Uncategorised

Vajon mitől érzi az ember, hogy igenis van köze ahhoz a kicsit elrajzolt, szinte a szó szoros értelmében a falvédőről jött, mert a tapétával megegyező mintájú pongyolában ábrándozó túlkoros hajadonhoz, akit a Katona József Színház színpadán készül férjhez adni a házasságszerző, s akinek családmodellként kizárólag a szemlátomást egyedülálló tanti szolgál – édesanyja a tehetős papa ittas bántalmazásainak eshetett áldozatul, mint megtudjuk. A fő házasulandó, Padkaljoszin kacatokkal zsúfolt zugában sem érzékelhető valamely társadalmi minta, csak a szokásjog révén sodródik a háztűznézésbe, s ha barátja nem ugrik fel véletlenül bevásárlás közben, tán az egész kísérlet megmarad elméleti síkon. Hideglelős árvaságuk mindenesetre ismerős és átélhető.

Az orosz irodalom emblematikus hőse, Oblomov messzebb megy a tehetetlenségben Padkaljoszinnál, az élet értelme mint problémafelvetés azonban ott van mindkét műben.

A magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotója, Arany János műfordítóként kikopóban van a hazai színpadokról, de egy bicentenáriumi fellángolás erejéig most mégis visszatért a fiatalkorában rövid ideig oly vonzónak hitt múzsához, Tháliához a Katona, az Örkény s a Radnóti színpadán is, kísértetiesen kortárs gondolkodóként.

Kováts Kriszta egyik emlékezetes színházi vállalkozása, az Arany-óra című is a költő műveihez köthető – erről is szó esik a beszélgetésben, amelyet D. Magyari Imre jegyzett le.

Az a függetlenedési törekvés, amely Arany idején jellemezte a magyar színházat, majd’ száz évvel később érett szándékká Írországban – a kortárs ír színház és dráma ma már jól ismert Magyarországon is – Kurdi Mária a 60 éves Dublini Színházi Fesztiválon járt.

Nagy változásokon ment át az elmúlt években a leánykori nevén Budapesti Őszi Fesztivál, amely immár CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál címen próbálja meghódítani közönségét, a korábbiaknál kisebb teret szánva a színháznak s nagyobbat a zenének.

Akár fesztiválkuriózum is lehetne Paizs Miklós egyszemélyes bábszínháza, mely Mozart Don Giovanniját szólaltatta meg legutóbb az RS9 színházban – az előadásról Balogh Géza írt e számunkba.

A független, illetve az úgynevezett kereskedelmi színházi szféra a kis formák terén számos további izgalmas kezdeményezésnek is terepe. jóllehet az „üzleti” színháztól a zenés műfaj sosem volt idegen, a Karinthy Színház – amely egyébként egy ideje már állami költségvetési támogatásban is részesül – operettel korábban sosem próbálkozott. A hely méretei s az alkotók személye mindenképp érdekes vállalkozásnak sejteti a XIV. Renét – Józsa Ágnes ajánlója (új műfaja ez a 25 éves Criticai Lapoknak) igazolja is ezt.

És izgalmasnak ígérkezik a Független Színművészetért Alapítvány s az Orlai Produkciós Iroda közös sorozata, a Lengyel Nagy Anna riportjaiból, igaz történeteiből készülő monodrámák a Mozsár Műhelyben.

Az Orlai Produkciós Iroda a hazai színházi életben szokatlan strukturális kísérletbe is fogott idén – Péter Kata, akivel Varga Kinga beszélgetett, már az Együtt, szabadon! szlogen jegyében szegődött az új formációhoz.

Szűcs Katalin Ágnes

Beszélgetés Péter Katával

Öntörvényű, titokzatos színésznő, nem árul el magáról sokat. A családi legendárium szerint Varsányi Irén és Gaál Gyula is rokona, egyébként mint színész úttörő a családban. Horvai István és Máté Gábor osztályában végzett, abban a nevezetesben, amely tizenegy éve AlkalMáté Trupp néven nyaranta előadássá formálja valamelyik tagját. Szabadúszásban és társulati tagságban egyaránt volt már része. Hatéves vígszínházi szerződés után az idei, 2017/2018-as évadban Orlai Tibor újszerű színház-modelljében folytatja pályáját.

Szeretem ha1

(fotó: Takács Attila)

Végzős osztályotokról tévéfilm készült 2003-ban. (Volt egyszer egy osztály a Színművészetin… úgy hívták őket: Máté-Horvai osztály, MTV, 2003., rendező: Silló Sándor). Itt nagy nyomatékot kapott, hogy a legfiatalabb, akit elsőre vettek fel, te voltál az osztályban. Mennyire határozta meg ez az életedet a főiskolán?

Abszolút meghatározta. Én voltam a legfiatalabb és a legtapasztalatlanabb. Habár Földessy Margit iskolájába jártam kilenctől tizennyolc éves koromig, amíg fel nem vettek a főiskolára, mégis nekem volt az osztályban a legkevesebb színházi előéletem. Le voltam maradva, a koromhoz képest pedig naiv. Emiatt az első két év gyötrelmesen telt.

Ez az érzés elmúlt, mire befejeződött a főiskola?

A végzés után néhány évig még kísértett. Erősen beleivódik az emberbe az, ami a főiskolán történik, ott betöltött szerepét viszi tovább – minden közösségben óhatatlanul kialakul egy hierarchikus rend, a színművészetin ez fokozottabban igaz. A diploma után szabadúszó voltam, ez félelmeket, nehézségeket szült. Ahogy aztán fokozatosan feltérképeztem, mi van körülöttem, egyre jobban alakultak a dolgok: mindaz, ami hátránynak és nehézségnek tűnt, később megerősített, előnnyé változott.

Hogyan kerültél kapcsolatba a színházzal?

A versek voltak fontosak számomra. Már az általános iskolában versmondó versenyekre jártam, a magyar tanárom figyelt fel rám, különórákon foglalkozott velem. Hat-hét évesen A padlást és a Fekete Pétert láttam a Vígszínházban, de nem nagyon jártam színházba. Nem tudom, mi váltotta ki belőlem azt, hogy színész legyek, akárhogy keresem. Egyszer láttam egy felvételt Földessy Margit órájáról a tévében, mondtam anyukámnak, hogy oda szeretnék menni, így kilencéves koromtól kezdve ide jártam. Ennek köszönhetően eljutottam egy-két válogatásra, szerepeltem 13-14 évesen a Budapesti Kamaraszínházban, forgattam ifjúsági filmben. Aztán szó volt róla, hogy a biztonság kedvéért jelentkezem máshova is, a tanáraim és a szüleim próbálták értésemre adni, hogy az így logikus, mert nagyon kevés embert vesznek föl elsőre. Az elején hajlottam rá, aztán mégis csak egyedül a színműre jelentkeztem, és tudtam, hogy ha nem vesznek fel, elmegyek stúdiózni.

Szeretem ha2

Péter Kata és Bach Kata – A velencei kalmár, Vígszínház (fotó: Toldy Miklós)

Hogyan osztotta meg a feladatokat egymás között a két osztályfőnök, Horvai István és Máté Gábor?

Együtt, ketten tartották a mesterségórát, hatott ránk a személyiségük. Máté Gábor színpadi gondolkodásra nevelt, arra, mindig legyenek ötleteink és megoldásaink, bármely szituációban, jelenetben vagy darabban meg tudjuk magunkat rendezni. Horvai arra, hogy amit kitalálunk, ne csak ötlet legyen, ne csak eljátsszuk, legyünk jelen is a színpadon.

Hogy emlékszel vissza, érzékeltétek a főiskola évei alatt, hogy az osztályotoknak jövője lesz, „legendássá” válik?

Harmadik-negyedikben a tanárok pedzegették, hogy érdemes lenne együtt maradnunk, már akkor is működött a közös munka, talán azért, mert azonos az ízlésünk. Jók voltunk együtt, mindenki érezte, hogy jó a közösség. Később jöttem rá, hogy nem mindenhol van ez így. Ezt visszük tovább nyaranta az előadásainkban, megnyugtató, hogy biztosan nem fogunk mellé lőni ízlés és szellemesség dolgában.

A Vígszínházba kerültél gyakorlatra. Megszakított, újrakezdett viszonyod van az intézménnyel. Milyen ez a kapcsolat? Mi köt hozzá?

Negyedikes voltam, amikor a Vígszínházba kerültem, Horvai Isvtán, aki a Vígszínházhoz ezer szállal kötődött, vitt oda engem és Gál Kristófot. A színművészetin kívül először itt játszottam, meghatározóan erős élmény volt. A diplomaszerzés után folyamatosan visszahívtak darabokra, majd amikor Szombathelyre szerződtem két évadra, nehézkessé vált az egyeztetésem, ezért megszűnt a vígszínházi jelenlétem egy időre. Majd hat évvel ezelőtt Eszenyi Enikő felajánlotta, hogy leszerződtet. Ekkor már ismét szabadúszó voltam. Szoros kapcsolatom volt a színházzal és az ott lévő emberekkel, ezért igent mondtam, tag lettem. Hezitáltam, mert a szabadúszó élet kötetlensége mindig is vonzott. Hat éven át maradtam tag a Vígben, volt előnye és hátránya is. Tavaly felmondtam, mert nem gondoltam olyan termékenynek ezt az időszakot, amennyire szerettem volna, nem kaptam szakmailag annyi és olyan feladatot, amire igazából vágytam, nem volt miért tovább maradni. Szombathelyről két év után jöttem el, utólag azt gondolom, kissé elhamarkodott döntés volt. Nem szerettem volna még egyszer türelmetlen lenni, a Vígszínháznak hat évet adtam, kicsit többet, mint kellett volna. Megtartottam két futó előadásomat, a Kvartettet és a Szentivánéji Szexkomédiát – nagyszerű partnereim vannak (Kern András, Hegedűs D. Géza, Börcsök Enikő, Hegyi Barbara, Seress Zoltán), ezért ezeket a szerepeket nagyon szeretem, az emberekhez, kollégákhoz ragaszkodom. Mégis csak hat év az életemből, a folytonosság ebből a szempontból tehát megmarad.

Szeretem ha3

Mészáros Mátéval a Mészáros Béla című előadásban – AlkalMáté Trupp (fotó: Toldy Miklós)

„Vígszínházi színésznő”. Mi jut eszedbe erről?

Sokat hallani: „vígszínházi színész”, „vígszínházi színésznő”. Kifelé jelent valamit. Szeretném, ha büszkeséggel töltene el, de ez akkor lenne így, ha megfelelő szakmai feladatokkal lettem volna ellátva. Egy cím, egy titulus, anélkül, hogy lenne mögötte valami, nem számít sokat.

A főiskola utáni éveid hogyan alakultak – a lexikonok leírásai szerint szabadúszó voltál, aki öt évadon át hét színházban játszott különféle szerepeket. Milyen időszaka volt ez a pályádnak?

A színházba, amelyik hívott, nem szerettem volna leszerződni a főiskola után. Nem tudtam, mi lesz, nem jelentkeztem igazgatóknál – nem szokásom. Nehezen indult a pályám, ínséges hónapokkal, a nulláról. Amilyen nehéz volt az elején, aztán annyira jól alakult, hogy szabadúszó vagyok, sokféle helyen voltam. Nem tudok kiemelni egy pillanatot, hogy onnan varázsütésre könnyebb lett volna, folyamatosan, lépésről lépésre alakult minden. Az ember éli az életét, és a dolgok egyszer csak összetevődnek, szép lassan –- nekem ez a tapasztalatom. Aztán Szombathelyen olyan közegbe kerültem, ahol bíztak bennem, jó feladatokat kaptam. Ott lettem magabiztos.

Mégis eljöttél Szombathelyről. Tudtad, mire számíts?

Sem Szombathelyről, sem a Vígszínházból nem úgy jöttem el, hogy tudtam volna, mire számítsak a jövőben. A két társulati tagság között egy jól alakuló év telt el: Jordán Adéltól, mert szülési szabadságra ment, átvettem a Katonában A hős és a Csokoládékatona Raina Petkova szerepét, a Radnóti az Anger Zsolt rendezte A főfőnökbe hívott és a Bárkában is átvettem egy szerepet a Dogville című előadásban. Tehát három nagyon jó színházba hívtak, így telt az az átmeneti egy évem. Ekkor hívott Eszenyi Enikő, hogy szerződjek le. Úgy tűnt, ez egy folyamat, megfelelő következő lépés, azt gondoltam, jó döntést hoztam. Mikor most a Vígben felmondtam, már Orlai Tibornál játszottam egy produkcióban, a Bocs, félrement! címűben. Az új konstrukció még csak körvonalazódott, nem ez ösztönzött a változtatásra, hanem hogy a Vígben már nincs értelme maradni.

Szeretem ha4

Bocs, félrement – Orlai Produkciós Iroda (fotó: Takács Attila)

Van összehasonlítási alapod szabadúszás és társulati lét között. Melyik áll közelebb hozzád?

Mind a kettőnek megvan az előnye és a hátránya, ezek az időszakok váltakoznak. Amikor egyszer csak azt érzem, hogy az egyikből már elegem van, és felerősödnek a hátrányai, akkor muszáj váltanom. Akkor vállalom a szabadúszással járó nehézségeket. Ilyenkor az motivál, mi történik velem, ha minden kiszámíthatatlan, és nincs biztos jövő.

Ki tudnál-e emelni olyan valakit, akitől nagyon sokat tanultál?

Mindenkinek jó, ha mesterre talál, ha összehozza az élet olyan valakivel, akitől sokat tanulhat. Máté Gábor, Horvai István vagy Ascher Tamás ilyen volt nekem a főiskolán. Igazán Ladányi Andrea mozgásórái szabadítottak fel, kemény, egyenes nő, ez nekem imponált, azóta is nagyon szeretem az egyenességet, ha nincsenek mellébeszélések. Minden hatott rám, negatív vagy pozitív, akármilyen helyen voltam, akárkikkel találkoztam. Szakmailag és emberileg is sokat tanultam Margitai Ágitól vagy Pap Verától. Ahogy próbáltak például, természetesen és nyitottan, addig nem mentek tovább egy szituációban, egy problémán egy jelenetben, amíg nem érezték ösztönösen megnyugtatóan, hogy jó irányba haladnak. Példamutató volt a kíméletlenségük saját magukkal szemben. De ugyanúgy említhetném az osztálytársaimat is.

Szeretem ha5

Love love love – Orlai Produkciós Iroda (fotó: Takács Attila)

Orlai Tibor az „Együtt szabadon” szlogennel 12 színésszel alapított társulatot. Mit jelent pontosan ez a forma?

Míg egy kőszínházban nagy nehézséget okoz a színészegyeztetés, Orlai Tibor megadja annak a lehetőségét, hogy az ember több helyen vállaljon feladatot. Biztonságot ad, mert garantálja évadonként az egy-két bemutatót, a szabadúszással járó kiszámíthatatlanságot, feszültséget és félelmet kizárja ezzel, hiszen a színész tudja, hogy lesz munkája, nem fog az éhhalál küszöbére kerülni, viszont ha máshonnan kap szerződést, el tudja fogadni. Remélem, jól fog működni ez a rendszer, ez volt most a legkecsegtetőbb lehetőség.

Az AlkalMáté Trupp-előadás jelensége egészen speciális képződmény. Hogyan tudnád leírni, mi ez, és mit jelent a te életedben?

Nyári kéthetes örömjáték. Röviden ezt jelenti. Máté Gábor ötlete volt, hogy egymásról csináljunk előadást, mert szerinte minket saját magunk érdekel a legjobban... Már csak hárman vannak hátra. A színháznak amúgy is terápia jellege van, ennek az előadásformának még inkább, az osztály, a nézők és az egyén számára is. Olyan hatása mindenképpen van – magamról beszélek –, hogy amit addig cipelt magában titokként, sötét foltként az ember, annak megszűnik a súlya azáltal, hogy ország-világ előtt kimondja; ami nagyon nehéz, könnyebbé válik tőle. Ezeknek az előadásoknak a hatására remélhetőleg a nézőkkel is valami hasonló történik.

Néhány esetben az, akiről szól az előadás, talán túlzottan kitárulkozik, már-már a nézőt zavarba ejtő módon. Mit gondolsz erről?

Mindig figyelünk arra, hogy az előadás ne legyen személyeskedő, hogy akit érint egy-egy jelenet és nem színész, ne hozzuk kellemetlen helyzetbe. Fontosabb, és ez az elsődleges szempont, hogy színházilag minden egyes szituáció izgalmas legyen. Arra törekszünk, hogy megtaláljuk egy-egy ember életében azt, ami neki fontos, amiről beszélni szeretne. A kérdés az, a színház nyelvén mindezt élvezhetően hogyan tudjuk kifejezni. Mindenkinek a személyiségén és egyéniségén múlik, hogy mennyire tárulkozik ki – van aki kevésbé, van aki nagyon. Megfigyeltem, hogy az illető pillanatnyi állapotától, élethelyzetétől, életszakaszától is függ, hogy mennyire van szüksége a róla szóló előadásra. Éppen segít-e neki, hogy beszélhet magáról; amennyiben nem, akkor máshogyan közelítünk felé. Ez okozhatja, hogy egyik-másik AlkalMáté Truppos előadás mélyebbnek, kitárulkozóbbnak érzékelhető a többinél.

Szeretem ha6

Péter Kata a Love love love című előadásban – Orlai Produkciós Iroda (fotó: Takács Attila)

A Rólad szóló előadásra 2012-ben került sor. A királylány és az ő meséje állt a középpontban. Mintha valami most teljesülne a kívánságaidból. Hogy érzed most magad?

Nagyon jól érzem magam, örülök, hogy szabadúszó lettem, jól érzem magam Orlai Tibornál, de az az igazság, hogy most egy ideig nem fogok dolgozni, mert gyereket várok. Másik életszakasz következik, aztán meglátjuk, hogyan alakul tovább. Decemberig játszom, nem tudok már új bemutatót vállalni, a Love, love, love volt az utolsó premierem az évadban a Belvárosi Színházban, szép lassan csökkennek az előadásaim a következő hónapokban. December 31-én dupla Bocs, félrement!-tel egy időre elbúcsúzom a színpadtól.

Az interjút készítette: Varga Kinga

Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Háztűznéző – Katona József Színház

Ilyen lehetett a hajdani zsibárusok álma. Halomban silány bútordarabok, mihaszna holmik, nyűtt kacatok. De becses portékákra lelhetett egy szemfüles ócskás a lim-lomok között. S az idők múltán efféle kincsekre vadásznak a retro ízlés rajongói is. Az idejétmúlt tárgyak sokaságába könnyű belefeledkeznie annak is, aki a Háztűznézőt, Nyikolaj Vasziljevics Gogol komédiáját nézi a Katona József Színházban. Szinte félő, hogy a főhőst, a hivatalvezető Padkaljoszint „lejátsszák” köznapjainak rekvizitumai, amelyek hovatovább átjárhatatlan kupacba zsúfolódnak.

Talán e köztisztviselő már nem is mosakodik abban a lavórban, amelyhez mosdóállvány szolgál, hanem a felmenőitől maradt rá, akárcsak a zománcos éjjeli edény. Vagy az ilyen-olyan ülőalkalmatosságok, magasba polcolt szék, pár hokedli, sámli. A tányérkalapú asztali lámpák egyike a szekrénytetőn van, a másik a földön. Semmi nincs a megfelelő helyén, a padlón áll az alumínium ételhordó s a kávéfőző is. Ki tudja, mi minden szorult egy ajtaja-vesztett kasztniba, amelynek tartalmát csupán egy függönyféleség takarja. Ruhák bizonyosan nem, mert azok a mennyezetről lógnak.

Több nemzedék tárgyi hordalékát Khell Zsolt gyűjtötte színpadra. Nem datálhatók egyetlen korszakba. Sem abba a tizenkilencedik századi orosz miliőbe, ahová a házasságot latolgató agglegény históriáját a drámaszerző helyezte, sem a jelenünkbe. A hatása azonban mai. Mintha romhalmazon iparkodna kihajtani egy teljesebb élet magvába holt csirája. (Önkéntelen színházi asszociációt is kelt. Az ómódi holmik ellenére Mundruczó Kornél velejéig huszonegyedik századi világát idézi, az élettelen dolgok hekatombáját, amely Ágh Márton tervezői leleményétől „tótágast” is áll a Látszatéletben.)

Itt nem fordul a mindenség fejtetőre. De a magasabb pozíciójú hivatalnokhoz méltatlan zsibvásár egyszer csak felemelkedik, hogy a kiszemelt leányzó tágas, vagy inkább kietlenül üres házának adjon helyet. S az újabb szereplők galériájának is, akiket Szakács Györgyi kivételes invencióval öltöztetett. Eddig is csak kapkodta az ember a fejét. Alig ocsúdunk fel Padkaljoszin XL-esre nyúlt jégeralsójának látványától, vagy akár az ocsmány táskák- és szatyrokétól, amelyeket a házasságközvetítő Fjokla Ivanovna és a barát Kacskarjov „vonultat fel”, amikor máris a pamut-zoknis menyasszony-jelöltnek és hajcsavarós nénikéjének házi-toalettjén legelészhet a szemünk. S még hátra van a „nagy mutatvány”: három kérő – egymáshoz igazított, mert egymással feleselő – külleme.

Elsőként a kalapos-nagykabátos végrehajtó, bizonyos Rántotta sötét, masszív, szögletes személye toppan be. Míg ez az úr darabos, addig a másodjára érkező obsitos katona, Anucskin inkább nyúlánk felkiáltójelhez hasonlatos. A zakóját íves szabásvonal zárja, a nadrágja rásimul a lábára. Lefelé vékonyuló sziluettjére cipőjének fehérlő párja tesz „pontot”. Harmadikuk, a nyugalmazott tengerésztiszt, Zsivakin valójában a kiszolgált uniformisát hordja. A sötétkék egyenruha nem áll már úgy rajta, mint ha skatulyából húzták volna ki. A fehér egyensapka is formája-vesztett, fakuló. A fehér deréköv felcsúszik beesett mellkasára, bár meglehet, hogy a megpakolt hátizsákja rántja hátra egész zubbonyát. A tervezői varázs a ruhákba lelket is bújtatott, amit a színészek rendre ki is bontanak.

orom a reszletekben

Fullajtár Andrea, Elek Ferenc, Fekete Ernő és Rajkai Zoltán (fotó: Horváth Judit)

Ahogy sohasem válik meg ormótlan kabátjától, úgy sosem szabadul kedélytelenségétől a végrehajtó. Bezerédi Zoltán sejteti, hogy Rántottának nemcsak a tulajdon vezetékneve van terhére, de a beosztotti munkája is, és lám, a párkeresést is úgy végzi, mint egy kényszerű hatósági feladatot. Anucskinról pedig lerí, hogy nemcsak külsejében vált meg katonai státusától. Vajdai Vilmos láttatja azt is, milyen képtelen vágyakat táplál egy elegáns modorú, franciául perfekt jövendőbeli iránt, aki civil életét felvirágoztatná. Zsivakin az egyetlen, aki többszörös kikosarazása ellenére lankadatlan derűlátással, csúcsra járó tesztoszteronnal keresi párját. Keresztes Tamás jóvoltából, élénk mimikájától, izgékony mozdulataitól olyan sokszínűnek mutatkozik az ex-tiszt, hogy élvezettel nézzük személyiségének tarka palettáját. Miközben nagyon is megérteni, hogy ilyen izgő-mozgó férfiembert kínos lenne élethosszig elviselni.

De nem rajtuk áll a gogoli komédia értelmezése, ez a rendező Ascher Tamás felelőssége. A szóbanforgó karakterek „mellérendeltek”, a cselekmény alakulására lényegében nincsenek hatással. Annál inkább beavatkozik Padkaljoszin és Agafja Tyihonovna – végtére balsikerű – összeboronálásába a házasságszerzőnő és a barát. De egyikük esetében sem világos, miért is teszik. Fjokla Ivanovna a mesterségét gyakorolja, de kérdés, hogy örömét leli-e benne, vagy már untatja, fárasztja, csakis a fizetség sarkallja. Fullajtár Andrea megformálásában ez az asszonyszemély kerítői rutinnal végzi a teendőit. Méginkább hiányzik a motivációja Kacskarjovnak, aki hirtelen lendülettel veti bele magát Padkaljoszin kiházasításába. Netán a hiúsága ösztönzi, hogy „amatőrként” lekörözze a „hivatásost”. Vagy az motoszkál benne nős emberként, hogy a barátja is ízlelje meg a házaséletet, annak nyűgeivel, hogy „neki se legyen jobb”. Rajkai Zoltán mindenesetre szinte mániákus eltökéltséggel hajszolja a frigyet.

A főszerepek közül Agafja Tyihonovna jellemrajza sem maradéktalan. A harmincas éveibe lépett, hovatovább vénkisasszonynak számító leány miért is nem talál párra? Olyan gyatra a kérők választéka, hogy felserdülte óta nem is találhatott egyet magának? Vagy találhatott volna, de szüleit elveszítve senkitől sem várhatott tanácsot a döntéshez? Vagy az, akije maradt, a nagynénje, éppenséggel az ellenlábasa lett a férjhezmenetelének? Szirtes Ági tántija éppúgy rátelepedett az unokahúga életére, mint ahogy Elek Ferenc szófukar szolgája végképp befészkelte magát hivatalvezető gazdájának legénylakásába. Két „házibútor”, az egyikükben kevesebb, a másikban több a szeretetteljes ragaszkodás az iránt, akihez a sors kötötte. Agafja Tyihonovna pártában maradásának oka lappanghatna a leányzó lelkében is. Lehetne fennhéjázó és kelletlen, vagy gátlásos és önbizalom-hiányos, vagy éppen kilátástalanul illúzió-kergető. Jordán Adél játékában csupán egy naiv lány, nemcsak tapasztalatlan, de ostobácska is. Nincs akarata, sem egy saját gondolata. Pipiskedő túlkoros baba. Persze, miért ne lenne akár ilyen? Kivált, ha kvalitásos az alakítás. De így semmi drámája nincs. Lehetne pedig. (Még mindig az az orosz – vagyis akkoriban még szovjet – film az etalon számomra, amelyet negyven éve rendezett Viktor Melnyikov. Máig sugárzik az emlékezetben az a csúnyácska, vöröses hajú, szinte albinó-sápadtságú Agafja, akit átitatott a magányosság, a reménytelenség, a keserűség, s alighanem holtáig a beletörődő fásultság.) Az évadok során látott – jelesül vagy banálisan komédiázó – előadásoktól nem is reméltem ilyen mélységet. Igazat szólva, Ascher Tamástól igen.

Ha Agafjának nincs is drámája, Padkaljoszin-nak lehetne. Az a lomhalom, ami keretezi a történéseket, sugallja is, hogy itt egy lélek megy veszendőbe, hullik a „szemétbe”. De ez az ember nem érdemes jobb sorsra. Nem a körülményei felelősek a romlásáért, hanem önnönmaga. Fekete Ernő olyan semmirekellőt mutat, akiben nincs jottányi tettrekészség sem, annál több a tunyaság, a kényelemszeretet, a tétovaság. Ingerszegény életében elsorvadtak az érzelmei is. Kétségkívül ez a portré gondosan árnyalt, bár nem gazdagítja olyan gondolat, ami újdonságával, mai érvényességével meglepett volna… Mindazonáltal nem lebecsülendő, mennyi örömet szereztek a részletek. Még a hallgatag tárgyak is.

Bogácsi Erzsébet

Operett és a valóság

Az újonnan létrehozott Criticai Lapok–Ajánló című rovatunkban röviden szeretnénk felhívni olyan értékekre a figyelmet, amelyekre nem biztos, hogy jutna tér egyenként, külön-külön, ám fontosnak tartjuk, hogy szó essék róluk, a minőség okán. (A szerk.)

Harsányi‒Zágon‒Eisemann: XIV. René, Karinthy Színház

Harsányi Zsolt író, újságíró, műfordító, színházi lapszerkesztő, színigazgató (Vígszínház) – a két világháború között a szórakoztató irodalom és színház kiváló művelője –, a műegyetemi végzettségű színműíróval, humoristával, Zágon Istvánnal és Eisemann Mihály zeneszerzőjével (olyan népszerű operettek, dalok és filmzenék fűződnek a nevéhez, mint a „János legyen, fenn a János hegyen” kezdetű sláger, vagy a Hippolyt a lakáj zenéje) közösen írtak egy operettet, amelyet 1940-ben be is mutattak a Vígszínházban, a főbb szerepekben Tolnay Klárival, Mezey Máriával, Ajtay Andorral, Feleki Kamill-lal.

Egy képzeletbeli, korrupcióba süllyedt jelentéktelen királyság, állítólagos dicső múlt, ostoba, link és befolyásolható főhivatalnokok, férfinak öltözött királynő és persze szerelem; a különböző életkorú és foglalkozású párok némi bonyodalmak után a fináléra természetesen egymásra találnak.

A téma aktualitásából nem von le semmit az a tény, hogy dinasztiális uralkodók nálunk egyelőre nincsenek.

Kell a léleknek a könnyedség, a nevetés, a jó muzsika és a szórakozás – a Karinthy Színház darabválasztása maximálisan figyelembe veszi ezt.

Maganszinhazi1

Járó Zsuzsa – XIV. René, Karinthy Színház (fotó: Nagy István Dániel)

Egy nagyszínpadra szánt operettet egy arra teljesen alkalmatlan kis színpadon bemutatni csak egy olyan virtigli rendező irányításával lehet, mint Csizmadia Tibor, a Színház és Filmművészeti Egyetem Színházművészeti Intézetének vezetője, aki szakmai vértezettségével könnyedén kezeli a dramaturgiailag nem mindig gördülékeny történetet, s vezeti a színészeket biztos érzékkel a közös játékban. Segítsége Zeke Edit (a Képzőművészeti Egyetem látványtervező tanszékének vezetője), aki a parányi színpadon is plasztikus és gazdag, szellemes látványt, teret formál a játéknak. Ők ketten kétséget sem hagynak afelől, hogy az operett műfajában is színházat teremtenek, s hogy fontosat lehet mondani ezzel a darabbal is a közönségnek.

Maganszinhazi2

Egri Márta – ÉLET.TÖRTÉNETEK.HU… A nővérek (fotó: Takács Attila)

Választott színésztársaik is remekelnek, különösen a nők. A fő és címszerep a ragyogó mozgású, kellemes énekhangú, remek színésznőé, Járó Zsuzsáé. A drámai erejű Egri Kati humorral, iróniával vezeti fel Mária Eleonóra főhercegnő alakját. Bozó Andrea mint Illyria királyasszonya életet vitt a figurába kedves akcentusával. Csonka Andás az udvari főálláshalmozó, Széles Tamás pedig az elveket és erkölcsöt nem ismerő miniszterelnök szerepében tobzódik, Ladányi Júlia egyetemi hallgató csetlése-botlása üdeséget varázsol a színpadra.

Operett-előadás ez a javából, kellemes, ismert és kevésbé ismert melódiákkal – Fekete Mari kitűnő zenei vezetésével –, amelyeket hangulatosan vezettek elő középre perdülve az előadók, ahogy illik. Remekül szórakozunk, és nagyon is értjük, hogy ez nem valami régen történt mese, hanem maga a valóságunk. Ismerjük a szereplőket, s egy-két szituációt már át is élhettünk. Úgy bizony.

Igazi színház ez, remek színészi alakításokkal s aktuális mondandóval.

ÉLET.TÖRTÉNETEK.HU

Orlai Produkciós Iroda

2017 nyarán különleges vállalkozásba fogott az Orlai Produkciós Iroda. A rádióadásokból ismert Lengyel Nagy Anna történeteiből válogatnak. Ő negyven éven keresztül szólított meg embereket, beszéltetett az életükről. Olyan embereket, akik közülünk valók, magukba fojtott gondjaikkal, fájdalmaikkal, kicsinyes örömeikkel. „Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt belőle több és most sem él, /
s mint fán se nő egyforma két levél, / a nagy időn se lesz hozzá hasonló.” – fogalmazott Kosztolányi. Sorsok, embertörténetek, amelyek évtizedeken keresztül elhangzottak a rádióban, s aztán megjelentek kötetben. Most ezekből válogattak az alkotók mindannyiunkhoz szóló különleges meséket. Igaz történeteket alkalmaztak színpadra a közelmúltból, dramaturg Zöldi Gergely, művészeti vezető Pelsőczy Réka.

A Levél Apámhoz! és A nővérek című monodrámákat Cseh Judit rendezte. Egy asszony leveleket ír „malenkij robotban” meghalt apjának, akivel egyszer találkozott, s akinek elvesztéséért pár ezer forintnyi kárpótlást kap. Egri Kati ad arcot és alakot, hangot ennek az asszonynak. Fájdalmas és megtört, mert olyan kevés örömöt adtak az évek, s amikor a kevéske vele megesett jóról mesél, akkor gyönyörű lesz, szinte sugárzó. A másik történet azé az asszonyé, aki már kamasz korában beleszeret nővére szerelmébe. A férfi az ő igazi társa, védelmezője. De testvérét is szereti. Egész élete csupa lelkiismeret-furdalás az átélt gyönyör miatt. Egri Márta érzékeny játéka hitelesíti a történetet.

Maganszinhazi3

Egri Kati – ÉLET.TÖRTÉNETEK.HU… Levél Apámhoz!

Maganszinhazi4

Borbély Alexandra – ÉLET.TÖRTÉNETEK.HU… PIRA

Maganszinhazi5

Ullmann Mónika – ÉLET.TÖRTÉNETEK.HU… Bella (fotók: Takács Attila)

Egy másik esten másik két sors, másik két történet. Az egyik egy nemi identitását kereső, megtaláló és vállaló fiúé, aki mer Pira lenni. Kamasz korától – hiszen családja eldobta – egyedül kell megküzdenie nemcsak magával, de mindennel és mindenkivel. Borbély Alexandra Pirája olyan, mint körömkarc az iskolatáblán. Lélekbe döfő. A másik Lengyel Nagy Anna által talált történet erre az estére Belláé, akit fillér nélkül hagyott ott a férje két gyerekkel, s adósságok sokaságával. Bella, az elhagyott, a lelkileg-testileg megtaposott asszony pénzt keresni szexmasszőrnek szegődik. Ulmann Mónika alakításában ez az asszony bölcs, aki a megaláztatás helyett az élet szolgálatát választja. Tudja, hogy a hozzá fordulóknak, akárcsak neki is, szeretetre és simogatásra van szükségük. Ő valójában élni segít. Az előadás rendezője: Szabó Máté. Producer: Orlai Tibor. Az előadások a Független Színművészetért Alapítvány és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében jöttek létre, s Budapesten a Mozsár Műhelyben láthatók.

Józsa Ágnes

158. oldal / 187

Mutató 2017_12

Prológus

Szeretem, ha nincsenek mellébeszélések

Beszélgetés Péter Katával

Öröm a részletekben

Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Háztűznéző – Katona József Színház

Magánszínházi történetek

Operett és a valóság