Beszélgetés Hobóval 2017-ben

1989-ban írt, Hobo sapiens című könyvében felidézi kisebb-nagyobb ütközéseit, átvitt és nagyon is valóságos értelemben vett, fizikai összecsapásait a Kádár-rendszer hivatalnokaival és rendőreivel. Művészként valahol a tűrt és a tiltott kategória határán létezett. Édesapja, az egykori partizánparancsnok, ugyanennek a rendszernek volt fontos embere, miniszterhelyettes, országgyűlési képviselő, vezérigazgató, akivel korán szembefordult, majd tizennyolc évesen végleg elszakadt tőle. Mára kicsit változott a helyzet. Hobo 1995-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét, 2004-ben a tisztikeresztjét, 2011-ben a Kossuth-díjat, 2015-ben az Artisjus Életműdíjat, nemkülönben Piliscsaba díszpolgára. 2013 óta a Nemzeti Színház tagja, rendes fizetésért, az öltözőjében beszélgetünk. Úgy látom, a helyzettel ellentétben, ő nemigen változott. És közben elkészített negyvenegynéhány lemezt. A legújabb albumán Bob Dylan dalait énekli. És megjelent Hobo ludens című kétkötetes könyve, összes el nem veszett írásával. A könyvbemutatón, 2017. október 3-án, amikor a Dylan-dalok is elhangzottak a Nemzeti színpadán, a jelen lévő Bródy János is kapott egy példányt, Zoránt is várja egy. Megható, szép pillanat volt. 

(fotó: Rózsa Erika)

Amikor 1980-ban vagy 81-ben a kispesti egészségügyi szakközépiskolában Péter Zsuzsa nevű tanítványom megkérdezte tőlem, hogy „Tanár úr, jön Hobóra?”, és elmentem, nem gondoltam volna, hogy itt fogunk találkozni – igaz, sok minden mást sem, ami aztán megtörtént. Tudom, sokat beszéltél és írtál róla, de induljunk innen: te mit képzeltél akkoriban a jövődről? 

Semmit. Harminchárom évesen, 1978-ban a saját örömömre kezdtem zenélni; sosem gondoltam, hogy zenész vagy előadóművész leszek. Amatőrként, mániákusan, de magyarul játszottam Doors-, Rolling Stones-számokat, néger bluesokat. Mást csináltam, mint amit szoktak és máshogy. Eszembe se jutott, hogy sikerem lesz – semmit se gondoltam a jövőről. Filmekben szerepeltem, írtam novellákat, amik meg is jelentek komoly irodalmi lapokban, többen azt várták, hogy író leszek, de ezzel sem törődtem különösebben, bár az írás érdekelt. Elég nehéz előéletem volt. Csak úgy léteztem. Tanítottam egy csepeli gimnáziumban, ezt komolyan vettem, ez volt az első, ami a kosárlabdázás után jól ment. Egyetemet végeztem, történelem-népművelés szakon, 1977-ben kaptam diplomát. Nem volt egyszerű, 68-ban kirúgtak, mert Szalkai Sándor filmrendező szakos hallgató és Balázs-Piri Krisztina, az Eötvös klub akkori vezetője fasiszta izgatásért feljelentett, ugyanis az Eötvös Klubban Doleviczényi Miklóssal, a Kex későbbi orgonistájával előadtunk egy számot, aminek én írtam a szövegét. A Lakájdalnak konkrét címzettje volt, a Népszabadság egyik újságírója, aki mocsadék cikket eszkábált arról, milyen emberek hallgatták a klubban az Omegát. Neki szólt: „Biztonságban vagy, / A szád tehát nagy, / Príma lakáj vagy.” 

Az ember harmincévesen már szokta tudni, mit akar…

Ez nekem addigra sem sikerült. A Lakájdal után írtam és fordítottam szövegeket a P. Mobilnak, a Kexnek, a Syriusnak, a P. Mobilba beugrottam a beteg Vikidál Gyula helyére énekelni, aztán bekerültem a műsorukba, majd én lettem az előzenekaruk énekese. Ott éltem a rock and roll világában, vagy inkább a világának a peremén. Aztán 1978-ban egy Lajos utcai kocsmában megalakítottuk a Hobo Blues Bandet, aminek a nevét John Lee Hooker Hobo Bluesa után választottuk – és engem is Hobónak hívtak a kosárlabdacsapatban. A dobos, Szakács László Sashalmon lakott, az ő pincéjében gyakoroltunk szénkupacok és krumplis zsákok között. 1978 augusztusában léptünk fel először, a Lőrinci Ifjúsági Parkban, most is a P. Mobil előzenekaraként, vagy ezerkétszáz fiatal előtt. Rolling Stones-számokat játszottunk és a Riders on the Stormt, a Vándor az útont a Doorstól, mindegyiket az én magyar szövegemmel. Elindultunk. De akkor sem lett volna baj, ha a blueséneklés nem jön be, szerettem tanítani. Tudtam, színész sosem lennék, hiába biztattak. Nem tudok szerepet játszani, mindig ugyanaz vagyok. Több színházi felkérés közül sajnos kettőt nem utasítottam vissza, meg is buktam mind a kétszer. 

Azt mondtad egy interjúban Jász Attilának, aki Tatán kérdezett nosztalgikusan arról, hogyan vertek meg ott a rendőrök 1979-ben, hogy a verés közben tudatosult benned, milyen fontos számodra az együttes: „…a zenekart féltettem, nem a szabadságomat” – a csapatot a betiltástól kellett félteni. 

A semmiből törtünk elő és órák alatt az élre ugrottunk, ami a figyelmet illeti. Kultikus számokat játszottunk, Szimpátia az ördöggel, Adj menedéket, Dobókocka, Éjféli csavargó, Vándor az úton, Spion, amik nekem sokat jelentettek, és a közönség is ráérzett erre a zenére. Amikor elfogytak a kultikus dalok, elkezdtem saját számokat írni. Nehéz sorsú, sehová nem tartozó kamaszok, csövesek, egyetemisták, parasztgyerekek és melósok hallgattak minket, bárkinek játszottunk, aki eljött. Nem vettünk célba semmilyen generációt vagy társadalmi réteget, csak nyomtuk, ami jött. A Szimpátia miatt Módos Péter, az Egymillió fontos hangjegy teljhatalmú főszerkesztője a '79-es Kisstadionbeli koncert után szintén lefasisztázott, amiből szélsőséges jelenetek következtek és sietve távoznia kellett. 1980-ban már tizenegy megyéből voltunk kitiltva. Angi János debreceni történész napra pontosan tudja a Hajdú-Bihar megyei száműzetésünk kezdő és végső dátumát. A politikai rendőrség a koncert utáni hétfőn kiszállt az úgynevezett Sanzonbizottság irodájába, ahol Szenteczky Andrásné titkárasszony bemutatta nekik az engedélyezett szövegek angol eredetijét. Mivel ezek főleg Rolling Stones-számok voltak, az egyik főhadnagy dührohamot kapott, mondván, hogy ezek a dalok a kapitalizmust bírálják és a feljelentők mit szórakoznak velük.

 A Nyugat már akkor is hanyatlott. Nyilván nagy hatásúak voltak az olyan saját szövegek, mint a Közép-európai hobo blues No. 2.: „Viharban születtem, / világ végén alszom, / Ne bántsatok engem, / Mert én nem haragszom.” Vagy az Édes otthon: „Anyám a konyhában gyászolta magát, / A kocsmába küldött, hozzam el apát…” Mindkettő szerepel a legelső lemezeteken, az 1980-as Közép-európai hobo blueson. 

Az első lemezek összes dalát hosszú ideje játszottuk már a bulikon, így tudtuk, hogy jól fogják őket fogadni. Persze azt nem, hogy ennyire. Bár a lemezmegjelenés akkoriban nagyon fontos volt, engem nem nagyon érdekelt és ma sem izgat. Élőben szeretek játszani. Az a legfontosabb. A szövegek zene nélkül persze nem érték volna el azt a hatást, amit így. Szerencsére Póka Egon ontotta a jobbnál jobb dallamokat, amik – ennyi idő után elmondható – túlélték az eltelt negyven évet. Nem volt ezekben semmilyen előre kitalált szándék, csak jöttek maguktól. Itt éltünk és így. Erről szóltak.

Azt mondtad, elég nehéz előéleted volt, pedig az édesapád miatt igazán kikövezett úton indulhattál volna el. Erről a Hobo sapiensben nemigen beszéltél, hisz édesapád még élt. 

Nem várták a jöttömet, édesanyám még a háború alatt lett terhes. Születésem Budapest felszabadításának napjára, február 13-ra esett, mondtam is régebben, hogy egyidős vagyok a szabadsággal. Az apámmal való kapcsolat hét-nyolc éves koromtól kezdve nem működött. Azt várva nőttem fel, hogy végre leléphessek. Pesten kezdtem el a vegyipari szakközépiskolát, de az otthoni helyzet miatt Veszprémben fejeztem be, és érettségi napján végleg eltűntem otthonról. Mindenfelé laktam, albérletekben, kollégiumban, az egyik nagynénémnél, egy általános iskolai barátomnál... Kályha nem volt a szobában, a nagymamája meleg téglákkal fűtötte az ágyat. És közben vegyésztechnikusként dolgoztam az Egyesült Izzóban.

Most miért kell ezen nevetni?

A lámpakémiai üzemosztályra kerültem, remek életünk volt. Egyszer például meglátogatott minket maga Hruscsov elvtárs is. Két nappal előtte ellepték a gyárat a nyomingerek és az aknakeresők. Mivel az összes udvar tele volt fémhulladékkal, a kereső folyton sípolt és a pasik megőrültek. Aznap hajnalban az összes gépet átállították semleges gázokról levegőbefúvásra, nehogy hangrobbanás történjen a Nagy Vezér jelenlétében. Így az összes gép huszonnégy órán keresztül selejtet gyártott, akkori pénzen számítva is többmilliós veszteséget okozva. De ez nem számított, mivel nem durrogtatott senki, és hatalmas ivászattal ünnepelték meg a sikert. Maga Brutyó János elvtárs dicsérte meg a főnökséget, a gyárigazgató, a párttitkár valamint a személyzeti osztályvezető, Pinczésné is kitüntetést kapott. A Szocialista Munka Hősei lettek. Innen jelentkeztem az egyetemre, okiratot hamisítva, mert a papíromra azt írtam, hogy az apám segédmunkás, pedig akkor még nagyfőnök volt valahol. Aztán egyetem helyett Mezőtúron találtam magam a gépkocsizó lövészezredben.

Sorsfordító pillanat, amikor az őrtoronyban a rádióból meghallod a Rolling Stonestól a Kis vörös kakast.

64 novemberében. Ma is megvan az őrtorony, pár éve jártam arra, megnéztem. 

Az édesapáddal később normalizálódott a viszonyotok?

1992-ben végleg kiátkozott, még a temetéséről is kitiltott. 

Nem is voltál ott?

De. A kisebbik öcsémtől apám azt kérte, ha meghal, a sírja felett egy színész szavaljon József Attila-verseket. Elmentem és elmondtam néhányat. Ez 2000-ben volt. 

Mi történt '92-ben? Egy évvel korábban Jávorszky Béla Szilárd még arról írt a Playboyban megjelent kiváló interjúja elején, hogy az édesapád megbékélt a foglalkozásoddal.   

Nem emlékszem, hogy Jávorszky Béla mit írt, csak arra, hogy az interjút inkább én csináltam magammal. 

Van ilyen… Mostanra mennyire halványult el, hogy enyhén szólva nem volt harmonikus a kapcsolatotok?

Ha az embert kiskorában verik, azt nem nagyon lehet feldolgozni, bármeddig él is. Tök jól vagyok és boldogan élek, de az emlékek bennem vannak. Nyilván meghatározták a fejlődésemet, a személyiségemet. A legnagyobb problémát az jelentette, sőt jelenti ma is, hogy aki jó volt hozzám, azt azonnal és fenntartás nélkül elfogadtam, ennek következtében aki akart, úgy vert át, mint a szart. Mindenkinek bedőltem. Több mint fél évszázadon át kihasználtak. Tulajdonképp vannak, akik ma is ezt teszik.

„…hisz mint a kutya hinnél / abban, ki bízna benned” – írja József Attila. 

Hát igen. Olykor ma is megeszem a „szalámit”, hogy egy a rock and roll-szlengben használatos kifejezéssel éljek.

Édesapád lelkes vadász volt, sőt vadászkalandjait Szuhai István álnéven még meg is írta. Gondolom, ez ott van a pályád egyik csúcsát jelentő 1984-es Vadászat és a későbbi Vadaskert mögött.

Már kisgyerekként utáltam a vadászatot. Távcsöves puskával lőttek az etetőhöz csalogatott vadakra.

Az édesanyáddal milyen volt a viszonyotok?

Imádtam és ő is szeretett. Sok szomorúságot okoztam neki a lázadásommal. A gyerekei miatt sokáig tűrte a nehezen elviselhető alávetettséget, aztán elege lett és elvált apámtól.

És a két testvéreddel milyen?

Józsival, nagyobbik öcsémmel napi kapcsolatban vagyok.

A Hobo sapiensben megemlítesz egy gyerekkori élményt: a Csinn-Bumm Cirkusz előadásán csak te sírtál együtt Szamócával, a bohóccal… 

Így volt. Ma is nagyon könnyen meghatódom. 

Ezt én kóros érzékenységnek mondanám. Úgy látom, nem tiltakozol.

Nem én! Az együttérzés ma sem hiányzik belőlem. Mikor gyerekkoromban a pártvezetés balatonlellei üdülőjében nyaraltunk, a kiszolgáló személyzet gyerekei egy kis nyári plusz kereset miatt segítettek szüleiknek takarítani. Beálltam közéjük, mert sajnáltam őket és ezzel porrá zúztam az apámat. A miniszterhelyettes elvtárs fia a cselédek gyerekeivel együtt takarít! Sosem értettem, hogy nekünk, állítólagos kommunistáknak, miért vannak szolgáink, cselédeink. A szüleimtől úgy tanultam, hogy ilyen csak a kizsákmányoló kapitalista rendszerben van. Ebből kiindulva ma is úgy gondolom, hogy én elsősorban az egyszerű embereknek játszom. Ha valamit elértem életemben, akkor az az – és elég sokat dolgoztam rajta –, hogy ne legyek budapesti értelmiségi. Ez sikerült. 

Szerintem elsősorban az említett kóros érzékenységnek köszönheted, hogy eljutottál Adyhoz, József Attilához, Pilinszkyhez. 

A kommunista felső tízezerből, ahonnan én jöttem, senki nem tévedt erre az útra. Onnan utat, hitet találni nem volt egyszerű. Nem véletlenül keveredtem kisebb politikai balhékba. Először 1963-ban jelentettek fel, még Veszprémben… Már a hosszú hajam miatt is folyton bajok adódtak. Az ötvenes évek végén a Szabad Európán hallgattam Chuck Berryt, felhangosítottam, kihallatszott az utcára. Apám elvert, Földes elvtárs fia ne hallgasson Szabad Európát. Az utcán nőttem fel, voltak olyan haverjaim, akiknek az apja megjárta a háborút. Rubarics Laci édesapjának eltalálták a nyakát, Potyondi édesapja géppuskásként szolgált és beleőszült abba, hogy hány orosz katonát lőtt le. Sok mindenről hallottam tőlük. Egyszer megkérdeztem otthon, mi történt a katyńi erdőkben, ahol 1940 tavaszán a szovjetek több mint huszonegyezer lengyelt lőttek agyon. Ezzel is kihúztam a gyufát, mert kételkedni mertem a Szovjetunió tisztességében. 1956-ban, tizenegy évesen elvittek egy kelet-németországi táborba, nehogy disszidáljak. Kopaszra nyírtak, az se volt akármi! Fél évig dekkoltam Rostock mellett egy Usedom nevű szigeten, egy csomó intézeti magyar gyerekkel. Általános iskolai oktatás volt, az orosz mellett németet is tanítottak. Meg kezet mosni, fésülködni, felkelni, ezekre emlékszem. 

Ezek fontos dolgok. Mi vitt az irodalom felé?

Az első vers, ami még gyerekként igazán megfogott, A haláltánc-ballada, Faludy György Francois Villon modorában írt verse volt: „A földbe térünk mindahányan, / s az évek szállnak, mint a percek, / véred kiontott harmatával / irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!” Tizenkét éves koromban kaptam meg a stencilezett kötetet Verbőczy Nándor barátomtól. A legjobb barátom hatéves koromtól haláláig Nándi volt. Ő ősi arisztokrata család leszármazottja volt, én pedig a legújabb arisztokráciáé. Hatalmas könyvtáruk volt, sok tőle kapott könyvet olvastam, így találtam rá a versekre. Az iskolában másfajta költeményeket tanítottak. A hatvanas években láttam az Egyetemi Színpadon Latinovits Zoltán, Mensáros László estjeit, hallottam Sebőéket, megismerkedtem Eörsi Istvánnal, Ascher Tamással, a hetvenes-nyolcvanas években sokat jártam a kaposvári színházba. Egyetemista koromban botlottam bele József Attila Tanítások című versébe, ami az istenkeresésemet is befolyásolta. Már működött a Hobo Blues Band, amikor megismertem a Nagyon fájt. „…énnekem / pénzt hoz fájdalmas énekem / s hozzám szegődik a gyalázat.” Úgy éreztem, hogy ez én vagyok. Ez a vers döntötte el, hogy megcsinálom az első József Attila-estet. Ahogy a zenében, az irodalomban is rátaláltam a mestereimre.

Tényleg nem lehetett könnyű megtalálni az utadat.

De az általános iskolától kezdve a kissvábhegyi úti bandáig, a vegyipari technikumtól a kosárlabdacsapatokig, a különböző kémiai üzemektől, a katonaságtól a Szabó Ervin Könyvtárig mindenhol olyan emberek vettek körül, akik utálták az úgynevezett szocializmust, így nem volt nehéz másfajta világnézetet, gondolkodásmódot tanulnom, mint amit otthon és az iskolában sulykoltak. Egyedül az ELTE bölcsészkarán találkoztam hithű balosokkal, akik már az első héten rástartoltak a különböző KISZ-funkciókra, hogy ötödév után bennmaradhassanak a dialektikus materializmus tanszéken. Ezek mellett Bereményi Gézával, Spiró Gyurival, Bódy Gáborral, Dobay Péterrel, Radnóti Sándorral jártam egy évfolyamra. Szerepeltem néhány Balázs Béla stúdiós kísérleti filmben, és kialakult a legendám is, a felső tízezerből szökött Hobóé. Aztán '68-ban – más okok mellett – életem első szerzeménye, a már említett Lakájdal miatt kikerültem az egyetemről és az akkor már pezsgő beatzenei élet közepébe csöppentem, nevezetesen a Kex együttes körébe. Bódyt, Szentjóby Tamást egy pécsi közös filmezés után én vittem közéjük. Lassacskán megismerkedtem a demokratikus ellenzékkel, bár Rajk Lacival már '66-ban együtt kosárlabdáztam, a könyvtár pedig megtűrt ellenzékiek lerakodóhelye volt. Én sokáig csak tagadtam mindent, csupán azt tudtam, mi nem akarok lenni. Nem akarok a Földes elvtárs fia lenni. Végül „Hobo” lettem. A hazugságokat elutasítani nem volt nehéz, annyira egyértelműek voltak. Mindezek mellett láttam, hogy apám hogyan juttatja kiváló állásokba a rokonait, akik nem igazán értettek semmihez. Az egyik nagybátyám a harmincas évek végén parkett-táncos volt egy csak gazdagok által látogatható kávéházban, ahol éltes hölgyeknek szerzett örömet, majd később a rendőrtiszti akadémián marxizmus-leninizmust tanított. Apám másokat is elhelyezett pártvonalon, vagy szakszervezeti főnökként. Hatalmas gőg sugárzott belőlük, emiatt már tízévesen utáltam őket, amit azonnal megéreztek. A személyes konfliktusok tovább erősítették bennem a szembenállást. Azt azonban máig sem értem, hogyan volt bátorságom az érettségi napján, 1963 júniusában apám elé állni és végleg szakítani vele. 

A Halj meg és nagy leszel című előadásban – Nemzeti Színház (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Otthon voltak könyveitek? Egyáltalán: hol laktatok? Mert nem egészen mindegy, hol az az utca, amelyikben utcagyerek valaki…

Hatéves koromig Újpesten éltünk, aztán nyolc éven át a Kissvábhegyen, egy villában. Onnan átmentünk a budagyöngyei Varázs utcába, ahol Biszku Béla, Marosán György, Galambos és Pőcze elvtárs is lakott. 1961-ban a rózsadombi Apostol utcába költöztünk, én 1963-ban innen léptem le végleg. Csak sokára lett saját lakásom, a váláskor elvesztettem ezt is. 1995 karácsonya óta Piliscsabán élek boldog családi életet.

És mit kaptál, tanultál a mestereidtől, aminek ma is hasznát veszed?

Ha az ember csak továbbadja azt, amit kapott, már megtette a kötelességét. Nekem szerencsém volt, még a magamét is hozzátehettem. A legfontosabb azonban az a felismerés, amit Jordán Tamásnak és Vidnyánszky Attilának köszönhetek, hogy amit csinálunk, az fontosabb nálunk. Az alázat a legfontosabb, ez hozhatja meg a hitelességet.

Olyan sok pénzt egyébként nem hozhatott fájdalmas éneked. 

Nem, és többször ki is raboltak, egyszer az utcán is. 

Most jó anyagi helyzetben vagy? A „meggazdagodás” szót nem merném használni…

Ahhoz képest, amilyenben a hetvenes-nyolcvanas években voltam, igen. Például van állandó fizetésem…

A Pilinszky-lemez a te ötleted volt?

Természetesen. 2009-ben jelent meg a Circus Hungaricus. A végén van egy ars poetica-szerű szám, a Kisember. Ő az, aki a hátsó sorban ül a cirkuszban, akinek nincs gazdag rokona, s akinek, ha elköszön, csak a bohóc felel: „Szerencse fel!” Egyszer belehallgattam a lemezbe és megdöbbentem: én, aki annyi szeretetet kapok az emberektől, akik eltartanak, akiknek köszönhetem, hogy szabad maradhattam, csak ennyit tudok nekik mondani, hogy „Szerencse fel!”? Totál kiborultam, nem először és tartok tőle, nem utoljára. 

Úgy érezted, úgy érzed olykor, kevés, amit csinálsz?

Pontosan. Pocsékul voltam akkor is, és újra elővettem a Pilinszky-kötetet. Az Apokrif nagyon megrázott. „Látja Isten, hogy állok a napon. / Látja árnyam kövön és kerítésen. / Lélegzet nélkül hagyja állani / árnyékomat a levegőtlen présben.” 

Pillanatnyilag utolsó lemezed hőse Csokonai Vitéz Mihály, de már felénekelted a Bob Dylan-albumot.

Szerencsére mindkettőhöz sok segítséget kaptam. Mick Jagger, aki nem buta gyerek, mondta még a hatvanas években, hogy nem ártana, ha az embert időnként seggbe rúgná valaki, de nincs, aki megtegye. Én megkeresem azokat az embereket, akiket megkérhetek, hogy figyeljenek a munkámra és szóljanak, ha valamit rosszul csinálok. Nem dőlök be magamnak. Sokan kritika nélkül elfogadják, amit csinálok, de ami másoknak tetszik, az nekem sokszor még kevés. Csokonainál Szirtes Edina Mókus mint zeneszerző csépelte a fejemet. Most Bob Dylannál Kiss Zoli. Nem volt egyszerű. A szöveg és a zene közötti vékony résbe kell belecsúszni, az egyik a hasadat és a térdedet horzsolja le, a másik a hátadat és közben alig kapsz levegőt. 

Jó szemléletes kis kép…

A legelső önálló estem anyagát Eörsi István műveiből állítottam össze 1983-ban, Ascher Tamás rendezte a Szkénében. A zenét Márta Pista írta. Az utolsó előadás hatalmas siker volt, aztán bejött Ascher és az asszisztense, majd egy számtanfüzetből kitépett kockás lapokról huszonnégy oldalnyi megjegyzést olvasott fel, hogy mi volt rossz. De ez így van rendben. Nem kell kímélni. A produkció a lényeg. Amit csinálok, mindig fontosabbnak tartottam magamnál, ezért is tudtam túlélni a nehéz időket, ezért nem adtam fel, ezért nem kerültem válságba. És tudás és alázat révén lehet csak ott lenni a zene és a szöveg mögött. Ez más, mint amikor valaki csak arra figyel, hogy szépen énekeljen. Nem tudok énekelni, sose tudtam, de ki tudom magam fejezni, megpróbálok közvetíteni, átadni valamit. 

A kóros érzékenység – de mondhatunk kóros túlérzékenységet is – mellett nagyon sok erő is van benned. Ez át tud csapni agresszivitásba?

Ha megtámadnak, akkor igen. Az egyik legszörnyűbb, amikor megérzed a saját erődet. Nem támadtam meg soha senkit, de ha engem megtámadtak valóságosan vagy képletesen, volt, hogy visszaütöttem. Fogtak rám pisztolyt is, az akkori lakásunkhoz közel, a Batthyány utca és a Fő utca sarkán, '93-ban. Dunaújvárosba mentem József Attila-estet tartani, nem én vezettem. A sofőrbe belekötött egy pénzszállító kisbusz vezetője, ki is szálltak hárman, kiszálltunk mi is. A kisbuszból előjöttek még ketten, az egyiküknél pisztoly volt, amit felém tartott. Mondtam, az a helyzet, hogy hétfőn bemegyek a munkahelyedre és kirúgatlak, utána pedig a szart is kiverem belőled, és visszaültem.

Így hirtelen ennyit a nagy költő kapcsán.

Persze nem mentem be a munkahelyére. Rossz passzban voltam épp, akkor váltam el másodszor, a zenekarban is gondok támadtak. Úgy döntöttem, ha a saját szülővárosomban le akartak lőni, akkor elmegyek innen. Valaki ajánlott egy telket Piliscsabán, elvitt megnézni, olyan dumája volt, hogy a Margit hídnál látatlanban megvettem. 

Ma is érnek támadások a sajtóban. 

Tíz éve még komoly indulatokat keltettek bennem, ma már nem érdekelnek. Tudom, kik fogják a tollat és azt is, hogy kik diktálnak. Bár olykor be kell szólni, azt nem tudják kezelni. Ha szemtől szembe megérzik az erőt, végük van… A sok sunyi újseggírót, netpatkányt, álneves kommentelőt már évek óta nem olvasom, érdemi kritika meg nincs.

Nem akarok kitérni a támadásokra. Támadnak azért, mert elfogadtad a Kossuth-díjat az Orbán-kormánytól, sőt elfogadtad a Nemzeti Kulturális Alap tizenkét milliós támogatását egy nagy projektre, mert Vidnyánszky Attila Nemzeti Színházában vagy tag – kérdeztek ezekről eleget. Nem mindig értek veled egyet, nem mindig örülök annak, amit mondasz egy interjúban, de úgy gondolom, tényleg nem változtál. Majd akkor kezdek aggódni, ha Wass Albertet énekelsz.

Az előző kormánytól is elfogadtam volna a Kossuth-díjat, Hiller István terjesztett fel a 2005-ös József Attila-év után, amikor száznegyvenhét előadóestet tartottam tíz hónap alatt. Ám Medgyessy Péter kihúzott. Ennek viszont örülök, mert róla tudjuk, amit tudunk. Most is kívül vagyok mindenen, ahogy közvetlenül a rendszerváltás után is kívül voltam. Voltak nagy kihívások. Sok-sok milliót ajánlottak annak idején, hogy egyik vagy másik párt választási kampányában felhasználhassák a dalaimat, a személyemet, még a Fidesz országgyűlési képviselője is lehettem volna 1990-ben. Soha nem tartoztam sehova, aminek posztumusz lesz majd eredménye: „Halj meg és nagy leszel!” Majd ha vége lesz mindennek, számtalan barát jelenik meg a temetőben, akikkel sosem találkoztam. Cseh Tamással is ez történt. 

Ő ma már – 2014 óta – program, kilenc alprogrammal, a program elindulását Balog Zoltán és L. Simon László jelentette be. 2013 óta szobra is van. Látod, ezt sem gondoltam volna… De ezt csak úgy mondom, bánatosan. 

A gyűlöletkampány távol tart a napi politikától. Mindegyik kormány csinált jót is meg rosszat is, hogy melyiket mennyire, az nem az én dolgom és nem is akarok vele foglalkozni. 

Nem olvasnád a híreket, nem néznél tévét?

Azt, ami itt folyik, nem lehet nem látni. Ám akárhová nézek, akármilyen számomra szimpatikus ügyben folyik tiltakozás, azonnal olyan politikusok és közéleti figurák jelennek meg, akik előttem teljesen hiteltelenek, sőt gyakran nevetségesek. Azt a szolgálatot, amit a magaménak érzek, nem tudja egyik oldal sem kisajátítani és nem is adom oda egyetlen oldalnak, egyetlen kormánynak sem. Még mindig százharminc alkalommal lépek fel évente, a közönséget nem tudták elvenni.

Attól nem félsz, hogy a Másik Magyarország című számod megint aktuális lesz? „Ki állította meg az órát? Nehéz idők jönnek, / Másik Magyarország, / Félek tőled.” Az órát nem is megállították: visszaforgatták.

Ezen még nem gondolkodtam. De ha a Nem lehet két hazád aktuális lett, ezzel is megtörténhet. 

Az erő ott van abban is, hogy idén nyáron a Művészetek Völgyében Taliándörögdön tíz nap alatt tíz fellépésed volt. 

Huszonnégy. Tíz különböző műsor este, azaz hét előadóest és három koncert, köztük először a Bob Dylan-összeállítás. Délutánonként négy fontos interjú, tíz hobológiai előadás. A hobológia igen komoly tudomány, Mózsi Ferenc költő találta ki Amerikában a „First Hungarian Hobological Society”-t, majd hazatelepítette, és létrejött a Magyar Hobológiai Társaság. Ahogy Marx nem volt marxista, én sem vagyok hobológus, ám én vagyok a hobológia állatorvosi lova. Ez folyt Taliándörögdön, a Hobo-udvarban. 

A Nemzetiben nem feltétlenül a legsajátabb közönséged néz meg.

Ide is sokan eljönnek a hobósok közül és olyanok is, akik sosem jártak még koncertemen, nem ismerik a lemezeimet. 

És megvan még a régi közönséged?

Meg tudtam tartani, igen. Május elsején a Tabánban harmincezren voltak, gyerekek és idősebbek is. De tudom, a rock and roll-kultúra megszűnt, betöltötte a szerepét. Idejétmúlt figura vagyok én is, aki már nem része a mai zenei világnak. Nekem változatlanul a rock and roll, a blues az etalon. A Kex, a Syrius, Cseh Tomi, Radics Béla, a Stones, a Doors, Dylan, Clapton, Muddy Waters, Tom Waits.

Honnan van ennyi erőd?

A család, az emberek. És súlyzózom.

Ne má’! Súlyzózás! Ennyi lenne?

Sose ittam, sose cigarettáztam, a kábítószert kipróbáltam ugyan, de ez egész rövid ideig tartott. És huszonnégy éve élek boldog házasságban, két gyerekünk van, Angéla és Borbála. 

Szeretik azt a zenét, amit csinálsz?

Igen, de ha otthon vagyok, nem hallgathatják.

Egyik legrokonszenvesebb tulajdonságod az állandó irónia és önirónia, ami a honlapodra írt beszámolóidban is ott van. Például a taliándörögdi napokról ezt írtad: „Esténként előadtam művészetemet, mert az nekem van.” 

Gyerekként is állandóan a marháskodáson járt az eszem. Sosem tudtam teljesen komolyan venni magam. Nem tudom, ezt honnan örököltem. Nem építem a saját múzeumom sem, azt se tudom, hogy melyik szám melyik lemezen van. Mindig előre megyek. 

Állandó szereplőid, alakmásaid a bohóc, a csavargó, a ripacs, állandó helyszíneid a cirkusz, az út, az országút. Ezek honnan vannak? Mi köt hozzájuk ma is?

A Csinn-Bumm cirkusz, Jack London, Villon, Kerouac, az Easy Rider, Svejk, Fellini minden filmje, köztük az Amarcord, a véremben és a lelkemben van. Ezerszer újranézem, újraolvasom, hallgatom őket. 

Gondolsz a halálra?

Bármikor jöhet. Többet kaptam az emberektől, az élettől, mint amennyit reméltem, talán többet is, mint amennyi járt volna. Amit el akartam végezni, annak nagy részét elvégeztem. Megjelent a Hobo ludens című ezernégyszáz oldalas könyvem, minden írásom benne van, ami nem veszett el. Jön a Bob Dylan-lemez, meg az egy szál gitáros album és Az utcazenész című monodráma, ami a magyar zene utolsó fél évszázadáról szól. És meg akarom írni, hogy miért maradtam itt. 

Képes vagy olykor pihenni, kikapcsolódni?

Idén már sokadszor voltam Mártival Korfun, onnan egyenesen a müncheni Rolling Stones-koncertre mentünk. 

Akarsz velük, a Stones tagjaival találkozni?

Azt sem tudják, ki vagyok. De végigjártam egy utat, amin ők indítottak el. És még néhány kilométer hátra is van. 

Az interjút készítette: D. Magyari Imre

Pintér Béla: Ascher Tamás Háromszéken – Katona József Színház

Immár régi szokásom, hogy a Pintér Béla-darabokról és előadásukról semmit nem akarok tudni. 

Mármint a bemutató előtt.

Utána annál inkább.

Ha az ember szorgalmas néző, az évek során nagyjából megismeri a drámairodalmat, ha Hamlet meghal az előadás végén, nem éri meglepetés, az akkor érné, ha Hamlet nem halna meg, de ilyen, azt hiszem, még Mohácsiéknál sem fordult elő. Kortárs darabokat ritkán mutatnak be nálunk, kortárs magyar darabot pláne ritkán (bár épp a Katonában egy Spiró-premierre készülnek, és játsszák Bognár Péter, Csalog Zsolt, Egressy Zoltán, Ménes Attila, Németh Ákos egy-egy művét), meg kell becsülni, ha az ember úgy mehet színházba, hogy semmit nem tud a megnézendő darabról, előadásáról. Jó esetben még a szereposztást is eltitkolhatjuk magunk előtt, bár annak Pintér Béla esetében maradva van várhatósága, hogy a Pintér Béla Társulat feltehetően Pintér Béla-darabot fog játszani Pintér Béla rendezésében s ebben maga Pintér Béla is színre lép. 

De azt már nem, hogy a Parasztoperában meg fog jelenni egy cowboy, hogy Klárika milyen megoldást kínál Andrisnak A Sehova Kapujában, egyáltalán, hogy mi az a Sehova Kapuja, vagy hogy A bajnokban hirtelen becammog egy medve (ez a kedvencem). Pintér Bélának egyik legfontosabb eszköze a meghökkentés és én hagyom magam meghökkenteni, sőt várom, készülök rá, és nagyon hálás vagyok érte. Határozottan dühös voltam magamra, amikor a hvg.hu-n elolvastam egy előzetes interjút Elek Ferenccel és Thuróczy Szabolccsal, amiben arról is szó volt, hogy az új darabban versben beszélnek.

Fekete Ernő, Keresztes Tamás és Bezerédi Zoltán (fotó: Horváth Judit)

Előfordul, hogy a meghökkentő fordulatok dacára az előadás vagy a darab nem tökéletes, legalábbis nekem akadnak kifogásaim, de ez így van rendjén.

Mi tagadás, kifogásaim most is akadnak, de nem vagyok biztos benne, hogy mindegyiket illetően egyetértek-e magammal. Bennem nem olyan nagy a harmónia, mint Tabajdy Sándorban, a katonavári színigazgatóban, akinek figuráját ketten játsszák, remek összhangban.

A legfőbb kifogásom az, hogy a darab első kétharmada és az utolsó harmada közt mintha lenne egy törés, komikum és tragikum most nem szervül egymással, élesen elkülönülnek. Mintha egy operett (legyen népdal!) zenéje hirtelen tizenkét fokú muzsikában folytatódna. A darabban is emlegetett magyaróvári sertésszelet tejszínhabbal megbolondítható, gépolajjal már kevésbé. 

De lehet, hogy szervülnek.

Miért kéne ezt nekem most tudnom, mikor még csak egyszer láttam az előadást, ami természetesen igen élvezetes és igen elgondolkodtató? Persze, éppen kritikát írok. De egy kritikusnak nem lehetnek vitái – termékeny, előremutató vitái – önmagával? És nem tárhatja ezeket olvasói széles tömege elé? 

Nem szervülnek? Szervülnek? 

Az Ascher Tamás Háromszéken című darabot A bajnok kapcsán megjelent értő és jóindulatot árasztó, pártatlan reflexiók egyike ihlette, fellendülne a kortárs magyar drámairodalom, ha a szerzők elmélyültebben olvasnák az újságokat. Valaki azt kifogásolta… De álljon itt az eredeti szöveg, oly szép! A Heti Válasz 2016. március 24-i cikkének címe költői kérdés volt: „Pintér Béla mikor ír drámát egy színházigazgató szaftos magánéletéből?”, a leadben pedig ezt olvashattuk elkerekedő szemmel: „Bemutasson-e a Katona József Színház egy darabot, mely arról szól, hogy egy direktor miként késztette abortuszra a feleségét? Szempontok Pintér Béla botrányos bemutatójához.” (Már Sümegi Noémi is azt írta kritikájában három nappal korábban, hogy „Pintérék túllőttek a célon”.) És a szerző, Szőnyi Szilárd hosszan taglalta Albert Györgyi könyve alapján Máté Gábor magánéletét. Tavaly, 2017-ben, az április 20-i számban ugyanő tudatta, hogy „A Heti Válasz Máté Gábort »lejárató« cikkét állítja színpadra Pintér Béla”, egész kicsit félreértve a történteket s láthatóan mit sem tudva a művészi alkotófolyamatról. Amiről amúgy nem lehet sokat tudni, de valamennyit mégis. Utalnék Örkény István egypercesére, az Élmény és művészetre, amelyben a világűrből visszatért festőt, akinek pedig a napfoltokat is megmutatták, egy narancs ihleti meg, amit a sajtótájékoztatón hámoz egy újságíró. Szőnyi azóta is megfigyelés alatt tartja Pintért, a célszemély új darabjának főpróbájára is elment (egy újságíró legyen bátor), és „a sors szeszélyéből” épp a „főhős-igazgató” szomszédságában kapott helyet. Egy igazgatónak olykor nagy terheket kell elviselnie.

Valaki azért magyarázza el – kísérelje meg legalább – Szőnyi Szilárdnak, hogy A bajnok nem egy fideszes politikusról szól, s az új darabnak sem Máté Gábor a főhőse, még csak nem is Ascher Tamás. Akkor sem, ha a hőst Máté Gábornak hívják, akkor sem, ha a másik hőst Ascher Tamásnak, akkor sem, ha az őket játszó színészek frizurája, maszkja és játéka is őket idézi. A valódi és a darabbeli figuráknak, minden látszat ellenére, annyi közük van egymáshoz, mint – ahogy a műben mondják – a vértesszőlősi előembernek az elveszett frigyládához. Így a mű és az előadás nem Máté magánéletéről szól, nem is Ascheréról, hanem valami egészen másról.

Igaz, Pintér Béla azt a látszatot kelti, mintha a valódi Ascher és a valódi Máté életének egy periódusa, a kaposvári színház nagy korszaka pertraktáltatna itt, ezt erősítik a nagyszerű jelmezek-maszkok (Benedek Mari), a két színházat régi plakátokkal megidéző díszlet (Khell Zsolt), Tabajdy Sándor Babarczy Lászlóra és Zsámbéki Gáborra egyszerre utaló neve (az igazgató figurájának megkettőzése remek ötlet és folyamatos humorforrás), nemkülönben az, hogy a mesélő egy Bezerédi Zoltán nevű figura, akit Bezerédi Zoltán játszik. A hangnem olyasféle, mint amiben régi katonatörténeteket, iskolai, munkahelyi történeteket szoktunk felidézni kissé átalakítva, megkönnyebbülve, hogy túl vagyunk rajtuk, önmagunkat is kifigurázva. A látszat az első órában az, hogy anekdotikus-nosztalgikus-parodisztikus visszaemlékezést látunk, egyszerre bepillantunk, bekukkantunk, bevoyeurködünk a kulisszák mögé, mint mondjuk az Othello Gyulaházán című Gádor Béla-vígjátékban (amiből Zsurzs Éva rendezett tévéfilmet 1967-ben). A nézők szeretik az atelier-humort, már ha értik, a színészek szeretnek színészeket játszani, Aschert és Mátét láthatóan nagy élvezettel és kiválóan jeleníti meg Keresztes Tamás és Fekete Ernő, ahogy Thuróczy Szabolcs és Elek Ferenc is Tabajdy Sándort. Nem akármi azt hallgatni (s gondolom, előadni sem) kellemes borzongással, amit Bezerédi énekel: „Hej, Ascher Tamás! Aj, de nehéz megfelelni néked! / Folyton bántod a legjobb színészed! / Hol ezt kéred, hol azt kéred számon, / Hej, bármit teszek, csak rosszul csinálom.” Ennek azonban megvan az a veszélye, hogy a nézőtérről előbb-utóbb elfogynak azok, akik annak idején otthonosak voltak Kaposváron, emlékeznek a nagy sikerekre, látták Ascher Tamásnak már a Katonában bemutatott Három nővérét (Szőnyi Szilárdnak üzenem: igen, Aschernek van három nővére, a háromból másfél baloldali, másfél jobboldali, Pintér Béla legközelebb róluk fog írni trilógiát antik metrumban). Elfogynak a bennfentesek (és a magukat annak vélők). Igaz, akkor is lehet majd nevetni a színházi világ egyszerre ironikus és szeretetteli ábrázolásán, hisz van itt minden: rivalizáló színésznők (Borbély Alexandra, Pálos Hanna; az utóbbi azt mondja a másiknak, illetve hát Kerti Borbála mondja ezt Kút Juditnak mézesmázosan: „Jaj, úgy szeretnélek már a Bajor Gizi Múzeumban kitömve látni téged!”), féltékeny, sértett, okos rendező (Friedenthal Zoltán), lecsúszott színész (Takátsy Péter), megtűrt, öreg színésznők (Enyedi Éva, Szirtes Ági – kevés szövegük ellenére mindketten érzékeltetnek egy-egy sorsot, Enyedi Éva különösen megrendítő, akkor is, amikor Bárdossy Bettike hét abortuszon túl nagyon őszintén, nagyon közönségesen és nagyon szomorúan fogalmaz: „…Vágyom a meg nem született gyerekre, / De arra is, hogy még egyszer faszt fogjak a kezembe!” Ebben ott egy élet.) Lehet kutatni, kik lehetnek Kisházi Tutya (Kovács Lehel) és Kis Pista (Rajkai Zoltán) és a már említettek mintái, az ő neveik mintha nem mindig utalnának közvetlen modellre. (Ebből a szempontból nem szerencsés Tordán Léda neve, ami ugye a frenetikusan játszó Jordán Adél nevére utal, indokolatlanul.)

Takátsy Péter, Friedenthál Zoltán, Rajkai Zoltán és Jordán Adél (fotó: Horváth Judit)

Ez a rész, az első kétharmad talán kicsit hosszúra is nyúlik, de Pintér Béla eddig még sosem beszélt a színházi, szakmai élményeiről. 

Azt is mondhatjuk, olyan, mintha egy mesében lennénk, nekem a verses szöveg is mesejátékot idéz, bár utalhat az Anyeginre is. Még inkább meseszerű, trufaszerű az erdélyi világ, népzenével (Ökrös Csaba), néptánccal (György Károly), a román igazgatóját utáló Tegerdy Áron kolozsvári rendezővel (Pintér Béla), egyszerű székely emberekkel, egymáshoz nem hasonlító ikrekkel, kürtőskaláccsal. A háromszéki turnéval, amin Lédáék a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarországot éneklik – nyilván egyikünk sem gondolja, hogy ez a romániai magyar színjátszás. (Ebben a részben Elek Ferenc idéz meg egy sorsot nagyszerűen az ügyelő-mindenes András bácsiként.) 

Valójában tehát egy mesei, virtuális világban vagyunk, ahol nem érvényesek a fizika törvényei. A Bezerédi Zoltánt játszó Bezerédi Zoltán a mostani Katona József Színházban kezdi a történetét, aznap este, amikor az előadást nézzük. Azt, aminek a nyitánya 1987-ben „tündökölt fel” Máté Gábor fejében, s látjuk is az álomképet, amiben a színészek népzenére táncolnak és népdalt énekelnek – ez afféle Pintér Béla-i túlcsavarás, semmi bajom vele, hisz van benne szellem, nem is kevés – kezdem alkotói védjegynek tekinteni. Ugyanilyen, amikor a berúgott Bezerédi helyett a két iker meséli tovább a történetet… Bezerédi azt mondja Máté Gáborról, hogy a Katonavári Kaposa József Színház hét éve szerződtetett tagja. Ez elvileg az 1987-es év, a valódi Máté 1980-ban végzett és került a kaposvári színházhoz. De az egyik színésznő arról beszél, hogy egyszer elment az RTL-be – ez a fontos kultúrmissziót teljesítő csatorna Magyarországon 1997 óta létezik, ahogy a híres, Ács János rendezte Marat-előadást is később mutatták be, 89-ben, míg az Ascher Tamás rendezte Három nővért korábban, 1985-ben. És van egy, szerintem szükségtelen célzás a hazai, 2017-ben felszínre került szexuális zaklatásokra: Katonaváron a megyei kórház igazgatójáról derül ki, hogy ápolónőkkel szexel. „Olyan dolgok zajlanak abban a zárt világban, amit mi el sem tudunk képzelni” – kommentálja Tabajdy. Szóval bármikor lehetünk. A mai Bezerédin ott az egykori haja, mondja is: „…Ha lesz ebben a darabban egy igaztalan szavam, / Hulljon le a fejemről a hollószínű hajam.” És lehullik! (Ezt a mondatot Bezerédi Zoltán idézte, akivel az általam látott előadást követő nap találkoztam a Katona előcsarnokában s megkérdeztem, nem félnek-e, hogy a nézők egy az egyben veszik a látottakat. Bennem azért van némi aggodalom. Bár akkor mi van?) 

A Marat-előadást Pintér Béla emlegeti. 

Nem szerzőként, hanem szerepként: a szerző önmagát is beírta a darabba, Dankó István játssza remekül. Illetve beleírt, rengeteg öniróniával, egy ilyen nevű figurát, aki a népzene, a néptánc bűvöletében jár Erdélybe s Háromszéken összetalálkozik a Kaposa művészeivel, így Mátéval, aki őt is, Tordán Lédát is magával viszi Katonavárra, hogy megcsináljon velük egy újszerű Három nővért, látjuk is majd egy részletét. 

Utána változik az anekdotikus-nosztalgikus-parodisztikus hangnem, hisz „sötét árnyék” borítja be a történetet, sőt tragédiába torkollik. Léda, aki nagyon szeretne Magyarországra kerülni, Háromszéken Ascher Tamásnak is, Máté Gábornak is odaadja magát, de aztán az utóbbiba szeret bele, hisz ő hozza magával. Terhes lesz, de a gyereket, a nő minden kétségbeesett ravaszkodása ellenére, egyik férfi sem akarja vállalni, önzőn és ridegen lerázzák az állapotos nőt. Léda Szolnokra költözik. Sorsát korábban a narrátor előre elárulta („Egyébként ennek az egésznek az lesz a vége, hogy…”), de ez fel sem tűnik, nekem legalábbis nem tűnt fel, tehát sokkoló, ami történik. A darab rosszul végződik, Bezerédi rövidre zárja a mondandóját, a fináléban még megszólal a dal, amit Máté Gábor víziójában hallottunk az elején: „Én is voltam, mikor voltam…”, ami szintén Léda sorsát vetítette előre. 

Azt nem tudom tehát, hogy az első kétharmad és az utolsó harmad, komikum és tragikum szervül-e egymással úgy, mint Pintér Béla más darabjaiban. Mert igaz ugyan, hogy múltidéző vidám anekdotákat mesélve eszünkbe jut egy-egy szomorú történet is, elkomorulunk, elhallgatunk, de ettől még a darabban és az előadásban ez lehet dramaturgiai, esztétikai törés, zökkenő, ha Jordán Adél sokszínű, nagyszerű, megrendítő játéka át is hidalja a két rész közti különbséget. Mintha csorbát szenvedne az egységes átformáltság esztétikai követelménye, hogy szépen fejezzem ki magam. Ez nem egyneműséget jelent, hanem a különböző, akár nagyon is eltérő hangnemek – tetszik ma nekem ez a szó – szervülését. Hajlok afelé, hogy a törés ott van. Ami nem zavar annyira, hogy nézőként az előadás ne rántson magába. 

Akárhogy is, ez a darab és ez az előadás, ihletője légyen bármi, nekem arról szól, hogy életünk során, bármennyire igyekszünk is, s dolgozzunk bár színházban vagy kórházban, nemigen ússzuk meg anélkül, hogy sérüléseket, olykor gyógyíthatatlanul súlyos sérüléseket okozzunk másoknak. Önzők vagyunk olykor, ridegek, kegyetlenek, férfiak – Stuber Andrea kritikájában „férfibűnök súlyos tömegé”-ről beszél –, és nők is. (Ami, fájdalom, nem menti fel A bajnok polgármesterét! Ő a saját céljai érdekében mindenkin céltudatosan és gátlástalanul gázol át, mintha a szolgálati autó és egyéb kiváltságok mellé neki külön erkölcs is járna, szolgálati erkölcs!) A művészet, többek közt, erről szól, a művészek, többek közt, erről beszélnek. Ha úgy tetszik, ebből az erősen szennyezett talajból, a mindennapi életünkből sarjad ki a művészet varázslatos virága. 

A művészeté, amely ebben az előadásban végig hangsúlyosan jelen van. Szól a zene, énekelnek, táncolnak, verset mondanak, olykor még haikut is, fejből, Katonaváron a Macbethre készülnek, Kolozsvásárhelyen az Anyegin egy megkapó részletét mutatják be a Kaposából érkezetteknek („Tamás, te tényleg nem vetted észre, hogy én álombeli medvét játszom?” – kérdi sértetten a kinti színész, akit Takátsy formál meg), Máté Gábor, Tordán Léda és Pintér Béla a Három nővér jegyében találnak egymásra, meg is csinálják úgy, ifjúi hévvel, hogy Olga – akit férfi játszik, míg Szoljonijt Oravecz Sárika, Csebutikint pedig megkettőzték –, Mása, Irina és a többiek magyar népdalokat énekelve kommunikálnak. Csehov e darabjának már csak ez a sorsa nálunk, Körmendi János paródiája után most itt van Pintéré, ami önparódia is a javából: pompás, pompás, pompás! A „megnézés” előtt – még nem tudjuk, hogy a Három nővér kapcsán – Máté Gábor rövid bevezetőt mond: „És akkor egy mondat arról, hogy létezik-e a kortárs művészetnek valamiféle szabálya? / Vajon az alkotó tetszése szerint bármit elénk tehet? / Avagy hol húzódik a társadalmi erkölcs művészekre is vonatkozó határa? / Urambocsá’: szabad-e színpadra állítani valós személyeket? / Nos, énszerintem szabad. Mert mi mindannyian szenvedő, esendő emberek vagyunk. / A nézőtéren és itt fent, függetlenül attól, hogy kik vagyunk civilben, összetartozunk. / S persze kell, hogy nevessünk. Nem szégyen a néző szórakoztatása, / De a katarzis egyetlen, valós útja az alkotók teljes kitárulkozása, / ez a valódi cél. És ha néha el is vétjük az egészséges arányt, / Higgyétek el: nem akarjuk más faszával verni a csalánt!” Ezek nyilván Pintér Béla szintén ironikus szavai. Miközben világos, s ezt ő tudja a legjobban, hogy nem valós személyeket állított színpadra, sem most, sem máskor, ha egyes színpadi figuráknak van is közük valós személyekhez. A teljes kitárulkozás pedig nem az intimszféra közszemlére tételét jelenti (bár jelentheti azt is), hanem azt, hogy a létrejött műben a maguk teljes személyiségével ott vannak az alkotók. 

Thuróczy Szabolcs és Elek Ferenc (fotó: Horváth Judit)

Művészi alkotófolyamat, narancs… Az egyik jelenetben Ascher Tamás behoz egy ócska gyerekjátékot: „Még a Királyhágón találtam rá erre a nyomorult kis búgócsigára. / Figyeljetek! Megmutatom, mi a Három nővér szubsztanciája!” Felpörgeti, majd amikor a pörgés abbamarad, csak ennyit mond: „Értitek? Ennyi Anton Pavlovics Csehov üzenete. / Nem illik hozzá semmilyen más cifrálkodó zene. / Én azt hiszem, hogy meg fogok próbálkozni vele.” 

Nem mindenki olyan szerencsés, hogy narancsot vagy búgócsigát talál. S ha talál is, a kérdés az, mihez kezd vele. Pintér Béla egész jó kis drámát írt egy színigazgató szaftos magánéletéből.    

D. Magyari Imre

Sorsok vannak. Azt nem tudom, hogy előre írják-e őket, de egynémely nagyon is olyan, mintha romantikus szellemiségű, Jules Verne  fantáziájú szerző költötte volna őket.

Halász Péter (1943. Budapest ‒ 2006. New York) magyar avantgárd író, színész és rendező munkássága a színháztörténet különös darabja. Korának dacos, alkotó alakja, aki mint minden igazi művész, erőteljes önálló látás- és kifejezésmóddal bírt. Tizenkilenc évesen  Ruszt József irányítása alatt a legendás  Universitas Együttes tagja, majd 1969-ben Kassák Ház Stúdió néven színházat alapít Breznyik Péterrel, Koós Annával, Kollér Mariann-nal, Bálint Istvánnal, Buchmüller Évával. Az együttes tagjai voltak továbbá: Algol László, Bajcsay Mária, Bácskai Dóra, Bősze Andrea, Dobos Ernő, Kovács László, Kovács Miklós, Körmendy Mária, Lajtai Péter, Laurenczi Ágnes, Márton János, Molnár Gergely, Nánay István, Őrsi Katalin, Scherter Judit, Szeghő István, Szendrei Éva, Simon Sándor, Can Togay, Virág Csaba. 

Előadásaikat nem engedélyezték. A Két testvér balladájának nem volt bemutatója,  a Mindenki csak ül meg áll és a Labirintus cíművel a magyar hatóságok  hivatali engedélye nélkül vettek részt a Nancy-i Színházi Fesztiválon és felléptek a Párizsi Centre Americaine-ben. 1972-ban A skanzen gyilkosai című  előadást betiltották és a működési engedélyüket megvonták.

A társulat Halász Péter és Koós Anna Dohány utca 20. szám alatti lakásába költözött. Itt gyerekeknek rendeztek báb- és meseelőadást is, meg például itt született a Felkészülés meghatározatlan idejű együttlétre, amiben a színészek és nézők egy vízszintesen kifeszített lepedő nyílásán dugják ki a fejüket. 1973-ban meghívás és engedély nélkül szerepeltek a wrocławi színházi fesztiválon, ami miatt a hatóságok bevonták az útlevelüket és négy évre megtiltották külföldre utazásukat. Továbbra is dolgoztak, 1975-ben Csehov Három nővér című darabját állították színpadra, Halász Péterrel Irina, Bálint Istvánnal Olga és Breznyik Péterrel Mása szerepében. A Dohány utcai lakásszínházban filozofikus, szürreális és abszurd darabokat adtak elő. Halász itt lett az alternatív színházkultúra egyik legfontosabb egyénisége. Nem maradhattak ki Halászék a Galántai György és Klaniczay Júlia által szervezett Balatonboglári Kápolnatárlatok sorozatából –  performance-ukat követően többéves emigrációba kényszerültek.

Valójában megkérték őket, hogy hagyják el az országot. 1976-ban Squat Színház néven dolgoztak tovább Párizsban, Londonban, Amsterdamban és több helyütt Nyugat-Európában, végül New Yorkban telepedtek le. Ott színházukat New York tíz legfontosabb kulturális intézményének egyikeként tartották számon. A Disznó, gyermek, tűz és az Andy Warhol utolsó szerelme című előadásukkal több díjat is nyertek. 1994-ben Halász Péter létrehozta a Love Theatert. 1990-ben tért haza és itt is színházat, Halász-színházat teremtett.

A Katona József Színház frissen (1994-ben) megnyílt Kamrájában Hatalom, Pénz, Hírnév, Szépség, Szeretet címmel újságszínházi sorozatot rendezett. Az eseményt nem csupán a rendszerváltásig emigrációban élő Halász személye, de a korabeli színházi nyelv radikális alternatíváját megvalósító avantgárd alkotói módszere miatt is élénk érdeklődés övezte.

Az előadások előkészületeként az alkotók (Halász Péter mellett Lukáts Andor, Veress Anna és Vajdai Vilmos) megkapták és átlapozták a másnapi Népszabadság kefelevonatát, melyet motoros futár szállított este a színházba. A hírektől inspirálva még az éjjel darabot írtak, mely a másnapi próbát követően mindössze egyetlen alkalommal – a hírek „hivatalos” napvilágra kerülésének estéjén – volt látható. Másfél hónap alatt 28 előadás jött létre ezzel a módszerrel. A Katona estéről estére színre lépő színészei (Huszárik Kata, Lukáts Andor, Söptei Andrea, Szabó Győző, Szacsvay László, Szirtes Ági, Vajdai Vilmos) mellett időnként vendégek is szerepeltek (például Dobos Emő pszichoterapeuta, Balogh Mari trombitás, Bozsik Yvette táncos, Fischer Iván karmester). Káldor Edit videó-kamerával dokumentálta az írás és a próba folyamatát, valamint az előadásokat. 

Halász Jeles Andrással közösen önálló színházzal is próbálkozott a Kálvária téren álló lepusztult és elhanyagolt színházépületben (Városi Színház), de pénz és támogatás híján – bár meg kívánták szólítani a környéken lakó közönséget – fáradozásuk kudarcba fúlt. Halász rendezett a Katona József Színházban, az Új Színházban, a Nemzetiben, és tanított a Színművészeti Főiskolán is. Tehetségét elismerték, de mivel nem tagozódott be sehova sem, nem tudtak vele mit kezdeni.

A halálos rákbeteg művész  2006. február 6-án a Műcsarnokban még életében felravataloztatta magát, hogy ily módon jelen lehessen saját temetésén. A barátai által tartott búcsúbeszédeket egy koporsóban fekve hallgatta végig.

Bár a színház élete jelen idejű, Halász életműve feldolgozásért kiált. 2013-ban a Színház és Filmművészeti Egyetem hallgatói – a Színházi Kreativitási-Eszközök című EU.projekt részeként – csaknem húsz évvel a Katona újságszínházi sorozatának megvalósulását követően kutatták és archiválták a sorozat dokumentumait. E nem mindennapi munka során összegyűjtötték a felhasznált cikkeket és az előadásról született kritikákat, elkészítették az előadások leiratát, valamint az egyes előadásokhoz kapcsolódóan 25 tízperces rövidfilmet készítettek a korabeli felvételek felhasználásával. (A projekt résztvevői Bíró Bence, Boronkay Soma, Cserne Klára,  Csuja László, Érsek Lajos, Kemény Lili, Mátrai Diána Eszter, Sipos Balázs voltak.) 

Ezen utolsó előadásának teljes dokumentációját a barátai által létrehozott Halász Péter Virtuális Emlékmű nevű online archívum tartalmazza. 

Ez került most át az ARTPOOL Művészetkutató Központhoz, ahol élő –  gyarapítható és kutatható – anyagként gondozzák.

Az Artpool előzményének Galántai György képzőművész 1970-ben megnyílt balatonboglári Kápolna Műterme tekinthető, mely  karhatalmi felszámolásáig, működésének négy éve alatt a „tűrt” vagy „tiltott” (avantgárd) művészet központjává, a kulturális rendszerváltás „bölcsőjévé” vált. Hat évvel később, 1979-ben Galántai György és Klaniczay Júlia létrehozta az Artpoolt, amely   egyrészt a magyar kortárs művészet elszigeteltségét, információhiányát kívánta feloldani, másrészt felvállalta az akkori kultúrpolitika által nem kedvelt, ezért nyilvánosságot nem kapott magyarországi művészeti események dokumentálását.  – Visszamenőleg is gyűjtve a dokumentumokat egy olyan archívumot hoztak létre, mely a jövendő művész- és művészettörténész generációk számára lehetővé teszi, hogy folytatói legyenek azoknak a szellemi és művészeti erőfeszítéseknek, amelyeket a 60-as, 70-es és 80-as évek művészgenerációi végeztek.

A „HP Archívum”, Halász Péter  újságszínházi projektjének teljes dokumentációja az eredeti újságcikkekkel, videofelvételekkel, szövegkönyvekkel, valamint a 2013-ban készült rövidfilmekkel együtt az Artpool Művészetkutató Központba – rokon lelkekhez  és méltó helyre – került. 

Ez alkalomból Dr. Jákfalvi Magdolna színháztörténésszel és Veress Anna dramaturggal Schuller Gabriella beszélgetett  az 1994-es sorozatról, Halász alkotói módszereiről, a neoavantgárd színházi nyelv és a kortárs színház viszonyáról. 
A kiállítótérben láthatók a projekthez felhasznált újságcikkek, olvashatók a szövegkönyvek, válogatás készül a rövidfilmekből. Halász Péter szellemét háttérvideókkal idézik meg.

A hallgatók által a Színházi Kreativitás-Eszközök projekt részeként készített 10-15 perces rövidfilmeket folyamatosan töltik fel az Artpool youtube csatornájára. 

Józsa Ágnes

 2 az 1-ben

Adódik a fenti jó kis közhely, amikor Bartis Attila: Rendezés című darabjának¹ pécsi előadásáról készülök írni 2017 novemberének elején, Pécsett (s december közepén, a kontextus bevonásának felfüggesztésével zárom a környezetre nyitott, azzal permanens kölcsönhatásban álló szöveget). Különös jelentősége van a jelzett körülményeknek, a helynek és az időnek. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadását most a Pécsi Harmadik Színház látta vendégül Határtalan város – Határtalan színház elnevezésű programsorozatában, ahova 12 társulat 36 produkcióját hívták már meg. A mű rendezője is Bartis Attila – ez az első rendezése. Egy éve fut az előadás, megjárt azóta néhány magyarországi fesztivált is sikerrel – én viszont akkor lemaradtam róla; a nagy érdeklődés miatt talán csak erre nem kaptam jegyet a debreceni Deszkán. A (működési feltételeit tekintve) nemrég veszélybe került progresszív pécsi színház ízlését, szimatát dicséri, hogy elhívta hozzánk, s ide kerülve most Pécsett, az elmúlt ősz magyarországi eseményei nyomán egészen más akusztikája lett az előadásnak. Kevésbé érvényesült az ügynökvonal a mű végén – azóta is azon töprengek: ha nem pattan ki a színházi zaklatási ügy, vajon jobban hat-e ez a  fordulat. Ugyan máig nem rendeződött el társadalmainkban, a romániaiban és a magyarországiban sem az „ügynökkérdés”, nem kerültek nyilvánosságra hivatalos formában ügynöklisták, s így elmaradt a szembenézés, tisztázás, kibeszélés a társadalmi közbeszédben – az irodalomban, színházban azonban artikulálódik a probléma. A művészeti szcénákon gyakran, nagyon gyakran terítékre kerül, így már alig éri el az ingerküszöböt. Erről szólt az utóbbi években Forgách András Élő kötet nem marad című regénye, az idei Deszka fesztiválon Ménes Attila Bihari című darabja Tar Sándorról a Katonából, de Bartis új regényében, A végében is központi szerepet kap, hogy csak a legnyilvánvalóbbakat említsem, nem beszélve a paradigmaalkotó Javított kiadásról Esterházytól.

Egy másik, néhány hónapja még lappangó, de a levegőben lévő téma azonban olyan fénytörésbe vonta az ábrázoltakat, olyan plusz jelentéstartalmat adott nekik, hogy szinte tapintani lehetett a feszültséget a nézőtéren. Minden ebbe a vonulatba tartozó mozdulat, motívum erősebben érvényesült, s az eköré épülő cselekmény teszi ki így az előadás jelentésmezejének tetemes részét. A magát eleinte mindenhatónak mutató, a szentnek tételezett cél érdekében szadomazochisztikusan is bármit bevető rendező agresszív, gunyoros, cinikus módon bánik színészeivel, munkatársaival.

P. Béres Ildikó és Kiss Bora (fotó: Rab Zoltán)

Közbevetés

Homályos képzet, a színház misztikus, belterjes, érthetetlen világának titka a kívülállók körében, hogy miképpen is készül egy előadás. Néminemű közmegegyezés övezi, hogy sajátos törvények vonatkoznak arra a folyamatra, aminek során a színész helyzetbe: az előadásnak megfelelő, elvárt testi-lelki állapotba kerül. Eszerint a próbafolyamat alatt elhangzó verbális agresszió, beszólás a motiválás része, s a függöny legördültével hatályát veszti, mert nem a személynek, hanem a színésznek-szerepnek szól. Mindez ugyanis a végeredmény, a kiváló színházi produkció létrejötte érdekében történik. Azok a folyamatok pedig, amelyek eközben zajlanak, nem tartoznak a nézőre, a külvilágra, csakis a színház belvilágának részei, nincs közünk hozzájuk. Hadd szeressenek egy kicsit egymásba (ezt szűri le a laikus abból, ami kiszivárog), ha ez a szerepük, úgyis csak az előadás alatt érvényesek ezek az érzelmek, s ha a színész lelki mélységeinek felkorbácsolása a cél, hogy eszközként használhassa a magában meglévő, az oda temetett tartalmat, akkor hozza ezt fel belőle a rendező a megfelelően hatékony módon. Neki meg ez a dolga; erre szerződtek. Erre hivatkozik KMG is, az utóbbi hónapok egyik botrányhőse: a korlátlan és mélységes alkotói szabadság jegyében tette, amit tett, nyilatkozza szerencsétlenül.²

Ugyanakkor a színész és a színházi alkotó védelemre is szorul. Önmagával: testével, személyiségével dolgozik, s a provokáció, az agresszió, a megalázás kontraproduktív lehet művészileg is, mert lebénítja, blokkolja. Nem beszélve emberi integritásának, intimitásának határsérüléseiről. A színházpszichológia és -pedagógia járhatná körül ezt a kényes területet. 

Azt az elméleti kérdést is tisztázhatná, s hozadékát kötelessége lenne kommunikálni a társadalommal, hogy valóban gyengíti-e a kreativitást a pszichológiai tanácsadás azzal, hogy a kibeszéléssel, feloldással csökkenti a kreatív feszültséget. „A Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) egyes hallgatóiban és hozzájuk kapcsolódóan néhány szülőben felmerült az igény arra, hogy az SZFE hallgatói számára az egyetem biztosítson pszichológiai támogatást. Ezzel a szándékkal alulról szerveződve egy szülő megkereste az ELTE-n működő tanácsadó team vezetőjét informálisan, de az SZFE részéről hivatalos megkeresés nem érkezett – a szülő elmondása szerint ebben közrejátszhat a fent említett szemlélet az SZFE meghatározó szakmai és szervezeti vezetői részéről, hogy a traumatizáció és a szenvedés segíti, míg a pszichológiai feldolgozás gyengíti a művészi teljesítményt.” (Ez hangzott el 2017. november 8-án Pécsett az ELTE-s pszichológiai tanácsadó team képviselője részéről a II. Pszieszta Light rendezvényén, írásban a fenti módon pontosította Karner Orsolya. Megkértem most a Színművészeti Egyetem egy vezető oktatóját arra, hogy reagáljon az említett vélekedésre, aki megígérte, hogy később, hosszabb, publikus beszélgetésben fejti majd ki álláspontjukat az érintett komplex problémáról.) 

Az egy hónappal a pszichológus team nem hivatalos megkeresése után felszínre került szexuális zaklatási ügyek kapcsán az SZFE vezetősége már közleményt ad ki anonim, feltáró forró vonal létesítéséről, ahol a hatalommal történt visszaélés eseteit be lehet jelenteni,³ a HÖK pszichológus szerződtetéséről is, ám ennek előkészítése tudomásom szerint azóta is tart. Az október 24-én megjelent cikk címében ezért megtévesztő a jelenidő, Farkas Csilla újságíró konklúziója: „Iskolapszichológus segíti a színművészetiseket – Zoom.hu”, amit a szerző a feltételes módú (tehát groteszk módon pontosabb) Blikk-cikkből változtatott kijelentő módúra. Sajnos, az utóbbi hír hitelt érdemlő forrása nem található meg a neten.

Korpos András (fotó: Rab Zoltán)

Jó lenne azt is világossá tenni, hogy megengedhető és termékeny oktatói módszer-e a hallgatók verbális alázása a képzés során. Torz személyiség műve, avagy tudatos metódus, stratégia az, ha a tanár csakis kritizál, negatívan minősít, hogy felajzza a diákot koncepciója minden áron, minden körülmények közt való megvédésére?  Lehet-e kreativitást előhívni rettegésben tartással, az önbizalom, az önbecsülés letörésével – s azzal, ha egymás szavába vágásra, önnön elképzelésük korlátlan, gátlástalan képviseletére biztatják tanítványaikat? Hatékony-e a lelki terror? Hasonló kérdéseket vet fel a Színház című folyóirat decemberi száma. Írnak a színházi előadás készítését a laikus világban  kultikus folyamatnak tartó vélekedésről, a sanyargatás mítoszáról (Réz Anna, 3. o.), ami relativizálja az emberi együttélés normáit, s megágyaz a hatalommal való visszaélésnek a sportban is: hogy bizonyos csúcsteljesítmények csak szenvedéssel, az eredmény pedig fájdalommal érhető el. Káros, mondja Varga Anikó, hogy a szakma járulékának fogja fel a közvélekedés mindazt, ami a színház világában, a misztikus, homályos, a közember számára tiltott határterületeken zaklik, ahol a bohémek tanyáznak időtlenül (5. o.), ez összefügg a zsenikultusszal, a szerzőiség kérdésével (Réz Anna, 5. o.). Janisch Attila szemléletes példát hoz a produktum létrejöttét célzó, a Törőcsik Mari filmbeli sírását elősegítő rendezői traumatizálásról, amely a személyt érintette, hogy a benne működő színész az adott helyen és pillanatban könnyekre fakadjon, ám a helyzetet Fábri Zoltán azonnal fel is oldotta – hangsúlyozza Janisch. Ezt az akciót a színész ugyancsak segítségnyújtásként értelmezte. (3. o.) Töprengenek a határok hollétéről, megszabásuk szükségességéről, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen létrehozott szabályozásról: az Etikai Kódexről, amelyet s melynek tanulságait Csanádi Judit rektor szívesen rendelkezésére bocsátaná a társművészeti egyetemek vezetőinek. Szeretné bevonni őket a diskurzusba arról, hogyan jutottak el a zaklatás témakörétől az emberi méltóság fogalmáig, s miként működik náluk az anonim bejelentés rendszere a tanszékeken kinevezett mentortanárok segítségével. Ezt a folyamatot csak saját közösséggel lehet végigjárni (3–4. o.). Varga Anikó és Réz Anna a spontaneitás korlátok közé szorításának, feláldozásának kérdéséről, szükségességéről és korlátozó voltáról beszél a színész kiszolgáltatottságának csökkentése érdekében. Tudnak a szabályozással szemben meglévő félelemről, amely elvesz valamit az alkotófolyamatot tápláló kreativitásból, s mintegy közös gondolkodásra, a nehéz és fontos téma társadalmi és területenkénti körüljárására hívnak (5. o.).⁴ A testi integritás védelmének szükségességéről értekezik a következő anyag, Simon-Hatala Boglárka rendkívül igényes és informatív szövege a táncművészeti szakma  területéről. A koreográfus tradicionális teljhatalma és e művészeti ág „partnering”-jellege, alapvetően testi dimenziója miatt különösen kritikusan, élesen s egyben megfoghatatlanul vetődnek fel e kérdések itt.⁵ A táncművészek korai szocializációjáról, a területen érvényesülő lelkialkatokról, a külső világtól való izolációról és (össze)függésrendszerekről a kívülálló is sokat megtudhatott a közelmúltban Bodor Johanna önéletrajzi regényéből és Székely Kriszta interjúiból, teszem hozzá már én. 

A marosvásárhelyi Rendezés című előadás „darab a darabban” szerkezetre épül. A rendező, aki tanár is, nem kíméli színészeit és magát sem. Élve boncolja saját személyiségét, ahogy a többiekét is. A belső darab drámai szituációja szerint ő, a saját nevén szereplő rendezőfigura (nevezzük János B-nek), aki sokban hasonlít rá, János A-ra, meghal. A valós rendező (János A) a társulattal saját fikcionalizált, önéletrajzi ihletésű történeteit játszatja el, amiket ő maga, a valós rendező (János A) írt a János nevű rendezőről, annak feleségéről, apósáról, barátjáról és nevelt lányáról, némileg elmozdítva a biográfiai tényeket (legalábbis lánya nincs az életben, amint az kiderül az egyik külső jelenetben). Az alakok és a színészek élete s a darab hatnak egymásra. A rendező provokációi nyomán megképződő düh, a mélyre vágó feladat megoldása, a kiszolgáltatottságból feltörő felfokozott indulat – szó mi szó – a jelenetek egy részében a legjobbat: valóságos érzelmeket vált ki színészeiből. Sistereg az akciójuk és dikciójuk, amit a rendező elismeréssel honorál, s amíg ez nem jön létre, válogatott eszközökkel bombázza őket, magán-énjüket, ami elkülöníthetetlen színészi énjüktől. Az élet és a darab közti egybeesések azonban lépésről lépésre elgyengítik a rendezőt. Ráomlanak feltáruló viszonyrendszerei, s megzavarodik a fiatal színésznő viszontprovokációjától. Létrejön a keveredés a valósággal (a darab eljátszik a „szubjektív” és „objektív” valóság kettősével is), ami visszahat a rendezőre. A fiatal színésznő nemcsak az egyik, a szerepét magától túlontúl eltartó színészt provokálja a rendező utasítása alapján, erősen szájon csókolva egy jelenetben (ami nem szerepelt a forgatókönyvben), hanem a szünetben magát a rendezőt is. Kikezd tehát az utóbbival, s ettől kezdve dőlnek ki a csontvázak a rendező mentális szekrényéből. Immár képtelen uralni az eseményeket, megszabni irányukat. Sodródik, nem tud ellenállni a lány vágyának, amit ő keltett benne viselkedésével, többek között a csókra kihegyezett provokatív feladattal. Zaklatottan vallja be az előadásban  János a feleségét játszó középkorú színésznőnek, egykori szeretőjének, hogy attól fél, impotens mindenkivel, aki nem a felesége. Volt szeretője ekkor a felébresztett vonzalom vállalására és megélésére buzdítja. A szenvedély valóban összerántja a férfit a fiatal színésznővel. A félig naturális, falnak dőlve  megtörténő szexjelenet készteti gyaníthatóan a nőt szerelemvallásra, a férfit hárításra.⁶ A színfalaknak dőlve megtörtént aktus következménye a rendezetlen külső állapot, a szétszórtság lesz: a testhelyzet, ruházat, környezet mind kaotikussá válik, amihez társul még a végére az ügynökmúlt leleplezése is. A János A-ra valló, általa írt papírlapok,  ügynökjelentéseinek előkerülése buktatja le a rendezőt, aki nem képes saját múltjának ezt a meghatározó vonulatát integrálni a színdarabba. Az egyik legkiszolgáltatottabb színész, az apósát, az ügyész Sándort alakító Palika kéri meg erre. Őt gyanúsította meg korábban a rendező azzal, hogy nem tudja a szöveget. Amikor Palika sikerrel erőt vesz afeletti szégyenén, hogy kétségbevonták alakítását, eszköztárát, amivel tudatosan alkotta lassúbeszédűre  a figurát, demonstrálja: ha kell, gyorsan is el tudja mondani a szerepet. Ez egyike azoknak a ritka színészi győzelmeknek, amikor az alárendelt –   ez esetben a színész – bebizonyítja saját verziója, szerepértelmezése létjogosultságát. Ő az, aki végül magánakciójával végleg legyőzi a rendezőt. A magánszemély a magánszemélyt, ember az embert, de az ütközet a művészi igazság jegyében is történik. Szerepe helyett Palika/Sándor a rendező egykori ügynöki jelentését olvassa fel neki magának négyszemközt, próbaszituációban. Sándor helyett, annak alakjában, az ő átváltoztatott szerepében mond leleplező ítéletet Jánosról. Immár nem János B-ről, a fiktív alakról, hanem János A-ról, a hús-vér, valóságos személyről. Palika ekkor a színházi fikció átkeretezésével a külső és belső igazságért lép fel: mind az élet-, mind a darabbeli valóság érdekében kéri a kiegészítést. A szerző-rendezővel beleíratná  szégyenét, titkát is a darabba, aki (János A) erre való képtelenségét fejezi ki verbálisan, majd tehetetlenségével, összeomlásával.

S el ne feledjem: főpróbahét van, ez a feszültség alapozza meg a történéseket.

Az önéletrajzi-életrajzi elemek, a „valóság” visszahatására változik meg az alá- és fölérendeltségi viszonyrendszer a színpadon és a színfalak mögött. A színház veszélyes üzem, s nemcsak a rendező magánya, permanens döntéskényszere, hanem a palackból általa kiszabadított szellem gyakorol nyomást – rá magára is, és teszi tönkre, végzi ki autoritását. Az előadásvégi elesettség, elkeseredett létállapot emlékeztet az író Nyugalom című, szintén e társulat által játszott művére, ahol a bomlott elméjű anya, a kiszolgáltatott fiú, a szexuális aberrációk és múltbéli titkok döntik romba a fizikai és mentális teret. A Rendezésben a titoknyitogatási akciók, a múlt leleplezése mint hagyományos dramaturgiai kompozíció a „darab a darabban” modellel karöltve úgy működnek, hogy az utóbbi gesztusrend: a játszó megsértése személyes integritásában gerjeszt jelen idő- és térkontinuumunkban erős akusztikát. A mű a színházi-társadalmi hierarchia magasabb hatalmi pozícióiban állók játékterébe enged bepillantást és tesz lehetővé mára olyan áthallásokat, amelyek érvényes, aktuális, téttel bíró eseménnyé avatják a marosvásárhelyiek alkotását. Azt a Rendezést (s itt tapintható ki a színházi előadás eltérő hatása változó társadalmi-kulturális környezetben, téridőben), amit éppen egy éve még teljes joggal tekinthetett Proics Lilla széteső, sokat markoló, de egyik rétegen sem megállapodó rendezésnek. (Van itt családon belüli súlyos ötvenhatos trauma; a leendő após ítéli el évekre majdani vejét, magasrangú diplomata által elkövetett s meg nem torolt erőszakból születő gyermek, a férj legjobb barátja a feleség szeretője, s a rendező volt szerelmével játszatja el jelenlegi feleségének szerepét.) „Mindebből nyugodtan lehetne egy jó előadás, ha egyik vagy másik, netán harmadik problémafelvetése eljutna téthelyzetbe”.⁷

Befejezés 1:

Felülkerekedik és győzedelmeskedik tehát jelenbeli olvasatomban 2017 végén, Magyarországon a kontextus hatalma, amely itt és most valamiképpen összeérleli az előadást .⁸

Befejezés 2:

A Színház című folyóirat megidézett és hivatkozott decemberi számában meglepő kérdés a színikritika esetleges zaklató potenciáljának számbavétele. Székely Csaba frappánsan válaszol: „Nem kell bunkónak lenni”, felveti továbbá, hogy nem kellene olyan előadást kiemelt helyzetbe hozni, például fesztiválokra juttatni, amelyet hatalmával durván visszaélő rendező jegyez. „Pedig fogadjunk, hogy lehet ilyen előadást rendezni agresszív dúvadkodás nélkül is.” A legtöbb válaszoló a rossz minták reflektálatlan továbbgörgetését pécézi ki több szinten, a színház feudális, patriarchális, maszkulin struktúrájára asszociál a kérdés nyomán. Sárosdi Lilla válasza a leginkább elgondolkodtató számomra. Elvárja a kritikustól, hogy tudjon például a színpadon megjelenő erőszakig vezető munkafolyamatról, a belső viszonyokról s reagáljon minderre, illetve társadalmi felelősséget viselő értelmiségiként szóvá tegye, számon kérje a színházban és a színioktatásban működő belső viszonyokat. Az itt megfogalmazott igény a bennfentes, jólértesült, a munka fázisaiba, módszereibe és atmoszféréjába belelátó és arról tudósító kritikusi pozícióra összehangzik Székely Csaba fenti véleményével.  Problematikussága a távolság, a távolságtartás csökkentésében van, ahonnan a kritikus rálát(hat) a műre. A következő felvetést viszont határozottabban támogatom: „Ösztönözhetnék az intézményeket, ne hárítsák a problémát, szervezzenek beszélgetést, szakmai konferenciát ezen kérdések mentén, írjanak etikai kódexet, jelentessenek meg nyilatkozatokat, beszéljenek többet a munkahelyi kérdésekről, nevelés, rendezés, színészi önvédelem, helyes magatartás stb. stb.” … „A kritikusoknak is nyomást kell helyezni a rendezőkre, tanárokra, igazgatókra, rektorokra a fejlődés érdekében.” ⁹

A közelítés, a párbeszéd jegyében hívjuk az egyetem képviselőjét nyilvános pécsi beszélgetésünkre, amelynek tanulságairól örömmel számolok be majd ezeken a hasábokon. 

V. Gilbert Edit    

Jegyzetek

¹ Szereplők: János: Korpos András. Olga: P. Béres

Ildikó. Lili: Kádár Noémi. Egy nő: Kiss Bora. Sándor: Kilyén László. Péter: Barha László Zsolt. Kellékes: Galló Ernő. Mentősök: Csíki Szabolcs, Varga Balázs. Díszlet- és jelmeztervező: Márton Erika. Rendezőasszisztens: Kölcze Kata. Ügyelő: Vajda György. Súgó: Ferenczi – Tóth Katalin.

²  „H. G./WMN: Nemrég egy zaklatási botrányba keveredett rendező próbálta magát azzal védeni, hogy ő csak azért üvöltözött a színészekkel, azért vert meg pár embert vállfával, mert azt akarta, hogy jobb legyen az előadás.

G. D.: Vannak rendezők, akik azt gondolják, ‘az a jó, ha a színész fázik, mert akkor remeg a szája. Az a jó, ha nem adjuk ki neki az ebédszünetet, mert akkor ideges lesz’. Nekem erre nincs szükségem. Elég jól fel tudom magam hergelni anélkül is, hogy a rendező alázzon. Nem fogok a próbákon gyomorgörcsben állni, hogy a végén gyomorrákot kapjak. Egy életem van, kiszabott az időm itt a földön, és ebben az időben szeretném magam jól érezni. A Félvilágban elég súlyos jelenetek voltak. Szász Attilának mégsem kellett üvöltöznie senkivel, mégis jó lett a film. Nem aláztak meg, nem vertek meg.” https://wmn.hu/kult/47772-gryllus-dorka-nekunk-fuggetlen-noknek-kell-kinyitni-a-szankat--interju

„… mi színészek nagyon kiszolgáltatottak vagyunk, és a kiszolgáltatottság azért tud rettentően fájni, mert itt az ember az idegrendszerével, a lelkével dolgozik, az a munkaeszköze.

Azt kell kitárni, kinyitni, ezért a próbafolyamat alatt a színész rendkívül sebezhető állapotban van. Ha olyan rendezővel kell dolgoznia, aki ezt nem veszi figyelembe, vagy ezzel visszaél, akkor rengeteg fájdalom érheti. Nem vagyunk persze egyformák. Van, aki csak nyel, nyel évtizedekig, és a gyomrára megy minden. Eleinte ilyen voltam én is – fiatalon az ember még meg van szeppenve, félti a jövőjét, nem nagyon mer szembeszállni. De úgy 45 éves korom óta én bizony már nem lacafacázok.

– Ez mit jelent?

– Ha valamivel nem értek egyet, addig ütöm a vasat, amíg elérem, amit szeretnék. Azt, hogy a rendező toleranciát mutasson irányomban, adjon szabadságot vagy sikerüljön közös nevezőre jutnunk. De ehhez évekre, erőre és energiára volt szükség. A jó rendező röpíteni tudja az embert, a rossz megsebzi, visszahúzza.

– És olyankor magára marad az ember?

– Van, aki magában tartja, és van, aki megosztja a barátaival, kollégáival. Én ’is-is’ vagyok, ennyi év elteltével már megoldom magamban a dolgot. Régen rájöttem, hogy nem szabad ’alámenni’ ezeknek, mert abban tönkremegy az egyéniséged. Elveszted az erődet, azt a képességedet, hogy mások odafigyeljenek rád. Sok színész, aki nem meri felemelni a szavát, el is veszti az évek folyamán.” https://kepmas.hu/tarsalgo/lukacs-sandor-ha-az-ember-sokat-kap-konnyen-tud-huseges-lenni

³  http://szfe.hu/hirek/a-szinhaz-es-filmmuveszeti-egyetem-kozlemenye-4/

 https://szinhaz.org/csak-szinhaz/csak-szinhaz-hirek/2017/10/18/az-szfe-eliteli-hatalommal-valo-visszaelest-kozlemeny/

https://zoom.hu/2017/10/24/iskolapszichologus-segiti-a-szinmuveszetiseket

http://www.blikk.hu/sztarvilag/sztarsztorik/zaklatasi-vad-iskolapszichologus-segitheti-a-szinmuveszeti-hallgatoit/g6ykq5x

https://24.hu/kozelet/2017/11/16/a-szinmuveszeti-rektora-a-zaklatasrol-rendezonel-edzonel-a-felszolito-mod-alapvetes/

http://hvg.hu/itthon/20171117_Zaklatas_az_egyetemeken_meg_nem_hallottak_ilyenrol_de_van_segitseg

http://index.hu/belfold/2016/07/22/szexualis_zaklatas_eroszak_egyetemek_szabalyzatok/

http://szinhaz.net/2017/10/25/kricsfalusi-beatrix-a-szinhaz-mint-moralis-intezmeny/

http://index.hu/kultur/2017/11/15/szexualis_zaklatas_magyarorszagon_szinhaz_konferencia_fuggetlen_eloado-muveszeti_szovetse/

https://444.hu/2017/11/15/a-rendezo-olyan-szitokszo-lett-mint-2008-ban-a-bankar

http://www.maszol.ro/index.php/kultura/88167-van-e-szereposzto-divany-az-erdelyi-magyar-szinhazakban

https://444.hu/2017/10/25/most-mar-van-hova-fordulniuk-azoknak-a-muveszeknek-akiket-zaklatnak-a-munkajuk-kozben

https://www.criticailapok.hu/2-uncategorised/39116-szeles-napok-fesztivalja

http://art7.hu/szinhaz/kerekasztal-a-trafoban/

⁴  Minden a feudális struktúrák felé gravitál. Művészet és hatalmi visszaélés – kerekasztal Csanádi Judit, Janisch Attila, Réz Anna és Herczog Noémi részvételével. Lejegyezte Nagy Klára. Színház, 2017. december, 2– 6. o.

⁵  Simon-Hatala Boglárka: Elszerződik vagy marad, de hallgat. Zaklatás és transzparenciadeficit a tánc világában. Színház, 2017. december, 6–9. o.

⁶ „LILI: Szeretlek. Hallod? Szerelmes vagyok. János kotorászik a zsebében, rágyújt. LILI: Ugye, nem hiszed, hogy én bárkivel? JÁNOS: Nem. LILI: (Felül mellé.) Kérek én is. János odatartja a cigarettás do bozt. LILI: A tiedből. János a kezébe adja az égő cigarettát. LILI: Mi történt? JÁNOS: Semmi. Semmi nem történt. Nem történhetett, és nem is történt. Semmi. LILI: ...értem. JÁNOS: Akkor jó. LILI: Muszáj engem is büntess? JÁNOS: Nekem nem itt a helyem. LILI: ...azt hazudsz magadnak, amit akarsz. JÁNOS: Nem hazudok! Nem ez a dolgom! Nem itt a helyem! LILI: ...mint egy ócska Péter. JÁNOS: Ne péterezz! LILI: Igenis, tanár úr. JÁNOS: ...de jó lenne most egy szívroham. LILI: Nincs olyan szerencséd. JÁNOS: Tudom. (Feláll.) Mennem kell. LILI: Akkor menj. JÁNOS: Semmi nem történt. Semmi. Nem történhetett, így nem is történt. Semmi. LILI: (Összehúzza magán a ruhát.) Milyen hideg van itt, Istenem. (Ki.)” Az utolsó előtti fejezet vége Bartis Attila: Rendezés című drámájának szövegében: http://www.barkaonline.hu/archivum/barka_201603.pdf

⁷  http://www.revizoronline.com/hu/cikk/6033/bartis-attila-rendezes-marosvasarhelyi-nemzeti-szinhaz-tompa-miklos-tarsulata/)

⁸  http://hvg.hu/kultura/20171110_Ellen_Page_szexualis_zaklatas

https://444.hu/2017/11/09/456-sved-szineszno-kelt-ki-a-zaklatasok-es-a-hallgatas-kulturaja-ellen

https://merce.hu/2017/11/07/allamilag-tamogatott-eroszak-az-eloado-muveszetben/

http://szinhaz.hu/2017/11/21/_kiprovokalta_o_is

https://csakazolvassa.hu/2017/11/22/mellebeszeles-aldozathibaztatas/

⁹  http://szinhaz.net/2017/12/06/zaklat-e-a-kritika/

Shakespeare: III. Richárd

Sokáig nem szerettem ezt a Nietzsche által behozott fogalmat, a Wille zur Macht (a „hatalom akarása”) elméletét. A puszta akarat vinné a történelmet, építene rendszereket? Hol maradnak a történelem, társadalom valós építőelemei? Aztán, hazai, régi/új tapasztalatok révén rá kellett jönnöm, hogy itt a legbelső mozgatóról van szó: az lesz a vezér, főnök, parancsnok, aki „akarja a hatalmat”, akit csak az érdekel, tűzön-vízen át, színészkedve vagy gorombán, mindegy. Hiába okos valaki, hiába tud fantasztikus stratégiákat kiötleni, a hatalom akarása nélkül mindez semmit sem ér. Ez a Richárd-figura ámokfutásának kelepcéje: enélkül nincs, ha viszont él vele, akkor mint kagylóhéj zárja magába és fojtja meg használóját. 

A háttér

E hatalom-analízissel nem légüres térben mozgunk: Anglia legsötétebb korszakát, az ún. „rózsák harca” című video-sorozat utolsó darabját látjuk. York család (fehér rózsa logóval) most épp győztesen piheg babérjain – innen indul a darab. Richárd is e család tagja, csak unja ezt a „fehér békét”. A „vörös rózsa” nagyjait – vagyis a Lancaster család tagjait – (egy kivétellel) kinyírták. Közülük az ifjú Richmondot Normandiába szöktették, s majd ő fogja befejezni e sorozatot. 

Egyébként a darab who’s who-ja komplett őrület. Aki első látásra felfogja, hogy ki kinek a rokona, melyik tábor hányadik tagja – az vagy történész, vagy géniusz: az első felvonás, ahol e ki-kicsoda kerül ismertetésre, tömény homály, mármint a családfákat tekintve, és többnyire unalmas fejezet. (A királynők, akik itt mutatkoznak be – több is van belőlük: Margit, Erzsébet, meg egy Hercegnő – Lancaster-maradványok; férjüket Yorkék így-úgy kicsinálták, ám nekik megkegyelmeztek. Közülük Erzsébet királynő kezében lesz néhány fontos adu a darab során. A hölgyek rituálisan, azaz mindig együtt kerülnek elő, s tercettben jelentik fel Glostert, illetve siratják sorsukat.

A hatalom mint kábszer

A hatalom az elit élvezeti cikke. Aki fenn van, az a neki alárendelt – valójában kiszolgáltatott – emberekkel azt csinálhat, amit akar: istent játszhat, és ez valószínűleg kéjes érzés lehet. Aki ilyen magasságba küzdi fel magát, vagy akit a szerencse feldob ilyen posztra, az már élvez. Mert kábítószerként működik az egész: a kis hatalom nagyobb hatalmat kíván, úgy dolgozik gazdájában, mint a koksz, nagyot, még nagyobbat akar a hatalom mámorától függővé vált, és a sornak nincs vége…

Tudom, hogy sokan vannak, akik kerülik az ilyen posztokat seregben, munkahelyen, politikában. Mert macerával is jár, kegyetlenséget is kíván, ezen kívül különleges készségek kellenek hozzá – gyakorlásához is, meg élvezetéhez is. Mégis, ahogy a szadizás is élvezeti cikk, úgy a hatalomgyakorlás – mások bealázása, csicskáztatása, egyáltalán az a szitu, hogy minden parancs teljesül – fenséges érzésnek tűnhet. A seregben a tizedes nap mint nap azzal szórakozott, hogy találjon egy porszemet a csizmámon, ferdén álló sapkámat tízszer is lekavarta a fejemről s felrakatta újra, és jól elvolt velem (meg a társaimmal). Shakespeare azonban a hatalomélvezés zérus fokát is meg tudja mutatni, miután Gloster végigszáguldott az élvezet-skálán: a végén, a bosworthi csatában egy szál karddal a kezében, fuldoklik a hírhedt sorokkal: „lovat, lovat, országomat egy lóért!”. Itt a végső egyenlet: a hatalom egyenlő lesz egy lóval.

*

A hatalom élvezete általában ilyen. Shakespeare-nél azonban más a felállás. Először is Richárd az induláskor még csak aspiráns, nincs benne a hatalomban. A történet kétharmada a hatalomhoz vezető utat láttatja, hány rokont, útban állót kell eltenni láb alól, színészkedéssel megnyerni, korrumpálni, míg el nem éri a koronát. Az út nem egyszerű, nemcsak gyilkolás kell hozzá, hanem tervek, alakoskodás, és trükkök sokféle változata. Ahogy halad előre a darab, úgy lesznek egyre durvább húzásai, vérben tocsog már, de közönyös: nem érdeklik a hullák útja mentén. Nem gonoszságból öl, a hatalomvágy, a Wille zur Macht diktálja lépéseit. 

Richárd nem is a puszta hatalmat, hanem a játékot élvezi. Nem azt, hogy „enyém a vár, tied a lekvár”, hanem hogy kit milyen trükkel, álcával, színészkedéssel, hazugsággal tud manipulálni és zsebre tenni; hogyan tud kaméleonként alakot váltani, meggyőzve ellenfelet és barátot, nézőt és elemzőt. Voltaképp a Hatalom (megszerzésének, működtetésének) színésze. 

Intellektusa lenyűgöző, elemzései – beleértve önelemzéseit is – karizmatikussá teszik: nem egyszerű gyilkos (bár gyilkoltat eleget) – eszével többet ér el, mint tőrével: ettől kerül környezete fölé. A vég előtt hosszan győzködi Erzsébet királynőt, hogy adja hozzá lányát. Gloster tudja, hogy ez a házasság lenne kulcsa a fennmaradásának. Az alku – mint egy elnyújtott teniszmeccs – döntetlennel végződik, Gloster nem nyeri meg a lányt. A győztes Richmond első lépése lesz, hogy Erzsébet lányát kéri feleségül. Gloster tudta, hogy jó a stratégiai lépés – csak későn kapcsolt. 

Ambivalens gonosztevő: eszének briliáns működéséért már-már elnézzük aljasságát. Legalábbis csodáljuk intellektusát. Hastingset megkörnyékezi, tartson vele, Buckingham tárgyal is vele, de nyílt szavak hiányában is úgy érzi, Hastings ingadozik. Richárd és „ügyvezetője” máris holttá nyilvánítják és mennek a koronatanácsba. Elkésnek, távollétükben Hastings vezeti az ülést, meggyőződése, hogy ő Richárd kedvence, közben mi nézők már tudjuk, hogy sorsának kockáját már elvetették. Richárd nem kér bocsánatot a késésért, társalog, vidám. A legzseniálisabb dramaturgiai fordulat, hogy közben unottan, asztaltársához, Ely főpaphoz fordul: 

„Püspök uram, Holbornban legutóbb

A kertedben szép epret vettem észre,

Kérlek, hogy küldj belőle nekem is.”

(III. felv. 4. szín.)

Mintha a kormányülés – ahol egyébként a koronázás rendjéről kell dönteniük – nem érdekelné, az eper fontosabb lenne minden kormányügynél. Mintha Hastings nem is lenne jelen: bájoskodik. 

És itt van a Shakespeare-i bomba: az Írnok jelenete (III. felv. 2 szín): a Scrivener szerint előbb nyírták ki Hastingset és utána íratták a vádiratot.¹

Egyébként Richárd az „eper-jelenetben” már tud arról, hogy Ely püspök az árulókhoz csatlakozott… 

Itt van a darab hatásának legrejtélyesebb kérdése: tényleg csodáljuk ragyogó intellektusát, eszéért valóban elnézzük-e aljasságait? Igaz, a zseni immoralitása felett a köznapokban ma is hajlandóak vagyunk szemet hunyni. (Lásd például Lakatos Imre tudománytörténészhez, Karl Popper kritikusához, besúgóhoz és többszörös gyilkoshoz való viszonyunkat…) Míg a tahó gazembert megvetjük, a zseniális csirkefogót valahogy elfogadjuk. Shakespeare-nél ilyen keresztállásban látjuk a moral insanity és a démoni okosság egyenlegét…

Shakespeare persze kettős játékot játszik. Richard ragyogó érveléseit, csillogó eszét azok fogadják el, akiknek érdeke elhinni, amit mond. Amikor Buckinghamet jósdájának, vezérének nevezi, a herceg azért veszi komolyan e dicsérő szavakat, mert mellé be van lengetve Hereford grófsága: bájos szavak és vaskos vagyonok együtt szolgálják Gloster manipulációját. Az egyiket halljuk-látjuk, hisszük, a másikat feledjük. A manipuláció teljes. Ezt a dramaturgiai helyzetet azon mérhetjük le, hogy a nők (két királyné, Hercegnő) egyike se veszi be ezt a dumát, Glosteren átlátnak, és egyszerű gonosztevőnek tartják. Ja, a női hatodik érzék: Shakespeare – aki szerintem transznemű – be tudta mérni a férfi főemberek emberi vakságát és az asszonyok empatikus emberismeretét.

A reflexió mániája

Richárd önprezentáló figura: bármit csinál, kifelé fordulva kommenteli, elmagyarázza a nézőnek, önmagának, hogy mit, miért, hogyan. És persze alig észrevehetően, ám hatásosan fényezi magát. Ebben van manipulatív ereje. Mert nála minden szerep, színház, hazugság, de olyan vibráló intellektussal csinálja, hogy majd mindenkit magával tud ragadni. Anna kezét férje holtteste mellett kéri meg – a nő átkozódik, aztán beadja a derekát. Utána Richárd dicsekedni kezd: 

„Kértek már asszonyt ilyen hangulatban?

Nyertek már asszonyt ilyen hangulatban?

Én nyertem” 

(I. felv. 2 szín)

Richárd soha nem önkezével gyilkol. Ám követőivel csak játszik, míg szüksége van rájuk, ámítja őket kedvességével, önmaga fölé értékeli őket. Buckinghamet például – aki stratégiájának komisszárja – jó ideig szédíti:

„Te jobbik énem, igaz parlamenterem,

Jósdám, prófétám, kedves rokonom!

Mint kicsi gyermek, úgy megyek utánad.”

Aztán amikor Buckingham számtalan véres ügy levezénylése után kérné jutalmát, Richárd unottan piszkálja a körmét: 

„Úgy lebegsz kérésed és

Szándékom közt, mint nyelve 

a harangnak,

S az osztó kedv ma bennem leapadt

… Untatsz.”

(IV. felv. 2. Szín)

Ez itt még csak retorika, pár nap múltán Buckingham kínpadon végzi. Persze előtte próbál összeesküdni, az már nem megy neki. 

Richárd hatalmi technológiáját Shakespeare Machiavelli kottájából veszi. Tán Georg Brandes² bányászta ki elsőként, hogy kéziratban olvashatta A fejedelem című művet, ami Southampton gróf udvarában kéziratos szamizdatként forgott. Innen tanulta, hogy a Hercegnek a forró gesztenyét másokkal kell a parázsról kiemeltetni, aztán e segítőket gyorsan a süllyesztőbe dobni. A darab során legalább hat követőjét nyírja ki Richárd. Zseniális trükksorozat? Rövidtávon az, de a végső csatában épp az lesz veszte, hogy alig marad fegyvertársa. Stanley az utolsó, aki átpártol a trónkövetelő Richmondhoz, és ezzel Gloster mint vezér egyedül marad. Hősiesen küzd – ahogy ő harcol magányosan, sebesülten, ló nélkül, térdig a mocsárban, az fantasztikus katonai nagyságról árulkodik. És innen nézve jogos a kiáltás: „Most életem a tét és én bevárom a kocka szeszélyét”. Mindig is szerencsejátékos volt, itt is „sorsára” hagyatkozik, mert szerinte a Sors ötven százalékban neki dolgozik. A többi a szükséges kockázat. Ha – ismétlem „ha” – kapna egy lovat, képes lenne egyedül megnyerni a csatát. De tudjuk, hogy ez szemfényvesztés, ezt kell éreznünk nézőként, mert a Sors felette áll, és az már rég ellene döntött.

Ezért aztán hiába az újra fellobbanó életerő, meg a hősi elszántság, a Norfolk sátrába bedobott cédula jelzi, hogy sorsa megpecsételődött: innen nincs kiút. A cédulán ugyanis ez áll: „Jockey of Norfolk, vigyázz egy kicsit / Mert eladták jó pénzen uradat, Ricsit.” – ami nyilván hazugság, mert Richárd tízszeres gyilkos, de senkinek soha nem volt áru. E végső ponton mégis úgy fest, hogy háta mögött barátai, Stanley és társai áruba bocsátották… Eredetiben: „Dick … is bought and sold.” Vagyis előbb megvették, aztán eladták… Ami így képtelenség, de tény, hogy a végjátékra alig maradt valakije: teljesen magányos, vagyis a cédula szavaival élve, önmaga adta el magát. (Mellesleg: Norfolk kitart mellette, és elesik a csatában.) A harcot viszont Stanley, Richárd korábbi hívének átállása dönti el. 

A „véres kutya” 

Glostert a győztes Richmond így fricskázza le a csata után. Tényleg vérengző alak. Ami csak azt jelenti, hogy az átlagos hercegi vérleeresztésnél többel dolgozott. Mert a gyilkolás ebben a hatalmi szférában e foglalkozás feltétele: Király, Protektor, herceg – veszélyes foglalkozások, melyeket nem lehet tiszta kézzel megúszni, mint ahogy az ezekkel járó ámokfutás végén a korai halált sem. Richárd egy ideig követi hercegtársai gyakorlatát, a csúcsra törve gyilkol, ahogy tették elődei is. Hübrisze, hogy ő többet is eltesz láb alól, mint ami útja egyengetéséhez kéne. Aztán amikor a két gyermek-herceget meggyilkoltatja, akkor a rang és szakma szokásait is messze átlépve olyan bűnt követ el, ami már nem illik a hercegi-királyi ketrecharc szokásaiba. E kettős gyilkosságnál szinte bulvár szinten látjuk aljasságát: a gyerekgyilkosság akkor is főbűnnek számított. (Ma is az: börtönhierarchiában a legalsó, megvetett féreg ma is, aki gyereket öl.) Ami eddig emelte intellektusát, a felesleges vérengzéssel ellobbant. 

Hogy bírta végigcsinálni? Jó, hogy elhatározza, „gazember” lesz, de ez több mint gazemberség: térdig gázol a véres munkákban. Belül hogy viseli? Nincs róla szó. Pedig a darabban kétszer is előkerül a lelkiismeret, a bűntudat. Először Clarence egyik gyilkosát fogja el a belső reszketés, inkább feladja az egészet, nem tudja elviselni a gyilkolás „kézimunkáját”. Ahogy a másik gyilkost, úgy látszólag Glostert sem izgatja a gyerekgyilkolás – mintha nem lenne lelkiismerete. Aztán a döntő pillanatban rázuhan a belső bíró ítélete. A csata előtti éjjelen – kicsit barokkos túljátszással – megjelennek kivégzett, elkaszált ellenfelei: a lelkiismeret nem hagyja aludni, épp a döntő pillanatok előtt. 

„Másik lovat! Kötözd be sebemet!

Irgalom, Jézus! – Álom volt csupán.

Hogy kínzol, gyáva lelkiismeret!”

Majd néhány sorral alább:

„Szeretem magamat. Miért? Talán

A jóért, amit én tettem magammal? 

Nem, sajnos nem. Gyűlölöm magamat

Minden elkövetett gaztettemért,

Gazember vagyok. Nem, nem! Hazudok, 

…

Sok nyelve van a lelkiismeretemnek

És minden nyelve más mesét mesél,

S gazembernek mond mindegyik mese.”

(V. felv. 3. szín)

Döbbenetes fordulat, visszatér a darabot indító monológ kulcsszava: „úgy döntöttem, hogy gazember leszek.” Azt is mondja, hogy „senki se szeret” – érdekelte akár egy pillanatig is, hogy szereti-e őt valaki, a sánta ördögöt? Most ez ötlik eszébe. És azt is mondja, hogy ha meghalok, senki se sajnál, „de mért is tennék, mikor én magam se tudom megsajnálni magam?” Hoppá! Az önsajnálat nem királyi gesztus, és itt az éjszaka lidércén lovagolva ez jön elő: önmagát KÉNE sajnálnia. Miért is? Erről nem beszél. A csata itt veszett el, nem a kísértetek naiv játékában, hanem ebben az önsajnálatban. Pár perc múltán legyőzi ezt a démoni figyelmeztetést, de rajta marad a jel: a hatalom ára az önsajnálat! Micsoda egyenleg!

kép

A hatalom üressége

Amint fejére kerül a korona – lebénul. Nem tud mit kezdeni hatalmával. Jellemző, hogy a koronázás után abbamaradnak önkommentárjai, nem dicsekszik, nem magyaráz. Ott áll a csúcson, fején az arany – és nem tud vele mit kezdeni. Ami patron volt benne, azt elpuffogtatta az ide vezető úton: Richárd üres báb lett önmaga előtt. Na, jó, Erzsébettel még próbál üzletelni (megkapni lányát), de a fiatal Erzsébet végül Richmond felesége lesz.

A döntő csata előtt is az a fura, hogy ő, ez a százkezű ördög – lebénul. 

(Ratcliff-nek):

„Adj egy kupa bort.

Valahogy nem oly éles az eszem,

S nem oly elszánt a lelkem, mint szokott.”

(V. felv. 4. szín)

Ez a hatalom csapdája. De miért lesz Gloster tehetetlen báb koronával a fején? Miért áll le ez az örökmozgó gépezet? Mert már nincs kit kinyírni – ez az egyetlen szerep, amihez igazán ért –, a kormányzással meg elődei sem törődtek, Anglia sorsa őt sem érdekli. Shakespeare királydrámáiban, és itt a III. Richárdban a „hatalom” üres délibáb, ha netán elérik, üressé teszi a benne ülőt is. A Wille zur Macht elvét követve, itt már nincs mit „akarni”: megérkezett. És leáll a gépezet. Persze, ha akarna valamit csinálni – bármit is –, mint II. Richard, azonnal lefegyvereznék és megnyuvasztanák. Úgy, ahogy ama gyenge királyt Shakespeare vonatkozó tragédiájában. 

Egy pillanatra feltámad ez a báb, a csata előtti percekben ismét a régi Gloster. Mintha bekapott volna egy marék kokszot:

„Mellemben ezer szív ágaskodik:

Fel, lobogók, az ellenségre rá!

Bátorságnak szép ősigéje, Szent György,

Tüzes sárkányok lelkét add belénk.”

(V. felv. 3. szín)

De már késő. Ez a „hatalom akarásának” csapdája. Amíg nem az övé, amíg csak cél, addig hajtja, mint rakétamű; amint eléri, leáll a motor, nincs tovább ész, csel, színészet, dinamika. Csak a végponton: ahol kérdéssé válik a hatalom, ahol védeni kell a megszerzettet, ott lesz újra a régi Gloster. 

Mellesleg ez Shakespeare késői tanulsága: a hatalom csúcsán lévő mindig egyedül van. Döntéseit nem árulhatja el a legközelebb állóknak sem, tanácsot kaphat, de nem szabad rájuk hallgatnia: magának kell felrajzolni pályáját. A magány a hatalomgyakorlás eszköze és egyben büntetése. 

*

Tudom, a darab a Tudor-ház fényezésére íródott, azt is érzem, hogy Shakespeare itt még éppen hogy ráfut a nagy drámák csillagösvényére. Mégis, egy olyan figurát teremtett, ami máig aktuális. Jan Kott Hastings letartóztatását idézve mondja, hogy a fekete autók – akárcsak a ötvenes-hatvanas években – hajnal előtt érkeztek, ahogyan Hastingsért is. Shakespeare egyébként ritkán mondja be a pontos időt, itt viszont a jelenet azzal startol, hogy Hastingsnek azt jelentik, négy óra van, és már itt a hír a fekete autóról (III. fel. 2 szín). Kott a Kortársunk Shakespeare című művében az ötvenes-hatvanas évek kulcsdarabjaként elemzi ezt a jövőbe látó csodát, közelmúltunk szégyenét.³ Mint ahogy láttuk, az Írnok szövegéből – négyszáz év múltán – nézőtéri (politikai) tüntetés lett, Rajk rehabilitálása előtt: a jövő modelljeit évszázados érvénnyel senki más nem vetette papírra. Richard alakja a „hatalomtechnikusok” örök mementója. 

Almási Miklós

JEGYZETEK

¹ A Nemzeti Színház 1955 novemberében tartott III. Richard előadását, az Írnok – jelentéktelen – szereplésekor a nézők tomboló tapsa, bekiabálása miatt félbe kellett szakítani, ugyanis az Írnok minden szava Rajk koholt perére és elítélésére emlékeztetett, arra, ami akkor még titok volt. Az előadást felső utasításra elsorvasztották. Rajkot 1956. október 6-án temették újra – tömegtüntetés lett: október 23. előjátéka.

² George Brandes: Shakespeare, A Critical Study, London, 1898.

³ Jan Kott: Kortársunk Shakespeare, Bp. 1970. 30. old.