Kiss-Végh Emőke: Romantika – Örkény István Színház, Dollár Papa Gyermekei

Kissé „vészjósló” a cím: Romantika, ha Kiss-Végh Emőke írja és rendezi a darabot, mivel munkái nem kesztyűs kézzel bánnak velünk. Sejthető volt, hogy legújabb ősbemutatója sem a könnyed madárcsicsergéstől lesz hangos. Az Örkény István Színház és a Dollár Papa Gyermekei koprodukciója – mint az már az előadás első percében kiderül – erőteljesen provokál a címadással. Az Örkény Stúdió színpadán hat bekötött szemű szereplőt vezet be maga a rendező-író. Felmerülhet a kérdés, mikor lövik őket fejbe. Ám ők a nézőtér felé botorkálnak, mert Kiss-Végh Emőke szándéka az, hogy még „éljenek”. Ez ugyanis egy érdem, hogy itt lehetnek, fizettek érte, mert most történik velük valami felejthetetlen. A találó expozícióban a drámairodalom termékeny toposzai is felsejlenek. Miért akarta ez a hat ember leválasztani magát a társadalom nagyobbik részéről? Pirandellói feszültség dereng: ki a normális, azok, akik kint maradtak, vagy akikkel bennünket, a nézőket, összezártak?

Brezovszky Dániel és Zsigmond Emőke (fotó: Horváth Judit)

Korábban egy elhagyatott gyárban is vendégeskedett már a rendező és társulata, így nem meglepő, hogy Kiss-Végh Emőke ezúttal sem ül bele az Örkény Stúdió által kínált kényelembe. Az áttájolt tér „csapdába ejti” a nézőket: előttünk a színpad, melynek a Stúdió nyitott bejáratai szolgálnak háttérül, s rajtuk keresztül a játéktér a látogatóknak szánt előtérben folytatódik, melynek nagy ablakai az Asbóth utcától választják el a kibővített színpadot. A játéktér megszokott határai így kétessé válnak, mivel az ablaküvegekre vetülő kinti járókelő-sziluettek is a látvány és a történés részei lesznek. Hol kezdődik a valóság és hová korlátozódik a színpadi játék egy ilyen térben? A járókelők telefonjaikat időnként az ablakhoz nyomva – mintha cirkuszi látványosság zajlana – belefényképeznek a színdarabba, míg a szereplők a szemünkbe nézve bizonyítják érzéseiket. Mindig mélyebbre menni – hangzik a rendezői vágy egy interjúban, s ennek az egyik eszköze, ha elmossa vagy átjárhatóvá teszi a szokásos színpadi határokat, hogy megbolygassa a nézői kényelmet. Emiatt is vagyunk egy megvilágításban a szereplőkkel, hogy hangsúlyossá váljon, nem csak a hat szereplő kiválasztott, hanem a Romantika mindenkori nézője is.

Ami összeköti a szereplőket az a vágy, amellyel egyre mélyebbre akarnak hatolni az életükben – miként a rendező is, aki az első sorban ül –, és meg akarnak szüntetni egyfajta (romantikus?!) tettetést, ami miatt hazugnak és élettelennek érzik magukat. Egyiken sem képesek abbahagyni ezt az önkínzó keresést. A pőre munkafénnyel megvilágított játéktér „mágiája”, hogy a kiválasztottak ebben a közegben nem tudnak elkerülő magatartásformákhoz folyamodni: védtelenek. A szereplők már a játék elején panaszkodnak, hogy nem ilyen közegre számítottak: nincs atmoszféra. Ez a megvilágítás ugyanis nem kedvez a primer ösztön kiélésének, amivel a jelenlévők ki akarnák iktatni a társadalmi szerepeikből adódó sikertelenségérzésüket. A munkafény mintha hatástalanítaná a képzeletet: mechanikus összedörzsölődéssé válnak az erotikusnak szánt mozdulatok. Ezek a saját testükre korlátozott szereplők azért gyűltek össze, hogy felokádják magukból a kínjaikat, de megkönnyebbülni nem tudnak, így újrakezdik az önkínzást. Eszünkbe juthat Az öldöklő angyal című Luis Buñuel-film, amelyben a vacsorára meghívott szereplők észreveszik, hogy számukra ismeretlen okból nem tudják elhagyni a szobát, így egyre hisztérikusabbá válnak. Buñuel története 1962-ben azonban még a Gondviselés utcában játszódik, de Kiss-Végh Emőke szereplőinek sorsa a XXI. századi Asbóth utcában már nagyon messze esik az efféle védelmező eszméktől, így a Romantika résztvevői csakis veszíteni tudnak önmagukkal szemben. A csoportos szeánszon megjelentek saját alkalmatlanságuk csapdájába kerülnek. Sebeikbe nyomják ujjukat, fájni akarnak, hogy feloldozást nyerjenek a korábban elkövetett hibáikért, a szüleik hibáiért, a saját tudatlanságukért, a primitívségükért, az elszalasztott életükért. Ha úgy tetszik, mindannyian generációs válságban vannak. Brezovszky Dániel fiatal bulizója még értetlenül pislog bele a világba. Zsigmond Emőke, a fiatal nő minden életkorának megfelelő szerepet gyakorol és utál. Kerekes Éva karaktere pedig már annyira elfelejtette magát, hogy önelnyomása végül terrort eredményez. A szereplők drámai vétsége, hogy ott keresnek feloldozást, ahol semmi ilyesmire nincs lehetőség: egymásban. Bezártságukban a primitív testi stimulálást akarják segítségül hívni, de nem tudnak kapcsolódni a másikhoz, mert felhergelt keresési vágyuk, amellyel meg akarják találni a válaszaikat, alapvetően egoista aktus, ezért nem látják egymás, csak a saját kérdéseiket hallják. Valójában a legrosszabb, amit tehetnek, hogy egymás felé fordulnak és segítséget várnak. Környezetükre csak kiéléseikben számítanak, emiatt megkeseredik szájukban a szó, genitáliáikban megromlik a vágy, eldobhatóvá válnak, miközben egyre jobban belegabalyodnak a saját személyes poklukba.

(fotó: Horváth Judit)

A Romantika szereplői az írói elvárás szerint fulladoznak a rájuk írt kísérleti szobában. Nagy Zsolt ősember-szerű ösztönlényként már annyira beleunt mások testének játékszerként való használatába, hogy a sajátját már csak egy öngyilkosság-erejű izgalom tudná beindítani. Patkós Márton homályosabban megírt alakja ellenére is érthetően érzékelteti az önhazugságra épülő személyiségét: a testek egyenjogúságát hirdeti, de ezzel csak saját megkülönböztetettségének traumáját takargatja. A Novkov Máté által megformált szerep pedig az agresszió árán is érezni akar, mert a szétmálló – virtuális – világban elvesztette a kapaszkodóit. Kiss-Végh Emőke karakterei jól megragadható szereplők, akik alapproblémájukkal visszaköszönnek a mindennapokból. Drasztikus intenzitásukkal feltárulkoznak a stúdió intim játékterében, de kegyetlenségük távolságot is teremt néző és szereplő között. Az író úgy alkot konfliktusos figurákat, hogy nem számít a nézői együttérzésre, amely befogadhatóbbá tenné az általa teremtett helyzeteket. Így néző és szerepek között is megfogalmazódik a kapcsolódási nehézség feszültsége.

Ami a szereplők eltávolítását mégis ellensúlyozza, az maga a nyelvi szint, a szöveg, amely minden trágár és kíméletlen közlés ellenére kapcsolatot teremt a néző és a játék tere között. A karakterek ugyanis a párbeszédek mellett monológokba rendezett önvallomásokban nyilatkoznak magukról. S ezeknek a meztelen, hosszú közléseknek, végeláthatatlan mondatoknak van egyfajta líraisága, amely kiválóan megírt, nyelvileg is összetett szövegfolyamaival képes felfedni a szereplők éretlenségeit, ijedelmeit, abuzáló szexuális gyötrelmeit, vállalhatatlan vágyait. A karakterek így lehetőséget kapnak arra, hogy intim hangú önvallomásaikkal meg tudják indokolni a viselkedésüket, még ha ez utóbbi akadályokat is állíthat a nézői együttérzés kibontakozása elé. Kiss-Végh Emőke színpadi nyelvezete – ahogy elhasználja a saját szavait – szimbolikus is egyben. Kerekes Éva egyik hosszú monológja végén köpködni kezd, és megszűnik artikulálni, mert elfogy számára a szavainak értelme, s ezzel az író végleg elveszi tőle a megoldás lehetőségét. A folyamat ezzel lezárul. Miután a szereplők a testükből sikertelenül próbálnak kierőszakolni bármi élvezetet, a kommunikáció is cserben hagyja őket. Az író-rendező pedig az első sorból, felülírva a színpadi és a nézőtéri realitás határait, időnként harsányan irányít. Férfi és nő emberséges szadizmusával és mazochizmusával befolyásolja a teret, amely nagy pofont kever le a romantika hagyományainak.

Társulati és nézői oldalról is rugalmasságot igényel Kiss-Végh Emőke bemutatkozása az Örkény Színházban, de előadása gon-dolatébresztő is egyben. A színészek hozzá-járulása hiteles – megengedve, hogy egy ilyen típusú előadás még jobban összeérik, ha hozzászokik a közönség jelenlétéhez. A rendező határozottan szembemegy a színházjeggyel megvásárolt hagyományos bizalommal, miszerint a néző majd úgyis elhiszi, amit lát, mivel képzelete kiegészíti 
a színpadi eufemizmust. A meztelenséggel, 
a fizikai és verbális agresszivitás hatványozott színpadi megjelenítésével az alkotók szük-séges próbatételeknek teszik ki a nézőket, miközben a cselekmény pellengérre is állítja a színpadi történéssel kapcsolatos, megszokott befogadói elvárásokat. S teszi ezt öniróniával is, amikor az író-rendező kigúnyolja saját vágyát, amely arra csábítja, hogy egy renomés belvárosi színház közön-sége elé álljon. Bemutatkozásával a rendező rögtön ellenkezni kezd az Örkény Színház hírnevével járó biztonsággal, és annak egy bizonyos kifejezési horizonthoz szokott közönségével. Átszerkeszti színházi köze-gének határait, ha úgy tetszik, nem kér a romantika kényelméből.

Kiss-Végh Emőke felkavaró szövege a rá jellemző önazonos módon a mára ref-lektál. Amikor Nagy Zsolt – jó oka volt rá – torkaszakadtából segítségért üvöltött a színpadról az Asbóth utcai bejárat felé, épp járókelők haladtak el az áttetsző ablak előtt: az egy pillanat volt, de a léptek elhaladtak, csend lett, nem jött be senki. Aznap izgalmas kérdés maradt, mit kellene még megtenni a színpadi realitásért.

A bizakodó figyelem így most arra irányul, hová vezet ez a friss koprodukcióban bemutatkozott bátor írói-színpadi nyelvezet. Milyen korszak következik a Romantika után?

Lénárt Gábor

Bánsági Ildikó eldobja az agyát, Jeney Luca elkapja – Y Csoport, B32 Galéria és Kultúrtér

A színészi jelenlét a feszültséget megteremti már az első másod-percekben a Bánsági Ildikó eldobja az agyát, Jeney Luca elkapja című előadásban, Csábi Anna rendezésében, az Y Csoport produkciójában. A csepűrágás hagyományának évszázados mibenlétére a független színjátszás szerény, de annál kifejezőbb eszközeivel kérdez rá.

A B32 Galéria és Kultúrtér Bartók Béla úti előadóterében mint bolygó lelkek léptek elénk Bánsági Ildikó és Jeney Luca a júniusi előbemutatón, amiről azonnal eszünkbe juthat Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című színműve a színház világában elveszett karaktereivel, akik nem rendelkeznek pszichológiai megalapozottsággal, életterük a színházi dimenzió, azon belül funkcionálnak és azon belül életképesek, igazi cél és drámai vétség nélkül. Mint egy útvesztőből, ki akarnak jutni a látszólagos csapdából, amit a Pirandello-műben a drámai szerkezet keretrendszere, az Y Csoport előadásában a színészi létezés kiszolgáltatottsága jelent. Jeney Luca a pályakezdő Jeney Luca szerepét játssza, aki nemrég végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen és érvényesülni szeretne, Bánsági Ildikó pedig Bánsági Ildikó szerepét, aki a magyar nemzeti panteonban foglal helyet évtizedek tapasztalatával a háta mögött. Ők láthatatlan szállal a rendezőhöz kötődnek, akivel folyamatosan párbeszédet kezdeményeznek – mindhiába. A távollévő rendező Madách Imre művének, Az ember tragédiájának szövegpéldányait készítette elő számukra. Ezért részleteket olvasnak fel, összes tapasztalatukat latba vetve, sokszor valódi passzusokat idézve a könyvdrámából. Jeney Luca nomen est omen Lucifert játszik, Bánsági Ildikó Petőfi Sándor Füstbement tervének parodisztikus változatát szavalja el. Rendre akadályokba ütköznek, ugyanis nem sikerül önmagukat megrendezni. Magánéletük emlékeiből idéznek fel részleteket, és beavatják a közönséget színházi kulisszatitkokba, hogy elkápráztassák. Mindez mégis óhatatlanul kudarcra van ítélve a karakterek, de nem az előadás egészének szempontjából. Az önreflexív elemek, magánéleti adalékok szervező erővel bírnak, akárcsak annak megmutatása, hogy a tartalom nélküli dráma, nevezzük modernnek vagy posztmodernnek, ha üresen kong, ellentétben a látottakkal, nem tud hatást elérni. A megíratlan színmű megírja önmagát.

Jeney Luca és Bánsági Ildikó (fotó: Novák Doro)

Két azonos kisugárzású színésznőt látunk a színpadon. A nyitó jelenetben elmondják, hogy honnan érkeztek és kik ők valójában. Bánsági Ildikó önéletrajz nélkül jött a szereplőválogatásra, mert nem akarta magával hozni a színházi lexikont. Felsorolja díjait, elismeréseit, társulati tagságait, még azt is hozzáfűzi, hogy a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Mindig is kőszínházakban dolgozott, társulati formában, jelen előadás igazi kihívás a számára, kíváncsian és nyitottan áll hozzá. A művészi kiteljesedést támogató struktúrával és tapasztalattal a háta mögött az öregedés jelent számára félelemérzetet. Mi lesz akkor, ha nem kap több lehetőséget? Ha leírják? Rengeteg energiája van, és továbbra is szeretne játszani.

Jeney Luca még nem tudja, hova fog tartozni, azon gyötrődik, hogy nem jobb-e a szabadúszás, az, ha nem kötelezi el magát egy adott társulathoz. Fontos neki, hogy megmaradjon a választás szabadsága. Természetes számára, hogy lubickol egy független előadás szerény eszköztelenségében. Ugyanakkor ez a fajta létezés bizonytalanságban telik, ami észrevétlenül a bőre alá kúszik, hiszen nem lehet tudni, hogy lesz-e következő szerep, lehetőség, feladat, ami motiválja és előre viszi. Nincsenek kapaszkodók, amire számítania lehetne, amiért érdemes kitartani. Ez az állapot könnyen kétségbeesést szül. Amíg csak külső félelemből adódik, nincs probléma, de ez belső bizonytalansággá tud alakulni. A pályakezdés lelkesedéssel teli, kezdeti időszaka egyelőre viszi előre.

Változnak az idők. A két színésznő azonosságot talál a létbizonytalanság érzésében, még ha a problémájuk természete más jellegű is. Jeney Luca és Bánsági Ildikó ugyanannak a színészi közösségnek a tagjai, ugyanabban a labirintusban keringenek. Értik egy-mást a 2020-as évek magyar nyelvű színház-csinálásának közegében, és kihívásként tekintenek mesterségük minden helyzete elé. Az előadás azt sugallja, hogy érdemes kitartani, érdemes folytatni.

A két karakter ugyan nem találja, mi nézők azonban nagyon is érezzük a rendező, Csábi Anna jelenlétét, ahogy a látszólag megkomponálatlan helyzetek mögött egy nagyon szigorú és összeszedett rendezői koncepció bontakozik ki. Magabiztosan fogja színészei kezét és biztonságérzetet teremt a számukra, vezeti őket. Legalább ezekre a pillanatokra, amikor ezt az előadást játsszák, biztonságban érezhetik magukat. Sallangmentes játék, jól megírt monológok és párbeszédek bontakoznak ki. A közel kétórás előadás azt a ki nem mondott kérdést is felteszi, hogy mi a színház szerepe, és miért tartjuk magától értetődőnek a létét. Az már a nézők fantáziájára van bízva, hogyan gondolják mindezt tovább.

Varga Kinga

Cordelia O’Neill: Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá – Loupe Színházi Társulás

                     „…jaj tudom én

nem élhet aki meg sem született s nem halhat meg aki nem élt még

de jaj nem tudom azt hogy hol kezdődik az élet az élet

Nem is azt siratom én a holtan is élőt eleve halálraítéltet

mosolyát siratom én gagyogását első gőgicse-szavát

a lépését siratom én a sírását siratom én nem a halálát”

               (Ratkó József: Siratóének – részlet)

Veszteséget elszenvedő embertársaink viselkedésének, magatartásának leírása, olykor még a néma meghatározása is lehetetlennek bizonyul. Van fájdalom, aminek láttán az ember föltett kezekkel hátralép. A való életben ilyenkor működésbe lép bennünk valami részvéttől vezérelt tiltás, s megpróbáljuk elkerülni a ráközelítést. De a művészetben le kell, hogy fusson a rögzítő folyamat, így maga az alkotó, sőt, később a befogadó is megszenvedi a kínnal teli helyzetet. Ismert történet, hogy amikor Balzac az Emberi színjáték híres darabján, az Eugénie Grandet című regényén dolgozott, a munka bizonyos szakaszában félholt állapotban, szétesve és összefüggéstelenül beszélve jelent meg az emberek között. Mikor rákérdeztek, hogy mi történt, könnyekkel szemében válaszolt: „Eugénie öngyilkos akar lenni…” Ha elképzelt esemény így megviseli az embert, a személyes tragédia igazából is meg tudja bénítani. Tudjuk, hogy amikor Arany János elsőszülött gyermekét, a 23 éves Juliskát egy meghűlés okozta méhgyulladás elvitte, a költő tíz évre elhallgatott. Juliska emlékezete című verséből egyetlen versszak tudott csak megszületni, Arany félbehagyta a művet, majd lábjegyzetben odaírta: „Nagyon fáj. Nem megy.”

Rusznák András és Sodró Eliza (fotó: Lengyel Zsombor)

Cordelia O’Neill, a fiatal angol színész-drámaíró saját baráti körében találkozott a gyermeküket születés idején elvesztő szülők fájdalmával, s ez olyan erős hatással volt rá, hogy foglalkozni kezdett a perinatális gyászt megélő emberek megpróbáltatásaival. Történeteket hallott, anyagot gyűjtött, s végül megalkotott két figurát, akiket beszéltetni kezdett, s akik által elmondhatta, amit üzenni kívánt a szenvedőknek: Nem vagy egyedül. Tudom, hogy milyen.

A színház gyakorlati oldalát jól ismerő színésznőnek, a The Small Things Theatre Company alapító tagjának harmadik színpadra került műve ez, 2018-ból. A monológokból és heves dialógokból álló kétszereplős játék a 2021-es londoni bemutató után 2022-ben elnyerte az Off West End Awards zsűrijétől a legjobb új színműnek járó díját. A történet érzelmi ereje akkora, hogy feledtetni tudja a mű szerkezeti aránytalanságait, sőt, az írói kimunkálatlanságra utaló jeleket is. A szerző érezhetően inkább szerepeket, s nem annyira drámát kívánt írni. S ez a törekvése, vagy inkább az önmagával való praktikus alkotói megállapodása érthető is. A helyzet tudniillik, amelynek tanulmányozására vállalkozott, nem egy, a szándékok összeütközése révén keletkező tragédia erezetének rajzolatát adja ki, ezt nem is tudhatja kiadni, hanem a katasztrófa alá szorult lelkek vergődését vetíti elénk. Tulajdonképpen történések láncolatát, a helyzetből helyzetbe zuhanás elviselésének lélekrajzát látjuk.

Alex, a jómódú szüleitől elhidegült, megle-hetősen szűk világgal, de humorral és frissességgel rendelkező, a maga védettségéből kifelé leskelő s másokat bisszig beszólásokkal minősítgető, felelőtlen fruska (Sodró Eliza) munkába menet megismerkedik a metrón egy tőle erősen különböző alkatú férfival. Rupert (Rusznák András) kissé autisztikusnak tűnő, görcsösen lelkiismeretes, örökbe fogadott fiú, aki a számok zártan is izgalmas világában érzi teljesnek magát, s otthon, az anyjával él. Mulatságosan közhelyes, néha már-már szeretetre méltó epizódokat ismerünk meg közös életükből, az első randevútól az esküvőig, majd a babavárás időszakától a szülés éjszakájáig. Ekkor következik be az, amire senki nem volt fölkészülve.

A kislánynak várt gyermek, aki mint kiderül, kisfiú, holtan születik. Innét vált át az addig sárga-rózsaszín játék sötétkékbe, szürkébe, vörössel villogó feketébe. Pontosítanom kell: nem klasszikus monológok a szólószövegek, kezdettől fogva sima narrációt jelentő mesélések adják az est felét, valakinek, valakiknek, nekünk szólnak. Ez a vállalt forma egyrészt gyengíti az anyag belső drámaiságát, másrészt némi időbeli távolítást lehetővé téve, szelídíti a lassan elviselhetetlenné váló feszültséget. Mert innentől kezdve nincs kegyelem. Részesei leszünk a mérhetetlen fájdalommal való megbirkózás kezdő, majd felívelő, de huppanókkal teli szakaszának, az ép ésszel életben maradás szinte áttétel nélkül elénk hozott, önváddal és igaztalanságokkal teli szertartásának, hogy végül földerengjen az esetleges együtt maradás reménye.

Rusznák András és Sodró Eliza (fotó: Lengyel Zsombor)

Aki majd látja az előadást, fogja érezni, hogy a színészi munka – mindent visz. (Amikor a kezdeti enyelgések során Rupert megemlíti, hogy Alex orra azért egy kicsit hosszabb a kelleténél, esküszöm, sodró Eliza addig szabályosnak tűnő orra szinte elkezdett nőni, majd ritmusra megállt.) Rusznák András és Sodró Eliza páratlan érzékenysége és okossága, lelki és fizikai ereje majdnem korrigálni képes az írói megmunkálatlanság miatti áttételnélküliséget. A darab néhány jelenetével szemben tudniillik épp olyan védtelen a néző, mint a nagyon közelről fényképezett romló ételek vagy sebek látványával szemben. Megráz, de el is keserít a helyzet, amibe bevonódom, s hárítani kezdem, mert épp úgy nem tudok segíteni rajtuk, mint a gangon jajgató szomszédon. Az is zavaró, hogy a gyűjtött anyag – íróilag nem eléggé egységesítve egy-egy figura élménykörén belül – érezhetően máshonnét hozott mozaiklemezkékbe tömörül, hajdani valós történések különböző gazdáira utalóan. A játéknak az a dermesztő láncolata pedig, amikor a gyerekét elvesztő anya – távolodva a valóságtól – mind mélyebbre fúródik örvénylő képzelményeibe, az érzelmi fölforrósodás kezdetén mintha igényelné egy csöndes, de fontos leépülési fok felvillantását.

A darabot fordító és rendező Horváth János Antal és vele a dramaturg Sándor Júlia rendkívüli jóhiszeműséggel fogadták az írói elképzelést. Talán egy kicsit bátrabb honosítás, és a játék első feléből tízpercnyi húzás azért nem ártott volna. A mű angol címe (Anything is possible if you think about it hard enough) épp oly fölöslegesen hosszú, mint a magyar változat, s talán túlságosan is sokféleképpen értelmezhető. Majd lerövidül a következő évek során. S amilyen riasztó volt első pillantásra a két, még megvilágítatlan, amorf díszletelem a játék kezdete előtt, olyan szépen kiszolgálta az egész estét a Fekete Anna tervezte szellemes és dinamikus látvány. Sodró Eliza és Rusznák András úgy tud jelen lenni a színpadon, hogy a közönség azonnal régi ismerősnek érzi őket. Az ő színészi munkájukat emelő, s az egész előadást is formázó, áradó zene olyan teátrális tehetséggel megáldott komponistát jelez, akire figyelni kell. A neve Farkas Virág ‘Zazie’, a szinte lehetetlen feladatot ragyogóan megoldó koreográfust pedig Molnár G. Nórának hívják.

Menetközben megébredő ellenkezéseim ellenére értékesnek és fontosnak érzem ennek a ritkán tapasztalható társadalmi felelősségtől áthatott új csapatnak, a minden bizonnyal nagy jövő előtt álló Loupe Társulásnak e produkcióját, jelezve, hogy jelen esetben nem is akciójuk esztétikai érdemei méltánylandók elsősorban. Másról van szó, olyasmiről, ami országunk pillanatnyi állapotában nem elhanyagolható. Ennek a játéknak a közönsége – két ragyogó színész által vezetve – minden alkalommal egy igen erős szociális eseménynek a résztvevője. Műfajilag az alkalmazott színházi formákhoz érzem sorolhatónak a történéseket, s ez egyáltalán nem jelent rosszat, tudva és remélve is azt, hogy vannak és lesznek a közönség soraiban olyanok, akiknek életre szóló kapaszkodót jelent ennek az előadásnak a megtekintése.

Gabnai Katalin

34. Thealter

„Élünk és élni fogunk.” – Jászay Tamás művészeti vezető napi szubjektív Thealter-ajánlói rendre ezekkel a szavakkal záródtak az idei, immáron 34. független színházi fesztiválon. Aki temetni akarta volna a közelmúltban a függetleneket és ezt a találkozót, az álmélkodhatott, mert ismét színvonalas produkciók érkeztek Szegedre. Hollandiából a Collectief Walden Szélcsend-élet című filozofikus szabadtéri előadása három alkalommal is látható volt a Laposon, s hangsúlyos volt az erdélyi jelenlét is a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemnek köszönhetően. Az univerzum szélesre tárta ablakát Szegeden 2024. július 27. és augusztus 2. között, s végül „hét nap alatt hét helyszínen 25 produkciónak” tapsolhattak az idelátogatók. Régi fesztiválozóként az ismerős arcok mellett örömmel fedeztem fel új érdeklődőket is, akik szintén szorgalmasan zarándokoltak egyik helyszínről a másikra két produkció között. Idén újdonság volt, hogy a nézőnek olykor választania kellett két, azonos időben zajló előadás közt, de így is tobzódhattunk a jobbnál jobb programokban.

Jakab Balázs és Gloviczki Bernát – Sorstalanság (fotó: thealterphoto2024)

Balog József, a MASZK Egyesület elnökének megnyitója a Régi Zsinagóga árnyas fái alatt idén is tartalmazott szakrális, performatív elemet, amikor is beszéde zárásaként, egy széken ülve, vízzel telt kék műanyag ládába merítette cipőjét, mondván, szeretné, ha egyszer neki is megmosná valaki a lábát... Akkor még úgy vélte, az idei rendezvény az elmúlt 15 év legjobbja lesz, később, az utolsó előadás előtt a Kisszínházban várakozó nézőkhöz szólva ezt 23 évre módosította. Amúgy is szívesen játszott a számokkal múltidézése közben. Anekdotázott, s az idén júliusban elhunyt Tamás Pál szociológusra utalt, aki azt mondta neki egy alkalommal, hogy ha meg akar tudni valamit arról, mi történik ma Magyarországon, akkor a Thealterre jön. Ezek a szavak kísértek végig a fesztiválon.

Csakúgy, mint a Régi Zsinagóga bejárata feletti, különböző betűtípusokkal szedett kiírás: „Thealter”, műfaji sokszínűség. Fiatalos, sodró lendület jellemezte valamennyi általam látott előadást. Két markáns ismérvét emelem ki a hétnek, egyik az ún. „Kárpáti-módszer” jelenléte (hosszú improvizációkon alapuló előadások), a másik pedig a közönség aktív közreműködésére számító produkciók. Ez utóbbi szemlélet remekül működött Szegeden, egyetlen előadás sem fulladt közönybe.

A fesztivál nyitó előadása a Trafó Kortárs Művészetek Háza és a MASZK Egyesület közös ősbemutatója volt Térkép a túlvilágról címmel, melyben az író-rendező Kárpáti Péter mellett Zsótér Sándor, Tóth Ildikó, Hevesi László, Jenővári Miklós is játszott. A 100 perces előadás két, tempójában is jól elkülöníthető egységre oszlott. A személyes családtörténet, a dédapa, Bergl Móric története utazás térben és időben, a mesék, zsidó adomák mellett végül megfért benne Lőw Immánuel és Jászai Mari rejtélyes, színháztörténeti kuriózumnak számító találkozása is. A puzzle-darabokat Kárpáti Péter, a mesélő szórta a nézők elé, a

Pető Kata és Rohonyi Barnabás – MILF, Füge Produkció (fotó: thealterphoto2024)

kiknek egy része a játéktérben foglalt helyet, s akiknek nem kis figyelemre volt szükségük ahhoz, hogy ezeket egymáshoz illesszék.

Zsótér Sándort viszontláthatta a közönség a Freeszfe Egyesület és a Trafó együtt-működésében létrejött Thomas Bernhard-regény, az Irtás színpadi adaptációjában. (Thomas Bernhard szövegeire a tavalyi Thealteren a Közmunkaszínház Zenebohócok című előadása épült.) Indulatszínház az előadás műfaji megjelölése, s valóban, már a Zsinagóga teréből kilépő, mintegy hangoló színészek látványától (fiatal színészek vén, halálfejre emlékeztető, erősen kontrasztos maszkírozással) és kórus-szerűen, üvöltve, sokszor párhuzamosan előadott monológjaitól szinte elállt az ember lélegzete. A fiatal rendező, Bagossy Bálint és a dramaturg Rédei Ferenc munkájában Bernhard szövege – mely eredetileg egyetlen, végig önmagát ismétlő nagymonológ, itt – sokszereplősként kelt életre és vágott arcul. A távolságtartás eszközévé lett az előadás helyszínéül megjelölt Bécs, ám a tehetséges, ifjú színészek – a szegedi Forrai Áron, Gálhidy Gizella, Jakab Balázs, Regős Simon, Pigler Emília, Tarjányi Liza – olykor tehetetlen és kétségbeesett, látványos színpadi gyötrődése és (ön)gyűlölete a művészet, a művészek temetésének plasztikus és egyetemes kifejeződésévé is vált. A színpad közepén, a Tóra-szekrény előtt elhelyezett, malomkerék nagyságú forgószínpad, melyen egy többfunkciós óriási tuskó állt (ezen gőzölgött a gulyás, erre kerültek a lehetetlen kék színű italokkal telt poharak, fel lehetett állni rá stb.), 170 percen át szakadatlan őrölte fel az élőket. A kötélhúzás heroikus küzdelemmé vált, a begyűjtött érmek és trófeák álságokká. Itt nincsenek győztesek. Az ünnepelt és várva várt Burgszínész (Zsótér Sándor), aki A Pál utcai fiúkban Nemecsek Ernőt alakította, s erre mérhetetlenül büszke, az ízléstelenség státuszszimbólumává vált. Fehér ruhájával is elütött a vergődő, fekete ruhás (vagy időnként ruhátlan) játszóktól, akik a monológok szerint egy konkrét temetés kapcsán kerülnek egyazon helyre, Auersbergerékhez, valójában azonban önmaguk vélt vagy valós tehetségét és tehetetlenségét, s magát az igazi művészetet zárták koporsóba ezen az ún. művészvacsorán.

Indulatok feszültek egymásnak a Reactor, a Váróterem Projekt (Románia) és a Stereo Act Wonders of Transylvania című ál-dokumentarista közös produkciójában is. Videobejátszások, angol, magyar és román nyelvű feliratok nehezítették a román‒magyar együttélés problémáit felvillantó, a multimedialitás eszközeivel szívesen élő előadás befogadását. Az alkotók, akik egyben a játszók is – Alexandra Caras, Gáspár-Barra Szilárd, Kolcza Rebeka, Oana Mardar, Pál Emőke és Tavi Voina – egy EU-s projekt keretében jelenítik meg ennek a közös létnek feszültséggel és feloldhatatlannak tűnő konfliktusokkal teli világát, s a befejezésnél látható kézigránát nem ad feloldást a távozó néző számára. Amit nem ismerünk, attól félünk. A játékból kiviláglik, hogy az együttélő nemzetek nem ismerik a közös múltat, téves ismereteik vannak saját történelmükről, még Hunyadi Mátyásról is. Mindenesetre kínál lehetséges megoldást is az előadás: a több évszázados rossz beidegződésektől, sztereotípiáktól való megszabadulás, az indulatmentes kommunikáció lehet a békés együttélés egyetlen esélye.

Wonders of Transylvania – Reactor, Váróterem Projekt, Stereo Act (fotó: thealterphoto2024)

Nemcsak a román‒magyar egymásnak feszülés, hanem a magyarországi romákkal szembeni előítéletek is színpadra kerültek a Thealteren. Az Illés Márton és Balogh Rodrigó szerzőpáros Országépítők című punkoperettje háromgenerációs családtörténetbe ágyazza a romakérdést a Független Színház Magyarország társulata – Csányi Dávid, Farkas Ramóna, Nemcsók Nóra és Szegedi Tamás András – előadásában. A négy színész több szerepbe lépett be egy-egy átöltözéssel. A kínzó kérdés az, vajon ki lehet-e törni a származásunk adta ördögi körből. Hogyan tud megfelelni egy roma fiatal a társadalomnak, a szüleinek? Elég-e ehhez az, ha keményen dolgozik? Vagy inkább ügyeskednie kell és így válhat dúsgazdaggá? Valósak a motívumok, amelyekből ez a zenés előadás építkezett. Bármilyen dallamosak a népszínművekre emlékeztető derűs melódiák, a lehetséges válaszok keserűek.

Az RS9 Színház Mariella Mehr élete című monodrámáját Lábán Katalin rendezte és írta a Svájcban élt jenis (a harmadik legnagyobb európai kisebbségként számon tartott, részben nomád életmódot folytató roma kisebbség) Kőkorszak és Üzenetek a számkivetésből című művei alapján. A drámai monológot a színház alapító tagja, Rácz Magdi adta elő, hibátlanul. Minden szenvedés, amit felidéz fekete öltözetben, a kopott bőröndből előkerülő tárgyak ihletésében, plasztikusan elevenedik meg színészi játékában. A fekete textillel körbevett színpadon vele éljük meg az állami gondozásba került kislány embertelen szenvedéseit, kínjait, a felé irányuló állandó megvetést, a folyamatos megalázottságot és kiszolgáltatottságot. Sorsa nem volt egyedi, s az előadás végén felhangzó Beethoven hegedűverseny elnyisszantott szólama a befejezetlenségről árulkodott.

Kiss Tünde, Szántó Dániel és Balla Richie – Belém égsz, Rév Színház, Győr (fotó: thealterphoto2024)

Állami gondozott Móricz Zsigmond regényének főhőse, Csöre vagy Állami Árvácska is, aki a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem és az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház Vidovszky György írta és rendezte Árvácska című bábelőadásának főszereplője. Szokatlan a forma, hiszen olyan oratorikus játékot látunk és hallunk, mely az animáció és a látványszínház elemeit beépítve, Móricz zsoltárokra tagolt szövegének költőiségét emeli ki, megrázó élményt nyújtva a befogadónak. Az öt bábszakos lány, Bíró Eszter, Stekbauer-Hanzi Réka, Nagy Tímea, Tőrös Szilvia és Vén Evelin egyetemi záróprodukciójának készült előadásban a látvány részévé válnak az akusztikus elemek is (zene: Pap Gábor, hegedű: Hanzó Réka, látvány: Mátravölgyi Ákos). A szem- és szájnélküli, pőre rongybáb kiválóan alkalmas arra, hogy az elszenvedett traumákat megjelenítse. A kiszolgáltatottság, a feleslegesség kifejezésének eszköze az egyetlen díszletelem, a rideg beton, ahonnan nem tud menekülni. Egész léte vágyakozás a melegség, a szeretet, az ölelés után, amit senkitől nem kap meg, csak a nejlonból a szemünk előtt megformált kisbocitól. Nem hallunk párbeszédeket, stilizált a hangzó szöveg, csak szavak és mondattöredékek koppannak keményen a fekete ruhák és a színpadot körbeölelő fekete drapéria előtt. Ezzel a fehér rongybabával akármit meg lehet tenni, az egyetemes emberi kiszolgáltatottság szimbólumává válik előttünk, parazsat lehet tenni a markába piros gombostűfejek formájában, meggyalázni egy bedöfött vörös cérnás tűvel, megfosztani amúgy sem létező emberi mivoltától. Végül Bach hegedűfutama sem ad feloldozást ennek a brutális fordított szenvedéstörténetnek.

Traumaszínház a Katona József Színház Sorstalanság című kétszemélyes előadása, amelyet a szerencsésebbek a 45 perces feldolgozó foglalkozással együtt láthattak (rendező: Bagossy Júlia). Egyszerű tárgyak a játéktérben, téglák, három faláda, ping-ponglabdák, egy tök, egy tányéron étel, kártya, a rokonok, fogolytársak tárgyanimációval való megjelenítésére szolgáló cipők, fekete zakó (látvány: Balla Hanga). Kertész Imre Nobel-díjas regénye egy kamaszfiú, Köves Gyurka emlékidéző monológja, amit itt ketten szólaltatnak meg, Gloviczki Bernát és Jakab Balázs (utóbbit a tavalyi Thealteren a szintén Bagossy Júlia rendezte Medeiában is láthattuk már Szegeden, valamint idén az Irtásban is). Ebben a formában, a megosztott narráció által pontosan megtervezve váltakozik a két én megszólalása. A felidézett múltbeli én ezzel az aktussal kerül a múltbéli jelenbe. Jakab Balázs erős indítása már az első percekben a székhez szegezi a nézőt, s részesévé teszi az eseményeknek, Gloviczki Bernát alakítása pedig a naiv rácsodálkozó ént jeleníti meg. Sokoldalú játékot látunk, amelyben a két színész még a hangtechnikát is maga kezeli, mesterien használva a tér jobboldalán el-helyezett loopert. Forognak és helyet cserélnek a ládák, változik a téglák állása, miliőt, egy-egy helyszínt, közeget megjelenítve, bravúrosan váltva. A holokauszt-túlélő 12 éves fiú története erősen meghúzott (dramaturg: Zrinyifalvi Eszter Anna), de ez nem válik az élmény kárára.

Szélcsendélet – Collectief Walden (fotó: thealterphoto2024)

A Thealteren találkozhattunk olyan színházi formákkal is, mint például a szobaszínház. 
A Sűrített – életIGENlés halálNEM választással a Trainingspot Társulat párkapcsolati drámája. A Nagyszínház balett-terme kiváló helyszínnek bizonyult az improvizációk alapján született előadáshoz. Előttünk egy nő haldoklik, Mari (Manyasz Erika), s körülötte tesz-vesz tehetetlenül a volt férj, Józsi (Boda Tibor). A szituáció világos és érthető: a halállal való szembenézés, az arra való felkészülés másként nehéz annak, aki elmegy és annak, aki képtelen segítséget nyújtani, ami ebben a szituációban egyébként is lehetetlen. Lehet hivatkozni a morálra, a kereszténységre, de ez nem változtat a megmásíthatatlan tényeken. Nem tudtam elvonatkoztatni Karsai Dániel napjainkban érthetően nagy visszhangot kiváltott ügyétől, az eutanázia problematikájától, hiszen az embernek joga van méltósággal távozni, ha már nem élhet emberhez méltó életet. A nehéz témát a fanyar feketehumor oldja, talán néha túl sok is a geg, a nyelvi csűrcsavar. A halálra felkészülés fázisaiban a tempó lehetett volna olykor gyorsabb is, de ez nem von le az előadás értékeiből. A sokszor nyomasztóan elsötétedő teremben Gabika (Jobbágy Kata) dramaturgiai szerepe, hogy Mari és Józsi közös, teljes életének múltbeli lehetőségét testesítse meg, s egyben kihangosítsa Mari belső vívódásait. Mari/Mária és Józsi/József kapcsolatának képzeletbeli gyümölcse azonban nem hoz most megváltást és feloldozást karácsonykor, csak nyitott kérdéseket hagy maga után.

A Szegedi Nemzeti Színház és a Kooperáló – Színházpedagógiai Alkotótér Minden ember halandó című résztvevő színházi előadását Farkas Attila és Kállai Ákos rendezte. A vitaszínházhoz Frit Zorn első és egyben utolsó műve, a Mars szolgáltatta az irodalmi nyersanyagot. Az élet és halál kérdését mérlegre tevő történet kiválóan alkalmasnak mutatkozott arra, hogy Rédei Roland, Sziládi Hajna és Kállai Ákos színész-drámatanárok jóvoltából parlamentet szimuláljunk, de ezúttal a saját tudatunkban. Jönnek a létre vonatkozó kérdések, állást foglalhatunk biztonságos környezetben, ahol még tükör is van, hogy szembenézzünk önmagunkkal. Ám az „igen” vagy „nem” között egyáltalán nem egyszerű dönteni. Olykor azt éreztem, túlgondolom a kijelentéseket, de éppen ez a lényeg, gondolkodni és véleményt formálni. Ez lenne az alapja bármilyen normális konszenzusnak, akár a saját életünkben, akár a politikában.

Az immáron élő legendává vált szentesi drámatanár, Keserű Imre köré szerveződött byOdyssey Project Búcsú című produkciója egy mai „mélymagyar” család életébe kalauzolt. A játéktér sajátos, hiszen a játszók, akik saját nevüket és vérmérsékletüket használva szerepelnek (Balogh Márton, Erdős Bence, Forgó Rebeka, Keserű Imre, Kovács Boróka, Nyáry Pál, Papp Katalin, Szappanos Emese, Tarczali Dorina), a közönség soraiból lépnek be a játékba, illetve oda lépnek vissza. Csupán az anya, Rebeka és az apa, Imre érkezik mindig kívülről. A 2015-ös magyarországi politikai eseményeket idézik fel a Kossuth Rádióból származó hangbejátszásokkal. A hosszú improvizációkon alapuló történetek valósak és személyesek, sőt, a kellékek közül a lánykéréskor átadott ajándék és a „büdösbogár-fazék” is eredeti darab. Nem készült szövegkönyv, az alapötlet a csíksomlyói búcsúhoz kötődő legendához kapcsolódva mutatja meg, milyen egy átlag magyar konzervatív család élete ma Magyarországon, ahol minden „magyar” és „nemzeti”. Ahol hiányzik a tolerancia, a másság bűn, az erkölcs meg (ál)keresztényi. Vajon sikerül-e végül az átlagcsaládnak megtisztulnia a napba nézve? Vagy fennen hordozzák továbbra is „ősei(n)k véres kardját”, ami mögött a nőiséghez, a kisebbségi és gyermeki léthez, az élethez és halálhoz való viszonyulás más és más, egymás számára emészthetetlen értékrendet jelent?

A szentesi születésű Nyáry Pál kétségtelenül az idei fesztivál legsokoldalúbb kísérletezője. Nemcsak színészként, hanem rendezőként is megmutatkozott Hódi Virág Noémi Bonci – anatómiaszigorlat szünet nélkül című előadása révén. Az alapötlet ugyan valós eseményekből indult ki (2005-ben Magyarországon norvég orvostanhallgatók formalinba áztatott, hazalopott emberi szerveken gyakoroltak), ám a szintén hosszú improvizációkra épülő előadás az emberi test és mások teste fölötti kontroll lehetséges határait keresi. A vendégszövegként használt Antigoné-idézet, melyet a véletlenül beeső futárfiú szájába adnak, megadta a fókuszt a szemünk előtt zajló eseményekhez: ember marad-e az ember, ha már halott test? Kinek van joga rendelkezni a halál után a testtel, a tetemmel? De az is kérdés, hogy az abortuszhoz van-e joga a nőnek? Mikortól ember az ember? És meddig? Kivételes csavart adott a játéknak a dramaturgiailag mesterien előkészített személyes ráismerés, miszerint a tetem nem pusztán egy a sok közül, hanem egyikük hozzátartozója. Ez vajon változtat valamin? Balogh Orsolya, Bognár Gábor, Bolla Gábor, Hódi Virág Noémi, Király Cintia, Lakatos Dániel, Tarczali Dorina, Tóth-Lederhaas Csongor és Tóth Szilvia Lilla alkalmi társulása 70 percen keresztül ösztönözte gondolkodásra a nézőket a balett-teremben.

Bevallom, én azt is ellenőriztem itt, nem okozott-e a keddi Dühöngő című előadás maradandó károkat a balettszőnyegen. A kétszemélyes Hétpróbás Társulat, Lestyán Attila és Szabó Veronika mindent maguk végeznek ebben a produkcióban, ők a világosítók, rendezők, kezükben a díszlet, a dramaturgia, a hangosítás… Ahogyan azt kell, hiszen egy független színház igencsak szűk forrásokkal rendelkezik. A bemelegítő, nézőket bevonó kis kakaóscsiga-evős játék után máris küzdőtérré változik a játszóhely, középen egy asztal, két végén pedig egy nő és egy férfi, a nézők pedig mintegy a ring két oldalán foglalnak helyet. Szinte érezhető a feszültség, amíg felforr a víz a teához, s kezdetét veszi a keletkezett gőz kicsatornázása. Telefonon, stopperrel mérik az időt, s pörögnek a hívószavak, tulajdonképpen személyes és általános témakörök és az azokra adott reakciók, asszociációk. A performerek a különböző témáknál eltérő kommunikációs stílusban reagálnak társuk megnyilvánulására – ahogyan történik ez a való életben is. Ebben a „dühöngőben” aztán mindent lehet: Veronika egy mókás társkeresést is lejátszik, míg Attila adott időre megpróbál elfogyasztani egy hamburgert az orrunk előtt. Néhány nézőben akkor fagyott meg a vér – és volt, aki ezen a ponton el is távozott –, amikor elkezdődött a porcelántörés: poroltóval a lelkes nézők is bekapcsolódhattak a csészék és egyéb kis figurák összezúzásába. Valóban ennyi az elfojtott indulat mindannyiunkban? S erre van szükségünk azok felszabadítására? Azon tűnődtem, nem esett már meg ugyanez bármelyikünkkel életünk során? Van, aki még sosem csapott tányért a földhöz tehetetlen dühében? Miért kellene folyton kontrollálni érzelmeinket? Az állandó nyomás, a néha félreérthető, nem egyértelmű kommunikáció időnként feldobja a kukta fedelét és óhatatlan robbanáshoz vezet. Az előadáshoz eredetileg kapcsolódott egy feldolgozó beszélgetés is – ahogyan hallottam, azok, akik nem rohantak a következő előadásra, beszélgettek is az alkotókkal.

A győri RÉV Színház Belém égsz című előadását azóta vártam, mióta megszületett, és követem sorsát, valamint a tavaly látott Jó kedvvel, bőséggel című produkciójuk miatt is felfokozott volt az izgalmam. A Szivák-Tóth Viktor írta és rendezte részvételi színház középpontjában az „ó, ió, ció, manipuláció” áll. Balla Richie, Kiss Tünde és Szántó Dániel színész-drámatanárok egy sajátos szerelmi háromszög keretén belül tették plasztikussá a fogalmat. Nemcsak egymásnak hazudunk, hanem családunknak, barátainknak, szerelmünknek és leginkább önmagunknak. Hiába járunk pszichológushoz, amíg nem merünk szembenézni saját múltunkkal. Sára (Kiss Tünde) azért kezd kapcsolatot Rafival (Balla Richie), mert a fiú annyira más, mint az apja. Az az apa, aki folyamatosan kontroll alatt szeretné tartani a lányát. Majd a szakítást követően jön Ádám (Szántó Dániel), aki igazából nem jelent minőségi változást, hiszen ő is egy nagy manipulátor, csakúgy, mint Rafi volt. Az előadás alatt a nézők azt érzik, hogy befolyásolhatják a dolgok menetét, hiszen véleménynyilvánításra ösztönzik őket, az információkat látszólag meg is fontolják a játszók – vagy mégsem? Hiszen „Színház az egész világ”, jelenti ki Sára már az előadás elején. Egy ponton magam is elbizonytalanodtam, amikor Rafi mégis annak ellenkezőjét tette, mint amit tanácsként kapott tőlünk. A távirányító kinek a kezében van? Hol az a pont, ahol megszületik a ráismerés, hogy vegyük saját kezünkbe a sorsunk irányítását? Sára egyik bántalmazó kapcsolatából lép a másikba, s nem veszi észre, választásait nem ő, hanem az örökölt mintái irányítják, s amíg képtelen ezt felismerni, addig a múltja határozza meg, és minden igazság relatív marad.

Az egyéni sorstörténeteket állította közép-pontba nyolc főből álló alkalmi társulatával a rendező, Kocsonya Zsófi Örökölt bors című közösségi színházi előadása is a Motiváció Közösségi Műhelyben (talán nem véletlen az áthallás a szellemes címben Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvére).

A véletlenszerűen, közösségi színtereken összeverbuválódott csapat tagjai közt találjuk Kovács Borókát, akit a bOdyssey Projekt Búcsú-jában is láthattunk, illetve Ladányi Annát, akit pedig a már említett Bonci-ban. Üdítő meglepetés volt a tikkasztó szegedi kánikulában az előétellel induló tulajdonképpeni vacsoravendégség. A korlátozott nézőszámú produkció szerencsés résztvevői terített asztalok mellett foglalhattak helyet, mindegyikhez tartozott egy felszolgáló is, aki végig figyelemmel kísérte a „vendégeket”. A menü gondosan megtervezett volt, féltve őrzött családi receptekre derült fény, például arra, hogyan készül a „mindentbele czeglédi leves”, közben saját vagy ismerőstől hallott személyes történeteket ismerhettünk meg: milyen megélni egy szakítást, a születés élményét, hogyan jön össze vagy éppen szakad szét egy család, s csaknem félrenyeltünk, amikor az abuzálás került terítékre, vagy egy disszidálás megrendítő pillanatai. Közben folyamatosan dolgozott a hozományba kapott családi tésztavágó gép, halkan adott aláfestő zenét a megrendítő sorsmonológoknak vagy párbeszédeknek. Remek az alapötlet, hiszen nálunk az evés közösségi élmény, a közös családi étkezéseknek hagyománya van. Proust madeleine-je óta pedig toposz az ízek és emlékek felidézésének összekapcsolódása. A drámapedagógia eszköztárának alkalmi használata felismerhető ugyan (például a bizalomjátékban), azonban a közönség bevonása nem sikerült maradéktalanul, kevés ehhez a „felszolgálók” és asztaltársaságuk kapcsolódása, illetve megszólítása fogásonként. Végül az ízek mégis összeértek, s mire kifőtt a kézzel gyúrt tészta is, összerakhatta ki-ki a maga pestóját hozzá. Hiszen ez mindannyiunknál csakis más és más lehet.

A színházi műfajok sokszínűségében tobzódva láthattuk a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Meneküljünk ebből a rettenetes házból! című nem hagyományos felolvasószínházát, amelyet az egykori II. éves teatrológia szakos hallgatók – Dögei Mátyás, Jankovics Katalin, Kósa-Szigethy Zsófia, Stoian Antónia – készítettek Purosz Leónidasz drámaíró szakos hallgatóval közösen. Nemcsak azt idézhetjük fel az előadás által, milyen érzés egyetemistának lenni, vizsgára készülni, amikor a napunk amúgy is zsúfolt, hanem részesei lehetünk egy próbafolyamatnak, amelyben nem tudunk időpontot egyeztetni, közben konfliktusokat élünk meg. Felpattannak a dobozos sörök, nyílnak a laptopok, ismétlődnek a Karinthy-szövegre épülő párbeszédek, és cigiszünetek tarkítják a performatív jellegű előadást, amely az alkotók elmondása szerint hosszú improvizációk segítségével, napi négy órás próbákon készült három napon át, kőbe vésett szövegkönyv nélkül. Ez utóbbi az ún. „Kárpáti-módszer” lényege. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen tanító Kárpáti Péter író, ennek az előadásnak a vezető tanára azt vallja erről, hogy „szuper módszer annak kipróbálására, a való életben hogyan működnek a dinamikák”. Ebben a produkcióban is igazolódott, hogy ez az alkotói módszer abszolút működőképes.

A KV Társulat Nem beszélve arról, hogy… című munkája szintén kísérletezik (író-rendező: Reisz Gábor). Film a filmben – ezúttal a színházban. Egy film pereg ugyanis a szemünk előtt arról, hogyan is készül ma Magyarországon egy film, milyen buktatói vannak a sztori megírásának, melyek a fontos szempontok a szereplők kiválasztásánál, hogyan lobbizzunk és finanszírozzuk a forgatást. Vajon a Nemzeti Filmintézet támogatja-e majd? Végül kiderül, mindez csak a fedősztori, hiszen a mélyben a forgatókönyvírónő (Száger Zsuzsanna) párkapcsolati problémája bontakozik ki, s a villamoson hallott történet az eltűntnek hitt Lauráról csak a kiváltó oka annak, hogy magánéleti válságát kiírja magából. Kenéz Ágoston, Szabó Domokos, Tarr Judit, Száger Zsuzsanna, Urbanovits Krisztina és Walters Lili sok humorral átszőtt, hiteles alakítása köti össze a lazán összefűzött (vagy összevágott) jeleneteket; a minimalizált díszlet és kellékhasználat (öt szék), a szereplők egyszerű, fekete öltözete (csak a filmbeli Laura visel színes ruhát, aki a civil szférából pottyan elénk) szomorú képet fest arról, milyen ma Magyarországon a kultúra megbecsülése és támogatása.

Ha már a társművészeteknél tartunk, két táncprodukció is bekerült a programba. A game changer alkotói, Molnár Csaba, Vadas Zsófia Tamara és Vass Imre táncművészek a kortárstánc-performansz világában először alaposan behúzták a nézőt a csőbe, mondhatni helyzetbe hozták, egy előadás résztvevőévé tették. Azzal kezdték, amivel amúgy zárni szoktak egy (színházi) előadást: a Régi Zsinagóga színpadán egy közönségtalálkozóba csöppentünk, a bevett színházi konvencióknak megfelelő felállásban. Az alkotók a játéktérben fehér műanyag székeken ülve arról kezde-ményeztek beszélgetést, ami még meg sem történt. Kérdezésre buzdították a nagyérdeműt arról, amit még nem is látott. Akinek „leesett a tantusz”, könnyedén belement a játékba, releváns vagy éppen irreleváns kérdéseket tett fel a táncosoknak az elképzelt előadásról, ők hárman pedig kellő komolysággal válaszoltak vagy éppen passzolták vissza a nézőknek a kapott labdát. Szóba hoztak olyan témákat is, amelyek az alkotófolyamatra vonatkoztak vagy éppen önmagukra, a művészekre. Végül következett a fergeteges precizitással előadott tánc. Minden ín és izom zenére (vagy valami belső hangra) mozdult. A game changer úgy írta át a játékszabályokat, hogy lazán baltát állított a térbe, bizonyítva, minden relatív és felülírható.

Fehér Ferenc, Lőrinc Katalin és Pál Zoltán a DISCO 142 című előadásban (fotó: thealterphoto2024)

A DISCO 142 ennél sokkal könnyedebb és felszabadítóbb élményt nyújtott. Fehér Ferenc, Lőrinc Katalin és Pál Zoltán egy régmúlt világot idéz fel. A színpad hátuljában, középen a klasszikus discogömb, s főszereplő még egy füstgép. A két, fekete-fehérbe öltözött, eltérő korú férfi párosába beférkőzik a nő, aki hódítani akar, kacér, flörtöl velük, időnként megfigyelő marad. Semmi különös nem történik, „csak” táncolnak, kidőlnek, szeretnek, lélegeznek és/vagy látványosan fújtatnak. Léteznek és élvezik azt. Fergeteges produkciójukat a közönség vastapssal jutalmazta.

FÜGE Produkció zárta a fesztivált, Kovács Dominik és Kovács Viktor MILF című one-woman showja, melyet Gergye Krisztián rendezett. Ha egy 30-as, 40-es nőre azt mondják: MILF, az inkább bántó, mint pozitív címke. De hát hogy is van az, hogy korunkban társadalmilag elfogadott az idősebb férfi és jóval fiatalabb nő kapcsolata, fordítva viszont már kevéssé tolerálja a közvélemény? Vajon lehet-e boldog egy negyvenes nő és egy huszonéves férfi? A színpadon rózsaszín led ível át (a korkülönbségből adódó szakadékok is ennyire fényesen hidalhatóak át?). Az operakritikus (!) Csanaki Eszter (Pető Kata) kislányos álmokat szövögető szőke Barbie-nak öltöztetve (jelmez: Nagy Fruzsina) próbál megküzdeni az előítéletekkel Istiért (Rohonyi Barnabás testesíti meg), aki amúgy maga a tökély, főz, mos, mesél Eszter gyerekeinek, még a bemutató utáni kritikát is megírja helyette – ám 22 évvel fiatalabb, ez pedig komoly probléma. A néma szereplő alsónadrágjai beszédesen váltakoznak, jelezve az idő múlását – kedvencem a pitykés néptáncos. Humorosak a jelenetek, Pető Kata pedig monologizál rendületlenül. Az általa megformált Eszter szerethetően esendő lény, aki időnként igazi dívává válik, (zene: Matisz Flóra Lili). A való életben azonban megmarad annak, akivé szocializálódott: legyűrhetetlen megfelelési kényszerrel küzdő, önbizalomhiányos nőnek.

A Thealter idén is tükröt tartott a világnak – szívesen nézünk bele jövőre is.

Ódor Klára

Színészek, táncosok a kifutón

Nagy Fruzsina jelmeztervező munkáiból Kifutópálya címmel divatshow-t rendeztek a Magyar Zene Házában 50. születésnapja alkalmából (idei színházi munkái eddig a Mefisztoland a Katona József Színházban és az [ESCAPE] – A Donkihóte-projekt az Örkényben). A helyszín nem véletlen. A földszinti kiállítótérben a londoni Victoria and Albert Museum jóvoltából a Dívák és ikonok című kiállítás látható, ahol  többek között Rihanna, Björk, Lady Gaga, Tina Turner, Cher, Marilyn Monroe, Maria Callas fellépőruháiban gyönyörködhettünk, kibővítve olyan magyar dívákéival, mint például   Marton Éva, Péterfy Bori, Rúzsa Magdi, Koncz Zsuzsa.

Fúzió / Test-mez – az MTE hallgatói a MOME növendékeinek kollekcióiban (fotó: Józsa Ágnes)

Divatbemutató úgy az igazi, ha a ruhák nem kiállított tárgyak, hanem a modell lendíti mozgásba az anyagokat, a formákat. Koncert volt ez és performance. Nagy Fruzsina – Dr. Nagy Fruzsina DLA, a Magyar Képzőművészeti Egyetem látványtervező szakának oktatója, aki a hallhatóit is sikerrel kijuttatta 2023-ban a Prágai Quadriennáléra, s ott a Merre tartunk című installációjukkal megnyerték a diákkiállítás pályázatát – rendkívüli látásmódú és a különböző anyagokkal, technikákkal folytonosan kísérletező, különleges látványokat produkáló alkotó. Itt most meglepő anyagokból és formákkal készített munkáit különös módon láthattuk.

A selymektől-tülltől a zsákvászonig, a linóleumig és PVC-csőig, a luftballonig minden anyag emberi alakra szabható általa és megmozgatható. A fantáziájának és kézügyességének úgy tűnik, nincs határa. Az emberi test és a világ viszonyának sokféle aspektusa jelenik meg jelmezeiben, maszkjaiban. A Magyar Zene Házában ötven közreműködő: színészek, rendezők, kollégák, barátok, rokonok vonultak fel a százötven bemutatott jelmezben. Csak egy-két név: Jordán Adél, Járó Zsuzsa, Józsa Bettina, Juhász Kata, Kovács D. Dániel, Kovács Patrícia, Pelsőczy Réka, Rohonyi Barnabás, Rujder Vivien, Székely Kriszta, Tasnádi Bence, s a jelmeztervezők közül két név: Tihanyi Ildi és Devich Botond, de többször végiglejtett a kifutón különböző kollekciókban Rozgonyi Kulcsár Viktória, a Jurányi Ház alapítója és vezetője is.

Igazi show volt. Zenéjét Vajdai Vilmos (a Katona József Színház s a Táp Színház színész-rendezője, zenei dramaturg, itt disc jockey) állította össze és keverte, koreográfusként Duda Éva és Papp Tímea működtek közre. Az esemény a FÜGE Produkció, a Jurnyi Ház és a Magyar Zene Háza együttműködésében jött létre.


*

A Trafó sem maradt el a kifutós programok terén. Fúzió / Test-mez címmel a Magyar Táncművészeti Egyetem (MTE) modern táncszakos, V. évfolyamos növendékei léptek fel s mutatták be koreográfiáikat, majd a ruhabemutatón – itt is volt kifutó – a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) jelenlegi és végzett jelmeztervező szakos növendékeinek kollekcióiban vonultak fel. Nem véletlen a párosítás, hiszen Dr. Lőrinc Katalin Harangozó-díjas táncművész az MTE, Szűcs Edit pedig a MOME oktatója, de ő az Állami Népi Együttes produkcióinak jelmeztervezője is – innen a tánc iránti vonzódás –, s az együttműködés hosszú múltra tekint vissza. Mindketten nemcsak nagyszerű művészek, kreatív alkotók, de elkötelezett pedagógusok is, akiknek fontos a fiatalok képességeinek kibontása.

Kifutó – Nagy Fruzsina jelmezei (fotó: Józsa Ágnes)

A táncosok 2024-es tavaszi vizsgaanyagából a Most épp 12, a Tereink (koncepció: Lőrinc Katalin) és a „A tanár nem szól bele” – házifeladat, a tanár nem szól bele sem a zeneválasztásba, sem a stílusba, sem a mozgásanyagba, sem a munkamódszerbe – című koreográfiákat láthattuk a tehetséges fiatalok előadásában.

Két egyetem, a MOME és a Táncművészeti hallgatói mutatkoztak meg a maguk műfajában, mégis összekapcsolódva. A táncelőadások végén kifutót gördítettek a színre, amelyen a MOME jelmeztervezőinek közelmúltbeli alkotásait mutatták be az MTE táncosai. Mivel olyan sok volt a bemutatandó, nemcsak a modern tánc, de a klasszikus balett szakos növendékek is beöltöztek a fantasztikus kreációkba. Az est háziasszonya Lőrinc Katalin volt.

Olyan erőteljes képözönben élünk, hogy fölerősödött a látvány szerepe. A érzékelési ingerküszöbünk is ennek megfelelően módosult. Nagyon másnak, különösnek kell lennie mindennek ahhoz, hogy észrevegyük a hétköznapi, de akár a színpadi szín- és formakavalkádban is. Egyelőre győz a kreativitás.

Józsa Ágnes