Uncategorised

Vajon mond-e valamit Ország Lili neve a Budapest Bábszínház látogatói számára? Az Állami Bábszínház utódintézménye, a Budapest Bábszínház kiállítással, egy-egy terme elnevezésével s a „befalazva” című előadással próbálja megőrizni és átörökíteni múltja egy darabját, mely Ország Lilihez és Kemény Henrikhez, Vitéz László megteremtőjéhez kötődik.

Nagy Orsolyát nem az élet, nem a történelem sodorta a bábművészet területére – a Színház- és Filmművészeti Egyetemen találkozott alkotóként a műfajjal, s köteleződtek el egymás iránt. Jelenleg a Vaskakas Bábszínház tagjaként ő volt a dramaturgja A halhatatlanságra vágyó királyfi című előadásnak is, amelyről Török Ákos írása olvasható e számunkban.

Mesébe illő A kaukázusi krétakör története az anyai szeretet erejéről e kevéssé mesés világban. Brecht drámája megjárta már a Budapest Bábszínházat is Vidovszky György érzékeny-szép rendezésében – nemrégiben a Miskolci Nemzeti Színház mutatta be a darabot Szőcs Artur rendezésében.

Brecht példázatai, úgy tűnik, elévülhetetlenek – a Kurázsi mamát évekig játszotta a budapesti Katona József Színház Zsámbéki Gábor rendezésében, Fullajtár Andreával a címszerepben – most a Veszprémi Petőfi Színház mutatta be a művet Börcsök Enikőt vendégül hívva, akinek darabbéli gyermekeit tanítványai, a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói játsszák.

Az egyetemi színészképzés eredményeiről a FACT (Festival Arts Cinema Theatre) elnevezésű, immár másodszor megrendezett fesztivál nézői, résztvevői is meggyőződhettek, nem pusztán a házigazda, az SZFE előadásait, hanem a Kaposvári Egyetemen és külföldi intézményekben született munkákat is láthatva.

Nagyot változott a képzés metódusa azóta, hogy Hámori Ildikó diplomával a kézben elhagyta az akkor még főiskola falait s a Kazimir Károly vezette Thália Színházhoz szegődött. A vele készült interjúban szó esik a mai fiatal színészek helyzetéről is.

Ketten közülük, a vígszínházi főszerepek után szabadúszóvá lett Bata Éva s a Miskolci Nemzeti Színházból a Radnóti Színházhoz átszerződött Rusznák András, volt egyetemi osztálytársak kétszemélyes, független előadást hoztak létre Szőcs Artur rendezővel az Aranytízben Csehov-egyfelvonásosokból.

Kortársuk az ugyancsak harmincas évei elején járó Ficza István, aki a Színművészeti Egyetem elvégzése óta az Örkény Színház tagja, s akiről Cseh Andrea Izabella készített portrét. Ficza István eddigi szerepeinek egyik legjelentősebbike anyaszínházában A hattyú Albert hercege a maga „kétfelé húzó énjével” – ahogy az előadásról szóló írásában Bogácsi Erzsébet fogalmaz. Ennek a helyzetnek (kétféle én egy testben) fordítottja a Babits Mihály regénye nyomán született Gólyakalifa című produkcióban látható: a Papp Endre által monodrámaként előadott műben két különböző férfitestben honos az egymáshoz nagyon is hasonlatos lélek.

Babits kortársa, Szép Ernő szólal meg a Rózsavölgyi Szalon Kérem, én még nem játszottam című előadásában, Trill Zsolt megjelenítésében, s ugyanitt debütált drámaíróként Tóth Krisztina a Pokémon go című darab ősbemutatójával – előbbiről Dömötör Adrienne, utóbbiról D. Magyari Imre írása olvasható e számunkban.

Az én-keresés, az identitástudat(talan)ság előzményeit vizsgálja Almási Miklós a Vízkereszt, vagy amit akartok című Shaespeare-vígjátékot elemezve Gender-abszurd című tanulmányában.

Múlt és jelen folyamatos köszönőviszonyban.

Szűcs Katalin Ágnes

Molnár Ferenc: A hattyú – Örkény Színház

Kicsodák ezek az emberek? Ez a fennhéjázó família, amely Molnár Ferenc tollán fogant, s az Örkény Színházban, A hattyú előadásán kelt újabb életre. Mondják, hogy egy trónfosztott uralkodóház tagjai. De még van birtokuk, személyzetük, magántanárt fogadhatnak gyermekeik mellé, lovakat is tartanak sétagaloppra. Az otthonukon viszont nyoma sincs már a hajdani fényűzésnek. A falak durván kopottak, megfogyatkozott a bútorzat is, amit egy létra, egy lépőke, egy földre vetett, megviselt állatbőr pótol valamelyest.

Mégsem ez a lepusztult enteriőr kelti föl a nyomós kételyt, hogy arisztokraták volnának. Sokkalta inkább az öltözetük, amellyel törekszenek ugyan az eleganciára, de mérhetetlenül rossz ízléssel. Persze, a szépérzék nem a díszletet és a kosztümöket egyaránt tervező Izsák Liliből hiányzik, aki egyértelmű jelekkel mutatja, hogy ezeknek a személyeknek sosem volt hajlamuk a választékos stílusra. Masnit köttetnek a munkaköpenyt vagy overállt viselő alkalmazottjuk nyakába, fodrok díszelegnek az ifjabbakon, a rangbéliek ruházatához olyan szöveteket választottak, amelyeknek mintázatát a flóra és fauna tarkasága adja.

A trónörökös egész virágoskertet hord az öltönyén. A testvérek hasonlóképpen, csakhogy nekik nem dísznövények jutnak, inkább gyomnövényeknek látszanak. Aligha véletlen, inkább árulkodóan minősíti a viselőjét, hogy az eladó leányzó a búcsúestélyre olyan piros-fehér toalettet visel, amelyen nem rózsák, nemes virágok ékeskednek, hanem gyönge szirmú, hamar fonnyadó úgynevezett „apró mezei szulákok”. A telepített kamerák adását kémlelő nagynéni schlafrock-féléjére pedig ezüstös baglyok fészkeltek.

Ilyen „csicsás” küllemmel nem kékvérűek szoktak rendelkezni, inkább újgazdagokhoz illenének, akár lecsúszottak, akár nem. Bár ennyire visszatetszőkkel sohasem találkoztam. Adódik a következtetés, hogy az egész látvány szántszándékkal közelít az abszurditáshoz. De az idestova százesztendős történet a hercegkisasszonyról, akit a trón-várományoshoz adnának, de akibe a házitanító szerelmes, nagyon is életerős. Nem enged elszakadni attól az alapszituációtól, amely szerint az eredeti pozíciójuk visszaszerzésével vesződő főrangúakról van szó. Hiába szabadult meg kisebb szerepektől, hajtott végre több-kevesebb módosítást a dramaturg Szabó-Székely Ármin, az eredeti textus önazonosan tartja magát. Még azokat a mondatokat is Molnár Ferenc írta, amelyekről könnyen hihetni, hogy aktuális célzásokként a próbákon toldották a szövegbe, például Dominika főhercegnő megjegyzéseit a korrumpálásról, az ellenzéki publicistákról vagy éppenséggel a hamar meggazdagodókról. Mindenesetre rendező, tervező, színész, mindannyian azon iparkodtak, hogy kortársainknak nézzük a díszes kompániát.

Tronfosztottak1

Nagy Zsolt és Tenki Réka (fotó: Horváth Judit)

Megannyi színrevivő hasonló esetekben azt választja, hogy egyszerűen mai környezetbe helyezi, mai divatba öltözteti, mai viselkedéssel ruházza fel a szereplőket. A rendező Polgár Csaba nem elégszik meg a már unos-untig látott metódussal, valami egyedibbet keresett. Ha már lehetetlen gyökeréig kiirtani a színműből a személyek előkelőségét, akkor a napjaink elitjének státusát is „lebegteti”. Végtére a kettőt ötvözi.

Egy darabig erős marad az arisztokrata etikett, a rezervált modor. Eleinte csupán elvétve vetkőzik le. De szinte halljuk az instrukciót, mikor nyeljenek nyársat, s mikor csattanjanak fel egyet-egyet. Hogy ez utóbbival már adják előjelét a magatartások változásának, amelyek a hagyományos „comme il faut-tól messzire rugaszkodnak, egyénenként is, csoportként is. Szinte megszabott ülésrenddel, vagyis állásrenddel fogadják Albert herceget, amikor az felkeresi a ház kamaszfiait, ami fokonként felbomlik a későbbi közös alkalmakon, holott még botrányszámba megy, ha valaki kihívóan választ magának helyet.

Ennek az átalakulásnak mintegy „alájátszik” a miliő átbillentése a mába. A búcsúestre diszkó-gömböt függesztenek a kristálycsillár helyére, ami pedig utolsóként képviselte egykori gazdagságukat. S a terem sivárságát olcsó luftballonokkal díszítik, amelyeknek héliumtartalmából szippantanak is, hogy sipító hangot adjanak, mint a vásott bulizók.

A legnagyobb szolgálatot mégis a zene teszi. Pontosan jelzi, mikor hol tart ez a cifra társaság. A trónörökös fogadásakor egy „pionierlied” hangzik fel, amely felzendül újra afféle fináléként, amikor a bonyodalmak után helyreáll a kényszerű rend. A búcsúesthez szolgáló muzsika viszont épp olyan vegyes, amilyen zavarosakká lettek a viszonyok időközben. De ebből a zenei mixtúrából nyomatékosan kiválnak a szólók. A tanár el-elfuló hangon dalolja a „Kis lak áll a nagy Duna mentében”-t, Petőfi Sándor népdalosan megzenésített költeményét, míg kisvártatva a trónutód kifinomultan énekli a „Morgent”, Richard Strauss akkor még jövendőbeli feleségének ajánlott dalát. Ami példásan mutatja a riválisok különböző mentalitását. Persze Matkó Tamás „csak” válogatta a zenéket, de úgy, hogy egyszerű medley-nél, egyvelegnél jóval becsesebbet, összetartóbbat kínál. Szinte meglepő, milyen hangszereket választott a tubától a gitárokon át a cintányérig, de azzal a szándékkal, hogy sose uralkodjanak el a vokális szólamokon, bárkinek a hangján vagy megfontoltan belépő kórusban szólaljanak is meg, akár dúdolva, akár zümmögve. Mi tagadás, ezek a zenei részek külön-külön is élvezetesek.

Tronfosztottak2

Csákányi Eszter és Mácsai Pál A hattyú előadásában – Örkény Színház (fotó: Horváth Judit)

Ám a színészek hordozzák a játék legnagyobb terhét. Az alakítások egyike-másika viseli a nyomát a rendezői „tudathasadásnak”, annak az eldöntetlenségnek, mennyire viselkedjenek múltbeli és mennyire jelenkori emberek módjára. A közönség pedig azon hezitálhat, hogy annak örüljön-e, ha némelyikükben akár a szomszédjára ismerhet, vagy annak, ha inkább klasszikus olvasmányemlékeinek alakjai között találhat hozzájuk mintát. Vagy jobban teszi a publikum, ha a bizonytalan kettősségbe beleszokik. Ha leszámítjuk az illem bizonyos kötelmeit, Csákányi Eszter hercegnéje, Beatrix mindvégig hasonlatos a zsémbes, konok, jobblétükért pedálozó családanyákhoz. Készséggel spionírozó, kezesen alkalmazkodó húga, Symphorosa pedig Takács Nóra Diana által azokra a megtűrt családtagokra hajaz, akiknek a szava sohasem nyom a latban. Fivérüket, Károly herceget, vagyis a szerzetesi hivatásba tért Jácint atyát Mácsai Pál olyan kellemes, okos derűvel adja, hogy nem is firtatnánk, hol léteznek, s egyáltalán léteznek-e még ilyen bölcs, a realitással számoló, jószándékúan manipulatív, nem mindennapi egyéniségek.

Van egy keskeny mezsgye, amelyen képesek egyensúlyozni ketten is. Für Anikó a színleg nyájas, mindig fensőbbséges Mária Dominika hercegnőt úgy mutatja meg, hogy nem kell választani, miben is rejlik a magabiztossága, vajon a királyi felmenők tudatában-e, vagy a luxus szalonok, ötcsillagos hotelek vendégeinek bukszájában. Bármilyen hajmeresztően fest, Ficza István nem téved a „pojácaság” kínálkozó csapdájába, mi több: jelesen boldogul a trónörökös Albert herceg kétfelé húzó énjével. Ha úgy tetszik: az anyai dresszúra, az uralkodói hagyományok foglya, ha pedig úgy: a kötelezettségek alól ki-kibúvó, a saját útját is járó, önálló véleménnyel bíró fiatalember. Mindazonáltal egységes jellem. Ami nagy szó.

Bajos a dolga azoknak, akik a szerelmi história főszálának személyeit elevenítik meg. Leginkább Tenki Rékának nehéz, akinek szinte az utolsó lehetséges minutáig tartania kell magát ahhoz, hogy Alexandra, a mazsorett-bot forgatására is idomított hercegkisasszony igencsak fennhordja az orrát. Így nemigen tudja jelét adni, hogy észreveszi a házitanító vonzalmát, mindaddig, amíg már szinte kiszúrja a szemét. Attól fogva viszont egyre mélyebb, vergődő érzéseket mutat, olyan árnyalatokat is, amelyek akár egy Csehov-drámához is méltók lennének.

Kevés olyan színész van, akinek a habitusa eredendően sugallja a korlátokat lerázó benső szabadságot. Nagy Zsolt ilyen. A tanár Ági Miklós is lehet ilyen. Hiszen csak ideig-óráig tudja magába zárni, mi forrong a lelkében. Az alakítás tökéletesen hozza a szélsőségek között hányódó szenvedélyeket. Nem rajta múlik, hogy végül megbicsaklik valami a jellemzésben. Ez a javakorú férfi – akit többször is „fiatalembereznek” – sohasem fogadná el a megvesztegető borítékot. Nyilvánvaló, a rendezés szükségét látta ennek a lekenyerező gesztusnak, hogy egy romlottabb világot mutathasson. Még akkor is, ha csorbította a játék igazságát?

Mélyebb gondolatokat ambicionálhattak az alkotók. Mégis leginkább azok a pszichológiai portrék ígérkeznek maradandóknak az emlékezetben, amelyek minden körítéstől függetlenül hitelesnek tűnnek. Mintegy külön „mappában” tárolhatjuk majd a rendezői leleményeket, hatásos és szellemes megoldásokat, amelyek kifulladásig cipelnek magukkal jóravaló tartalmakat, mégsem juttatják célba őket. Marad a kérdés: kicsodák ezek az emberek?

Bogácsi Erzsébet

Kérem, én még nem játszottam – Szép Ernő válogatott szerelmei – Rózsavölgyi Szalon

Lila ákác, Vőlegény – a színházba járók alighanem legelőször is erre a két finom szövetű színjátékra gondolnak, ha az író nevét meghallják. Esetleg felmerülhet még a Patika, az Aranyóra és talán a Május meg a Kávécsarnok címe is; Szép Ernő mesterművei a mai napig méltán kedvelt darabjai a színész- és nézőbarát alkotásokat szívesen műsoron tartó társulatok repertoárjának. Miliőrajzait, humorát, esendő, érzelmeikkel küszködő szereplőit egyszerűen nem lehet nem szeretni.

A Rózsavölgyi Szalon Seres Tamás rendezte bemutatója most mégsem ezekből a munkákból merít, hanem arra tesz kísérletet, hogy valamiképpen magát az írót állítsa elénk. Versei, prózái és mint az alcím is mondja, szerelmei tükrében. A művekből, műrészletekből Németh Nikolett dramaturg állított össze válogatást, amely az előadásban monológok, párbeszédes részek és énekelt versek laza szövetű füzéreként jelenik meg. Az alkotókat nem a valóságos életrajzi adatok érdeklik, a realitások világa csak annyiban szüremkedik be a játékba, amennyiben magukban az irodalmi részletekben megjelenik. A női szereplőkhöz kapcsolódó történetek mellett felsejlenek az életút tragikus fordulatai – vészkorszak, munkaszolgálat –, és megmutatkozik egy különös karakter, aki a legnagyobb borzalmakról is képes visszafogottan beszélni, akár iróniával, a történésekre szinte rácsodálkozva.

Szeperno

Bíró Eszter és Trill Zsolt (fotó: Éder Vera)

Az írói, költői nagyságról a színpadon direktben mesélni nyilván sokkal nehezebb lenne, mint megidézni a kor irodalmi és kávéházi életének szórakoztató alakját. Trill Zsolt a megnyerő, kedves, érzékeny lelkű sármőrt jeleníti meg, anélkül, hogy akár a fizikai hasonlóságra, akár a múzeumian korhű megjelenésre törekedne. (Jelmez: Vecsei Kinga Réka.) Tökéletesen belakja a sajátos adottságú apró játékteret: a színpad‒nézőtér felosztást figyelmen kívül hagyva az asztalok között közlekedik, szemkontaktust keres a nézőkkel, sőt olykor meg is szólítja egyiket-másikat. Jelenlétének meghatározó eleme a játékosság, legyen szó akár humoros, akár elkomoruló hangulatokról.

Az előadás irodalmi est jellegét kétféle ötlet árnyalja. Az egyik a keretjáték, amely közös történetbe próbálja foglalni a művek egymástól független szerelmi történeteit, a másik pedig a zene, amely új életre kelti a jobban vagy kevésbé ismert Szép Ernő-verseket. Az előadás azzal indul – és majd ugyanennek a helyzetnek a variációjával zárul –, hogy miután az író új darabját visszautasította a kiszemelt színház igazgatója, belép az életébe a színidirektorné (Bíró Eszter), aki színésznőként magánmegbízással áll elő: jó szerepet szeretne kapni az írótól. Így a továbbiakban ő játssza a színpadon megjelenített műrészletek nőalakjait az örömlánytól a színiiskolás fruskán át az érett szépasszonyig. Bíró Eszter színpadi jelenlétének erőssége azonban kevésbé a prózai részletekben, inkább a betétdalok előadásában mutatkozik meg.

Az énekelt versek tolmácsolásában remek partnere a zongorán kísérő Födő Sándor, aki a művek megzenésítőjeként is a produkció egyik pillére. A megzenésítés ötlete különösen jól illik Szép Ernő munkásságához, hiszen maga is írt kuplé- és sanzonszövegeket, ráadásul korai kötetének címe Énekeskönyv – ebben jelent meg a Gyermekjáték, amelynek egyik sora adja az előadás címét. E vershez külön játék is kapcsolódik: a még megzenésítés előtt álló művet Trill prózában kezdi ritmizálni, Födő pedig ütőgradonnal kapcsolódik be az előadásába – markánsabbra színezve ezzel a bájos, ám könnyen sziruposságra csábító sorokat: „Észrevesz az isten engem, Megszólalok a nagy csendben: »Kérem én még nem játszottam, Nem játszottam, Nem játszottam, Játszani szeretnék mostan.«”

Az előadás végül eléri, hogy – a szerelmi történetek, a korrajzvázlatok és az írói világszemlélet felidézésén túl – Szép Ernő irodalmi jelentőségét is megérzékeltesse. Akiben (tartalom szerinti idézetek következnek az előadásból) minden ember benne él, de akinek időbe tellett, amíg végérvényesen elhitte, hogy ő is a létezők sorában van. És akinek nem lehet más feladata, mint megmutatni másoknak ezt a csudálatos világot. S hogy ezt milyen művészi szinten tette, arra az előadás sok-sok részlete is bizonyíték. Élmény az író sorait hallgatni, Trillnek pedig szemmel láthatóan legalább ugyanekkora élvezet tolmácsolni őket. Akár több is elhangozhatna belőlük – cserébe magam például szívesen lemondanék a forszírozott kerettörténetről.

A hetven percre szabott előadásidő azonban lejárt. A történetmozaik szerinti legújabb szerelem is szertefoszlott: a megszöktetendő nő mással távozik a színről. „Elnézést, hogy hangoskodtam itt” – köszön el az író híressé vált szavaival Trill Zsolt –, „én csak »Szép Ernő voltam«”. Múlt idő a jelenben, szomorkás öniróniával.

Dömötör Adrienne

Portré Ficza István színművészről

Csibészes mosoly, elegáns, mégis laza színpadi jelenlét. Magamban így tartottam számon Ficza Istvánt, akivel a nézőtér sötétjéből régen szimpatizálok. Mindig tetszett színészi svungja, tartása, megjelenése és érzékelhető alázata hivatása iránt. Talentumosnak láttam minden szerepében. Hidegzuhanyként ért, hogy bizony csehovi lelke van, amelyen imádott szakmája – csalfa szeretőként – már sebet ejtett. Mostanában láttam meg benne az ifjú Gálffi Lászlót. Egy percig nem csodálkoztam, amikor beszélgetésünk során mestereként említette a színészt, imponáló szeretettel, tisztelettel beszélve idősebb pályatársáról, kollégáiról.

Stlusosan1

(fotó: Véner Orsolya)

A színpadon kedvesen kajlának hat, de csak szerepei miatt. A hétköznapokban ennek az attitűdnek nyoma sincs. Pontosan érkezik a találkozónkra, trendi hétköznapi szerelésben, határozottan van stílusérzéke. Eleganciája belülről fakadó. A beszélgetés alatt kedves, udvarias és nagyon diplomatikus. Higgadt és megfontolt lehet, alaposan mérlegelhet egy-egy döntése előtt. Végig összeszedett és koncentrált, könnyed stílusban, szabatosan fogalmaz. Nem elég számára, hogy megossza a gondolatait, azonnal visszajelzést is vár, meg akar győzni szavai igazáról, egy pillanatig nem lazul a szemkontaktus. Beszélgetőpartnere minden rezdülését figyeli, értékeli.

Ficza István 35 évvel ezelőtt Érsekújváron született. Fiatalon nem igen vonzotta a színház, annak ellenére, hogy nagyapja művészeti titkára, édesanyja pedig varrodavezetője volt a Komáromi Színháznak. A ma már nyugdíjas édesapa hajdan villanyszerelőként gondoskodott a családról. Hasonlóan bátyjához, Ficza István is a biológia iránt érdeklődött. Aztán a révkomáromi Selye János Gimnáziumban megnézte testvére szalagavató előadását, a Hairt, és pusztán a színjátszó köre miatt erre az iskolára esett a választása. Szép lassan meg is érlelődött a felismerés: „hm, jól érzem ám én magam a színpadon”.

Nem volt könnyű útja a színi tanulmányokig, negyedik nekifutásra került be az egyetemre, előtte stúdiósként megjárta a Centrál Színházat, az Új Színházat és a Kolibrit is. Máté Gábor és Dömötör András osztályába került, többek között Tasnádi Bencével, Rétfalvi Tamással, Borbély Alexandrával és Pálos Hannával járt egy osztályba. (Borbélyt és Rétfalvit legjobb barátainak érzi ma is.) Édesanyja megrettent, amikor megtudta, hogy színpadra vágyik a fia, túl jól ismerte a vidéki színházak világát, sokszor látta a csalódott színészarcokat a próbatábla előtt. Mégsem gördített akadályt fia pályaválasztása elé, elfogadta döntését.

Az első borús árnyék a főiskolai emlékek felidézése során jelent meg a színész arcán, arra a kérdésemre, miként is lehet, hogy osztályfőnöke őt nem hívta színházába: „Úgy látszik, nem ragaszkodott ő annyira hozzám, az én alkatom nem illett a Katonába. Én mindig szerettem tartani bizonyos távolságot az osztályfőnökkel és a tanárokkal, nem alakult ki közöttünk egy bensőséges baráti viszony. Ez biztos közrejátszott. Lehet, még ennyi feladatom sem jutott volna, ha a Katonába kerülök. Én már nem tudom, hogy mi a szerencsés ebben a szakmában, nem minden arany ám, ami fénylik.” Ficza osztályfőnökének máig nem tette fel a kérdést, vajon benne miért is nem gondolkodott. Úgy érzi, nincs felvértezve egy „rossz” válaszra. De azt is pontosan tudja, sokat köszönhet Máténak. Szakmai tudást, ízlést tanult az osztályfőnökeitől, és egy későbbi rendezőjétől, Gothár Pétertől is.

Harmadikosok voltak az egyetemen, mikor Eszenyi Enikő hívta Tasnádit, Rétfalvit és őt a Vígszínházba, gyakorlatra. Kicsit fájt neki, hogy Zsámbéki Gábor, a Katona akkori direktora nem számolt velük. Vigasztalta viszont, hogy hívta Mácsai Pál, így a kétéves egyetemi gyakorlatát az Örkényben töltötte, ahol társulati taggá is vált. Tudja, direktora már elsőéves korától nyomon követte fejlődését, s tetszett neki, amit a színpadon mutatott.

Amikor az Örkénybe került, jól startolt, a Mohácsi-testvérekkel dolgozott a Liliomfiban, ifjabb Schwartz szerepét kapta. Aztán valahogy mégsem azok a feladatok jöttek, amelyek az ő fejében megfogalmazódtak a maga számára. Ha belegondolok, valóban sok „fontos, de kis szerep” van mögötte, szürke eminenciások, udvarnokok, retardált családtagok, fattyúk. Ő maga úgy fogalmaz: mintha köztes állapotban lebegne, van benne jócskán emiatt ambivalens érzés. Fiatal színészként türelmetlen, éhes a valódi, nagy erőpróbát jelentő színpadi kihívásokra: „Hamlet őrülete azért engem is érdekelt, de tudom, vannak rendezők, akik a magasságom miatt soha nem látnak majd bennem mást, csak ezt a karaktert.” (Azért én könnyűszerrel látok benne egy Armani-farmeros, fekete garbós dán királyfit, Iphone-nal a farzsebben.) Ficza meg amúgy sem feltétlenül egy hórihorgas csetlő-botló figura a színpadon, kifejezetten elegáns jelenség tud lenni. A Köd utánam című előadásból két emlékkép maradt meg bennem, a Csuja‒Pogány kettős és Ficza István színpadi sármja. Istenien állt neki az alkalmi öltözet. Tudta viselni, jó volt nézni tartását, kulturált színpadi mozgását. Persze az igazsághoz tartozik az is, hogy anyaszínházában tíz repertoár-darabban is játszik, még ha kisebb szerepekben is, de havonta 20-22 estén biztosan színpadon van.

Stilusosan2

A hattyú – Örkény Színház (fotó: Horváth Judit)

Ahogy mesélt, belém hasított, szívesen látnám Csehov-hősként – egyszerre töprengő és vágyakozó. Az ifjabb Csehov-figurák már elillanni látszanak, a Zsótér Sándor rendezte Meggyeskertben epizodista volt (Arra járó), a Három nővér előadásból kimaradt színházában. Könnyen elképzelem, hogy miként Hamlet, úgy Trepljov is foglalkoztathatta. Visszagondolva egy-egy alakítására, nem lep meg, hogy szereti a groteszket, Örkény Istvánt. Csehov mellett Dosztojevszkij hőseit is az övéinek látom, bármikor.

Március elején beszélgettünk, kérdeztem, milyen lehetőségeket vár direktorától a jövő évadra. Mint mondta, sok múlik a szerencsén, a véletlenen. Ha van is rászabott szerep a tervezett bemutatókban, ki tudja, hogy azok megvalósulnak-e, ki a rendező s gondolkodik-e benne. Mintha olvasta volna Molnár Gál Péter A színész nem ember című írását. Másképpen, ahogy annak idején a színikritikus, de megfogalmazta, hogy „a színházban bizony rendszerváltozás van minden évadban, hónapban, este”. Ficza nem tétlenkedik, vallja a mondást: Segíts magadon, az Isten is megsegít. Éppen Fehér Balázs Benővel morfondíroznak egy monodráma színrevitelén, s volt osztálytársával, Huzella Julival az Egy férfi és egy nő című sanzonestjükkel évek óta fellépnek szerte az országban. Játszik az Átriumban is, két sikeres darabban, no meg a Játékszínben, egy mesejátékban. Ismeri már jól a céda színházi szerencse forgandóságát. Így összegez: „Bizony mindenkinek magát kell menedzselnie. Engem magamért szeressenek, ne azért, mert esetleg ajánlgatnak. Ez a hiúságom megvan. Sokáig vártam, hogy majd gondolkodnak bennem, de rá kellett jönnöm, ez nem így van. Nem tudom, hogy mitől függ. Szorgalmam és játékkedvem van. Még mindig azt hiszem, ennél jobb szakmát nem választhattam volna, még mindig nagyon szeretek a színpadon lenni, ott tudok kitejesedni, ott élem ki magam. Élvezettel próbálok és élvezettel játszom is.”

Szereti az Örkény társulatát. Első, igazi kihívást jelentő színészi feladata a Tótékban volt: „Csujával, Epivel, Pogánnyal és Nóradiával játszani csodálatos, általuk olyan családias légkör jött létre, hogy mertem próbálni.” Nem hittem volna, hogy próba közben szemérmes lenne, pedig erről győzködött. Élénken emlékszem a színház Aranyozás című estjére, különösen az ő előadására Arany (?) epeköveiről, mókás, mintha rögtönzött paródiájára Radnóti Sándorról. Aztán kaján nevetésére, amikor merte és tudta nézőként élvezni színésztársa, Vajda Milán előadását, spontán elengedve magát előadás közben – alig bírt megmaradni a székén. Szeretettel beszél a színházi kollégákról, először is Gálffi Lászlóról: „Nekem Laci Mester, ő tényleg a mesterem. Én már nagy ajándékokat kaptam tőle az egyetemen is, művészi beszéd tanárom volt. Egyszerűen jó vele együtt lenni, pozitív energiái vannak, ami átragad.” Tudja, hogy az Örkény élvonalbeli kőszínház, de mint mondja: „Úgy megnéznék egy Mágnás Miskát Vajda Milánnal és Takács Nóra Diával.” Gálffi mellett Pogány Judit, Csuja Imre, Epres Attila, Takács Nóra Diána, Polgár Csaba, Vajda Milán és Kerekes Éva fontos, szeretett színházi társai. Támogatásuk, bizalmuk hitet ad neki a mindennapokhoz.

Sejtem, hogy a kollégák is, s tudom, hogy a közönség is szereti a színészt. Tavalyelőtt a nézői szavaztok alapján ő kapta a Pünkösti Andor-díjat az Örkényben, pár évvel korábban, 2013-ban a Vidor Fesztiválon a legjobb férfialakítás díját a Vaknyugat című előadásban nyújtott alakításáért. Végzős hallgatóként Máthé Erzsi-ösztöndíjban részesült, amit Zsámbéki Gábor, Székely Gábor és Lengyel György szavazott meg számára.

Ficza Istváné egy igazi XXI. századi színészsors: egyszerre van társulatban, de azon kívül is. Nem közalkalmazott, hanem már „vállalkozó” színész. Igen motivált, s a jó értelemben vett szerepéhség állapotában van.

Mire ezek a sorok megjelennek, az Örkény Színházban már bemutatták Polgár Csaba rendezésében Molnár Ferenc A hattyú című darabját. Ficza Albert herceget játssza az előadásban. Olyan a színpadon, akár egy spleenes paradicsommadár. Hosszú hajjal, mezítláb, hippiket is megszégyenítő mintha a „Nap-gyermeke” öltönye alatt mezítelen felsőtesttel. Végre főhős. És nagyon jól áll neki! Bírja ötlettel, szívvel, humorral, imponáló öniróniával. Olyan a színpadon, mintha fordítva lenne bekötve, nem pusztán fonáklátó, de láttatja is a fonákságot. Eljátssza nekünk, hogy ő Albert, de ezzel együtt azt is, milyen mosolyogni való ez a trónörökös, na meg ő maga is, ahogy létezik éppen a színpadon. Elegánsan, de csínnyel! A csapatmunka szép példája az előadás, igazi társulati „nagyágyúkkal.” Ficza meg a középponntban, ahova a sors szánta.

Cseh Andrea Izabella

146. oldal / 184

Mutató 03-04

Prológus

Trónfosztottak a diszkógömb alatt

Molnár Ferenc: A hattyú – Örkény Színház

„Szép Ernő voltam”

Kérem, én még nem játszottam – Szép Ernő válogatott szerelmei – Rózsavölgyi Szalon

Stílusosan, de csínnyel!

Portré Ficza István színművészről