színházban a Jó estét nyár, jó estét szerelem Varga Veronikájaként szintén Kútvölgyi nyomdokaiba lépett. Ha figyelembe vesszük, hogy vígszínházi évtizedeiben Kútvölgyi Erzsébet szereplehetőségei mennyivel alatta maradtak annak, amilyen pályát a képességei és a színészi tudása alapján befuthatott volna, akkor az talán ad némi okot aggodalomra Börcsököt illetően is.)

Másrészt az is jó dolog, hogy Börcsök Enikő Kurázsi mamájának két gyerekét a színésznő növendékei játsszák: a színiegyetemi osztályából Bajor Lili és Konfár Erik. Színpadi együttműködésük Brecht kapcsán minden bizonnyal rengeteg szakmai és emberi hozammal jár. 

Börcsök Enikő, Bajor Lili e. h., Gaál Csaba Attila és Konfár Erik e. h. (fotó: Gáspár Gábor / Veszprémi Petőfi Színház)

A két magas, erős fiatal a törékeny Börcsök mellett rögtön az akcelerációt is behozza a képbe: Kattrin és Eilif nagyobbra nőttek ugyan a mamánál, ám ez a legkevésbé sem biztosíték arra, hogy életképesebbek is nála. Bajor Lili Kattrinja kedves, szemrehányó szemű lány. Nem egészen, vagyis nem hangtalanul néma; egyszer majdnem érthetően üvölt és toporzékol a bátyja után. Pocakká rejti ruhájában az Yvette vágyott piros cipőjét. Amikor a nagyjelenete következik, a lakosság zajos figyelmeztetése, akkor felmászik a magasba, és ott egy fémhordót püföl fáradhatatlanul. Technikailag azt nem sikerül megoldani, hogy míg ő odafent teljes erőbedobással hangoskodik, addig hallható legyen az alant elhangzó szöveg is, márpedig ennek híján alkalmasint nem érthető, hogy miről van szó, mi folyik itt egyáltalán.

Konfár Erik Eilifje jól megtermett, magabiztos fiatalember, aki meggyőzően fölényes, életrevaló és gyakran viszket a tenyere. Egy másodperc alatt zavarodik össze körülötte és benne minden, amikor kiderül, hogy ami a háborúban még érdem volt, győzelem és diadal, az most egyik pillanatról a másikra megtorlandó bűnné vált. A harmadik gyermeket játszó Gaál Csaba Attila szintén jó: busafejű, erőteljes Stüsszi, széles, buta mosollyal. A vendégművészek sorát gyarapítja az előadásban Szombathy Gyula, aki a szakácsot játssza, és a színészi ambíció mellett valami egészséges, ámbár némiképp közegidegen kedélyt is sugall, amikor például megvesz egy eléggé satnya, félig kopasztott csirkét Börcsök Kurázsijától. A második részre befújják őszülőre Szombathy Gyula fényesen sötét haját.

A Kurázsi mama tisztesen felcsiholt előadása alaposan megdolgoztatja a veszprémi társulat azon tagjait, akik kisebb-nagyobb feladatokat kaptak a fővárosi művészekre épített bemutatóban. A legszebb, legkoncentráltabb jelenlét Módri Györgyié, aki égővörös kócos hajjal, terepszín cicanadrágban, tangóharmonikával és egy-egy betétdal eléneklésével kíséri végig a főhősök történetét. Az események menetében kap egy pár fekete cipőt, és úgy örül neki a Kurázsi mama kocsiján ülve, mint egy nem néma Kattrin. Derekasan dolgozik az Yvette Pottier-t játszó Halas Adelaida is. A sínek között bóklászva énekli el dalát – az előadást öt zenész kíséri a zenekari árokból, ahonnan derékig kiemelkedik a karmester –, kifogástalanul meggyőző énektudással. Annyira az éneklés magas minőségén van azonban a hangsúly, hogy magából a szövegből talán egyetlen szó sem jut el a néző fülén át az agyáig.

Börcsök Enikő a Kurázsi mama előadásában (fotó: Gáspár Gábor / Veszprémi Petőfi Színház)

Az előadás mint a darab cselekményének figyelmeztető jellegű lebonyolítása mindenekelőtt arra teremti meg a lehetőséget, hogy Börcsök Enikő otthon legyen a címszerepben. Úgy is mozog benne, otthonosan, legyen bár rajta barna bakancs, nadrág, szoknya, piros sapka vagy szőrös kardigán. (A jelmezeket szintén Csík György tervezte.) Az első felvonás végén kell Börcsökre a legjobban figyelnünk. Akkor, amikor megértjük, hogy mi a baj. Panaszt tenni érkezik a kapitányhoz, mert a pénzt indokolatlanul követelő katonák szétszabdalták a boltját. Egy fiatal katona ugyanott a jutalmát reklamálja dúltan, hevesen, üvöltve. Aztán leül. Kurázsi pedig tudja, hogy az ember ültő helyében nem lázad. Előbb-utóbb behúzza a farkát. Az életet és az embereket alaposan ismerő markotányosnő elénekli a dalt a nagy kapitulációról. Ne koptasd a szád! Nyelni kell, nyelni kell, nincs más oltatom. Úgyhogy ő már nem is tesz panaszt. (Egyébként ez sem segít; így is rámegy a családja.)

Egyszer, a Száz év magány vígszínházi előadásában már elalélva megcsodáltam Börcsök Enikőben azt, hogy milyen szépen és hatékonyan pucol zöldséget, krumplit a színen. Gyönyörű szakszerűséggel kezelte Ursulaként a konyhakést. Most, miközben Eilif életére alkudott, ebédet készített éppen, úgyhogy szintén pucolt. Hálás vagyok nézői sorsomnak, hogy újra láthattam tőle ezeket a könnyed, egyszerre profi és meghitten házias mozdulatokat. 

Stuber Andrea