Pintér Béla: Szutyok – Jászai Mari Színház, Tatabánya

Bár a túlteoretizáltság nem jellemző a magyar színházi életre, a szerzői színház sikeres darabjai kapcsán azért gyakran olvashatunk eszmefuttatásokat arról, hogy amit látunk, autonóm dráma vagy előadásszöveg-e, s elképzelhető-e, hogy más színház, más előadásban, más eszközökkel is színre viszi majd az adott művet, vagy az olyannyira az adott társulatra íródott és oly mértékben kötődik az író-rendező által alkalmazott eszközökhöz, hogy egy újabb bemutató szinte kizárt. Leggyakrabban persze Mohácsi János és Pintér Béla alkotásainál merülhet fel e kérdés, amelyre az idő adja meg a választ. Annyiban legalábbis, hogy színre kerülnek-e újból vagy sem. (Ami alig érinti a kérdés elméleti részét – már csak azért is, mert a tradicionális dramaturgiájú, íróasztal mellett készült kortárs magyar drámák sem feltétlenül érik meg reprízek sorozatát, az izgalmas, eredeti dramaturgiájú alkotások pedig sokszor a premierig sem jutnak el.) Az így kirajzolódó kép igen tarka: Mohácsi János eredeti, Mohácsi Istvánnal közösen írt darabjait eddig nem vitte színre más társulattal más rendező, a klasszikus műveket radikálisan átalakító szövegváltozatai viszont jó néhány új bemutató szövegkönyveként szolgáltak (igaz, ezeket legtöbbször maga Mohácsi vagy régi kaposvári alkotótársai készítették). Pintér Béla munkái közül a Parasztopera számos új változatban jelent meg a magyar színpadokon, miközben a legtöbb mű kizárólag a Pintér-repertoár része maradt. Az utóbbi idők markáns kivételét a Szutyok jelenti, amelyet nemrég Székesfehérvárott vitt színre Hargitai Iván, most pedig Tatabányán rendezett meg Guelmino Sándor.

Danis Lídia, Egri Márta, Bakonyi Csilla, Baksa Imre és Szakács Hajnalka (fotó: Jászai Mari Színház – Prokl Violetta)

Hogy miért éppen a Szutyok, annak több oka is lehet. Egyrészt önértéke okán – alighanem az utóbbi idők legerősebb Pintér-darabja. Másrészt továbbra is aktuális, még akkor is, ha ez az aktualitás némiképp más módon és más szinten jelentkezik is, mint megírása idején. Harmadrészt színrevitele stiláris szempontból nem kötött; az új bemutató alkotói radikálisan el is térhetnek a Pintér-féle színházi nyelvtől, választhatnak jóval realisztikusabb előadásmódot, de többféleképpen is stilizálhatják a szöveget. Guelmino Sándor tatabányai rendezését leginkább az jellemzi, hogy a plasztikusan megmutatott, megélt érzéseket, szenvedélyeket elemelt, hol groteszkbe, hol blődlibe hajló helyzetekkel ütközteti. Bátonyi György díszlete úgy rajzolja el a csővári tradicionális falusi környezetet – tornácot, lakásbelsőt, közösségi teret –, hogy azzal egyfelől idézőjelbe teszi az azokhoz köthető sztereotípiákat, másfelől úgy láttatja ezt a közeget, ahogy az az olyan típusú műkedvelő előadásokban is megjelenhet, mint amit  a darab szereplői épp próbálnak. A szín jobb oldalán álló budi, melynek „ablaka” szívecskét formál, a Tótékat juttatja eszünkbe, a bájosan népiesch tornác pedig két kerék begördítésével társulati busszá alakítható. A fizetés (beleértve a lekenyerezést is) mézeskalácsszívekkel történik, a fát a szereplők látják el levéllel és terméssel. A külvilág távolról nagynak, idegennek, félelmetesnek látszó dimenzióként jelenik meg: az első jelenetben Irén és Attila életnagyságú röntgenfelvételek mögé állva hallgatják végig a magas pulpituson álló, hatalmas, „meghosszabbított” kézzel magyarázó Professzor előadását a csecsemő táplálásáról – majd megtudják, hogy ők nemigen fognak csecsemőt táplálni. Az árvaházban a Nevelőnő szintén hatalmasra növesztett alakja fegyelmezi a ketrecbe zárt, darócruhás gyerekeket.

Egri Márta, Bakonyi Csilla és Crespo Rodrigo (fotó: Jászai Mari Színház – Prokl Violetta)

Ez utóbbi megoldások nemcsak a bohókás, teátrális, blődli ízű gegekkel képeznek kontrasztot, de erőteljesen teremtik meg annak a világnak a kontúrjait is, amelyből a frusztráció, a gyűlölet, a kétségbeesettség táplálkozik. Elsősorban persze Rózsié, a Szutyoké, a szeretetet soha nem kapó, azért kétségbeesetten küzdő, magát joggal kitaszítottnak érző, kudarca láttán mind agresszívebbé váló és mind embertelenebb eszméket képviselő lányé. A darab megírásakor kisebb szenzációt jelentett, hogy Rózsi az utolsó jelenetekben gárdistaként lépett  színre. Ma ez tűnik a szöveg leginkább elavult elemének. Nemcsak azért, mert a gárdistáknál jóval maradandóbbnak bizonyult az eszméiket legalábbis részben átvevő, egyenruháktól viszont tartózkodó, önmagát szalonképesnek hazudó illiberális hatalom, hanem azért is, mert az a frusztrációból és tudatlanságból táplálkozó agresszió, amely Rózsin elhatalmasodik – és amellyel ő is elhatalmasodik környezetén – általánosabb érvényű annál, amit egy politikai mozgalom megjelenítése kifejezhet. (Így aztán egy esetleg következő repríz bátran el is hagyhatná a gárdista egyenruhát.) De nemcsak Rózsit érinti meg a magánytól, a kitaszítottságtól való félelem, hanem minden főszereplőt: Attilát, akit részben talán a kapuzárási pánik, részben a gyerek utáni vágy kerget Anita karjaiba, Irént, akire azért bírhat Rózsi erős befolyással, mert férje hűtlenségével gyakorlatilag mindenét elveszti, Anitát, aki nyilvánvalóan perspektívavágytól fűtve csábírtja el Attilát, de egyre erősebb érzelmek is kötik a férfihoz, de még Bélát, a háttérbe szorított, tehetségtelen amatőr színjátszót is, aki szintén joggal érezheti, hogy Attila elnyomja őt, és – Rózsihoz hasonlóan – csak az alkalomra vár, hogy fordíthasson a helyzeten. A tatabányai előadásban igen hangsúlyos a színházi vonal: a történet végeztével valóságos színházi rendszerváltásnak lehetünk tanúi, s kétségünk sem férhet ahhoz, hogy a „fundamentalista” színjátszás eszméjének köszönhetően a legrémesebb színházi dilettantizmus korszaka fog bekövetkezni a csővári művelődési házban.

Crespo Rodrigo és Bakonyi Csilla a Szutyok előadásában,Jászai Mari Színház, Tatabánya (fotó: Prokl Violetta)

A következetesen végig vitt rendezői értelmezést az előadás egyenletesen magas szakmai színvonalon valósítja meg. Bátonyi György díszlet-koncepcióját tökéletesen egészítik ki Kárpáti Enikő jelmezei, amelyekben a provinciális ízlés éppúgy megjelenik, mint a városi kényszerképzetek a népies világról, illetve a színjátszó kör produkcióinak mű-népies világa. Ugyanez az összetettség érzékelhető a zenei válogatásban is, amelyben Vivaldi találkozik a nálunk a kilencvenes évek elejének VHS-korszakában elhíresült Emmanuelle-filmek slágerré vált főcímzenéjével. És egyenletesen erőteljesek a színészi alakítások is. Szakács Hajnalka Rózsijából szinte süt a szeretet iránti elementáris vágy, érezhető, mindent megtenne, hogy családra, közösségre leljen – ami egyszerre teszi szerethetővé és ijesztővé a lányt. A színésznő precízen váltogatja az igyekvő jószándék, a görcsös megfelelni vágyás és az indulatos frusztráció hangjait, gesztusait – érzelmi libikókára ültetve ezzel a nézőt is –, finoman, de határozottan játssza el azt a folyamatot, ahogy a lány megérti, Irénbe kell kapaszkodnia, és ehhez Irént és Attilát el kell választania egymástól. Igen szuggesztíven mutatja meg a döntő elhatározás pillanatát is; amikor Anita megússza a lopást, Rózsi megérti, hogy ő örökre kitaszított lesz – és levonja a tanulságot. Onnantól már csak viszolyogtató kápóként működik. Hasonlóan szépen, gondosan felépített íve van a többi főszerepnek is. Danis Lídia Anitája ösztönös természetességgel alkalmazkodik az új közeghez. Komoly vonzerővel bír, amelyet megejtő természetességgel érvényesít – de ha kell, gátlástalanul hazudozik is. Ám a színésznő azt is érzékelteti, hogy a lány nem pusztán a kézzelfogható előnyök kedvéért hálózza be Attilát, hogy számára is fontos az érzelmi kötődés, s a születendő gyermek elveszejtésével ő maga is elveszetté válik. Crespo Rodrigo Attilaként nem helyi kiskirályt, hanem alapvetően kedves, a maga módján mindenkit segíteni próbáló, kissé szűk látókörű, színházcsinálóként mérsékelten tehetséges vidéki értelmiségit játszik, aki könnyen sodródik az árral, és akinek gerince nem mindig bizonyul egyenesnek. Bakonyi Csilla pontosan, érzékletesen építi fel azt a folyamatot, ahogy a közösséget összefogó, férjébe őszintén szerelmes nő érzelmi csapdahelyzetbe kerülve nemcsak a férfitől fordul el, hanem maga mögött hagyja azokat a morális elveket is, amelyekben korábban hitt. Kardos Róbert szerepei közül a színházi figurák a legemlékezetesebbek: a messziről jött, az események tágabb kontextusából mit sem értő, kedélyes Szerzs és a jóval korábban szerzett tekintélyéből élő, frázisokat puffogtató, folytonosan a büféasztal felé kacsingató Regős. (Érdekes látni, hogy az ősbemutató Regős János-paródiája hogyan alakul át a reprízekben általánosabb érvényű, gazdagabb tipizálássá.) Egri Márta, Széles Tamás és Baksa Imre játsszák a csővári lakosságot, finoman, de színesen rajzolva el a karaktereket. Kiválik közülük Honti György mellőzött, kirekesztett, tehetségtelennek bélyegzett Bélája, aki nehezen emészti, hogy remekműnek gondolt alkotását, a Bogarak címűt Attila nem engedte színpadra. Ám Attila kényszerű távozásával megnyílik előtte az út; bogárporszívóval a nyakában elindul levezényelni a színházi rendszerváltást. Figyelmeztetve arra is: ne higgyük, hogy túl vagyunk a nehezén. Lehet, hogy Szutyok elpusztult, de a Bélák köztünk élnek, és hatalmuk, befolyásuk egyre nő.

Urbán Balázs

Ödön von Horváth: Mesél a Bécsi Erdő – Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

Kék az ég, szép bárányfelhők úsznak rajta keresztül. Csodás harmónia – igaz, a természet lágy ölét nem zöld fű, hanem kitömött vaddisznó képviseli. Sok minden nem is zavarja a látványt; az épületeknek csupán a stilizált körvonalai láthatóak a Mesél a Bécsi Erdő nyíregyházi előadásában. Zöldy Z. Gergely díszlete szinte üres tér; a hamis idillt illúziókeltően leképező, bárányfelhős kék ég egyre nyomasztóbban veszi körül a szereplőket. Rést legfeljebb néhány nyílászáró üt rajta: az első jelenetben például egy ablak, később három ajtó (felettük három felirat), amelyek a három üzlet – a bababolt, a trafik és a hentesbolt – helyét jelölik ki (azt nem írhatom, hogy ezeknek a bejáratai, mivel az ajtók keretein túl szintén a függönyre festett kék ég látható). Fehér Balázs Benő rendezése innen, a nyomasztó látszatidillből kiindulva, finom iróniával, de precízen, fájdalmasan, a szöveghez illő kegyetlenséggel bontja ki a bécsi nyárspolgári világ bornírt aljasságának természetrajzát és a kitöréssel próbálkozó, eleve kudarcra ítélt Marianne drámáját.

„A szöveghez illő kegyetlenséggel” – írom, de ez távolról sem ennyire evidens. A darabtól távol áll a brechti didaxis, a környezetrajz aprólékos, a szereplőknek vannak szerethető tulajdonságaik is, igazi szörnyeteg pedig – talán a Nagymamát leszámítva – nincs közöttük. Külön-külön gyarló, nem megbocsáthatatlan bűnöket elkövető átlagembereknek is láthatnánk őket, de maga a tabló – az egoizmus, a nárcizmus, az empátiahiány, a részvétlenség, a frusztráltság tablója – félelmetes, és éppúgy megérteti, hogy miért szökkenhetnek szárba itt a legordasabb eszmék, mint azt, hogy miként tehet tönkre ez a közeg bárkit, aki megpróbál kilépni belőle. A fokozatos építkezés, a karakter- és szituációteremtés árnyaltsága számomra igen vonzó tulajdonsága Ödön von Horváth drámájának, ám többször láttam úgy az elmúlt években, hogy a megszülető előadások nem profitálnak ebből. Vagy azért nem, mert didaktikusan próbálják felülírni a szöveget (ez mostanság a ritkább eset), vagy mert túlságosan is megbocsátóan ábrázolják, csaknem szerethetővé teszik a közeget – mint az utóbbi idők nem egy bemutatója. Ami nem biztos, hogy tudatos rendezői döntés eredménye; többnyire inkább a kétségkívül hálás szereplehetőségek bőséges és a játék egészének szempontjából nem feltétlenül ökonomikus kihasználása, illetve a helyenként túlhabzó humor tereli kedélyesebb irányba az előadást. (Amivel nem azt akarom mondani, hogy a humor ne lehetne fontos része az ábrázolásnak, de azt igen, hogy ha például abban a pillanatban is kacag a néző, amikor Oszkárból hirtelen kibukik az a mondat, hogy bárcsak meghalna Marianne gyermeke, akkor színész és/vagy rendező valamit rosszul csinál.) Fehér Balázs Benő rendezése elkerüli ezt a csapdát. A világ ridegsége, a mindent uraló látszatok fontossága, az érzelmek üressége olyan egyértelműen jelenik meg a játékban, hogy a komor tablót a finoman adagolt humor és a játékötletek sem teszik derűsebbé, szerethetőbbé. Még akkor sem, ha a játékötletek közül talán azok a legemlékezetesebbek, amelyek azt sejtetik, hogy legalább ideig-óráig lehetséges elszakadni ettől a világtól. Ilyen például az első felvonásban Alfréd és Marianne első találkozása. Amikor a fiatalok megpillantják egymást, megáll körülöttük az idő, és ezt a (lelki)állapotot vetíti ki egy egyszerű szcenikai ötlet: amíg a fiú és a lány rácsodálkozik egymásra, megszólal a zene, az üzleteket jelző ajtók felemelkednek, csak az üres szín marad, Alfréddal és Marianne-nal forogni kezd a világ (vagyis a forgószínpad).

Martinkovics Máté, Józsa Bettina és Szalay Bence (fotó: Juhász Éva)

Ezek az egyszerűségükben is hatásos, kifejező megoldások a továbbiakban is jellemzik az előadást, főként a második felvonást, ahol a rendező remek ütemérzékkel csúsztatja egymásba a jeleneteket, minden didaxis nélkül kiemelve okot és okozatot, hangsúlyossá téve háttérben megbújó motivációkat. A szereplők nem tépelődnek, nem rágódnak hosszasan cselekedeteiken, ahogy megszületik egy elhatározás vagy gondolat, már látjuk is a következményeit. Amint például Alfréd és Marianne kimondja a döntést a gyermek sorsáról, már meg is jelenik a színen a később a kisded végzetét okozó Nagymama és eltolja a babakocsit. Amikor Alfréd és Ferdinánd azon tanakodnak, milyen munkát lehetne találni Marianne-nak, s felvetődik a tánc, az ének, előbb a lány tűnik fel a színpad másik részében, majd megjelenik a Bárónő is, Ferdinánd be is mutatja őket egymásnak, Marianne pedig rögtön énekelni kezd. A sűrítés néhol a párhuzamos jelenetszerkesztésben jelenik meg: azt, hogy mi történt a Varázskirállyal és szomszédjaival a Marianne távozását követő időben, abból a hosszabb jelenetből tudjuk meg, amelyet a lány templomi gyónása tördel több részre. Ez a rendezői eljárás szerencsére nem eredményez monoton, egynemű előadást. Miközben az alaphang, a hűvös, művi atmoszféra mindvégig megmarad, a fontos képeknek megvan a maguk sajátos hangulata. A mulatozós „nagyjelenetben” Molnár G. Nóra stilizált, a mozgást lassító, a gesztusokat elemelő kitűnő koreográfiája teremt érzékletes, a realitást illuminált állapotba oltó hangulatot, az orfeumi világban pedig elsősorban a világítás és a zene alapozza meg a fűtötten erotikus atmoszférát. (Ha másképpen is, de a fények játékának és a zene eleinte andalító, majd mind idegesítőbb monotóniájának mindvégig fontos hangulatteremtő szerepe van.) A stilizálás játékosabb, ironikusabb formáját jelentik a helyenként felnagyított-kimerevített, esetenként filmes asszociációkat is keltő gesztusok (például az utolsó jelenetben az a mozdulat, amellyel Oszkár Marianne nyakát megfogja, majd hátradönti a lányt, hogy következzék a „szenvedélyes” csók).

Mivel a nyíregyházi előadásban a stilizálás nem a szereplők mondatainak humoros elemelését, hanem a sűrítést, a jelentés didaxistól mentes kibontását, illetve a befogadói asszociációk serkentését szolgálja, nem írja felül a reálszituációkat. Noha a tér üres, szinte absztrakt, Szakos Kriszta színes, akár konvencionálisnak mondható jelmezei nem emelik ki a megjelenített korból a történéseket, a színészi alakítások többsége pedig realisztikus eszközökkel él. Kivételt ez alól leginkább Horváth László Attila (Varázskirály) játéka jelent, aki a többieknél élesebben emeli el, helyenként a karikatúra felé közelíti az érzéketlen nyárspolgár prototípusát. (Aminek koncepcionális okát – ha van ilyen – nemigen látom.) Az előadás három kiemelkedő szerepformálása azonban alapvetően realisztikus tónusú. Martinkovics Máté Oszkárja alkatilag éles ellentéte a szerepkonvencióknak: nem nagydarab, elhízott húsipari dolgozó, hanem cingár, sápadt, elegáns fiatalember, akiről leginkább a Lepkegyűjtő juthat eszünkbe. Az ő „lepkéje”, mániája Marianne, akit csendes erőszakkal és megingathatatlan eltökéltséggel szerez meg magának. Az alakítás csak finoman játszik rá erre az allúzióra, egyebekben precízen és erőteljesen érzékelteti azt a beszűkült, egocentrikus, minden empátiát nélkülöző érzelmi állapotot, amely kizárólag ennek a sajátos boldogságképnek a beteljesítésére fókuszál. Széles Zita Valériája is kétségbeesetten kergeti a boldogságot, vagy legalábbis annak illúzióját – valójában persze a magány elől menekül. Akkor gyengül el leginkább, amikor egy-egy pillanatra elhiszi, hogy társat talált, és akkor válik ismét erőssé, amikor foggal-körömmel küzdenie kell céljaiért. Széles Zita alakítása precízen mutatja ennek az érzelmi és intellektuális libikókának a stációit, és érzékelteti azt is, hogy a nő lelke mélyén tisztában van az öncsalással, kapcsolatainak eredendő őszintétlenségével. A legnagyobb ívet természetesen Marianne járja be. Józsa Bettina az első jelenetekben a napi rutinban kissé megfáradt, érzékelhetően másra vágyó, de azért a közegbe belesimuló lányt mutat, akivel az Alfréddal való találkozás érteti meg, hogy ezt a világot maga mögött kell hagynia. A változás lehetősége pedig izgalommal, várakozással, reménnyel tölti el. A színésznő érzékletesen játssza el, hogy a remények összeomlása után a lány csaknem abba az állapotba kerül vissza, amelyben a történet elején láttuk, ám a fontos különbséget a gyermek jelenti, aki immár célt adhat az életének. Marianne tovább sodródik tehát, de immár nem céltalanul. A színésznő sallangmentes egyszerűséggel mutatja azt a szikár eltökéltséget, ahogy a lány a gyermek érdekében elviseli mindazt, amin keresztülmegy – és hasonlóan egyszerű eszközökkel, szuggesztíven jeleníti meg az utolsó jelenet összeomlását is.

Crespo Rodrigo és Bakonyi Csilla a Szutyok előadásában, Jászai Mari Színház, Tatabánya (fotó: Prokl Violetta)

A többi alakítás kevésbé erőteljes. Alfréd alakja ugyan kétségkívül megragadható az eredendő őszintétlenség felől is, de a figurában mégis csak kellene lennie valaminek, ami csaknem az összes szereplőre hatással bír. Szalay Bence Alfrédja csak akkor őszinte, amikor megijed, amikor nem játszhat szerepet, egyébként azonban teljesen átlátszóan hazudik, érzelmi kapcsolatok mintha senkihez nem fűznék (még a Nagymamához sem, akihez a darabban a romlott rokonlelkekre jellemző szoros, intenzív „se veled, se nélküled” kapcsolat köti). Így a figura mind a színpadi valóságban, mind a befogadók számára könnyen és gyorsan átlátható, kiismerhető. Pregitzer Fruzsina Nagymamájából éppen az a formátumos aljasság hiányzik, amely a tudatos gaztettekhez gyáva és/vagy kényelmes szereplők galériájából kiemelné. A mellékszereplők többsége pedig korrektül, de kevés árnyalattal felrajzolt (kevéssé kitalált) alak.

A színészi játék egyenetlenségén túl is érződnek még kisebb-nagyobb problémák az előadásban. Nem mindig érzem konzekvensnek a különböző nyelvi szintek vegyítését (az obszcén kiszólások nem egyszer kilógnak a párbeszédekből), a remek játékötletek mellé néha egy-egy sutábban megvalósított is kerül (a folyóparti jelenetnek, amelyben a Varázskirály tetten éri a szerelmeskedő Marianne-t és Alfrédot, lehetne szimbolikus értelme és a későbbi, orfeumi felismerést megelőlegező jelentése, de ebben az óvatos, szemérmes megvalósításban feleslegesnek hat), az első felvonásban mutatkoznak tempógondok is. Mindez valószínűleg közrejátszik abban, hogy a konzekvensen végiggondolt, szépen felépített, az ábrázolt világ bornírt veszélyességét kiválóan érzékeltető bemutató mégsem üt igazán nagyot – legalábbis kevésszer dermeszt meg, szorít torkot, vág gyomorszájba. De valószínűleg nemcsak ez az ok. A magabiztosan megépített forma, a következetes stilizálás eredménye az is, hogy a hatás inkább intellektuális, mint zsigeri – vagyis inkább empatikusan belátjuk, de nem a bőrünkön érezzük az ábrázolt közeg rettenetes voltát. Azt azért nem zárom ki, hogy van ebben némi Ödön von Horváth-i törvényszerűség is.

Urbán Balázs

Farkas István művei a Magyar Nemzeti Galériában

„A keresztrefeszítéssel a kereszténység története nem zárult le, hanem megkezdődött. A görög tragédiák megszületésével a görög kultúra nem ért véget, hanem megújhodott. Auschwitz után igenis lehet verset írni, és kell is. Auschwitz példája fekete Napként maga köré vonja, megvilágítja, elrendezi a történteket. Iszonyú tapasztalatainak hátat fordítani nem szabad.” – írta Pilinszky János. A Magyar Nemzeti Galériában a Soá kiállításon a holokauszt áldozatait idézik. A szörnyűségben elpusztított művészek: Ámos Imre, Basch Andor, Beck O. Fülöp, Farkas István, Fényes Adolf, Gelléri Andor Endre, Goldmann György, Gyopár László, Halász Gábor, Jándi Dávid, Karácsony Benő, Kemény Simon, Nádor Mihály, Kuti Sándor, Radnóti Miklós, Rejtő Jenő, Szerb Antal, Szomory Dezső, Weiner László. Fiatalon gyilkolták meg őket, s csak műveikkel lehetnek velünk.

A négyszázezer magyar Holokauszt-áldozat közül egy Farkas István, akinek életművét a Magyar Nemzeti Galériában mind ez idáig páratlan gazdagságban mutatják be. A Kihűlt világ című, százhetven alkotást felvonultató, átfogó tárlaton a művész munkái mellett Farkas István mestereinek és kortársainak munkáival is találkozhatnak a látogatók.

Farkas István, született Wolfner István (1987. Budapest, 1944. Auschwitz), apja Wolfner József, a Singer és Wolfner Könyvkiadó igazgatója (többek között Gárdonyi Géza és Bródy Sándor, az Egyetemes regénytár 1885−1931 – kötetei húszezer példányban is elkeltek –, az Új Idők lexikona, a Filléres könyvtár, az Új Idők, a Művészet – szerk. Lyka Károly – kiadója), édesanyja Goldberger Anna. Korai mestere Mednyánszky László. 1906 és 1907 nyarán Nagybányán festett Ferenczy Károly és Réti István mellett, 1907-ben pedig Fényes Adolfnál tanult. 1908-ban olaszországi tanulmányútra ment, majd onnan hazatérve beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára Ferenczy Károlyhoz. Először 1912-ben utazott Párizsba, az első világháború alatt hazajött, majd 1924-ben kiköltözött Párizsba, ahol 1932-ig, apja haláláig élt. Akkor hazajött és elvállalta a kiadó irányítását, de fenntartotta párizsi műtermét és. Ki-kijárogatott, abban bízva, hogy majd a festészetének élhet.

A dombon

Életművének egyes darabjai a magyar képzőművészet jelentős alkotásai közé sorolhatók. Világa különleges, csoportokhoz sem csatlakozó. Azt vallotta, hogy az expresszionizmus és a szürrealizmus áll hozzá a legközelebb. Párizsi évei alatt az Ecole de Paris köréhez sorolták (így nevezték a Párizsban élő, de oda külföldről, alkotói szándékkal érkező művészeket, ilyen volt például Miro, Picasso, Dali, Archipenko, Chagall). Igazi sztár volt, a legnagyobbakkal, például Modiglianival állított ki rendszeresen. Szinte minden héten írt róla a belga vagy a francia sajtó – erről a kiállítás tárlóit nézegetve is meggyőződhetünk. Minden évben volt bemutatója Párizs egyik legjelentősebb kiállítóhelyén, a Galerie Le Portique-ben. A galériást lenyűgözte „Az almazöld napernyő védelme alatt közeledő rózsaszín arcú, gömbölyded asszony”, ez a furcsa és kifinomult festészet, félúton a valóság és az irreális között. A legderűsebb témáiban is felsejlik az idilli tájon valami vészjósló fekete vagy bordós. A kompozíciók mindig fegyelmezettségről árulkodnak, átgondoltak és erővel teliek. Csupa különös alak jelenik meg közelben, távolban: vak koldus, fekete pelerines özvegy a sírok között, elegáns nők különleges kalapokban, nyakprémekkel vagy lánccal. Ha látjuk az arcvonásokat, azok legtöbbször félelmetesek, s ha nem is gonoszak, de halálfejet idézők.

Naplemente

Életének utolsó éveiben festészetén a barbár idők is nyomott hagytak. Különlegesen erőteljes drámai kompozíciókat alkotott. Ekkor még a szigligeti nyaraló környezetét ábrázoló képek is zaklatottságról árulkodók. A tájképeken a magányos ház, a fa a fenyegető, vérszínű fellegek alatt akár Munch sikolya. (Ezen a kiállításon   Mednyánszky László, James Ensor, Edvard Munch, Léon Spilliaert néhány műve is látható).

Lyka Károly Farkas művészetét a nagy rejtély művészetének nevezte. Valóban, különös, megrázó, érzékeny festői eszközökkel, izgalmas színekkel is közegtelen.

Szomory Dezső

A kurátor Kolozsváry Mariann. Neki már nagyon sok izgalmas kiállítást köszönhetünk, például a gyönyörű – ugyancsak Holokauszt-áldozat – Ámos Imre munkásságát bemutatót. Farkas István alkotásait gyerekkora óta ismerhette, mert lakásukban függött Farkas Vihar című képe, amely édesapja, Kolozsváry Ernő gyűjteményében található.

A március elejéig látható tárlatra (Kihűlt világ – Farkas István /1887−1944/ művészete) a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményén kívül öt külföldi és tizenegy hazai gyűjteményből érkeztek alkotások.

Józsa Ágnes

Textúra 2019 – Szépművészeti Múzeum

Kiváltságosként kószálni záróra után a múzeumi termekben, és mintegy tíz percenként új színházi élményekkel, afféle minimonodrámákkal szembesülni: ez a Textúra, immár hatodik éve.

Úgy kezdődött – még 2013-ban –, hogy a Ganymed Goes Europe című nemzetközi projekt keretében tizenkét jelenetet mutattak be a Szépművészeti Múzeum különböző termeiben. A lengyel, osztrák és magyar együttműködésben létrejött előadás kortárs szerzők rövid műveiből állt, amelyek a múzeum valamelyik műtárgyához kapcsolódtak, és amelyeket az adott alkotás társaságában szólaltatott meg egy-egy színész az alkalmilag köré gyűlt közönségnek. A nézők szabadon jöhettek-mehettek az épület különböző tereiben, saját sorrendjük szerint haladva, kedvenc jelenetükhöz akár újra is visszakanyarodva. Ellenállhatatlan élmény volt. Nem okozott hát meglepetést, hogy a Jacqueline Kornmüller rendezte előadás nyomán sorozatot indított a Szépművészeti, hasonló alapkoncepcióval és változó részletekkel.

Azóta egyetlen kivétellel minden évben született új bemutató, általában tíz-tíz magyar szerző művei nyomán. A rendezői munkán olykor többen osztoztak: 2014-ben Pelsőczy Réka és Török Ferenc, 2017-ben pedig Bagossy László, Kovács D. Dániel és a SZFE másodéves színházrendező szakos hallgatóinak közreműködésével jöttek létre a jelenetek. Más években – 2015-ben és 2016-ban – az este egészét Valló Péter munkája fémjelezte. (A teljes képhez hozzátartozik, hogy két éve, a hagyomány leágazásaként bábos rendezőkkel egy gyerekeknek szóló Mini Textúrát is létrehoztak.) A Szépművészeti felújításának éveiben a bemutatók a Nemzeti Galériában voltak; az új terek új izgalmakat kínáltak.

Szarvasos remete – Bán János (fotó: Szépművészeti Múzeum)

A sorozat legújabb darabja már visszaköltözhetett az eredeti helyszínre. A 2019-es bemutatót ismét Valló Péter rendezte, a korábbinál kevesebb jelenettel, ugyanakkor az összművészeti jelleg hangsúlyozásával: a Reneszánsz Teremben elhangzott nyitókoncertet követően (közreműködtek a Magyar Rádió Gyermekkórusának kamaraegyüttesei) egy másik zenei produkció is az este részét képezte: a meseszép Román Csarnokban Farkas Ferenc Csángó sonatináját szólaltatta meg a Venti Chiavi Gitártrió. Mivel ez a hihetetlenül gazdag ornamentikájú terem csak a felújítás óta látogatható, a díszkivilágításnak is köszönhetően a zene mellett meghatározóvá vált az építészeti élmény – az alkotók ezt pont így is tervezhették, hiszen a koncert alatt a kivetítőn a terem rengeteg apróbb-nagyobb részletét csodálhattuk meg közelről. 

Ha nem alakult volna ki évekkel korábban az a rendszer, hogy a szervezők – az arányos nézőmegoszlás érdekében – megjelölik, ki hol kezdje a programot, akkor sem igen lehetne kisakkozni, mi volna a legnyerőbb sorrend. Hiszen a műtárgyak csak az apropót, az ötletforrást jelentik; maguk a monológok bármiről szólhatnak, bármilyen stílust, hangvételt képviselhetnek, és az esztétikai értékük is változatos skálán mozoghat. Az idei év tragikus apropójú kivétele egy posztumusz megszólaltatott – és így korábbról már ismerhető – vers: Térey János Perszephoné levele; magam például szívesen kezdtem volna az estét ezzel a biztos ponttal. És így utólag már a többi jelenetet is könnyen sorrendezném: egészen bizonyosan Szabó T. Anna Visszafogottjával zárnám a programot, és valahová középre időzíteném Szilasi László Szarvasos remetéjét. A három remekbe szabott irodalmi szöveg olyan szilárd vázat adna a jelenetsornak, amely szinte mindent elbírhatna a továbbiakban. Persze esetlegesen adódó helyükön is ezek a szövegek viszik a prímet, csak így épp a dramaturgia marad ki a dologból. A színészeknek köszönhetően egyébként a kevésbé fajsúlyos jelenetek is roppant szórakoztatóak. Ugyanakkor Dragomán György Zebracsontjának (amely egy XVI. századi flamand mester Szent Jeromos a cellájában című képéhez íródott) ebben a felvezetésben nem tudtam a közelébe férkőzni: a gyerekszereplő – a látott előadáson Dénes Ábel – által egyébként kiváló igyekezettel előadott monológ a gyermeki játékosság és az öregkori leépülés találkozásáról több figyelmet érdemelt volna. Tóth Krisztina Szertartása, Totth Benedek A képtolvaja és Durica Katarina Kairo Toursa humoros kisprózák, afféle írói helyzetgyakorlatok. (Sorrendben a következő műalkotásokhoz készültek: Etruszk hamvurna fedelén fekvő nőalakkal; Mányoki Ádám: Önarckép; Rudzs-ahau és Ipepi sztéléje.) A Szertartás egy múzeumőr temetését skicceli fel; Schell Judit groteszkbe hajló humora igen jól áll a jelenetnek. A képtolvaj – Olasz Renátó nagy dinamizmussal előadott monológja – az elrabolt portré egyes szám első személyű tudósítása, „aki” évekig rohadt egy poros raktárban, de juszt sem adja fel. A Kairo Tours hírhedett helyi turisztikai munkatársak legendás csapodárságának kissé túlbeszélt leírása; a szöveg azonban  alkalmat teremt Hegyi Barbarának, hogy olyan oldottan humoros lehessen, amilyennek talán még nem is láttam.

Krisztus és a házasságtörő asszony – Sodró Eliza (fotó: Szépművészeti Múzeum)

Térey János Perszephoné levele című versét az adott estén Borbély Alexandra mondta el egy ókori szobor mellett (Trónuson ülő nőalak Medmából). Perszephoné fekete csipkés-kalapos eleganciájában, kis bőröndjével épp elutazóban van szerelme, Hádész birodalmába. (Az előadás látványtervezője: Remete Krisztina.) Az alvilág istene megállt mellette fekete terepjárójával, és ő nem tudta nem követni, amúgy is ambróziaundora van már a kedves mama nyomasztó társaságában. Borbély Alexandra közvetlen hangvételű, finom humorú monológjában remekül érvényesül az antikot és mait, drámait és komikusat egybejátszató különleges szöveg.

Szabó T. Anna Visszafogott című művében a bibliai házasságtörő asszony monológját írta meg egy XVI. század eleji festmény alapján (id. Lucas Cranach Krisztus és a házasságtörő asszony című festményéhez), amelyet a látott előadáson a hármas szereposztásból Hartai Petra adott elő. A törvény kegyetlenségétől rettegő, de a megbocsátó szeretet erejében bízó törékeny asszony ritmikus, belső rímes prózában ömleszti mondatfolyamát a vádlói elé, kevercseként a tiszta fejű racionalitásnak és a bomló elme kuszaságának. Hartai érzékeny játéka megrendítő hatással állítja elénk az örömtelen életű nőt, akit legutóbb még meg is erőszakoltak, amiért őrá, az erőszak elszenvedőjére vár a megkövezés. „Szabadságom mikor lehet e világon?” – morzsolja maga elé keserűen az egész este talán legemlékezetesebb mondatát.

Szilasi László Szarvasos remetéje egy korakeresztény remetét idéz meg egy XV. századi festmény nyomán (Fra Angelico Jelenetek a sivatagi remeték életéből). A Bán János előadásában elhangzó jelenetben a nem evilágian szelíd remete mint kortárs hajléktalan jelenik meg. A heverészésre-üldögélésre berendezett padon elmeséli, hogy Isten kiválasztottjaként él („beszél hozzám a tudatom által, folyamatosan mondja magát nekem”), és a természet boldog részeként fürkészi, mi a teremtő szándéka még ővele. Bán megindító derűvel beszéli el élményét, amikor egy szarvassal egymás életét mentették meg… …bár esetleg felmerülhet a gyanúnk, hogy mindezt talán csak a kannásbor mámorában vizionálja a jámbor lélek.

Nagy öröm, hogy a tavalyi textúrahiányos év után újjáéledt a sorozat. Ennél nagyszerűbb már csak az volna, ha évről évre mind több (és semmi esetre sem mind kevesebb) igazán erős szöveg és remek jelenet születhetne a múzeumi ötlet ihletésében. Színházi alkotók és nézők, később pedig az olvasók nagyobb gyönyörűségére.

Dömötör Adrienne 

Fókuszban a látvány

Hát igen, lehet ez kérdés, mint ahogy annyi minden az. Mibe lehet öltöztetni egy majd kétszáz éve megírt királynős történet szereplőit, akik nyolcszáz éve éltek? Hogy is nézzen ki egy a hivatali bürokráciáról szóló zenés divatrevü kórusa? Egy hétszer négyméteres színpadon miként lehet egyszerre arisztokrata otthont és lóversenylelátót megjeleníteni? S lehetne sorolni még, mert a látványtervezők fantáziája kiapadhatatlan.

Szemezgessünk a viszonylag frissek közül.

Térey János: Lót. Szodomában kövérebb a fű – Örkény Színház

Rendező: Kovalik Balázs,

a díszlet tervezője Antal Csaba,

a jelmezé Benedek Mari.

Térey drámái különleges térhasználatra inspirálta a tervezőket, rendezőket: a Nibelung-lakóparkot például a Budai Sziklakórházban mutatta be a Krétakör Mundruczó Kornél rendezésében, az Asztali zene díszletét tervező Bagossy Levente pedig a Radnótiban képes volt a színpadméretet – eladdig szokatlan módon – felfelé növelni a Bagossy László rendezte előadásban.

A Lótot, ezt a bibliai tárgyú Térey-történetet az évek óta külföldön dolgozó operarendező, Kovalik Balázs állította színpadra, aki dolgozott már az Örkény Színház társulatával a Borisz Godunovban. Fájdalmas a hiánya az ország első számú zenés színpadán, de itt is monumentálisat alkotott a téma- és formaválasztásban. Hogy az elhangzottakra koncentrálhassunk, Antal Csaba színben és formában minimalista színpadképet alkotott. Kortársunk, Lót konzervgyárat igazgat. Egy-két átlátszó műanyagból készült ülőalkalmatosságon kívül más nincs a színpadon, csak meztelen konzervdobozok sora. Azokból épültek a mozgatható falak, időnként azokra ülnek és azokra pakolnak. A mértani rendben egymásra rakott, formált fémfelületek ritmusa szerkezeti és zenei értelemben is szekvencia. Egyszerre elidegenítő és önmagába záró.

A történet jelen idejű, a szereplők kor- és honfitársaink. Látogathatják őket szárnyas angyalok? Az Úr parancsára három angyal: Ráfael, Gábriel és Mikaél érkezik közéjük. Mibe öltöznek az angyalok? Benedek Mari halványított ciánkék farmert és fehér, vastag, felhő-puhaságot idéző fonalból készült pulóvert adott rájuk, amelynek kötésmintája dombornyomott, benne a méhsejt-alap (ez a kötéselnevezés) szárnyformára alakított. A nadrág halovány ég-színe és a pulóverek felhő-bolyhossága az Úr követeit kortársul is hitelesen jelenítik.

Ha már Benedek Marit említettem, decemberben két premiert is jegyzett tervezőként (Pacsirta, Pesti Magyar Színház és a Legszebb férfikor, Thália Színház, Valló Péter rendezése), s októberben is volt bemutatója a Thália újonnan megnyílt Télikertjében, ahol a Horváth Csaba rendezte Trainspotting jelmezeit tervezte. Itt fia, Kiss-Benedek Kristóf és Kalászi Zoltán jegyezték a darabhoz illő, mobil, groteszk és mulatságos díszletet. A mű stílusa, nyelvezete egy életviszonyt jelez. Fölöltöztetni a benne megjelenőket ugyancsak lazára, színesre és arrogánsra lehet. Szabó Győző T-shirt-jén a felirat: Sad as Fuck.

Katona József: Bánk bán

– Katona József Színház, Kamra

Rendező: Tarnóczi Jakab,

tervező: Kálmán Eszter.

Szirtes Ági és Dér Zsolt – Bánk bán, Kamra (fotó: Gergely Bea)

Az előadás érdekessége, hogy az eredeti szöveggel szól – amitől már elszoktunk. Díszlet-jelmez: Kálmán Eszter. A Kamra játszóterét lehetett volna téglalap alakúra formálni, de nem. Itt a sarokba szorítást magát látjuk szemből, s hogy még hangsúlyosabb legyen, a márványlépcsőkhöz és vörös szőnyeghez illő aranybojtos rézkorlát is jár hozzá. A fa borítású oldalfalak még hangsúlyosabbá teszik a bezártságot. Tiborc ruhája nem rongyos. Ő egy közülünk, aki tisztességgel próbálja az adott körülmények között is őrizni a méltóságát. Az előkelőségeket nyakprémek jelzik. Különösen gyönyörű Gertrudisé. Ő hosszított   vonalú kabátot visel nercprémmel. A kabát bélése is gyönyörű, sötét alapon aranymintás. Ez a Gertrudis nem gonosz rosszakaró. Egy asszony, akit idegen országban, idegeneknek első asszonyként is kiszolgáltatva, csupa ellenség között hagyott a férje, a király.

Mondhatni, Kálmán Eszter is erősen foglalkoztatott látványtervező. Csak ebben az évadban a már a teljesítettek: Becéző szavak (Belvárosi Színház), Legyek (Örkény), Vágy (Radnóti) s a Mi történt Baby Jane-nel (Alföldi Róbert rendezése) a Hatszín Teátrumban, amelynek a díszletét jegyzi. Ez egy rózsaszínbe csomagolt, gloknis, masnis színpad, ami egyszerre minden történet kerete és burka. Érzékelteti a fojtogató bezártságot, a soha nem szabadulást és fokozza a borzalmakat. Egyértelműsíti a vérfagyasztó tartalmat: a szeretetsikolyt és a gyűlöletlávát, a féltékenységet, az irigységet és a sóvárgást.

Itt most csak néhány színpadi látványvarázslót emeltem ki, de szerencsére hosszú a sor.

Józsa Ágnes