Prológus

Szűcs Katalin Ágnes

 

Láthatatlan színház  

Lábjegyzetek Hód Adrienn koreográfiáihoz

Hegedűs Sándor  

 

Rejtélyes és emlékezetes képsorok             

Egy snittben a műegész

Almási Miklós

 

A játék „ruhája”          

Paolo Genovese: Teljesen idegenek – Játékszín

Bogácsi Erzsébet

 

Sógornők kontra Zabolátlan nővérek         

Michel Tremblay drámája a Pesti Színházban és a dublini Abbey Színházban

Kurdi Mária

 

Szeretek elébe menni a kihívásoknak        

Beszélgetés Hegyi Barbarával

Az interjút készítette: Ménesi Gábor

 

Orbánné szerelme    

Örkény István: Macskajáték – Nemzeti Színház

Gabnai Katalin

 

Járt utakon     

The King’s Singers GOLD

Fittler Katalin

 

A darab lesz az alkalom        

Egérfogó, avagy nyomozat magyarok után – 2. rész

Darvay Nagy Adrienne

Egérfogó, avagy nyomozat magyarok után – 2. rész

Két külsőleg jelentéktelennek gondolt angol színműíró tartja a Guiness-rekordot. A „krimi a krimiben” írónője ráadásul a „színház a színházban” hőn szeretett írójától vette világsikerű darabjának címét. Mindkét Egérfogó egy-egy nyomozás története, és mindkét szellem tükröt tart. De mi köze lehet az első kolozsvári magyar hivatásos színtársulatot befogadó özvegy Rhédeyné ükunokájának Agatha Christie-hez? Hogy lett egy fiatalon elhunyt erdélyi magyar grófnő a mai brit királyi ház „ősanyja”? A magyar vérére büszke Charles, walesi herceg tényleg Drakula leszármazottja-e, vagy inkább Hamleté? Mit jelentett II. Erzsébet királynő életében Kecskemét? És a kecskeméti Katona József Színház elsősége „Az egérfogó” világtörténetében? Más rejtett összefüggések mellett, ezekre a „hungarikumokat” érintő kérdésekre is választ ad a hamletomán nyomozás vizsgálati eredménye.

„A darab egy gyilkosságról szól…”²

„Minél többet gondolkodtam, annál világosabban láttam, hogy ebből a rádiójátékból három felvonásos thrillert is lehet csinálni, csak néhány további alak, egy részletesebben kidolgozott háttér és csavarosabb cselekmény, meg a végkifejletig tartó lassú kibontakozás kell hozzá. Az egérfogó című darabnak – a Három vak egér színpadi változatának – az volt az egyik nagy előnye más színjátékokkal szemben, hogy egy kész sztorira épült, afféle csontvázra, amelynek azután hús-vér alakot lehetett adni, így könnyű volt felépíteni a darabot” – vallotta önéletrajzi regényében Agatha Christie.³

A szereplők nem véletlenül tűnnek valóságosnak. „Mert valóban volt egy olyan eset, amelyben egy farmon a három, államilag elhelyezett gyerekkel kegyetlenül bántak. Az egyik meg is halt, és felvetődött az emberben a gondolat, a testvére majd felnőtt korában bosszút fog állni érte. És történt is olyan gyilkosság, amikor valaki hosszú éveken át dédelgette gyermekkori sérelmeit, majd kegyetlenül megbosszult mindent – a cselekmény tehát valós helyzeten alapult.”⁴

Az 1945 februárjában az újságok címlapjára került „Dennis O'Neill-eset” megrázta egész Nagy-Britanniát, és az 1933-as gyermek- és ifjúsági törvény felülbírálatára kényszerítette a londoni parlamentet: többek között az örökbefogadás, nevelőszülőkhöz adás ellenőrzésének a megszigorítására. Tudniillik Dennis O’Neill egy 12 éves korában elhunyt walesi kisfiú volt, akit a 9 éves Terence (Terry), és a 7 esztendős Frederick (Freddie) öccsével együtt az illetékes gyámhatóság nevelőszülők gondjaira bízott. A testvéreket részben elszakították egymástól, a legkisebbet a Pickering házaspár vette magához, míg a két nagyobb a szomszédos farmon a 31 éves Reginald Gough és 29 éves, Esther nevű felesége felügyelete alá került. 1945. január 9-én déli 1 órakor Esther Gough telefonált az orvosnak, hogy jöjjön gyorsan Dennishez. Fél négykor megérkezett a doktor, de a gyermeket rettenetes állapotban, holtan találta. (Már akkor több órája halott lehetett, amikor az ügyeletet kihívták.) A halált szívelégtelenség okozta, mivel a fiút kegyetlenül összeverték: a mellén bot okozta belső vérzés jelei mutatkoztak, de szörnyű ütlegelés nyomai látszottak a hátán is. Az exitus közvetlen okain túl is a kiskorú áldozatot nyilvánvalóan állandóan kínozták. A fiú erősen alultáplált volt, a korának megfelelő normális átlagtól messze eltérő alacsony testsúllyal. A lábfején elfertőződött sebek, a lábszárán súlyos tályogok tűntek elő. Hogy a két gyerek milyen szadista kínzásokat kellett kiálljon, az leírhatatlan. 1945. február 3-án Reginald Gough-t letartóztatták emberölés vádjával, míg az asszonyt szándékos rossz bánásmóddal, gondatlansággal és maradandó károsodást okozó testi sértéssel vádolták, amit kilenc nap múlva szintén emberölésre változtattak. Végül a bíróság csak húsz percig tanácskozott: a férfit emberölésért, az asszonyt gondatlanság vétkében találták bűnösnek, és hat-hat hónapos szabadságvesztésre ítélték őket. A végtelenül enyhe ítélet tovább sokkolta a közvéleményt.⁵

Az igaz történet inkább a brutális horror műfajába tartozott. Agatha Christie kétfelvonásos darabja „a Monkswell kastélyban zajlő borzasztó eseményeket mutatja be, ahol egy hóvihar elzárja a vendégeket a külvilágtól, és közben egy eszelős gyilkos megtorolja a II. világháborúban három gyereken esett sérelmeket” – ahogy az „Agatha Christie Enciklopédia” írja.⁶

Szemenyei János, Hegedűs Zoltán, Ferencz Bálint és Danyi Judit – Az egérfogó, Kecskeméti Katona József Színház (fotó: Walter Péter)

 

„Az egérfogó – haha, ezt kifogtuk!”7

Mindenképp új darabcím után kellett nézni, mivel a szörnyű gyerekdal-szövegből származó „Három vak egér” már foglalt volt. „Az egérfogó” ötlete az írónő vejének, Anthony Hicksnek köszönhető.

A legtöbb detektívtörténet shakespeare-i címe – Derek Raymondtól, Reginald Hillig és tovább – a Hamlet idézeteiből született.⁸ A leghíresebb persze az Agatha Christie-krimié. Több szempontból is ideillő a paradigma, amely a Hamlet III. felvonásának 2. színében hangzik el, mikor Claudius megkérdezi leleplezésre készülő mostohafiát, hogy mi a címe az éppen előadandó darabnak. Hisz a „Dán királyfi tragédiája” szintén egy nyomozás története, amelyben a címszereplő mint bolondot játszó „ripacs” a számára legkézenfekvőbb eszközzel, a színház nyújtotta tükörrel szembesíti a bűnöst az igazság kiderítése érdekében. (Az ’amleth’ ó-skandináv nyelvekben „együgyű”-t, míg az Erzsébet-kori reneszánsz idején a ’ham’ az angolban túlzásokra hajló színészt is jelent.) A II. felvonás befejezéseként, a híres Hekuba-monológ végén hangzik el Hamlet szájából (Arany János klasszikus, 1867-es fordításában): „Nincs rá bizonyság Ennél különb; de tőr lesz e darab, Hol a király, ha bűnös, fennakad.” – Míg ugyanez Nádasdy Ádám korszerű, először 1999-ben színre vitt változatában: „Más bizonyíték is kell. A darab lesz az alkalom, hogy én a király lelkét megfogom.”

Mindenesetre a „színház a színházban” metadrámai forma a színműíró színész Shakespeare számára a londoni Globe Theatre-ben ugyanaz volt, mint a „bűntény a bűntényben” a krimiíró Agatha Christie-nek közvetlenül a második világháború után. A szerepjátszó nyomozó mindamellett a „bűnügyi regények Shakespeare”-jének más, kevésbé aktuális témákat feszegető műveiben is sűrűn felbukkan. Miss Marple például ugyanúgy az „együgyű” álcáját veszi magára,⁹ mint a dán királyfi, és mint habókosnak tűnő vénkisasszony sokkal többre megy a nyomozás során.

Agatha Christie szenvedélyesen rajongott a világ leghíresebb drámaírójáért. Londonban igyekezett minden darabjának színpadi adaptációját megnézni. Így Robert Helpman Hamletjét is, amely 1942-ben egy rendkívül izgalmas, modern balett-feldolgozás volt. De a koreográfus színész hat évvel később, Michael Benthall szokatlan rendezésében, Paul Scofield-del lekettőzve eljátszotta az eredeti tragédia címszerepét is, ami „Gótikus Hamlet” néven került be a színháztörténetbe.¹⁰

Agatha Christie a shakespeare-i karaktereket – főként Jágót, de természetesen Hamletet is – pszichológiai tanulmányként fogta fel, és a szövegben, a verssorok között elsősorban „bűnjeleket” keresett.¹¹ Tudjuk, Shakespeare művei nem szűkölködnek bűnügyi motívumokban, Christie saját detektív-regényeiben gyakran utal más Shakespeare-drámákra, szereplőkre, analógiákra is. Szerinte ráadásul a tragédiaíró a női alakok megalkotásakor „szinte maga is női szemmel lát, vagy van benne annyi a nőből, hogy képes a nő szemével látni a férfit.”¹²

Ophelia őrülésével azonban Agatha Christie nem tudott mit kezdeni.¹³ A IV. Henrik második része után együtt vacsorázott Robert Graves-szel és a költő-tudós-műfordító-kritikus egyik orvos barátjával: „Én azt mondtam, hogy Opheliát tudom a legkevésbé megérteni. Ő erre azt válaszolta, hogy dehogy nehéz őt megérteni, bármely skizofrén elmeosztályon találni Opheliát” – mesélte Christie ásatáson lévő régész férjének 1942. november 29-én kelt levelében.¹⁴

A férj, Max Mallowan 1943 februárjában egyébként azt javasolta feleségének, hogy írjon „egy rövid, egyszerű könyvet Shakespeare-ről, az Emberről. Neked megvan az írói-művészi képzelőerőd, ráadásul sok rejtély megoldásra vár az életében, sőt művei is részben vagy túlnyomóan – tiszta nyomozás! Úgyhogy küldd rá a jó öreg Poirot-t a problémára, és láss neki. Ha a filológiai oldalon szükséged van némi segítségre, megteszem, amit tudok, hogy ne térj le a megfelelő ösvényről!”¹⁵

Az egérfogó, Kecskeméti Katona József Színház (fotó: Walter Péter)

 

„Több dolgok vannak földön és egen…”¹⁶

Habár Agatha Christie nem írt könyvet Shakespeare-ről, a nála tizenhárom évvel fiatalabb második férjén kívül már 11-12 éves unokájával, Matthew-val is meg tudta szerettetni a drámaírót, amikor Stratfordban elvitte őt előbb a Macbethre, majd A windsori víg nőkre. Christie szerint ugyanis: „Az életben az egyik legnagyobb hiba, ha rosszkor nézünk meg, vagy hallgatunk meg valamit. Shakespeare-t örökre megutáltatják az emberek többségével, mert az iskolában könyvből rájuk tukmálják, holott Shakespeare-t látni kell, hisz minden darabja a színpadra íródott. És ebben az esetben már egészen fiatalon is élvezni tudjuk, noha a szöveg szépségét talán még nem is értékeljük annyira.”¹⁷ .

A krimik királynőjének határozott elképzelése volt a világ legnagyobb drámaírójának külleméről és személyiségéről is: „Úgy látom magam előtt, mint hallgatag kis embert… aki persze hiú, és meghal a vágytól, hogy ő játszhassa a főszerepet… Van valami testi fogyatéka is – talán dadog?” A kocsmában is csak ül Ben Jonsonékkal, egyet sem szól, fel sem tűnik, mikor feláll és elköszön: „az ivóban észre sem veszik, hogy már nincs ott. De ahogy megy hazafelé a holdfényben, szavak zümmögnek-táncolnak a fejében – csodás rímelő sorok, és ő már látja-hallja is, ahogy a színpadról szólnak…”¹⁸

Jellemző, hogy míg a művészek, főként a színészek Hamlettel azonosulnak, addig a jelentéktelen külsejű, inkább visszahúzódó írónő Shakespeare-t képzeli magához hasonlónak. Egyébiránt Agatha Christie „félénkségét” mi sem bizonyítja jobban, mint egyike a sok ezzel kapcsolatos, híres példának. Tudniillik midőn 1958. április 12-én megérkezett Az egérfogót és őt magát ünneplő bankettre a Savoyba, hagyta, hogy a portás elküldje a bejárat elől.¹⁹ Ez akkor történt, amikor legnépszerűbb darabját 2.239 előadás után a londoni West End minden idők leghosszabb ideje futó színpadi produkciójának nyilvánították.

De hol van ez a szám a St. Martin Theatre-ben – ahová 1954. március 25-én költöztették át – mindennap műsoron lévő bűnügyi játék további rekordjaitól! Elég, ha csak annyit jegyzünk meg, hogy az 1952. november 25-én, a londoni Ambassador Színházban bemutatott Az egérfogót egy héttel a premier 60. évfordulója előtt játszották el huszonötezredszer!

A Guiness Rekordok Könyvébe került The Mousetrapet írója eredetileg egy közösen elköltött ebéd végeztével, barna papírzacskóban nyújtotta át Paul Sandersnek, akiben a Hétvégi gyilkosság színpadi adaptációja óta megbízott. A producer csak amikor az irodájában kibontotta a csomagot, vette észre, hogy az egy új darab.²⁰ A világbemutatóra 1952. október 6-én Notthingamben, a Royal Theatre színpadán került sor, majd a szokásos vidéki előbemutatókat követően, a hivatalos premiert természetesen a West Enden tartották. Agatha Christie messze nem bízott darabjának sikerében, amelynek szerzői jogát Rosalinde lánya már említett kisfiának, Matthew Prichardnak ajándékozta a kilencedik születésnapjára. Az írónő önéletrajzi könyvében így vallott hajdani benyomásairól:

„Az első produkcióban Richard Attenborough és bűbájos felesége, Sheila Sim játszotta a két főszerepet. Csodálatosak voltak és szerették a darabot, én pedig mindent élveztem, még a próbákat is. Aztán felgördült a függöny, de nem volt olyan érzésem, hogy nagy siker lesz belőle. Az előadás eléggé jól zajlott – bár nem tudom, ez a bemutató volt-e vagy sem –, csak azt éreztem, hogy se ilyen, se olyan. A sok humoros szituáción a közönség folyton nevetett, és a vicces dolgok nem tudnak hátborzongatóak lenni, így azután kicsit csalódott voltam. Peter Sanders azonban biztatóan integetett nekem”.²¹

A producer egy éves, de inkább tizennégy hónapos sorozatot jósolt az előadásnak, a szerző szkeptikusan úgy gondolta, maximum nyolc hónapig megy majd.

„Most pedig, amikor ezeket a sorokat írom, a darabot számtalan szereposztásban már majdnem tizenharmadik éve játsszák. Közben az Ambassador Színháznak fel kellett újítania a széksorokat és a függönyt, és nemrég azt hallottam, ki kell cserélniük az egész berendezést, mert rozoga már minden – de az emberek egyre csak jönnek, és veszik a jegyet. Hihetetlennek tűnik az egész. Mitől megy tizenhárom éven át megszakítás nélkül egy színdarab? Nincs mese, itt valami csoda történhetett. És ki húz mindebből hasznot? Legfőképp az adóhivatal.”²²

„… de titok marad?”²³

Mint korábban említettük, Az egérfogót immár hatvanöt éve a St. Martin’s Színházban játsszák. Az Anthony Holland tervezte díszlet ötven évig érintetlen maradt, még az eredeti szélgép is a helyén volt. Csak az 1999. június 19-ei előadás után szedték szét és építették be helyére az újat. Az új díszlet előtt június 21-én gördült fel először a függöny, a 19.382. előadás alkalmával. Még ugyanebben a hónapban elárverezték az eredeti díszleteket a Denville Hall-béli idős színészek otthona javára.²⁴

Mária királyné már nem láthatta kétfelvonásos színmű formájában a lényegében általa inspirált krimit. Kedvenc menye, Elizabeth Bowes-Lyon (1900−2002) azonban nagyon szerette. Erzsébet anyakirályné például 77 éves korában részt vett a The Mousetrap bemutatójának 45. évfordulóján is, majd meleg hangú táviratban gratulált a társulatnak. Az eredeti sürgöny, Az egérfogó több más relikviájával együtt kiállításon látható a színház előcsarnokában.²⁵ A különleges, 50. születésnapi gálán, 2002. november 25-én a félévszázada uralkodó II. Erzsébet királynő és Fülöp edinburghi herceg tekintette meg az előadást a St. Martin’s Színház királyi páholyából, öt nappal az 55. házassági évfordulójuk után..²⁶

A titoktartási kötelezettség azonban rájuk is ugyanúgy vonatkozik, mint minden nézőre. Lord Richard Attenborough, aki Trotten felügyelőt játszotta – és szeretett feleségével, filmsztár kolléganőjével, a Mollie Ralstont alakító Sheila Simmel együtt a premier óta, 21 éven keresztül soha nem hiányzott egyetlen előadásból sem –, híres ünnepi beszédében az „arany” gálán is arra figyelmeztetett: „Most, hogy megnézték Az egérfogót, bizony Önök is a bűntársaink lettek, ezért kérjük Önöket, hogy a hagyományoknak megfelelően a szívükbe zárva őrizzék meg ennek a kriminek a titkát.”²⁷

1. Erzsébet királynő 1971-ben ütötte lovaggá az akkor 80 éves Agatha Christie-t, aki a Biblia és Shakespeare művei után a világon legtöbb nyelvre lefordított és legnagyobb példányszámban eladott könyvek szerzője lett. S volt olyan időszak, hogy egyidejűleg három színdarabja is ment a West Enden, mely bravúr egyetlen más írónőnek sem sikerült soha. Az egérfogót 50 nyelven játsszák szerte a világon, és ritkán fordul elő olyan este, hogy valahol a Földön ne legyen épp színpadon.28

Otthon, a St. Martin’s Színházban az 1974 márciusi átköltözése óta folyamatosan műsoron van, minden héten nyolc előadásban, s ezzel a világ leghosszabb ideje futó darabjává vált. Ez idő alatt nem kevesebb, mint 382 színész és színésznő lépett színpadra benne, 116 mérföldnyi inget vasaltak ki, és 415 tonna jégkrémet adtak el. Mindössze egyvalami van, ami a legelső előadás óta állandó szereplője az előadásnak: az óra a kandallópárkányon.²⁹

 

Danyi Judit és Csémy Balázs – Az egérfogó, Kecskeméti Katona József Színház (fotó: Walter Péter)

 

„…első szóra”³⁰

A Rhédey Klaudia unokája által inspirált alapra épülő The Mousetrap színpadi sikere egybeesik a magyar grófnő ükunokája, II. Erzsébet sikeres uralkodásával. A brit királynő gyémánt-jubileumának esztendejében a darab 60. évfordulóját is különleges módon kívánták megünnepelni. Egyrészt egy válogatott utazó társulat 120 előadásra tervezett éves turnéjával szerte az Egyesült Királyság területén, mely 2012. szeptember 11-én indult Canterbury-ben. Másfelől az örökösök a jubileum alkalmából minden olyan színházat meghívtak, amely az utóbbi időben megvette a jogokat. Végül hatvan országból³¹ három idegen nyelvű Az egérfogó-előadás érkezett Londonba, hogy a St. Martin’s Theatre történelmi színpadán és díszletében bemutassák produkciójukat a saját nyelvükön. Az egyszem ázsiai mellett érdekes módon két olyan nemzet előadását látták vendégül, amelyek az angol Windsor-ház genealógiájában is szerepet játszottak…

2009 óta a produkció belső főellenőre Denise Silvey, aki többször is hosszú ideig játszotta Miss Casewellt (utóbb még Kínában is, ahol Agatha Christie népszerűbb, mint Shakespeare³²), és aki a The Moustrapet mandarin nyelven 2011-ben meg is rendezte Sanghaiban, majd pedig Bangkokban, Kuala Lumparban, illetve 2013 októberében Szingapúrban is.³³ A színésznő elmondta, hogy „a vendégjáték ötletét egyébként egy kínai társulat vetette fel: ők jelentkeztek azzal, hogy előadásukat elhoznák Londonba. A kezdeményezés annyira megtetszett a St. Martin’s Színház menedzsmentjének, hogy nemcsak a kínai, hanem néhány más társulatot is meghívtak a West Endre. Az ajánlattal az ötletgazdákon kívül a kecskeméti Katona József Színház és egy német együttes élt.

A Népszabadság londoni tudósítójával beszélgetve Cseke Péter színházigazgató, az Egérfogó rendezője emlékeztetett arra, hogy Kecskeméten a kerek évfordulótól függetlenül már a 2011/12-es évadban játszották a darabot Mészöly Dezső kicsit leporolt fordításában. „Cseke Péter nagyon büszkének nevezte magát, amiért társulata az első magyar kőszínház, amely felléphet a West Enden: elvégre ez nem pusztán a brit főváros, de az egész világ egyik színházi központja…”³⁴

„A kecskeméti színpad lényegesen tágasabb, mint a St. Martin’sé, ahol például a panzió emeletére vezető lépcső csak jelzésszerűen szerepel. Cseke azért is hálás Sir Stephen Harry Waley-Cohen producernek és Andrew Millsnek, a színház igazgatójának, mert lehetővé tették, hogy jóval a kecskemétiek fellépése előtt megtekinthesse Az egérfogó egyik előadását. Ezután a pontos méretek alapján »lemodellezte« a színpadot, és ennek alapján készültek fel otthon, a Katona József Színházban. Úgy érzi egyébként, hogy a szűkebb térnek köszönhetően a vendégelőadás »sűrűbb, vészjóslóbb, célratörőbb, koncentráltabb volt«. Ugyanakkor a direktor szerint a magyar színészek Agatha Christie szellemében a londoni kollégáiknál jobban terelgetik a közönség figyelmét a gyilkosságok elkövetőjének személye felé, hol az egyik, hol a másik szereplőt gyanúba keverve.”³⁵

Réti Erika, Kiss Jenő és Szemenyei ános – Az egérfogó, Kecskeméti Katona József Színház (fotó: Walter Péter)

„Itt vannak a színészek”³⁶ − Kecskemétről

Tehát a mindenkori legelső magyar hivatásos kőszínház, amely a West Enden, ráadásul az anyanyelvünkön játszhatott, épp az a teátrum lehetett, amely a város egykori főügyészének, a „Magyar Hamlet”-nek is nevezhető Bánk bán drámaírójának, a 38 éves korában, egy szomorú élet után, szülővárosában tragikus hirtelenséggel elhunyt Katona Józsefnek (1791−1830) a nevét viseli. A színház épületét egyébként ugyanaz a bécsi Atelier Fellner & Helmer cég tervezte, mint a kecskeméti direktor születési helye, Nagyvárad teátrumát, amelyet a Katonánál épp 30 évvel idősebb Rhédey Lajos gróf segített naggyá.

A kecskeméti társulat Az egérfogó című előadást 2013. április 28-án este játszotta a St. Martin’s Theatre kultikussá vált eredeti díszletében, de saját, Szakács Györgyi tervezte jelmezekben. A felújító próbák persze hetekkel korábban teljes gőzzel folytak, hisz Londonban a színpadi tér ráadásul az otthoni tükörképe, így a mozgásokat is meg kellett fordítani.³⁷

Sir David Attenborough híres szerepét a sokoldalú fiatal színész, Szemenyei János játszotta, aki a 2011. szeptember 30-ai bemutató előtt így nyilatkozott a szerepről: „Számomra nagy kérdés, hogy mennyire érdekli a krimi az embereket, amikor tele vagyunk pszicho-thrillerekkel és horrorfilmekkel. Szimplán az, hogy ki a gyilkos, már nem biztos, hogy izgalmas – nekem például Columbo nyomozó ugrik be, aki a tévésorozat minden részében ugyanazt a sémát követi. Így kihívást jelentő feladat egy bűnügyi történetet a színpadon életre kelteni.

Nehéz úgy beszélni a felügyelőről, hogy közben ne áruljam el, ki a tettes... A történet szerint a szereplők egy panzióban gyűlnek össze, ahonnan aztán nem tudnak kimenni, olyan nagy hó van. Csakhogy közben többen is meghalnak. Trotter azért jön, hogy fényt derítsen a gyilkos kilétére. Megtudjuk róla, hogy fiatal kora ellenére nagyon koncepciózus és céltudatos, jól végzi a munkáját. Cseke Péter rendezővel azt találtuk ki, hogy az én kölykös megjelenésemet állítjuk ellentétbe a nyomozói profizmussal – így lesz játékos a karakter. A célunk az, hogy a közönség mindig másról gondolja azt: ő a bűnös, eközben a gyilkost játszó szereplő úgy tegye le a jeleket, hogy a nézők fejében csak a végén álljon össze a kép.”³⁸

Szemenyei nyomozója „hamleti” figura, bár a színész a későbbi kecskeméti Shakespeare-előadásban, 2016-ban Horatio szerepét kapja.³⁹ (Hasonlóan a kezdő színész Csekéhez, akinek egyik első feladata volt Debrecenben a dán királyfi bizalmasa, Cserhalmi György partnereként.) A bűnügyi játék szereplőinek nagy része egyébként is párhuzamba állítható a Hamlet szereplőivel. Főként a huszonéves fiatalok: akár a meleg Miss Casewellként debütáló Téby Zita, akár a darabbéli Christopher Wren, azaz Csémy Balázs. Utóbbi – romániai születésű rendezőjéhez hasonlóan – származása szerint „határon túli”. Csémy 1985-ben a felvidéki Komáromban jött a világra, ráadásul 2003−2004 között filmes tanulmányait a torontói York University hallgatójaként végezte; a londoni fellépés után pedig ösztöndíjasként a Royal Academy of Dramatic Art diákja lett az angol fővárosban.

Meglehetősen „poloniusi” Major Metcalfot formált Kiss Jenő, aki a Shakespeare-szerepet is eljátszotta utóbb a kecskeméti Hamletben. Civil életbeli felesége, Réti Erika az elviselhetetlen Mrs. Boyle-t adta nagyszerűen, akit a krimiben elér a sorsa. Még egy privát színészházaspárt találunk Az egérfogó szereplői között, akiket amúgy egy Hamlet előadás hozott össze 1994-ben, a győri Kisfaludy Színházban, Kiss Csaba rendezésében, amelyben a mostani „Mr. Paravicini”, azaz Hegedűs Zoltán alakította a címszerepet, Ophelia pedig Danyi Judit volt, Hegedűs felesége, aki a bűnügyi játékban Mollie Ralstont személyesítette meg. A panziósnő darabbéli férjét, Giles Ralstont Ferencz Bálint alakította

A St. Martin’s Theatre számlálója a 25.181. előadást jelezte,⁴⁰ amikor a magyar színészek a londoni fellépés előtt érthető módon igencsak izgatottan készülődtek a színfalak mögött, hogy a shakespeare-i „egérfogó”-jelenet szereplőihez méltóan „menjenek a saját jó ízlésük után. Keressék meg a szavakhoz a megfelelő cselekvést, a cselekvéshez a szót: de arra mindig ügyeljenek, hogy a természetesség határait szem előtt tartsák.”⁴¹

A színpadon kellemetlen szipirtyót alakító, az életben végtelenül kedves Réti Erika azt mondta a vendégjátékról készített videóban:⁴² „Úgy érzem magam, mintha álmodnék. A színház is olyan nekem, mint egy álom. Persze London is.” Danyi Juditot „a panziósnő” színpadi frizurájának elkészíttetése közben szólaltatták meg: „Így koronázzuk meg az egész utat. Remélem, hogy jól sikerül.”

Ugyanez a remény éltette azon a vasárnapon a St. Martin’s Theatre nézőterét zsúfolásig megtöltő közönséget is, mivel a vendégjátékot nagy várakozás előzte meg. A társulat leginkább az angol fővárosban élő magyarokra számított nézőként, annál is inkább, mivel fordítás nem volt. A különleges alkalomnak hamar híre kelt, a londoni Magyar Kulturális Központ és a közösségi portálok is népszerűsítették az előadást. A feldobott hangulatban lezajlott bemutatóra gyakorlatilag minden jegy elkelt, noha a színház szokott árazású, nem épp olcsó helyei 20-40 fontba (7−14 ezer forintba) kerülnek. A nézőtéren nagy számban ültek másod- és harmadgenerációs magyar fiatalok is, akik elmondták, hogy először láttak magyar nyelvű színházi előadást, és ez nagyon nagy élmény számukra.

Szép gesztus volt a szervezők részéről, hogy a függöny felgördülte előtt felcsendült a magyar Himnusz, amelyet a közönség felállva, többségében együtt énekelt. Az előadás végén pedig egyszerűen nem akarták leengedni a színészeket a színpadról, többször is visszatapsolták őket, ami ilyen formában Angliában nemigen szokás.⁴³

„el kell újságolnom valamit…”⁴⁴

Az Inforádió helyszíni tudósítója másnap „Sikeres magyar Egérfogó Londonban” címmel így számolt be a hosszasan ünnepelt vendégjátékról:⁴⁵

„Vasárnap este telt ház előtt mutatta be Londonban Agatha Christie patinás krimijét, az Egérfogót a kecskeméti Katona József Színház társulata. Magyar nyelvű előadás először hangzott el London színházi negyedében, a West Enden – ha csak egyetlen alkalommal is.

Színháztörténeti érdekesség, hogy Agatha Christie fondorlatos krimijét, az Egérfogót, hatvan éve megszakítás nélkül, napról napra előadják Londonban, nézők megújuló nemzedékei és külföldi turisták ezrei előtt. A hatvanadik évfordulón a St. Martin’s Theatre vendégjátékra hívott meg néhány olyan külföldi társulatot, amely játssza az Egérfogót. […]

A vendégszereplő kecskeméti társulat Londonhoz méltó előadással örvendeztette meg a közönséget. Cseke Péter rendezése nyomán kellően angolos volt a miliő, s minden szereplőre hihetően terelődött rá a gyilkosság elkövetésének gyanúja. Kiss Jenő a kurta angol pipájával igazi brit nyugdíjas őrnagynak tűnt, s a társulat másik örökös tagjáról, a bő tweed kosztümjében zsémbeskedő Réti Erikáról azt hihettük, hogy majd ő deríti fel a gyilkosság nyitját. De a fordulatos történet nem erről szólt. Gyanússá vált a vidéki szálloda fiatal menedzser párja, karakterábrázolásukat finom eszközökkel oldotta meg Danyi Judit és Ferencz Bálint. Danyi Judit valóságos férje, Hegedűs Zoltán örömmel komédiázott az excentrikus Mister Paravicini szerepében. A fiatal Csémy Balázs nem hiába Kecskemét kedvence, megnyerő volt mint hóbortos bohém, s megrendítő mint egy emberi dráma áldozata. Téby Zita érdekes személyiséget villantott fel, Szemenyei János, a nyomozó Trotter rendőr őrmester szerepében pedig már az első pillanatban sejttette, hogy körötte valami nincs rendben...”

Különben viszonylag sok brit néző is elment az előadásra, akik ugyan nem értették a szöveget, viszont jól ismerték „a világ leghosszabb ideje futó darabját”, és kíváncsiak voltak, hogyan játsszák ezt Magyarországon. Már csak azért is, mert – miként Denise Silvey és Cseke Péter a Népszabadság riporterének külön-külön, mégis egybehangzóan megfogalmazta: „a Mousetrap nem egyszerűen egy jól megírt krimire épülő fordulatos színdarab, hanem a »brit nemzeti örökség elválaszthatatlan része«. Még ha a nézőteret nem tölti is be estéről estére a közönség, már csak azért sem lehet megszakítani a hagyományt, mert senki sem vállalná annak ódiumát, hogy levesz a műsorról egy immár a Guinness Rekordok Könyvébe bevonult, több mint 25 ezer alkalommal előadott darabot.”⁴⁶

Így a West Enden ma este is folytatódik Agatha Christie Az egérfogójának már-már rejtélyes londoni sorozata, melynek régi és új nézői tovább őrzik a hagyományt… és persze, a közös titkot.

Darvay Nagy Adrienne

JEGYZETEK

¹ L. Hamlet II. felvonás 2. színből Nádasdy Ádám fordításában.

² Hamlet III. felvonás 2. színből Nádasdy Ádám fordításában.

³ Agatha Christie: Életem 581.

⁴ Agatha Christie: Életem 582.

⁵ Részletesen lásd a korabeli sajtót. Kiváltképp a The Times 1945-ös számait február 13-tól április 11-ig, továbbá május 29, július 2. és december 13.

⁶ Matthew Bunson: Christie világa – Agatha Christie Enciklopédia 476.

⁷ Hamlet III. felvonás 2. színből Nádasdy Ádám fordításában.

⁸ Moira Redmond: The Mousetrap to Murder Most Foul: how lines from Hamlet have turned to crime, The Guardian, 17 Sep 2015 https://www.theguardian.com/books/booksblog/2015/sep/17/hamlet-murder-mystery-the-mousetrap-murder-most-foul

⁹ Keszthelyi Tibor: A detektívtörténet anatómiája, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1979, 29.

¹⁰ http://www.bbc.co.uk/hamlet/past_productions/rsc_stage_1948.shtml

¹¹ Laura Thompson: Agatha Christie – Egy angol rejtély (fordította Kocsis Anikó), Háttér Kiadó, Budapest, 2009, 335.

¹² Idézi Laura Thompson: i. m. 336.

¹³ A szereplő megjelenik a Randevű a halállal c. regényében, ahol a mentálisan instabil Ginevra Boyntont állítja párhuzamba Opheliával. L. Laura Thompson: i. m. 529. oldalon 29-es jegyzet.

¹⁴ Idézi Laura Thompson: i. m. 336.

¹⁵ Idézi Laura Thompson: i. m. 337.

¹⁶ Hamlet I. felvonás 5. színből Arany János fordításában.

¹⁷ Agatha Christie: i. m. 203.

¹⁸ Idézi Laura Thompson: i. m. 337.

¹⁹ Matthew Bunson: i. m. 435.

²⁰ Matthew Bunson: i. m. 434..

²¹ Agatha Christie: Életem, 582.

²² Agatha Christie: Életem, 583.

²³ Hamlet I. felvonás 5. színből Nádasdy Ádám fordításában.

²⁴ Matthew Bunson: Christie világa, 436.

²⁵   Lásd The Mousetrap Behind The Secret St Martins Theatre Tour Bonus, Video, amelyet a 26.067. előadás után, a bemutató 63. évében, 2016-ban vettek fel. https://www.youtube.com/watch?v=rZfk-ENzA2M

²⁶ A nagyobb események kiemelésével lásd a történetet is a színház, illetve az előadás honlapján: https://uk.the-mousetrap.co.uk/the-history/

²⁷ “Now you have seen The Mousetrap you are our partners in crime, and we ask you to preserve the tradition by keeping the secret of whodunit locked in your hearts.” Idézi: https://www.everymantheatre.org.uk/m-latest-news/the-mousetrap-60th-anniversary-tour/

²⁸ Dame Agatha Christie színműveinek a produceri jogait Sir Paul Sanders 1994-ben eladta Sir Stephen Waley-Cohennek.

²⁹ A londoni magyarok már színházba is járhatnak http://stageinlondon.com/rolunk-irtak

³⁰ Hamlet I. felvonás 3. színből Nádasdy Ádám fordításában.

³¹ ”Mousetrap Productions has licensed 60 productions of The Mousetrap world-wide to mark the 60th year. During this period the world’s longest running show will be seen in every continent, with professional productions scheduled for Australia, China, Korea, Turkey, South Africa, Russia, Czech Republic, Hungary, France, Germany, Holland, Italy, Poland, Spain, Scandinavia, Venezuela, and across the United States and Canada.” The Mousetrap 60th anniversary tour By: Press Office Posted: 30/08/2013

³² http://askewmag.com/denise-silvey.htm

³³ https://reganmanagement.co.uk/denise-silvey-the-mousetrap-production-supervisor/

³⁴ Lásd Gyilkosság kecskeméti módra, http://nol.hu/lap/kult/20130502-gyilkossag_kecskemeti_modra

³⁵ Uo.

³⁶ Hamlet II. felvonás 2. színből Nádasdy Ádám fordításában.

³⁷ fidelio.hu/szinhaz/hirek/cseke_peter_rendezese_a_west_enden

³⁸ Bűnügyi játék Kecskeméten – Az egérfogó, 2011. szeptember 29. csütörtök, 12:42 https://szinhaz.hu/2011/09/29/bunugyi_jatek_kecskemeten_az_egerfogo

³⁹ Társszerzője viszont Szemenyei a Drakula c. musicalnek, amelyet 2007. augusztus 16-án mutatott be a Szabad Tér Színház.

⁴⁰ https://www.youtube.com/watch?v=qbpj-B54FHA

⁴¹ Hamlet III. felvonás 2. szín – Nádasdy Ádám fordításában.

⁴² Agatha Christie: Az egérfogó (London, 2013) https://www.youtube.com/watch?v=v4x3AdSEMyk

⁴³ https://24.hu/belfold/2013/04/30/sikerrel-szerepelt-a-kecskemeti-szinhaz-londonban/

⁴⁴ Hamlet II. felvonás 2. színből Nádasdy Ádám fordításában.

⁴⁵ Infostart / InfoRádió 2013. április 29. 17:13

⁴⁶ L. a már idézett Népszabadság, 2013. május 2. számában.

The King’s Singers GOLD

Az „aranylemez” a „kiemelkedő fogyás” jelképe – az ehhez szükséges eladási darabszám változott az idők folyamán, az elmúlt években pedig további módosulást idézett elő a zenehallgatási szokások változása. Az albumértékesítés szempontjai közé bekerült a digitális letöltés és a meghallgatás (streaming) is – mindazonáltal, a hanglemezkiadás hagyományos gyakorlata továbbra is meghatározó. Szépen példázza ezt, hogy világhírességek vendégszereplésekor ugrásszerűen megnő felvételeik iránt a kereslet – és kereslet-kínálat kétirányú megelégedésére szolgál a hangversenyek előtt (szünetben, után) a figyelemfelkeltő standok forgalma. Így történt ez november 27-én is a Zeneakadémián, amikor a King’s Singers lépett fel Royal Blood című programjával.

A hangversenylátogató a bőség zavarával küzdött, amikor választásra került a sor, melyik felvételt vásárolja meg. A helyzetet kissé nehezítette, hogy a kiadványok borítóján nem részletezik a közreműködőket – márpedig King’s Singers és King’s Singers között az elmúlt fél évszázad során mutatkozott némi különbség. Persze, a névsor sem jelentene „megoldást”, hiszen még az együttes lelkes rajongói is zavarba jönnének, ha meg kellene nevezniük a hat énekest. Tehát, némi „bizonytalansági tényező” közrejátszott a választásban.

Mindenesetre, nem kockáztatott sokat, aki az együttes „jubileumi” CD-jét választotta, amellyel a megalakulás 50. évfordulója alkalmából jelentkeztek. Higgyünk tehát a címnek, GOLD – amellyel a minőségigény magasra állított mércéjére (is) utaltak.

A felvételeket 2016 októberétől 2017 februárjáig, két helyszínen (egy-egy londoni és oxfordi templomban) készítette az épp aktuális tagság: Timothy Wayne-Wright, Patrick Dunachie (kontratenor), Julian Gregory (tenor), Christopher Bruerton, Christopher Gabbitas (bariton) és Jonathan Howard (basszus). (Közülük négyen szerepeltek a zeneakadémiai fellépésen is.)

A King’s Singers aranya a mindenkori produkció, bár a karátszáma módosulhat. Ékszerek a műsorszámok, ismertek és ismeretlenek füzéreként mindig gyönyörködtetőek. A három korongot tartalmazó album műsorának összeállításakor gazdag kínálatot jelentett a félévszázadnyi repertoár (bár, tegyük hozzá, annak teljességére korántsem törekedett a tagságában cserélődő együttes), ugyanakkor az évfordulót újabb megrendelésekkel kapcsolták össze. A „jót s jól” kettős elvárásának kétségkívül eleget tettek, ugyanakkor nem tagadható, hogy a zenei utazás, amelyre invitálják a hallgatókat, némiképp kalandtúra jellegű. A „Close Harmony” programja: átiratok gyűjteménye, részben az együttes egykori és mostani tagjainak ilyen irányú tevékenységét is megörökítendő. Mondhatni, ráadásszámok, örökzöldek – vagy olyan fülbemászó dallamok, amelyeknek örökzölddé válásához épp az ő előadásuk járul hozzá. Kellemes potpourri, tagadhatatlanul.

A „Spiritual” programot ígérő második műsor vegyesebb hallgatnivaló, tér- és időbeli ugrándozásokkal, stiláris kaleidoszkóp, különböző nyelvű szövegekkel – csak az előadás színvonala egyenletesen magas. Ehhez aligha lehet egyedül üdvözítő „használati utasítást” adni; a „legolcsóbb” megoldás a spontán rácsodálkozó gyönyörködés, amikor elsikkad a „mit” szempontja a „hogyan” mellett. Lehet követni a kísérőfüzetből a szövegeket (az idegen nyelvűek mellett szerepel angol fordítás is), tudatosítva a szerzők nevét – de érdemes mazsolázni is, kiválasztva egy-egy tételt a színes forgatagból. Mert ágas-bogas korall-láncnál változatosabb a darabok egymásutánja – s mi tagadás, nem könnyű hirtelen „váltani” például Poulencről Schützre, Max Regerről Eric Whitacre-re. És nagy a veszély, hogy a belefeledkező megfeledkezik arról, hogy szerzőkhöz kapcsolja a hallottakat.

A „Secular”-kínálat talán még tarkább, annál is inkább, mivel az eredeti kompozíciók sorába átiratok ékelődnek. S voltaképp akkor tudatosodik bennünk e sziporkázó tűzijáték egyik összetevője (hogy gyors egymásutánban sorjáztak a rövid tételek), amikor terjedelmesebb mű ad lehetőséget arra, hogy kiélvezzünk valamely zenei ínyencséget. Mert azokban itt sincs hiány! Érdemes akár többször is meghallgatni egy-egy számot, miközben feltétlenül tudatosítandó a szerző neve! És később nem felesleges utánanézni, mely korból származnak a művek, hiszen egymás „tükrében” igencsak csalóka képet kaphatunk némelyikről…

Az egykori King’s Singers a zeneirodalom egészéből jó étvággyal habzsolta az időtállóan élvezhető muzsikát, és kortárs szerzőket inspirált a társasének irodalmának további gyarapítására. Az utód-együttesek akarva-akaratlanul „járt úton” haladnak, sőt, járt utakon, hiszen a sokszínűség profiljuk alapvető meghatározója. Talán csak felfedezőkedvük intenzitása csökkent, ami abban is megmutatkozik, hogy szívesen haladnak a kitaposottabb ösvényeken. Mintha megelégednének azzal, hogy énekkultúrájuk örök csodálat tárgya, zeneirodalmi „újdonságélményekről” nem gondoskodnak, és a humort is csak ritkán csillantják meg. Komfortra rendezkednek be, afféle oázist kínálnak a zenebarátoknak – de a paradicsomi nyugalom légkörét jótékonyan befolyásolná némi apró erőpróba, kísérletezőkedvű vállalkozás. A határok feszegetése, nehogy alkalmazott muzsikusokká váljanak, a hangszépség szolgálatában.

(Signum Classics – SIGCD 500)

Fittler Katalin

Örkény István: Macskajáték - Nemzeti Színház

Lassan ötven éve, hogy Örkény saját levélregényéből színdarabbá formált remekművét bemutatták Szolnokon, Székely Gábor rendezésében. Az 1971-es premiert több mint száz bemutató követte, s ma is játsszák a darabot, szerte a világon. De akár vizsgatételként, akár újságcikk formájában kerül szóba a mű, az a megállapítás, hogy ez a dráma az öregek szerelméről szól, szinte mindenütt megjelenik. Szász János rendezése most tágít ezen a nézeten. A Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán látható játék ugyanis a nagybetűs Szerelemről, annak megtörető és kíméletlen természetéről, ijesztő változékonyságáról szól.

Csupa zene az előadás. Nemcsak azért, mert Károly Katalin, a játék zenei vezetője személyesen is ott ül a zongoránál (miközben bájos konferansziéja is a Csiliben rendezett hangversenynek), hanem mert minden alkotó érzi ez élethosszig tartó érzelmi viharzás muzsikáját. A szép Szkalla lányok polgári kultúrája hatja át a Vereckei Rita által tervezett színpadképet is. A régmúltra utaló, sokágú, karos gyertyatartók, melyek hol sorban állva védik a lényegileg üres teret, hol központi csillárrá rendeződnek, valódi lánggal égnek, nem kapcsolóra működnek. Az a finom remegés, amit a lángok játéka ad, befutja mintázatával a teret megosztó, magasba nyúló, könnyedén sikló paravánokat is, melyek hol a pesti házfalakat, hol a jómód tarka tapétás szobáit, hol az emlékezet vak tükreit idézik elénk.

A nézőtéri széksorok előtt halomnyi régi fénykép hever a földre terítve. A hátfalon, hasonló barnás árnyalatban, végtelen finomsággal rajzolódnak ki időnként a múlt alakjai. Balra, ha kell, van egy kissé leharcolt, ámde hívogató okkersárga fotel, jobb oldalt kopár kis presszóasztal hubertuszos pohárkákkal, középütt, hátul meg egy multifunkcionális, sötét zongora terpeszkedik. A hangszer világok átjárójaként is működik, s óriás fánkokat zabáló fekete lyukként is megállja a helyét. A levélmonológok és a telefonos dialógok minden kellék nélkül, felénk fordulva vagy a helyzetnek megfelelő társas térben hangzanak el. A szereplőket összekötő kapcsolati háló láthatatlan zsinórjai elképesztő erővel futják be a színpadot, egy gyűszűnyi tér sincs, ami ne volna tele folyton érzelemmel.

Nagy Mari (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Szász Jánosnak az az eléggé nem dicsérhető rendezői elhatározása, hogy a káprázatos szereposztást alapnak véve, mindent a színészek testéből-lelkéből, személyiségéből indít, bravúros eredményt hozott. Örkény darabja emellett van olyan erős, hogy minden, ami az eredeti történések idejét jelzi, könnyedén van jelen a szövegben, épp úgy, mint a klasszikus művek adott kort idéző utalásai. A tejcsarnok, a társbérlet, a vonalas telefon így oly természetes a mai nézőnek, mint kard és köpönyeg vagy saru és tóga egy Shakespeare- vagy Schiller-darabban. Az meg egyenesen bámulatra méltó, hogy – annyi jól-rosszul sikerült darabfordítást – vagyis sokszorosan átszűrt – szöveget hallva az évek során – milyen lélegzetre szabott, anyanyelvi lüktetés van Örkénynek ebben a művében is. Itt nemcsak magyarul beszélnek, ebben a darabban magyarul élnek.

Szakács Györgyi jelmezei, sáljai, táskái és kalapjai dramaturgiai segédmotorokként működve szolgálják a rendező és a dramaturg (Kulcsár Edit) dinamikai elképzeléseit. Orbánné (Udvaros Dorottya) két számmal nagyobb, pasla, barna szoknyája, Giza (Bánsági Ildikó) Dior-kosztümkabátjának ékszergombjai, Paula (Tóth Auguszta) magassarkúja, egész gyűrhetetlen maga és pénzes eleganciája, Egérke (Nagy Mari) gyerekméretű, puha köntöskéje fél-fél hanggal módosítja a jeleneteket, nem beszélve a magyar művész-értelmiség ikonikus lángvörös sáljáról, mely Csermlényi Viktor (Blaskó Péter) nyakában jelenik meg egy derűs pillanatra.

Néha mintha túlságosan is síkba szerveződne a játék, de ezt csak az oldalszélen ülők érzik, akik olykor elesnek pár túloldali történés élvezetétől. Amúgy a térszervezésre jellemző valami finom ringás, amit nem csupán Giza gördülő kerekesszéke és a függöny szerepét betöltő, áttört paravánfalak mozgatása, hanem a jó ütemű ki- és bejárások sora hoz létre.

A Pincért és az ápoló fiút játszó Szeri Martin e. h. néha mintha a falakból lépne elő, pontos, kimért és kellően szertartásos. Orbánné munkába menekülő, hajszolt leányát, Ilust Katona Kinga játssza, először talán a kelleténél keményebben és darabosabban, majd mind hitelesebben. Általa értjük meg igazán, hogy fölevett ez a Csermlényi-szerelem Orbánné életében minden más érzelmet, elsöprűzte ő maga mellől a saját lányát is, s az már nem is tud visszajönni hozzá, ha akarna, akkor se.

Józsi, a vej (Mátyássy Bence) és Orbánné között van egy ismétlődő, miniatűr férfi-nő duettecske, egy bájos jelbeszéd. A fiú rendre úgy próbálná nyugtatni dúlt anyósát, hogy énekelni kezd neki valamely ismert áriácskát, amit az persze, kénytelen fogadni és folytatni is. Orbánné megszelídítése embert próbáló feladat, de Józsinak sikerül.

Az ősellenség, Cs. Bruckner Adelaida, Csermlényi Viktor kilencven éves anyjának szerepében az elbűvölően vénre maszkírozott Tímár Éva m. v. keseríti a szerelmes Erzsikét. Ez a királynői némber, túl jón és rosszon, a maga száraz, de még ma is érvényes asszonyiságában jelzi azt a végállomást, ahová eljut esetleg majd a játék többi női szereplője is. Neki már csak egy feladata van, hogy védje a maga és fia egészségét, s ezt teljesíti is. Gyöngyszem a jelenet, amelyben látható.

Nagy Marit körülbelül el lehetett képzelni Egérkének. Van azonban egy váratlan, csodásan kiépített pillanata a játéknak, amikor a figura bölcs emberségét és erejét egy levegőre tudatja velünk, s ez felejthetetlen. Akkor van ez, amikor Orbánné körül hirtelen megpördül a világ, mert rájön, hogy viszik a szerelmét, s idegességében zajosan porszívózni kezd. Pöröl, csapkod és kiabál, ám Egérke megérzi a veszélyt, szembeszáll, a nagy kiabálás közepette hirtelen lekapcsolja a masinát, s a beállt csöndben a maga mindentudó, meleg hangján rákérdez: „Erzsike drága, csak nincs valami baj?” Udvaros Orbánnéja persze elbődül, hogy „niiiiiincs”, és újra berúgja a porszívót, de mi ezzel egy emelettel már följebb kerültünk a történetben.

Tóth Auguszta ragadozómadár Paulája oly tökéletesen gonosz és önző, olyan hideg és számító, s annyira kívülről összerakott személyiségű, hogy a védekező néző összehúzza magán a kabátkát, s elrebeg valami olyasmit, hogy „A jóisten áldjon meg, csak ide ne gyere…”. Mert találkoztunk már hasonlókkal, de azok nem voltak ilyen iskolázott fenevadak, mint ez a kíméletlen fogorvosné ott fent. Egyszóval – nagyszerű alakítás ez.

Blaskó Péter ezüstös férfisármját nem könnyű elrajzolni, és nem is sikerül őt böfögő-lihegő nagyevőnek látnunk, bár van egy-két vakarózó gesztusa, ami azért elég földközelivé teszi a nagy énekest. Gyermeki ártatlansággal és önteltséggel adja meg magát a friss női rafinériának, s aki kapja, marja. Viszik, mert el lehet hitetni vele saját csáberejét. S annak nem tud ellenállni. Remekül táncol a presszó ötórai teáján, s a művelődési házi hangversenyen még énekel is, esendően, az önimádat ködében lebegve, de az álomjelenet vörös rózsacsokrát már az az igazi „bölény” szórja széjjel, akinek csak szeretnék őt látni rivalizáló asszonyai. Érvényes figura Blaskó Péter Csermlényi Viktora, s az idő előre haladtával minden bizonnyal nőni is fog még az ereje. 

Bánsági Ildikó Gizája fantasztikus erővel mutatja meg egy meg nem élt élet tragédiáját, a kiszabott sors ellenállás nélküli vállalását, s a kifosztottságot a gazdagságon belül. Amikor már itthon, a műtétnek köszönhetően föl tud kecmeregni a székből, s tesz néhány madármozdulatot, szinte mintha azt próbálgatná, milyen is lehet röptében élni az életet, ahogy azt az ő szabályokat áthágó, imádott testvére tette élete nagy részében. Amikor a játék vége felé egymást nézi és karolja a két nővér a fotel öblében, olyanok, mint két egymáshoz röppent szappanbuborék, akik a levegőben találkozva testvéresültek. Mindkettő őrzi a formáját és a mintázatát, s köztük a világaikat elválasztó, semmicske hártya van csak, amely még inkább összeköti őket.

Udvaros Dorottya és Blaskó Péter (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Nagy és bátor alakítás Udvaros Dorottya szenvedélytől sújtott Orbánnéja. Korunk szerelmes asszonya ő, akinek maga elől is rejtegetett, megkerülhetetlen bűnei szép sorban föltárulnak előttünk. Hosszú időn át viselt tág lelkiismerete egy szörnyű, hajdani percben összerándult. Férje balesete s az ő titokzatos távolléte a baj idején mindent megváltoztatott. Úgy bünteti magát, hogy egyszer s mindenkorra véget vet a megszakíthatatlannak tűnő testi kapcsolatnak. Az ágy helyét az asztal, az ölelés gyönyörét az evés és etetés szertartásos öröme foglalja el ezután. Leírhatatlan méretű érzelmi amplitúdók sora rajzolódik ki az est során többször is. S mi megrendülten visszük magunkkal az emlékét ezeknek a pillanatoknak. Erzsike százszor többet tud az életről, mint az ő okos nővére. Ő mindig is tudta, hogy lőtte főbe magát megalázott apjuk annak idején. Most meg tudja, hogy nem szabadna azt tennie, amit tesz, hisz botrány, hogy hatvan fölött is kóvályogva leskel szerelme után a sötét utcákon, de nem tehet mást. Csakhogy járt ő a napos oldalon is, s még most is érzi annak a hevét. A bevetésre készülő nőstény rikoltó harci éneke az, ahogy fején a zöld karimás csodával váratlanul fölordít: „Képzelje, kalapban leszek!” – nevet, s közben sugarakat bocsát ki magából.

A darabban nem szerepel, de szépen működik egy a mostani előadást lezáró apró, ám fontos mozzanat. Egérke nagyobb borítékot tesz le a nővérek elé, s amikor Orbánné a megfelelő pillanatban kinyitja, láthatjuk, hogy az egy gyásztávirat. Megkönnyebbülést hoz. Vége van, vége. Nem lett tehát másé se, akit ő annyira szeretett. Lélegezhetünk.

(Mint később hallottam, a távirat Giza halálát jelentette. De hozzám ez jutott el, nekem így volt erős, és így volt érvényes befejezés.)

Gabnai Katalin

Beszélgetés Hegyi Barbarával

Harminc évvel ezelőtt végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Pályája a József Attila Színházban indult, majd Marton László hívására 1996-ban a Vígszínházhoz igazolt, ahol azóta is társulati tag. Gyermekkorról, pályakezdésről, a hanggal kapcsolatos szorongásról, Los Angeles-i tapasztalatokról, hűségről, társadalmi problémákat feszegető előadásokról és az idő múlásáról is kérdeztük Hegyi Barbarát.

(forrás: Spirit Színház)

„Szeretem a pörgést, ha minden mozgásban van körülöttem. [...] A beugrások, az új bemutatók nem fárasztanak, hihetetlen energiát érzek magamban” – mondta egy nyolc évvel korábbi interjúban, de most is úgy látszik, ez az energia nem apadt, pedig az előző évad kitolódott, a mostani pedig hamar elkezdődött.

Igen, de ez mindig ilyen, és éppen az a jó, hogy így van. Ráadásul most több idő jutott a pihenésre, mint korábban, ugyanis három hetet töltöttünk a tengerparton.

Családi örökség, a génjeiben hozta magával a lendületet, a tettvágyat, a munka iránti alázatot?

Az apámat sajnos nem ismerhettem, mert három hónappal a születésem után meghalt, de úgy képzelem, ő lehetett ilyen izgága a családban.

Édesapja Hegyi Barnabás, a neves operatőr volt. Hogyan élte meg kislányként az ő hiányát, és miként tudta később elrendezni magában?

Ez olyan hiány, amivel az ember kénytelen együtt élni, de soha nem lehet elrendezni. Rengeteg kérdés merül fel bennem azzal kapcsolatban, hogy milyen ember lennék, ha élne az apám. Bizonyára másképp viszonyulnék egy csomó dologhoz. Rozi lányom tizenhat éves korában elvesztette az édesapját, de mivel mellette van Zorán, számára teljesen természetes egy férfi jelenléte a családban. Nekem nem volt az.

Édesanyja díszletépítész volt a filmgyárban. Gyakran magával vitte a forgatásokra?

Miután egyedül maradt, neki kellett eltartania, ami nem volt könnyű, sokat dolgozott, így aztán, ha azt akarta, hogy együtt legyünk, elvitt magával.

Ottani élményei hogyan hatottak? Hozzájárultak későbbi pályaválasztásához, vagy akkor még inkább az egész hangulata fogta meg?

Édesanyám elég korán egyértelművé tette, hogy ez az, amit én nem csinálhatok. Soha nem is engedte, hogy gyerekként a kamera elé álljak. Csupán egyszer tett kivételt: már tizenhárom éves voltam, amikor Mészáros Mártával kikönyörögtük, hogy az Útközben című filmben eljátszhassam a főszerepet alakító Delphine Seyrig lányát. Kérdezte, hogyan hat egy gyerekre az a világ. Számomra kezdettől fogva ismerős volt a filmgyári közeg. Ha megjelent Mészáros Márta, Jancsó Miklós vagy Bacsó Péter, bennük nem a nagy művészt láttam, hanem anyám munkatársait, azokat a kedves, mókás embereket, akikkel közvetlen viszonyban voltam.

Olvastam, hogy sokáig az orvosi pályára készült. Ezt az elképzelést mikor váltotta fel az elhatározás, hogy a Színművészeti Főiskolára jelentkezik?

Túlzás, hogy az orvosi pályára készültem, de kétségkívül vonzott, hogy segíteni tudjak más embereken. A terminális oxidáció azonban visszatartott ettől. Matematika-fizika tagozatos osztályba jártam, ahol nehéz élete volt a humán beállítottságú tanulóknak. Mivel az idegen nyelvekhez jó érzékem volt, beadtam a jelentkezésem a Külkereskedelmi Főiskolára és felvételizni akartam a Színműre is.

Az utóbbi gondolata hogyan fogalmazódott meg?

Tizenhat éves lehettem, amikor ezt kigondoltam magamban. Gimnazista koromban gyakran jártam színházba, sok előadást láttam. Egyre jobban érdekelt az önkifejezésnek az a módja, amikor az ember kiáll a közönség elé, és átadja a mások által megfogalmazott gondolatokat. Egyszer csak bejelentettem az anyámnak – aki szerencsére éppen az ágyban feküdt –, hogy színész akarok lenni, és jelentkezni fogok a főiskolára. Miután magához tért, azt felelte, hogy rendben, próbáljam meg, de el kell mennem a Külkerre is. Nagyon féltett ettől a pályától, nem akarta, hogy boldogtalan legyen a gyereke, ami teljesen érthető, én is ugyanígy félteném a lányomat. Aki ismeri a buktatóit, pontosan tudja, milyen nehéz és gyötrelmes tud lenni a színészi pálya.

Ehhez képest elsőre nem sikerült a felvételi. Megtudta akkor, hogy miért utasították el?

Persze. Meg voltak győződve arról, hogy ezzel a borzalmas hanggal nem fogom bírni a terhelést. Egyébként nemcsak a Színművészeti Főiskolára nem vettek fel, de a Külkerre sem.

A következő évet mivel töltötte?

Bacsó Péter akkor forgatta a Hány az óra, Vekker úr? című filmet, és rám osztotta az egyik fiatal lány szerepét. A filmgyárban létrehoztak egy színészgyakornoki státuszt, én voltam az egyetlen színészgyakornok egy éven keresztül, és kisebb szerepeket játszottam különböző filmekben. Ennek kapcsán kerültem a Nemzeti Színház stúdiójába, hogy fejlődjön a beszédtechnikám. Ott tanított Montágh Imre, aki nem vett fel a főiskolára, majd mégis megkapott engem növendékeként. Rájött, hogy szó sincs hangszál problémáról, egyszerűen ilyen a hangom. A beszédgyakorlatokon sokat dolgozott velem, és gondolom, javult a beszédem, mire a következő felvételire mentem. Miután felvettek, Montágh azt mondta: nézze, most már a hangja miatt biztosan nem fogják kirúgni! Fantasztikus tudású, zseniális ember és tanár volt. Egy évig tanította az osztályunkat a főiskolán, majd váratlan halála után Ságodi Gabriella vette át a helyét, tőle is sokat tanulhattunk.

Kétely nem volt önben az első felvételi kudarca után? Továbbra is hitt abban, hogy újra meg kell próbálni?

Lehet, hogy ha már az első rostán sem jutok túl, akkor feladom, de adott némi önbizalmat, hogy eljutottam a harmadikig, és ott sem azt mondták, hogy teljesen alkalmatlan vagyok. Ez arra ösztönzött, hogy próbáljam meg még egyszer.

A főiskolán könnyen magára talált? A hanggal kapcsolatos problémák, gátlások oda is elkísérték?

Fantasztikus és izgalmas négy év volt. Nagyon szerettem az osztályomat, sok mindent csináltunk együtt, éjjel-nappal dolgoztunk. Abban a kitüntetésben lehetett részem, hogy megkaptam az ország egyik legjobb hangképző tanárát, Bagó Gizellát, aki kézbe vett, és végig bizonygatta, hogy nincs semmi baj a hangommal, csak meg kell tanulnom bánni vele. Éppen ezért az operaáriáktól kezdve elénekeltetett velem mindent. Voltak persze átzokogott éjszakáim, mert az osztályfőnököm, Békés András gyakran a tudomásomra hozta a hangommal kapcsolatos fenntartásait. Sok nehézség adódott ebből, például külön kellett letennem az énekvizsgát. Néhány évvel később, amikor már a József Attila Színház tagja voltam, úgy gondoltam, mindenképpen szükségem van külső kontrollra, és kimentem Los Angelesbe, Lee Strasberg színiiskolájába. Még mindig volt bennem szorongás a hangom miatt, tudni akartam, hogy mit látnak bennem azok a tanárok, akik egyáltalán nem ismernek.

Az ajtó – Spirit Színház

Mire ébresztette rá az ott töltött három hónap?

Azt nem mondom, hogy megnyugtatott, de mégis adott valami bizonyosságot, hogy van keresnivalóm ezen a pályán.

Visszatérve a főiskolás időszakhoz, hamar szerepet kapott az Elveszett paradicsom című tévéfilmben. Ez hogyan adódott?

Mihályfi Imrével már dolgoztam korábban, és ő felfedezte bennem azt a karaktert, akit látni szeretett volna a tévéfilmben Miraként. Akkor még nem szívesen adták ki a főiskoláról a növendékeket másodévben, ezért is volt nagy dolog, hogy kimehettem. Békés András azzal indított útnak, hogy menjen, talán majd megszokják.

Az említett alkotás azért is nagy jelentőségű és megható, mert Páger Antal utolsó filmje volt, a forgatást nem tudta befejezni. Milyennek látta őt akkor?

Jó kedélyű idős urat láttam benne, aki igazi mókamester volt. Végtelenül kedves volt, de én magammal voltam elfoglalva. Nem attól féltem, hogy nem tudom eljátszani a szerepet, hanem a hangom miatt volt bennem görcs. Páger azt mondta, édes fiam, hallod, nekem is rekedt hangom van, két ilyen repedt fazék biztos sikert jelent. Nagyon jól esett a szeretete. Az első forgatási hét végén elváltunk, és másnap felhívtak, hogy Téni bácsi meghalt. Nagyon megrázó volt. Több jelenetet nem sikerült felvenni, de az alkotók úgy határoztak, mindenképpen meg kell őrizni a filmet töredék formájában, ezért az utolsó mondatokat már nem neki mondtuk, hanem a kamerának.

Hogyan került a József Attila Színházba?

Szinte minden osztálytársam a Vígszínházba ment gyakorlatra, de Haás Vander Pétert és engem Iglódi István, a József Attila Színház akkori főrendezője hívott. Őszintén szólva arra gondoltam, hogy mivel a Vígszínházba sok fiatal került, kettőnknek több lehetőség jut a József Attilában. Az is vonzott, hogy izgalmas korszakát élte akkor a színház, ott játszott mások mellett Törőcsik Mari és Garas Dezső. Be is jött az elképzelésünk, mindketten jó szerepeket kaptunk. Majd elérkezett a negyedik év, és senki nem szólt, hogy szeretne leszerződtetni. Már eléggé kétségbe estem, amikor megjelent Iglódi, és azt mondta: Hegyi, magát leszerződtetjük, és rögtön kezdhet egy musical főszereppel! Gondolkodás nélkül igent mondtam. Közben a főiskolán próbálni kezdtük az egyik vizsgaelőadást, Mrozek Tangóját Babarczy László rendezésében, és amikor elkészültünk vele, Babarczy odajött hozzám, és azt mondta, szeretné, ha lemennék Kaposvárra. Megköszöntem a lehetőséget, és közöltem, hogy már aláírtam a szerződést a József Attila Színházzal. Nagyon sajnáltam, de lehet, hogy mégis így volt jó. Ezt már sosem tudjuk meg.

Rögtön egy igazgatóváltást is átélt, hiszen Iglódi Istvánék távozása után Léner Péter vette át az irányítást.

Jó igazgató volt, sokat dolgoztunk együtt, nagyszerű előadásokat hoztunk létre. Voltak köztük drámák, vígjátékok, zenés darabok. Eljátszottam a Rokonokban Linát, megkaptam az Olympia címszerepét, bemutattuk A Pál utcai fiúkat, melynek valamennyi főszerepét színésznők alakították, én Gerébet játszottam. Néhány év után teljesen váratlanul jött a felkérés Marton Lászlótól, hogy menjek át a Vígszínházba. Úgy gondoltam, óriási dolog, hogy ott számítanak rám, és menni kell tovább.

Milyen légkör fogadta, amikor megérkezett?

Kezdettől fogva jól éreztem magam. Soha nem volt gondom a beilleszkedéssel, szerintem könnyű eset vagyok ebből a szempontból. Tudtam, hogy ha hagynak dolgozni, akkor nem lehet baj. Alapvetően csapatjátékos vagyok, szekértoló ember, aki szívesen vesz részt az egészben.

  John Gabriel Borkman – Pesti Színház (fotó: Dömölky Dániel)

Immár huszonhárom éve tagja az ottani társulatnak. Ez a hosszú ideje tartó hűség bizonyára alkati kérdés. A színház szellemiségének, a kollégáknak, a közönségnek szól, vagy közrejátszik benne a kényelem, a biztonság is?

Valóban hűséges típus vagyok. Ennyi év alatt a Vígszínház társulata a második családom lett, nehéz lenne lemondani róla. Sokat játszom más helyeken is, és rendszeresen utazom vidékre a könyveimmel, tehát nem mondhatom, hogy kényelmes ember lennék. Szeretek elébe menni a kihívásoknak.

Ezzel együtt lehettek olyan időszakok, amikor nem úgy jöttek a feladatok, ahogyan azt várta. Ilyenkor mit lehet tenni?

Szerencsésnek mondhatom magam, mert bántóan ez sosem volt jelen a pályámon, mindig adódtak megfelelő feladatok. Amikor pedig nem, akkor máshol kerestem a lehetőségeket. Így vállaltuk el például Igó Évával a Naptárlányokat a Pesti Magyar Színházban. Minden esetben első a Vígszínház, hiszen oda tartozom, de szabadidőmben, ha sikerül egyeztetni, boldogan játszom másutt, más körülmények között, ahol új kollégákkal és rendezőkkel találkozhatok. A Vígszínházban el vagyunk kényeztetve, hatalmas infrastruktúra vesz körül minket, alánk tesznek mindent. Ehhez képest vannak olyan színházak, ahol nekem kell bekészíteni a kellékeket, egyedül csinálom meg a hajamat, nincs öltöztető, súgó, egy csomó olyan dolog hiányzik, ami a Vígszínházban magától értetődő. De ezt egyáltalán nem bánom, mert kicsit visszaidézi a főiskolai éveket, másrészt nem enged elkényelmesedni. Nagyszerű, hogy Budapesten ennyiféle színházi törekvés létezhet egymás mellett. Több pénzt kellene rájuk fordítani, mert sokat tudnak adni az embereknek.

A tao körüli problémák viszont éppen ezt a sokszínűséget veszélyeztetik.

Pontosan erre céloztam az imént. Ezt nagy hibának tartom.

Megfigyelhető, hogy a Vígszínház társulatának van egy viszonylag állandó magja, ám a fiatalok között meglehetősen nagy a fluktuáció. Mindig jönnek újak, de hamar mennek is. Ők kevésbé türelmesek?

Sok oka lehet annak, hogy miért nem várnak. Ma az életünk arról szól, hogy minden gyorsan történik, és mindent azonnal akarunk. Megértem, hogy a huszonéves színészek nem várnak arra, hogy kihaljanak az előttük lévők, és megkapják a nagy szerepeket. Igazuk van, de a színházban különböző személyiségek, akaratok találkoznak és ütköznek, nem könnyű ezeket azonos mederbe terelni.

Anyaszínháza mellett a Spirit Színház több előadásában szerepel. Bevallom, amikor értesültem arról, hogy Emerenc lesz Szabó Magda Az ajtó című darabjában, nagyon meglepődtem, de látva az előadást, annyira természetesnek tűnik a jelenléte. Önnek mi jutott eszébe először, amikor megkapta ezt a felkérést?

Én is meglepődtem, biztos voltam benne, hogy Czeizel Gábor valamit eltévesztett, és Molnár Anna szerepét szánta nekem. Aztán hamar kiderült, hogy szó sincs tévedésről. Emerenc rendkívül jól megírt karakter, boldog vagyok, hogy a mondatait a számra vehetem. Mindig komfortos érzés belehelyezkedni és végigmenni azon a hullámvasúton, amit az előadás jelent. Felveszem a ruhát, és onnantól minden halad a maga útján, mert Emerenc a barátom. Ez is én vagyok. A mi szakmánkban éppen az a legjobb, hogy ennyiféle ember lehetek, minden este más figura bőrébe bújhatok.

Akkor könnyebb magára alakítani a figurát, ha közel áll az ön habitusához, gondolkodásmódjához, vagy éppen akkor, ha nagyon eltér attól?

Könnyűségről sosincs szó, mert mindegyiket meg kell oldani, belehelyezni az előadás rendszerébe. Utólag persze lehet azt mondani, hogy könnyű volt, de sokszor érezzük a próbákon, hogy nem fog összeállni, aztán túljutunk egy bizonyos ponton, és minden természetessé válik, az előadás szépen halad abban a mederben, amit kiás magának.

Sógornők – Pesti Színház (fotó: Gordon Eszter)

Amikor másodszor is megnéztem Az ajtót, a Pesti Színházban bemutatták Ibsen John Gabriel Borkman című darabja. Gunhildot játssza benne, ő is kérlelhetetlen asszony, kemény, mint az érc, mondja róla a férje, Borkman. Bennem valahogy összekapcsolódott a két figura, noha más világot képviselnek.

Igen, Gunhild világa egészen más, mint ahogy más az ő keserűsége is. Emerenc egy tömbből faragott, monolit személyiség, amit kimond, az úgy van. Valami mélyen emberi van benne, olyan természetes gondolkodásmóddal rendelkezik, amiről mára leszoktunk, és idegennek, már-már kegyetlennek tűnik, miközben nagyon pragmatikus. Gunhild vibrálóbb személyiség lehetett valamikor, az átélt fájdalom hatására azonban a saját vélt vagy valós igazságába menekül. Értem az indokait, de a módszereit nem feltétlenül tudom elfogadni. Valló Péter, a John Gabriel Borkman rendezője üres térben gondolkodott; közel áll hozzám ez a letisztult, fegyelmezett, lényegre törően forgalmazó, kissé rideg világot megjelenítő előadás.

Legutóbbi bemutatója a Spirit Színházban az Öröm és boldogság volt. Székely Csaba darabja, mely a másságról, annak elfogadásáról, illetve elutasításáról szól, eredetileg egy független társulat számára íródott. Mennyire mutat más irányba, mint a Spirit eddigi, jórészt biztonságra törekvő produkciói?

A Spirit sosem törekedett biztonságra. Több ilyen típusú darabot tűznek műsorra, a program messze túlmutat egy kis magánszínház bevett repertoárján, Perjés János igazgató felvállalja, hogy az előadások bizonyos társadalmi kérdéseket feszegetnek. Számomra színészként is nagyon fontos, hogy a szerepeken keresztül beszélni tudjak olyan ügyekről, amelyek mellett ki tudok állni. Szükség van arra – jelen esetben a homofóbia kapcsán –, hogy a nézők, akik hajlandóak megnézni az előadást, szembesüljenek a saját korlátaikkal és előítéleteikkel. A színháznak az a dolga, hogy reflektáljon arra, amiben élünk. Néhány évvel ezelőtt, amikor a Vígszínház Házi színpadán bemutattuk a Fátyol nélkül című darabot, rendkívül érzékeny pillanatban reagáltunk a menekültválság felerősödésére. Az iraki asszonyok sorsán keresztül érzékelhető, kik is valójában azok az emberek, akik elhagyták az otthonukat, és akiktől félnünk kell, mint a tűztől. Megrázó volt átélni bizonyos élethelyzeteket és fájdalmakat, de ez is része a mindennapoknak, és először muszáj megismerni a másikat, csak utána szabad törvényeket hozni és ítélkezni.

Az éneklés végigkíséri a pályáját, olyannyira, hogy néhány évvel ezelőtt férje, Zorán rávette, lépjen fel a koncertjén az Arénában tízezer ember előtt. Úgy gondolom, hogy ez sem bírt kisebb téttel, mint egy-egy színházi előadás.

Utólag visszagondolva az Aréna volt a kisebbik baj. Először a Művészetek Palotájában kellett énekelnem, fogalmam sem volt, hogyan élem túl. Zorán behúzott a csőbe, és már nem lehetett kihátrálni. Mindenesetre valahogy túljutottam rajta, utána dolgoztunk a lemezen, és beljebb voltam, mire az Aréna-koncertre sor került. Emlékszem, amikor Zorán kimondta a nevemet, a közönség tapsolt, és megéreztem tízezer ember energiáját, ami olyan erős kisugárzással bírt, hogy valósággal felemelt és felhúzott a színpadra, átvettük egymás rezgéseit. Leírhatatlan ez az érzés. Utána persze el kell kezdeni énekelni. Az biztos, hogy könnyebb beszélni róla, mint megcsinálni.

Mikve – Pesti Színház (fotó: Almási J. Csaba)

Közismert, hogy a színházon kívüli kikapcsolódást – családja mellett – a főzés jelenti. Ez valamiképpen kapcsolatba hozható a színészettel? Gondolok például arra, hogy mindkét esetben létrehoz valamit, s azt felkínálja másoknak, akik azonnali visszajelzést adnak.

Így van, hiszen a főzés is sikerélményt ad, emellett jó közeget teremt arra, hogy az emberek együtt legyenek és beszélgessenek. Ma, amikor nem szánunk elég időt egymásra, ez különösen fontos. Ráadásul a sok megbetegedés, allergia, emésztőrendszeri probléma jelenléte mellett komoly létjogosultsága van annak, hogy mindenki el tudja készíteni a saját ennivalóját, ne kényszerüljön rá a mások által jól vagy rosszul előállított ételekre. Ezek miatt igazi szenvedélyemmé vált a főzés, szeretek kísérletezni a konyhában, mindig kipróbálok valami újat mások és a magam örömére. Jó lenne, ha minden család összeállítaná a saját szakácskönyvét azokkal a receptekkel, amelyeket számunkra kedves, már nem élő rokonainktól tanultunk. Ha például elkészítjük a nagymama húslevesét, olyan, mintha ő is velünk lenne az asztalnál. Végtelenül egyszerű, de sokat ad, mert vissza tudunk hozni a múltból valamit, amit elveszettnek hittünk.

Für Anikó Psota Irén-díja kapcsán elmondott laudációjában Mácsai Pál így fogalmazott: „olyan természetességgel vált életkort is – és ezzel szerepkört –, ahogy a folyótorkolatban az állóvízbe siklik át egy csónak”. Azért idézem, mert az ön pályáját figyelve ugyanezt érzem. Belül is ennyire könnyen éli meg, hogy múlik az idő?

Azt mondta egyszer Várnai Péter, a Vígszínház akkori művészeti titkára, hogy úgy tudom leginkább megőrizni magamat, ha nem kell kort váltanom, de játszani kell valamivel fiatalabb és jóval idősebb szerepeket. Szerintem ez okos gondolat. Emerenc például sokkal öregebb nálam, és segít az átmenetben, hogy eljátszhatom. Szokták mondani, hogy a mai ötvenes nők a régi negyvenesnek felelnek meg. Túl az ötvenen mindent tudok még és mindent tudok már csinálni. Ilyenformán nem érzem, hogy bántana az idő múlása. Egyelőre jól bírom energiával.

Az interjút készítette:

Ménesi Gábor