A lélek némaságát megszólaltató film

Ha kinyitod a laptopod, a társas média teli van cukisággal, azaz olyan állat-videókkal, melyektől minimum elolvadsz: tigris viszi szájában kölkét, kis elefántot ment meg anyja a mocsárból, gólyák épp fészket raknak és egyikük kelepel. A természet kis csodái, melyek vigaszt nyújtanak a köznapok szürke nyomorában.

Enyedi Ildikó filmje (Testről és lélekről, 2017) viszont valami egészen fantasztikus kontextusba helyezi a csodás állatokat: szarvasokat mutogat, egy agancsos hím és egy kisebb ünő találkoznak, ők a film szerelmespárja (operatőr: Herbai Máté). A Berlinale 2017-ben az Aranymedve elnevezésű fődíjjal jutalmazta a művet.

Mert Enyedi nem a cukiság képlogikájával él: a film egy vágóhíd véres rémségeivel indul, ahová megérkezik egy fiatal, ámde zárkózott, mint kiderül, lelki sérült, tán depressziós szépség (Borbély Alexandra) ellenőrként. A helyszín taszító környezete riasztja, de még azt sem árulja el, arca szinte merev-mozdulatlan, mikor a főnök (a korán elment irodalmár, Morcsányi Géza alakította) közönyösen biztatja, hogy ne essen kétségbe, majd megszokja. (By the way: ő is lelki beteg, csak nem mutatja…) Ketten: korunk „normál” sérültjei… Eszébe nem jutna az embernek, hogy ezek egymásba fognak omlani…

A film háromnegyed részén keresztül csak nézik, meg egy-egy félmondattal utasítgatják egymást. Mert képtelenek beszélgetni – arcuk, szájuk, lelkük zárva van. Enyedi azonban egy csodás, fikciós trükkel köti össze őket: mindketten szarvasokkal álmodnak éjjelente. Álmukban e csodás állatok közelednek egymáshoz, isznak a patakból, összedugják a fejüket – szóval szerelmesek. Innen fordul a film titkos-szótlan love story-vá: Mária, az eddig rezzenéstelenül járkáló, érzelem és érzékek nélküli csaj megszólal. Csak egy-két szó jön ki a száján, a többit a szarvasok mondják el. Nem lacafacázok, a két, látszatra érzelmek nélküli ember – tán az álmok közösségében, de inkább a valóságban – egymásra talál. Itt válik a szarvas-pár a film főszereplőjévé: az ő testbeszédük látványcsodája mondja el e két ember belső megnyílását.

A szarvasok lettek a sztori főszereplői a két zárkózott, a véres háttérből a lélek mélységéig kísért – mit mondjak, elidegenedett – ember helyett. Borbély Alexandra faarcú figurája megformálásáért a „Legjobb színésznő”-nek járó Európai Filmdíjat kapta, Morcsányit – a jeles fordítót, dramaturgot – meg díj nélkül csodáljuk.

Enyedi Ildikó a lehetetlent vitte vászonra: a lélek némaságát tudta megszólaltatni az agancsos fiú és a kósza ünő segítségével. Mindezt a vágóhíd embertelen környezetében. A véres munkahely közegének fontos üzenete: voltaképp ma ilyen kegyetlen (véres) környezetben élünk, innen csak ilyen szarvas-csoda képes kimenteni a mai embereket.

Az már csak zárójeles megjegyzésem, hogy hihetetlen csoda volt ezt a két rejtőzködő állatot a valós természetben (erdő, patak, hajnal) megközelíteni, egymáshoz terelni és úgy fotózni (állatkoordinátor a világhírű Horkai Zoltán, producer: Mécs Mónika, Muhi András és Mesterházy Ernő).

Almási Miklós

Friedrich Schiller: Ármány és szerelem – Vígszínház

Aki egy hagyományos, XVIII. századi drámához hű előadás megtekintésének reményében érkezik a Vígszínházba, annak hamar csalódnia kell. A színpadkép egy félig áttetsző függönnyel, ledvilágítással, latex csillogással, vetítéssel és kamerafelvételekkel mást ígér. Az erős fény és hanghatások végigkísérik az előadást, néhol felerősödnek, de soha nem csapnak át hatásvadászatba. A letisztult színek és díszletelemek lehetővé teszik, hogy a tartalomra figyeljünk – a modern technológia sem vonja el a figyelmet.

A színpadi adottságokat remekül kihasználó steril hatású díszlet lehetőséget nyújt több helyszín érzékeltetésére, illetve egy olyan színtér bevonására, ami anélkül, hogy megtörné az egységes színpadképet, bohémebb és életszerűbb tere a játéknak: ez a zenekari árok. Itt él a szerelmes Luise muzsikus apjával és édesanyjával. Az ő otthonukban zajló eseményeket mindig egy kamerán keresztül tudja nyomon követni a néző, mintegy paparazziként betekintést nyerve a család hétköznapjaiba.

A modern technológia alkalmazása a történet kortalanságát érzékelteti: a saját bőrünkön is érezzük a téma aktualitását: nem táplálhatunk hiú illúziókat, hogy ilyen dolgok a ma már nem történnek. A cyberbulling, a celebek, az internet világában az ármány ugyanúgy jelen van, mint az elmúlt századokban, csupán a megjelenési formái mások.

Márkus Luca és Medveczky Balázs, lent Rudolf Péter és Hegyi Barbara (fotó: Dömölky Dániel)

Az érzelmek szintjén viszont – a Forgách András fordításának felhasználásával Kozma András által írt magyar szöveg révén – korhűnek hat az előadás, azt is megmutatva, milyen az, amit egy fiktív, online világba menekülve már régen elfeledtünk: intenzíven megélni a szélsőségesen pozitív és negatív érzéseinket, elkerülve a langyos, szürke biztonsági zónában való toporgást.  

A szerelmesek, Luise és Ferdinánd karaktere a ma fiataljait tükrözi. Már az első közös jelenetükben tökéletesen kirajzolódik, hogy ők egy összeillő páros, csodás dinamikával. Nem csak az idilli együttléteket látjuk, hanem apró összeszólalkozásokat, élcelődéseket és komoly beszélgetéseket is, és rengeteg-rengeteg szabadságot. Medveczky Balázs Ferdinándja bár fiatal és valamelyest naiv, mégis komoly szándékú és tántoríthatatlanul szerelmes. Márkus Luca azt a Luise-t testesíti meg, akinek korán kell felnőnie, s igyekszik felelősségteljesebben gondolkozni.

A két szerelmes fiatallal együtt az egész szereplőgárdáról elmondható, hogy finom árnyalatokkal, érzékenyen, pontosan formálják meg a maguk karakterét. A Hegedűs D. Géza által alakított Von Walter miniszter mint keresztapa-analógia, Rudolf Péter játéka Luise apja, Miller muzsikusként és Nagy-Kálózy Eszter Lady Milfordja különösen mély nyomot hagynak a nézőben.

A Lady, a herceg szeretője oly szoros szimbiózisban létezik társalkodónőivel, hogy személyük szinte elválaszthatatlan egymástól. Lady Milfordnak az előadás stílusához illeszkedő latex ruhái mintha csak egy anyagból lennének kiszabva a kíséretében lévő hölgyekéivel, akik együtt mozognak, lélegeznek és éreznek vele – Medusa alakját idézik a görög mitológiából a szinkronban mozgó és reagáló „kígyófejekkel”. A Lady látszólag   a legnagyobb ármánykodó, intrikus, ám a fordulatokkal teli dráma végére ráébredünk, hogy ő is csak egy kisember az adott erőviszonyok között. Amint ki szeretne szakadni a jól kitalált és felépített hierarchikus rendszerből, kilépni a kötelékekből, azonnal elvágják a menekülése útját, semmi áron nem engedik szabadulni. Kiderül, hogy a leghatalmasabbnak tűnő irányító helyett ő csupán egy rabszolga a gépezetben.

Szimbolikus a fehér akácfa megjelenése is az előadásban. Mint invazív faj, amely könyörtelenül kiszorítja az őshonos növényzetet az életteréből, tökéletesen beleillik az ármány miliőjébe, ahol a felsőbb politikai vezetés felforgatja az egyszeri ember életét.

A darab végén, amikor a két szerelmes látszólag szabadon egymásé lehetne, Luise mégsem lép ki a történet során felvett szerepéből, amelyben megtagadja szerelmesét. Istennek tett esküjéről még akkor sem mond le, amikor ezt látszólag már megtehetné. Erkölcsi tartásával Luise példát mutat Isten és ember előtt, beletörődve sorsába.

Érdekes, hogy a darab által megidézett értékek és érzelmek egyszerre tűnnek távolinak, anakronisztikusnak rideg és modern világunkban, de nagyon magunkénak is érezhetjük ezeket. Tény, hogy az előadásra nyitottan és befogadókészen kell érkezni, s hagyni, hogy a fantáziánk és asszociációink szabadon szárnyaljanak. Csak azoknak ajánlom az előadás megtekintését, akik nyitottak az új megoldásokra és a jótékony elmélyülésre.

Gőbl Gabriella

Tarnóczi Jakab–Varga Zsófia: Extázis – Katona József Színház

Tarnóczi Jakab nevét 2018-ban tanultam meg, lelkesedésből. Amikor a Kamrában megnéztem az általa még főiskolásként rendezett Aiszkhülosz-darabot, a Leláncolt Prométheuszt. (Ugyanabban az évben láthattam volna tőle Kleist művét, A Schroffenstein családot az Ódryn.) Már a darabválasztás is különleges volt, sejteni lehetett, hogy Tarnóczi otthonos az ókori görög drámairodalomban, amit nagyon díjaztam. Az előadásból pedig sugárzott a tehetség, a fantázia, ahogy azóta is minden munkájából. Nyilván nem mindig tökéletes, amit csinál, épp az Extázissal szemben is akadnak kifogásaim, de az egész biztos, hogy a magyar színházi világ meghatározó alakja lesz, illetve hát már most is az. Nem véletlenül szerződtette a Katona, nem véletlenül kapta meg a Junior Prima-díjat – a kettő közül az előbbit érzem súlyosabbnak, ha aktuális anyagi gondjait az utóbbi oldotta is meg (időlegesen, vélelmezem), mint ezt egy nyilatkozatában elárulta.

Több rendezése is mutatja, hogy erősen foglalkoztatja a magány, az elmagányosodás, az emberi kapcsolatok felszínessége, megromlása, a sokunkat uraló rossz közérzet. 2021-es az Isten, haza, család, amit ugyanúgy Varga Zsófiával együtt írtak, mint az Extázist. Ógörög drámákból indultak ki, Aiszkhülosz, Euripidész és Szophoklész alkotásaiból. „Az előadás – olvashatjuk a szórólapon – egy család elhallgatásoktól és félreértésektől terhes történetét követi végig. A néző maratoni színházi kísérlet részesévé válik: egy több évtizedes, több generáció sorsán átívelő cselekménysorozatba avatódik be. Mi vezet odáig, hogy a gyerekek is egymás ellen fordulnak? Igazak-e az ősi átkok, vagy pont azzal teljesítjük be őket, hogy önmagunk felmentéseképp rájuk hivatkozunk? Ki a hibás? Fontos, hogy ki a hibás? Van kiút a sértettségek bonyolult hálójából?” 2022 tavaszán került színre a Melancholy Rooms, alcíme szerint zenés magány nyolc hangra, ugyanazon év végén pedig a Magányos emberek, ami Gerhart Hauptmann egy magyarra csak most lefordított drámáján alapul. „A kísérlet tárgya egy magyar család, illetve négy, önálló életét éppen elkezdő fiatal ember néhány nyárvégi, feszültségekkel teli napjának érzékletes bemutatása. A történet alapvetően hat ember összezártságból eredő konfliktusainak stációit járja végig.”

(fotó: Horváth Judit)

Mindegyik darabban nagyon jelentős funkciója van a zenének, sőt a Tarnóczy rendezte Bánk bánban is az volt, de be kell valljam, Bencsik Levente és Hunyadi Máté, a Levimate munkásságában nem vagyok otthonos. Amiből kiderül, hogy még az X generációnál is régebben születtem… (Hiányosságaimat igyekszem pótolni, ha máskor születni már nem is fogok tudni, ami nekem a legrosszabb. Viszont a mikrodózol ige jelentését is appercipiáltam!)

És akkor most itt az Extázis.

Nem lenne tanulságok nélkül ennek a négy előadásnak a közös elemzése, összevetése, amihez mindegyiket meg kellett volna néznem legalább kétszer, elmélyülnöm a szövegeikben, mindez azonban (egyelőre) nem történt meg, így arra kell kérnem az emberiséget, legyen még egy kis türelemmel.

Az mindenképp világos, hogy Tarnóczi Jakab magányspecialista.

Tényleg elgondolkodtató, hogy miért lesznek, maradnak annyian magányosak, miközben senki nem akar az lenni. Tegyük hozzá, hogy az előző mondatban a magányosak szó sok másikkal helyettesíthető: szorongók, céltalanok, kiábrándultak, feszültek…

Színházi emberként Tarnóczi minderről egy új, egyre bővülő, finomodó nyelven fogalmaz, rendkívül invenciózusan és érzékenyen. Mára összeállt a csapat, Devich Botond díszlettervező, Giliga Ilka jelmeztervező, Bencsik Levente és Hunyadi Máté zenészek, Török Marcell, Kovács Bálint és Nagy Réka videósok, Varga Zsófia dramaturg és társszerző, akikhez alkalmanként mások is csatlakoznak, most például Cuhorka Emese koreográfus vagy a fényeket tervező Bárány Bence és Tóth Bertalan.

Ez az új nyelv meglehetősen komplex, része a zene, az ének, a tánc, a film és a színház sokféle eszköze. Az előadás szereplőinek mindenesetre felsőfokú vizsgája van belőle, az idősebbeknek, Bányai Kelemen Barnának, Dankó Istvánnak, Jordán Adélnak, Pálos Hannának, és a fiatalabbaknak, Béres Bencének, Gloviczki Bernátnak, Jakab Balázsnak, Kanyó Katának, Lengyel Benjáminnak, Mentes Júliának, Pásztor Dánielnek, Tóth Zsófiának egyaránt. Talán még nem tudjuk mindegyikük nevét, de feltehetően meg fogjuk jegyezni őket. Némelyikükét egész biztosan. Séróból hozzák a „civil beszéd”-et, elképesztően jól mozognak, ráadásul egyikük-másikuk (így Béres Bence) remekül énekel. A rendező a nézőtér és a színpad közötti határokat is igyekszik lebontani: az előadás elején és végén, valamint a szünetekben felmehetünk a színpadra, bejárhatjuk a végtelenített házibuli színhelyéül szolgáló hangulattalan lakást, kérót, amiben azok is otthontalanul kóvályognak, akik benne laknak és talán maguk sem tudják, ott laknak-e valóban. Minden ideiglenes. Sőt mindenki ideiglenes. Benézhetünk a kisboltba is, ahol Virginia (Mentes Júlia) intimbetétet, sört és kábítószert árul, kinek mi kell.

Nem tudom, ad-e valamit a nézői élményhez a helyszíni szemle a kukkolás felemelő érzésén túl (a prológus alatt a kádban is ül valaki). Nyilván lehetnek, akik a maguk paneljére, otthonára ismernek benne, nagyszoba, háló, konyha, de szerintem ez nem tesz senkit empatikusabbá. Vagy igen? Mindenesetre empátiára igencsak szükség van, mert az előadás során nem feltétlenül a magunk problémáival szembesülünk.

Elöl Kanyó Kata, Tóth Zsófia és Mentes Júlia Virginia (fotó: Horváth Judit)

Forduljunk ezúttal is bizalommal a szórólaphoz: „Fenntartható-e a boldogság állapota? Ha igen, a közösségnek vagy az egyénnek van-e nagyobb szerepe benne?” Hm, talán túlzott volt a bizalom. Mert mintha boldogságról itt nem lenne szó. Vagy a címbe emelt extázis állapota jelentené a boldogságot? De az extázis nem boldogság, legfeljebb fáradságos munkával kicsiholt, mesterséges feldobottság. (A szó az állapotra is utal, és az Extasy nevű partidrogra is.) Tartósan nem boldog – nem kiegyensúlyozott – itt senki, nem teszi azzá az alkohol és a kábítószer sem. Talán Alex, de ő nem tudja, hol él. Hol akar élni. Sőt van, akiben a rövid csak az agressziót növeli, mint Donátban (Jakab Balázs). A kérdés helyesen úgy hangzana, hogy „Elérhető-e a boldogság állapota?” Amit a megismert figurákra lebontva nagyon nehéz megválaszolni, ha látjuk is őket a legvégén néhány évvel később. „Az összes szereplő jelen van, mindenki elegáns és gazdag.” Azaz nem a valódi jövőjüket látjuk, hanem a most elképzeltet. Hogy ki milyen lesz, valójában nem tudhatjuk. A fenti kérdés egyébként más formában ott található a szórólapon: „Ki lehet-e lépni a ciklikusan ismétlődő problémák örvényéből, vagy csak egy mesterségesen létrehozott menedék segíthet a társadalmi rendszeren belül?” Hát…

De olvassunk tovább! „Hogyan látja Magyarország jövőjét az Y és a Z generáció?”

Lengyel Benjámin, Pásztor Dániel és Mentes Júlia (fotó: Horváth Judit)

Itt álljunk meg egy pillanatra. 1991-ben jelent meg – tájékoztat a Wikipédia – William Strauss és Neil Howe Generációk című könyve, amelyik az USA vásárlóközönségét különböző korcsoportokra osztotta fel, „és ebből vont le következtetéseket e korcsoportokra jellemző, illetve tőlük várható tipikus vásárlási magatartásra.” Ez nem tűnik túl tudományosnak, miként az sem, hogy „a generációk tizenöt vagy húsz évenként követik egymást”. Pontosabb a Magyar Nagylexikon, amelyik azt írja, hogy egy nemzedék az azonos időszakban született, kb. egykorú személyek összessége”. Ám igencsak nehéz egy nemzedéket jellemezni, hisz akár az egyetlen évben születettek is rengeteg mindenben különböznek egymástól, a legkülönbözőbb alcsoportokat alkotva… Rögzítsük: nagyon pontatlanul használjuk ezt a szót. Viszont, ha le is másztunk róla, ne távolodjunk el túlságosan a színpadtól. Ráadásul ezek a betűs elnevezések könnyen megjegyezhetőek, ha azt folyton el is felejtjük (én biztosan), hogy milyen évszámokkal kapcsolódnak össze. Az Y generáció kifejezés az 1980 és 2000, a Z generáció az 1997 és 2010 között születettekre vonatkozik. Nem voltam rest megnézni: a színház új tagjai gyakorlatilag mind az utóbbihoz tartoznak, ha mondjuk Mentes Júlia 1991-ben született is. És a rendező úgyszintén. (Jó lenne tudni, hogy a nézőtéren hány harmincas, sőt hány huszonéves ül. Ha ül. De miért ne ülne?) Az idősebb színészek sem lógnak ki az Y generációból, Jordán Adél épp 1980-as.

A lakásban egyre többen vannak, idő kell, amíg eligazodunk közöttük, bár akkor megint jőnek, nem is kopogtatnak.

A tényleges tulajdonos, Lehel (Bányai Kelemen Barna) csak a második felvonás, az alkotók szóhasználatában „fejezet” elején jelenik meg: váratlanul hazajött külföldről, Amerikából, itt akar kezdeni magával valamit, esetleg nyitna egy ramenezőt (a ramen, az ázsiai leves „gyógyír testnek és léleknek”, olvassuk a neten; igen, ez kell ide!). Később dragban, férfiak számára készült női ruhában látjuk énekelni, nyilván épp fellép egy bárban, azaz a megérkezése óta eltelhetett némi idő. Ebből élt kint is. Itt lakik Lehel öccse, a Gyergyóban felnőtt Ábel (Béres Bence), aki tavaly végzett, nemzetközi gazdálkodást tanult, de nem kezdett vele semmi komolyat, és a féltestvére, Janka (Kanyó Kata). És Peti (Pásztor Dániel), aki egyetemre jár, bár meggyőződése, „semmit nincs értelme tanulni, csak ami pénzzel kapcsolatos”. Ábel egy Imre nevű pszichológushoz jár (Dankó István), akinél később Miklós (Lengyel Benjámin) is felbukkan („az ember nem tudja, hogy mit csináljon, mivel foglalkozzon”). A pszichológus szerint el kellene fogadni a helyzetet. „Ez van. Most középszar.” (Herczog Noémi nagyszerű kritikájának – ÉS, 2024. január 19. – ez is a címe: Középszar. Bár rögtön módosít: „De ennél többről van szó: mintha ma Magyarországon évjárattól függetlenül sokan lennénk kicsit rosszabbul, és ezen biztosan nem segít, ha csak egymás sikereit látjuk a kirakatban.”) A darabbeli lélekgyógyász azt tanácsolja: Love your problems! Ez minden, amit mondani tud. Megoldani úgyse tudjuk, hát legalább szeressük őket. Esetleg egymást. Vagy tegyünk úgy, mintha szeretnénk. Időről időre összeverődik a társaság. ez az életük, a folyamatos extázis. Ábel és Peti már otthon vannak az előadás kezdetekor. A többiek, hozzávetőlegesen érkezési sorrendben: Donát, a Franciaországban élő, a hazaköltözést fontolgató Alex (Gloviczki Bernát), Janka és Vera (Tóth Zsófia). A másodikban, mint említettem, váratlanul betoppan Lehel. Később, a harmadik felvonásban megjelenik a kétgyerekes Eszter, Ábel kedvenc énekesnője a Mystic Detoxból (Jordán Adél), a húga (Pálos Hanna), sőt Miklós és Virginia. Szinte bármelyikük mondhatná, amit Miklós mond: „Azt érzem kábé, hogy semmi értelme az életemnek, de amúgy nincs baj.”

Jordán Adél és Béres Bence (fotó: Horváth Judit)

És Eszter meg a többiek élete közt semmi különbség. Nekem bevillant Cseh Tamás száma, az I Love You So, a harmadik lemez, a Fehér babák takarodója, a második szám volt az A oldalon, ha ez érthető még.

Donát a legelégedetlenebb, ő szenved a leginkább. A második felvonás vége felé van egy rövid monológja, amire nagyon érdemes odafigyelnünk, rendkívül erős. Verának mondja, hogy „összenyomja”, ami van. „Hogy nincs már olyan, hogy jó. Hogy egyszerűen jó, hogy normális jó. Miért? Miért nem lehet? Nektek is csak így jó. Nekem nem megy. De nektek is csak így megy. Így éreztek valamit. Nem lehet csak örülni, hogy vagyunk. Az a bajom, ami a mások bajához képest sokkal kisebb baj. Hogy miért nem tudok annak örülni, hogy együtt vagyunk, hogy beszélgetek egy barátommal. De hát nincs ilyen! Nincs ilyen, mert ugye nem beszélgetek egy barátommal se. Senki nem beszélget. Ha beszélgetünk, arról beszélgetünk, hogy mennyire szar minden. Nincs az, hogy felkelek, és egyszerűen csak jó, nincs az, hogy elindulok otthonról, elmegyek valahova, és ott jó, és ott jó, mert onnan haza akarok menni, de ha hazamegyek, ott sem jó, nincs olyan, hogy kimegyek a levegőre, mert nincs levegő, nincs olyan, hogy csendben vagyok, mert zajban vagyok, de ha véletlenül csend van, azzal nem tudok mit kezdeni, nem tudok felmenni a lépcsőn, nem tudok egy jót enni.” Erre rímel, amit Ábel mond a pszichológusnak: „Nekem az az érzésem, hogy nem működik semmi. Nem működik a rendszer. Nekem kell működtetnem. Azt érzem, hogy semmi nincs átgondolva, nincs elképzelés. Otthon is ez volt, az egyetemen is ez volt, az egész ország, mintha senki sem tudná, hogy hogy kell csinálni az egészet.”

Ez tényleg erős, ütős és fontos, az elején említett kifogásaim közül a legfontosabb, hogy nagyon ritkán hallunk ilyet, ritka a sűrűsödés, a szöveg alapvetően túl laza, túl közel van az élőbeszédhez, a hétköznapokhoz, a harmadik felvonásig mindenképp. Sokat lehetne húzni belőle, legalább a harmadát vagy a felét akár. A szerzők persze nyilván azt mondanák erre, hogy szükség van azokra a mondatokra is, amik csak felszínes, laza dumálások – ez igaz, de ezzel együtt túl sok a (túl) laza dumálás.

Byung-Chul Han, akire Tarnóczyék is hivatkoznak, a kiégés társadalmáról beszél (Burnoutgesellschaft, már a kifejezés öszvérsége is jellemző.) El kéne mélyedni erről szóló könyvében (Typotex, 2019, fordította Miklódy Dóra és Simon-Szabó Ágnes). De minden burnoutság ellenére se feledjük, hogy egy generáció, de még egyetlen évjárat sem egységes: a darab figurái, Ábel és a többiek lehetnek kiégettek, de az előadás szereplői és létrehozói, Béres Bencétől Tarnóczi Jakabig, aligha azok.      

Befejezésül azért idemásolom Várady Szabolcsnak a műsorfüzetben is idézett versét, a Négysorost:

Üres jelenidőben állok itt

Várakozom de semmi sem változik

Itt nem lesz eső csak gyűlik a por

Ha lesz vihar máshol valahol

2024.

Magyari Imre

Dömötör András, Benedek Albert, Laboda Kornél: Mefisztóland

Mulatságos-siralmas látlelet egy elképzelt (?) országról: színházi-kultúrpolitikai antiutópia, amelybe az itt és most is gazdagon beszüremkedik. A játék persze akkor is tökéletesen működik, ha a néző nem listázza a valósággal való egyezések különböző fokozatait. Közel egy évtizede annak, hogy Dömötör András Németországban megrendezte a mű első változatát; ott és akkor nyilván a darab világának egésze volt érdekes inkább, semmint a magyar kulturális élet valóságával egybecsengő részletek. A Katona-beli előadás nézőjének viszont – aki jócskán rendelkezik emlékekkel a hazai színházi élet közelmúltjáról és tapasztalatokkal a jelenéről – konkrétumokat is eszébe juttathat az előadás, amely azonban szerencsés módon nem lép ki a maga teremtette fiktív világból, így nem laposodik paródiává (még ha bizonyos mozzanataiban közel kerül is hozzá – nem is ezek a mozzanatok a kedvenceim). A szerzők a színlap tanúsága szerint az eredeti változatot a Katona színészeire írták át, Dömötör András rendezése tizenkettejüknek kínál nem akármilyen játéklehetőséget a több tucatnyi figura megjelenítésére. (Dramaturg: Török Tamara.) A színház a színházban játékot Klaus Mann Mefisztója inspirálta, a helyszín egy „Mehr Licht!” feliratú fényes, tágas, cirkuszi porondra hajazó tér (díszlet: Devich Botond).

Színházvezető-csere zajlik éppen, a társulat kiáll a régi vezetés mellett és felolvas egy tökéletesen hatástalan petíciót. Az utca népe is forrong: tüntetések szerveződnek a futószalagon átíródó törvények ellen, de hát minek is, a hatalmi szóval szemben úgysincs apelláta. Mindeközben töretlenül haladnak előre a huszonöt méteres Sárkányölő Szent György-szobor (illetve, némi tervmódosítások után, a harmincnyolc méteres változat) elkészítésének és felállításának munkálatai, amely azt lesz hivatott példázni, hogy az ország népének milyen veszélyes sárkánnyal kell felvennie a harcot.

A színházrendezőt (Tasnádi Bence) mindez vajmi kevéssé érdekli, ő csak a színpadig akar ellátni, ahol felbuzoghat kreativitása, akár a radikális polgárpukkasztástól sem visszariadva. Indulatkezelési problémái erős kihívás elé állítják a társulatot. Kétséges, hogy a színpadra állítandó mű, a Mefisztó érdekli-e egyáltalán, hiszen a próbán – sok más mellett – azért is leordítja a színészek fejét, hogy szabadidejükben tüntetni merészeltek, mert szerinte egy művésznek ez nem lehet feladata. Kórházi jeleneteiben jár igazán csúcsra Tasnádi humorérzéke: a Nagyon Nagy Művész látványosan szenved, csaknem belefullad az önsajnálatba. Hősi pózokat próbálgat, Prométheusznak aposztrofálva magát jócskán beállított videószelfikkel kísérletezik.

Az új igazgató (Máté Gábor) mesterkélten higgadt, kenetteljes beszédű, lomha figura – barbie-rózsaszín szerelésben (jelmez: Nagy Fruzsina). Nem titok, hogy a politika kegyeltje, de mi ezzel a gond, ő egy nemzeti ügy mellé szegődött – mondja. Az előző vezetéssel szemben szép (?) és megnyugtató (?) művészetet akar. „A béke lángpallosával jöttünk”, pontosít sleppjének egy szintén talpig rózsaszínű tagja – Fullajtár Andrea metsző humorral előadott beszólásainak egyikében –, egy harmadik, viccesen fontoskodó rózsaszínű figura (Lengyel Benjámin) társaságában. A direktor biztosra akar menni, a Nyomorultak című musicallel nyit. A próbák dögunalomban telnek; Máté rengeteg ötlettel játssza el, milyen az, amikor semmi ötlete nincs a rendezőnek. Mondanivaló és instrukciók híján fakutyavigyorral bájolog a színészekkel. De egész gyorsan sikerül elrózsaszínűsítenie az egész társulatot.

Igaz, van, akinek át sem kell különösebben öltöznie: a Kanyó Kata játszotta kis üdvöske eleve rózsaszínre lett teremtve. És van, aki boldogan csatlakozik: a Bán János megformálta színész majd szétfeszül az igyekezettől, hogy megfeleljen (ha már az előző vezetés kicsit sem respektálta vérgáz megnyilvánulásait). A Takátsy Péter és Mészáros Béla játszotta színész szerelmespár útjai különválnak – amit pusztán önző okokból is nagyon sajnálhatunk, hiszen ezzel az egymás színészetét savazó fergeteges riposztjaik sorának is vége szakad –, az előbbi elhagyja a pályát és külföldig meg sem áll. Az utóbbi viszont – engedve üdvöske nyomulásának – belátja: jobb lesz itt a múltat végképp eltörölni. Távozik még a társulattól, hiszen mi mást is tehetne, az agyonabuzált dramaturg (Tóth Zsófia) is.

Szacsvay László, Mészáros Béla és Takátsy Péter (fotó: Dömölky Dániel)

Az egyszeri néző (Kiss Eszter) persze alapból nem érdekel senkit. Pedig igazán figyelemre méltó személyiség: több igazságérzet szorult belé, mint a társulat tagjaiba együttvéve. A színházi vezetőváltással szembeni tiltakozásaként éhségsztrájkba kezd: a színház előtt egy ketrecbe zárja magát, és innen követi végig az eseményeket. Kiss Eszter higgadt hangvételű utcai krónikása a normalitást próbálja képviselni ott, ahol ez a szó már vajmi keveset jelent. Majd észrevétlenül elhagyja az evilágot, és – bizarr Kőmíves Kelemennéként – beleolvad egykor kedvenc színháza falába.  

Sok szálon zajlik a történet, a cselekményszálak vagy egymásból bomlanak ki, vagy egymás mellé rendeződnek, majd visszacsatolnak valamelyik korábbi történetrészlethez, valahogy úgy, mintha egy puzzle kirakásához fognánk hozzá egyszerre több irányból, hol az egyik részlethez visszatérve, hol a másikhoz, amíg össze nem érnek a megkezdett szegmensek. Olybá tűnik, hogy az érzékelhetően nagy játékkedvvel előadott bemutató sokféle együttes ötletelés, improvizáció eredményét tereli közös mederbe – vonatkozzon ez akár az eredeti előadás, akár a Katona-beli produkció létrejöttének folyamatára –, távol az úgynevezett hagyományos dramaturgiától (értsünk ezen bármit is). A játék rétegei közötti cikázás nem válik sem monotonná, sem átláthatatlanná – engem nemcsak lekötött, hanem kifejezetten szórakoztatott is ez a fajta építkezés, minden szertelenségével együtt is. A szerkesztésmódba belefér az érintőlegesebb tematikus kapcsolódás is, így beleláthatunk, hogyan forog egy agyondotált (kurzus?)film a hitleri időkről. A terepet itt is az abszurdisztániság uralja: amikor a Hitlert alakító színész (Fullajtár Andrea) nem akarja elkövetni a történelmi öngyilkosságot, mondván: de hiszen ő hívő, a stáb kétségbeesett telefonálgatásba kezd, hogyan lehetne felszenteltetni a pisztolyt a végzetes tett előtt.

Mefisztólandba olykor maga Mephisto is bebotorkál: Szacsvay László totyogó-motyogó öreg melósként – mintha a tudatalattijából kavarogna elő – időnként Goethét szaval. Más korok, más kaliberek, másféle alkuk. De ne temessük a reményt! Hiszen a Nyomorultak fináléja („egy új világ jön majd”) a rendszerváltott színház életében pont kétféleképpen értelmezhető, és az, hogy a csuparózsaszín szereléseken piros-fehér kokárdák jelennek meg (az előző éra színkódját visszaidézve), talán egész jó jel a jövőre nézvést. Ahogy talán egyszer majd a Nagy Ervin által – ellenállhatatlan humorral – játszott fazon sem attól fogja menőnek érezni magát, milyen jól belekötött ma is egy „bibsibe”, hanem attól, hogy a kisfiának esténként fejből szavalt Weöres Sándor verseket. Talán.

Dömötör Adrienne

Molnár Ferenc: Egy, kettő, három; Az ibolya – Nemzeti Színház_, Gobbi Hilda Színpad

A Nemzeti Színház a 2023/2024-es évad elején, 2023 szeptemberében műsorára tűzött két Molnár-egyfelvonásosa, amivel 2024 nyarán részt vett a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, vállaltan az, ami: egy szép kiállítású, a játszási hagyományokra támaszkodó, szöveghű rendezés. Lehet vitatkozni azon, hogy mi a Nemzeti Színház funkciója, ennek a konkrét előadásnak biztosan az, hogy interpretálja a molnári vígjátékot és szemléletet. Nem akar üzenetet továbbítani azon túl, hogy hagyja a Molnár Ferenc megírta karaktereket működés közben kibontakozni.

Számtalan rendezésben láthatta már a magyar nyelvű közönség ezeket a darabokat. Egyfelvonásosok lévén, sokféle kombinációban megjelenhetnek, ez önmagában izgalmas jelenség. Csak ami a közelmúltat illeti: 2001-ben Szirtes Tamás rendezésében a Madách Színház, 2009-ben Szabó Máté rendezésében a Pesti Színház, 2016-ban Rátóti Zoltán Kaposváron a Csiky Gergely Színházban ugyanebben a kombinációban vette elő a két egyfelvonásost. Ami csak annyit mutat, hogy ez egy működőképes modell, de nem kizárólagos. Gondoljunk csak Znamenák István rendezésében a Kultúrbrigád produkciójára Alföldi Róbert főszereplésével Norrisonként az Egy, kettő, háromban! Ott az egyfelvonásos egyedül teszi ki a színházi estét. Vagy az is viszonylag gyakori, visszanyúlva az 1921-es eredeti bemutatóhoz, hogy az Előjáték Lear királyhoz és a Marsall című egyfelvonásosok után harmadikként Az ibolya a Színház összefoglaló cím alatt tölti ki a színházi estét, „színházat a színházban”.

Rácz József és Kristán Attila – Az ibolya (fotó: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház)

Rátóti Zoltán nyilatkozataiból, aki 2016 után másodszor állítja színpadra a két egyfelvonásost, az olvasható ki, hogy Az ibolya a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanuló osztályának szánt vizsgaelőadásból nőtte ki magát, és e mellé kerestek egy másik játszható felvonást, így esett választásuk az Egy, kettő, háromra. A történeteket tekintve nem függ össze a két darab. Utóbbi főszereplője a nagyvonalú üzletember, Norrison, aki egy óra leforgása alatt farag vezérigazgatót a sofőrből, Az ibolyában a színházigazgató keres kóristalányokat, és elkerülhetetlenül beleszeret Sobri Ilonkába, a kisegérből hattyúvá változó, színigazgatókra veszélyes statiszta lányba.

Ebben a rendezésben nagyon nagy hangsúlyt kap a díszlet és a jelmez, Székely László és Tordai Hajnal munkája, akik már az Ők tudják mi a szerelem című előadásban is együtt dolgoztak Rátóti Zoltánnal egy évaddal korábban a Nemzetiben. Önmagában megnyerő a barna tónusú, az otthonosság érzetét keltő díszlet; mindkét darabban egyszerűen szép az igazgatói irodát jelentő szobabelső, középpontjában mindkét esetben az íróasztallal.

Az előadást visszafogott, ízléses színészi játék jellemzi. Mind Norrison sziporkázó intézkedéssorozata az Egy, kettő, háromban, mind a színigazgató hiábavaló kísérlete önmaga megvédésére attól, hogy elcsábítsa őt az egyik szürke kis kóristalány, remek színészi lehetőség. Mind Schnell Ádám Norrison-alakítása, mind Kristán Attila színidirektora bravúros alakítás. Bodrogi Gyula a titkár epizódszerepében nyílt színi tapsot kap. Rácz Attila mint Skultéti méltó partnere Kristán Attila színigazgatójának.

Bodrogi Gyula – Egy, kettő, három (fotó: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház)

Ezeknek a daraboknak a ritmus az alapja, a színészi összjáték. Sajnos azonban a többi szereplő csak asszisztál a főszereplők mellett. Az egyéb szerepekben egyetemi hallgatókat láthatunk, a főbb szerepekben ráadásul kettőzve. Az Egy, kettő, háromban a mellékszerepek egyébként sem adnak módot igazán a színészi kibontakozásra, de Az ibolya karakterei, főleg a címszereplő Sobri Ilonkáé sziporkázásra adnak lehetőséget, ám itt ezzel még nem igazán tudnak élni a fiatal színésznövendékek. Legalább az Ilonkát játszó színésznek el kellett volna tudni játszania, hogy tehetségesebb a többieknél, mivel a színdarab éppen arról szól, hogy Ilonka a maga bájos egyszerűségével kiragyog a többiek közül. Eszenyi Enikő feledhetetlen Sobri Ilonka volt a tévéjáték-változatban, ahogyan Pikali Gerda és Bata Éva alakítása is felidézhető a Madách, illetve a Pesti Színház előadásából. Molnár zseniális drámaíró volt. Rafinált. 
A színházi világ önreflexív kérdéseit átdobja a mának – éppen a színházi hierarchiáról és a kiugrás lehetőségéről szól.

Varga Kinga*

* Az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet művészeti szakírója