Makszim Gorkij: A mélyben – Örkény István Színház

Szinte minden hajlékosnak van egy hajléktalanja: ad neki némi aprót, olykor valami holmit, vált vele néhány szót, aztán elégedetten megy tovább, milyen jó ember is ő. És szinte minden hajléktalannak van egy hajlékosa, kap tőle némi aprót, olykor valami holmit, vált vele néhány szót – hogy elégedetten menne tovább, azt kétlem. Nem tudom. Nem ismerem a hajléktalanok nyilván nagyon is rétegzett társadalmát, igazából saját hajléktalanom sincs, senkinek nem szoktam pénzt adni, amiért természetesen utálom magam, de lebénít az olykori agresszivitás meg a saját tehetetlenségem, félelmem. Minden tiszteletem azoké, akik megpróbálnak segíteni a fedél nélkülieknek. Mert vannak, akik ezt valóban önzetlenül teszik. Ismerek valakit, aki szinte hetente lerak némi élelmiszert, egy szatyor ruhát különböző padokra, még zacskókat is tesz a szatyorba, hogy legyen miben elvinni a cuccokat. Pedig neki sincs sok. De abból a kevésből is képes adni, magától értetődően. Az ilyen embereket tényleg nagyon tudom tisztelni.

Aki lecsúszik, elveszti az otthonát, előbb-utóbb kívül kerül a társadalmon, a társadalom szabályain, amiket hiába is akarna betartani, nem tud, s egy idő után feltehetően nincs is ilyen szándéka, hisz miért tartsa be annak a közegnek a szabályait, amelyik kitaszította vagy amelyikből a saját hibája révén kizuhant, ez már mindegy is. Még a Tízparancsolat sem tartható be maradéktalanul. „Ha ezek most elkezdenek becsületesen élni, három nap alatt éhen döglenek” – mondja az előadásban Cickány (Novkov Máté) a társairól – az új fordítás Radnai Annamária kiváló munkája.

A hajléktalanság, az elszegényedés a modern európai társadalmak egyik nagy problémája. Magyarországon 2019 elején tizenötezer ember élt fedél nélkül, és csak a kétharmaduk lakott szállón, a többi a szabad ég alatt kóborolt. A Radnótiban látott előadás, A gondnok kapcsán került a kezembe egy adat, ami szerint 1949-ben a londoni utcákon még csak hat hajléktalan kóborolt, bő fél évszázaddal később pedig már hat és fél ezer. Minden társadalmat, minden politikai vezetést minősít, mit tesz a megoldás vagy legalább az enyhítés érdekében. Tesz-e bármit is azon túl, hogy igyekszik láthatatlanná tenni a hajléktalanokat. A művészetnek annyi a lehetősége, hogy felhívja rá a figyelmet, hogy megmutatja a lent lévőket, akiket az utcán inkább kikerülünk. A lent világáról beszél az Örkény Színház kitűnő előadása is. És persze másról is.

1. Kiss Csaba kritikája a potszekfoglalo.hu-n az efféle vállalkozások veszélyeire is figyelmeztet: „Soha nem könnyű […] ilyen világot megteremteni egy fővárosi művészszínházban, és hát lássuk be, igen gyakran nem is sikerül. A való élet helyett annak kicsinosított mását kapjuk, ahol a szakadt jelmezek és borzolt frizurák ellenére is minden túl jól fésült, művi ízű, domesztikált.” Ebben van igazság. Szerinte most is ez a helyzet, amivel én már nagyon nem értek egyet. „Így néz ki a társadalom legalja értelmiségi alulnézetből” – mondja némi képzavarral (talán inkább felülnézetet kellett volna írnia). Azt állítja, kissé inszinuatíve, az előadás úgy mutatja meg a nyomor világát, „ahogy azt egy jól szituált budapesti polgár elképzeli” – ez a jól szituált polgár Ascher Tamás lenne, akinek ezek szerint csak hasonlóan jól szituált polgárok (ha talán nem is csupán budapestiek) világát lenne szabad színpadra vinnie. Nánay István a revizoronline.com-on sokkal megértőbb, de ő is eltűnődik azon, hogy ha már ezt a darabot mutatták be, „akkor az előadás miért nem nyugtalanít, miért nem háborít fel, miért nem lesz kicsit rossz lelkiismeretem a látottaktól.” Szerinte ugyanis „a néző azzal az érzéssel mehet haza”, hogy szembesült ugyan egy problémával, „de lám, nem is olyan tragikus a helyzet”, hisz a figurák csak „mérsékelten bánkódnak sorsukon”, sőt „jól elvannak egymás között”. Engem nyugtalanított a kétszer is megnézett előadás, s érteni vélem, hogy a figurák miért vannak el – már amennyire – jól egymás közt. Már amelyikük, hisz például egyikük öngyilkos lesz, ami legalábbis bizonyos mértékű diszkomfortérzésre enged következtetni… Szerintem szó nincs arról, senki nem mondja, hogy a helyzet ne lenne tragikus. (Nagyon tisztelem és kedvelem az idén, 2020 februárjában nyolcvankét éves Nánay Istvánt, de most nem osztom, amit írt. Irigylem viszont, hogy látta a Madách Színház 1956-os, Bozóky István rendezte előadását Dajka Margittal, Darvas Ivánnal, Greguss Zoltánnal, Kiss Manyival, Pécsi Sándorral, Psota Irénnel, Soós Imrével, Tímár Józseffel, Tolnay Klárival. „Akkor éreztem először, hogy nemcsak az alakítások nyűgöznek le külön-külön, hanem egységesen az együttes teljesítménye is, és ezen felül valami olyan nehezen megfogalmazható érzés kerít hatalmába, hogy az előadás azt fejezi ki, ami körülvesz, amiben élünk.” Valami ilyesmi a színház, ha ez az élmény ritka is.)

Igen megfontolandónak tartom, amit a színház honlapján látható, a próbán készült videóban az általam egyre jobban kedvelt Nagy Zsolt, a Színész alakítója mond: „Nem fogjuk tudni eljátszani ezeket az embereket, akik kint vannak az utcán és egzisztenciális gondjaik vannak.” Én ebből indulnék ki, rögtön hozzátéve, hogy nem is ez a feladat. Gorkij műve – elég beleolvasni az erősen stilizált, erősen lírizált, a létkérdésekre irányuló szövegbe – nem szociográfia, Ascher Tamás rendezése sem szociológiai hűséggel akarja bemutatni a lent világát, ahogy például Csalog Zsolt tette a Csendet akarok című írásában – Zsámbéki Gábor állította színpadra s Fullajtár Andrea játssza el felkavaróan a Katona Sufnijában. Nyilván ott az előadás mögött a figyelemfelhívás, az „érzékenyítés” szándéka, a honlapon megtekinthető Pesty László Budapest, végállomás című 2004-es, három heroinos fiatalról szóló filmje, amit az előadás létrehozói is megnéztek, de ez csak az egyik réteg. (Gorkij szövege olykor talán túlságosan is filozofikus, például nekem túl váratlan és életszerűtlen Vászka kérdése, 1902-ben is: „Ide hallgass, Luka, van isten?”)

Tény, egy hajléktalanszállón, egy „barlangszerű pincé”-ben vagyunk, ahogy Gábor Andor fordította Gorkij helymegnevezését, ezt idézi Khell Zsolt díszlete, ahol a társadalomból kizuhant emberek élnek. A díszlet is, Szlávik Juli jelmezei is a mát idézik, még egy rádió is van itt (a harmonika helyett), a kábítószeres Aljoska (Jéger Zsombor) hallgatja állandóan. A mára utal az előadásban és a plakáton, szórólapon látható testtartás is: a gopnyikoknak nevezett, szélre sodródott, csoportokba verődött kelet-európai fiatalemberek üldögélnek és isznak guggolva, egyenruhaként nyugati cuccot, Adidas vagy Puma melegítőt viselve. (A guggolás talán a börtönből ered: addig sem a hideg földön ülnek.)

Nyomatékosan hangsúlyozom, az emberi nyomorultság, lepusztultság nem csupán egzisztenciális lehet. Az egyik jelenetben a Színész egy versből akar idézni, azonban nem jut az eszébe: „Nem emlékszem semmire. Egy szóra sem.” És mit mond – Stuber Andrea új fordításában (az Örkény Színház is ezt használta néhány éve) – Csebutikin a Három nővérben, amikor Andrej megkérdezi, mit tegyen, ha nem kap levegőt? „Minek kérded? Nem emlékszem. Nem tudom.” Később pedig kifakad: „Azt hiszik, hogy orvos vagyok, meg tudok gyógyítani mindenféle betegséget, de én nem tudok az égvilágon semmit, mindent elfelejtettem, amit tudtam, semmire nem emlékszem, egyáltalán semmire. […] Lehet, hogy nem is vagyok ember, csak úgy csinálok, mintha volna kezem, lábam, fejem, lehetséges, hogy nem is létezem, csak hiszem, hogy járok, eszem, alszom.” Holott nincsenek anyagi gondjai! Luka pedig ezt mondja Gorkijnál: „Az emberek egyre csak azt keresik, csak azt akarják megtudni, hogyan lehetne jobb.” Az emberek – úgy általában. Nem lehet, hogy most is rólunk, rólunk is szól a mese?

Csuja Imre, Máthé Zsolt, Csákányi Eszter, Jéger Zsombor és Vajda Milán (fotó: Horváth Judit)

Sokféle szerzet él az előadás menedékhelyén.      

Van, aki már eleve ebbe a közegbe született, mint Vászka Pepel (Patkós Márton): „Már ahogy megszülettem, mindenki tolvajnak nevezett. Tolvaj Vászka, a tolvaj fia.” S ez el is döntötte a sorsát: „Úgy? Akkor tessék! Tolvaj vagyok! Dühömben lettem tolvaj.” Más viszont lecsúszott ide valahonnan, leginkább egy tisztes kispolgári közegből, mint Bubnov, a szűcs (Vajda Milán), aki némi háborúskodás után eljött az asszonytól, amikor az kavarni kezdett a segéddel: „Csak hát a műhely az asszony nevén volt, én meg így maradtam, ahogy most látsz.” Önkritikusan azért hozzáteszi: „Bár az igazat megvallva azóta már elittam volna én azt a műhelyt.” Szatyin (Csuja Imre) a postán dolgozott, könyveket olvasott, de már csak szavakra emlékszik belőlük, amiknek itt semmi hasznát nem veszi: szikamber, makrobiotika, transzcendentális. Néha kimondja őket. Egykor a társaság központja volt, remekül táncolt, egy amatőr színtársulatban is játszott, de a húga védelmében megölt valakit, négy és fél évet ült, rákapott a kártyára – és most itt van. A Színész nem hitt magában, inni kezdett: „Nekem már annyi.” Ő az egyetlen, akinek megalázó, hogy nem a nevén szólítják. Itt sokaknak csak csúfnevük van. A Bárónak (Polgár Csaba) a Báró. Mert tényleg báró volt, reggelenként ágyban itta az első kávéját. „Úgy tűnik, hogy egész életemben csak átöltöztem. De minek? Nem értem! Tanultam, hordtam az egyetemi hallgatók egyenruháját. De minek tanultam? Nem emlékszem! Megnősültem, felvettem az esküvői öltönyöm, aztán a köntöst. […] Egy bankban dolgoztam. Öltöny, nyakkendő. Állami pénzt sikkasztottam, rabruhát adtak rám. Azután ezt vettem föl itt. És kész.”

Vannak, akik a szemünk előtt csúsznak le. Klescs, a lakatos (Dóra Béla), aki haldokló feleségével (Kókai Tünde) él itt hat hónapja, sokáig elkülönül a többiektől, a „sittesek”-től és „csövesek”-től, akiket lenéz, ő itt is dolgozik. Fogadkozik: „Én gyerekkorom óta dolgozom! Szerinted nem török ki innen? Dehogynem! Majd meglátod! Kimászok!” De aztán a temetés költségeinek fedezésére el kell adnia a szerszámait, utána pedig már hiába szégyelli magát a többi ember előtt: „Nincs hova menni. Nincs semmi! Nincs segítség.” És mikor vodkával kínálják, elfogadja. Ahogy a többiekkel iszik Medvegyev (Ficza István) is, akit nemrég még rendőrként láttunk: most Kvásnya (Csákányi Eszter) élettársa. Iszik a Mohamedhez buzgón imádkozó Tatár (Máthé Zsolt) is: „Úgyis meghalunk!”

Mindenki növesztett már valami páncélt, ez leginkább a durvaság páncélja. A haldokló Anna első megszólalása: „Ne ordibáljatok már! Kuss legyen! Nem bírom tovább!” Aztán amikor Luka leül mellé, feltör belőle a szeretetvágy: „Hasonlítasz az apámra. Ugyanilyen kedves volt.” És nem akarja elengedni. Ugyanilyen páncél az érzéketlenség is. Talán már rá is nőtt az emberekre. Amikor Bubnov megtudja, hogy Anna meghalt, így reagál: „Legalább nem fog többet köhögni.” Máskor meg így beszél: „Mindenki az én vendégem! Én, testvér, nagyon szeretem meghívni a többieket!”

Vannak, akik elvágyódnak innen. A filléres regények bűvöletében élő Násztya (Kerekes Éva) is el akar menni, a Színész is megkeresné azt a várost, ahol meggyógyítják az organizmusát. Vászka is útnak indulna Szibériába, vinné magával Natasát (Zsigmond Emőke), a tulajdonos (Znamenák István) feleségének (Hámori Gabriella) húgát: „Én nem hiszek a lelkiismeretben. Csak azt az egyet érzem, hogy rendesen kéne élni.”

A tulajdonos és felesége tulajdonképp nincsenek sokkal magasabban, mint a menhely lakói. A két világ szinte összeolvad. Amikor Klescs beteg feleségét a színész kiviszi a levegőre, végül Natasa hívja be magukhoz. Kosztiljov és Vászka üzleti kapcsolatban is vannak, a tulajdonos veszi meg a tolvaj által ellopott holmikat. Vaszilisza és Vászka pedig szerelmi kapcsolatban, illetve csak voltak, Vászka a szemünk előtt szakít, ebből lesz a baj. Mindenesetre az üzletasszonynak nem derogál, hogy egy tolvajjal legyen viszonya, sőt, vele akarja eltetetni a férjét láb alól. A házaspárból minden nagystílűség hiányzik, nagyon is kicsinyesek, afféle hétköznapi gonosztevők, vagy nem is gonosztevők, csak érzéketlenek, ridegek és kegyetlenek. Kosztiljov álszent is, megemeli a lakbért, de rögtön elmondja, hogy fél rubelből gyertyát vesz majd, „ott fog égni a szent ikon előtt”. Vaszilisza, mikor rájön, hogy már nem kell Vászkának, sötét indulattal, bosszúvággyal fordul ellene. (Éppenséggel eszünkbe juthat Phaedra.) Nem kíméli Natasát sem, akit Kosztiljov is bánt, nyilván az öregedő férfiak frusztráltságából. Vagy csak úgy. Van valamennyi pénzük, de vágyaik már nincsenek hozzá.

Az összezártság, az egymásrautaltság, a pénztelenség okozta feszültség hol agresszióban sül ki, hol ellágyulásban olvad fel, pillanatról pillanatra váltakozva. Vászka egy fél üveg vodkáért azt követeli a Bárótól, hogy álljon négykézlábra és ugasson, mint egy kutya. „Volt, hogy az én fajtámat embernek se nézted.” A Báró pedig négykézlábra áll és ugat. Kell a vodka. A rövid előadásban ez viszonylag hosszan kitartott jelenet, a Báróban még ágaskodna némi önérzet. Az akciónak nincs következménye, a Báró, immár kezében a vodkával, odaveti ugyan, hogy „Rohadjál meg!”, de aztán minden megy tovább, folytatódik a társalgás. És pár pillanat múlva Vászka a kocsmába hívja a Bárót. Nem hinném, hogy lelkiismeret-furdalásból. Haverságból. Ezek az emberek tényleg „jól elvannak egymás között”, ahogy Nánay írja, ami nem jelenti azt, hogy teljesen váratlanul nem ugorhatnak egymás torkának.  

Vannak, akik elvágyódnak, de innen, úgy látszik, nemigen lehet elmenni. Vászka azért nem mehet el, mert egy verekedésben véletlenül megöli Kosztiljovot, börtön vár rá. Násztya meg hová is menne, bár váltig mondogatja gyerekes daccal: „Elmegyek a világ végére!” Násztya megható történeteket olvas, sírdogál rajtuk és vágyakozik. A Színész is rájön, hogy a város, ahol meggyógyítanák az organizmusát, sehol sincs. Igaz, Natasa lelép, eltűnik. De vajon meddig jut?

Talán Szatyinnak van igaza, aki sem rosszul nem érzi magát, sem elmenni nem akar. Ha elfogy a pénze, majd ad kölcsön valaki egy ötöst, vagy, ami még jobb, meghívja. Időnként elverik mindenféle idegenek, akikkel hamisan játszik és rájönnek, de ezt dobta a gép. Elvan. Fontos, hogy ezek az emberek nem teljesen pénztelenek: ki tudják fizetni a lakbért, telik nekik italra, pénzben kártyáznak. A munkához persze már nem fűlik a foguk, a takarításba egyikük sem fog bele. (Kvásnya az, aki eljár a piacra árulni valamit, Gábor Andor fordítása szerint derelyét, Kozma Andrásé szerint, ami a Nemzeti Színház 2014-es bemutatójára készült, lepényt, Radnai Annamária átültetéséből ez nem derül ki. Kíváncsi tudok lenni ilyen apróságra is… Ha valamit hiányolok a rendezésből, az az, hogy Kvásnya munkája nem hangsúlyosabb, ahogy Násztyáról sem derül ki, hogy utcalány. Nem bántam volna, ha hosszabb az előadás.)

Gálffi László, Polgár Csaba és Kerekes Éva (fotó: Horváth Judit)

Az egyetlen, aki el tud innen menni, az Luka (Gálffi László). A színlap vándornak mondja, de látják (a Báró) lápi lidércnek is, ő maga átutazónak és zarándoknak mondja magát. Ascher Tamás rendezésének és Gálffi nagyszerű alakításának egyik erőssége, hogy Lukából nem csinálnak titokzatos, misztikus figurát, nem növesztik a többiek fölé. Igaz, egyetlen történeten kívül nem derül ki semmi a múltjából, de a szereplők közül sem ismerjük meg mindenki korábbi sorsát. Mindenesetre más, mint a többi.

Elsősorban megadatott neki a beszéd, a kimondás képessége. Van saját nyelve, amin beszél. a többiek is beszélnek, de nem a saját nyelvükön. A beszédük tele van klisékkel, sztereotípiákkal. Mikor Vászka hetvenkedik, ezt mondja Natasának: „Fogj egy kést és szúrj szíven! És tök kussban halok meg.” Klescs filozófiai kérdése ennyi: „Milyen férj az, aki csak egyszer üti meg az asszonyt?” Násztya megpróbálja a filléres regények nyelvén kifejezni magát, aztán egy pillanatra visszacsúszik a maga regiszterébe: „Már olyan régen vártam, belefagyott a szar is a seggembe…” A revolver szót ki sem tudja ejteni. Szatyin is csak emlékszik arra, amikor jól ismerte a szavak jelentését: „Meguntam az összes szavunkat.” Igazából senki sem képes kifejezni az érzelmeit – Ascher Tamás (és a szöveg) azért többeknek is lehetőséget ad egy áriára. Nagyon szép, alig észrevehetően finom az előadásban a szerelmek rajza. Ezeknek a szerelmeknek, vagy inkább érzelmeknek sokkal inkább gesztusai – suta gesztusai – vannak, mint szavai. A Bárónak tetszik Násztya, de durván beszél róla, talán ő is tetszik Násztyának, de egy szót sem szól, Kvásnya és Medvegyev sem beszélnek sokat. Vajda Milán még azt is megmutatja, kitűnően, hogy Bubnov fizikailag is küzd a beszéddel. Persze ebben a világban félnek is gyengének mutatkozni.

Lukából viszont dől a szó, vannak történetei, meséi is. Másodsorban pedig sokkal humánusabban, toleránsabban gondolkodik, mint a többiek. „Én még a gazembert is becsülöm” – mondja rögtön a belépésekor. És van az a históriája a két fegyencről. Egyedül őrzött egy erdőben álló nyaralót. Mikor észrevett két betörőt, azok először baltával támadtak neki, aztán, mikor puskát fogott rájuk, térdre esve könyörögtek az életükért. Végül együtt vigyáztak a házra tavaszig. „Hát lám, ilyenek a rablók, a fejszés gyilkosok…” És tudja azt is, hogy ha nem sajnálja meg őket, máshogy reagálnak, akár agyon is ütik. Nem mindegy, miként viselkedünk egymással. Lukának még vigasztaló szavai is vannak a többiekhez, a Színészhez, Annához, Vászkához. Figyel másokra, ezzel meg tudja nyitni őket. Magáról annyit mond, Szatyin kérdésére („Mindent tudni akarsz, de minek?”), hogy szeretné megérteni „az ember működését”.

Elég reménytelen vállalkozás…

Amikor elmegy, nem felejtik el, Szatyin is emlékszik rá. Az ő híres áriájában, (megkurtított) monológjában sincs semmi magasztos, patetikus, hisz eleve roppant ironikus, ha annak szánta Gorkij, ha nem. Egy „sittes, gyilkos, szélhámos” filozofál zavarosan arról, hogy az ember szabad. Most erről nem is beszél, csak arról, hogy tisztelni kell az embert, nem pedig sajnálni. És hozzáteszi, konklúzióként: „Igyunk az emberre!”      

Isznak, erre vagy másra, mindegy. Kvásnyának is jut egy ária: a színpad bal oldaláról átmegy a jobb oldalára – ebből Csákányi Eszternek köszönhetően nagyária lesz. Isznak, amíg a Báró be nem zuhan a hírrel, hogy a Színész felakasztotta magát. A záróképben mindenki felfelé néz, megdöbbent, csodálkozó, riadt arccal. Aztán feltehetően folytatják az ivást.

Lehet azokon segíteni, akik kizuhantak a társadalomból? Meg lehet akadályozni, hogy kizuhanjanak? Felszámolható, vagy legalább enyhíthető-e a nyomor? Az emberi nyomorúság?

Az IRAM, az Örkényben működő Ifjúsági Részleg és Alkotóműhely Hudáky Rita által remekül szerkesztett tanári segédanyagában ott található Takács Zsuzsa nagy verse, a Ha van lelkünk ugyan. Ebben is ott egy kérdés:

Mikor a szokásos nyolc óra helyett az éjjel

hetekig tart, vagy éveken keresztül, évtizedeken át,

s ha feltűnik a nap, csak tévedésből virrad ránk,

bízzunk-e benne még?

1. Magyari Imre

Gombrowicz: Yvonne – Maladype Színház

Utolsó darabjában Shakespeare önmagáról mintázta Prosperót, aki tudós könyveit és pálcáját a tengerbe vetette és örökre odahagyta a szigetet, ahol varázshatalmát gyakorolhatta. Balázs Zoltán szígetét a Mikszáth Kálmán tér 2. második emeletén egy kontár szerelő vízzel árasztotta el, elmosva mindent, ami egy színház működtetéséhez kell. A varázspálca azonban Balázs Zoltánnál maradt. A marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős színészeiből újraszervezte társulatát, s az „özönvíz” óta két csodálatos előadást hozott létre. Bruno Schulz kabbalista novelláinak anyagából felújította az eredetileg Marosvásárhelyen az akkor még egyetemistákkal készített Auguszust, melyet utóbb a Duna budai partján veszteglő Trip hajó huzatos, hideg mélyében adott elő hét fiatal lelkes, tehetséges színész. Az előadás bejárta a fél világot, mindenütt sikert és elismerést aratott.

Mesés Gáspár és Lukács Andrea (fotó: Toldy Miklós)

A második bemutatóra 2020 januárjában került sor. A színészek száma eggyel kevesebb lett, a játék a hajóról a Fészek Klub színháztermébe költözött. Az új előadás alapja a Lengyelországból Argentínába üldözött Witold Gombrowicz egyszerre mulatságos és fájdalmas színműve, a Magyarországon (és a világon) ritkán látható Yvonne.

A dráma helyszíne az egykorvolt Burgundi Hercegség, mely a Frank Birodalom felosztása során a IX. században jött létre, s 1477-ig fenn is maradt, míg XI. Lajos francia király be nem olvasztotta királyságába. A darab az egyik burgundi herceg udvarában játszódik, kinek neve Ignác, de lehetne bárki más. Az igazi burgundi hercegek nem bridzseztek, mint ő, nem szólították Mutyulinak fiuk mennyasszonyát, nem hallgatták a XX. század 30-as éveinek divatos slágereit, nem viseltek pazar, de szabásukban semmilyen kor divatjához nem köthető ruhákat, s nem keringtek nap mint nap tükrök között.

A pazar színpadi látvány azt sejteti, hogy ha van hely, ahol Gombrowicz Burgundiája megtalálható, az Gulácsy Na’Conxypánja. Németh Anikó káprázatosan szép jelmezei tekintetünket valósággal odaszegezik a színpadra. A különleges anti-szerelmi történet hőse a herceg fia, Fülöp és választottja, Yvonne, akit Isten úgy teremtett, hogy ne szerethesse senki, se férfi, se nő. Yvonne csúnya, buta, nem kommunikál se testével, se hangjával. Legközelebbi rokona Oscar Wilde rút törpéje, aki a spanyol infánsnő iránt érzett egyoldalú szerelmébe hal bele. Yvonne azonban képtelen a választásra, tárgya, de nem alanya a szerelmi történetnek, mely számára végzetesen végződik. Fülöp (Jáger Simon) azért választja jegyesének, hogy apját, anyját, a körülöttük hemzsegő hercegi udvart megbontránkoztassa.

Yvonne a hercegfiú választása által válik társadalomlélektani értelemben valóságos személlyé, addig csak egy báb, mai kifejezéssel élve csak puszta reagálásra, másra nem képes robot volt. A darab arról szól, hogy a választás által életre galvanizált Yvonne mit vált ki a társaságból, melynek hirtelen a középpontjába került. A sok színpadi tükör itt nyer értelmet. Minden szereplőnek van tükre, de a valódi tükrök az udvar tagjai, akik Yvonne-ban meglátják azt, amit magukban nem akarnak, nem bírnak meglátni, vagy nem tűrnek. Gombrowicz szociálpszichológiai példázata azt mondja, hogy éljünk bárhol, a burgundi herceg udvarában vagy Buenos Airesben, Budapesten, bűnöket és ocsmányságokat hordozunk magunkban, melyek terhétől nem tudunk megszabadulni, csak akkor, ha bűnbakba botlunk, akire rávetíthetjük énünk nem látható oldalát.

Yvonne egyszerre nincs és van. Nincs, mivel önmaga képtelen az autonóm cselekvésre,

nincsenek szavai, nincsenek gesztusai, nincs akarata. Ugyanakkor van, mert Fülöp provokatív

szeretete észrevéteti és láttatja őt a többiekkel. A happy end azonban, mint Gombrowicznál általában, elmarad. Fülöp kiábrándul Yvonne-ból, s maga is úgy látja, mint anyja, apja és az udvar többi tagja, hogy a lánynak nem lehet többé helye az életben, meg kell ölni.

Az ölésben, mint kiderül, Ignác herceg (Mesés Gáspár) és csapata meglehetősen gyakorlott. Volt már Mutyuli, akit megöltek. Yvonne második a sorban, s Gombrowicz nem hagy kétséget afelöl, hogy lesz harmadik, negyedik is.

Yvonne halálával ugyanis nem oldódik meg semmi. A bűnök bűnhődés nélkül további bűnökre hajtanak, a gyilkos továbbra is gyilkol, a tolvaj lop, a hazug hazudik. Felettébb aktuális üzenet ez ma Budapesten.

Az előadás azonban jóval több, mint Gombrowicz Argentínában feladott palackpostájának kibontása. Balázs Zoltán varázspálcájának intésére a színpadon lenyűgözően megkomponált mozgások, színek, beszédek, zenék együttese hat a néző érzékeire, aminek varázslata elfelejteti az

iszonyatot, mely a darab valódi magja. Az előadás erejét az intellektuális üzenet és a gyönyörű érzéki benyomás között vibráló ellentét adja.

Utóirat: Van az előadásban egy mozzanat, amely, ha lenne az országban erkölcsi érzékenység, nagy vitát válthatna ki. Yvonne szerepét Balázs Zoltán nem osztotta ki hat színészének egyikére sem. Yvonne minden előadásban más. A első sorban ülő lányok, nők közül választja őt ki Fülöp. Felhívja a színpadra, ott tartja, szelíden ugyan, de kényszeríti, hogy vegyen részt a játékban, mely nélküle eljátszhatatlan lenne. A rendezői elgondolás zseniális, hiszen azt sugallja, hogy mindannyian a burgundi hercegi udvar szereplői vagyunk, mindannyiunk énje Babits szavával szólva tükörén, melynek darabajai épp úgy fájnak, mint amennyire fáj valóságos énünk. Másfelől meggondolandó, hogy a mai me-too klímában egy néző alanya lehet-e egy színpadi kísérletnek, képes-e lelki megrázkódtatások nélkül átélni Yvonne pszichológiai szempontból egyáltalán nem problémamentes szerepét, megússza-e trauma nélkül az akaratlan szerepvállalást. Az elődást kétszer láttam, Yvonne-t természetszerűen más és más lány alakította. A rendezői elgondolás mellett szól, hogy minden előadás karaktere teljesen más, attól függően, kit szemel ki Fülöp az első sorban ülő nők közül a szerepre. A nézők közül kiválasztott, mit sem sejtő Yvonne színpadra léptetése rendkívül hatásosan azt sugallja, hogy nincs különbség az élet és a művészet között, a kegyetlenség köztünk és bennünk van, akiket a színpadon látunk, azok mi magunk vagyunk. A kérdés az, hogy e tanulság érzékeltetésére nem túl kockázatos-e a választott megoldás.

Csepeli György

G. B. Shaw: Warrenné mestersége – Gárdonyi Géza Színház, Eger

Vannak előadások, amelyekből a díszlet marad meg a legjobban az emlékezetünkben. Ez önmagában nem jelent értékítéletet. Lehet, hogy azért vésődik a memóriánkba, mert találó, szép, látványos; és lehet, hogy azért, mert elhibázott, előnytelen vagy esztétikai minőségétől függetlenül félreviszi az előadást.

Az egri színház előadásához készült Székely László-díszlet az előtt ad kulcsot a játékhoz, hogy az elkezdődött volna. Még a színlapot sem kell elolvasni hozzá, bár az is tanulságos. „Furcsamód meggazdagodott családok felnőtté váló sarjai előtt előbb-utóbb nyilvánvalóvá válik, miből telt szüleiknek házra, nyaralóra, luxusterepjárókra, külföldi taníttatásra, hogy miből lett a vagyon, s milyen módokon tartható fenn a gazdagság. Be lehet állni a haszonélvezők közé, lehet folytatni mindazt, amit a törvény ugyan megenged, s nem tilt a jog, csupán a lelkiismeret vagy az emberi erkölcs berzenkedik. Vagy más utat választani…” – olvasható rajta tájékoztatásul.

Gyanús első milliók és azokból sarjadzó milliárdok mindig is voltak, de Blaskó Balázs rendezése a díszlettel konkretizálja, hogy kikre gondol. A színpad hátulján kifeszített hatalmas molinón európai fővárosok emblematikus épületei láthatók: a Reichstag a modern üvegkupolával, előtte színes bőrű menekültek tömege, a Big Ben arctalan, öltönyös férfiak és kosztümös nők csoportjával, lábuk előtt euró halmok. Ha a színlap alapján hazai példákra gondoltunk volna, ebből nyilvánvaló, hogy a gyanús pénz itt az eurokratáké. Ez a hangsúlyos háttér végig rátelepszik az egyébként egyszerű, stilizált, nyers színű bútorok és térelemek között játszott előadásra.

Blaskó Balázs tehát a mába helyezte a történetet, amely teljesen más társadalmi és gazdasági viszonyok között, 1893-ban született, amikor még ritkaságszámba ment, ha egy nő tanulhatott és önálló egzisztenciát tudott teremteni, többnyire egy előnyös házasság jelenthetett kiutat a szegénységből. Itt Warrenné egyetemet végzett lánya hangsúlyosan mai fiatal: laptopot és okostelefont használ, környezettudatos emberként kulacsból iszik. Luxusbordélyt üzemeltető anyja azzal indokolja döntését, hogy annak idején a szegénység, a konyhalányság elől menekült a bordélyházba. A XIX. század végi történet mába helyezése már csak azért sem problémátlan, mert nehéz ma olyan modern, interneten élő lányt elképzelni, akiben éveken át semmi gyanú nem ébred anyja üzletével kapcsolatban. Az éttermi mosogatás pedig manapság a Magyarországról Nyugatra költöző fiatalok kezdő munkája szokott lenni, vagyis nem abból, hanem abba menekülnek. Nádasdy Ádám mai nyelvre hangolt fordítása mellett is van valami anakronisztikus a több mint száz éves, a korabeli társasági élet formáira épült darab és e hangsúlyozottan mai utalásrendszer között. Ezen nem segít az sem, hogy Shaw a szappanoperákból ismerős fordulattal is él: többen szóba jöhetnek Vivie lehetséges apjaként, végül kiderül, hogy a lány szerelme tulajdonképpen a féltestvére, az apa pedig egy anglikán lelkész. Ez egy XIX. századi történet, amelyen lötyög a XXI. századi ruha.

Saárossy Kinga és Nagy Barbara (fotó: Gál Gábor)

A darab két komoly női szerepet kínál, és nálunk általában akkor állították színpadra, ha jutalomjátéknak szánták. Ilyen legendás előadás volt a Nemzeti Színházban az, amelyben Mezei Mária játszotta Warrennét és Béres Ilona Vivie-t. (Az 1967-ben bemutatott előadást Berényi Gábor rendezte.) Majd Béres Ilona 1993-ban, szintén a Nemzetiben Warrennét is eljátszhatta (Magács László rendezésében). De megkapta a szerepet Tolnay Klári (Madách Színház, 1976, rendező: Ádám Ottó) és Udvaros Dorottya is (Nemzeti Színház, 2008, rendező: Valló Péter).

Saárossy Kinga Bodnár Enikő elegáns, nagykalapos jelmezeiben figyelmet keltő, elegáns jelenség, játéka azonban több ponton ellene megy ennek a külső eleganciának. Azt a nyers, néhol közönséges hangfekvést találja meg, amelyet egy bordélyház tulajdonosától első gondolatra várnánk. Különösen szembetűnő ez abban a jelenetben, amikor elmondja a lányának a múltját. A vallomásban egyszer csak tájszólásban kezd el beszélni, ezzel jelezve a karakter durvaságát, később ez a tájszólás eltűnik. Megformálásában Warrenné egyértelmű, érdes kontúrokat kap, kevés titkot hagy meg magának.

Nagy Barbara Vivie szerepében visszafogottabb játékstílust követ; eltekintve az előadás fent már jelzett anakronisztikus voltától el tudja hitetni, hogy egy mai, öntudatos és határozott lányt látunk a színpadon, aki nem érzelmes, az életben is a matematikus agyát használja. Ezzel azonban ellentétben áll az a rendezői szándék, ami az előadás végpontját egy nagy, hangosan elüvöltött NEM-ben jelöli ki. Vivie itt nemcsak anyja világára, de az egész, pénzen és hasznon alapuló (nyugati) világrendre mond – az előadás szerint érzelmek és morális érzék diktálta – nemet az emlékezetes háttérmolinó előtt.

A két női főszerep mellett a Warrenné és Vivie körül keringő férfiakat Baranyi Péter, Reiter Zoltán, Tunyogi Péter és Csathó Norbert játssza, inkább a kézenfekvő, mint az elemző, kifinomult színészi eszköztárat használva.

A prostitúció és a leánykereskedelem sajnos nem tűnt el a dráma megírása óta, ma is sokan élnek és gazdagodnak ebből. Hogy a témából lehet mai, húsba vágó darabot írni és rendezni, azt Szilágyi Eszter Anna A Nyíregyháza utcája és az Ódry Színpadon abból készült előadás (2018, rendező: Novák Eszter) bizonyította. Ahogy nyilván készíthető mai, érvényes előadás felhalmozott milliárdokról és azok morális megítéléséről is. Talán a Warrenné mesterségéből is lehetne ilyet rendezni. Ez az egri előadás azonban egyetlen határozott állítást tesz: erre a Nyugatról jövő, morális züllésre a fiataloknak nemet kell mondani. A szándék egyértelmű, a művészi eszköztár direkt. Tény azonban az is, hogy a budapesti vendégjátékon az előadást nagy taps fogadta.

Turbuly Lilla

Az Úr nevében – Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka

Egy politikailag brutálisan inkorrekt előadás. Ezt nem én mondom, hanem a több mint két évvel ezelőtt, 2018 júniusában bemutatott, idén januárban a Trafóba is elhozott produkció színlapja. Nézőpont kérdése egyébként, hogy mennyire igaz ez az állítás, de mivel megfogalmazásában amúgy is érződik némi irónia és önirónia is, vitatkozni teljesen felesleges volna vele. Az a mód, ahogy Urbán András a két évvel ezelőtt minden tekintetben aktuális, de tanulságait és (utó)hatását tekintve ma is égetően fontos témához nyúl, mindenesetre nemcsak a honi közéleti színház tradícióitól üt el, hanem saját alkotói pályáját tekintve sem mondható szokványosnak.

(forrás: Trafó)

Öten vannak színen a játék elején: a négy színész és a látvány egyetlen hangsúlyos elemeként a játszókra és a közönségre tekintő Nap. Középen fehér, egyházfői jelmezbe öltözött férfi (Mészáros Gábor) intézi hozzánk szentenciáját, amelyből nem nehéz Ferenc pápa menekültekkel kapcsolatos humánus állásfoglalásának szavait felidéznünk. Ám a jelenet a méltóságteljes szavak ellenére is feszültséget hordoz: az üres szín, a stilizált nap, a „pápa” mögött feszülten, karba tett kézzel várakozó alakok és az egyenfehér ruházat békéjétől eltérő lábbelik (a „miseruha” alatt bakancs virít) érzékeltetik, hogy a szép szavak nem fognak termékeny talajra hullani. A beszéd véget ér, lehull a fátyol (az egyházi öltözékkel együtt), mikrofonhoz lép a pápai intésre kevéssé fogékony négy polgár – és félelmetes gyűlöletbeszédbe kezdenek. Egymást váltva, egymáshoz kapcsolódva, egymás szavába vágva, néha a másikat is leintve fejtik ki a pápáétól gyökeresen eltérő álláspontjukat, aminek során elhangzik csaknem az összes sületlenség, elképesztő konteó, tudatlanságból, dezinformációból fakadó rémhír, frusztrációból táplálkozó, előítéletektől fűtött, rasszista ízű féligazság és hazugság, amiket pár éve volt szerencsétlenségünk nap mint nap hallani. A játszók természetesen nem karaktereket teremtenek, a négy figura még akkor sem igen válik el egymástól, amikor vitatkoznak. Ha az egyik leinti is a másikat, pusztán azért teszi, hogy annak sületlensége helyett a sajátjával rukkoljon elő. De a konteókat sem képviselik következetesen; éppúgy előfordul, hogy a képtelenségekből összefüggő, a maga rendszerében logikus sztori kerekedik ki, mint az, hogy egyik elképesztő állítástól a másikig szédítő logikai bakugrásokkal jutnak el. Ami mutatja ugyan az öngerjesztő hazugságok születésének folyamatát, de adódik abból is, hogy a szereplők nem pszichológiailag körülhatárolható alakok, ezért még saját, konzekvens szólamuk sincs: a négy színész együttesen ad testet egy frusztrált beszédmódnak.

Ha úgy vesszük, az előadásnak maga a beszédmód a főszereplője, ennek rémes voltával szembesülünk a mind jobban elhúzódó gyűlöletáriát szemlélve. Amelynek csúcspontján a szöveget végre a kép váltja fel: az abszurddá fokozott őrjöngés keretében egy színpadra hozott (szerencsére megsütött) disznófejet falnak állatias vadsággal, a zabálást szinte szexuális aktussá avatva a színészek. Majd egy rövid átvezetést követően visszatérünk a szavakhoz, hogy átnézhessünk a ló túloldalára is. Hogy az iszlám szemében halálos bűnt érzékeltessék, a szereplők meztelenre vetkőznek, majd az egyetlen színésznőt, Nagyabonyi Emesét kiküldik a színpadról, elvégre egy muszlim előadásban ő sem ruhában, sem anélkül nem szerepelhetne. A férfiak pedig arab női ruhákba öltözve kezdenek bele az ellentétes értelmű propagandaszövegbe, hangsúlyozva, milyen remek nőnek lenni a saria törvényeit érvényesítő társadalmakban. Amire azután már arab férfiakká alakulva kontráznak rá. Nagyabonyi Emese pedig teljes testét eltakaró fekete burkában tér vissza a színpadra, s iszlám terroristává lényegülve kisvártatva a hitetlenek kiirtását tűzi ki célul. Noha az iszlám gyűlöletbeszéd rövidebb az előzőnél, és a kimondott szavak meg a valós helyzet ironikus diszkrepanciája leginkább a nők helyzetére vonatkozik (más kisebbségek, mint például a hitetlenek vagy a melegek helyzete nem kerül szóba), funkcióját betölti. Körvonalazódik, hogy onnan éppúgy sztereotípiák, hazugságok és féligazságok alapján ítélik meg az európai, keresztény/laikus világot, mint innen az iszlámot. A szereplők felcserélhetőek, a beszédmód ugyanaz. Ömlik a szó mindenkiből, de párbeszédre nincs esély.

Mészáros Gábor és Nagyabonyi Emese

Az Úr nevében erről az egészen ijesztő jelenségről beszél – amelynek súlya túlnő a „migráns-kérdéshez” kapcsolódó demagógián, konteógyártáson. A sistergő alkotói indulatot erős színészi jelenlét közvetíti. Nem mondom, hogy teljesen egyenletes a játék intenzitása, de üresjáratok nincsenek. Kucsov Borisz, Mészáros Árpád, Mikes Imre Elek és Nagyabonyi Emese komoly energiákat mozgósítva, stand up elemeket, fogásokat is felhasználva, szinte mindvégig a publikummal szemezve adnak testet az áradó szövegnek. Ez az intenzitás az, ami fenntartja a feszültséget még akkor is, amikor a szöveg mind monotonabbá válik, árnyalására nemigen van lehetőség, az elhangzottakat fokozni már nem lehet. A verbalitás dominanciája számomra új jelenség Urbán András alkotói pályáján. Igaz, nem volt alkalmam művészi útja valamennyi állomását nyomon követni az utóbbi időben, s visszagondolva, talán az elmúlt néhány évben érződik az elmozdulás a verbalitás felé, de csak a múlt évad végén, a Stúdió „K”-ban bemutatott Sacra Hungariában és most figyeltem fel arra, hogy a korábbi előadások emlékezetes képeinek, performance-elemeinek helyébe nagyrészt a szöveg lépett. Az egy-másfél évtizeddel ezelőtti bemutatókban a textus vagy csekély súlyú volt, vagy – mint a Tolnai Ottó műveiből készült produkciók esetében – bonyolult, ambivalensen értelmezhető, amelyet az előadások elsősorban vizuális síkon gondoltak tovább. Most viszont a szöveg roppant egyértelmű, az egyetlen performance-elem a fent leírt „disznózabálás”, a vizualitásnak pedig szinte csak a játék elején és végén jut kiemelt szerep. A textus értelemszerűen direkt, minden költőiséget nélkülöz. Az Úr nevében jelentése, üzenete könnyen dekódolható, nem szükséges, hogy a befogadó maga fejtse fel, egészítse ki, gondolja tovább a jelentést. Nem mondom, hogy nincsen ennek komoly hozama – felfénylik például Urbán András humora, ami számomra szintén új jelenség –, de a didaxis szárazzá és némiképp kiszámíthatóvá, a képek és a színpadi akciók hiánya statikussá és kissé ingerszegénnyé teszi a bemutatót. Az volt az érzésem, hogy az előadás jelentését nem pusztán színesebben és árnyaltabban, de szuggesztívebben, hatásosabban tudná közvetíteni egy olyan forma, amely többet bíz a képekre, a metaforákra, a befogadói képzeletre. Úgy, mint az emlékezetes zárókép, amelyben szereplők szembesülnek a zsinórpadlásról aláereszkedő csontvázakkal – amit lehet a pusztulás szimbólumaként, de a lecsupaszított emberi valóra történő rácsodálkozásként is értelmezni. Szép és fenyegető, poétikus és durva egyszerre – ez a kifejezésmód, ez az ambivalencia az, amit hiányoltam az egyébként kifejezetten fontos, láthatóan nagy energiával és hiteles indulattal készült előadásból.

Urbán Balázs

Matei Vișniec: Migránsoook – Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely

„Tizenegy napig hánykolódott a Földközi-tengeren egy etióp férfi, aki tizennégy másik menekülttel együtt indult el Líbiából Málta felé egy felfújható gumicsónakban, de rajta kívül mindenki meghalt. »Tizenöten voltunk a csónakban, köztük egy terhes nő, de csak én maradtam. Isten küldte a máltaiakat, hogy megmentsenek« – mondta kórházi ágyán a Times of Malta újságírójának Mohammed Adam Oga. […] »Nem volt étel, víz és üzemanyag sem, így hánykolódtunk tizenegy napon át a nyílt vízen.«”

Szűcs-Olcsváry Gellért (fotó: Balázs Attila)

Edzett hírolvasó vagyok, de amikor 2019 augusztusában ezt láttam a hvg.hu-n, megálltam és csak néztem magam elé. Tizenegy napig hánykolódtak? Nem volt mit enni, nem volt mit inni? A többiek mind meghaltak? Amit ő végignézett? Máig nem tudom felfogni. Bizonyára sok hasonlót olvashatnék, ha keresném a témával kapcsolatos híreket. Mekkora kétségbeesés kellett ahhoz, hogy nekivágjanak egy nyomorúságos felfújható csónakban az útnak? Mit reméltek, miben bíztak? Nem találom a válaszokat. Ahogy a „migráció” felvetette általános kérdésekre sem. De abban biztos vagyok, hogy abban a világban, amelyikben ilyen csak egyszer is megtörténhetik, valami nagyon nincs rendben. És nem csak egyszer történik meg. Teljesen abszurd, ahogy az emberiség egyik része él a huszonegyedik század második évtizedében, és semmi remény arra, hogy ez a harmadik, a negyedik, az ötödik évtizedben, hogy bármikor is változni fog, netán megszűnik.

A válaszokat és a megoldásokat láthatóan nem találják a politikusok sem, ha egyáltalán találhatók jó válaszok és jó megoldások. Matei Vișniec, az 1956-ban Romániában született, 1987 óta Franciaországban élő, immár franciául alkotó drámaíró sem tudja őket, Migránsoook avagy túlsúlyban a bárkánk című darabja, ha megfogalmaz is állításokat (rögtön a gunyoros címben ott lapul egy, bár ez nem az ő állítása), leginkább egyetlen kétségbeesett kérdés.

A drámát magyar nyelven 2017-ban mutatták be Bereczki Ágota fordításában, Zakariás Zalán rendezésében Székelyudvarhelyen, egy év múlva lehetett látni Budapesten is a Nemzeti Színház fesztiválján, a MITEM-en, tavaly, 2019-ben pedig Gyulán, a nyári fesztiválon – én ott néztem meg, alapvetően ezért utaztam oda.

Egész pontosan Vişniec művének és Jordi Galcerán Burundanga avagy a maszk, a baszk meg a cucc című darabjának előadásáért mentem Gyulára; az utóbbit Csábi Anna rendezésében játszották a szatmárnémetiek és a temesváriak. Mondhatni, a kortársakra utaztam. Arra voltam kíváncsi, hogy a jelen nagy kérdései, esetünkben a terrorizmus és a migráció miként jelennek meg ebben a két műben és az előadásokban. Kibővíthetném persze a vizsgálódás körét, nem is kellene továbbmennem a Katonánál, ahol 2016 októbere óta műsoron van Ferdinand von Schirach nézőt is bevonó Terrorja Dömötör András rendezésében, és 2017 januárja óta Philip Löhle Nem vagyunk mi barbárokja Vajdai Vilmoséban, de 2011-ben bemutatták Torsten Buchsteiner Nordostját is, amit Forgács Péter m. v. állított színpadra – 2002-ben negyvenkét csecsen terrorista a Nordost című musical előadása közben elfoglalt egy színházat, nyolcszázötven embert ejtve túszul, ez sem kevésbé abszurd, mint gumicsónakban hánykolódni a tengeren.

Galcerán túl könnyed, bulváros műve nem hagyott bennem mélyebb nyomot, igazából maga az előadás sem, de nem lenne illő hónapok távlatából írnom róla.

Pál-Varga Márta (fotó: Balázs Attila)

A székelyudvarhelyi előadás viszont nagyon is megrázott. Szerencsére fent van a világhálón, fel tudtam eleveníteni az emlékeimet. Az író fantáziáját, mint ez Szentgyörgyi Ritának a Magyar Narancs 2018. március 22-i számában megjelent interjújából kiderül, egy könyv indította be. „Néhány éve olvastam Jean-Paul Marie neves francia újságíró Részeg hajók című riportkönyvét a menekültválságról. A szerző elutazott Szudánba, Maliba, Szíriába, végigkísérte a menekültek útját, találkozott embercsempészekkel, családjuktól elszakított gyerekekkel, akiket eladtak rabszolgának vagy besoroztak harci alakulatokba, letartóztatott emberekkel, akiket busás váltságdíj ellenében engedtek szabadon, az Afrikában újjáéledő rabszolga-kereskedelemmel.” Vişniec a Radio France International munkatársaként maga is sok információhoz jutott hozzá, s beszélt is menekültekkel, politikusokkal, aktivistákkal.

A dráma, amit látunk – gondolom, a teljes mű is és nem csupán a huszonnégy jelentből álló, kétórás székelyudvarhelyi változat – a dramaturg is Bereczki Ágota, akinek köszönöm, hogy elküldte a szöveget – mozaikokból épül, ezek némelyike rövid lánccá áll össze, de a láncok már nem kapcsolódnak egymáshoz, csak annyiban, hogy mindegyiküket a migráció generálja. A jelenetek összességének, az előadásnak van kezdet- és végpontja – a menekültek elindulnak, a menekültek megérkeznek –, de nem biztos, hogy az egymás utáni jeleneteknek van sorrendisége, tehát a második nem feltétlenül az első után történik, történhet vele egy időben, de akár korábban is. Mintha rövid videókat néznénk. A világ eseményeiről rövid hírekből értesülünk, a fejünket kapkodva próbáljuk követni, megérteni, mi is történik.

Nézőként a színpadon kapunk helyet. A nézőtéren a migránsok ülnek, már akkor, amikor belépünk. Mindenki egyedül ül, a többiektől távol, magába mélyedve, magába roskadva: mint rögtön kiderül, meghozták életük nagy döntését, elhagyják szülőföldjüket, nekivágnak a bizonytalannak. Rögtön indulnak, csak még a hajót irányító embercsempész eligazítja őket. (Őt Barabás Árpád alakítja, de ő is több szerepet játszik, ahogy mindenki, így csak felsorolom a neveket: Bekő-Fóri Zenkő, Dunkler Róbert, Esti Norbert, Jakab Tamás, Kudelász Nóbel, László Kata, Mezei Gabriella, Pál Attila, Pál-Varga Márta, P. Fincziski Andrea, Szűcs-Olcsváry Gellért, Tóth Árpád. Nincsenek fő- és mellékszereplők, a színészi alázat, az összjáték, az egymásra figyelés példás. Teljes joggal hívták meg az előadást a 2018-as POSZT-ra.)

Feljőve a színpadra a menekülni készülők felvesznek egy-egy mentőmellényt (díszlet-jelmez-zene: Csíki Csaba m. v.), aztán leülnek az első sor és a színpad széle közti keskeny sávba. Ebben a sávban végig ott egy akvárium, benne víz: a tenger, amin túl Európa vár rájuk, már ha elérik persze. Mögöttük ülünk, amitől mi is kivándorlónak érezhetjük magunkat, a kapitány felszólítására néhány néző is előveszi a mobilját. A színpad és a nézőtér felcserélését elfogadom, de nem hat rám különösebben, ha lent ülök, akkor is játszhatjuk, hogy én is migráns vagyok. Vişniec szerint, mint az említett interjúból kiderül, „ebben a globalizált világban mindenki migráns”, a feladatunk éppen az, hogy megértsük új identitásunkat. Ezt nem értem teljesen, de azt igen, hogy kérdés, „megtaláljuk-e annak a módját, hogy a világbéke és az emberi jogok egyetemes államát hozzuk létre”. Na, erre van válaszom: egész biztosan nem találjuk meg, az ember, úgy tűnik, erre alkalmatlan, de legalább részmegoldásokat jó lenne találni, ahogy ez a megrendítő, erős előadás figyelmeztet.

Pál Attila, Barabás Árpád és Szűcs-Olcsváry Gellért (fotó: Balázs Attila)

Tán a legfőbb hatáselem, hogy a reális folyvást átfordul szürreálisba, netán már az az alaphangnem. Ahogy a hírekben szereplő események is gyakorta szürreálisak.    

Az indulásra készülő menekülők után rögtön egy házaspárt nézünk valahol a Balkánon, a feleség aznap látott először feketéket: vonultak valahonnan valahová. „Miért csinált a jó Isten feketéket?” – kérdi minden indulat nélkül. Ha feketének születik, nyilván azt kérdezi, miért vannak fehérek. Hogy lehet valaki más? És ami más, az rögtön rossz is. Ez az emberi gondolkodás egyik alapsémája. „Darulábú, szarkaorrú, / Nyomorult németség” – ez kell a szép selymes lóding meg a dali pár pisztoly mellé. Legközelebb akkor találkozunk Igorékkal, amikor valaki kopogtat náluk. A férj kinyitná az ajtót, a feleség nem. Végül kinyitják, egy menekült szeretné feltölteni a telefonját. A következő jelenetüket már a szürrealizmus uralja, a férj új ajtót akar ütni a falba: „Egyszerűen azt szeretném, hogy normálisan be lehessen jönni ebbe a házba.” Bent pedig már számos migráns tölti a telefonját és az idejét. Ez az egyik legnehezebb kérdést érinti, a menekültek beengedését, befogadását, a kultúrák összesimulhatóságát, összesimíthatóságát.

Ugyanígy a realitásból indulnak a szervkereskedő és Elihu – mindketten afrikaiak, már ha hihetünk a szervkereskedőnek! – találkozói, ha a díszlet stilizált is. Elihu egymásra rakott kólásrekeszek oszlopán ül, a szervkereskedő neki háttal. Időnként előhúz a rekeszből egy üveg üdítőt és felnyújtja a fiúnak. Közben pedig elmagyarázza neki, Allahra hivatkozva, hogy ha feláldozza az egyik veséjét, eljuthat Angliába. Később, már Angliában azt, hogy ha feláldozza az egyik szemét, akkor… Végül az életét kell feláldoznia, az egyik életét, hisz abból is kettőt adott neki Isten, egyet a földön és egyet az édenben. Vagy ez még a realitás közege? Ugyanez az ember kevésbé barátságos is tud lenni, bár épp az Örömódát fütyüli: Ayubnak, aki fejjel lefelé lóg egy láncról, az édesanyját kell felhívnia és azt mondania, Tripoliban van barátoknál, akik megmentették az életét, de most tartozik nekik ötezer dollárral. „Én jól vagyok… Csak várom a pénzt, anya…” – préseli ki magából Ayub, lógva fejjel lefelé.

Megjelennek a nagypolitika képviselői is, igencsak ironikusan, sőt szarkasztikusan ábrázolva, a színészek is így játsszák őket. A „magas beosztású politikus”-t – „talán államelnök” – és a „politikailag korrekt agytornász”-t korántsem a helyzet megoldása érdekli, hanem saját pozíciójuk megtartása, megszilárdítása. Hogyan fordíthatják a kialakult helyzetet, bármilyen helyzetet a maguk javára. „…hogy saját gazdasági víziójával koherens tudjon maradni, ki kell venni a szótárából az olyan szavak használatát, mint menekült vagy illegális bevándorló” – mondja valamelyikük. Kivette. Kivették.

A hoszteszek a teljes szürrealitás világában járják csábtáncukat. Az Új Migránsellenes Technológiák Szalonjában vagyunk, szívverés érzékelőt akarnak ránk sózni („képes a legkisebb hibahatár nélkül kimutatni egy menekült jelenlétét”), hallhatjuk egy teljes afgán család szívverését, el is fogták őket Calais-ban. És van Európai Szögesdrót Szalon is, ahol egyenesen „emberarcú szögesdrót”-ot árulnak, az emberi találékonyság, Európával ellentétben, határtalan… A fiatal nők harmadik felbukkanásukkor egymást támogatva, rogyadozva lépnek elénk: Zakariás Zalánnak eszébe juthatott a Csongor és Tündéből a Kalmár, a Fejedelem és a Tudós. Szögesdrótból készült burát reklámoznak, ami lehetővé teszi, hogy rajta keresztül csak azt lássuk, halljuk, érezzük meg, amit szeretnénk. Megoldják ezt annyian bura nélkül…

Látjuk a gyerekcsempészeket, akik még egy bohócszámot is előadnak, hogy a szülők rájuk, egy „humanitárius szervezet” munkatársaira bízzák legféltettebb kincseiket, akikből hamarosan rabszolga-kereskedők, pedofilok áldozatai lesznek. Látunk „becsületes” csempészt, amint épp a segédjével üvöltözik, aki hamisított mentőmellényeket vásárolt olcsóbban, zsebre téve a hasznot. Ez már a „becsületes” csempésznek is sok. Ugyan ő is elfogadta az útért fizetendő összeget, de ő tényleg segíteni szeretne „bajba jutott testvérei”-n. Ugyan gond nélkül parancsol rá közülük azokra, akik fizetés nélkül felszöktek a hajóra, hogy ugorjanak a vízbe, de mit is tehetne: veszélyeztetik a biztonságos utazást, a többiek nem létező biztonságát. Igen, üzletet mindenre lehet építeni, születésre, halálra, miért épp menekülésre ne lehetne.

Üzlet a prostitúció is, ami a tizenhetedik jelenetben bukkan fel. Egy bordélyház főnökasszonyát halljuk a távolból: „Egyetlen országot, egyetlen államot, egyetlen szervezetet sem vezethetnek szexuálisan frusztrált elemek.” Közben rettenetes zenét hallunk, amire a szereplők eltáncolnak előttünk, hulladékanyagokból készült fantáziadús jelmezekben. Végül használt mobiltelefonokat zúdítanak dobozokból a színpadra. Bevallom, ezt először nem értettem. Pedig a madám említi a calais-i dzsungelt… Aztán utánanéztem a neten: „1999 óta (a bevándorlás tehát nem 2015-ben kezdődött! D. M. I.) Afrikából és Ázsiából származó migránsok ezrei gyülekeznek Calais körül, hogy illegálisan az Egyesült Királyságba jussanak.” Dzsungeleknek a kialakult nyomornegyedeket hívták, amiket időnként ledózeroltak, hiába. 2015 nyarán már háromezer lakója lehetett a táboroknak. 2016 szeptemberében olvashattunk arról, hogy több önkéntes segítő, férfi és nő egyaránt, szexuálisan kihasználta a migránsokat, akikben ettől az a képzet alakult ki, hogy nekik is mindent szabad. Októberben aztán kiürítették a tábort, „közel hatezer menekültet szállítottak el kisebb csoportokban buszokkal Franciaország távolabbi befogadó központjaiba.” Utánuk maradtak a műanyag poharak, a papírok, a mobilok. Mindez sokkal szürreálisabb, mint maga a jelenet. Az is szürreális, hogy ez törlődött a memóriámból, pedig annak idején nyilván olvastam a híreket. A szervezet védekezik. (A szexualitás egy másik jelenetben is megjelenik. Egy szíriai vagy iraki menekültszállóban németül tanulnak a gyerekek, akik megunva az órát „Ich liebe dich!” kiáltással közelednek a tanár felé, miközben felhangzik a Deutschland, Deutschland über alles… Ezt ma sem értem teljesen.)        

Van egy jelenet, amelyik azt mutatja, mennyire különbözőek a világaink, mennyire más az a világ, az iszlámé, ahonnan a menekülők elindulnak. Egy fehér csadorba öltözött nő a nézőtér legtávolabbi pontjáról indul el felénk, miközben arról beszél, miért takarja el a testét: „A testem formája megbonthatja a társadalmi békét… Ezért el kell rejtenem… Testem minden részlete felizgathatja a férfipillantást. A karom, még ha csak a könyökömig is meztelen, tragikus pusztítást végezhet a férfilélekben.” Elrejti hát mindenét, csak a szeme látszik. Énekesnő lévén, el akar énekelni egy dalt az „érzéki, érzelmi, testi nyomorúságról, amiben az emberiség egy része él” – a dalt azonban nem halljuk, csak egy mobil képernyőjén látjuk leperegni a másodperceket. Nem derül ki, az emberiség melyik felére gondolt.

És van egy másik jelenet, amelyik azt mutatja, mennyire hasonlóak a világaink. Legalább a fájdalomban azok. Egy görög szigeten létesített új temetőben egy idős szíriai hölgy keresi a fia, a menye és a két unokája sírját: mindannyian a tengerbe fulladtak. Mikor a tolmács segítségével megkérdezi a sziget egyetlen sírásójától, tudja-e, hogy a muzulmán sírokat fejjel Mekka felé kell elhelyezni, az mintha nem is hallaná a kérdést: „Tudja, az én nagy problémám a műanyag fóliák… Amikor felbukkan egy-egy holttest, bele kell tekernem ilyen fóliába, de sosincs elég belőlük… Néha újra kell hasznosítanom, olyankor egyedül mosom ki őket…” A sírásó elrakta a hamisított mentőmellényeket, és van egy baba- és plüssjátékgyűjteménye. Ezeket a játékokat mi is látjuk, két nézőtéri szektor közt egy mozgó szalagon. Az előadás tán legmegrendítőbb pillanata, amikor az idős hölgy felvesz közülük egyet – talán találomra, talán felismeri valamelyik unokája kedvencét – és felemelt kezében tartva lassan elindul felénk.

Migránsoook – Antal Csaba és Tóth Árpád (fotó: Balázs Attila) 

Az előadás végén Európába érkezett migránsokat hallunk: „Pakisztánból jövök, és a lélekben kételkedem.” Ez a jelenet is átcsúszik a szürrealitásba. Arról beszélnek, hogy modernizálódni, nyugatiasodni, globalizálódni, megtanulják majd az európai nyelveket, lesznek afgán németek, pakisztáni svédek, szíriai dánok, a gyerekeik pedig, akiknek hiánytalanul átadják a hagyományaikat, a vallásukat is beleértve, már német afgánok, svéd pakisztániak, dán szíriaiak: „Megértettétek tehát, hogy amit magunkkal hoztunk, az forradalom.” És ez a forradalom egy teljes századot fog tartani… Hogy ez-e a jövő, fogalmam sincs. Gondolom, Matei Vișniec sem tudja. Amit idéztem, a szereplői mondják. (Ami engem a legjobban érdekel, az az, hogy miket gondolnak azok Európáról, akik elindulnak ide.) Többféle forgatókönyv képzelhető el, és korántsem biztos, hogy a jövő nem egy elképzelhetetlen forgatókönyv szerint alakul-e majd.

A menekültek mindegyike azt mondja Vişniecnél, hogy egy súlyos kétely indította útnak őket: „Nem vagyunk biztosak abban, hogy lesz még egy második életünk, miután meghalunk…” Igen, ezt az elsőt kéne valahogy rendbe tenni. Ülünk ott egy darabig a menekültekkel, a menekülteket játszó színészekkel, nézzük egymást, nézzük, nézzük hosszan…  

1. Magyari Imre