Térey János: Lót – Szodomában kövérebb a fű – Örkény Színház

Térey János Lót – Szodomában kövérebb a fű című darabját a bemutató napján láttam az Örkény Színházban. 2020. december 20-án este megragadott a Kovalik Balázs rendezte előadás szépsége, pazar látványvilága, a színészgárda teljes összhangja, ami tökéletes környezetet biztosított a végig színen lévő Gálffi László számára, hogy eljátssza a bűntelen bűnös Lót szerepét. Akkor arra gondoltam, hogy a bűnt helyezem beszámolóm középpontjába, különös tekintettel a végre, ahol Lót vérfertőző viszonyba kerül mindkét lányával. A zsidó mítosz vérfertőző hőseinek láttán eszembe jutott a nagyjából hasonló időben született görög vérfertőző mítoszból ismert, anyját szerető fiú története, melynek Freud jóvoltából bérelt helye van a mai pszichológiai közbeszédben.

Gálffi László és Kerekes Éva (fotó: Horváth Judit)

Lót és Oidipusz történetében azonban csak a vérfertőzés motívuma közös. Lót nem választja, csak elviseli két lánya szexuális rohamát, melynek az egyik lány esetében Moáb, a másik, fiatalabb lány esetében Ben-Amin lett a gyümölcse. A zsidó mítoszban a szexuális bűn tisztító erejű, hiszen Lót eleve bűnös városból menekült, ahol maga bűntelen maradt, de lányaiban ott volt a kísértés, mely a városban maradt szodomaiak Isten által elrendelt végzete lett. Lót passzív volt, lányai aktívak, s bűnükből új élet fogant. Moáb utódai lettek a moabiták, Ben-Amin pedig az ammoniak ősatyja lett. Mindkét népre nagy jövő várt.

Oidipusz története semmilyen mérce szerint sem végződik boldogan. Iokaszté, az anya és feleség öngyilkos lesz, a normasértő király megvakítja magát s elhagyja bűne helyszínét. Oidipusz már eleve bűnös, amikor Thébába érkezik, hiszen útközben megölte apját. A bűnt tetézi, hogy feleségül veszi saját anyját. Aktív elkövető tehát, aki azonban nem tudja, hogy mit tesz. Ő maga az, aki élére áll a nyomozásnak, hogy kiderítse, mi az oka a városát sújtó dögvésznek. S ő maga az, aki saját magát leplezi le mint apja, Laiosz gyilkosát.

A kétféle bűn pszichológiai funkciója gyökeresen eltérő. Lót bűne a közösségi kohéziót erősíti, a bűnt nem követi sem büntetés, sem bűnhődés. Sőt, ami Lót és lányai között megesik, gyermekmese a Szodomában történtek ismeretében. Oidipusz bűne individualizál. Az apagyilkosság és az anyával kötött házasság zordan végződő története azt üzeni, hogy a modern embernek ki kell szakadnia a közösségből, le kell válnia szüleitől, hogy tudja, senki halandó ember e földön nem nevezheti magát boldognak, míg élete tart.

A bemutató után azonnal elhatároztam, hogy az előadást újra megnézem. Az elhatározást követő tett realizálását akadályozta, hogy a nagy siker miatt jegy már nem volt kapható. Legközelebb 2021. március 5-re volt jegy. Pár hónap ide vagy oda – gondoltam – nem különösebben lényeges időeltolódás, az előadás csak tökéletesebb lesz.

Nem csalódtam. A színpadon mindenki és minden éppen olyan, ha nem jobb volt, mint a bemutató napján. Az aranyszínűre festett konzervdobozokból épített díszlet ragyogott, a kórus csodálatosan énekelt, a modern technológiai és kulturális környezetet megidéző ötletek jóvoltából az előadás most is kiválóan egyensúlyozott a komoly és a frivol mezsgyéjén. A szó szoros értelmében véve drámát nem láttunk, de amit láttunk, az szellemesen parafrazálta a mózesi történetet.

Zsótér Sándor (fotó: Horváth Judit)

A bemutató és az általam újra látott előadás napja között eltelt hónapok eseményei azonban az előadást teljesen más kontextusba helyezték. Térey és Kovalik eredeti elgondolása az lehetett, hogy megmutatják a hajdani Szodoma és a mai Magyarország közötti nem is annyira rejtett párhuzamokat, mintegy figyelmeztetve bennünket, hogy mi vár ránk, ha továbbra is bűnben, szennyben, mocsokban éljük életünket. A bemutató napján egyértelműnek tűnt, hogy nem különösebben invenciózusan kitalált morális tandrámát látunk, amit az író és a rendező ötletei élvezetes színházi élménnyé varázsoltak.

2020 márciusában azonban az előadás másról szólt. Megmaradt a morális tartalom, de a színpadra beszökött a politika. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke 2020. február 26-án azt nyilatkozta, hogy a parlament mint a vita színpada elveszítette jelentőségét. Spiró Györgytől tudjuk, hogy ha Kelet-Európa társadalmaiban a politika színpada kiürül, akkor a politika a színházi színpadra költözik. Ez történt 2020. március 5-én az Örkény Színházban. Előző nap a miniszterelnök hű vazallusaival a háttérben a koronavírus járvány hazai állásáról tartott sajtótájékoztatót, melyből semmit nem lehetett megtudni. A járvány azóta is zavartalanul terjed tovább, Magyarországon éppúgy, mint a világban.

A sajtótájékoztató abszolút beleillett Térey és Kovalik Szodomájába, ahol lehetett volna egy jelenet, melyben Szodoma polgármestere hű tanácsnokaival a háttérben a végpusztulás előtt egy nappal megnyugtatja a polgárokat, hogy a város vezetése mindent megtett az isteni jóakaratot rossz színben feltüntető fake news okozta negatív társadalomlélektani következmények megelőzése érdekében. Senkiben se legyen kétség, hogy Szodoma jobban teljesít, a kénkő, a tüzes eső fizetett ügynökök kitalálása, mindenki maradjon nyugodt, a város vezetése a helyén van, s kézben tartja a helyzetet.

Az előadást utolérte az élet. A vita, melynek az Ország Házában kellene zajlania, a Madách téri házak egyikében megbúvó kis színházba költözött.

Csepeli György

Monteverdi–Dinyés–Závada–Szabó-Székely: Poppea megkoronázása – Katona József Színház

Ritkán esik meg, hogy egy prózai társulat színlapjának élén klasszikus zeneszerző neve áll. Mint ezúttal, amikor első helyen Claudio Monteverdi fémjelzi a Poppea megkoronázását, a Katona József Színház bemutatóját. Vajon a barokk opera kiválósága ellenállhatatlanul csábítja-e a közönséget? (Amint a veszélyhelyzet múltával újra lehetséges.) Vagy inkább megriasztja azokat, akik nem rajongói e nemes műfajnak? Persze, itt számíthatnak arra, hogy az eredeti opusztól többé-kevésbé eltávolodik az előadás. S így csatlakozhatnak a konok hívekhez, akik szinte ünnepre készültek. Mi tagadás, az ezerhatszázas évek dereka táján született mestermű az idők során nem vívott ki magának „bérelt” helyet színpadainkon. Holott a mintegy félszázada történt operaházi bemutatója bevésődött az emlékezetünkbe, mindenekelőtt a sugárzó tehetségű Házy Erzsébet jóvoltából, akinek eredendően szenvedélyes egyénisége tökéletesen illett Poppea szerepéhez. A viszonylagos közelmúltban, idestova másfél évtizede nekiveselkedtek a műnek színinövendékek, szűk öt esztendeje pedig a MÜPÁ-ban szólalhatott meg. Lehet, hogy egyszercsak a virágkorához érkezik, hiszen az operaház is készül a színrevitelére.

Bármilyen kompánia mérkőzik a szóbanforgó operával, lehetetlen úgy előadni, ahogyan a korabeli publikum hallhatta. Már csak azért is, mert a tizenhetedik századi zeneszerszámok jónéhánya már visszavonult a múzeumokba. Dinyés Dániel dicséretére válik, hogy a mindössze három hangszerrel gazdálkodó átirata képes olyan hatást kelteni, ami nemcsak tapintatosan közelít a mai ízléshez, de nem is hökkent meg „anakronizmusokkal”, noha nyilvánvaló, hogy a zongora jóval fiatalabb a hajdani billentyűsöknél. Az egykori dulciánt fagott pótolja. Ez utóbbinak és a csellónak a mélyebb hangfekvése pedig jól illik egy olyan korszakhoz, amikor a „basso continuo” dívott. Abban a tekintetben pedig „szerencsénk” van Monteverdivel, hogy szerette a kísérettel szemben első helyre rangsorolni az énekszólamokat – adott esetben, befejezett partitúra híján különben is csak feltevések lehetnek arról, hogy pontosan mit tervezett –, így nem is lenne szükséges nagyzenekarról gondoskodni. (Arról aligha tehet a zenei vezető tisztét is betöltő művész, hogy a zenészek elhelyezése a színpad jobb oldalán, már-már a takarásban, nem segítette, hogy mindenhová egyformán jusson el a hang. Mindazonáltal nem marad kétségünk afelől, hogy a muzsikusok hibátlanul álltak helyt, a premieren a zongoránál Dinyés Dániel, a fagottal Horváth Andrea, a csellóval Kántor Balázs, akiket más előadásokon Termes Rita, valamint Beleznai Anna és Bokor Pál, illetve Rózsa Richárd és Vámos Marcell vált fel.)

Rujder Vivien, Tasnádi Bence, Rajkai Zoltán, Nagy Ervin és Samudovszky Adrián e. h. (fotó: Horváth Judit)

De szerencsénk van azzal is, hogy Monteverdi idején nem voltak még képzett operisták. Nem kell egykorú énekesek kvalitásaival vetekedniük a mai előadóknak. A Katona társulata pedig már többször megmérette magát zeneileg igényes szerepekben is, mint amilyenek a Woyzeckben vagy a Bajnokban voltak. Ezekben az énekesi képességeiket néhányan már bizonyították azok közül, akiket ezúttal hallhattunk. De nem érheti szó a (szín)ház elejét a többiek miatt sem. Amiben nagy része van annak is, hogy Závada Péter dalszövegei könnyen mondhatók, voltaképp a művelt köznyelven szólnak, nem zökkentik meg sem archaizmusok, de újdivatú szleng kifejezések sem. Ez nemcsak az ariosókra áll, hanem a Szabó-Székely Ármin jegyezte, tömör és logikus dramaturgiával megújult szövegkönyv dialógusaira is. Ráadásul a librettóban – karöltve a zenei matériával – sűrűn ismételgetnek szavakat, szintagmákat, tagmondatokat, ami szintén kedvez annak, hogy a szereplők az énekes feladatukra összpontosítsanak. A színlap nem tünteti fel a korrepetitort, de nyilvánvaló az értékes közreműködése a háttérben, amit különösen dicsér a kórusok minősége.

Opera-színpadokon is előfordul, kivált erőteljes rendezésekben, hogy a szokottnál nagyobb nyomaték kerül az adott szerep értelmezésére, színészi tolmácsolására. Ez a helyzet sarkosan érvényes a Katona József Színházra. Meghökkenne a közönsége, ha a szereplők mindenekelőtt énekesként brillíroznának, kieresztenék a hangjukat, úgymond: leénekelnék a mennyezetet. Mi tagadás, nehezen is illeszkedik a színjátékba az operaénekes Kiss András, aki huszonévesen alakítja a császár volt nevelőjét, tanácsadóját, a halálra ítélt Senecát. Nem kétséges, hogy a basszus szólamra mindenképp vendéget kellett hívni (a másik szereposztásban Cseh Antalt), aminek az operista kifogástalanul meg is felel, de tisztesen iparkodó játéka a filozófus balsorsával nem érint meg. Nagy Ervin pedig azokra lehet példa, akik először is színészként fogalmazzák a szerepüket, holott tapasztalhattuk már, hogy tudna énekelni „nagyobbat” is. De Othót játssza valósághíven, Poppea megcsalt, gyilkolni is kész férjét, aki konzuli ambíciója ellenére is kutyaszorítóba került „kisember”, ingatag érzelmekkel, megannyi gyarlósággal.

A hiteles iránytű tehát, amelyhez a színészeknek igazodniuk kell, korántsem – csak – Monteverdi zenéje. (Vajon úgy kalibrálták a zeneszerző idejéből fennmaradt tájolókat, hogy napjainkban is pontosan igazítanának útba a pólusok felé?) Mindenekelőtt a rendező Székely Kriszta vezet el a mai Poppea megkoronázásához, amelytől fényévnyi távolságra van az emelkedettség, a fennköltség, a méltóságteljesség. Holott mindmáig hajlamosak vagyunk úgy tekintetni az ókori Róma történelmi alakjaira, mintha valamiféle nagyság lappangana bennük, voltak bár zsarnokok vagy gyilkosok. Ebben a kijózanítóan gondolkodó színrevitelben minden és mindenki kisszerű (de nem úgy, ahogyan más színpadokon aktuális karikatúrákat szoktak kreálni). Noha tombolnak a szenvedélyek, nem a szerelem motivál, legföljebb a vágy az, amitől egymásba gabalyodnak, nemcsak kettesben szeretkeznek, de csoportosan is közösülnek, a testszínű bodyban is viszolyogtatóan pucér párok. A sértettség, a bosszú indulatai is dúlnak, nem utolsósorban az érvényesülés becsvágya, az érdek taszítja a végletekig a tetteket. Mígnem a hatalom mindent elrendez, csakhogy az eredeti művel szemben nem éri be irgalmasabb száműzetésekkel. Mindenkit eltakarít Néró és Poppea, átvágott torkú holttestek között jöhet a „szerelmi duettjük.”

E szellemben maga a császár, Néró sem nagyformátumú személyiség. Rajkai Zoltán játssza e fenséget, hol fancsali, hol pojácás, cseppet sem tűnik sikeres nőfalónak, nemhogy koncepciózus uralkodónak. Pontosan azt láttatja a színész, hogy „a fejétől bűzlik a hal”. Nagy birodalmának kis cézárja, aki szinte unalmában szórakoztatja magát élveteg kicsapongással, rosszabb esetben öldökléssel. Még a szeretője, Poppea is erősebb egyéniség nála. Pálmai Anna jól egyensúlyoz aközött, hogy a bővérű hölgynek nincs ellenére Néró ágyába bújni, de legalább ennyire hajtja oda a becsvágy, a trónra kapaszkodás csábító esélye. A feleség, Octavia sem megcsalatott ártatlanság. Jordán Adél a hajzuhatagába temetkező asszonyból hamar kibontja, hogy a kétségbeesését félretéve nagyon is képes manipulálni azokat, akiktől információkat sürget vagy elvégezhetik a piszkos munkát. Leginkább Drusilla az, akiben jóravaló természet sejlik. De ahogyan Rujder Vivien érzékletesen mutatja, ez a fiatal lány nem lát a szemétől, csupán azért bonyolódik bele a megtorló cselszövésbe s hovatovább az életveszélybe, hogy a szívének kedves Othót segítse, aki pedig arra sem emlékszik, honnan ismerik egymást. Az udvar alattvalóit képviseli többek közt a színiegyetemista Samudovszky Adrián egy hírhozó fiatalembert adva, aki szemlátomást óvakodik attól, hogy bennragadjon a „tűzvonalban”. Köznapian életszagú alakításaiktól a színjáték „prózistáinak” tetszenek ketten: Kiss Eszter asszonya kritikátlanul alkalmazkodik a környezetéhez, míg Csoma Judit dajka-féléje nem vesztette el éleslátását, maradt benne emberség is, mégsem számíthat majd kegyelemre.

A játék különös alakja Ámor, aki a Lucanus nevet viseli, amikor aranyszín testére, röpke szárnyaira kabátot vesz. E kettő – egy és ugyanaz az istenség, aki rendszerint szerelmi ügyeket bonyolít. Ám ezúttal nemcsak nyilacskákat lődöz a szívekbe, belekontárkodik súlyosabb történésekbe is. Ha nem is röpdös, de fejjel lefelé érkezik, ha kell, s gyakran szökell, már-már táncol (a mozgást Bodor Johanna tervezte). Szembeötlőn kiválik a halandók közül Tasnádi Bence személyében, aki meglelte a mitikus ifjonc legfőbb vonásait. Nem romlatlanul szeleburdi, hanem megfontolatlan, felelőtlen, kártékonyan lelkiismeretlen. Ne adja a sors, hogy ilyen istenek garázdálkodjanak az evilágiak felett…

Nincs császári pompa. De van fölöttébb ízléses látvány. A palota tereit lámpasorok jelölik ki, amelyek a szcénákra hol oldalfalról, hol szemből, hol alulról szórják a fényüket, mégsem törik meg azt a hatást, amely egyfajta „fekete dobozba” zárja a sötét eseményeket. A fekete dominál az öltözeteken is, legfeljebb a szürkéig, a fehérig tágul a színvilág, amiből az arany fémessége, a vérnek vöröse méginkább kiütközik. Mindezt – a hírek szerint – a tervezők, Balázs Juli és Tihanyi Ildi szinte a semmiből gazdálkodták ki. S a szűkös lehetőségek dacára pontosan azt teremtették meg, amit ez a jelen idejű Poppea megkoronázása kívánt. Ahogy e különleges színjáték egésze is azt sugallja, hogy célirányos, konzekvens, szigorú ítéletű alkotók hozták létre. Távol állt tőlük mindennemű megbocsátás a „rómaiak” iránt. Nincs feloldozás, megrendülés.

BOGÁCSI ERZSÉBET

Ryszard Kapuściński: A császár – Katona József Színház, Kamra

A császár című előadás a Katona József Színház Kamrájában nem a császárról szól, hanem az alattvalókról. Nem Hailé Szelasszié etióp császárról, hanem a környezetéről. Az őt körülvevő emberekről.

Ryszard Kapuściński 1978-ban megjelent, azonos című dokumentarista regényét annak idején értelemszerűen – és nyilván nem alaptalanul – amolyan áthallásos műként fogadták és értelmezték, a kelet-európai szocialista országok diktatórikus politikai berendezkedésének leleplezéseként. (Nota bene e hatalmi struktúra kialakulásának történelmi folyamatában a proletárdiktatúra megjelenésének tényét teoretikusai sohasem is tagadták.) A Kapuśiński-regényt és a szerző más írásait felhasználó előadás célja itt és most aligha lehetett pusztán a párhuzamok felmutatása (a szövegkönyv a rendező, Zsámbéki Gábor és Török Tamara munkája), jóllehet a korrupcióról, a miniszterek kiválasztásának szempontjairól, az intézményvezetők kinevezésének metódusáról szóló, vagy éppen egy nemzetközi sajtótájékoztatón elhangzó mondatok ütnek, még ha kínjában nevet is rajtuk az ember.

Szacsvay László, Dankó István, Vizi Dávid és Bán János (fotó: Szilágyi Lenke)

A Kamra játékterében olyan emberek próbálnak válaszolni az újságíró-szerzőt megszemélyesítő Kocsis Gergely kérdéseire, akik kiszolgálták az uralkodót, behódoltak szeszélyeinek. Akik „valakik” voltak az etióp császár udvarában. Hogy ez a „valakiság” valójában mit jelentett, szemléletesen érzékeltetik a helyenként abszurd, szatírába illő feladatkörök, funkciók. A párnakezelőé (Vizi Dávid) például, aki a mindenkor a legmegfelelőbb párna kiválasztásával a császár alacsony termetét volt hivatott ellensúlyozni (kevéssé méltóságteljes, ha széken, trónuson ülve az uralkodó lába a levegőben kalimpál, mint egy gyereké, nem érvén le a földig). Vagy a tollminisztériumi hivatalnoké (Bezerédi Zoltán), akinek a császár szavait kellett megfelelő módon írásba foglalnia. Nem szólva ama fogadótermi lakájról, akinek tevékenységébe Szacsvay László avat be szégyenkezéssel leheletfinoman átszőtt tárgyilagossággal: tíz éven át törölgette egy alkalmatos ronggyal a várakozó urak cipőjéről az uralkodó kedvenc palotapincsijének jelölgetéseit.

A „kiszolgáló személyzet”, minisztériumi és belső emberek, bizalmi pozíciók „magas rangú” betöltőinek emlékezése, magyarázkodása, számvetése a trónfosztást követő zavaros, forradalmi időkre tehető – Khell Csörsz bunkerszerű, funkciójukat vesztett tárgyakkal és emberekkel zsúfolt, egyszerre konkrét és szimbolikus terében időnként megremegnek a falak, pislákolni kezd a világítás, és por, törmelék hull alá. A szereplők egy korszak romjain ülve-állva próbálják megfogalmazni azt, amit addig tán még maguknak sem, kimondani olyasmit, amit addig feltehetően soha. (A Katona korábbi előadásainak díszleteit felhasználva, azok elemeiből komponált színpadi romhalmaznak van egy harmadik jelentéssíkja is, a közelmúlt és napjaink kormányzati kultúrharcának a színházak finanszírozására vonatkozó „eredményeit” is tükrözi az enyészetnek e valamikori értékeket idéző, megrendítő látványa.) Racionális önigazolás (a vagyon arra kell, hogy legyen miből kialakítani egy saját kis világot, ahonnan kizárható minden más) éppúgy jelen van ezekben az egyéni számvetésekben, mint az önáltatás, a rendíthetetlenül lojális, önelégült kisszerűség (Elek Ferenc miniszterében) vagy a kétségbeesés – Bán János pénztárnoka zilált, szedett-vedett öltözékében (pizsamanadrág, atléta trikó, kötött kardigán, széttaposott szandál) maga a megtestesült összeomlás. Bezerédi Zoltán tollminisztériumi hivatalnoka még mindig meggyőződéses: a gondolkodás vészes terjedésében látja a hatalom megrendülésének eredőjét. Dankó István időjelző szertartásmesterének szemében a múltat idézve fel-felcsillan a fontosságtudat, miként Elek Ferenc miniszteréében is, ám míg utóbbi szemlátomást a számvetés pillanataiban sem ismeri fel önmagában a kontraszelektív káderpolitika egyik következményét, előbbi szakmai igényességéről árulkodik a tevékenységének lényegét jelentő gesztus áhítatos prezentálása.

Különböző életkorú emberek készítik a leltárt – öltözékük stílusa, egyes darabjai is évtizedeket kötnek össze a jelmeztervezőként kényszerűségből feltehetően ugyancsak a raktárból merítő Szakács Györgyi jóvoltából.

E csalódott, megcsalatott, kiüresedett vagy eleve üres alattvalók közös jellemzője, hogy nincs sorsuk, nincs egyéni múltjuk – csak igazodási pontjuk volt a megfeleléshez. Ezt a sok hiányt rendkívül plasztikusan, árnyaltan érzékeltetik a színészek; az általuk megszólaló alakok némelyike (az idősebbje) kimondatlanul ugyan, de tán az élete értelmének számbavételéig is eljut. Jövője itt egyedül a tollminisztériumi hivatalnok fiának van, aki már külföldön tanul – gondolkodásra való hajlama, lázadása még mindig érthetetlen és elfogadhatatlan a helyzetet indulatos keserűséggel értelmezni próbáló apja számára.

A császárság nem demokratikus intézmény. Vezetője nem választás útján kerül hatalomra, hanem beleszületik. Aminthogy az alattvalók is beleszületnek a hierarchikus rendbe, amit jobbára csak világrengető történelmi kataklizmák képesek megbontani – forradalom, háború, trónfosztás útján például. A választások révén alakuló hatalmi struktúra természete más, egészen addig, amíg a jelentős parlamenti többséget szerzett politikai erők fel nem rúgják a demokratikus játékszabályokat és el nem kezdik azokat saját érdekeiknek megfelelően átírni. Ha ez bekövetkezik, s a választópolgár alattvalóvá minősül, furcsa mód ezzel párhuzamosan megnő a rendszer működtetőinek, kiszolgálóinak személyes felelőssége is – kinek-kinek a maga szintjén. Erről a személyes felelősségről késztet gondolkodásra a Katona előadása.

Szűcs Katalin Ágnes

Beszélgetés Kocsis Gergellyel

Csodálkozó tekintet, ami nem mindig a kíváncsiságé, inkább a megdöbbenésé: hol is vagyok? Aztán a mindent átlátó, megértő és értékelő bizonyosságé, megint egy másik az életuntságé, az életfáradtságé, majd kópés, egy igazi Puck, egy Robin pajtás. Kocsis Gergely Jászai Mari- és Máté Erzsi-díjas színész, rendező a színművészeti elvégzése után a Katona József Színházhoz szerződött. Azóta – a színpadi adattár szerint – színpadi szerepeinek száma itt és másutt: 103. Már az indulása is rendkívüli volt. A Legjobb pályakezdő díját érdemelte ki az Országos Színházi Találkozón 1999-ben (ez még Győrben volt), s a kritikusoktól is 2000-ben a Kés a tyúkban című előadásban nyújtott alakításáért. Többszörös Vastaps-díjas; legutóbb Azdak (Kaukázusi krétakör), Platonov, és Rank doktor (Karácsony Hermeréknél) alakításáért érdemelte ki a közönség és a szakma elismerését.

(fotó: Süveg Áron)

Hogyan választódott ki ez a szakma?

Ez a pálya nagyon későn választódott ki ahhoz képest, amilyen történeteket ismerek. A gimnázium (Vajda János Gimnázium, Keszthely) második osztálya környékén még nem tudtam, hogy mi a csuda lesz belőlem. Sokat bohóckodtam, de ezzel többen voltunk így. Ezek nem mentek túl a hülyéskedésen, a szituációs paródiákon. Több barátommal együtt élénk alak voltam. Másodikban osztályfőnököm és magyartanárom, Zavagyil Éva adott egy szórólapot a zalaszentgróti színházi táborról. Oda elmentem, és ott lehetett kurzust választani. Én a színész mesterség kurzust választottam, mert nagyon tetszett ez a szó. Akkori agyammal a mesterség az mindenféleképpen valami kézművességet jelentett. Tetszett, hogy ezt mesterségnek hívják, és oda volt írva egy név: Máté Gábor. Nem tudtam, hogy ki ő. Ebben a táborban nagyon jól éreztem magam, és semmire sem voltam alkalmas, amit ott csináltak, de jó társaság volt. Ez a jó társaság szeptemberben följött a Katona József Színházba az évadnyitó előadást megtekinteni. Ez a Platonov volt Ascher Tamás rendezésében, Balkay Géza főszereplésével. Én akkor voltam először nagybetűs színházban. Ide beültem hét órakor, és kimentem fél tizenegykor úgy, hogy eldöntöttem: én színész akarok lenni. Azzal megfejelve, hogy nemcsak általában színész akarok lenni, hanem azt is eldöntöttem, hogy itt, ezen a színpadon akarok színész lenni. Ez megfogalmazódott bennem, de sokáig valótlannak tűnt, mert Keszthelyről, meg egyáltalán abból a pozícióból, hogy ezzel kapcsolatban soha semmit nem csináltam, ez agyrémnek és teljességgel elérhetetlen dolognak tűnt. Folytatódott a gimnázium és beadtam a jelentkezésemet a Színművészeti Egyetemre. A szüleim vegyes érzelmekkel viseltettek ez iránt, de engedték, mert jelentkeztem egy rendes egyetemre, a pécsi bölcsészkarra is. Akkor itt az első rostán átengedtek. Ekkor elhittem, hogy alkalmas vagyok erre a pályára. A második rostán kirúgtak, és akkor elkezdődött a pécsi egyetemi élet. Egy év múlva eljöttem újra, akkor már az első rostán kirúgtak. Folytattam Pécsett az életem, amit szerettem, mert a műkedvelő egyetemi színházi munkában úgy éreztem, hogy a heppemet kiélhetem. A rend kedvéért harmadszor is felvételiztem. Akkor eljutottam a harmadik rostáig, ahol Horvai István−Máté Gábor osztály indult. Oda nem vettek föl, viszont közölték, hogy szeretettel látnak az akkor először induló bábszínész osztályba. Mondtam, hogy eszem ágában sincs bábszínész lenni, hiszen most hallom először, hogy egyáltalán ilyen van. De aztán Békés András és Méhes László rábeszéltek, hogy kezdjek el ide járni. Ez végképp kicsapta a biztosítékot a szüleimnél, mert nem elég, hogy tisztes magyartanári, bölcsész jövőt föladok, de még csak nem is a színészetért, de hanem hogy bábszínész legyek! Ezt nagyon nehéz volt a torkukon lenyomni. Sikerült, s elkezdtem ide járni.

Mit adott az egyetem?

Nagyon szerencsés pillanatban jártam oda, mert párhuzamosan, Székely Gábor rendező osztályába járt akkor Schilling Árpád, Forgács Péter, Réthly Attila, Rusznyák Gábor. Az ő vizsgáikban – többekkel együtt – nagyon sokat dolgoztam. Ezekre a vizsgákra odafigyelt a szakma. Ilyen módon egyszer csak előkerültem mint létező alak, és így a negyedik évben, Zsámbéki Gábor idehívott gyakorlatra a Katonába. Idekerültem pici szerepbe, Az elveszett levélbe (Ion Luica Caragiale), pici szerepbe a Periclesbe, Tyrus hercegét játszottam (Shakespeare), és Schilling Árpád akkor rendezte meg a Közellenséget (Tasnádi István), abban is játszottam. Ment három előadásom, és akkor negyedik év végén Zsámbéki azt mondta, hogy nem lenne egyszerűbb, ha ideszerződnék? Mondtam, ha nincs más megoldás, akkor én nem bánom, belemegyek ebbe a csínybe. Azóta itt vagyok. Mondhatnám, hogy megvalósult az álmom, és amikor mostanában néha elégedetlenkedem, akkor mindig emlékeztetem magam arra, volt idő, amikor a fél karomat odaadtam volna, hogy ide egyáltalán beléphessek…

Azóta itt, és több mint száz szerepben.

Amikor Zsámbéki felajánlotta a szerződést, akkor csatolta azt a mondatot, hogy most természetesen bekerülsz a kis szerepeket játszó fiatal színészek sorába. Mondtam, az nekem nagyon jó. Ehhez képest az első bemutatóm a Kés a tyúkban (David Harrower) című előadás volt Gothár Péter rendezésében. Láttam kiírva, hogy Fullajtár Andrea, Lengyel Ferenc, Kocsis Gergely, és mivel Zsámbéki nekem azt mondta, hogy kis szerepeket fogok játszani, gondoltam, biztosan meghalok az ötödik percben. Ehhez képest ebben három majdnem egyenrangú szerep volt, s el is játszottuk vagy száz valahányszor. Aztán csakugyan bekövetkezett az apró szerepek garmadája. Az első években Gothár volt az, aki kiemelten figyelt rám. Mindig jelentősebb szerepeket kaptam tőle. Aztán valahogy szerencsére ez átragadt a többiekre is az évek folyamán. A szerepekből nem tudok kiemelni.

De hát az első meghatározó színházi élménytől eljutott Platonov szerepéig…

Jól be is rezeltem tőle, amikor megtudtam, hogy én játszom. Szeretem is játszani, bár most már nem úgy kelek föl reggel, hogy jajaah, ma én vagyok Platonov. Nem hatódom meg minden nap, de örülök, hogy így van. Remélem, hogy ez nem az út vége, csak egy kiemelendő állomása.

A rendezők közül Gothárt említette…

Azért említettem őt mint elsőt, mert időrendileg ő bízott először rám nagyobb és fontosabb feladatokat. Aztán megtette ezt hamarosan Máté Gábor és Ascher, és megtette Zsámbéki Gábor is. Ha itt dolgozik valaki az elmúlt húsz évben a Katonában, akkor szerencséje van, itt nem tud kutyaütő kezekbe kerülni. Fölsoroltam ezt a négy nagy alakot, akik ezt az épületet megtöltötték hiteles előadásokkal. Később jöttek a fiatalabbak. Székely Krisztát feltétlenül meg kell említenem, mert ő már több jelentős feladatot bízott rám: a Platonovot és a Kaukázusi krétakörben Azdakot, a Nórában Rankot. Úgy gondolom, hogy talán ő is kedvel velem dolgozni.

A Katonára mindig is az volt a jellemző, hogy kis szerepek és nagy szerepek váltogatják egymást. Nagyon sok jelentős tehetségű színész dolgozik itt. Mi jelent ez a közeg?

Sajnálom, hogy nem magamtól jutott eszembe ezt szóba hozni. Itt eléggé egészségesen működik az a rendszer, hogy ha főszerepet kap az ember, akkor a következő előadásban kaphat pár mondatosat is. Természetesen alapos elemzéssel meg lehet állapítani, hogy kik azok, akik többször és kik azok, akik kevesebbszer jutnak nagyobb feladatokhoz. De ebben a társaságban, ami a Katona József Színház társulata, ezek nem okoznak feszültséget. Itt igazi csapatmunka folyik. Ez nem lózung. Soha nem éreztem nagy, fontos, vagy főszerepet játszva az aktuálisan éppen mellettem levő kollégánál semmiféle irigységet, semmiféle neheztelést. Mindenki tudja, hogy most ezt dobta a gép, ez most így van, de holnap máshogy lesz. Azt a próbafolyamatot, amíg a Kaukázusiban megszültük az Azdakot, azt a második felvonást, azt nem tudom elfelejteni. Rengeteg támogatást kaptam a kollégáktól abban a két hónapban. De én sem szoktam rosszul érezni magam kisebb szerepet játszva, ha támogatnom kell azt a kollégát, aki tegnap engem támogatott. Ez itt eléggé jó rendszer, segít egészséges szellemben maradni.

Minden kombi cirkó, de nem minden cirkó bojler – Katona József Színház (fotó: Dömölky Dániel)

Mikor érezte azt, jól választott, hogy otthagyta a bölcsészkart ?

Az Ódry színpadán sokáig nem éreztem ezt. Az a négy év, amit az egyetemen töltöttem, folyamatos reszketés volt, hogy jól teljesítsek. Úgy jártam oda négy évig, hogy minden vektorom folyton e színház felé mutatott. Sokszor csak az én vektoraim mutattak erre. Eléggé kilátástalannak tűnt, hogy én a bábszínész osztályból a Katona színpadára kerüljek. Ráadásul ezért én nem tudtam semmi mást tenni azon kívül, hogy dolgoztam, mint az állat. Mikor mondtam azt, hogy jól döntöttem? Hát a nagyképű énem az azonnal tudta, hogy jól döntöttem, az elemző alkatom az azt mondja, hogy talán mostanában. Igen, mostanában érzem azt, hogy érdemes színházcsinálással foglalkozni. Önzőségből? Igen, meg hát jól döntöttem, mert nagyon is szórakoztat ez az egész. Nem tudom, mi lett volna, ha nem leszek színházcsináló. Az a voksom, hogy ez biztosan érdekesebb számomra, mint bármi más. Nem mondok olyan magasztosakat, hogy adni a nézőknek és kulturálisan nevelni. Ez is benne van, de hát mégiscsak az én jóllevésem a legfontosabb ebben, és én nagyon jól szórakozom.

Annyi nagyszerű szerepet játszott, nem hiszem, hogy ne lett volna kedvenc.

Közhelynek hangzik, de mindig az aktuális, a legfrissebb a kedvenc. A készülő előadások és azokból az első tíz-tizenöt, az mindig egy plusz drukk és kedvelt izgalom. Talán nem a kedvenc a legjobb szó, de mindig az a szerep a legfontosabb, amit éppen játszom. Nyilván másképp megyek be egy Platonovra, mint az Ahogy tetszikre – ez nem vitás. De ez természetes is. Ugyanakkor nagyon fárasztó vagy szétmosó lenne, ha minden este Platonovokat játszanék. A repertoár színház gyönyörűsége az én szememben éppen az, hogy az egyik nap gázszerelő vagyok, a másik nap Platonov. Ebben én találok gyönyörűséget. Bármennyire fáradt vagyok és bármennyire elegem van sokszor az egészből, hálát adok az általam nehezen behatárolható magasságosnak, hogy ez így alakult. Végtére is ez játék.

Rendez és a Színművészeti Egyetemen tanít is.

Az egyetemen úgy írják ki, hogy rendező-tanár. A módszer, amit én kedvelek az az, hogy megpróbálom a hallgatókat valami olyasmire sarkallni, hogy kénytelenek legyenek megcsinálni a saját előadásukat. Ezek már nem vizsgák, hanem a nyilvánosságnak szánják őket. Természetesen a végén én hozok bizonyos döntéseket, az irányelveket megjelölöm, de az a fontos, hogy saját ötleteik legyenek és azokat jól működtessék.

Fontos a tanítás?

Nekem? Nagyon. Mint mindenbe, ebbe is véletlenül sodródtam bele. Most nincsenek óráim, mert máshol tartanak azok az osztályok, akikkel foglalkoztam. Bár nagyon jólesik a délutáni ráérés, ugyanakkor érzem, hogy valami hiányzik. Kedvelem a tanítást. Szükségem is van rá – ez megint csak önös –, mert frissen tart, fenntartja az érdeklődésemet, ugyanakkor a saját szakmámat egy másik nézőpontból is gyakorolhatom. Sok dolgot megértek a saját működésemből is. Igyekszem a diákoknak csak olyanokat mondani – azt is kevésbé kategorikusan –, amiben száz százalékig biztos vagyok. A szakmánkban kevés dolgot lehet ex katedra kijelenteni. Talán nem beképzeltség, hogy úgy gondolom, általában megtalálom a hangot a fiatalokkal. Ebben van egy jó adag nárcizmus is. Néha szeretetet kapni megyek oda, mert szükségem van rá. De igyekszem megfizetni ennek is az árát.

Itt a színházban is egy közegben van és az egyetemen is egy közegben él. Miért fontos, hogy közegekben létezzen?

Igen, amikor azt mondtam, jól döntöttem, hogy ezt a pályát választottam, akkor elsősorban nem azokra a percekre gondolok, amikor rajtam van a reflektor fénye és csodálják a művészetemet, hanem hogy ezzel foglalkozom éjjel-nappal. Azt szeretem, hogy ezzel foglalkozunk. Nagyon fontos a többes szám és fontos ez a társaság, amihez tartozom. Ez nem a valóság, amiben én vagyok. Ha a Vas utcában és a Katona József Színházban töltöm az időm nagy részét – márpedig ez így van –, akkor én nagyon kevés kapcsolatot ápolok a valósággal.

Ezeken a helyszíneken is megjelenik a valóság, csak szublimáltan.

Én nem tudom, hogy milyen a valóság Vannak erről információim, sokszor nálam okosabb emberek elárulják, hogy mi a valóság, és tudom, hogy ennek valami leképezése történik itt. Fontos nekem, hogy ebben a társulatban élek. Vannak barátaim, akik nem színészek, és vannak barátaim, akik színészek, de nem ebben a társulatban. Velük képtelen vagyok kapcsolatot tartani, mert – hál’ Istennek – itt vagyok egyfolytában. Valójában harminc valahány barátom van itt, és ez még akkor is igaz, ha nem szoktuk egymásnak napi szinten megvallani ezt a hatalmas barátságot. Velük töltöm a legtöbb időt. Mindent, ami ér az életben, velük beszélem meg, és ráadásul művészettel foglalkozunk! Nekem ezért roppant fontos ez a közeg. Tulajdonképpen fontosabb, mint az én művészetem. Természetesen a pályám tekintetében izgat, hogy hol tart a színészetem. Ennek a belső és külső megítélése viszont hetente változik.

Munkavégzés során nem biztonságos – Katona József Színház (fotó: Dömölky Dániel)

Színházban él, tanít, rendez, az Oralinál is már kettőt, a Varsói melódiát és a Becéző szavakat. Színházat csinál – mi az, amit szeretne ezzel?

Színházcsináló vagyok. De nem fogok zászlót bontani és saját társulatot alapítani soha, mert nincsenek még olyan kialakult, a mai gyakorlattal élesen szemben álló esztétikai alapvetéseim. Nem vagyok egy forradalmár. A színházcsinálást színészként gyakorlom időm nyolcvanhét százalékában, és tanárként egy másik nyolcvanhét százalékban. Igen, néha ott van a kézjegyem egy-egy produkción, mert én rendeztem. Szeretek rendezni, de a szívem alatt nem hordozok következő ötletet.

Mindig önt keresik meg a rendezéssel?

Az anyagokat az iskolában én választom, én döntöm el. Amiket eddig az egyetemen kívül és kvázi rendezői minőségemben csináltam, azok a dolgok megtaláltak engem. Nem én vetettem el a magot. Ha lenne valami, ami szétfeszít, akkor biztosan foglalkoznék vele. Ebből a szempontból van bennem lustaság is. Egyszerre kívánok egy rám szakadó szabadságot, másrészt meg nem, félek, hogy a kéretlen szabadság valami rosszat jelentene.

Sokféle szerepet alakított, de van szerepálma?

Nincs . Azt is szeretem, amikor olyasmivel találnak meg, ami hasonlít hozzám, és azt is, amikor valami egészen más.

Mi volt, amit így élt meg?

A filozófusban (Bessenyei György darabja, Gothár-rendezés) Pontyi bácsit játszottam. Semmi módon nem hasonlított rám, nemhogy rám, de élő emberre sem. Szeretem a radikális átváltozós dolgokat. Természetesen többnyire a habitusom szerint kapom a szerepeket, de azt sem gondolnám, hogy ha elhangzik a szó, Platonov, akkor sokan az én nevemet említenék először. Él egy olyan képzet, hogy Platonov hatalmas jelenség, aki élethabzsoló és önsorsrontó. Én nem vagyok hatalmas és nem vagyok önsorsrontó, vagy legalábbi azt hiszem, hogy nem vagyok az. Itt jól érzem magam.

Az interjút készítette:

Józsa Ágnes

Ritka, hogy valakinek épp úgy alakuljon a pályája, ahogy azt az elején elképzelte. Hogy épp abban a színházban (na jó, annak stúdiójában) játssza el, mégpedig ugyanazt a címszerepet, amely első, egyszersmind meghatározó felnőttszínházi élménye volt középiskolás korában. Kocsis Gergellyel, a Katona József Színház tagjával pont ez történt – Józsa Ágnes készített vele interjút.

A Kamra legutóbbi, március 6-ai bemutatójában, A császárban Kocsis Gergely személyesíti meg a sok kötetes lengyel szerzőt, Ryszard Kapuścińskit, akinek több más írása mellett azonos című regénye az alapja a Zsámbéki Gábor rendezte és Török Tamara dramaturggal közösen színpadra adaptálta előadásnak.

A teljhatalom természetéről szól a Katona másik márciusi premierje, a Poppea megkoronázása is, egy másik császár, Néró viselt dolgai kapcsán – a Monteverdi-művet színre vivő  Székely Kriszta rendező és alkotótársai mai olvasatáról Bogácsi Erzsébet írása olvasható e számunkban.

Egy másik ókori történetből, a bibliai Lótéból Térey János írt drámát Kovalik Balázs és az Örkény Színház számára – ez volt a tavaly júniusban váratlanul elhunyt író-költő utolsó darabja. Csepeli György először a bemutatót látta, 2019 decemberében, majd március 5-én újra nézte a produkciót. Mint írja, két és fél hónap elteltével az előadás alapvetően másról szólt számára, mint korábban, jóllehet nem változott, legfeljebb még mívesebb, még kidolgozottabb lett – a társadalmi-politikai közeg, környezet eseményeinek tudható be a mű értelmezési tartományának módosulás. (Hasonló érzete e sorok írójának is volt A császár kapcsán – a három héttel a premier után kétharmados kormánypárti parlamenti többséggel megszavazott felhatalmazási törvény óhatatlanul tovább erősíti az előadás egyébként sem csekély hatását.)

A parlamenti, közéleti viták tónusa lehetett az ihletője a Tünet Együttes Trolletetés című produkciójának, melyről Urbán Balázs írt kritikát.

A politikai-közéleti, kísérleti színház magyarországi gyökereit kutatja tanulmányában Lőkös Ildikó, a XX. század első harmadától eljutva egészen az elmúlt évekig, a TÁP Színház Minden Rossz Varietéjéig.

Erre a sorozatra mint előzményre Urbán Balázs is kitér a TÁP Színház legutóbbi előadásáról, A Nagy Színészversenyről írva, melynek ugyancsak a színészi rögtönzés az alapja.

Másfajta színésziskolát járt Kóti Árpád, az öt éve elment nagyszerű, Kossuth- és Jászai-díjas, érdemes és kiváló művész, a nemzet színésze, aki 1963-tól volt a debreceni Csokonai Színház tagja. Balogh Géza, a Színművészeti Főiskolán annak idején évfolyamtársa a Kóti Árpádról megjelent könyv kapcsán osztja meg személyes emlékeit is az olvasóval.

Mai, immár színművészeti egyetemisták előadásával foglalkozik írásában Szekeres Szabolcs, a Szépek és átkozottak című Francis Scott Fritzgerald-regény színpadi adaptációjával, amely fiatalok életkezdéséről, lehetőségeiről, perspektíváiról szól.

A Családi tűzfészek című kultuszfilm, Tarr Béla első munkája is ilyesmiről szólt 1979-ben, amelyet majd’ negyven év után most Pass Andrea rendező és Garai Judit dramaturg dolgozott színpadra a Trafóban – az előadást Hajnal Márton elemzi.

Adaptáció, regényátirat az Újvidéki Színház Anna Kareninája is, és ha úgy tetszik, a családi életről szól, bár persze nem egészen – hogy miért lehet ilyen népszerű napjainkban Lev Tolsztoj regénye a színházakban, többek közt erre keresi Stuber Andrea a választ kritikájában.

Az interneten fellelhető egy amerikai rádiójáték, amelyben Marlene Dietrich alakította Anna Kareninát. Dietrich a II. világháború után maga is szembe ment bizonyos társadalmi konvenciókkal, 1962-ben honfitársai megvetését is kivívva a Hová lettek a katonák című közismert dallal. Almási Miklós ezt a történetet idézi föl jegyzetében.

A történelem rendre produkál olyan helyzeteket, amikor alkotók nemkívánatos elemekké válnak hazájukban. Magyarországon az államosítás után az akkor alakult Állami (ma Budapest) Bábszínház nyújtott menedéket számos ilyen írónak, képzőművésznek. Az intézmény létrejöttének 70. évfordulója alkalmából a Képzőművészeti Egyetemen rendezett kiállításról írva róluk is megemlékezik Balogh Géza.

Vannak művészeti ágak és művészetet „forgalmazó” intézmények, melyeknek ritkábban „célközönségük” a gyerekek. Minden bizonnyal ilyenek a kiállítások és – kakaó-koncertek ide vagy oda – a hangversenytermek. A Mozart-nap a Zeneakadémián rendhagyó volt e tekintetben – mint Fittler Katalin beszámolójából kitűnik –, Varázsóra címmel ugyanis gyerekprogramokat is tartottak. Márpedig ők, a mai gyerekek a jövő közönsége.

Szűcs Katalin Ágnes