Színjátszófesztiválokról

A műkedvelő színjátszásnak nézetem szerint alapvetően két fajtája van: az egyikbe azok a csoportok tartoznak, amelyek elsősorban azért csinálják, mert jól esik nekik, tagjaik jól érzik magukat együtt. A többiek ambíciója ennél kicsit több: ők nem pusztán a maguk örömére játszanak, előadásaikkal igyekeznek másoknak is örömöt szerezni. Nagyszerű falusi színjátszó együttesek működtek például országszerte már a kormány által 2015-ben meghirdetett Pajtaszínház Program előtt is – olyan nagy hagyományú fesztiválokon lehetett-lehet látni ezeket olykor, mint a Vasvári – ma már nemzetközi – Színjátszó Fesztivál, vagy az ugyancsak majd’ két évtizede működő Magyar Művek Szemléje. Ilyen szívmelengető műkedvelő együttesként ismertem meg annak idején a mai celldömölki Soltis Lajos Színház jogelődjét, a Sitkei Színkört – az együttes idén, 2020 februárjában ünnepli 40. születésnapját, és 2019-ben rendezte meg tizedik alkalommal a SLOSZT-ot, a Soltis Lajos Színházi Találkozót. E fesztivál egyedülálló értéke, hogy valóban találkozó, s maguk a házigazdák (akiké immár az ország egyik legjelentősebb független színházi műhelye) olyan előadásokat hívnak meg, amelyeket értékesnek tartanak, illetve olyan alkotóközösségeket, amelyeknek a munkáit nagyra becsülik. Így aztán az évek során kialakult egy nagyszerű szakmai kapcsolatrendszer az itt fellépő társulatok között: az inárcsi KB35, a győri RÉV Színház, a Trainingspot Társulat – hogy csak néhány együttest említsünk a vendéglátókén kívül – ma már rendszeresen hoz létre koprodukciókat, kíváncsiak egymásra, tanulnak egymástól. A Liliomfi című előadást például a k2 Színház rendezőpárosa, Fábián Péter és Benkó Bence hozta létre a társulattal (immár harmadik alkalommal dolgoztak meglehetős sikerrel Celldömölkön), amelynek alkalmi tagja vendégként a Szellemfit játszó Ivák Bence (Trainingspot), Szilvai professzorként Szivák-Tóth Viktor (KB35), Kamillát pedig Ecsedi Erzsébet, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház művésze alakítja, aki többször rendezte a Soltis Színház stúdiósait s tanította is őket.

A Soltis Lajos Színház ugyanis igen eredményesen gondoskodik az utánpótlás-nevelésről is: stúdiósaik nagyszerűen szerepeltek például a legutóbbi Országos Diákszínjátszó Fesztiválon (ODF) Pécsett, ahol megosztott fődíjat kaptak Mielőtt meghaltál című előadásukért, amelyet Nagy Péter István rendezett – ő ma a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős koreográfus-rendező hallgatója, s a Soltis Színház stúdiójában kezdte az ismerkedést 16 évesen a színházcsinálással. És hogy mennyire összeér ebben a szférában minden mindennel: az ihlető művel, Elise Wilk A Zöld Macska című drámájával Nagy Péter István a Vasvári Nemzetközi Színjátszó Fesztiválon találkozott 2018-ban, a Kulissza Alkotóműhely izgalmas előadásában, ahol is együtt zsűriztünk – nyilván akkor kapott kedvet a darab átdolgozásához és színreviteléhez.

Amúgy a vasvári fesztivál is egy sajátos, karakteres miliő, ahol értelemszerűen sokkal szélesebb a paletta a formanyelvet, stílust, indíttatást tekintve, mint akár a SLOSZT-on, akár az Országos Diákszínjátszó Egyesület fesztiválján. Elég az Érmihályfalván (Románia) működő Móka Színjátszó Körre utalni, amely a maga közegében szinte kőszínházi funkciót lát el az évi 2-3 bemutatójával, magyar szerzőket, az utóbbi időkben Székely Csabát, Molnár Ferencet játszva. Előbbinek a Bányavirág című műve jobban állt nekik, merthogy jobban ismerik a darab világát, sokkal otthonosabban mozogtak benne, mint Molnár Ferencében. A Bányavirágban minden megszólalás hiteles volt, az emberismeret, az életismeret volt a fedezet. Nem baj persze, hogy tágítják a horizontot, a sajátjukat és a nézőkét is, ha kellő önreflexió, önkontroll kíséri a folyamatot.

Vagy ott van a felvidéki Nánai Színjátszó-csoport a maga lehengerlő komikuspárosával (Góra Róberttel és Piski Erikkel) – minden megbocsájtható nekik, ha nagyon sok, amit csinálnak, akkor is, mert elementáris játékkedvük egyszerűen ellenállhatatlan. És ugyanakkor ott van évek óta Vasváron a hajléktalanok színháza különböző formációkkal, felnőtt és gyerekekkel közös csoporttal (gödi AHA Színpad, tatabányai Bütyök Színjátszoda) s a katalizátorral, Füsti Molnár Sándorral, azaz Fecskével. Előszeretettel dolgoznak fel Móricz-műveket – tudják, értik, érzik azok súlyát, igazságait. Némelyiküknek hihetetlenül erős a jelenléte a színpadon.

Vagy ott van a Felhőjárók Mozdulatszínház Százhalombattáról, amely a Sérültekért Alapítvány ellátottjaiból létrejött, a gesztusok, a testbeszéd nyelvén megrendítő egyszerűséggel, tisztasággal beszélő együttes. Ég és föld között című, mindössze 30 perces előadásuk érzelmekről, kapcsolatokról, magányról, szeretetről, együttérzésről meghatározó nyitánya és élménye volt a legutóbbi fesztiválnak – katartikus. Más lett tőle az ember – kicsit jobb, kicsit érzékenyebb, mint azelőtt. Nem kevésbé volt maradandó hatású a szombathelyi Alternatív Képszínház mindössze 9 perces etűdje az A csitári hegyek alatt című népdalra, az Egy végtelen történet. Nem interpretáció ez, a darab formálódik a szereplőkhöz – az értelmi fogyatékkal élő közreműködők előadásában még drámaibb a konklúzió, mint a feldolgozott dalé. És ott volt a legutóbbi vasvári fesztiválon ugyanakkor például a gödöllői Club Színház szarkasztikus Jarry-átirata, a Dr. Übü; abszurd tragikomédia alcímmel egy keményen társadalomkritikus szatíra, kórházi közegre adaptálva a történetet. A megfeleltetés nem minden ponton működött hibátlanul, de a közlendő, valamint az emberi megfigyelések pontossága s az előadás humora átlendítette a nézőt az efféle fenntartásokon. És ott van évek óta Vasváron a grúz Experimental Theatre – láttunk már tőlük egy izgalmas, néhány szereplőre redukált Macbethet például, legutóbb pedig egy Ionesco-abszurdot, A kopasz énekesnőt, vizuálisan is lenyűgöző előadásban. Nem tematikus fesztivál tehát a vasvári, a másságok a sokszínűségben mutatkoznak meg, érvényesülnek és hatnak. A sokféleségben mindenki másmilyen, s e másságok egyenrangúak. A vasvári Nemzetközi Színjátszó Fesztiválon ezt nem kell deklarálni, ott ez természetes.

A diákszínjátszás óhatatlanul homogénebb ennél, merthogy nagyjából az iskolás korosztályhoz kötött. Az Országos Diákszínjátszó Fesztiválon ugyanakkor az is megmutatkozott, hogy az iskolatípus, indíttatás, motivációk, ambíciók különbségeiből adódóan mennyire eltérő utakon járhatnak ezek a csoportok is. Olyannyira, hogy nehéz is összemérni őket. Nem véletlen, hogy az ODF-en legutóbb mindkét zsűri – az előadások mennyisége miatt ugyanis két szekcióban zajlott a program – megosztva adta ki a fődíjat, nagyon különböző stílusú, habitusú előadásoknak. (Örültem, hogy a zsúfolt időbeosztás ellenére módom volt látni a párhuzamos, „zöld” szekció fődíjasait is – két nagyon más színházi világ, de a maga formanyelvét tekintve mindkettő hiteles. Az egyik a már említett Mielőtt meghaltál a Soltis Lajos Színház stúdiósaival, amelyből szinte krimiként bontakozik ki a történet a középiskolások életérzéséről, élethelyzeteiről szólva, a másik a Vörösmarty Gimnázium és a Keleti István Művészeti Iskola produkciója, a Pippin, Perényi Balázs és Szalai Ádám rendezésében – egy szellemes zenés szatíra a hatalom s az alattvalók működéséről, viszonyáról, az emberi jellemről, önismeretről sok-sok öniróniával a játszók részéről. Előbbi eszközhasználatában, vizuális „terét”, megoldásait tekintve professzionális előadás, utóbbi „klasszikus” diákszínjátszás, művészeti iskolás fokon.)

A „kékek” szekciójában is nagyon eltérő volt a két fődíjas – indoklásunk szerint az Utas és holdvilág című előadás (Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium és Keleti István Művészetoktatási Intézmény) a Szerb Antal-mű érvényes megszólaltatásáért részesült elismerésben, a Lámpagyár című (Berze Nagy János Művészeti Szakgimnázium, Pécs) pedig a színészi hitelességet megalapozó kreativitásért. Hogy mit jelent érvényesség és hitelesség egy színházi előadás esetében, nehéz egzaktan megfogalmazni – nem véletlenül vitatkoztunk sokat a két produkció megítéléséről, s döntöttünk úgy, hogy nem döntünk egyik javára sem a másik ellenében. Számomra valami olyasmiről van szó, hogy nemcsak az eredeti regény szellemiségét, az abban megfogalmazódó kérdéseket, megjelenített életérzést stb. képes visszaadni a maga összetettségében a más formanyelvet használó művészeti ág (vagyis a színházi előadás), hanem saját közlendőjévé tudja lényegíteni, hozzátéve akár kommentárként a maga reflexióit is. Az Utas és holdvilág esetében ez történt; el tudtam hinni az élet értelméről s a halál mibenlétéről filozofáló tizenéves játszók őszinte kamasz-önsajnálatát és mindennek ironikus eltartását, s hogy pontosan értik azt, amiről beszélnek. Színészi hitelességen is ilyesmit értek – önazonos szereplőket, hamis hangsúlyoktól mentes megszólalásokat, szerep és alakítójának pontosan értelmezett kapcsolatát. A legárulkodóbb a tekintet – ebben az előadásban nem látszott hamisság senkiében. Miként a Lámpagyár szereplőinek tekintetében sem – emellett ott az atmoszféra volt rendkívül erős és az olyan kreatív teátrális gesztusok, amilyen például egy kapucnis felső a kisgyerek jelzéseként, majd a felnőtt én jelölésére szolgáló ruhadarabként.

(És mindemögött mégis van valami megfoghatatlan. Nem vette észre például az ember, hogy Turi Péter beugró az Utas és holdvilágban, azt viszont igen az OÁ, Avagy a pólyában egy gyermek jelezte, hogy valami baj van című előadásban – amelyet maguk hoztak létre a játszók Gombkötő Juli irányításával –, hogy nem lehet nem észrevenni személyes kisugárzását.)

A színészi hitelesség kulcsa talán az őszinteség, kinek-kinek mindenekelőtt önmagával szemben, legyen szó akár professzionális, akár műkedvelő játszóról. Ez hiányzott árulkodóan például a veszprémi Lovassy Színpad (Lovassy László Gimnázium) Viszonyok és változások című előadásából, a komoly szembenézés a mégoly komikus helyzetekkel, miközben látszólag színjátszó önmagukról szólt volna az egész. Hogy a színpadi történésekben a Szentivánéji álom című darabot próbáló szereplők vajon mit akarnak elmondani Shakespeare művével, miért éppen ezt választották, az nem derül ki, csupán szerelmi és társulati konfliktusok kerülnek felszínre a munka során (a legcsekélyebb valódi feszültség nélkül). Meglepő volt hát a konklúzió, ami valahogy így hangzott: Hozzuk rendbe a világot!

A Dankó Pista Nevelő – Oktató Központ keretében, Biriben működő Terne Cserhaja Színkör tagjai tisztában vannak önmagukkal és a környezetükkel, érződött ez abból, ahogyan Demarcsek Zsuzsa rendezővel magukra igazították Pintér Béla Parasztoperáját, Se istenem, se hazám címmel. Számomra ez az előadás volt a legfelkavaróbb élmény ezen a fesztiválon a benne sűrűsödő élettapasztalat s annak felvállalása okán. No meg a nézőtéri reakciókat tekintve.

Ritka erős színpadi jelenléte van például Benke Larának, aki e Parasztopera-átirat Julikája. A „Julikát játssza”, „alakítja” és hasonló kitételek sehogyan sem jöttek kézre, egyik sem illik az ő nagyon erős, önazonos színpadi jelenlétére, jóllehet a legjobb női alakítás díjának nevezzük az elismerést, amelyet ő kapott meg a kék szekcióban. Ami a jobbára művészeti középiskolák diákszínjátszóiból álló közönséget illeti, eleinte mérhetetlenül elkedvetlenítettek az egyenetlen színészi játékot, a szokatlan, olykor suta gesztusokat kíméletlen nevetéssel szankcionáló megnyilvánulásaik. Az előadás erejét, emberi-alkotói hitelét igazolta ezek elcsendesedése majd eltűnése. Mondhatni persze, hogy csupán őszinte volt a publikum, csakhogy ebben a szituációban nem „avatatlan” „civilekként” ültek a nézőtéren a diákok. Jó lett volna megbeszélni velük ezt az „élményt”, ám a fesztivál egyik újítása volt, hogy külön beszélgettek moderátor közreműködésével a játszók egymás előadásairól, s külön konzultált a zsűri az előadások felnőtt létrehozóival – egyidőben. Így csak a díjkiosztó záróeseményen tudtam utalni arra, hogy az egymás iránti figyelemre, érzékenységre nemcsak a színpadon játszva van szükség, hanem a nézőtéren ülve is – ám utólag visszagondolva, nem biztos, hogy tisztában voltak vele, mire célzok.

Értem én, hogy miért találták ki ezt a formát a beszélgetésekre a szervezők – furcsa atmoszférája tud lenni, amikor a színjátszók tanárait, csoportvezetőit „osztja” a zsűri a társulat, tanítványaik jelenlétében – valójában a tévedhetetlen kioktatást semmilyen körülmények között nem kedvelem. Ugyanakkor a szakmai őszinteségre meg szükség van. A celldömölki Soltis-fesztiválon erre találtatott ki néhány éve, hogy ne is zsűritagokként, inkább beszélgetőtársakként hívjanak meg szakembereket, akik persze a találkozó végén döntenek a díjakról is, de alapvetően a cél a közös gondolkodás a látottakról egy moderátor segítségével s az előadást megnéző valamennyi színjátszóval közösen. Ennek eredményeként létre tudott jönni egy olyan alaphangulat, amelyben őszintén, érdemben lehetett véleményt mondani, eszmét cserélni egymás munkájáról. Kivételesnek mondható ez az attitűd nemcsak a színházi életben – a POSZT-on évek óta azon dolgoznak, hogy minél inkább a közönségtalálkozókra hajazzanak a „szakmai” beszélgetések –, de a közéletben is. Pedig ha valamire, hát éppen erre volna a legnagyobb szükség. Az őszinte, érdemi diskurzusra.

Szűcs Katalin Ágnes

Ádámok és Évák ünnepe 2020

A Nemzeti Színház hetedik éve teremti meg a lehetőséget a középiskolás színjátszók számára, hogy az Ádámok és Évák ünnepe alkalmával az iskolai létből átléphessenek egy teljesen más dimenzióba, egy napra nekik adva a színház nagyszínpadát. A kezdeményezés, amely eredetileg a Szolnoki Szigligeti Színháznak köszönhető, mára országos diákszínjátszó mozgalommá fejlődött. Minden évben más téma köré szerveződik az előadás. A feldolgozandó egységek sorsolás útján találnak gazdára. Az idei évben 12 bibliai történetet elevenítettek fel, értelmeztek újra a fiatalok és felkészítő tanáraik. A feladat nagysága, a hely szelleme olyan teljesítményre ösztönözte a gyerekeket, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Tanárként a hétköznapok szépségeit, de gyötrelmeit is megélve, a motiválatlanság vádjával illetett kamaszokat tanítva az ilyen pillanatokat ajándékként éljük meg, ezekből az élményekből töltekezünk.

Passió – Dózsa György Gimnázium és Táncművészeti Szakgimnázium

A program az elhúzódó próbák miatt jelentős csúszással indult, a hozzátartozók türelmesen, elnézően várakoztak, szurkoltak a sikerért. A tizenkét iskola 247 diákjának családtagjai, barátai, tanárai megtöltötték a nézőteret. A rövid megnyitó során a színház igazgatója említette, hogy a rendezvény méltó A Magyar Kultúra Napjának ünneplésére is, az egybeesés nem véletlen. Felment a függöny, és kezdődött a tizenkét bibliai részletet feldolgozó, állandóan forgásban lévő előadás. Forgott a gépezet a teremtéstől a feltámadásig és azon túl is, a színpadi technikai megoldás így vált szimbolikus értelművé, Madách művét is megidézve. A kivetítőn láthattuk, hogy melyik iskola következik és milyen témát dolgoz fel, így a különálló produkciók megszakítás nélkül egységes alkotássá állhattak össze. A hangulatot nem rontotta a vetélkedés szelleme, hiszen ez nem verseny, hanem lehetőség, nincsenek nyertesek és vesztesek, ezt a program végén a szakmai zsűri tagjai is hangsúlyozták. Nem vártunk el tökéletességet, szakmai profizmust, számos pillanatban mégis kaptunk. A drámatanárok munkáját színészmentorok is segítették, a történetekben felmerülő örök emberi témák nagyon változatos formában kerültek színpadra. Az ősidők óta kimeríthetetlen és megfejthetetlen férfi−nő viszony humoros, kritikus, érzelmes és tragikus megvilágításban is megjelent, kezdve a bűnbeeséstől Sámson történetén át Dávid bűnéig. Csábítás és árulás, hit és kétség, bűntudat és megbocsátás hol ősi színekben, hol modern eszközökkel kifejezve jelent meg. A múlt néha szinte észrevétlenül csúszott át a jelenbe, a Sámsont alakító fiú például gördeszkán érkezett a saját történetét feldolgozó bibliaórára. Akár ma is játszódhatnának a jelenetek, amelyek a családról, a szülői szerepről, testvérféltékenységről szóltak. A szerepekkel való cseppet sem érzelemmentes azonosulásnak köszönhetően ezekben a pillanatokban egészen kiváló színészi teljesítményt láthattunk. Érdemes kiemelni ezek közül a modern író−olvasó találkozóba ágyazott József-történetet és a tékozló fiú hazatérését. A legbensőségesebb, legszebb téma az anyaság, mely talán sehol sem hordozza magában olyan mélyen az élet tragikumát, mint a Bibliában. Születés és halál elválaszthatatlan, archaikus világképet tükröző, kerek egységét egy nagyon szép, szimbolikus előadás adta vissza, melyben az Ómagyar Mária-siralom szövege is megszólalt.

Mi lehet fontosabb egy drámatanár számára az önismeret fejlesztésénél? Úgy tűnt, a rendezés tudatosan arra törekedett, hogy nyomon követhető legyen a jellemfejlődés útja: a poklok poklát megjárva, a legmélyebb pontot elérve felemelkedni, megszabadulni gőgtől, előítéletektől, gyarlóságtól. Mindenkiben van egy kicsi Józsefből, Naámánból, Dávidból, Saulból. Több jelenetben, köztük a kenyérszaporítás történetében is hangsúlyt kap a félelmetes erejű, könnyen befolyásolható tömeg, üldözőből pillanatok alatt üldözött, barátból ellenség lesz. A Jézus keresztre feszítését színre vivő előadás nagyon kifejező módon, mozgással, drámai szövegmondással adta át ezt az üzenetet.

Passió – Dózsa György Gimnázium és Táncművészeti Szakgimnázium

Az előadássorozat művészi kifejezőeszközei közül fontos megemlíteni a festészet segítségül hívását. Jézus születése kapcsán megelevenedik M. S. mester műve, a Mária és Erzsébet találkozása, de asszociálhattunk Botticelli művészetére is. Az Utolsó vacsora című előadás állóképpel idézte Leonardo Da Vinci művét. Nagyon igényesnek, odaillőnek éreztem az egyes jelenetekhez kötődő zeneválasztást is. Klasszikus zene, szólóhangszeren majd énekhangon megszólaló archaikus népdal, többszólamú kórus, ógörög nyelven énekelt autentikus dallam is melengette a szívünket. A produkciók bizonyították, hogy kommunikálhatunk klasszikus versekkel – amire szintén volt példa –, zenével, festményeken keresztül is. Mozgás és szövegmondás kifejező összehangolására is kiváló megoldásokat láthattunk az est során, és nem csak a tagozatos középiskolák munkáiban, ahol a drámások képzésének része a kreatív mozgás. A táncosok külön produkciói még sokat hozzátettek a művészi élményhez. Színek, anyagok, leplek rituális cselekedeteket idéztek meg, szimbolikusan szóltak gyászról, fájdalomról, megtérésről, hitről, életerőről. Sokunkban ébresztettek bizakodó gondolatokat a magvető példázatának lámpácskái, a Passió feldolgozását záró, színpadon kívülről érkező lányok kék ruhái és az utolsó produkció földszínei.

Az est végén a négytagú zsűri tagjai felváltva méltatták a produkciókat, értékeket kiemelve, bíztatva, tanácsokat adva. Gondolataik közül a zsűri elnökének zárómondatát emelem ki, miszerint a színházak jövője miatt érzett aggodalmunkat enyhítheti a színpadon álló diáksereg látványa. Tanárként ehhez a gondolathoz és az egyik példázathoz csatlakozva remélem, hogy marad elég magvető is, és még nem olyan köves a talaj.

Gelesz Andrea

A cikkben említett, 12 előadás: 1. Lónyay utcai Református Gimnázium és Kollégium: Bűneset (felkészítő és mentor: Pintér Szilvia ), 2. Sztehlo Gábor Evangelikus Gimnázium: József és testvérei (felkészítő és mentor: Pintér Szilvia), 3. Váci Piarista Gimnázium: A leprás Naámán története (felkészítő tanár: Bartáné Győrfi Marianna, mentor: Mészáros Martin), 4. Erzsébetvárosi Kéttannyelvű Általános Iskola, Szakiskola és Szakközépiskola: Sámson története (felkészítő tanár: M. Kecskés András, mentor: Rubold Ödön), 5. Deák téri Evangelikus Gimnázium: Dávid, aki új lehetőséget kap (felkészítő tanár: Korompayné Sebestyén Nóra, mentor: Rácz József), 6. Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola drámatagozat: Jézus születése (felkészítő tanár: Herold Eszter, Varga Kata, Berényi Andrea, Törőcsik Tamás, Zuti Krisztián, mentor: Herczegh Péter), 7. Szentendrei Református Gimnázium: A tékozló fiú (felkészítő tanár: Sipos Dávid, mentor: Söptei Andrea), 8. Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium Budakeszi: Kenyérszaporítás (felkészítő tanár: Jámbor Erzsébet, mentor: Rácz József), 9. Óbudai Waldorf Gimnázium: A magvető példázata (felkészítő tanár: Hegedűs Ágnes, mentor: Szép Domán), 10. Madách Imre Gimnázium: Utolsó vacsora – Gecsemáné kert (felkészítő tanár: Dancs István), 11. Dózsa György Gimnázium és Táncművészeti Szakgimnázium: Jézus kereszthalála és feltámadása (felkészítő tanárok: Szmrecsányi Ildikó koreográfia, Benkovics Sándor, Kocsis Nándor dramaturgia, rendezés), 12. Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola Tánctagozat: Saul megtérése (felkészítő tanárok: Gera Anita, Asztalos Dóra koreográfia, Szurmik Zoltán szövegkönyv, Szent-Ivány Kinga, Nieselberger Ádám osztályfőnök, mentor: Bakos- Kiss Gábor).

A szakmai zsűri elnöke: Balogh Géza rendező, színháztörténész, bábtörténész, író, dramaturg. Tagjai: Rideg Zsófia, a Nemzeti Színház dramaturgja, Sepsi Enikő, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán a Művészettudományi és Szabadbölcsészet Intézet alapító vezetője, egyetemi docens, Szabó Sebestyén László színművész, a Nemzeti Színház társulati tagja, 2019-ben Junior Prima-díjas.

Portré-interjú Sardar Tagirovskyval

Az úrhatnám polgár óta furdal a kíváncsiság, vajon mivel veszi rá színészét, hogy három órán át fél lábon álljon a színpad szélén, némán. Megkaptam a választ. Sardar Tagirovsky az a típusú ember, akinek ehhez – majdnem – elég egy szelíd mosoly. Sanszos, hogy vele bármely színházi társulat azonnal együtt tud lélegezni.

(fotó: Herbszt-Véner Orsolya)

Már az izgalmas, hogy kazanyi születésű orosz-tatár. Ezer szállal kötődik ma is az orosz kultúrához, mint mondja, ez a lelki identitása, holott korát nézve már igazi multikulturális közegben nőtt fel, létezik. Hatéves volt, amikor szülei Magyarországra költöztek, mert beteges fiuk gyógyulására jobb esélyt láttak itt. Igazuk lett. Nem egyik percről a másikra szakadtak el otthonról, tíz éven át ingázott a család. Édesapja ma már természetgyógyászként praktizál, de hosszú út vezetett idáig a régészeten, a festészeten, a matematikán és az orvosláson át. Nagyapja dokumentumfilm-rendező volt, édesanyja eredetileg újságíró, aztán maga is a természetgyógyászat területén vállalkozott. Húga a Buddhista Főiskolán tanul, a tandíjat a Guccinál keresi, eladóként.

Békés, megnyugtató élmény Tagirovskyval egy délutánt átbeszélgetni. Rokonszenves fiatalember, azonnal képes bizalmat kelteni. Nyitott, érdeklődő, empatikus. Érdekes volt megfigyelni, hogyan kommunikál, alkalmazkodik az adott környezetben az adott helyzethez. Elfogadó és toleráns. Persze érződik rajta a szláv virtus, könnyen elképzelem, hogy a próbák során szélsőséges indulatok uralkodhatnak el rajta, pacifista, européer kisugárzása ellenére. Tapasztaltam, súlyt fektet arra, hogy ne sértsen meg ok nélkül másokat, pillanatnyi indulatból, múló szeszélyből. Mert ebben magának már volt része. Nem nyalogatja a sebeit, de számon tartja az ütéseket, s folyamatosan tanulja, hogyan kell majd a következőknél ügyesen kitérni. Talán szakálla teszi, de van valami Lennonos feelingje: Make love, not war. Tisztelettudó, hálával beszél minden mesteréről, mesterkéltség nélkül. Szép gondolatai vannak és kerek mondatai. Lassan és átgondoltan fogalmaz. Ha eltereltem a szót, akkor is visszatért, befejezte megkezdett mondatát, gondolatát. Nem fogja soha elfelejteni, hogy itthon (ami már otthon neki) nem vették fel a Színművészeti Egyetemre, sokszori próbálkozásra sem. De evidens számára, hogy az életéért maga felel, s azt tehet vele, amire csak képes, maga pedig azzá formálódik, amire gondol.

Egy modernkori céhlegény. Tíz éven át képezte magát, négy helyen, három országban, hogy választott hivatására felkészüljön, tökéletesen megfeleljen a szakmai elvárásoknak, kihívásoknak. Nem elégedett meg azzal, ami kéznél volt, kockáztatott, hogy ismereteket, tudást szerezzen. Feltétlen híve a kölcsönös eszmecserének, a gondolatáramlásnak. Nem ítélkezik.

Munkái, színpadi víziói alapján azt hinném, egy fantaszta. De nem. Közgazdasági tanulmányai realitásérzéket adtak neki. Számára nem gond összedobni egy üzleti tervet, egyáltalán, művész létére előre tervezni, elgondolni azt, mi lesz. Nem a mának él, abszolút látja a holnapot és a holnaputánt is.      

Autonóm, valóban független művész, aki nagyon érti azt, amit Trofimov mond a Cseresznyéskertben: „…a lelkem minden percben, éjjel-nappal mindig tele volt valami megmagyarázhatatlan előérzettel. Érzem, hogy jön a boldogság, Ánya, már látom, ahogy közeleg...”.

Tavaly októberben Raszputyin életének egy fiktív történését dolgozta fel Szatmárnémetiben, szilveszterkor Csajkovszkij életéről egy újragondolt Diótörőt rendezett – érzelmi asszociációs balettként – az RS9-ben, márciusban Csehov Három nővérét állítja színpadra Celldömölkön, a Soltis Lajos Színházban. Közben szakmai mesterkurzusokat tart és magát is folyamatosan képezi, Szentpétervár – Róma – Párizs között ingázva.

Hol végezted a középiskolát?

Kecskemétre jártam, az ÁFEOSZ Kereskedelmi, Közgazdasági Szakközépiskolába (sic!), ahol minden nyári gyakorlaton szorgalmasan könyveltem, cégbíróságra jártam és igen sok gazdasági társaságnál megfordultam.

Innen startoltál a színház világába?

Igen. Középiskolás koromban Kecskeméten sokat jártam színházba. De meghatározó, sőt megmaradó színházi élmények már Pesten értek, amikor a Shakespeare Színiakadémiára jártam¹. Ekkor láttam a Radnótiban A kriplit, aztán Bodó Viktor Ledarálnakeltűntemjét, ami sok ihletet adott nekem, és nagyon szerettem még Ascher Tamás Ivanovját is, de voltak más gyönyörű munkák is, de ezek maradtak meg legjobban.

Az úrhatnám polgár – Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy (fotó: Jakab Lóránt)

Hogyan kerültél a Shakespeare Színművészeti Akadémiára?

Az iskolai színházlátogatásokat általában borzalmasan untam, nem értettem, hogy azok az emberek a színpadon miért csinálnak úgy, mintha én nem lennék ott a nézőtéren. Jobban szerettem a filmeket, az egy felvállalt illúzió volt. Látsz a „dobozban” már nem létező, régen felvett embereket, akik eljátszanak egy cselekményt, ami a vágás segítségével viszonylag hitelesnek tűnik. Úgy éreztem, hogy ennek van némi igazsága, míg a színházét ekkor még nem láttam. Mindig az volt az érzésem, hogy engem kihagynak. Nem azt hiányoltam, hogy leszóljanak nekem a nézőtérre, hanem azt, hogy az egész nem nekem szól, s itt nem feltétlenül az adott témákra gondolok.

Könyvelős és unalmas színházba járással teltek a középiskolás évek?

Nem éppen, lázadó gyerek voltam, kaszinóztam. Dolgoztam is középiskolásként, éjszaka a konzervgyárban, és a rágógumi gyártásból is kivettem a részem, ami az egyik legkegyetlenebb munka volt, amit valaha is megtapasztaltam.

Engedték a szüleid?

Elváltak, én pedig ügyesen tudtam manipulálni a bűntudatukat emiatt, s kontroll nélkül, a fájdalmukat kihasználva ellógtam otthonról.

Kaszinóra kellett a pénz?

Nem, inkább segíteni akartam a környezetemben élő, nehéz sorsú embereknek.

Nyertél?

Eleinte igen, aztán nagyokat vesztettem. Főleg számítógépes alapon működő rulett-játékot játszottam. Néha ültem vagy 30 órán át, s összeírtam minden lehetőséget, aztán mentem játszani. Majd egy kisebb maffiózó társaság felkért…

Térjünk vissza gyorsan a Shakespeare Színművészeti Akadémiához…

A középiskolában nemcsak kaszinóztam, csajoztam is, s ellógtam minden kötöttségtől, több tantárgyból majdnem bukásra álltam szinte végig, de közben verseket is írtam. Egyszerűen akkor sem bírtam, ma sem bírom a rendszerek közé szorításom, pedig már látom, hogy valójában szükség van a rendszerekre. Szerencsémre az iskola sem akart velem eltölteni még egy évet, mindenki úgy volt vele, valahogy menjek már el. Nem is forgattam a Nagy Felvételi Könyvet, hiszen nem volt vihető pontszámom, így csak a Shakespeare Színművészeti Akadémiára jelentkeztem színészképzésre, mert ott nem kellett pontot vinni.

De felvételi csak volt, kik tanítottak?

Volt, kétfordulós. Tanított Tímár Éva, Gombár Judit (akiktől nagyon sokat tanultam), Dávid Zsuzsa, Kovács Dénes, az osztályfőnököm és mesterem Gyöngyösi Tamás volt. Negyvenen jártunk két osztályba. Apám állta a hároméves tanítás költségét, én meg minden évben szorgosan jelentkeztem a színműre, de sohasem vettek fel. Jelentkeztem színésznek, rendezőnek, filmrendezőnek, dramaturgnak, minden megvolt.

Maradt valami tapasztalás a sok-sok felvételiről?

Én eleve szorongó típus vagyok, Volt olyan tanár, aki nagyon emberien viselkedett, és volt olyan, akinek a rendszer keménysége szent volt és áthághatatlan. Talán ez a természetes. Az alapvető görcsök nem itt születtek, azok régen bennem voltak, de a felvételiken, az irgalmatlan versenyhelyzet alatt megerősödtek. A szakma nagy része arról szólt, ha te „shakespeare-es” vagy, akkor téged lenézünk. Legalábbis én így éreztem. Arra emlékszem, hogy 2004 és 2007 között folyamatosan abban a félelemben léteztem, hogy én semmit nem érek, sehol nem vagyok, sőt nem is leszek ebben a szakmában. Hiába tapasztaltam, hogy vannak az akadémián értékes dolgok, nem figyeltek az ottani fiatalokra. Lehet, ez alakította ki bennem azt az attitűdöt, hogy ma már erőmhöz és a lehetőségeimhez képest mindenkinek segítek, mindenkire figyelek, főleg a fiatalokra. Pedig nekem ehhez sem hatalmam, sem tőkém nincs. De úgy érzem, ez alapvető feladata lenne az idősebb generációnak. De ma is sokszor arról szól minden ebben a szakmában, hogy a saját tanítványainkat és azokat nyomjuk, akik egy ideológiai blokkban vannak velünk. Nem tudunk kockáztatni.

Raszputyin – Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat (fotó: Süveg Károly)

Pályakezdőként hogyan szerezted az első munkád? Segített valaki?

Jelentkeztem Ascher Tamás balatonföldvári nyári-táborába. Jónak találta azokat a jeleneteket, amelyekben játszottam, és rendezhettem is a táborában, a Meggyeskertből különböző részeket. Itt jött a fordulat bennem a rendezés irányába, bár már a Shakespeare Akadémián is színre vittem egy – inkább – színpadi kísérletet az utolsó évben, egy Oidipus előadást. Következő nyáron újra visszamentem Ascher táborába, de még mindig bizonytalan voltam, mert nem vettek fel rendező szakra. Ő biztatott, hogy keressek olyan embereket, akikkel együtt tudok gondolkodni, s csináljam, csináljuk azt, ami foglalkoztat, ne gondolkodjak feltétlenül a hagyományos képzési keretekben. Ascher Tamás tábora csak kétszer tíz nap volt, de számomra a személye, az ott tanultak, látottak meghatározóvá váltak. Elkezdtem pincékben dolgozni, s csináltunk egy Játszunk Oidipust! című drámát, ami végül is egy jó előadás volt, főleg Bodó Viktor Ledarálnakeltűntem című darabja ihlette. „Komoly helyeken”, így a Zöld Macskában adtuk elő, majd később a Sirályban. Szerencsénkre kíváncsi volt rá néhány szakember, közöttük például Karsai György tanár úr is. Áttörésre persze nem került sor, még az amatőröknél is amatőrebben dolgoztunk, sehol nem jegyeztek. Aztán bekerültem a Budapest Bábszínház Stúdiójába, ahol bábszínészként végeztem, újra három évet tanultam. Ez most visszaköszön, 2020 tavaszán bábos osztály prózai előadását rendezem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahová engem nem vettek fel. Ez a gesztus az egyetem tanárai: Meczner János és Ellinger Edina részéről nagyon fontos számomra, az, hogy bizalmat szavaztak nekem. Nagyon jó osztálynak tartom a harmadéves bábosokat, szerencsésnek érzem magam, hogy velük dolgozhatom. A bábszínházi évek alatt Olaszországban is rész vettem képzésen, négy évig rendszeresen visszajártam Paolo Antonio Simioni színészmesterség tréningjeire Rómába, aki Sztanyiszlavszkij módszerét és a Strassberg metódust oktatja a saját szűrőjén keresztül.

Színészként felléptél valaha?

Igen, de csak külföldi produkciókban. A Tyrant, a StrikeBack sorozatokban, epizódokban és az Inferno című filmben. Sőt a Kofola ötvenéves jubileumi reklámjának én voltam a főarca Csehországban. Ekkor inkább külföldre jártam sokat, eljátszottam ezekben a sorozatokban kis szerepeket, és ebből egész jól megéltem. Egy háromnapos forgatásért annyi fizetést kaptam, mint ma egy rendezésért. Erősen próbálkoztam rendezőként is, de már az elején értek kudarcok…

Mit tartasz kudarcnak?

Több előadásom is megbukott, soroljam? Abban, hogy pénzügyi bukás, abban nem hiszek, szerintem mindent el tudnék adni, lehet, jó marketinges lennék. Nekem azt jelenti a bukás, ha valamit magam, magamban nem vittem végig. A bukás számomra az, amit én belül annak élek meg. Igaz, kevés olyan előadásom volt eddig, amire teljes szívből azt merném mondani, hogy lelkiismerettel volt időm azt az apró részletekig kidolgozni. Talán most, a Raszputyin² volt az első olyan darab, ahol majdnem végig nyugodtan tudtam dolgozni. Pedig már Sepsiszentgyörgyön is voltak jól sikerült munkáim, de éretlenebb voltam.

Te választottad Szőcs Géza darabját vagy a színház ajánlotta?

A színház javasolta, s én azért vállaltam el, mert egyik mesterem, Paolo Antonio Simioni színre vitte Olaszországban, s engem kért fel bábos rendezőnek. Amikor Bessenyei Gedő István igazgató felajánlotta a lehetőséget, akkor úgy gondoltam, ez egy jel, amire rá kell harapnom. Én lényegében mindig ezekből a jelekből élek. Ezen túl is érdekelt Raszputyin személye, meg kicsit tartottam attól is, ha most nem fekszem neki, nem lesz több felkérésem. Hisz a pesti körforgásban egyáltalán nem vagyok benne, bizonytalan, hogy merre, hol tudok dolgozni.

Az eset – Szigligeti Színház, Nagyvárad

Akkor beszéljünk a „bukásaidról”…

Sepsiszentgyörgyön a Tamási Áron Színházban öt előadást rendeztem. A Meggyeskert, az Úrhatnám polgár, a Chioggiai csetepaté – magam is úgy ítélem meg – jól sikerült. De a Tamási Áron regényéből készült Zongota 2016-ban, ami harmadik munkám volt a színházban, nem igazán jött létre, és hiába dolgoztam át, nem sikerült. Vállalom, hogy nem mentem végig rajta következetesen. De félig-meddig idesorolom a Matei Vişniec, A. P. Csehov, Shakespeare és Euripidész szövegei alapján készült Nyina, avagy a kitömött sirályok törékenységéről című előadást,³ ahogy Molière: A versailles-i rögtönzés avagy a majmos ház című munkámat⁴ is. Bár ez utóbbi előadás bekerült Románia legjelentősebb fesztiváljára, az FNT-re (Festivalului Naţional de Teatru). Számomra az igazi mélypont, a valóban bukás az volt, hogy Sepsiszentgyörgyön az utolsó közös munkánk, a Lüszisztraté 2018-as szilveszteri bemutatóját követően elvesztettem a társulat egy részének a bizalmát, és eljutottunk oda, hogy már nem dolgozunk együtt. Tudomásul vettem, hogy én rendezőként „addig vagyok jó, amíg jó vagyok”. Megtapasztaltam, elfogadtam, hogy időnként emberektől és alkotóktól el kell majd szakadnom, akármennyire is szeretem őket. Az igazi szakmai bukás persze a Nemzeti Színházban a Figaró házassága avagy egy őrült nap emléke című előadás volt. Sokat jelentett, hogy bizalmat kaptam Vidnyánszky Attilától, aki az utolsó pillanatig támogatott a munka során, miközben nyilvánvalóan látta a produkció veszélyeit.

Azért azt bukásnak nem nevezném. Tény, nézőként nehezen lehetett az előadással együtt menni, de az alapötlet, az álom  az álomban nem volt rossz, s nekem megmaradt Szűcs Nelli színpadi jelenléte. Emlékeim szerint, az alkotói kreativitást senki nem vitatta, csak ahogy az előbb fogalmaztál, a kritikusok sem látták, hogy végig vitted volna… és valóban, talán az intézmény is, ahol az előadás született, szerepet játszott ebben.

A „szakmától” olyat kaptam, hogy a fal adta a másikat. Biztos vagyok benne, ha egy magyarországi rendezőről lett volna szó, egy olyan fiatalról, aki az egyetemről jött ki és van köze, kötődése az itteni szakma képviselőihez, az nem kap akkora dorgálást, mint én. Azonnal elővett a sajtó, és rögtön politikai színezetet kapott az egész. Ami a Magyar Narancsban megjelent, az élesen megmaradt bennem.⁵ Pár hónapra rá beszélgethettem a cikk írójával, Tompa Andreával, az már jó élményként maradt meg. A Nemzeti Színházban dolgoztam határon túli, orosz-tatár rendezőként, és először döbbentett meg, hogy így „vehetnek elő”. Hiszem, hogy a szakma nem lehet ennyire kíméletlen és kegyetlen alkotó emberekkel, ahogy azt is gondolom, hogy az utókor majd máshogy fog értékelni egy-egy megmaradt produkció láttán sok mindent.

Ezek szerint olvasol színikritikákat…

Igen, de nem az érdekel, hogy jót vagy rosszat írnak rólam, hanem az, hogy én abból mit tudok tanulni, profitálni. Amikor úgy érzem, hogy sikerült valamit megtanulni más értő, elemző véleményéből, örülök, hogy olvastam. De amikor nincs semmi, amiből építkeznem lehetne, akkor elfecsérelt időnek tartom. Tény, a Figaró házassága avagy egy őrült nap emléke alatt magam is végig feszengtem, egy kisebb térben próbáltunk, aztán hirtelen át kellett vinnünk a nagyszínpadra a produkciót, amire öt napunk volt. Ebben még nem volt gyakorlatom. Ez persze a rendező felelőssége, s nem is vitatom, hogy én mint az előadás rendezője talán akkor és ott nem találtam meg az utat a nézőkhöz. Utóbb úgy látom, győzött a bennem élő megfelelési kényszer az útkeresés szenvedélye felett.

Mielőtt a method acting képzett színészeként könnyet csalsz a szemembe, azért azt szögezzük le, hogy 2015 óta – amikor a POSZT-on Meggyeskert rendezésed nagy visszhangot váltott ki – te egy sikeres és szakmai figyelemnek örvendő fiatal rendező vagy Magyarországon is, akivel szemben jogosan vannak művészi elvárások. A „szakma” figyelt a munkádra, nagyon is. A Színházi Kritikusok Céhétől a 2015/2016-os évadban az Úrhatnám polgár több jelölést kapott az éves szavazáson, ha végül „csak” a legjobb jelmez díját hoztátok is el, a 2017/2018-as évadban pedig a legjobb zenés/szórakoztató előadás díját a Chioggiai csetepaté nyerte el. Abban az évadban, amikor a Figaro házassága avagy egy őrült nap emléke is színre került a Nemzeti Színházban.

Igen, a Figaro után megrendezhettem a Chioggiai csetepatét Sepsiszentgyörgyön, az Idiótát Debrecenben és a Don Quijote Second Handet Újvidéken, Szerbiában. Ez utóbbit a legjobb munkáim egyikének tartom, de nem lehetett hosszú élete. Ha úgy veszem, egy bukás, a Figaró házassága avagy egy őrült nap emléke után jött egy felívelés, a Chioggiai csetepaté. Valahogy ez mindig így van velem, lefelé, felfelé, de már nem engedhetem meg magamnak, hogy egy bizonyos szint alatt „hozzak világra” produkciót.

Meggyeskert – Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy (fotó: Kálmándy Ferenc)

Sepsiszentgyörgyön 3:2 a mérleged, de elváltak útjaitok, milyen volt a kezdet?  

Az igazgató, Bocsárdi László hívott, mert a tanárom, mesterem volt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, harmadéves voltam rendezőszakon, amikor megcsinálhattam nála a Meggyeskertet. Az volt a diplomarendezésem, vizsgamunkám. Mai napig az egyik legkedvesebb. Ez volt az első igazi rendezői megmérettetésem, a szerzőt imádom, a társulat nagy része akkor és ott a családommá vált. Így éreztem. Igaz, ma már teljesen másképpen rendezném meg az előadást, de éppen ez Csehov zsenialitása. A csapat több tagjának, köztük Pál Ferenczi Gyöngyinek különösen sokat köszönhetek, tűzön-vízen át küzdött értem. Legutóbb, a Raszputyin után is felhívott, ami nagyon jól esett.

A tavalyi év nagy kollektív színházi élménye volt – már aki elzarándokolt érte egy éjszakára Szentendrére – Az ember tragédiája minden szempontból rendhagyó feldolgozása egy lelkes, fiatal csapattal. Több Ádám, több Éva, múzeumi tér, interaktív színházi este. Terveztek-e még közös színházi munkát vagy egyszeri alkalom volt?

Hosszú évek óta dédelgetett álmom volt ez az előadás, talán már az ötödik verziója volt a fejemben. A Szentendrei Ferenczy Múzeumban Gulyás Gábor múzeumigazgató valamennyi pénzt félretett nekünk. Ha a szokásos rutinnal jött volna létre, nem lett volna rossz egy színész díjazása egy hónapra, de mi 4-5 hónapot próbáltunk. Nagyon hálásak voltunk a lehetőségért. A Diótörőt az RS9-ben támogatás nélkül hoztuk létre, mi költünk rá. És megint hálás vagyok, Lábán Katalinnak, hogy helyet adott és emberi mód bánt velem, velünk. Mindkét munka szerelem, nemcsak részemről, de az alkotótársaim részéről is. Ha úgy veszem, innen nem visznek, hanem hoznak pénzt, mert a próbák során abból élnek, amit más munkákból megkeresnek. Hosszú távon az a cél, hogy létrehozzunk egy csapatot, akikkel hasonlóan gondolkodunk, rendszeresen együtt játszunk, ahogy azt Ascher Tamás már rég tanácsolta. Tavaly decemberben Szentpéterváron a Mesteri Stúdió Műhely Harmadik Nemzetközi Színházi Fesztiválján felolvasószínházi estet tarthattam, az igazgató, Grigorij Kozlov meghívására. Fantasztikus csapat vett körül. A három színésznek, akik Hubay Miklós Elnémulás című drámáját interpretálták, három napja volt a tanulásra. Iszonyatos energiát fektettek ebbe a majdnem kísérletbe. Valami efféle profizmusra, szakmai alázatra vágynék én is egy csapattól, akikkel együtt dolgozhatom és persze magamtól is. Szentpétervár amúgy is elvarázsolt. Úgy tűnik, visszamehetek jövőre rendezni.

Miből élsz? A hivatásod iránti szerelemből nem lehet…  

Most vannak adósságaim. Főleg az utazások és a szétszórt életem miatt, mert én mindig visszamegyek a rendezéseim színhelyére, bütykölök még kicsit rajta. Nyilvánvalóan vannak olyan helyek, ahol jó pénzt tudok kérni, de olyanok is, ahol nem is mernék, mert nem szeretném, ha nehézséget jelentene a színháznak az én ottlétem. És igen, van, ahol ötödáron dolgozom, és van, ahol ingyen. Most rendezni tudtam az adósságaim nagy részét, mert Szatmárnémetiben tisztes díjazásom volt. De úgy vagyok vele, élni is szeretnék kicsit. Igyekszem minden hónapban tartani fizetős szakmai tréninget, hogy fent tudjam tartani magam, ne függjek másoktól. Úgy tűnik, van rá kereslet.

Mit jelent ez pontosan?

Ahogy már utaltam rá, létre hoztam egy csapatnyi emberrel a Flowchestra Nemzetközi Művészeti Bázist, hogy 2020-ban nemzetközi és hazai színházi és filmes mesterek kurzusait szervezhessem, szervezhessük Budapesten. Elsősorban, hogy a formálódó csapatom, a Laboratorium Animae tagjai egy adott időtávon, két éven belül részt vehessenek Európában 8-10 nemzetközi tréningen, fejlődjenek, tanuljanak másoktól. De azt is szeretnénk, hogy bárki más számára is elérhetővé váljanak művészszakmai kurzusok Közép-Kelet-Európában. Igyekszünk ezt profi mód előkészíteni. Hiszek abban, ha évente lenne 50-60 kurzus a világ nagy mestereivel (például Matei Vişniec, Anatolij Vasziljev, Andrei Şerban, Oleg Zsukovszkii, Paolo Antonio) és hazai mesterekkel is, ez megvalósulhatna üzleti alapon. Abban is bízom, hogy fiatal tehetségek is tudnak majd kurzusokat tartani, hogy embereket, művészeket ne csak a már elért eredményeik alapján ítéljünk meg, hanem legyünk kíváncsiak a fiatalok más típusú tudására is. Úgy képzelem, minden jelentkező kiválaszthatja majd azt a mestert, aki élete adott periódusában a legközelebb áll hozzá. Most még ez is szerelemből, ambícióból épül. De ennek hamarosan üzleti alapokon kell állnia. Nem akarok szórakoztató előadásokat csinálni, s ehhez meg kell teremtenem a gazdasági alapot. A Raszputyin nem szórakoztató produkció, de mégis hiszem, hogy nemzetközi téren is mozoghatna. Nem akarok ábrándozni, annak idején én az Úrhatnám polgárról is azt hittem, hogy megállná a helyét európai közegben, de én ezt nem tudtam leszervezni magamnak. Fel kellett ébrednem, hogy kell egy saját bázis, egy gazdasági társaság, ami ezt felvállalja, menedzseli, amiben üzletileg is érdekeltnek kell lennem, nemcsak művészként. Nagyon szívesen lennék egész évben a színházi csapatommal, de inkább megyek rendezni oda, ahova hívnak, mert meg kell teremtenem a pénzügyi alapot. Nem tudok abban részt venni, ami ma itthon folyik, baloldal, jobboldal és mindenki harcol mindenkivel. Én szeretnék Budapesten egy olyan nemzetközi bázist, ahol csak a szakmai szempontok érvényesek, kivétel nélkül mindenkire. Érzem azt is, hogy teljesen széthullóban van ez a szakma. Nagyon szomorúan állapítottam meg, hogy nekem soha semmi esélyem nem lett volna – s ez nem feltétlenül a tehetség hiánya –, ha a hivatásomban nem lenne káosz. Ez a szomorú igazság.

Milyen munkakörülményeket tartasz te ideálisnak?

Évi két bemutató itthon és egy külföldön, de úgy, hogy arra a csapatommal készülhessek 3-4 hónapot és hívhassak vendégművészeket is.

Sardar Csodaországban?

Valóban úgy gondolom, hogy előbb fogok dolgozni a világ bármely pontján, mint itthon bárhol. Pedig a Katona, a Radnóti, az Örkény és még sok színház munkái nagyon imponálóak számomra, azokba a műhelyekbe talán vágynék is. De nem tudom, hogy egyáltalán tudják-e, hogy én vagyok. Persze tudom, vannak velem nehézségek, mert a pályámat nem biztonsági körként futom, és nem dőlök a kardomba, ha megbukik egy előadásom. Pont abban a korban vagyok, hogy nincs már meg bennem a huszonévesek lendülete, de még a negyvenévesek biztonsága sem. Minden formálódik, bizonytalan, még mindig pályakezdő vagyok, de talán a megszerzett tapasztalataimból már tudok adni is valamit.

Sokan a fejemhez vágták, hogy nem kellett volna kétszer rendeznem a Nemzetiben Vidnyánszky Attilánál. De engem rajta kívül senki más nem hívott Magyarországon, s engem az ő munkái – amit láthattam – lenyűgöztek. A Figaró házassága avagy egy őrült nap emléke után hívtak meg Debrecenbe rendezni 2018-ban, ahol megcsinálhattam az Idiótát, és most remélem, újra együtt dolgozhatok majd a debreceni társulattal.

Te kopogtattál bárhol is?

Nem jelentkeztem sehova, engem mindig csak hívtak. Megtörtént, hogy Budapesten nevesebb színházakból felhívtak igazgatók, hogy dolgozzak náluk, de aztán mégsem hívtak többé. Biztos kiderült, hogy dolgoztam a Nemzetiben, s nem jött több telefon. Amitől most boldog vagyok, hogy a Színház-és Filmművészeti Egyetemről 2019 elején Bagossy László meghívott egy kurzusra. Volt lehetőségem megmutatni magamat és magam is megismerhettem embereket, aminek az lett a következménye, hogy idén rendezhetek is náluk. Tudom, hogy meg kell teremtenem egy közeget magamnak. Ha én belépek bárhova, embereket látok, nem politikai oldalakat és elveket, hanem érzékeny, gondolkodó lényeket, akiknek megvan a saját indokuk arra, hogy miért állnak ezen vagy azon az oldalon. Ez a szakma különösen nehezen érti meg, hogy mindenkinek van egy saját életútja. Lehetetlen a politikával foglalkoznom, mert beszűkít, behatárol. Most készültünk a Diótörőre, s emiatt szégyellnem kéne magamat, hogy nem aktuálpolitikai előadást rendezek? Azért, mert engem most Csajkovszkij élete és zenéje érdekel? Ezért én most áruló vagyok?

Miért érdekel téged éppen most Csajkovszkij?

A zenéjét hallgatva azt érzem, hogy kapcsolatom van hozzá. Ugyanígy voltam az Idiótával. A világa megfogott, és lassan kezdtem rájönni arra, hogy az Idióta én magam is lehetnék, és emiatt bennem ez a történet jelen idejűvé tudott válni.

Mit láttál legutóbb színházban?

Két Tartuffe-öt. Egyet Grigorij Kozlov rendezésében, Szentpéterváron pár napja, és éppen tegnap láttam a Bocsárdi rendezte előadást a Katonában.⁶ Mindkettő tetszett, de két homlokegyenest más előadásról van szó. Aztán láttam egy novoszibirszki Három nővért Athénban. Most az az egyik kedvencem. Süketnémán játsszák végig a szereplők az egész előadást, hat órában...

Akkor az feküdt neked…

Nem, én nem szeretem a hosszú előadásokat nézni, csak csinálni. (nevet) Új munkám, a Három nővér sem lesz annyira hosszú, de mindenképpen egy izgalmas és számomra is új világ születik. Remélem, sikerül megmutatnom egy rendhagyó és varázslatos csehovi szűrőn keresztül – ami talán az élet szűrője maga –, hogy a celldömölki társulat milyen kiváló munkát végez. A premierre március elején kerül sor, de előtte, február közepén két jubileumi előadást tartunk Celldömölkön, mert a Soltis Lajos Színház a fennállása 40., míg a Szentendrei Teátrum az 50. évfordulóját ünnepli, sőt, Csehov is évfordulós, 160 éve született. A premierre március 7-én kerül sor.

Az interjút készítette:

Cseh Andrea Izabella

Jegyzetek

¹ A Shakespeare Színművészeti Akadémia 2002 és 2015 között működött, OKJ-s színészi képesítést adva, hároméves képzés keretében.

² Szatmárnémeti Észak Színház Harag György Társulat, Szőcs Géza drámájának a bemutatója 2019 októberében

³ 2015, Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház

⁴ 2017, Temesvári Csiky Gergely Színház

⁵ Tompa Andrea: Átlátszó a dívány, Magyar Narancs, 2017/47

⁶ 2019 december közepén került sor a beszélgetésre.

A kezdetek kezdete*

Ha társaságban szóba kerül a kérdés, melyik az első magyar nyelvű dráma, a jelenlévők jó eséllyel Balassi Bálint környékén – azaz a XVI. század végén – kezdenek keresgélni, ha nem még későbbi időket és szerzőket említenek. A bizonytalankodás leginkább talán annak köszönhető, hogy az irodalom- és színházkedvelők az első magyar nyelvű dráma kategóriájában eredeti magyar szövegek után kutatnak emlékezetükben, és azok közül is inkább olyan művekre gondolnak, amelyek akár ma is szerepel(hetné)nek a színházak repertoárján.

A XVI. század második felében ugyanakkor már jó néhány magyar nyelvű drámai alkotás keletkezett, köztük a magyar drámatörténet számos jelentős művével, amelyek azonban sok tekintetben eltérnek mind a mai értelemben vett eredetiség, mind az általános felfogás szerinti színpadszerűség kritériumaitól.

A korszak leghíresebb darabjai fordítások-adaptációk. Bornemisza Péter Magyar Electrájának már a címe is árulkodó, de Balassi nevezetes Szép magyar komédiája is átdolgozás: a költő egy olasz szerző pásztorjátékát adaptálta. Az ezekből az évtizedekből való legismertebb hazai iskoladráma, Szegedi Lőrinc Theophaniája szintén sorvezetőt követ, egy német egyetemi tanár hasonló című munkájának átültetéseként.

Említhetjük továbbá a kor hitvitázó drámairodalmát – például a protestantizmus eszmerendszere mellett érvelő Sztárai Mihály-műveket – éppúgy, mint az ismeretlen szerzőjű Komédia Balassi Menyhárt árultatásáról című szatírát (amely talán egy vallási tartalmú színdarab közjátékaként íródott). Mindegyik darab azt példázza: egy drámai mű a saját kora kánonjába illeszkedve nagyon is eltérhet a prototipikus színpadi alkotásról vallott kortársi elképzeléseinktől.

Ez bizonyos tekintetben a legrégebbi magyar drámáról is elmondható, amely egy latin nyelvű munka átdolgozásaként született valamikor a XVI. század elején.

A kezdetek kezdetén

Váratlanul hangozhat: a legelső magyar nyelvű dráma egy kolostori használatra szánt kódexben maradt fenn. A korszak anyanyelvű kódexei vallási vonatkozású szövegeket tartalmaznak, többek között szerzetesi szabályzatokat, tanításokat, prédikációkat, példabeszédeket, imádságokat, bibliafordításokat. Érdekes a története, miként került ezek sorába egy drámai alkotás is.

A XVI. század első negyedében készült kézírásos kötet, amely az utókortól a Sándor-kódex elnevezést kapta, valószínűsíthetően domonkos apácák számára íródott. A benne összegyűjtött különböző műfajú munkák a test kísértéseit és a szüzesség kérdését állítják középpontba. A kódex második szövegegysége egy alig több mint tíz lap terjedelmű dráma.¹ Három körösztyén leányt ragadtak volt el az törökök – így indul a mű, amelyet kezdő szavai alapján Három körösztyén leány címen tartunk számon. A munka forrása Hrotsvita német apáca X. században írt latin nyelvű alkotása.² Hrotsvita – az ókor utáni első női alkotó a világirodalomban – több más műve között hat drámát írt, amelyeket a neves német filológus, Konrad Celtis fedezett fel és adott ki 1501-ben Nürnbergben. Ezek egyikét választotta ki a Sándor-kódex névtelen szerkesztője, hogy magyar nyelven a kolostori apácaközösség rendelkezésére bocsássa.

Hrotsvita műve egy ismert legendát dramatizál: három fiatal nőnek mártírhalált kell halnia, mert ellenszegülnek Diocletianus római császár parancsának, hogy tagadják meg keresztény hitüket. A magyar nyelvű mű pontosan visszaadja a Hrotsvita-dráma cselekményét: a császár megpróbálja ígérgetéssel meggyőzni, fenyegetéssel kényszeríteni a három lánytestvért, hogy hagyják el hitüket, de kudarcot vall, ezért bebörtönözteti őket. Mivel a leányok a továbbiakban sem hódolnak be az uralkodói akaratnak, meg kell halniuk. Megaláztatásukat és a földi létből való távozásukat isteni csodák övezik, mártírként dicsőülnek meg.

A tartalmi egyezés mellett a latin és a magyar nyelvű mű között számos különbség is megfigyelhető. Ilyen például, hogy az adaptációban a cselekmény a XVI. század elejének a török által fenyegetett miliőjében játszódik. A magyar szövegváltozat továbbá lényeges szerkezeti újítással is él: a szereplők megszólalását minden esetben idéző főmondat vezeti be, vagyis a műben mindvégig jelen van egy történeten kívül álló narrátor.

Ha részletekbe menően megvizsgáljuk mindazokat a tényeket, amelyeket az átdolgozott, lefordított, a kódexbe bemásolt mű elárul magáról, arra az óvatos következtetésre jutunk, hogy az eredeti drámának először egy szintén latin nyelvű átdolgozása készülhetett el, majd az ismeretlen fordító ezt tette át magyarra, hogy az ugyancsak ismeretlen másoló beírhassa a Sándor-kódexbe. Nagyon érdekes, összetett kérdés, hogy mi lehetett a szerkezeti átalakítás oka, illetve hogy miért is tekintendő drámának a narrációval kísért magyar nyelvű mű. (A témák részletezését l. Az első magyar nyelvű dráma című tanulmányban, amelyet az 1. lábjegyzetben megadott kötet tartalmaz).

Bár nincsen információnk róla, hogy a darabot a kolostorban közösen – akár szerepekre osztva – felolvasták volna, az bizonyos, hogy a szöveg nagyon is kínálkozott erre. De akárhogy történt is, az emelkedett tartalmú mű betöltötte feladatát: jeles példázatot nyújtott az apácáknak. Különleges hozadékként pedig – igaz, ekkor még csak igen szűk körben hozzáférhető alkotásként – megszületett az első magyar nyelvű dráma, amelynek latin változatával, korabeli kiadásának köszönhetően, az európai olvasóközönség ugyanezekben az évtizedekben ismerkedett meg.

A Három körösztyén leányt 1874-ben adták ki a Nyelvemléktár című sorozat Sándor-kódexet is tartalmazó kötetében; a betűhű átirattal együtt a kézirat hasonmása több mint száz évvel később jelent meg.³ A dráma olvasati – mai helyesírásra átírt – változata a huszadik század eleje óta több kötetben is helyet kapott.

A hasonmás, a betűhű és az olvasati szövegváltozat együttesen 2018-ban jelent meg először. Az átiratok némileg különböznek a korábbi kiadásokban olvasható munkáktól; lényeges, hogy az olvasat a nyelvtörténeti szempontok minél következetesebb érvényesítésével készült. A latin nyelvű forráskézirat először jelenik meg Magyarországon, ennek mai fordítása pedig szintén hiánypótló mű. A kötet – a további szövegváltozatokkal, a jegyzetanyaggal és a tanulmánnyal együtt – azt a célt szolgálja, hogy a régi irodalmi művek iránt érdeklődő közönség minél sokoldalúbban megismerkedhessen az első magyar nyelven megszólaló drámával.

Dömötör Adrienne

*A cikk interneten az e-nyelvmagazin tudományos ismeretterjesztő portál Színház és nyelv című rovatában jelent meg: http://e-nyelvmagazin.hu/2019/04/25/magyar-dramak-a-regisegbol-a-kezdetek-kezdete/

Jegyzetek

¹ A szöveg eredetijét, betű szerinti átiratát, olvasatát, a forrásszöveg eredetijét, valamint a műhöz kapcsolódó tanulmányt is tartalmazza egy nemrégiben megjelent könyv: Dömötör Adrienne: Három körösztyén leány – az első magyar nyelvű dráma, Balassi Kiadó, Budapest, 2018. Ugyanitt – Szentgyörgyi Rudolf munkájaként – a forrásszöveg betű szerinti átirata és mai fordítása is olvasható.

² Katona Lajos: Hrotsuitha Dulcitiusának régi magyar fordítása, Irodalomtörténeti Közlemények 10 (1900): 385–402.

³ Volf György (kiad.): Nyelvemléktár II. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Hivatala, Budapest, 1874. 227–232, ill. Pusztai István – Korompay Klára (kiad.): Sándor-kódex. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 1987.

Nem biztos, hogy irodalmárok kapásból válaszolni tudnának a kérdésre, melyik volt az első magyar nyelvű dráma. Dömötör Adrienne „a kezdetek kezdetéhez” visszanyúló írása ebben segít eligazodni. A köztudatban az első jelentős magyar drámaként Katona József Bánk bánja él, az első kiemelkedő, máig ható drámai költeményként pedig Madách Imre műve, Az ember tragédiája, amelyet legutóbb Sardar Tagirovsky vitt színre nyáron a szentendrei Ferenczy Múzeumban. (Az előadásról 2019/11-es számunkban olvasható D. Magyari Imre írása.) A kazanyi születésű, orosz-tatár származású, kisgyermekkora óta Magyarországon élő rendezővel, aki Sepsiszentgyörgyön, Nagyváradon és a Nemzeti Színházban dolgozott az elmúlt években többek közt, sikerekről és kudarcokról beszélgetett meglehetősen őszintén Cseh Andrea Izabella.

Ádámok és Évák ünnepe a címe az eredetileg a Szolnoki Szigligeti Színházból indult, évente megrendezett eseménysorozatnak, amelynek házigazdája egy ideje a Nemzeti Színház. A „mára országos diákszínjátszó mozgalommá fejlődött” rendezvényről Gelesz Andrea számol be a résztvevők szemszögéből. Történelmi távlatból ez újdonsült, tematizált „mozgalomnál” jóval régebbi az Országos Diákszínjátszó Egyesület által évente szervezett Országos Diákszínjátszó Találkozó, amelyen a regionális elődöntők legjobbaknak bizonyult csoportjai vehetnek részt immár harmincegyedik alkalommal idén. Van azonban az egyesületnek egy frissebb kezdeményezése is, a különböző fesztiválokon kiemelkedően szereplő diákszínjátszókat idén harmadszor összehívó Országos Diákszínjátszó Fesztivál, amely más, ebben a szférában igen jelentősnek mondható, nagy hagyományú fesztiválokkal együtt – mint például a vasvári Nemzetközi Színjátszó Fesztivál vagy a Soltis Lajos Színházi Találkozó – azt mutatja, igen sokfelé foglalkoznak az országban a személyiség, a kreativitás, az empátiás készség és tolerancia fejlesztésének eme élvezetes, közösségi formájával.

Utóbbi két tulajdonság fejlesztése – úgy tűnik – a „felnőttvilágban” sem árt. Kitűnő matéria ehhez a Franciaországban élő román drámaíró, Matei Vişniec Migránsoook című drámája, amelynek székelyudvarhelyi előadása több fesztivált megjárt, így a POSZT-ot és a MITEM-et is. Magam a Tomcsa Sándor színházban, eredeti helyszínén láttam először a produkciót, a Tomcsa Sándor Színház dráMa elnevezésű kortárs drámafesztiválján, amely tematikája révén maga is az egymás iránti érdeklődés, nyitottság, elfogadás elkötelezettje, miként recenzensünk, D. Magyari Imre is, aki a gyulai összművészeti fesztiválon találkozott a művel. Vişniek egyébként ezt az interpretációt tartotta a legautentikusabbnak – a szó szoros értelmében leborulva előttük köszönte meg annakidején a színészeknek.

Az előítéletes gondolkodásról szól a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Az Úr nevében című előadása is, a menekültügy mellett, illetve annak kapcsán érintve a vallási türelmetlenség problémáját s ezzel összefüggésben a nők helyzetét is – miként az Urbán Balázs írásából is kitűnik.

Az egri Gárdonyi Géza Színház Blaskó Balázs rendezte Shaw-előadása, a Warrenné mestersége a látványból ítélve határozott ellenségképpel rendelkezik, ezt igazolja Turbuly Lilla értelmezése is.

Alapmotívuma a bűnbakkeresés Gombrowicz Yvonne-jának is – a Maladype Balázs Zoltán rendezte előadásáról Csepeli György írása olvasható e számunkban.

Az előítéletes szemlélet egyik ismérve a sztereotípiák alkalmazása – nem is nagyon tudnak másban gondolkodni A mélyben – ismertebb változatában az Éjjeli menedékhely – szereplői, nem úgy az előadás egésze, mely inkább kérdez, mint állít.

Az előítéletesség másik ellenszere, egyszersmind a gondolkodás éltető eleme a humor – Fried Ilona beszámolója szerint az olasz Ascanio Celestini is a humort, a viccet hívja segítségül azoknak a történelmi traumáknak a megidézéséhez, amelyeket nem könnyű ép ésszel felfogni. De közelíteni hozzájuk csakis azzal, ép ésszel érdemes.

Ilyen traumákra utal Balogh Géza írása is, felidézve a Hamlet 1919-es kolozsvári búcsúelőadását s az utána következő történelmi eseményeket.

Fittler Katalin Beethoven-maratonról szóló írása e szám kontextusában óhatatlanul az Örömódát juttatta eszébe e sorok írójának.

Szűcs Katalin Ágnes