A II. Kamarafeszt Zentán

Miért is megyek határon túlra, magyar színházak fesztiváljára, showcase-ére, miniévadára, amikor csak lehet? – kérdezheti tőlem bárki, akár magam is. Mert empirikus tapasztalatom, hogy amivel a határon túli magyar színházaknak dolga van, az egyfelől a színházművészet, másfelől a valóság. Repertoárjuk innovatívabb és invenciózusabb, mint a mai magyarországi színházak zöméé, amelyek – főleg ha nem budapestiek – általában a kiszámíthatóság, a biztonsági arányok mentén állítják össze évadtervüket: iskolai tananyag-klasszikusok, agyonhasznált vígjátékok, bulvárkomédiák, zenések. Legfeljebb mutatóba kortárs dráma vagy valami kísérletinek nevezhető produkció. Evvel szemben például a vajdasági színházak mindegyike inkább művészszínházi arculatot mutat, mint hogy a szórakoztatóiparral jegyezte volna el magát. Túl a jellegzetes, egyéni, izgalmas vonásaikon – például amelyek a kisebbségi létből, a balkáni mivoltból és a többségi kultúrába ágyazottságukból adódnak – talán ez a művészi eltökéltség a legcsábítóbb bennük.

Mezei Kinga és Pálfi Ervin – Szedjetek szét (fotó: Szabó Róbert)

Amikor a Zentai Magyar Kamaraszínház a 2022/23-as évad végén miniévadot tartott, a Dévai Zoltán és Mezei Kinga irányította társulat még csak négy színészt számlált. (Mármint a vezetőkön kívül, akik szintén színészek is). Igaz, állásuk, bejegyzett munkahelyük nekik sem volt. Az elmúlt egy évben azonban megkapta az intézmény a szükséges státuszokat, úgyhogy ma már a színház előcsarnokában nyolcfős társulat színészportréi ékesítik a falat. Verebes Judit, Szilágyi Áron és Virág György a törzstagok – Nešić Máté távozott, ő idén már vendégként lépett fel a János vitéz címszerepében –, és érkezett két fiatal, az Újvidéki Művészeti Akadémián végzett László Roland és Dedovity Tomity Lea. Valamint frissen csatlakozott a csapathoz Vilmányi Benett Budapestről, aki egyelőre egy szolid szerepátvételnél tartott a szezon végén, de hogy a szívesen és jól zenélő vajdasági színészek között helye lesz, arról máris megbizonyosodhattunk egy meleg júniusi éjszakán a színházudvar házilagos szabadtéri színpadánál.

A társulat három színésznője három gene-rációt képvisel. Az öt férfiszínész az életkort tekintve kevésbé változatos, de a karakterek szempontjából eléggé differenciáltak, arról nem is beszélve, hogy a zentai színház hívására bármikor érkezik becses vendég Szabadkáról vagy Újvidékről. Mindenekelőtt a valójában egyenesen nélkülözhetetlen Pálfi Ervin és Hajdú Tamás, de örülhettünk idén a kosztolányis Mészáros Gábornak és az újvidéki László Juditnak, sőt Balázs Áronnak is.

A miniévad a tavalyihoz hasonlóan indult: akkor a Tolnai Ottó művei és Petrik Pál képei alapján készült Mezei Kinga-rendezés szerepelt nyitányként. Most a Hidegpróbával kezdtünk, a Sziveri János versei és Benes József képei nyomán létrejött, összművészetinek mondható előadással. Nem először sikerült élményszerűen megidéznie a vajdasági költőt Mezei Kingának – emlékezetes munkája volt úgy két évtizede az újvidéki Szelídítések. A Hidegpróbát másmilyen versek ihlették, ezek a maguk játékosságában is meglepően erősen, drámaian kötődni látszanak a mai életünkhöz is. Ahogy a miniévad egyik vendége, Zalán Tibor – a költő egykori barátja – a másnap délelőtti szakmai beszélgetésen megjegyezte: Sziveri Jánost magát, személyében nem lehetett volna beengedni a színházba, de az előadás szalonképessé tette. A Hidegpróba zenéjét Mezei Szilárd szerezte, a dramaturg Góli Kornélia, a jelmeztervező Janovics Erika, a díszlettervező Ondraschek Péter. (A felsorolt művészek állandó alkotótársak.) Egy költő, egy festő és egy rendező világa egyesült ihletetten Dévai Zoltán, Hajdú Tamás, Mezei Kinga, László Roland, Pálfi Ervin, Szilágyi Áron, Verebes Judit és Virág György színészi közreműködésével.

Handabasa avagy a fátyol titkai (fotó: Herédi Krisztián)

Az előadás első képeként egy szemüveget láttunk – kvázi Sziveri Jánosét – megvilágítva a színpad elejében. Az utolsó képben pedig vekkerórák sorakoztak fel, több tucatnyi, ezeket a színészek helyezték el precízen egymás után a díszletben. Mezei Kinga zsongító színházában nem akarom mindig tudni, hogy mit miért csinálnak. Hanem erős képeket hozok és teszek el magamban mélyen. Pálfi Ervin huncut figuráját, amint ezüst szárnyaitól kissé akadályoztatva igyekszik átcsusszanni két lengő, világítani tudó, üvegbetétes fémrúd között. A kitömött Verebes Juditot egy nagy, kövér nő teljes testjelmezében, ahogy ülni próbál, vagy piros tűsarkú cipőben járni, sőt rugdoskodni. Mezei Kingát egészségügyi dolgozó képében, fehér köpenyben, cipőben, maszkban, akkurátusan bemosakodva egy lavór vérben.

Mezei Kinga, Pálfi Ervin és Verebes Judit – Sirály (fotó: Szabó Róbert)

A második estén a Zentai Magyar Kamara-színház friss, szinte még meleg Csehov-bemutatóját nézhettük meg: a Sirályt Kiss Csaba rendezésében. Ő többször színre vitte már a művet – sőt, tovább gondoló drámát is írt belőle Nappalok és éjszakák címmel, amit ugyancsak színpadra állított –, de ezúttal a szokottnál is kreatívabb alkotóeleme az interpretációnak a színészcsapat. Mezei Szilárd zenéjére a játszók a darabhoz dalokat írtak, amelyek az előjátékban felvillantják a szüzsét, majd a mű cselekményében a maguk helyén előadatnak, ráerősítve hőseink helyzetére és emocionális állapotára. Úgy képzeljük el a muzsikával fűszerezett bevezetést, hogy amikor a színházba érkezünk, az előcsarnokban Arkagyina és társasága már ott múlatja az időt egy zongora körül. Várják, hogy elkezdődjön Trepljov tóparti premierje. Trepljov – vagyis Szilágyi Áron, aki jó adottságokkal rendelkező, kitűnően beszélő, már tapasztaltnak is mondható, tehetséges fiatal színész – időnként kijön az előtérbe és türelmet kér, miközben a birtok háznépe és vendégei avval szórakoztatják magukat, hogy énekelnek, táncolnak. Pálfi Ervin Trigorinjának zongorakíséretével dalra fakad Mezei Kinga vörös nagyestélyiben tündöklő Arkagyinája. Még szép, hogy már az előadás előtt lejátssza a színpadról a fiát és az ifjú wannabe színésznőt, Nyinát, akinek alakítóját, Kiss Anna Gizellát egyébként a rendező, Kiss Csaba hozta a kaposvári egyetem végzős Vidnyánszky-osztályából. A már komoly főszerepeket maga mögött tudó színinövendék bájos, finom, pisze teremtés, akinek színészi eszközei vagy nem számosak még, vagy viszonylag ügyesen leplezi őket némi természetességgel. Tehát könnyű Nyina Zarecsnajának tulajdonítani, amikor reszketni látszik keze-lába. Kiss Anna Gizella mindenesetre hagyja megéreznünk hősnője ösztönös, már-már agresszív elszántságát és a spontán női rafináltságot, amivel Trigorin meghódítását intézi.

Kiss Anna Gizella a Sirály előadásában – Zentai Magyar Kamaraszínház (fotó: Szabó Róbert)

Két különleges dramaturgiai megoldással él az előadás, felvillanyozó következményeket éppúgy hozva, mint leoltókat. Az egyik az, hogy nemcsak formailag nem választják el egymástól az első és a második felvonást, hanem tartalmilag sem. A Trepljov-darab félbemaradt premierje után az éjszaka nem ér véget. Nyina hazament ugyan, de nem bír otthon maradni. Miután elaludtak a szülei, ő újra nyeregbe száll (esetünkben nem lóra, hanem biciklire), és visszasiet a bohém társasághoz. Napkeltéig az önöké vagyok – mondja. Nincs tehát szünet, megnyugvás, alvás rá egyet a szereplők számára – nekihevülésük és kielégületlenségük türelmetlenül tovább sodorja őket. Amikor Nyina kivágott fehér harisnyanadrággal a fején előadta Kosztya és a világlélek drámai monológját, észrevehettük, hogy Pálfi Ervin kócos, enyhén kiégett Trigorinját megbűvöli ez a lány – alig is tudta a szemét levenni róla. Második felvonásbeli kettősükben magázza Nyinát, aki vakmerőn, provokatívan visszategezi. A harmadik felvonás végén Trigorinunk, bár még nem ismeri a lány szándékait – elhatározását elutazásról és színésznőségről –, úgy jön vissza a szobába, hogy egy kis papírt fog a kezében, és épp keresgél, hová tehetné, ahol a lány megtalálja. A kontakját hagyja itt neki, nem kétséges. Szóval őt sem csak Nyina szele fújja bele ebbe a viszonyba.

Dévai Zoltán, Virág György és Verebes Judit – János vitéz (fotó: Herédi Krisztián)

A másik – bizonyára kényszerű – beavatkozás a szereplők számának csökkentése. Tizenegy színész helyett csak nyolc játssza el a darabot. Ez úgy történhet, hogy Polina Andrejevnát kihúzták, Samrajev intézőt pedig Mása apjából átminősítették Mása öccsévé, hogy a fiatal László Roland alakíthassa. Arkagyina bátyja és régi barátja – alighanem egykori kedvese –, vagyis Szorin és Dorn egybeolvadtak Balázs Áron képében. Miután két, meglehetősen különböző karakterről van szó, és a főhősök körüli pozíciójuk is erősen eltérő, ezért ezt nem is lehet semmi mással hitelesíteni, mint egy olyan gazdag, vonzó, erőteljes színészi személyiséggel, mint amilyen a vendégként fellépő Balázs Ároné. Nem ez a leghangsúlyosabb a színész játékában, de mégis: ritkán látni ennyire szépen, pontosan kivitelezett „már a végét járja” állapotot, mint amit megmutat a negyedik felvonásban. Utolsó erejével még takarásba helyezi magát: elhúzza az előadásban mindvégig hangsúlyosan jelenlévő vörös bársony színházi függönyt. Az külön szép, hogy nem tárják elénk a továbbiakban. Nem is veszi észre, nem is mondja senki, de tudjuk, hogy amögött a függöny mögött már holtan fekszik ez a mi Szorin-Dornunk. A másik oldali függöny pedig arra szolgál majd, hogy amögött lője le magát Szilágyi Áron átütően boldogtalan, remény nélküli Trepljovja. Ám róla sem vesz tudomást senki.

Verebes Judit Másája (aki kicsit azért „odadűl” Trigorinhoz), László Roland Samrajevje (akin lassan valamiféle révület lesz úrrá) és Virág György Medvegyenkója (aki mintha csipkét hordana a zakója szivarzsebe fölött) – megannyi pontos, érzékeny és muzikális alakítás. Medvegyenko a negyedik felvonásba magával hozta a kisgyerekét, akit hiába próbálna az anyára, Mására tukmálni. (Érdekes, hogy a szintén idei, Ilja Bocsarnikovsz rendezte kaposvári Sirályban ugyanígy zajlott a család élete: a tanító ott sem hagyta otthon a kicsit, amikor a feleségért jött.) Van ebben némi halvány vigasz a Medvegyenkóval rokonszenvező néző számára: ez az ember mégsem marad egészen egyedül: lett egy gyereke, aki csak az övé. Zentán ezt az érzést némi dermedt aggodalom is kísérte, ugyanis a Virág György által dajkált csecsemőt olyan hihetetlenül élethű baba játssza, hogy amikor az apja gyengéd óvatossággal letette az asztalra, akkor egy fél nézőtér figyelte lélegzetvisszafojtva, hogy lélegzik-e az a lehunyt szemű pólyásbaba, miközben az apja hegedül neki.

Mezei Kinga Arkagyinájának különböző toalettjein mindig csillog valami. Muszáj folyton csillognia. A színésznő alakításában talán az a legcsodálatosabb, ahogy Trigorin visszahódításának jelenetét befejezi. Miután győzedelmeskedett, leverte a férfi szakítási kísérletét, még odaveti, hogy „egyébként ha akarsz, maradhatsz”. Ez az álságos nagyvonalúság a Sirály-előadásokban általában ironikusan hangzik el, s a közönség nevet rajta egy szolidat. Itt azonban a legmélyebb kétségbeesés mondatja ezt az asszonnyal. Leleplezve, hogy súlyos megalázottságot is hajlandó elviselni, csak ne veszítse el a férfit.

Csehovval folytatódott másnap a miniévad programja, a Kiss Csaba által írt és Dévai Zoltán rendezte De mi lett a nővel? című háromszereplőssel. Ez a darab nem a drámaírót idézi, inkább a novellistát, de ahogy az egy évvel korábban látott Művészet-előadás, úgy ez is alkalmas műhelymunkát kínál három férfiszínész számára. Igaz, a bemutató négy évvel ezelőtt született, de igényelte az újradolgozást, hiszen Virág György és Szilágyi Áron mellé harmadiknak most csatlakozott László Roland. Aki egyébként – ez lenyűgözött engem – tud csupán egy szemmel pislogni, és ezt ne kacsintásnak értsük. De az sem kis mozgástechnikai bravúr, ahogy Szilágyi Áron mint egy lépcsőn vonul le egy legfeljebb kutyaólnyi méretű házdoboz aljába. Ezen a ládán kívül egy utcai lámpa és egy felturbózott nagybőgőtok áll a játszók rendelkezésére. Ám nem is kell sok ehhez a szerteágazó, ugrabugra férfimeséhez. Három színész energikus, harmonikus, összeműködő játéka.

Pálfi Ervin és Verebes Judit – Hidegpróba (fotó: Szabó Róbert)

A Domonkos István műveiből készült Szedjetek szét című előadást még a Kosztolányi Színházban, a covid idején készítette Mezei Kinga. Tehát részben online próbálták, és aztán alig volt módjuk játszani Szabadkán. Akkor még csak hat színész adta az összes szerepet, Zentán viszont az átalakított változatba belekerült a teljes zentai társulat. És itt van az előadásban pompás hírmondónak az eredeti verzióból a Dedát játszó Mészáros Gábor. (Bár ha lejjebb ásunk a történetbe, akkor voltaképp nem is ő az eredeti Deda, hanem Puskás Zoltán, még a 2004-es újvidéki Via Italiából.) A Szedjetek szét különböző Domokos-műveket, Domokos-motívumokat vegyít, és ami kijön belőle, az enyhe nosztalgiaérzetet keltő, finoman érzelmes, kábultan elvágyódó, zenés, revüszerű, komikus kavalkád. (Humoriszticseszko – mondta a szakmai beszélgetésen az egyik szerb kolléga, mert az idei évben már számos szerb kritikus is érdeklődve végignézte a zentai miniévadot, amelynek előadásait feliratozták szerb nyelven.) Az említett nosztalgia nem pusztán az egykori Jugoszláviára vonatkozhat persze, hanem felsejlenek az akkori világ fájdalmas hiányérzetei is, pláne azok, amelyek máig megmaradtak. Arról nem is beszélve, hogy itt a vesztesek elevenednek meg előttünk. Mint amilyen Pálfi Ervin hibátlan ízléssel, mértéktartással, fokozatos leterítő erővel megformált Skatulya Mihálya, az ő derűsen hányatott élete és tragikusan ostoba halála.

A zentaiak magától értetődően gyerek- és ifjúsági előadásokat is bemutatnak. Ebből a vonulatból a Szabó Sebestyén László rendezte János vitézt láthattuk. Hatan adják elő az elbeszélő költeményt az elejétől a végéig, eleinte reménytelenül kórusban. De aztán inkább váltogatják a narrátor szerepét és a különböző figurákét, egyedül Nešić Máté maradhat meg egymagában, jól megtermett Kukorica Jancsinak. (És pont a kísértetek félelmetes éjszakáját meséli a szomszéd kislányt játszó Dedovity Tomity Lea). A forma egyszerű, kedvesen népies, fehér vásznak, barnák, natúr színek és felületek. A színészek játékos lendülete viszi előre a mesét, amit különböző ötletek színesítenek, ámbár gegözönnel vagy túlhabzással nem vádolható senki és semmi. De milyen kedves intermezzó például, hogy amikor János vitéz az óriás vállán szeli át az óceánt, akkor Szilágyi Áron és Nešić Máté átmenetileg szerepet cserélnek, mert mégis az utóbbi színész a nagyobb. Arról pedig meggyőződhettünk, hogy az előadás lekötötte a célközönséget, amellyel egyébként kicsit kokettáltak a játszók – a mindig rokonszenvesen vehemens Virág György például a nézőtér soraiba is bekúszott-mászott, amikor a szétszéledt nyája birkáit kereste.

László Roland, Virág György és Szilágyi Áron – De mi lett a nővel? (fotó: Szabó Róbert)

A négynapos zentai láthatás utolsó programja a Handabasa avagy a fátyol titkai című, csöppnyi bizarrsággal fűszerezett, össz-szerzői zenés komédia. Az eredeti tulajdonos Vörösmarty Mihály, A fátyol titkai az egyetlen vígjátéka. Bemutatta a Nemzeti Színház, egyszer úgy kétszáz évvel ezelőtt, másodszor csaknem száz éve. Aztán az 1960-as években Görgey Gábor átírta, azóta ebben a formájában színpadra került néhányszor. Zentán bővült még Szerda Árpád zenéjével, Góli Kornélia dramaturg, László Sándor rendező és a színészcsapat jókedvű hozzájárulásával. A cselekmény, a struktúra és Ondrachek Péter klasszikus forma jelmezei őrzik a régi minták nyomát (Kisfaludytól Beaumarchais-ig), de a játékot mégis üdítően és tévedhetetlenül bolondítják meg egy-egy, az eredeti korból messzire kiragadt pillanattal. Hogy mást ne mondjak, a szenvedélyes blues-zal belépő László Roland délceg Hangai Sándora pöttyös könyvet olvas, abból szívja magába a nőgyűlöletet. Vagy hogy mást is mondjak: a három lézengő, unatkozó és ebből kifolyólag végtelenül hülye fogadást kötő fiatalember – Szilágyi Áron, Hajdú Tamás és Virág György – a függőlegesen terjeszkedő városligeti zöldbe állított létráról komplett kis parlamenti beszédet tart.

Szakmai beszélgetés

Temperamentumos, vérbeli szubrettnek hat mind Verebes Judit Vilma kisasszonyként, mind az elsöprően éneklő László Judit a komornaszerepben, de a tejföl Mezei Kingáé. Ő játssza ugyanis lila szettben, lila hajjal a szomszédos vénkisasszonyt, akinek mindegy, ki jön, ki megy, csak nadrág legyen rajta, és ő azonnal kész a szívét s kezét adni neki.

Hajdu Tamás a Hidegpróba című előadásban – Zentai Magyar Kamaraszínház (fotó: Szabó Róbert)

Mindösszesen a II. Zentai Kamarafeszt nagyjából hasonló képet mutatott a délvidéki kisszínházról, mint az első. Azt lehetett látni, hogy Mezei Kingáék mennek előre és felfelé.

Stuber Andrea

Nem volt eredendően szándék, de keretes szerkezetűvé sikeredett e lapszám. A nyitó írás a Zentai Magyar Kamaraszínház elmúlt évadáról szól, s a mindössze egy éve állandó társulattal rendelkező teátrum művészeti vezetője, Mezei Kinga tanulmánya zárja a totális színházról. A kettő között pedig számos, a színház mibenlétéről, funkciójáról, a művészet értelméről akár látens polémiára késztető kérdésfelvetés fogalmazódik meg egy-egy előadás, fesztivál, kiállítás, film kapcsán.

A zentai miniévadon járt Stuber Andrea azzal indokolja, miért is megy oly szívesen határon túlra előadásokat nézni, mert tapasztalata szerint „amivel a határon túli magyar színházaknak dolga van, az egyfelől a színházművészet, másfelől a valóság”.

Megerősíteni látszik ezt Gabnai Katalin kritikája, aki a Tábornokok uzsonnája című, a Pozsonyi Színművészeti Egyetem és a Komáromi Jókai Színház együttműködésében született Boris Vian-bemutatóról írva így méltatja a komáromi társulatot: „Emberi és művészi értékekre egyaránt figyelő működésének jeles bizonyítéka” ez az „abszurd komédia”, amely „kijózanító kiáltásként hat ránk a velünk élő háború szégyenteljes időszakában”.

Az abszurd nem áll távol a komédia műfajától – utal Urbán Balázs a francia bohózat klasszikusainak műveiben a „kevéssel később született abszurd drámák egy részéhez hasonló életérzést, illetve írói eszközöket” felfedező recenzensek álláspontjára a Thália Színház három szórakoztató produkcióját elemezve. A most Nyakamon a nászmenet címmel játszott, nálunk Olasz szalmakalapként közismertté vált Labiche-bohózat színpadi múltját említve idézi fel: „színre vitték már olyan rendezők, akiknek feltehetően nem (csak) a felhőtlen szórakoztatás szándéka lebegett a szemük előtt”.

Magam annak idején a Játék a kastélyban című Molnár Ferenc-vígjáték Marton László rendezte vígszínházi bemutatóján éreztem meg a modern dráma pirandellói mélységeinek lehetőségét a Molnár-műben. A Nemzeti Színház egy estén játszott két Molnár-egyfelvonásosa, az Egy, kettő, három és Az ibolya, amivel a teátrum – mint Varga Kinga írja – „2024 nyarán részt vett a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, vállaltan az, ami: egy szép kiállítású, a játszási hagyományokra támaszkodó, szöveghű rendezés.” Korábbi előadásokat idézve Az ibolya kapcsán azért a cikk konklúziója itt is a mába vezet, mondván: Molnár a „színházi világ önreflexív kérdéseit átdobja a mának – éppen a színházi hierarchiáról és a kiugrás lehetőségéről szól.”

Színházi közegben játszódik a Klaus Mann Mefisztója ihlette Mefisztóland is, a Katona József Színház előadása, amelyet Dömötör András rendezett, aki az egyik szerzőként is jegyzi a darabot. A mában fogant markáns reflexió honi – nemcsak színházi – világunk anomáliáira egyes elemeiben mondhatni kulcsmű. Mint recenzensünk, Dömötör Adrienne írja (pusztán névazonosságról, nem rokonságról van szó): az előadás nézőjének „– aki jócskán rendelkezik emlékekkel a hazai színházi élet közelmúltjáról és tapasztalatokkal a jelenéről – konkrétumokat is eszébe juttathat az előadás, amely azonban szerencsés módon nem lép ki a maga teremtette fiktív világból, így nem laposodik paródiává (még ha bizonyos mozzanataiban közel kerül is hozzá – nem is ezek a mozzanatok a kedvenceim)”. Nekem sem, teszem hozzá szívesen, sőt, ám e sőt kibontásának nem e rovat a tere – a lapszerkesztésben éppen az az izgalmas, hogy nem feltétlenül a saját véleményét látja viszont az ember, ami frissen tartja a szellemet.

A másik Katonás előadás, az Extázis szerzői is fiatal alkotók – kezdtem bele a mondatba, aztán vissza is hőköltem, hiszen bármennyire lendületes, helyenként polgárpukkasztó is a Mefisztóland, Dömötör András – aki bennem még mindig fiatalemberként él – valójában az úgynevezett X generációhoz tartozik, míg Tarnóczi Jakab, az Extázis rendezője és ugyancsak társzerzője már a Z generációhoz (és köztük van még az Y generáció is). Boomer szerzőnk, D. Magyari Imre úgy látja, az Extázis nézőjének empátiájára „igencsak szükség van, mert az előadás során nem feltétlenül a magunk problémáival szembesülünk”. Így igaz, bár szülőként, nagyszülőként, oktatóként akár a magunkénak is érezhetjük áttételesen ezeket, de biztos, hogy az előadás által legalább közelebb kerülhetünk a fiatalok életérzésének megismeréséhez, megértéséhez. Hiszen a színház lényege, hogy olyan élethelyzeteket is átélhetővé és ezáltal megérthetővé – nem feltétlenül elfogadhatóvá – képes tenni, amelyekkel a mindennapi életünkben, a saját – divatos szociológiai kifejezéssel – „buborékunkban” soha nem találkoznánk. Nyilván egyik generáció tagjai sem egyformák, ebben D. Magyari Imrének igaza van, de hogy nem egyedi, extrém esetekről van szó, hanem súlyos társadalmi problémákról, azt éppen az általa kiemelt „erős, ütős és fontos” mondatok is igazolják.

A XVIII. században sem volt könnyű fiatalnak lenni – Schiller Ármány és szerelem című drámája (is) tanúsítja. Izgalmas kérdés ugyanakkor, hogy mit tud kezdeni a művel, a benne felvetődő társadalmi problémákkal egy mai fiatal. „Érdekes, hogy a darab által megidézett értékek és érzelmek egyszerre tűnnek távolinak, anakronisztikusnak rideg és modern világunkban, de nagyon magunkénak is érezhetjük ezeket” – írja ajánlójában a Vígszínház előadásáról debütáns szerzőnk, Gőbl Gabriella. „Ármány nélkül nincs szerelem?” – teszi fel a kérdést cikke címében. És a következő oldalon ott a válasz Almási Miklós jegyzetében, aki Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjének „szerelmespárjáról” írja: „A szarvasok lettek a sztori főszereplői a két zárkózott, a véres háttérből a lélek mélységéig kísért – mit mondjak, elidegenedett – ember helyett.” (Magam persze e megoldás értékelésével is polemizáltam olvasás közben, túl direktnek érezve a filmben az idilli természet és a brutális vágóhíd szembeállítását – ez egy ilyen szám. :-)

A magyar film egyik meghatározó rendezőegyénisége, Gothár Péter fotókiállításáról szólva említi Józsa Ágnes Salvador Dalít, aki történetesen szereplője a Thália Színházban bemutatott, már említett három komédia egyikének.

A MU Színház – korábban Lágymányosi Közösségi Ház – az elmúlt 40 évben nemcsak a vizualitással, az időkezeléssel stb. kísérletező független színházi alkotóknak adott teret, hanem kiállításoknak, koncerteknek is. A kultikus hellyé válás négy évtizedét dokumentáló kötetről Ódor Klára recenziója olvasható e számunkban.

Ezek a helyek – a Szkéné, a MU, korábban a Merlin, az utóbbi években az Átrium és a Jurányi – azért is fontosak, mert a NER meglehetősen mostohán bánik a független színházakkal. Megmutatkozott ez az Országos Színházi Találkozó szervezése közben is, amely a méltatlanul tönkretett majd elsorvasztott POSZT helyett – kapóra jött ebben a covid-járvány – hozatott létre, egy korábbi, meghaladott hagyományt felelevenítve. Az idén Kaposváron megrendezett fesztiválon Cseh Andrea Izabella járt.

Ahogy a függetlenek általában, a képzőművész Jakovits József is abból alkotott, ami adatott; ha más nem, „karton, ragasztó és színes újságlapok is akadtak, amelyekből 50x70 cm-es felületet gazdagítani lehetett” – írja Józsa Ágnes a Nemzeti Galériában látható volt kiállítása kapcsán. Mint oly sok képzőművésznek, Jakinak is – ahogy barátai hívták – a Bábszínház jelentette a menedéket az ’50-es években.

Mezei Kingának, a Zentai Magyar Kamaraszínház művészeti vezetőjének az előadásai többnyire képzőművészeti ihletettségűek (olykor maga tervezi a díszletet is), rendezéseiben különösen hangsúlyos a látvány- és akusztikus elemek ötvözése a szöveggel. Hogy mindez mennyire tudatos, azt A színházi előadás mint összművészeti esemény című doktori disszertációja bizonyítja, melyből részleteket közlünk – és ezzel visszajutottunk a kiindulóponthoz...

Szűcs Katalin Ágnes

Jászay Tamás: Színház a másodikon – Szkéné Színház Nonprofit Kft.

Jászay Tamás Színház a másodikon – Ötvenen a Szkéné 50 évéről című interjúkötetének fehér, vastag, sima tapintású, kemény borítója is jelzi, hogy fontos tartalmat rejt (a könyvet Korolovszky Anna tervezte). Egy befogadószínházról, a független, alternatív színjátszás fellegváráról, a Szkénéről, annak ötven évéről szól. Arról a színházról, színházi formáról, amely Magyarországon – Jászay Tamás megfogalmazásában – „az őt szülő kort évtizedekkel megelőzte”, s működése során a különböző előadóművészeti ágakhoz köthető műfajok sokaságát kínálta közönségének. „A Szkéné egy olyan kulturális piac, ahol rendkívül izgalmas, nem felülről diktált találkozások zajlanak” – definiálja Fodor Tamás később.

Jászay Tamás, a szakértő kritikus krónikás bevallottan nem kívánt igazságot tenni a személyes megnyilatkozások közt: „az emlékezőnek joga van úgy emlékezni, ahogy tud és akar” – fogalmaz terjedelmes, az olvasók tájékozódását segítő bevezető tanulmányában. 2008-ban már jelent meg egy hasonló témájú kiadvány a Szkénéről,¹ amelyben 19 interjú is található, ennek ellenére ez az újabb kötet hiánypótló a színháztörténeti szakmunkák között. Az időutazás egyben a korszakalkotó jelentőségű, ám mégis méltatlanul „aluldokumentált” Szkéné Színház történetébe vezeti be az érdeklődőt.

Wiegmann Alfréd (fotók: Éder Vera)

Regős János

Az első és sokáig egyetlen magyarországi független befogadószínház „félmúltja” rajzolódik elénk a kezdetektől úgy, ahogyan ötven ember látta és megélte, akik hosszabb vagy rövidebb ideig kapcsolódtak a Szkénéhez, és életüknek, személyiségüknek, alkotóművészi létüknek ez kitörölhetetlen részévé vált. 50 interjú – 50 megszólított, illetve 50+1, hiszen van egy plusz szöveg is, Ménes Ágnes A Teremtésit! című publikációja is szerepel a kötetben, szorosan kapcsolódva az ezt megelőző Éri Péter-interjúhoz és a Szkéné életszagú történelméhez. Csáki Judit kötetszerkesztő munkája nyomán az interjúk alanyai tulajdonképpen egymással társalognak. Jászay Tamás maga így fogalmaz: „az ötven interjú, ha akarom, ha nem, folyamatosan beszélget egymással”. A szövegek sorrendje nem kronologikus, nem rögzítésük ideje, hanem a köztük lévő kapcsolatok, utalások szerint következnek. A tájékozódást megkönnyíti a tipográfia,

Somogyi István

Pintér Béla

Enyedi Éva


a kéthasábos szövegekben hiperhivatkozásként is értelmezhető, zöld színnel szedett nevek a kötetben szereplő további interjúalanyokra utalnak. (Az interjúk egyébként hétről hétre kerültek föl a színház honlapjára, még a kötet megjelenése előtt.) Érdekes kísérlet úgy szemezgetni a beszélgetések között, hogy a kiemelt nevekre figyelemmel lapozgat az ember előre‒hátra.

Az interjúalanyok listáját Csóka Tímea állította össze, véglegessé Jászay Tamás tette és az a tény, hogy a kijelöltek vállalják-e a meg-nyilatkozást. Akik készek voltak beszélgetni, „daliás időkről” meséltek. Annak számára is izgalmas kaland a személyes, közvetlen társalgásokat olvasni, akik amúgy nem járatosak a független befogadószínházak történetében. A feltett kérdésekből érezhető, hogy az interjúkat készítő „kritikus, szerkesztő, kurátor, egyetemi oktató” – miként a kötet hátsó borítóján olvasható Jászay Tamásról – a hazai független, alternatív színház avatott ismerője. Biztosan mozog a Szkénében megfordult/megforduló társulatok, művészek, kortárs drámaírók és színházi háttérmunkások, jelentősebb előadások világában. A laikus olvasónak azonban az interjúk között mazsolázgatva nehezebbnek bizonyulhat a Szkéné-puzzle kirakása.

Scherer Péter

Mucsi Zoltán

A könyv elején található tartalomjegyzéket böngészve a prekoncepcióra lehetőséget adó címek beszédesek. Ezek az interjúalanyok leglényegesebb gondolatait emelik ki, mellettük pedig nevük szerepel. Valamennyi megszólalóról Éder Vera készített nagyon kifejező, a dokumentarista jelleget erősítő fekete-fehér portrékat, melyek ellenpontjai a színesen kontúrosodó Szkéné-világnak. Arról, hogy pontosan kik a beszélgetők, a 202. oldalon lévő Ki kicsoda a Szkénében? rövid összefoglalói tájékoztatnak. Azonban a megszólalók egyike sem skatulyázható be egyetlen meghatározott foglalkozás vagy tevékenység szerint, a kötet olvasása közben egyértelművé válik Jászay kijelentésének jogossága: „a Szkéné […] születésétől fogva tiltakozott minden vegytiszta besorolás ellen”. Az egyes fellépő csoportok közti átjárás, egymás projektjeinek figyelemmel kísérése volt a hely egyik legfontosabb sajátossága. „A családias hangulat az egész Szkénét jellemezte” – fogalmazott Feuer Yvette. Nemcsak színház, összművészeti tér volt ez, hanem élettel teli, lüktető, talán ma már elképzelhetetlen közösséget jelentett azoknak, akik történetének részesei lehettek hosszabb vagy rövidebb időre. Schilling Árpád így látta: „Baráti közösség és szakmaiság kettőse jellemezte ezt a létet.” Itt megmutatkozhattak olyan alkotók és csapatok is, akik akkor máshol nem kaptak erre lehetőséget. A mindenkori rezidens társulatok mellett (a 80-as években az Arvisura Színházi Társaság, majd később a Pintér Béla és Társulata, napjainkban pedig a Forte) alkotóműhelyek jöttek és mentek, nőttek ki egymásból. Olyan, ma már nem létező vagy mára méltatlanul elfeledett kísérletezők köthetőek a Szkénéhez, mint a Felhőfi-Kiss László alapította Utolsó Vonal Színházi Érdektömörülés vagy a Schilling Árpád nevével fémjelzett Krétakör. Nagy József „Szkipe” táncművész-koreográfusra a Pekingi kacsa 1986-os Szkéné-beli előadása után figyelt fel a világ. Itt lépett fel a KFT együttes a nyolcvanas években, a Muzsikás együttes, Cseh Tamás, Földes László „Hobo”, illetve Bozsik Yvette, M. Kecskés András…

Felhőfi-Kiss László

Takács Katalin

Szikszai Rémusz

Nánay István, a hazai színházi kritika-írás nagymestere nem véletlenül mondta a vele készült beszélgetésben: „ha valami érdekeset akartam látni, a Szkénére mentem”, majd később: „Szomorú, hogy mindannak, ami a Szkénében történt, rendkívül gyér volt a kritikai visszhangja: a hivatalos kritika nem tekintette terepének, ami ott történt.” Ez a hangsúlyozottan nem monografikus igénnyel készült kötet ezt a hatalmas, évtizedes adósságot is törleszteni látszik.

Végül is miben áll a Szkéné Színház rendkívülisége? Az interjúk alapján három pilléren nyugszik. Az első maga a sajátos tér, a helyszín. A Műegyetem második emeletén elhelyezkedő 10x14 méteres stúdiószínpad, „a rugalmas tér”, amely a 2011-es átépítés után némiképp megváltozott – meséli Armuth Miklós egyetemi docens, okleveles építőmérnök, aki részt vett a munkálatokban. Ekkor tűnt el Máriási Iván Kozmosz című gobelinje, amely háttere volt az előadások előtti-utáni, akár hajnalig tartó beszélgetéseknek, s amelyet például Takács Kati színművész is említ: „Ültünk a kép tövében a bőrfotelekben, és a Pista [Somogyi István] által felvetett mély, filozofikus témákról folyt a beszélgetés”. Ennek helyén ma panorámakilátás nyílik a Dunára. Horváth Csaba rendkívül plasztikus leírásában: „A Szkéné rendkívül inspiratív tér, aminek az arányai jelentősen eltérnek a standard kőszínházi, de más, szabályos színpadokétól is. A tizenkét méter széles színpad olyan hatást kelt, mintha egy színes, szélesvásznú filmet néznénk. Jobb oldalon ott az a csodás boltív, amivel már többször játszottunk. Balról meg az ablakok, a kilátás a Dunára.”

A második pillért természetesen, azok a társulatok jelentik, amelyek tartalommal töltötték meg estéről estére a színpadot. A Somogyi István alapította Tanulmány Színház, amely 1990-től az Arvisura Színházi Társaság nevet viselte, a Picaro Művészeti Produkciós Műhely, az Utolsó Vonal Színházi Érdektömörülés, a Női Vonal, melyben többek közt Szalontay Tünde és Láng Annamária is dolgoztak, vagy a mára már élő legendává vált M. Kecskés András által 1978-ban alapított Corpus Pantomim Együttes és a Szkénéből indult Pintér Béla és Társulata, a Narratíva Kollektíva, vagy napjainkban a Horváth Csaba vezette Forte Társulat, a 2011-ben Szikszai Rémusz alapította Vádli Alkalmi Színházi Társulat, a Nézőművészeti Kft. a Szkénéhez több szállal kötődő Scherer Péterrel és Mucsi Zoltánnal. A vidéki stúdiószínházak is kaptak megmutatkozási lehetőséget itt, így a kaposváriak vagy a szolnokiak. Ascher Tamás az Ó, azok a szép napok! 1983-as Szkéné-beli vendégjátéka kapcsán idézi fel: „Regős János kezdeményezte a vidéki színházak meghívását. Pogány Judit volt Winnie, a háttérben néma férjként felváltva Jordán Tamás és Lukáts Andor. A szövegközpontú darab Pogány révén a testbeszéd ezer jelével élt: nem különböztünk nagyon más szkénés előadásoktól.” Az eltört korsó című Tarnóczi Jakab rendezte előadása pedig a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházból érkezett a Szkéné színpadára.

Horváth Csaba

Tana-Kovács Ágnes

A beszélgetések révén felidéződnek az itt bemutatott emblematikus előadások is: 1970. március 21-én Weöres Sándor Theomachiájával nyitott a színház (Szkéné Társulat), aztán az Arvisura Társulat Magyar Elektrája, az Utolsó Vonal Piroskája, a Pintér Béla-bemutatók (többek közt a Parasztopera és a Szutyok), A Mester és Margarita a Tanulmány Színháztól, a Vádli I. Erzsébete az élő legenda Fodor Tamással vagy a Stúdió K. Woyzeckje mindenképp említést érdemel, ahogyan a napjainkban folyamatosan műsoron lévő A nagy füzet is Horváth Csaba rendezésében, vagy Székely Csaba Bánya-trilógiája Csizmadia Tibor rendezésében.

A kötetben 29 archív fekete-fehér előadásfotó található, a régebbiek a BME archívumából kerültek ide, ám érdemes lett volna feltüntetni nemcsak az előadások címét és a szerzők, társulatok nevét, hanem a képeken látható színművészekét is a képaláírásokban. A fotók egyike által egy plakátkiállításba is betekinthetünk, Korolovszky Annáéba. A grafikus plakáttervezővel készült interjú azért is érdekes, mert   bepillantást nyújt a plakáttervezés alkotói folyamatába, ami elválaszthatatlan a színpadi alkotómunkától, hiszen a plakát tervezőjének jól kell ismernie és értenie magát az előadást, valamint arra is figyelni, hogy a plakát híven tükrözze az előadóhely arculatát is..

A harmadik pillér pedig már a kezdetektől a Szkéné Színház nemzetközi tevékenysége, mely hozzájárult ahhoz, hogy a magyar színházi kultúra – beleértve természetesen a tánc- és mozgásszínházat is – újradefiniálhassa magát és továbbfejlődhessen. Ezt a célt szolgálta a Regős Pál által életre hívott nemzetközi pantomimtalálkozóból kifejlődött Mozgásszínházak Nemzetközi Találkozója (IMMT), amelyet 1979 és 2003 között évente-kétévente rendeztek meg, valamint az IDMC, a Nemzetközi Tánc és Mozgásközpont nyári workshopjai, amelyeket 1985-től 20 éven át szerveztek, s amelyek emléke így él Péterfy Boriban: „a nemzetközi fesztiválokat vagy a nyári mozgás workshopokat ki nem hagytam volna”. Regős János a nemzetközi találkozók legjelentősebb fellépőit idézi fel: „olyan csapatok jöttek, mint az Odin, a Shushaku and Dormu, a Bread & Puppet, a vasfüggönyön innen Boleslav Polivka a Divadlo na Provázkuval, Oleg Zsukovszkij a Devero Színházzal, az akkori lengyel avantgard színház legjobbjai. […] Élő kapcsolatok születtek, a fellépő csapatok pedig kezdtek másokat ajánlani.” Fuch Lívia szerint: „Ekkor robbant az igazi bomba, a Szkénében megrendezett Nemzetközi Mozgásszínházi Találkozók (IMMT) sora. […] Az IMMT-ken a határtalanság élménye volt a leginkább meghatározó: az, hogy nincs különbség színház, tánc, mozgás és képzőművészet között.” Ascher Tamás szerint „A Szkéné akkor lett fontos hely, amikor a Nemzetközi Mozgásszínházi Találkozók elkezdődtek Regős Pál szervezésében. Ott álltunk sorba Barba és mások produkcióira. Itt láttam először előadást Tompa Gábortól is.” Pintér Béla véleménye is a fentieket erősíti: „A Nemzetközi Mozgásszínházi Találkozókra (IMMT) már a vasfüggöny lehullása előtt a legnevesebb nemzetközi csoportok jöttek el misszióból.” Lippai Andrea táncművész például a nyári workshopok egyikén ismerkedett meg a flamencóval. A ma már a műfaj „első számú magyarországi képviselője és művelője” (Jászay Tamás) így emlékszik ezekre az eseményekre: „Olyan sokat kaptunk, hogy utána ebből élt az ember a következő év workshopjáig.”

A Szkéné indulásától napjainkig három jelentős korszakon át ível az alkalmi kísérletezők és még ma is létező csoportok története: az alapító Keleti István és Wiegmann Alfréd nevével fémjelzett kezdeti időszakot a Regős János vezette hőskor követte 1979-től 2010-ig – ekkor kezdődött a színház életének újabb, máig tartó fejezete Németh Ádám ügyvezető igazgató és Tana-Kovács Ágnes művészeti vezető irányításával. A változást mindig újfajta szemlélet szükségessége hozta, a legutóbbi kényszerű váltást a kiszámítható működéshez szükséges állandóság és a(z anyagi) stabilitás hiánya eredményezte. Már nem lehetett a Szkénét azonosítani pusztán a hellyel, az életben maradáshoz kevés volt az, hogy legyen a Szkéné az a színház, ahol – Regős János szavaival élve „mindenki jól érzi magát és létrehozhatja, ami benne munkál”. Németh Ádám ügyvezető igazgató ekképpen foglalja össze a lényeget: „2010-ben a Szkéné nem tudott működési támogatásért pályázni, így egy, még Regős János által kilobbizott Soros-támogatástól eltekintve nem rendelkeztünk semmilyen forrással. […] a kétezertízes évekre gyökeresen megváltozott a hazai független színházi struktúra, és ma már világos, hogy a Szkéné más formában egyszerűen nem lett volna életképes.” (Figyelemre méltó, hogy a befogadószínházak másik bázisa, a MU Színház is nagyjából ekkor kényszerült hasonló jellegű váltásra.)

Az interjúkötet 2022-es megjelenése óta a független színházak finanszírozása végletesen megváltozott. Nemcsak a Szkéné, hanem a lassan „tiltott” kategóriába sorolt alternatív-független bélyeggel ellátott műhelyek sora lehetetlenült el. A Szkéné mint befogadószínház küzdelmes, az interjúkból erőteljes kontúrokkal kirajzolódó története nem egyedi, s a Szkéné mint játszóhely fontossága más hangsúlyokkal még inkább felerősödik majd a jövőben. Az is egyértelmű üzenete a kötetnek, hogy „a kőszínházak és az alternatívok között feszülő komoly szakadék”, melyet Feuer Yvette is megemlít, még ma is tátong, holott a két formának erősítenie kellene egymást, ahogyan láthatóan erősíti is azon művészek esetében, akik mindkettőben dolgoztak vagy dolgoznak, hiszen ezek szimbiózisa eredményezhetne minőségi áttörést, új formanyelvet a színházban.

A Fodor Tamással készült beszélgetés zárja a kötetet, ebből kiemelt gondolattal zárom én is a recenziót: „A Szkéné […] olyan professzionálisan működő inkubátorház, amely egyszerre kísérleti színház, innovációs műhely és művészeti látványpékség.”

Ódor Klára

JEGYZETEK

¹ Regős János‒Regős Pál: Szkéné Színház 1968‒2008, Műegyetemi, Budapest, 2008

PROLÓGUS
Szűcs Katalin Ágnes

KICSINEK IS NAGY
A Mesebolt Bábszínház 2023/2024-es évadáról
Turbuly Lilla

„ÍGY ALAKULT, ÉN ILYEN VAGYOK”
Beszélgetés Darvas Ferenc zeneszerzővel, színházi zenésszel
Az interjút készítette: Józsa Ágnes

SZERETIK-E AZ EMBERT?
A XV. Deszka Fesztiválról
V. Gilbert Edit

A TÜKÖREMBER
Dosztojevszkij: Ördögök – Csokonai Nemzeti Színház Debrecen
Szekeres Szabolcs

DINOSZAURUSZ A BUDIBAN
K – mint kontroll – Stúdió K
Urbán Balázs

„VAN EZ A HÁBORÚ. ISZTOK VALAMIT?”
Grecsó Krisztián: Tíz eszkimó – Katona József Színház
D. Magyari Imre

SZOBA KILÁTÁS NÉLKÜL
Line Knutzon: Közeleg az idő – Nézőművészeti Kft., Szkéné Színház
Lénárt Gábor

„HATÁRSÉRTÉSEK”
Jászay Tamás: Színház a másodikon – Szkéné Színház Nonprofit Kft.
Ódor Klára

KÉPLETESEN
Tartuffe, avagy 30 éves a legendás marosvásárhelyi vizsgaelőadás
Darvay Nagy Adrienne

HIBAIGAZÍTÓ

<<2024. 05.-06. szám>>