Három előadás a Miskolci Nemzeti Színházban

Bár nem végeztem e tárgyban statisztikai kimutatásokat, biztos vagyok abban, hogy a terveikről, koncepciójukról kérdezett szíházvezetők által leggyakrabban használt kifejezés a „népszínház”. És majd’ mindig elhangzik az is, hogy egy vidéki színháznak népszínháznak kell lennie. Ami önmagában igaz is, ám ha a műsorterveket nézzük, nem ritkán azt látjuk, hogy a népszínházi koncepció sokszor szórakoztató színházi profilt jelent, vagyis legfeljebb egy-két klasszikussal kiegészített, de alapvetően bohózatra, musicalre, operettre épülő repertoárt. És akkor még nem beszéltünk magáról a megvalósításról. A széles közönségrétegnek szánt, gyakran játszott klasszikusokat, félklasszikusokat prezentáló rendezések a legtöbbször nemcsak az eredeti alkotói koncepciótól vagy a modern színházi eszközöktől, de az értelmezés mai aspektusaitól, a formai ötletektől, az adott drámához kapcsolódó játéktradíciók minimális meghaladásától is óvakodnak. Amivel az a baj, hogy a klasszikusok vagy a félklasszikusok nem szólalnak meg önmaguktól, és minimális eredetiség, ötlet, kortársi érvényesség nélkül még korrekt szakmai színvonal esetében is menthetetlenül unalmassá válnak – nemcsak azok számára, akik már sokadszorra látják az adott darabot.

Szerencsére vannak ellenpéldák is, vagyis olyan színházak, amelyek a népszínházi koncepciót valóban az eredeti értelmében használják. A Miskolci Nemzeti Színház az elmúlt évek során a legerősebb magyar színházi társulatok egyikévé vált – és nem azért, mert különleges művészszínházként soha nem látottan eredeti, formabontó produkciók sorát hozta volna létre, hanem mert a népszínházi koncepciót valósítja meg kimagasló szakmai színvonalon. A most ősszel látott három bemutató is ezt a benyomást erősíti. Számtalanszor játszott klasszikus, ritkábban színre kerülő, de azért nem ismeretlen félklasszikus és abszolút nóvumként bemutatott kortárs darab látható a színház három különböző játszóterében. Természetesen más-más közönségrétegnek készültek, de közös nevezőjük, hogy nézőjüket úgy kívánják szórakoztatni (a szó legtágabb értelmében), hogy mondandójukhoz mai és markáns színházi nyelvet választva a kortársi kérdésektől, problémáktól sem függetlenítik magukat. Vagyis nemcsak a műsorpolitika részeként együttesen, hanem külön-külön, megvalósításuk alapján is igazi népszínházi produkciók.

Rómeó és Júlia

A legnyilvánvalóbb ez talán a Rómeó és Júlia esetében. Shakespeare egyik legnépszerűbb, legtöbbször játszott drámájának bizonyosan vannak olyan nézői, akik nem ismerik a történetet, főként – ahogy az általam látott előadáson is a nézőtér nagy részét megtöltő – középiskolás diákok között, de olyanok is, akiknek ez már sokadik találkozása a drámával. Noha a tragédia elbír egészen eredeti megközelítéseket, különleges tartalmi-formai koncepciót is, a miskolci színház nagyszínpadán értelemszerűen nem ez a cél. Béres Attila rendezése nem írja felül a mű értelmezési hagyományait, nincs benne óriási trouvaille, ám a történetet igen gazdagon, sok tartalmi-formai ötlettel, látványos képekben fogalmazva, a kortársi aspektusokra érzékenyen, az eltérő (igényű) közönségrétegek számára egyaránt érdekesen bontja ki. A látványvilág stilizált: Horesnyi Balázs díszlete voltaképpen két impozáns, ám csonka épület, amelyet legtöbbször egymásnak szembe fordítva látunk. Amiről persze asszociálhatunk a két család mindent meghatározó konfliktusára, ám a forgószínpadon folyamatosan változik a pozíciójuk, így a játék valamennyi helyszínét megteremtik. Belsejükben a falon korabeli festmények, freskók töredékei, mozaikszerűen egymás mellé rendezve, ami egyfelől utal a történet eredeti korára, másrészt viszont a nézőtérről szinte olyan hatást kelt, mintha képregényt látnánk. Az időtlenítés koncepciója tükröződik Tihanyi Ildikó jelmezein is: klasszikus körgallér, fejkendő, fehér ing, farmer, bőrkabát egyaránt része a szereplők ruhatárának, Mercutiónak és néhány ba-rátjának színes frizurája hangsúlyozottan mai divatot követ - de mindebből nem valami öncélú eklektika, hanem sajátosan egyéni, kifejezetten esztétikus látvány keveredik. Ezt erősíti a pontosan kidolgozott, atmoszférateremtő erejű világítás: a fehér hátteret élénk színű (főként kék, lila), erős fények világítják meg, a szereplők néha (főként jelenetváltásokkor) éles ellenfényben, csak sötét kontúrjukkal, szinte árnyként látszanak, máskor vakító fehér fény pásztázza a színpadot, mintha köd telepedne Veronára.

 Rudolf Szonja és Bodoky Márk - Rómeó és Júlia

(fotó: Éder Vera)

A rendezés természetesen nemcsak a látvány szintjén stilizál, időtlenít. Markáns játékötletek mozdítják ki a történetet eredeti idejéből. A két címszereplő fejhallgatót hordva közlekedik és kortárs rapet (Pogány Induló) hallgat. Mercutio élőben is rappel, a Capulet ház ünnepsége pedig Halloween partynak látszik. Nemcsak a zene, hanem a sajátos, a halálra utaló maszkok miatt is. Ez utóbbi már az előadás következetesen kidolgozott, szép és erős színpadi pillanatokat teremtő jelrendszeréhez is hozzátartozik. Merthogy a halál végig ott kísért a szereplők között. Az első részben egy pestisdoktor jelenik meg, és a bálon Rómeó is pestisdoktor maszkot kap, ebben próbál először csókolózni a halálmaszkos Júliával, ami már csak a „csőr” miatt is akadályba ütközik. Mindez motivikusan utal előre a szerelmesek sorsát közvetve eldöntő pestisjárványra is. A második részben egy sötét ruhás, kapucnis alak jár a szereplők között, ő kíséri a szerelmeseket (itt már fel-feltűnik a szerepet megformáló Szőcs Artur arca is), néha közvetlenebbül is belép a játékba, ő formálja meg például a Patikáriust. (És feltehetőleg ő mondja a jelenetváltások alkalmával elhangzó verstöredékeket is, amelyek azonban kezdettől elütnek az atmoszférától, a játék vége felé haladva pedig kifejezetten azt éreztem, hogy a súlyos József Attila-sorok – az Óda, a Reménytelenül, a Könnyű, fehér, ruhában fragmentumai – indokolatlanul telepszenek rá a történetre.) A halállal való szembenézés aktusai az előadás legemlékezetesebb percei közé tartoznak. Rómeó és Júlia először még a nászéjszakájuk után, önfeledten bohóckodva játsszák el saját halálukat – csaknem úgy, ahogy az majd tényleg megtörténik. A kriptában aztán Rómeó pont akkor issza meg a mérget, amikor Júlia felébred. Kétségbeesetten rejtené el a fiolát, de a lány meglátja és megért mindent. Kínjukban rettenetesen nevetni kezdenek, s így hal meg Rómeó Júlia karjában.

Fazakas Júlia és Gáspár Tibor – Rómeó és Júlia

(fotó: Éder Vera)

A halál-motívumot más jelenetek is változatosan bontják ki. Mercutio halála például olyan, mintha egy pazarul prezentált showműsor slusszpoénja volna (eleinte még a gyilkos találatot kivitelező Tybalt sem veszi komolyan.) Paris mindvégig egy jókora fehér virágcsokorral a kezében közlekedik, de soha nem tudja odaadni Júliának – így végül a sírjára teszi le. Az inkább titokzatos javasembernek, mint katolikus papnak tűnő Lőrinc barát pedig az egyik jelenetben hullákat takarít el. A rendezői ötletek nemcsak a halál-motívumhoz kapcsolódnak; a játék szinte minden rétegében fellelhetők. Gyakran az érzelmességet ellenpontozó gegként funkcionálnak: Rómeó hosszasan szerencsétlenkedik, míg fel tud mászni Júliához az erkélyre – és addigra a lány már leszalad a lépcsőn. Helyenként az egyes szituációk tradicionális értelmezését módosítják: a Dajka hallja Júlia türelmetlen és hálátlan szavait, így amolyan kaján bosszúból kezd összevissza fecsegni ahelyett, hogy a lány kíváncsiságát rögtön kielégítené. Máskor ironikusan utalnak a színházi helyzetre: az egyik obszcénabb poént követően Stephano közli a Dajkával, hogy márpedig ez így szerepel Mészöly Dezső fordításában. Néha pedig eljátszanak a nézői várakozásokkal: az első rész úgy ér véget, hogy a Tybalt-ra támadó Rómeó maga is sebet kap és összeesik (a szünet után persze „feltámad”).

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a második rész közepére, amikor a látványkoncepció és egyes ötletek már kiismerhetővé válnak, veszítene erejéből és lendületéből az előadás, ha a mindvégig színes és átgondolt színészi alakítások nem gátolnák meg ezt. Bodoky Márk és Rudolf Szonja illúziókeltően hajlítják a maguk érettebb színészi alkatához a címszerepeket; a világgal való egyszerre kamaszos és koravén kapcsolatuk éppúgy hiteles, mint fellángoló és sírig tartó szerelmük. Rózsa Krisztián olyan Mercutiót formál, aki mintha a közelgő, titkon sejtett vég elől menekülne minduntalan tréfákba, ugratásokba és egyre komolyabb összetűzésekbe. Lajos András kissé elvarázsolt, nehezen kiismerhető Lőrinc barátja éppoly finoman, de egyértelműen tér el a szerepkonvencióktól, mint Seres Ildikó legfeljebb játékból kotnyeleskedő, Júliát tényleg óvón szerető Dajkája. Tegyi Kornél a szokottnál hangsúlyosabb és drámaibb erejű Tybalt. De gyakorlatilag valamennyi epizódszereplőre ‒ ideértve a táncosokat és a kari tagokat is ‒ igaz, hogy a lehetőségeikkel maximálisan élve fontos részét jelentik a látványos, többrétegű, tartalmas előadásnak.

A Nyugat császára

A Kamaraszínházban műsorra tűzött A Nyugat császára című John Millington Synge-drámát Ascher Tamás rendezése szintén kimozdítja eredeti idejéből. Igaz, az időbeli távolság itt kisebb, hiszen a mű 1907-ben született. Nálunk sokáig A nyugati világ bajnoka címen játszották, Ungvári Tamás fordításában, majd a cím Nádasdy Ádámnak köszönhetően A Nyugat hősére módosult. Hamvai Kornél a 2020-as pesti színházi bemutatóra fordította újra a darabot, ezt a fordítást játsszák most Miskolcon is. Mindezt azért érdemes felidézni, mert a címváltozatok talán sejtetnek valamit a szöveg átalakulásából is; a Hamvai-féle fordítás nyelvezete, poénjai, és egyáltalán: a nyelven keresztül megjelenő világ igen közel hozza Synge darabját a nálunk is népszerű, az utóbbi években-évtizedekben az ír drámával szinte egyet jelentő Martin McDonagh-darabok világához. S noha ez utóbbit az irodalomtörténészek is Synge drámájából eredeztetik, lehetne azt firtatni, hogy ez mennyiben fordítói koncepció - ami jelen esetben inkább elméleti okoskodásnak tűnne, hiszen az Ascher Tamás rendezte előadás egészére is igaz, hogy A Nyugat császára mcdonagh-i fénytörésben látható.

Börcsök Olivér és Mészöly Anna – A Nyugat császára

(fotó: Éder Vera)

A mű főszereplője, Christy Mahon apja meggyilkolásának következményei elől menekül az isten háta mögötti faluba, közelebbről egy kocsmába, ahol a sivár világban helyét nehezen találó, jobb sorsra érdemes kocsmároslány, Pegeen rögvest beleszeret. Persze nem igazi, mély szerelemmel, Júliaként; inkább a bálványoknak kijáró érzelmekkel csüng a kezdetben a lelepleződéstől félő fiún. Az apagyilkosság híre gyorsan elterjed a faluban, és Christyből valóságos celeb lesz, akinek tettét nem súlyos bűnként, hanem szinte hősies cselekedetként látják a helyiek. A pünkösdi királyságnak a halottnak hitt, ám felettébb szívós apa feltűnése vet véget, aki haza akarja vinni és móresre tanítani fiát. Amikor Christy ellenáll, és immár másodszor, nagy nyilvánosság előtt öli meg apját, a felvillanyozó mese s a lelombozó valóság kontrasztjával szembesülő falu nem ünnepli többé, sőt, meg akarja lincselni.

Synge drámája helyenként vitriolos, de azért empatikus, szeretetteljes humorral festi meg ezt az elhagyatott közeget, amelynek természetszerű központja az alkoholistákkal és magányos ábrándozókkal benépesített kocsma. A szereplők többsége túl sokat nem vár a tágabb világtól és a jövőtől; Christy érkezése korábban nem látott perspektívát jelent, ami egyeseket felvillanyoz, másokat megrémít. Nemcsak maga a tett, a szinte misztikus ködbe burkolt apagyilkosság teszi különlegessé a fiút, hanem az az illúziókból, hazugságokból és fantáziálásból összeálló álomvilág, amelyet felépít magának és átad a többieknek is. Ennek a világnak megvan a maga poézise – még ha a Hamvai-féle fordítás drasztikusabb kifejezései, groteszk fordulatai, remek poénjai ezt némileg háttérbe is szorítják. Az Enyedi Éva által kialakított feszes szövegkönyv is (az előadást egy részben, szűk két órában játsszák) elsősorban magára a közegre, illetve annak a Christyvel való viszonyára koncentrál. A közeget a látvány is nagyon aprólékosan, szuggesztíven teremti meg. Antal Csaba tágas és lepukkant kocsmát tervezett. A falai kopottak, mállanak. A kocsmapult körül kissé rozsdás rácsozatú szekrényekben vannak elzárva az üvegek (nemcsak a márkás cuccok, hanem a sörök is). Hátul, a pultok körül rekeszek, dobozok, hordók, a falon pedig darts tábla. Elől, az enyhén lepukkant hűtőn Coca Cola reklám virít. A kocsmapulttal szembeni tágas, üres térbe gondtalanul befér a Christynek alkalmi otthont adó kanapé. Mellette a falon a kortárs konzumkultúra részeként egy festmény, amely világítani is tud, ha Pegeen kicsit megütögeti. A külvilág csak a színpad mélyére helyezett kocsmaajtón keresztül szüremkedik be, ahol sötétet és gomolygó ködöt láthatunk. A szereplőkre Szlávik Juli zömmel elnyűtt, kényelmes, de viseltes ruhákat ad. Az idősebb szereplőkén sok hónapos foltok, szennyeződések látszanak, a fiatalabbak viseletei pedig rikító színeikkel vagy éppen furcsán monokróm, ugyanannak a színnek az árnyalatait variáló koncepciójukkal tűnnek ki (Pegeen például az első jelenetben sötétzöld szvettert, világoszöld blúzt és zöld-fehér kockás kötényt hord). A főszereplők aztán idővel kikupálódnak, ami nemcsak a konszolidálódó, előnyösebb öltözékben nyilvánul meg. Christy nem csupán decensebb, de mind magabiztosabb lesz, amit tartása, mozgása is mutat, a kezdetinél jóval csinosabb, kék szettet viselő Pegeenre több smink kerül, de nemcsak a külsőt tekintve virul ki: kissé görnyedt tartása a múlté, mozgása ruganyossá válik, gesztusai dinamikusak lesznek.

Harsányi Attila és Börcsök Olivér – A Nyugat császára

(fotó: Éder Vera)

A jó tempójú, energikus előadás sok-sok színben láttatja ezt a világot: elhiteti a valóságosságát, de él a túlzás eszközeivel, és hajlik az abszurd irányába is. Az öreg Mahon fejsebe például egyszerre tűnik horrorisztikus látványnak és filmes gegnek, „feltámadása” vérfagyasztóan mulatságos. Ez a hátborzongatóan röhejes hatás érvényes a művért bőséggel adagoló utolsó képre is. A produkció talán legemlékezetesebb jelenete a Christy győzelmének tiszteletére elővezetett zenés-táncos helyi népünnepély (ehhez képest némiképp előkészítetlennek hat a falu pálfordulása). A sok szereplőt mozgató, látványos jelenetekben mindenkinek megvan a maga helye; az együttesen megvalósított koreográfián túl gesztusokkal, metakommunikatív jelekkel építik tovább a színészek a maguk figuráját. Így a közeget megtestesítő epizódszereplők – Kincses Károly, Kokics Péter, Edvi Henrietta, Mikita Dorka Júlia, Baranyi Emma, Rácz János, Zalányi Gyula – is fontos részei a kirajzolódó tablónak, amelyen markáns színt jelent Farkas Sándor féltékeny, nyámnyila, esetlenül ellenségeskedő szerelmese és Czvikker Lilla kissé lestrapált, ám férfira vágyó, célja után tántoríthatatlanul törtető, férjgyilkos özvegyasszonya. A két apafigura szélsőségesebben elrajzolt formában jelenik meg. Fandl Ferenc úgy karikírozza Pegeen apjának többnyire alkoholos mámorban leledző alakját, hogy a valóságra ébredései sokat sejtetnek abból a régi kocsmárosból, aki alighanem vaskézzel irányíthatta a falu népét. Harsányi Attilának pedig sikerül egyszerre láttatnia abszurd jelenésként, elpusztíthatatlan fenevadként és abszolút valóságos, kemény, rideg apaként az öreg Mahont. Mészöly Anna Pegeenje az isten háta mögötti világba ragadt, kissé megkeseredett, egyre kevésbé reménykedő lányból változik át erőtől duzzadó, szerelmes, fiatal nővé, akinek számára Christy a kitörés reményét is jelenti. Az alakítás láttatja a lassú kiábrándulás jeleit is, megértetve, hogy a fiún viszonylag hamar átlátó lány azért nem akar szembenézni Christy hazugságaival, mert e szembenézés a kitörés reményének elvesztését jelentené (amikor viszont minden remény szertefoszlik, őszinte haraggal vezényelné le a lincselést). Christy Mahon első megjelenésekor riadt kisfiúnak tűnik. Börcsök Olivér jó érzékkel játszik rá arra a kontrasztra, amely színészi alkata és a fiú állítólagos tette között feszül. Játéka színesen mutatja azt a folyamatot, ahogy Christy a többiek ajnározásától felbátorodva maga is elhiszi saját különlegességét, ami erőt ad neki, hogy immár szándékosan is elkövethesse az apagyilkosságot. Mindemellett azonban mindvégig megőriz valamit a figura kamaszos naivitásából.

Pókfonálon

A harmadik produkció, a Játékszínben műsorra tűzött Pókfonálon egy kortárs román dráma magyarországi bemutatója. Alexandru Popa darabjának magyar változatát Szűcs-Olcsváry Gellért nyersfordítása alapján a rendező, Rusznyák Gábor készítette el. (Az eredeti mű ismeretének híján legfeljebb találgatni tudnám, átformálta-e valamelyest a rendezői invenció a szöveget, de ennek amúgy is csak filológiai érdekessége volna.) A történet egy átlagos napon, késő este indul, amikor a férj azzal fordul feleségéhez, hogy egy kolostorba vonulva örökre elhagyja őt és kislányukat. 
A feleség először rossz viccnek véli az egészet, majd megijed, s riadóztatja legjobb barátnőjét, akinek valamivel később megérkezik a párja is, és különböző teóriák születnek, ám a férj makacsul őrzi titkát, nem hajlandó elárulni távozási szándékának okát. Közben mindenki számára váratlanul kiderül, hogy a vendég házaspár hónapokkal korábban szétvált, a férfi a szeretőjénél él. Rövidesen maga a szerető is megjelenik, bekapcsolódik az egyre több vádaskodással, szemrehányással, konfliktussal tarkított beszélgetésbe, és az idő múltával már mind kevésbé tűnik abszurdnak a férfi távozási szándéka.

Ezt a furcsa, de alapvetően realisztikus szituációt a darab és az előadás is kissé elemeli azáltal, hogy lebegteti a történések valóságosságát. Pontosabban fogalmazva, mind a szöveg, mind a rendezői ötletek többször is utalnak arra, hogy az események valahol a valóság és az álom határán játszódnak. Ezt erősítik a darab végének csavarjai is – amelyeket éppoly kevéssé volna ildomos elárulnom, mint a férj végül mégis csak felfedett titkát. (Utóbbiról annyi azért elmondható, hogy súlyos drámaisága ellenére is túlságosan prózai magyarázatot jelent, és nincs közvetlen köze a színpadi történésekhez.) Innen, a valóság és álom határvidékéről fejthető vissza az az előadást indító geg is, hogy Andu, a férj hátrafelé haladva fekszik be az ágyba, de a produkció vizuális koncepciója is tükrözi ezt az értelmezést. A Rusznyák Gábor tervezte díszlet egy kényelmes, jó ízléssel berendezett lakásbelső csaknem absztrakt térré stilizált változata.

Lajos András, Fazakas Júlia, Prohászka Fanni és Simon Zoltán – Pókfonálon

(fotó: Éder Vera)


A hálószobát az ágy, a nappalit két süllyesztett kanapé jelképezi, a két térrész között árok húzódik, így közöttük csak óvatosan (némiképp természetellenesen) lehet közlekedni. Az árok áthúzódik a szoba hátsó falát jelentő üvegfalon túlra is, amely mögött alkalmanként szürreális képek jelennek meg (a kolostort és a szakralitást képviselő pópa, akivel talán álmában találkozik a férj). A jelenetváltásokkor néha rövid ideig sötét lesz, sercegéssel, villódzó világítással. A szoba színvilága fehérből, szürkéből, feketéből áll össze, mint ahogy a Tihanyi Ildi tervezte választékosan elegáns ruhák is a fekete-fehér kontrasztjából építkeznek.

Mindez kétségkívül rendel egy potenciális jelentésréteget a dialógusok mellé, erősebb atmoszférát ad a játéknak, és ambivalens értelművé teszi a történet megoldását/csattanóját. Ám az előadás meghatározó részét mégis csak a szereplők realisztikus dialógusai teszik ki, így az előadás sikere elsősorban azon múlik, sikerül-e ezeket a konfliktusokat kibeszélő, analizáló, múltbeli kríziseket megidéző, vádaskodásokat és gyilkos humorú ugratásokat, vívódásokat, évődéseket, nyílt konfrontációkat és meghunyászkodásokat tartalmazó párbeszédeket életszerűen, erőteljesen, feszülten, kellő humorral elővezetve prezentálni. A dialógusok többnyire frappánsak, szellemesek, de nem próbálnak a psziché mélyrétegeibe hatolni, mint ahogy maguk a szereplők és konfliktusaik is alapvetően tipizáltak. Ebből a szempontból a mű a XX. századi kortárs angolszász dráma egy jellegzetes vonulatára emlékeztet; eszembe juttatja például Edward Albee népszerű, pár évvel ezelőtt Miskolcon is színre vitt munkáját, a Nem félünk a farkastól címűt is. Hogy mégis sokkal szívesebben néztem, mint az elnyűtt Albee-darab egymást követő reprízeit, annak nemcsak az újdonság ereje az oka, hanem az is, hogy Rusznyák rendezésében öt egyenrangúan erős színészi alakítás látható, amelyek, amennyire lehet, elmélyítik a karaktereket, és valóban feszültté, izgalmassá teszik a szituációkat. Az Andut játszó Lajos András mindvégig érezteti, hogy a férfi nyomasztó titkot őriz; legegyszerűbb cselekedetei, spontán reakciói mögött is ott van a hallgatás súlya. Andu próbál kívülálló lenni a kialakuló csetepatéban, de empátiája révén óhatatlanul is involválódik. Ilyenkor látható rajta a megkönnyebbülés, hogy végre nem róla van szó – de Lajos And-
rás intenzív játékában a pillanatnyi fel-szabadultságban is ott vibrál a feszültség. Alma, a feleség a nyugalmas életből csöppen pillanatok alatt a teljes kétségbeesés állapotába; Fazakas Júlia alakítása kimunkáltan mutatja azt az ívet, ahogy a kétségbeesést felváltja a megértés szándéka, az analízis igénye. És azt is, hogy a nő ebben a labilis érzelmi állapotában is bizalommal közeledik a férje felé, mint ahogy próbálja empatikusan feldolgozni barátaik konfliktusát is. A barátnő, Lory saját kríziséből már kilábalóban van – ő az, aki szinte élvezi a kialakult szituációt, s méregbe mártott nyilakként lő replikákat a többiek (elsősorban persze a férje) felé. E replikák a dialógusok fő humorforrásának számítanak, de Prohászka Fanni játékának komoly erénye, hogy nem ziccerszerepnek fogja fel Loryt; 
a szellemes riposztok, durva ugratások mögött látszik a még el nem múlt csalódás fájdalma és az újrakezdésbe vetett hit ereje is. Férjét, Petrut az a Simon Zoltán formálja meg, aki 
az elmúlt években többször játszott a bajból magát folyamatosan kidumáló, szorult helyzetből végül szerencsésen kikeveredő alakokat. Most hasonló lendülettel, szí-nesen hozza azt a lúzert, aki még akkor is mentségeket keresve, mellébeszélve próbálja kidumálni magát, amikor már nyilvánvaló, hogy mindkét nőnél vesztésre áll. A másik nőt, Doroteeát nem a Petruhoz fűződő viszonya, hanem gyerekkori traumája (apja elhagyta a családját, ahogy arra most Andu készül) teszi érzelmileg érintetté a szituációban. Edvi Henrietta alakítása abból a fölényes, hideg, kívülállást imitáló pózból indul ki, amely a nő viselkedését jellemzi, ám mögötte folyamatosan ott vibrál a sebzettség érzése, a máig meghatározó trauma emléke. Egész fellépésében van valami jelenségszerű – aminek a darab végi csavarok szempontjából lesz fontos jelentősége.

A cím egyébként – szintén kissé az Albee-darabra emlékeztetve – egy gyerekdalra utal, amelyet a magyar nézőt alighanem az „Egy elefánt, ha téved…”-re asszociáltatva” énekelnek a szereplők. Van ebben az énekben erő, fájdalom és kedély is, ahogyan az előadás, illetve mindhárom bemutató egészében is. Ahogy az az igazi népszínházhoz illik…

Urbán Balázs

Az Ők tudják mi a szerelem új mozgóképes feldolgozásáról

Létezik-e olyan, hogy érzelmi memória? Tán csak szakavatott tudósok tudnak erre válaszolni. Talán úgy lehet elképzelni, ahogyan az Ők tudják mi a szerelem című Hubay Miklós-dráma új mozgóképes feldolgozásában Berlioz, a világhírű zeneszerző és Estella teszi, akik sajátos módon idézik fel soha be nem teljesülő szerelmüket Blaskó Péter és Udvaros Dorottya megformálásában.

Udvaros Dorottya és Blaskó Péter

(fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A történet szerint Berlioz, a már időskorú, ünnepelt zeneszerző úgy dönt, szerelmet vall annak a máig csodált nőnek, akiért már kamaszfiúként rajongott. Hívatlan vendégként jelenik meg a nagypolgári családnál és kéri nőül a nagymamát. Játékában Blaskó Péter a szenvedélyes őrületet természetes jellegként hozza, míg Udvaros Dorottya Estellájában végig a racionalitás dominál. Az idős férfiből áradó nagy hév hat rá, de egzisztenciája, tisztessége, jó híre, amit sok évtized alatt épített fel, nem hagyja, hogy életének egész menete megváltozzon. Lánya (Tóth Auguszta) asszisztál édesanyjának, és saját nőszerepét is átértelmezi férje mellett (Tóth László), akinek reputációja mindennél fontosabb, és akit láthatólag nem ragad el a felesége iránti szenvedély. Végül minden marad a régiben, bár a további találkozások lehetősége most már adott a két főszereplő részére.

Hubay Miklós darabját legutóbb 2022 szeptemberében a Nemzeti Színház vitte színre Rátóti Zoltán rendezésében. A másfél órás nagysikerű előadás szolgált a 2024-es Magyar Mozgókép Fesztiválon bemutatott hetvenperces filmfeldolgozás alapjául. Ezen a premieren a filmváltozatot társrendezőként Tősér Ádámmal közösen jegyző Rátóti Zoltán köszöntőjében beszélt a színház és a film eltérő nyelvéről, ami izgalmassá tette ugyanannak a történetnek a megelevenítését más formai lehetőségekkel, eszközökkel. Ami e filmes feldolgozást illeti, a szerző, Hubay Miklós maga is szerette átírni saját drámáit. Ennek az először 1959-ben bemutatott színdarabnak az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) adattárában kilenc színrevitele szerepel, s az alapjukul szolgáló szöveg folyamatosan változott még Hubay életében. (Lásd ehhez K. Kovács Istvánnak az MMA Kiadó gondozásában megjelent, Hubay Miklósról szóló monográfiáját, valamint a szintén 2024-es Hubay-drámaválogatás-kötetet.) Mozgóképes verzióként is ez a harmadik feldolgozás, ugyanis Ádám Ottó kétszer is megrendezte a művet. Az 1963-as, Tolnay Klári és Sinkovits Imre főszereplésével készült változatot a Mozgókép Fesztivál is műsorára tűzte, hogy a mostani, 2024-es és a hatvan évvel korábbi verzió egymás mellett történeti távlatot nyújtson. Az 1963-as változatnak van egy 1985-ös újabb verziója is – Rátóti Zoltán erre abban a vonatkozásában utalt, hogy a művészi lét egy soha meg nem nyugvó újraértelmezés. A mostani vállalás szándéka a Hubay-életmű visszahelyezése a kánonba.

Az új filmváltozat egy valódi kastélybelsőt használt díszletül (a színházi bemutató díszlettervezője Székely László, a filmes látványvilágért Hársfalvi Réka felel), amelyben a korhű, óriási műgonddal kidolgozott jelmezek (Tordai Hajnal) igazán érvényesülni tudtak. Az MTVA-val koprodukcióban készült mozgóképes verzió a legújabb technikai lehetőségek maximális kihasználásának köszönhetően minőségben mozifilmes hatást kelt. A valódi tér, a kameramozgások minden mesterkéltséget nélkülöznek. A jelmezek ugyanakkor már-már ellenhatást váltanak ki: tökéletes kidolgozottságuk elemeli őket a valóságból, színházszerűek maradnak a filmes közegben. Segítik viszont az értelemzést azzal, hogy a kései szerelmi vallomás történetét, ami a társadalmi elvárásokon kívül esik, némi távolságból láttatják.

Ezzel az enyhén fanyar iróniájú újrafeldolgozással az alkotóknak sikerült megmutatni ennek a valódi értékek iránt vágyódó szereplőket megszólaltató Hubay-műnek az aktualitását. Ezt a tévéfilmet ajánlani lehet mindenkinek, aki szereti a szép jelmezeket, a szép díszleteket, míves párbeszédeket akar hallani s fogékony a harmóniára.

Varga Kinga Anikó*

* Az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet művészeti szakírója

Shakespeare: Vízkereszt – vagy bánom is én – Szolnoki Szigligeti Színház

Áttetsző tengervíz és naptól csillogó, habzó levegő érzete tölti be a tökéletesen üres színpad egész terét. Táncosok örvénye kavarog a leheletvékony fóliákat lengető trégerek alatt. A felszínre kerülő „megmenekültek” – kisebb nejlonfoszlányokkal bajlódva – távoztukban még megszabadulnak a haboktól, s megnyugszik a kép. Már épp megértjük, hogy igen, ez volt itt a mindenki sorsát megváltoztató hajótörés, amikor a kéken ragyogó háttér előtt besétál a történetbe Shakespeare és Erzsébet királynő nagyon angol és nagyon dekoratív kevercse (Radó Denise), s – mintha mondaná: Take it easy! – megnyugtatja a nézőket. Ne törődjünk a ritkán értelmezett címmel, hisz mondhatnánk helyette bármi mást. És végül tekinthetjük az egész menten beálló kavarodást afféle vízkereszti mulatságnak is. Lazuljatok és figyeljetek! Jó lesz!

A vendégül hívott bukaresti Vladimir Anton rendezésében, Nádasdy Ádám fordításában, Kész Orsolya és Vörös Róbert dramaturgi közreműködésével jött létre a szolnoki bemutató. A helyi erőkre készült, az alap-anyagot alaposan megrövidítő, de azt egy szépen öltöztetett, s mindig jókor megszólaló királynői narrátorfigurával ki is bővítő színpadi adaptáció Vladimir Anton és Kész Orsolya munkája. A díszlet tervét a rendező és a jelmezeket is tervező Erős Hanna készítette, a főbb szereplőket egy-egy személyükre szabott, karakteres mozgásfajtával, s ha kellett, az üres teret képzelt utcákkal is megajándékozó koreográfus pedig Bodor Johanna volt. A Shakespeare-verseket megzenésítő, s az egész előadás légiességéhez nagyban hozzájáruló zeneszerző és zenei vezető, Rimóczi Mónika segítségével egy, a legjobb értelemben vett „kapuszínház”, korhatár nélküli közönségcsalogató előadás született.

Bíró Panna Dominika és Polgár Kristóf

(forrás: Szolnoki Szigligeti Színház)

A sokaknak ismerős, több szálon futó történet lényege megmaradt: egy kétpetéjű ikerpár mindkét tagja, Viola (Bíró Panna Dominika) és Sebastian (Polgár Kristóf) is megmenekül a hajótörés után, de nem tudnak egymásról. S közben, mielőtt újra találkoznának, a kor dramaturgiai divatja szerint összecserélődnek, s hasonlóságuk miatt sokan kétségbe esnek. A biztonsági okokból fiúnak öltöző Viola sorsát követjük elsősorban, aki mihelyt beáll szolgálni urát, a szomszéd úrnő, Olívia (Pertics Villő) kegyeiért esdeklő Orsino herceget (Csákvári Krisztián), menten bele is szerelmesedik gazdájába. Az ő egyre erősödő, ám titkolt érzelme a legerősebb vágy ebben a történetben, sőt, ebben az előadásban is. Bíró Panna Dominika mindvégig szépen viszi és tartja is ezt a mély és sodró szenvedélyt. Kell is nagyon az ő figurájának egyértelműsége, hiszen a többi szereplő inkább csak egyfajta vágyott szerepet próbálgat, mikor az elérni kívánt, nagy kapcsolatra készül.

Az ókori, vagy hát Shakespeare előtti Illyriában vagyunk. Ez a terjedelmes régió annak idején a Balkán-félsziget északnyugati részét jelentette, vagyis a helyszín a mai Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Koszovó és Észak-Albánia, a sokat emlegetett nagy víz pedig nem más, mint az Adria. A személyeket jellemző és szolgáló, kényelmes és kortalan ruhák egy része mintha őrizne némi földrajzi meghatározottságot, de nagyon keveset. Csákvári Krisztián karcsú Orsino hercege a maga palotabeli, modern edzőtermében próbálja elviselni jobbára képzelt, s inkább csak a visszautasítást nem tűrő, kamaszos szenvedélye kínjait. Pertics Villő Olíviájának gyásza egy pillanatra sem tűnik mélyen megéltnek, inkább csak azt látjuk, mekkora kínban van magával ez az igazi arcát még meg nem találó, a mostanit aranyfényű púderrel takargató, karcos természetű, nyekergő nevetésű ifjú nő. Mindazonáltal, ez a figura a leginkább mai teremtés a színpadon, a maga kacifántos rámenősségével és téveteg erőszakosságával.

Olívia udvarának hangulatfelelőse Feste, az énekes bohóc. A szépen éneklő Dósa Mátyás egy rendezőileg kissé felstilizált, a bohócbölcsességet tán még kevéssé birtokló, de lírailag fölfelé húzott figurát, egy magával nagyon is elfoglalt ifjú művészt hoz elénk. Nem a többiekre, hanem leginkább magára van rálátása, s ez csökkenti kissé humorérzékét. De miért is ne lehetne egy ilyen fiú is ebben az udvarban?

Dósa Mátyás egyébként egy 2009 decemberében bemutatott szolnoki előadásnak, az Iglódi István által rendezett Vízkeresztnek volt Sebastianója. Annak, amelynek Orsino hercege, Barabás Botond most a boldogtalan kapitányt, a Sebastian hívéül szegődő Antoniót játssza, elegánsan viselve a fiú visszautasítását. Annak, amelynek a most nem is csupán színháztörténeti sárga harisnyát, de teljes sárga „szett”-et viselő Malvoliója, Mészáros István volt – az akkori Mészöly Dezső fordítás szerint – a Keszeg Andrása. A migrénes homlokát hideg merőkanállal hűsítő, „kopasz kaktusz”-nak csúfolt, ketrecbe zárt Malvoliót a végén érezhetően megsajnálja a közönség, Gombos Judit élettel teli, csodálatos nevetésű Máriáját pedig akár egész este elnézné. A nemrégiben Aase-díjat kapott Gombos Judit az egyetlen fellépő, aki megőrizte szerepét a tizenöt évvel ezelőtti előadásból, s el tudom képzelni, hogy jön még rendező Szolnokra Vízkeresztet rendezni, aki évek múlva szintén vele játszatja majd Mária asszonyi bölcsességgel, nagyvonalúsággal és humorral vértezett figuráját.

Kedvesen pokolravaló és arányosan zajos Olívia házanépének problémás agglegénycsapata, Molnár Lászlóval Vitéz Böfögi Tóbi és Vándor Attilával Vitéz Fonnyadi Ábris szerepében. (Hogy Molnár László Tóbijának remek hangsúlyú, visszatérő mondatát – „Nem iszunk valamit?” – sokan hazaviszik és meg is ismétlik, azt azért is gondolom, mert magasról, a páholyok egyikéből nézve a közönséget, meglepetten kellett megállapítanom: Pesten egy színházi este közönségét tekintve nagyjából 10 nőre jut kb. 2 férfiú, míg Szolnokon ez az arány az adott csütörtök estén nagyjából 5:5 volt!)

A végén, ahogy az egy vígjátékban illik, mindenki párjára talál. Igen, az ikrek is meglelik az elveszettnek hitt másikat, ebben az előadásban azonban az ő találkozásuk nem elég hangsúlyos. Vladimir Anton apró finomságokra is ügyelő, jó ütemű és célratörő rendezésének ez az egyetlen hiányzónak érzett pillanata. Szövegileg megvan, de az összekapaszkodásuk, vagy legalább a látványos szembefordulásuk erősen hiányzik.

Látván a szolnokiak fóliafelhőkbe burkolt, remek zenéjű, s biztos rendezői kézzel vezetett előadását, mint minden néző, magam is töprengtem: végül is miről van itt szó? Arról, hogy kiben-kiben miként is működik, s hogy egyáltalán: mi a szerelem. S így jutott eszembe Lope Felix de Vega Carpio: A szerelem különféle hatásai című, Nemes Nagy Ágnes által fordított szonettje:

„Elájulni, s mindent merni, dühöngve,

mint nyers, szelíd, forró és holtrasápadt,

merész, halott és új életre támadt,

csaló, hűséges, bátor, gyáva, gyönge,

és Tőle távol nem találni csöndre,

mint víg, komor, örjöngő, büszke, bágyadt,

megszökni hősként, csupa gőg s alázat,

s riadtan bújni sértődött közönybe.

Ha kiábrándulnánk, szemünk befedni,

édes borként mérget szívni magunkba,

a kárt szeretni, a hasznot feledni,

hinni, hogy a pokol visz égi útra,

létünket egy csalódásba temetni:

ez a szerelem. Ki próbálta tudja.”

Gabnai Katalin

Tudományos publikációk elején divat ma kulcsszavakat megjelölni, nyilván az online keresés könnyítésére. Esetünkben – nyomtatott lap lévén – nincs jelentősége ennek, ám érdekes módon úgy csengenek össze fogalmak, gondolatok, problémák az itt következő írásokban, hogy akár bizonyos kulcsszavak, kulcskifejezések is kiemelhetőek mint a szám egészének meghatározói. Ilyen a „járvány”, a „szövegváltozatok” vagy a fiatalok perspektívái. A szerelmet nem ildomos idesorolni, hiszen a művészetnek évezredek óta az egyik fő témája, inspirátora, legyen beteljesült, viszonzatlan, tragikus, plátói stb. Shakespeare Vízkereszt, vagy… című drámájában több típusa is tombol. A szolnoki Szigligeti Színház előadása Gabnai Katalint ama kérdésfelvetésre késztette, „hogy egyáltalán: mi a szerelem”. Mintha csak erre válaszolna Hubay Miklós drámájának címe: Ők tudják, mi a szerelem, amelyet a Nemzeti Színház mutatott be legutóbb, s 2024-ben elkészült a filmváltozata is, ugyancsak Udvaros Dorottya és Blaskó Péter főszereplésével, mint arról Varga Kinga Anikó tudósít.

Mindhárom miskolci előadásnak, amelyekről Urbán Balázs írt, meghatározó, de legalábbis fontos eleme a szerelem. Első látásra – lásd Rómeó és Júlia; kitörési lehetőségként egy végtelenül reménytelen, lehúzó közegből – lásd A Nyugat császára, vagy megfakulván a többéves kapcsolatokban – lásd a Pókfonálon című kortárs román családi dráma előadását.

Lényegében családi tragédia elbeszélése Szophoklész Elektrája, amelynek kolozsvári bemutatója kapcsán Darvay Nagy Adrienne – aki szerint (Jan Kottra is hivatkozva) Elektra „a női Hamlet” – megidéz egy több mint húsz évvel ezelőtti, magyar vonatkozású athéni előadást is.

Kétségtelenül van hasonlóság Elektra és Hamlet történetében, s ha nem feszítené szét e bevezető kereteit, szívesen polemizálnék is Darvay Nagy Adrienne-nel, vajon biztosan tudható-e, hogy Hamlet anyja, „Gertrud semmit nem tudott a bűntettről”, szemben Klütaimnésztrával, aki „be is vallja tettét”. Mindenesetre a Budaörsi Latinovits Színház Alföldi Róbert rendezte Hamletje – H.ml.t címmel – egy lehetőség az összehasonlításra. De Józsa Ágnes ezzel együtt egy másik produkcióra is felhívja ajánlójában a figyelmet: a Horváth Csaba most ötödéves fizikai színházi rendező, koreográfus osztályába járó Hevesi Fanni vizsgarendezésére, aki Hajnóczy Péter A Halál kilovagol Perzsiából című kisregénye alapján hozott létre előadást a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.

Osztálytársa, Kondákor Ajsa Panka a szombathelyi Weöres Sándor Színházban Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című darabját állította színpadra. A műnek – mint Fried Ilona reflexiójából kitűnik – öt szövegváltozatát ismerjük, ahogyan Brecht Galilei élete című drámájának is – ez viszont már D. Magyari Imrének az Örkény Színház bemutatójáról szóló írásából derül ki. Urbán Balázs ugyanerről a Polgár Csaba rendezte előadásról gondolkodva a D. Magyari Imre által megfogalmazott kételyekre – jóllehet nem ismerte azokat – is válaszlehetőséget kínál.

Brecht egy másik drámáját, A gömbfejűek és a csúcsfejűek címűt említi Ménesi Gábor interjújában Hegedűs D. Géza a körülöttünk lévő világról és benne a színház feladatáról szólva.

Szavaival egybecseng Cseh Andrea Izabella konklúziója, aki Ödön von Horváth Kasimir és Karoline című művének két előadását, a Budaörsi Latinovits Színházét s a bécsi Burgtheaterét hasonlítja össze.

Az előbbit rendező Hegymegi Máté kortársa Tarnóczi Jakab, aki rendre a fiatalok életérzéséről tudósít előadásaival a Katona József Színházban – Lénárt Gábor a legutóbbira, a Radical Relax címűre reflektál e számunkban.

Szűcs Katalin Ágnes

<<2024. 09.-10. szám>>