Hegedűs D. Géza 70 éves

2023. 2023 május 8-án, a Vígszínház színpadán életműkoncertet adott az a művész, akinek van az az eltéveszthetetlen mosolya. Szerencsésnek érzem magam, hogy ott lehettem az őt köszönteni érkező közönség soraiban, ahogy másfélszáznál több színpadi bemutatója közel felét is láttam.

Várkonyi Zoltán igazgatása alatt került a Víg társulatába, és ötven évvel később is – megszakítás nélkül – a tagja, vezető színésze. Hogy miért nem hagyta el színházát? „Én egy tág, európai horizontú színházban nőttem fel, lettem a saját életidőm színművésze. Pályám során a magyar színháztörténet negyvennyolc évének valamennyi jelentős, nagy léptékű rendezőjével, formaművészével, kortárs szerzőjével találkozhattam, s dolgozhattam velük együtt a Vígszínházban, a csodás társulatommal, zsenik társaságában. Kevesen mondhatják el ezt pályatársaim közül. Tettem mindezt úgy, hogy ki sem mozdultam ugyan a színházamból: de nem a szenvedély hiányából vagy kompromisszumból történt így, hanem mert új és új színházi látásmódokkal, tudással és tapasztalattal találkozhattam a színpadi munkák során, és a tanulás mellett a befektetett művészi munka sikerélménnyel párosult.” ¹

A kerek számok elgondolkodtattak: ha nem Magyországon születik, hasonlatos lehetne-e pályája Ralph Fiennes vagy Kenneth Branagh karrierjével, harsogna-e körülötte a világhír? Egyáltalán, ha pályáját nem ötven éve, hanem ma kezdené, ott tarthatna-e majd fél évszázad múlva, hogy színháza – Halász Judit szerint „az ország legnagyobb és legjobb prózai színháza” – és annak közönsége ekkora szeretettel ünnepelje születésnapját a Szent István krt. 14. szám alatt?

1. D. G. egy olyan korban, a ’70-es évek Magyarországán vált színművésszé, amikor akarat és hit révén egy kis faluból is lehetett főiskolára, egyetemre menni, a társadalmi mozgásirányok mindenfelé nyitottabbak voltak; ha volt tehetség (kis szerencse), került hozzá kollégiumi férőhely és ösztöndíj is. Nem gyúrható alanyokat reprodukáltak a jövőnek, hanem fiatal, kiművelhető emberfőket kerestek. Abban is szerencsés volt, hogy tehetsége színvonalas színházi világban bontakozhatott ki. Ott álltak a Vígszínház (és a vezető társszínházak) deszkáin a nagy elődök, mellettük számos kiváló rendező-pedagógus, akik társulatot építettek, tehetséget menedzseltek. Színésszé válása azt a másfél-két évtizedet csípte el, amikor a színházi szakma huzakodása valamiképpen egyensúlyba került, nem posványos gyűlölködésben forrt.

A szabolcsi Ibrányból indult, ahol stabil, kispolgári családban nevelkedett, melyben a művészet levegője vette körül, pedagógus édesapja amatőr színházszervező, míg nagyapja a falu mozigépésze volt. A középiskolát már egy megyei jogú városban, Debrecenben végezte. Tisztes polgári létből választotta a komédiásmesterséget, és talán kicsit meseszerű, hogy egy kis falu csendjében érezte meg, hívja a színpad. Horvai István és Kapás Dezső színészosztályában – mesterei segítségével – stabil szakmai fundamentumot épített magának. (Osztálytársa volt Gálffi László, aki ugyancsak aktív, s a színészet mellett maga is rendezett és tanított. A hajdani osztálytársak a rivalda és a takarás követei, azonos alappal, de különböző úton jutottak ugyanoda – vezető, egyben korszakos színészeink.)

A padlás című előadásban – Vígszínház, 1988 (fotó: Ilovszky Béla)

Ahogy H. D. G. fogalmazott, a „saját életideje” úgy hozta, hogy 1973-ban az akkor ugyancsak pályakezdő Marton László rendezte – Presser Gábor és Adamis Anna írta – Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalben mutatkozhatott be a közönségnek, majd a Harmincéves vagyok következett, aztán Fejes Endre és Presser Gábor: Jó estét nyár, jó estét szerelem című darabjában A sötétruhás fiú/Viktor alakításának sikere. Mára legendás előadások, a szerepei – művészpályáját tekintve – szakmai mérföldkövek.

A ’80-as évek meghatározó sikere Bródy János és Szörényi Levente Kőműves Kelemen című rockballadája, amelyben a címszerepet játszotta. De ugyanebben az évtizedben Ruttkai Éva partnere lehetett Nádas Péter Találkozás című darabjában, és számos   klasszikus főszerepet osztottak rá: „Lánglelkű ifjúként voltam Kleist Homburg hercege, Schiller Don Carlosa, olyan dinamikus, szenvedélyes feladatokat kaptam, amelyeket az alkatom, adottságaim előhívtak. Az én művészeti vezetőim gondosak voltak, a rendezők elkezdtek próbára tenni, elmozdítani az árnyaltabb, bonyolultabb lelkialkatú szerepek felé.”² Miller Az ügynök halála című drámájában Biff karaktere meghozta számára pályaválasztása apai jóváhagyását is: „[…] apám, amíg élt, minden bemutatómon itt volt, feljött az öltözőmbe, és azt mondta: Ó, kisfiam most láttalak először úgy, hogy nem téged láttalak”.³

A következő két évtized szerepei között ott volt A salemi boszorkányok Proctora, A vihar Prosperója, a Nóra Helmere, a Koldusopera Bicska Maxija, David Eldigre Az ünnep című darabjában a családját abuzáló apa figurája. Majd Márquez Száz év magány című regénye színpadi adaptációjában José Arcadio Buendia, Tolsztoj Legenda a lóról című művének Szerpuhovszkoj hercege, McDonagh Vaknyugatában Connor, a Cseresznyéskertben Gajev és Az úrhatnám polgár Jourdainje. Ebben az időszakban sem kerülték a zenés szerepek, egy újabb nagysikerű Presser-musical – író: Horváth Péter, dalszöveg: Sztevanovity Dusán –, A padlás Barrabása és Révésze, később Tevje a Hegedűs a háztetőnben. Ekkor mutatkozott be rendezőként is, miután Ádám Ottó tanítványaként visszaült a főiskolai padba. Első munkái egyike volt A dzsungel könyve, amely 1996 óta folyamatosan színpadon van a Pesti Színházban, de hosszú szériát ért meg Tremblay Sógornők című komédiájának színrevitele is. Rendezőként jegyzett munkáinak száma két tucatnál is több. De az 1990-es évek óta tanít is művészi beszédet a Színművészeti Főiskolán (utóbb Egyetemen), sőt, mára majd’ féltucat színészosztály végzett irányításával. Sokan közülük azóta kollégái a Vígben: ”…több nemzedék színészeivel dolgozhatom, akik az én tanítványaim voltak. Fesztbaum Béla a legidősebb közülük, Hajduk Károly vagy Orosz Ákos egy másik generáció, ifjabb Vidnyánszky Attila, Csapó Attila, Zoltán Áron pedig nemrég diplomáztak […] muszáj közös nyelvet beszélnünk ahhoz, hogy erős és érvényes előadást hozzunk létre. Azzal, hogy együtt vagyok az egykori növendékeimmel, nem is érzem, hogy öregednék.”⁴  

A 2010-es év több szempontból fordulópontot hozott pályáján, színpadi magányban, monodrámában mérette meg magát. Előbb Camus A pestis című regényének színpadi adaptációjában lépett egyedül színpadra, majd a Márai Sándor naplóiból összeállított Hallgatni akartam című estjével. Ezt követte pár éve Márquez Bánatos kurváim története című regényének feldolgozása. Camus- és Márai-estjei legendássá váltak. De 2010-ben lépett újra együtt színpadra Gálffi Lászlóval is a Vígben: a Marton László rendezte Ványa bácsiban Asztrovot játszva a címszereplő Gálffi Vojnyickije mellett.

Az elmúlt évtizedben dolgozott Alföldi Róberttel Klaus Mann Mephistójában és Shakespeare Julius Caesarjában – e címszerepért Gábor Miklós-díjban részesült. A salemi boszorkányok Mohácsi János rendezte előadásában már Parris tiszteletest alakította ragyogóan, míg Bodó Viktor irányításával a Koldusoperában Peacockot. De eljátszotta a Don Juan Sganarelle-jét, a Hamlet Claudiusát, Ibsen John Gabriel Borkmanjának címszerepét és Karenint az Anna Kareninában. A 2020/2021-es évadokat sújtó világjárvány utáni nyitást követően Az öreg hölgy látogatásában Alfred Illként, a Sirály Szorinjaként láthattuk, és vendégként a Katona József Színház Zsámbéki Gábor rendezte előadásában Lear királyként, ez év márciusában pedig a Macska a forró bádogtetőn Big Daddy-jeként a Pesti Színházban.    

A filmmel is kacérkodott. Két 1977-es mozifilm, a Kísértés és a Legato örökre megőrzik fiatalságát, lendületét, az átszellemült mosolyát, ahogy a Szinetár Miklós rendezte 1982-es Liszt Ferenc tv-sorozat vagy az Egy hónap falun televíziós feldolgozása is 1980-ból. Hitelesen tudósítanak „a lánglelkű ifjúról… dinamikus, szenvedélyes alakjáról”. Összesen több mint két tucat filmben és ugyanennyi tévéjátékban forgatott, de a szerelme a színpad, a színház volt és maradt, ez az ő műfaja, amellyel évtizedek óta azonos.

A Homburg hercege címszerepében – Vígszínház, 1980 (Vígszínház archívum)

70. H. D. G. egy komoly komédiás, aki még a 70. születésnapján is maga a kisportolt egészség. Lehet, tényleg a fiatalokkal való folyamatos munka, játék az oka, hogy soha nem ment ki a divatból az a fajta színjátszás, amit ő képvisel. Ötven éve kortársként van jelen a színpadon, klasszikus szerepekben és fajsúlyos kortárs színművekben. Az első perctől kezdve sikeres volt, így korán igényes lehetett –   nem tudom felidézni alakját kommerszben. Miközben nagy jellemszínésszé érett, eleganciával villant a színpadon egy-egy mókás gesztust.

Olyan színházi ember, akit az elismerés iránti vágy nem űzött sikerhajhászásba. Soha nem élt vissza önnön tehetségével vagy adta pénzért művészarcát. Pedig volt ebben az öt évtizedben olyan időszak, amikor kevésbé figyeltek rá, de szenvedélye túllendítette ezeken az éveken más művészi ambíciói, a rendezés, a tanítás, önálló estek és mindenekelőtt a szakmája iránti szeretete és szolidaritása révén.

A nagy Gatsby – Vígszínház, 2019 (fotó: Dömölky Dániel)

Megbecsülése – vitathatatlan – folyamatos volt, minden évtizedben jött egy hivatalos elismerés. Már 1980-ban Jászai Mari-díjas, 1989-ben Érdemes művész, 2007-ben Kiváló művész és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2009-ben pedig megérkezett a Kossuth-díj. Saját színházában közel tucatnyi díj, emlékdíj birtokosa, közvetlen kollégái titkos szavazásai révén. Maga is minden alkalmat megragad és kihasznál, hogy tisztelettel emlékezzen a régi társakra, és bizakodva kezet nyújtson az éppen pályára lépő újaknak, meghálálja a szakmai figyelmet. Jó két évtizede ő az a színházi motor, amely 1987-ig Gobbi Hilda néven üzemelt. Perpetuum mobile, éjjel-nappal művész és színházi ember. Mindig ott van, ahol és amikor a színház intézményének, a szakmának szüksége van rá. Játszik, rendez, tanít, ír, díjakat ad, kiáll, felszólal, „társadalmilag szerepvállal”. Életműkoncertjén jelenlegi igazgatója, Rudolf Péter a köszöntőjében találóan jellemezte őt: „a Minden Teret Kitöltő”. Maga fogalmazta meg önkéntelenül, hogy miért is olyan sikeres ebben a „szerepkörében” is: „…ma már tudom, hogy a színésznek elvben nem dolga a politizálás. De ha egy olyan korszakban él, mint mi, amikor lépten-nyomon felüti a fejét a politikai gengszterizmus, a cigányok, a másság megbélyegzése, akkor úgy érzem, hogy a hallgatás cinkosságot, együttműködést jelentene. Erre pedig nem vagyok sem alkalmas, sem hajlandó. Mivel tagadok minden rasszizmust, minden olyan gondolatot és cselekedetet, ami a fasizmus csíráját hordja magában, és alkatilag is idegen tőlem a félelem, kimondom, amit gondolok. Színészként tudatában vagyok annak, hogy ehhez vállalnom kell a nyilvánosságot is. De hadd tegyem ehhez hozzá, hogy az én liberalizmusomba az is belefér, hogy megértsem, megvizsgáljam, mi az, amit egy másik ember érez, gondol, és mi a gyökere az általam elutasított magatartásnak.”⁵

És valóban, az elmúlt öt évtizedben – nyilvánosan – egyszer sem mondott, tett olyat, amiért később le kellett volna hajtania a fejét. Kétségek nélkül vállalja önmagát, a néha pártosnak tűnő közéleti szerepvállalásait, és soha nem ködösítette a tényt, hogy a KISZ KB-tagja, majd színháza pártitkára volt a rendszerváltás előtt. Mert amit vállalt és vállal, azt mindig meggyőződésből és szívből tette, teszi, ráadásul ötven éve önazonosan, soha nem vált megélhetési színésszé, pláne köpönyegforgatóvá: „….én aztán ismerhettem a központi akarat végigrezgését már a nyolcvanas évekből, hiszen akkor a Vígszínház párt-titkára voltam….. annak a struktúrának valóban én is részese voltam…..és elmond-hatom, hogy ott, abban az időben Örkény István, Csurka István, Gyurkovics Tibor, Nádas Péter, Esterházy Péter, Kornis Mihály, Sütő András, Székely János műveit játszottuk éppen. Nyitottságban, társadalomkritikában elég nyilvánvalóan volt jelen akkor az »én színházam«. És Petri Györgyöt idézném: Amiben hittem, / többé nem hiszek. / De hogy hitem volt, / arra naponta emlékeztetem magam. / És nem bocsájtok meg senkinek.”⁶       

A Nyugat császára – Vígszínház, 2020 (fotó: Juhász Éva)

Lénye kétségkívül a Kádár-kor és a rendszerváltás utáni évtizedek, a XX. és XXI. század váltásának humán foglalata. Benne még minden megvan, ami elődeiben, és mégis érti, érzi a Z-generációs művésztársakat is, tanulja tőlük, hogyan játsszon „széles sávon.” Talán az utolsók egyike, akiket nem zabál fel a felgyorsult kor, mert amikor szükségét érzi, kiszakítja magát annak irtóztató szájából és visszavonul vagy elvonul. S akár egy évet is ad az életéből egy szerep kedvéért, ha azt maga fontosnak tartja. A hentes, a kurva és a félszemű című Szász János-film miatt vagy harminc kilót hízott, hogy hitelesen formálja meg Kodelka Ferenc figuráját: „… A fizikalitás része egy karakternek, fontos eleme egy szerep felépítésének. Nem szeretem, ha külsődleges eszközökkel kell valamit pótolni egy figurához, egy színész legyen képes bármit kitermelni magából. Amikor belenéztem a tükörbe, és visszanézett rám egy 110 kilós pali, kifejezetten élveztem, hogy másmilyen vagyok, mint szoktam lenni. Azon is mulattam, amikor kigúnyoltak az újságok, vagy ismeretlenek megállítottak az utcán, hogy te jó ég, művész úr, hogy néz ki? Én meg csak somolyogtam, nem árultam el senkinek, hogy miért is dagadok. […] Egy év alatt adtam le, volt hozzá egy részletes programom, és segített egy dietetikus is, kéthetente ellenőrizte az állapotomat. Napi ötszöri, fehérje- és zöldségcentrikus étkezés, ez a titka. Minden fejben dől el, márpedig a munkában nagyon tudatos ember vagyok.”⁷

Mindazonáltal mindig volt és van körülötte egy kis varázs a színpadon, de képes olyan hétköznapit is mutatni, amellyel nézői maguk is azonosulni tudnak. Színpadi egyénisége lebilincselő, erőt sugárzó – van mondanivalója. És igen, ha nem Magyországon születik, akkor hasonlatos lehetne a pályája Ralph Fiennes vagy Kenneth Branagh karrierjéhez, harsoghatna körülötte a világhír.

A születésnapi koncerten (fotó: Gordon Eszter)

Az életműkoncerten jól látszódott, hogy mitől él és ég még 70 évesen is – mintha – ifjúi lázban. Nem szorongatja a pályafinis, nem fél az elmúlástól, az utódoktól, sőt. Ami a legfontosabb, nem hagyta el a hite, beleivódott a Kőműves Kelemen dalszövege: „Hit nélkül sem alkotni, sem élni nem lehet.” És persze még mindig megvan egyik legnagyobb fegyvere: a mosolya.

CSEH ANDREA IZABELLA

JEGYZETEK

¹ Csatádi Gábor: Még a koldusnak is van egy-két kacatja, ami nem kell, mégis az övé, interjú, Pótszékfoglaló, 2021. 01. 22.

² Orbán Györgyi: Nem tudom, mire fel van olyan nagy arcunk, interjú, Origo, 2015. 02. 08.

³ Uo.

⁴ Cseri Péter: Még a pórusaimmal is kommunikálok, interjú, 2018. 02. 22., 168 óra, 2018/8,

⁵ Földes Anna: A Vígszínházat nem lehet megunni, interjú, 2009. 01. 01. Criticai Lapok, 2009/01-es szám

⁶ Csatádi Gábor: i. m.

⁷ Cseri Péter: i. m.

Ritka, hogy valaki egész színészi pályáját ugyanabban a színházban tölti. A 70. születésnapját májusban koncerttel ünneplő Hegedűs D. Géza ilyen – majd’ félévszázada a Vígszínház tagja. Sokat játszott-játszik közben másfelé is – mostanában épp a Katona József Színházban Lear király szerepét Zsámbéki Gábor rendezésében, de függetlenekkel, fiatalokkal, színiegyetemistákkal is mindig szívesen dolgozott-dolgozik együtt. Cseh Andrea Izabella a születésnapi koncertből is ihletet merítve tekinti át Hegedűs D. Géza eddigi pályafutását.

A Vígszínház mindig is rangos intézmény volt – fennállásának 
40. évfordulóját annak idején, 1936-ban impozáns programmal ünnepelték. Csadi Zoltán színész, doktorandusz a jubileumi rendezvény kapcsán Hunyady Sándor Vígszínházhoz fűződő kapcsolatát tárja fel tanulmányában, melynek olvasása olykor fordított déjà vu élményt okoz, például amikor a nehézségekről szólva az elszerződésekre utal, Németh Antal, a Nemzeti Színház frissen kinevezett igazgatója ugyanis többeket átcsábított a Vígből.

A Duna-parti Nemzeti Színház egyik legutóbbi nagyszínpadi premierje Molière Don Juanja volt Aleksandar Popovski rendezésében, néhány héttel korábban pedig a Pécsi Nemzetiben mutatták be a művet, Telihay Péter rendezői irányításával. A két előadás más-más világ, eltérő értékrendekkel – mint Stuber Andrea kritikájából kiderül.

A törvényes rend híve volt címmel írt Gabnai Katalin az Egy lócsiszár virágvasárnapja című Sütő András-dráma szolnoki bemutatójáról, a főszereplő, Kolhaas Mihály drámai értékválságára utalva. (A darabot 2011-ben az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színház is bemutatta Szarvas József emlékezetes Kolhaas-alakításával, Znamenák István rendezésében, aki 2010-ig a Kaposvári Csiky Gergely Színház tagja volt. Mennyi rombolás emléke egyetlen mondatban…)

A Nemzeti Színházat kritikusként bíráló Hevesi Sándorból utóbb, 1923-ban az intézmény igazgatója lett, de addig még sok mindent kipróbált – Balogh Géza ezúttal az ő pályaképét rajzolja meg több fejezetben. Hevesi részt vett például a független színházi tárulás, 
a Thália Társaság megalapításában, amelynek négy évi működése alatt művészeti vezetője volt. (A Magyar Színházművészeti Lexikon szerint „az európai szabad színházak (Freie Bühne, Thèâtre Libre) hatására és mintájára alakult színházi egyesület” célja „a hivatásos színházak műsorán nem szereplő, irodalmi értékű kortárs vagy klasszikus drámák bemutatása, és új játékstílus kialakítása volt. […] A Thália Társaság pénz, játszóhely és közönség hiányában feloszlott, utolsó előadását 1908. dec. 28-án tartotta”. Újabb fordított déjà vu…

A Maladype Színház immár több mint 20 éve működő független társulat, melynek függetlensége „nemcsak szervezeti formájának, hanem szellemiségének és a színházról alkotott elképzeléseinek is lényege” – miként a társulat honlapján olvasható. Csepeli György a Balázs Zoltán rendezte Valaki, mint én című előadásukról írt e számunkba, Józsa Ágnes ajánlója pedig a Legyek című Maladype-produkcióval kezdődik, de szó esik benne a budaörsi Latinovits Színház Kurázsi és gyerekei című előadásáról, valamint a Katona József Színház Cseresznyéskert-bemutatójáról is – utóbbiról Dömötör Adrienne kritikáját is közöljük e számban. Csehov műve is értékválságról szól többek közt, illetve a múlthoz és a jövőhöz való viszonyról.

Almási Miklós egy régi, majd' félévszázados film, Az utolsó tangó Párizsban kapcsán mereng el Marlon Brando filmszínészi formátumán, s jut el egy krokiban a jövőben, a digitális világvégén működő filmszínész víziójához.

A fantáziának s az időjátéknak nem kis szerep jut a Ciróka Bábszínház Barguzin című előadásában, amelyre Urbán Balázs reflektált. 
A Fábián Péter írta és rendezte színműben a leszármazottak jóvoltából megelevenedik a 48-as hadifogoly, Petőfi Zander (Sándor, barguzini kiejtéssel) alakja.

A spiritualizmus, a transzcendencia A Karamazov testvérek című Dosztojevszkij-adaptáció József Attila színházi előadásában is jelen van. Kritikájában Szekeres Szabolcs nemcsak a produkció erényeit és hibáit mérlegeli, hanem a helyiértékét is, néhány évre visszatekintve a teátrum működésében.  

Szűcs Katalin Ágnes

<<2023. 03.-04. szám>>

PROLÓGUS
Szűcs Katalin Ágnes

KETTŐS TRAGÉDIA
A Százéves pályaudvarról
Almási Miklós

GYÚLÉKONYSÁG
Hubay Miklós–Ránki György–Vas István: Egy szerelem három éjszakája – Pesti Színház
D. Magyari Imre

BIZARR DÖCÖGÉS
Prokofjev: Háború és béke – Magyar Állami Operaház
Lengyel Emese

HÁBORÚS BÉKE
Szergej Prokofjev Háború és béke című operájának pesti színpadra állításáról
Geréb Anna

JELENVALÓNAK KELL LENNI
Beszélgetés Antal Csabával az Eternal Yorick – Life Book című kiállításán a Műcsarnokban
Az interjút készítette: Józsa Ágnes

NÉMETH ANTAL ÉS JASCHIK ÁLMOS LEVELEZÉSE
A rendezői színház térhódításának dokumentumai
BALOGH GÉZA

A KENÓZIS KAPCSOLATA A MŰVÉSZETTEL
Sepsi Enikő Poetic Images... című monográfiájáról
Hegyi Dániel Tibor

AZ ISTENNEK SE
Ferdinand von Schirach: Isten – Örkény István Színház
Dömötör Adrienne

GYEREKEK, ANYÁK, NAGYANYÁK
Gunilla Boëthius: A Föld fia – Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka
Turbuly Lilla

Gunilla Boëthius: A Föld fia – Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka

A Bethlen Téri Színház idei Vendégváró Fesztiválján, amelyre mindig egy határon túli színházi vagy kortárs táncos műhelyt hívnak meg, februárban a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház vendégeskedett. Három előadást hoztak el Budapestre, két Urbán András-rendezést és a Hegymegi Máté által jegyzett A Föld fiát. A jórészt szakmai közönség élt a lehetőséggel, a fesztivált élénk érdeklődés kísérte, az előadások teltházzal mentek.  
Itt most részletesebben A Föld fiáról írok, előtte azonban hadd említsek egy olyan lehetséges szempontot, amely összefűzi a fesztivál három előadását, ez pedig a női szemszög hangsúlyos jelenléte. Lovas Ildikó Amikor Isten hasba rúg című drámai szövege (a párbeszédes monológregény nem sorolható be egyértelműen egyik műnembe sem) és a belőle készült előadás amellett, hogy Csáth Géza életén alapul, a szülést, az anyaságot és a lány‒apa viszonyt is tematizálja. Az Urbán András és a társulat szövegeiből összeálló Az Úr nevében az Urbán-előadások jelentős részére jellemző módon a jelenre, ebben az esetben a menekültválságra reflektál, provokatívan, ahogy a színlapon is írják, politikailag totálisan inkorrekt módon. A keresztény tanításokat és a bennük hívők teljesen vagy részben alaptalan előítéleteit szembesíti az iszlám tanításaival, és a bennük hívők teljesen vagy részben alaptalan előítéleteivel. Kiemelten foglalkozik a nők helyzetével a nyugati és az iszlám társadalomban. Az előadás egyetlen női szereplője, Nagyabonyi Emese „veszi magára” ezeket a szerepeket, hol dühös indulattal, hol megvető cinizmussal, hol belenyugvó elfogadással.

Kucsov Borisz és Fülöp Tímea (fotó: Molnár Edvárd)

A Hegymegi Máté rendezte A Föld fia egy svéd kortárs drámaíró(nő), Gunilla Elisabeth Boëthius darabja, melyben megint csak központi elem az anyaság, nagyanyaság. A mű különös elegye a mitikus mesének és mai életünk problémáinak. Kiindulópontja szerint lehetne népmese vagy mítosz: egy szerelmes párnak gyermeke születik, az erdőben született gyermeket azonban az anyja a földre (a Földnek?) szüli: úgy jön világra, hogy deréktól lefelé a földben van. És mivel nem tudni, hogy gyökerekkel kapaszkodik-e oda vagy sem, nem merik kiásni – ott, az erdőben nevelik fel. Életüket azonban mai gondok és adminisztratív akadályok nehezítik: a hivatal nem ad engedélyt, hogy házat építsenek köréje, így ki vannak téve az évszakok változásának és az időjárás viszontagságainak. Számkivetett életükbe csak időnként szüremkedik be a külvilág, például a tankötelezettség parancsával.
Biztosan lehetséges más, általánosabb olvasat is, de a dráma meghatározó vonala mégis a fogyatékos vagy beteg gyerek, házastárs, szülő vagy más hozzátartozó szolgálatában töltött élet megélése, terhe, és e teher viselése mindkét részről: a szolgáló és a kiszolgáltatott oldaláról.
Az alaphelyzet látványos színpadi ábrázolást kínál, és ez meg is születik. Fekete Anna szemcsés, fekete kőzúzalékhoz hasonló anyaggal töltötte meg a színpad középső részét, az erdőt. A fiút játszó Mészáros Gábor már ott van, derékig beásva, amikor a nézőtérre belépünk, és ott is marad egészen az előadás befejező jelenetéig. Statikus helyzete meghatározza a játékot, hiszen a többi szereplő körülötte forog, hozzá érkezik, tőle menekül. Aki innen kilép, visszatér a másik világba, a „civilizációba”, az izoláltságból az emberek közé. A darab és az előadás nem idealizálja az anyát, ő is elmenekül az emberpróbáló feladat elől, ő is esendő, aki szerelembe esik, szenvedélyre vágyik, éppen úgy, ahogy a többi szereplő (az apa és a nagymama) is vívódik magával és a feladattal. Folyton változik a konstelláció, hogy éppen ki az, aki képes maradni, és ki  fogja menekülőre.
Van néhány kimerevített, költőien megkonstruált pillanat, amelyek általában valamilyen természeti jelenséghez kapcsolódnak: például egy téli hóvihar képe, közepén az elemeknek kiszolgáltatott fiúval. Egyszerű eszközökkel (szélgép, fehér műanyaglepel) látványos képek születnek, melyekhez természetesen szükséges az erős színészi jelenlét is. Mészáros Gábor a gyámoltalan, kiszolgáltatott gyermektől a lázadó kamaszig járja be a fiú útját.
Míg őt végig ott látjuk középen, a többi szereplő időnként kilép a központi térből, és vagy a színpad szélén, a félig ott-félig kint helyzetet jelző megvilágításban énekel, vagy teljesen a háttérbe húzódva marad ki egy időre a játékból. Van néhány külső jelenet is, például az anya menekülése idején, egy üdülőhelyen, ezek is a színpad szélén zajlanak. És vannak olyan, erdőben játszódó jelenetek, amelyek szó szerint és átvitt értelemben is a fiú háta mögött zajlanak, mint az anya és a házitanító viszonya. Hegymegi Máté a tőle megszokott, mozgásközpontú rendezésektől eltérően itt egy állóképszerűbb, a mozgás helyett a világos térrendezéssel is beszélő előadást konstruált.

 Fülöp Tímea és Mészáros Gábor A Föld fia című előadásban – Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka
(fotó: Molnár Edvárd)

Az anyát Fülöp Tímea alakítja, ívet rajzolva a játékosan és vadul szerelmes tinilánytól a meghökkenésen, tehetetlenségen, elfáradáson és menekülésen át a felelősségvállalásig és a feltétlen szeretetig eljutva. Az előadás végén aztán van még egy jelenet, amelyben egészen katartikus és fizikailag is bámulatra méltó teljesítményt nyújt. Verebes Andrea nagyanyafigurája távol áll a nagymama-sztereotípiáktól, neki még talán az anyánál is ellentmondásosabb szerep jut. Anyaságában annak idején megbukott, most az unokával törlesztene, de erre már nem képes. A színésznő érzékenyen mutatja meg ezt a kettősséget.
Kucsov Borisz az apa szerepében szintén egy magával és apaszerepével küzdő, önzés és önzetlenség között ingadozó karaktert hoz. A tanító (Búbos Dávid) az egyetlen családon kívüli szereplő, akinek nem kell hasonló morális dilemmákkal megküzdenie, így a szerep és a színészi játék is szükségszerűen homogénebb. A társulat játékán látszik az összeszokottság, A Föld fia pedig azt bizonyítja, hogy nemcsak Urbán András nyelvét értik kiválóan, más rendezői világokkal is képesek azonosulni, és színvonalas teljesítményt nyújtani.

Turbuly Lilla