Hát ez az idén nem volt. Volt POSST, de nem volt POSZT-vizuál. Fura dolog a látás, a szemmel észlelhető, a látási érzeten alapuló élmény. Mert ugye minden látvány. A világ valóságát az emberiség nagy része a szemén keresztül érzékeli. A tehetségesebbje ezt képes képekkel újrafogalmazva a közösség elé tárni. Ezt hívjuk képzőművészetnek. A színházban pedig – hosszú a sora annak, hogy ez mint is alakult így – egyre jelentősebb szerepet kap a látvány, hovatovább a verbalitással egyforma jelentéssel bír. 

A POSST-on felvonult színházi előadások mind ezt bizonyítják. A Mesél a bécsi erdő hatásának elementaritásához például a színpadkép (középütt több helyszínt megjelenítő, briliánsan –  hol fekve, hol henteskéssel –  megszólaltatott bécsi rövid zongorával) jelentősen hozzájárult.

 Nagyszerű díszlet- és jelmeztervező művészek szorgoskodnak manapság azon, hogy a színházi élmény erőteljesebb legyen. Kevesebb figyelem fordul feléjük, mint amennyi szerepük jelentősége szerint megilletné őket.

Ezért is volt örvendetes, hogy régebben a POSZT-on láthattuk a díszlet- és jelmeztervezők bemutatóját. Ez már második éve elmaradt. Ez a legnagyobb veszteség. Nincs színházi élmény nélkülük, ezen a seregszemlén mégis olyan, mintha nem is léteznének.

Persze úgynevezett kiállítások most is voltak.

Bevallom, voltam a Pécsi Nemzeti Színházban és a Kamarában is, de nem találkoztam a Képzőművészeti Egyetem végzős diákjainak kiállításával. A fönti büfében lett volna, ahol nem jártam? Sajnálom. Szerencsére az egyetemen láthattam a tehetséges munkákat. 

A Művészetek és irodalom házában a bicsérdi művésztelep kiállítása volt, nem kapcsolódott a színházhoz és a szemléhez, ahogy Huszárik Zoltán grafikái sem – bár érdekesek voltak – ugyanitt.

A Pécsi Nemzeti Színházban a Bohócok és bolondok (alcíme: a kultúra határain) kiállításnak rendezett bemutató volt. Két kevésbé sikerült, embernagyságnál kicsit nagyobb bábfigura fogadta a betérőt, Pulcinella és Rosetta (ez utóbbi névváltozata a Rosalinda) jelmezében. A paravánokon pedig a címben jelzett téma története szövegesen felvezetve. Akárha könyvoldalakat látnánk fölnagyítva. Egy-egy sorban ugyanannyi betű (negyven-ötven), akár egy könyvoldalon. Csak míg kézben tartva a könyvet, arcunktól húsz-huszonöt centire, nem fárad el a szenünk a pásztázásba (betűméret 10 vagy 12 pont), addig a jóval nagyobb, 28‒30 pontos betűk egymás mellé rendelése ilyen mennyiségben a második sor után már nehézkes. Még az olvasásban edzett szemnek is. A tipográfia nem csupán elmélet, a gyakorlatban csiszolódtak az elmúlt két évezred alatt a szabályai, hogy a leírt értelmes szöveg minél könnyedebben jusson el az értelemig. Nem véletlenül alakult úgy, ahogy a könyvlap-méret, a betűk nagysága és számuk a sorban , a könyvlapon, továbbá a sorok egymáshoz való távolsága és mennyisége a lapon. Az idővel mindez persze változik, mert míg száz évvel ezelőtt 80 betű is elfogadott volt egy sorban, s a könyvek zöme így készült, ma már negyven-ötven is elég belőlük. A könyv, az újság akkora, hogy kezünkben kényelmesen tarthassuk. Volt szándék, hogy ezen az A3-as, A-4-es méreten (a kis méretű könyveké B5-ös) változtassanak, de nem jött be, mert nem felelt meg az emberkéz fogási és az emberszem betűérzékelési képességeinek.

Ki lehet nagytani egy-egy képekkel színesített könyvoldalt kiállítási paravánnyi méretre, ahogy ez itt történt, de nem véletlenül nem ez a módszer vált általánossá, sikeressé. A cél ugye a közölt információ eljuttatása az érdeklődőkhöz. A paravánon felsorakoztatott ismeretanyagnak csak az a része olvasható, amelyek az álló ember szemmagasságában vannak. Fölfelé még a két méterre levő szöveg is megközelíthető. De itt a padlószinttől húsz‒harminc centire levőt is olvasni kellett volna. Figyeltem. Az odaadóbb érdeklődő egy-egy demi pliét még bevállalt – táncnyelven szólva –, de az alsó szövegek olvasásához a grand pliét már nem (aki nincs edzésben, annak balett-rúd nélkül ez nehézkes). Bármiféle okosság volt tehát írva olvashatósági szemhatáron kívül, az elveszett. A paravánok egy részére a sok-sok szöveg mellé fotóillusztrációt választottak. A szándék az lehetett, hogy minél több kép szerepeljen. Sok kép volt, de olyan méretben – és itt is csak a szemmagasságban levőket lehetett értelmezni, ha harminc centire megközelítettük –, ami képeskönyvbe, albumba való. Valószínűleg nagyon sok információ, érdekesség sorakozott a felállított lapokon, biztosan sokat fáradoztak a fotókat válogatók, ám a szakmaiatlan (kiállítási látványtörvényeknek nem megfelelő) felvezetés okán a bennük felhalmozott információ jelentős része a közönség számára nem létezett. 

A Széchenyi téren idén is volt színházi plakátkiállítás. Ez is csak nevében volt az, mert itt a művek szórólap méretben sorakoztak sűrűn egymás mellett. A kicsinyítés a képmondanivaló tartalmát jelentősen szűkítette. Az utcai plakát sem véletlenül akkora, amekkora. A jó színházi plakát is legalább 841 x 1189 mm méretben érvényesül. Ha kisebb, akkor a vonalak-foltok „összesülnek”, s más lesz így látványhatásuk is. 

Képeket sokféle módon lehet egymás mellé rendezni, a variációk száma végtelen, de egy kivétel van. Ez pedig a képcímek sorrendje. A képek ugyanis azért képek (a plakát is az), mert vonal- és színfoltjaik által önálló látvány-mondanivalóval bírnak, s így egymásnak csak válogatott társaságát viselhetik, merthogy hatással vannak egymásra. Az egyik agyonnyomhatja a másikat erőteljesebb folt- és színhatásaival. Ezzel a rendezési koncepcióval, nevezetesen, hogy a színházak betűrendjében sorakoztak sűrűn egymás mellett a művek , a plakátok művészi mondanivalója – soknak volt ilyenje – vérzett el. Nagyszerű alkotások semmisültek meg így. Kár. 

Józsa Ágnes

Csehov: Apátlanul (Platonov) – Kecskeméti Katona József Színház

Hogy mi a különbség két kecskeméti Apátlanul között, ha az egyiket otthon, a Ruszt stúdióban játsszák, a másikat pedig a pécsi Nemzeti kamaraszínházában, arra csak tippelni lehet. Hazai pályán nyilván tökéletesen beleillik Szász János rendezése a térbe, vendégségben pedig alkalmazkodni kell a körülményekhez. A pécsi szerepléskor a színpadra felvonásonként mindig máshogy felépített nézőtér mögött mozogtak, jártak, várakoztak a színen nem lévő színészek, nem hangsúlyos, de látható helyen. Az a tippem, hogy ez növelte az aznapi nézői élmény érdekességét, különlegességét.

Az előadás három részéhez nemcsak három különböző díszletet tervezett Gyarmati Dóra, de a nézőteret is átrendezik minden szünetben. Az 58. számú ülésre szóló jegy tulajdonosaként a szűkebb székszomszédságommal együtt ültem első sorban is, utolsóban is. Ez mindenképpen hozzájárult ahhoz, hogy a szó szoros értelmében különböző nézőpontból figyeljem a történteket. Maga a kialakított tér is ezt szolgálja: az első rész totált mutat: a teljes díszes társaságot lehet szemügyre venni felvonáshossziglan, kedvtelve figyelni a színészek pontos, intenzív jelenlétét. Szokolai Péter Bugrovjának feszélyezett zártságát, vagy Hegedűs Zoltán Glagoljevének visszafogott gesztusait a műfüvön elhelyezett étkezőasztalnál, vagy a borzongató hangú Bognár Gyöngyvér Vojnyicevájának reverenciát keltő járását, vagy Fazakas Géza Oszipjának erős, meztelen mellkasát, vagy Zayzon Zsolt Vojnyicevének mályvaszín zakójával harmonizáló cipőjét, és folytathatnánk tovább a sort.

A második részre egy sínpár két oldalára kerülünk, egymással szembe ültetett nézők. A közénk eső sávban játszódó, zömmel párjelenetek a közeli képet teremtik meg. Részeg férfiak botladoznak a talpfákon, s meglepő módon egy hajtány válik öngyilkossági kísérlet eszközévé. A harmadik rész, úgy is mint szintézis, a végső kiüresedés szcénája, az eddiginél több kitöltetlen térrel közöttünk.

Bognár Gyöngyvér és Kocsis Pál (fotó: Walter Péter)

Még nem mondtam, mit játszanak. Csehovnak azt a darabját, amely színrevitelének első percétől kezdve számos egyéni döntést követel a rendezőtől. Kezdetnek mindjárt a címét illetően. Korábban Platonovként szerepelt az elveszett címoldalú, debütáns Csehov-mű a magyar színpadokon – nem olyan régóta egyébként, hiszen csak az 1978-as Csehov-kötetben jelent meg először magyarul, Elbert János fordításában –, de az irodalomtörténészek szerint Безотцовщина, vagyis Apátlanság lehetett az eredeti címe. Így is fut Radnai Annamária fordításában, a színrevivők azonban szívesen variálják: Kecskeméten például Apátlanul címen mutatták be. Az külön értekezés témája lehetne, hogy az apátlansági állapotot pontosan mire, kire és hogyan érthetjük – magam némiképp földhözragadt módon hajlamos vagyok ahhoz társítani, hogy a főszereplőnek, Mihail Vasziljevics Platonovnak van egy Kolja nevű kisfia, aki egy ilyen igen hosszú és bőbeszédű dráma története során hozzávetőleg egyszer sem jut eszébe. Miközben Anton Pavlovics kicsit szigorúan nézi hőseit, nyugágy vásznára festett portré képében.

A legfontosabb színrevivői feladvány, hogy ebből a teljes terjedelmében szinte eljátszhatatlan műből elkészüljön a saját verzió, amely az alkotók szándéka szerint fókuszál oda, ahová. Az anyag kínálata gazdag – a mű voltaképp megelőlegezi a későbbi nagy Csehov-drámák, mindenekelőtt a Ványa bácsi helyzeteit és figuráit. 

Kocsis Pál és Hajdú Melinda (fotó: Walter Péter)

A Platonov cselekményének lehetséges olyan genderolvasata – példa rá a POSZT-fellépést követő egyik színikritika –, amely ingerülten elutasítja, hogy ezt a tetten nem érhetően értékesnek mondott embert, a főhőst körberajongják a nők. Mintegy megalázkodva felkínálják magukat neki, nem is reflektálva arra, hogy Platonov mindannyiukkal szemben felelőtlenül és tisztességtelenül viselkedik. Lehet ezt mint realitást kétségbe vonni, de az élet meg olyan, hogy kismilliószor igazolta már: van az a férfitípus, amelyikhez annál inkább vonzódnak a nők, minél kevésbé érdemes rá. Ilyenkor nemcsak a külső szemlélők nem értik, hogy „mit esznek” az illető férfin, de maguk az evő nők sem.

Szász János rendezőnek Kocsis Pál személyében rendelkezésére áll a színész, akire rá lehet bízni az ügyet. Kocsis Pál olyan embert formál meg, akiben minden adottság megvolt ahhoz, hogy szárnyalóan tehetséges, lendületes, magával ragadó legyen. Talán lustaságba süppedt, talán elfogyott az energiája, a múló évek mindenesetre unottá, lankadttá és nyavalygóssá tették. Magas, erős és jóképű, de lélekben, mi több: jellemben roncs. Az arca már viseltes, ám a szeme még mindig úgy tud csillogni, mint egy játékot akaró kisfiúé. Egy férfi, aki elvesztegette az elvesztegetnivalóit. Romos alak, romjai közt szépen ápolt sármmal. Hogy mennyire nem hasonlít egykori önmagára, azt abban a szép pillanatban mérhetjük le, amikor Szofja végre felismeri őt. A ruháját és karakterét tekintve is passzentos Szofját játszó Märcz Fruzsina sokáig teljesen gyanútlan. Már az egész társaság a Platonov teremtette helyzeten nevet pukkadozva – kérte: ne mutassák be őt a fiatalasszonynak, hiszen ismerte valaha –, a színésznő ül a széken kicsit előredőlve, udvariasan néz a férfira, s elboruló szemében egyszer csak megjelenik a felismerés döbbenete. Kettejük legreményteljesebben intim tette az, amikor egyszerre bontják ki a hajukat.

A Platonov-előadások kulcsfigurájának tekinthetjük Platonovot, de a körülötte keringő asszonyokról meg elmondhatjuk, hogy kulcscsomófigurák. Hiszen az ő minőségük, formátumuk – ha van – óhatatlanul felértékeli hősüket, az ideált, a férfit. A kecskeméti hölgykoszorú semmi esetre sem nagy női ragadozók gyülekezete. Ehhez a mindennapisághoz társul az a rendezői eszköz is, amelynek jegyében a játszók olykor reflektálnak saját, színházi szerepükre. (Bár ez a játékos elem idővel kikopni látszik az előadásból.) 

Kocsis Pál az Apátlanul című előadásban – Kecskeméti Katona József Színház (fotó: Walter Péter)

Bognár Gyöngyvér tábornoknéja az a fajta özvegy, aki sosem válik meg a fekete színtől, hiszen jól áll neki. Derekán lánc – akárha zöld tölgy lenne tenger szögletében. A Platonov megszerzésére irányuló igyekezetét talán csak a hódítási vágy, illetve bizonyos mennyiségű belefeccölés után már a kudarckerülés motiválja. A legöngyilkosabb hevű jelentkező Platonovra Märcz Fruzsina Szofjája, aki valószínűleg itt, ezen az unalmas birtokon szembesült avval, hogy az életreszóló érdektelenséget választotta, illetve fogadta el a férje személyében. Dobó Enikő pöttyöske Grekovája ezenközben még odáig sem jutott el, hogy a saját érzelmeit tudatosítaná magában. Hajdú Melinda Szásája szép egyszerűséggel, természetességgel és emberi melegséggel tűr Platonov mellett, s talán pont a markáns szenvedés hiányzik belőle ahhoz, hogy megpróbáljon gátat vetni a férjén elhatalmasodó alkoholizmusnak, amelyet meglehetős pontossággal lekövet az előadás, a szuggesztív Kocsis Pál tüzetes alakítása jóvoltából. 

A kecskeméti Apátlanul tárgyi környezete legalábbis a sublód tetején álló szamovárok szintjén utal Oroszországra. Sőt a Szovjetunió is beúszik hangulatilag a képbe, mert a Boney M együttes Bonyiem néven a legnépszerűbb zene volt az 1980-as években, különös tekintettel az elnyűhetetlen Raszputyinra a korabeli gyiszkatyékákban. Sid Viciosus bicskanyitogató My way-verziója erősen máshová viszi ugyan az asszociációinkat, de a végén Vlagyimir Viszockij énekel – amit hovatovább védjegynek is tekinthetünk Szász János Csehov-rendezéseinek esetében.

Végezetül: a produkciónak egyáltalán nem titkos favoritja a Trileckijt játszó Nagy Viktor. Az ő legmaibbsága talán a legemlékezetesebb: a gyengédsége, az esetlensége, az érzőszívűsége és a személyes reménytelensége. Doktor csehovi doktor. 

Stuber Andrea

Most már egyedül, nemrég elhunyt feleségem, Földes Anna nélkül olvasom a híradásokat arról, miket mutatnak be a színházaink, s hogy mit nézzek meg. Igazolódni látszik Lukács György elmélete: valóban vannak nagy drámai korszakok. Az utolsó, amit kritikusi működésem során még nyomon követtem, úgy tűnik, valóban véget ért. A mostani idényben színre kerülő szerzők csupa ismert név, mondhatni klasszikusnak tekinthetők, akiknek a műveivel bemutatóik alkalmával kimerítően foglalkoztam Edward Albee-tól Thorton Wilder-ig. De nem újak!

Lukács György az 1960-as években azt magyarázta nekem, hogy jelentős szépírók mindig születnek és alkotnak. A drámairodalomban azonban másképpen van. Drámákat ugyan természetesen minden időben írnak, de jelentős drámák csak a nagy korszakokban születnek. Erről volt egy kis vitafélém Lukáccsal, mert ő úgy vélte, hogy ez a korszak Friedrich Hebbel-lel (1813‒1863) véget ért. Én amellett próbáltam érvelni, hogy ez a nagy korszak még most is tart, és olyan neveket említettem, mint Dürrenmatt, Ionesco, Camus, de ő leintett: ezek nem számottevő drámaírók. Persze nem mertem vele vitatkozni. Azt hiszem, mégis nekem volt igazam, csak hát Lukács nagy tudós volt, aki a kisujjában is több nevet tárolt, mint én az általam leírt könyvekben. Emlékszem, mennyire meglepődtünk Annával, amikor Heller Ágneséknél voltunk látogatóban – még élt a férje, Fehér Ferenc –, és ők ketten keményen bírálták Lukácsot, hogy túlhaladott nézetekhez ragaszkodik. Én akkor még igaznak véltem Lukács realizmuselméletét.

Ilyen kérdésekről ma nem szokás beszélgetni, vitatkozni. Ma én is úgy vélem, hogy különféle esztétikai elméletek vannak, ma én is úgy hiszem, hogy van olyan esztétika, aminek alapján a Csárdáskirálynő remekmű, persze csak a maga nemében. Ibsen Nóráját más esztétikai alapokon kell megítélnünk. 

Mikor Lukácsnak egy jóval korábbi, 1948 nyarán folytatott beszélgetésben elmondtam, hogy ösztöndíjasként Párizsban fogok anyagot gyűjteni tervezett Molière könyvem megírásához, arra hívta fel a figyelmemet, próbáljam megérteni, milyen gazdasági körülmények uralták XIV. Lajos korát. Amire azonban nem számítottam, hogy Párizsból hazatérve a nyári szünidőre leszakad a mennybolt, lemegy a vasfüggöny, és én nem folytathatom tanulmányaimat az École Normale Supérieure-ben. 

A későbbi évtizedek során – mit tehettem volna mást? – megpróbáltam igazolni a nagy drámaírói korszakokra vonatkozó lukácsi teóriát. Írtam is egy könyvet görög drámákról, a nagy drámairodalom első nagy korszakáról, amelyben Jan Kott Kortársunk Shakespeare című könyvének mintájára azt próbáltam bizonyítani, hogy az akkori nagy alkotókat a görög demokrácia alapkérdései foglalkoztatták. Klasszika-filológus barátaim bólogattak. Ezt követően még írtam néhány könyvet e témakörben: A moderntől a posztmodernig, A rendezés művészete, Az ellenreneszánsz drámairodalma. Ezeket a köteteimet is helyeslő kritikák fogadták. 90. születésnapomat Koltai Tamás mennybemenesztő levélben üdvözölte.

Ennek ellenére Koltai egyáltalán nem közölte színházi folyóiratában, a Színházban sem Anna, sem az én írásaimat. Többször próbáltam tisztázni vele ezt az ellentmondást, de nem adódott rá megfelelő alkalom. Azután egyszer csak jött a hír, Tamás lement a háza elé az újságért, de már nem tudott visszamenni – egyenesen a túlvilágra távozott.

Ma viszont felhívott Tornai József költő barátom, döbbenten tapasztalja, hogy semminek semmi értelme. Mondtam Jóskának, hogy bizonyára igaza van, de ebben azért mégsem vagyok teljesen biztos.

Mihályi Gábor

Georges Feydeau: A hülyéje – Miskolci Nemzeti Színház, Városmajori Színházi Szemle

Ha egy Feydeau komédiára ül be az ember, és mielőtt annak gépezete zümmögni kezd, van ideje megbámulni a díszletet is, késztetést érez az ajtók leltározására. A csiki-csuki dramaturgia fizikai segítői a könnyen járó, vagy a legjobb pillanatban beragadó nyílászárók, melyekből itt, Árvai György tarkabarka lakásbelsőjében első ránézésre mintha hét darab akadna. Bár ezek egyike ablak talán, másika meg egyenesen a semmibe vezet, ha fordul a színpad. Mint később megtudjuk, Vatelin műgyűjtő (Lajos András) elszabadultan „korszerű” ízléssel berendezett szalonjában vagyunk, ahová izgalomtól lihegve érkezik bögyös kis felesége, Lucienne (Czakó Júlia). Az izgalom oka, hogy valaki, mégpedig Pontagnac úr (Harsányi Attila) követte őt hazafelé, félre nem érthető céllal. Pontagnacról pillanatokon belül kiderül, hogy a férj őszinte barátja, így aztán mindhárman igen meg vannak lepve. Lucienne persze úrinő, s a pontagnac-i célhoz érést csak akkor tudná és merné támogatni, ha férjéről kiderülne, hogy az is joggal vádolható házasságtöréssel. Ha netán ártatlan volna, bűnbe kell vinni őt. Az érett sárgába öltöztetett háziasszony mellé csakhamar fölzárkózik harsány zöldben virító szeretője (vagy tán szerető-jelöltje), Redillon (Rózsa Krisztián), így a homokszín öltönyös, ámde vérvörös inges új hódolóval már ketten törekednek a barnás zöld Vatelin bűnösségének bebizonyítására. (Jelmeztervező: Szűcs Edit). 

Nádasy Erika és Salat Lehel (fotó: Gálos Mihály Samu)

Később persze mindenkiről minden kiderül, forog a színpad, pörög a tér, és a bohózat centripetális ereje új meg új alakokat, feleségeket és házaspárokat vonz be a cselekmény terébe, akik aztán több-kevesebb tudatossággal kivergődnek onnan, vagy épp felmorzsolódnak. Hamvai Kornél fordítását érezhető szabadsággal használja fel a rendező, Szőcs Artúr, és dramaturg segítője, Slárku Anett. A frissítőnek szánt – nagyon is különböző erejű – poénok természetét vizsgálva azonban úgy tűnik, a társulat egésze kivette részét a játék feldúsításából. 

Csakhogy. Ez a második részre szabályszerűen kivirágzó produkció olyan rosszul kezdődött a nyár közepén, hogy ha lett volna arra fölhatalmazott karmester vagy ügyeletes rendező, már az első percekben leintette volna. A városmajori ponyva alatti közönség meghőkölésére az adott okot, hogy a nyitó jelenetekben egyetlen helyes „billentyűt” sem sikerült eltalálni. A zenei effekteket szolgáltató, fekete frakkos „zongorahangoló” dramaturgiai, mi több, zenedramaturgiai beépítése a cselekménybe remek ötlet, de előadáskezdő kacagó-prológja nem tudhat olyan rövid lenni, hogy az ember ne azt érezze, ha van isten, ezt nem teszi meg még egyszer. A figura, aki kezdetben segít aláhúzni a poénokat, később fölszívódik és láthatatlanná lesz. Azon meg lehet töprengeni, hogy az időnként fölbugyborgó operaparódiák azon kívül, hogy a csábító szerepében magát nemigen találó, mindvégig operettstílben játszó Harsányi Attila jelentős énekhangját megismertetik a közönséggel, vajon mi célt szolgálnak. 

A hamis hanghordozások és a nyögvenyelős tempó miatti szenvedés a második részre úgy elillant, mintha mindig is forrponton sistergett volna a játék. Mint egy meccs során, amikor az addig vergődő csapatot a szünetben megdolgozza az edző, egyszerre csak fölszárnyalt a játék, s megértettük, miért is válogatták be ezt a produkciót a szokásos nyári, városmajori szemlére. Szőcs Artúr dicséretére legyen mondva, megmutatta ő már az első részben is, hogy akar valamit kezdeni ezzel a darabbal. Rendkívül mutatós és sokat ígérő például az a kép, amikor először forog úgy a színpad, hogy a játék eljövendő szereplői már készen állnak a díszlet zegzugaiban. A második rész cirkuszi pontossággal kidolgozott balett-szeretkezései és bunyó-jelenetei sokszor megnevettetik a közönséget. Jancsó Dóra, Rusznák Adrienn, Molnár Sándor Tamás, Varga Andrea, Kerekes Valéria, Kriston Milán, Hajdu Imelda mind-mind pontosak és az abszurddá kifeszített bohózat kötélrendszerében lengő „trapézokon” imponálóan egyensúlyoznak.

Hanem amikor a csapdává átalakított szerelmi fészekbe megérkezik az idősebb házaspár, a folyton pattogó Pinchard ezredes (Salat Lehel) és nagyothalló, beszélni alig tudó felesége, Mme Pinchard (Nádasy Erika), egyszeriben megváltozik ott fönt a levegő, s valami varázslat következtében megérzik ezt a nézőtér leghátsó soraiban ülők is. Az elesettség és az életerő olyan megható keverékét érzékelteti ebben az öltözékével küszködő, ormótlanka asszonyban Nádasy Erika, hogy nevetés közben a részvét és a felismerés könnyei jelennek meg a szemekben, s váratlan katarzis tudatja velünk: színházban vagyunk. 

Szőcs Artúr, a rendező, két parányi szerepben is megjelenik, mindkét esetben felismerhetetlenre maszkírozva. Az egyik Jean, a nyársat nyelt inas az első részben, a másik Gerome, az inasból kifejlett nevelőféle, a hippikultúrában felnőtt, s mára meghervadt virággyerek, aki az egyre fokozódó őrületben blazírt pofával, egykedvűen áll a vártán, térdig fűzött szíjú, lapos saruban, lakkos lábkörmökkel, lezser háziköntösben. Ő az, aki hol fehér, hol fekete napszemüvegben közlekedik, akár a falon át is, s göndör, ősz bozontját összefogva, kicsiny, fehér szakállát megsimítva, mindenre készen tájékozódik a várható balhék állását illetően. S szinte biztosak lehetünk abban, hogy ez a fickó vegetáriánus, gyógyteákat iszik és hisz az asztrológiában. 

Rengeteg kidolgozott és menet közben elejtett ötlet, valamint meglehetősen egyenetlen színészi munka jellemzi a produkciót, amit a második részben képes fölemelni a mindent felülíró s parádésan kivitelezett, abszurd kavarodás, emlékezetessé téve a nehezen kezdődött előadást. 

Gabnai Katalin

avagy mitől minta a minta

Semmi baj nem volt az idei POSZT versenyprogramjával. Úgy tűnik, jót tett az ügynek, hogy nem a két szakmai szervezet, a Magyar Színházi Társaság és a Magyar Teátrumi Társaság elnöksége „delegálja” a két válogatót, hanem a 16 tagú Szakmai Tanácsadó Testület egyeztet ez ügyben (is), bár a 2015-ös fiaskótól eltekintve – amikor is Balogh Tibor és Perényi Balázs nem tudtak egy közös listában megegyezni – működtek ezek a párosok is, hol jól (mint például Császár Angela és Sándor L. István esetében), hol szolidabb eredménnyel. De mindenképp megnyugtatóbb lett a kiválasztás módja, amit a 2018-as POSZT-ra válogató Jánosok, Regős és Térey felkérése is igazol.

Biztosan mindenkinek voltak hiányérzetei, illetve tudott volna mit lecserélni ebből az Árkosi Árpád és Kovács Dezső meghatározta 2017-es programból (bár a műsorfüzet egyes számban fogalmazva vezeti fel Kovács Dezső rövid ajánlóit, melyekben egy-egy mondattal indokolta meg, „miért ezt a tizennégy előadást választotta be az év legjobbjai közé” (kiemelés Sz. K. Á.), összességében mégis jó minőségű előadások érzékletes, távlatos képét adták a körülöttünk lévő világnak, a múlt felé tágítva a perspektívát, összefüggéseiben, folyamatában láttatva múlt, jelen s jövendő riasztó összhangzatát. (Szarkasztikus summázata ennek úgy hangzott az egyik szakmai beszélgetésen, hogy ebben az előadásban is – az éppen tárgyaltban – sokat isznak és zsidóznak, mintha csak tematikus volna a fesztivál.) Apropó szakmai beszélgetések: örvendetesen visszatértek a szervezők az évekig jól működött metódushoz, hogy Lévai Balázs moderátori közreműködésével a jelen lévő alkotók mellett két felkért hozzászóló osztja meg gondolatait a látottakról a közönséggel és egymással, egyikük a POSZT, másikuk az adott színház választottjaként. (Elismerésre méltó módon tavaly már menet közben belátták az újításnak szánt szisztéma, a drámapedagógiai foglalkozásba oltott közönségtalálkozó kudarcát a szervezők, s a harmadik nap után módosítottak, amin még lehetett, idén pedig teljesen visszaállt a korábbi rend.) Belátták továbbá, hogy annál intenzívebben nem lehet használni a Zsolnay-negyedet, mint az új vezetés színrelépése előtti időkben, mert  ahhoz messze van, hogy napjában többször ingázzanak a résztvevők s a közönség a belvárosi és a Zsolnaybeli helyszínek között. Ez egyébként megjósolható volt a kísérlet nélkül is, ám az új vezetők „a múltat végképp eltörölni” hevével s lendületével láttak munkához tavaly. Ebből idénre annyi maradt, hogy a régi, jól bevált mozzanatokat is újakként próbálták feltüntetni a beharangozó sajtótájékoztatón: a művészeti egyetemek megmutatkozásának lehetőségét például, ami Jordán Tamásék egyik legfontosabb törekvése volt a kezdetektől, vagy a Sétatér bevonását ismét helyszínként a fesztiválhangulatot erősítendő. Ez a fajta marketing úgy tűnik, elharapózóban van a kultúra területén: idén a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja is olyan „világraszóló” újításokkal állt elő, mint a filmesek meghívása Andy Vajna fővédnökségének jegyében, miközben a korábbi években Gothár Péter, Molnár György például éppen azért volt zsűritag, vagy Sopsits Árpád  a szakmai beszélgetések állandó hozzászólója e sorok írójának felkérésére (hol volt akkor még Andy Vajna?!), hogy a filmesek megismerjék a kiváló határon túli magyar színészeket – most is ezzel indokolták közleményükben a szervezők a nagy hírt; de ilyen „újdonság” a cirkuszi sátor alkalmazása is játszóhelyként, holott korábban is előfordult ilyen kényszermegoldás, csak akkor még nem színházi ember volt a Fővárosi Nagycirkusz kormánybiztosa, így bérelni kellett a sátrat egy másik fesztiváltól, PR-értéke tehát nulla volt a dolognak. 

A publikum, pláne a szakmai közvélemény olykor hálátlan, nem kezeli értékükön a fesztiválszervezők törekvéseit, erőfeszítéseit, az önfényezést mégis inkább a politikusokra kéne hagyni – az ő műfajuk –, s minél távolabb tartani őket e rendezvényektől – természetesen nem az előadások megtekintésétől, hanem a fellépéstől. A POSZT sajtótájékoztatója fölért egy választási kampányindítóval (és erről feltehetően nem a sajtósok tehettek), amiként az idén harmadszor megrendezett KASZT (Komlói Amatőr Színházi Találkozó) megnyitója és zárása is – ez utóbbi eseményeken Hoppál Péter nemcsak kultúráért felelős államtitkárként, hanem mint a térség képviselője vett részt és mondta el mindkétszer, hogy a KASZT egy mintafesztivál. Hogy ez pontosan mit jelent, az nem derült ki. Két dologban kétségtelenül markánsan  különbözik a többi, nagy hagyományú amatőrszínházi fesztiváltól – például a vasváritól vagy a Magyar Művek Szemléjétől – a komlói: sokkal nagyobb állami támogatást kap, és van közönsége. Kétségtelenül példás a komlói Súgólyuk Egyesület keretében működő színjátszók szervezőmunkája, vendégszeretete; előadásaik vonzzák a helyieket, teltházas közönségsikerek – lényegében ők teremtik meg a bizalmat s a várakozást a fesztiválra Pataki András rendező, a soproni Petőfi Színház igazgatója által meghívott produkciók iránt, s a nézőknek nem is kellett csalatkozniuk a  programban idén sem. 

A celldömölki Soltis Lajos Színház méltán fődíjat kapott Vaknyugatja professzionális munka, a stúdiótér közelségében is hiteles, kiváló színészi alakításokkal. És reveláció volt a vajdasági Kupuszinából érkezett Sturcz József Színjátszó Csoport Trezka című népszínműve: ritkán lát az ember ennyi természetes bájt, kedvességet, humort, tehetséget együtt a színpadon.  S van a csapatban egy tizenéves lány,  Csernai Panna, akinek a jelenléte, beszéde, mozgása, éneke olyan lenyűgözően magától értetődő a színpadon, mint a levegővétel. Oda termett, nem vitás. (Övé lett a legjobb női alakítás díja.) A Baltazár Színház Nézzünk bizakodva a jövőbe! című Örkény-összeállítása szarkasztikus humorával, a játszók pontosságával, fegyelmezett egymásra figyelésével, odaadásával s az előadás egészének gondolati tisztaságával volt felemelő élmény. Az inárcsi KB35 összeszokott, remek csapat – Suha című előadásuk szelíd iróniával megszólaló társadalmi érzékenysége  megrendítő. És fájdalmasan szép volt az elmúlás,  létünk végességének kontextusában férfi és nő együttélésének, egymásrautaltságának kérdéseit feszegető két előadás, a deszki Deszka Színház Csend, élet, s a székesfehérvári Szabad Színház Fél élet című produkciója. Előbbiben kevés szó, inkább mozdulatok, képek, hangulatok vittek magukkal, utóbbi valójában társalgási dráma, amelyben olyan nagyszerű  színjátszókkal találkozhattunk, mint az öregek otthonának lakóit játszó Törsök Márta (ő kapta a legjobb mellékszereplő díját), Udvaros György,  de mellettük a „fiatalok” – ők is tapasztalt, jól ismert színjátszók persze –, Kövesi Tünde, Solymossy Zoltán és Nagy Judit is remekül működtek a kissé komótos, ám mélyen megérintő előadásban.  Az egyik legnagyszerűbb jelensége a színház e  szférájának, hogy különböző nemzedékek működnek együtt, találnak közös hangot, közös célt (mint akár a Deszka, akár a Súgólyuk Egyesület vagy a kupuszinaiak esetében is: tanárok,  diákok, jogászok, könyvelők, szociális munkások, nyugdíjasok stb., amikor éppen nem színházalnak. 

Az évek óta  tartó elmélyült műhelymunka igazolódott ismét a győri RÉV Színházi és Nevelési Társulat Liliomjában, amely  nemcsak színészileg igen erős, de közelítésmódjában, formai megoldásaiban is friss, újszerű, és van egy fantasztikus Julikája: Hermann Brigitta. 

A szintén nagy hagyományú, erős, összeszokott  Körmendi Kastélyszínház Társulat Yasmina Reza-bemutatója,  Az öldöklés istene Komlón még nem hozta a formáját, aztán egy héttel később,  Vasváron már nagyszerűen működött (a színház már csak ilyen), méltón a társulat jó híréhez, korábbi előadásaihoz – például az ugyancsak Yasmina Reza-darab, a Művészet Szegezdi Róbert rendezte előadásához, amellyel fődíjat nyertek néhány éve Vasváron. Az egyébként tán legdemokratikusabb, legnyitottabb amatőrszínházi fesztiválon (itt a legkevésbé szigorú a válogatás, olykor-olykor becsúsznak tehát gyengébb produkciók, nem kevés viszont a reveláció) igazolódott a körmendiek együttműködése Dr. Szöllősi Judit rendezővel, aki nagyszerű előadásokat hozott létre korábban a Lovászi Faluszínházzal s a  Kerkabarka Színjátszó Csoporttal Bajánsenyén. Ezek nagy hagyományú, igazi közösségteremtő színházak, szép számmal működnek hasonlók az országban, nem is igen értettem, miért kell központilag  forszírozni a létrehozásukat a 2015 őszén indított  úgynevezett Pajtaszínház mintaprogram keretében (lám itt is egy minta), melynek éves szemléje a Nemzeti Színházban rendeztetik, miért nem a meglévőket támogatja, zavartalan működésüket  biztosítja elsősorban a kulturális kormányzat, s azokat a fesztiválokat, amelyek megmutatkozási, találkozási lehetőséget jelentettek eddig is számukra (mint például a vasvári), ezzel is inspirálva új csoportok létrejöttét. De ne legyünk igazságtalanok: e Pajtaszínház program keretében jött létre a Jákfai Színjátszók Arany dalok című remek összeállítása a nagyszerű színész, Szabó Tibor  mentorálásával és hangszeres közreműködésével (ő jelenleg a szombathelyi Weöres Sándor Színház tagja, korábban a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Társulatához tartozott, s évekig vezette rendkívül mostoha körülmények között a gyergyói Figura Stúdió Színházat). A vasvári fesztiválon látott előadásuk nemcsak azért  revelatív, mert nemigen volt korábban köztudott, hogy Arany megzenésítette saját és mások verseit, hanem mert e magával ragadó, kedves, friss játékban néhány igazi talentum került felszínre. Reveláció volt továbbá a Proscenion Drámaszínpad Nyulassy Attila rendezte Megáll az idő című, fődíjat  kapott, döbbenetes erejű előadása. Megrendítő szembesítés‒szembesülés a körülöttünk lévő világgal és önmagunkkal a Gothár Péter‒Bereményi Géza jegyezte, a hatvanas évek elején játszódó 1981-es film nyomán. Egy nemzedék, a „rendszerváltó” fiatalok gyerekeinek elkeseredett lázadása mindazzal szemben, ami körülveszi őket, végtelenül természetes színészi megszólalásokkal, megnyilvánulásokkal. Lenyűgöző a játszók rugalmassága nemcsak fizikailag, de a szerepváltásokban is (majd’ mindenki több szerepben mutatkozik), improvizációs készségük, alkalmazkodási képességük a mindenkori térhez, konkrét iskolabelsőhöz – most éppen egy hetvenes évekből származó szocreál épület auláját, körfolyosós emeletét s az odavezető lépcsőket lakták be, tették magukévá –, az egyszerű, plasztikus kellékhasználat, mely bravúrosan teremt helyszínt, miliőt. A Megáll az idő nem pusztán egy nemzedék kétségbeesett segélykiáltása – több generációt érintő, felkavaró élmény. 

És reveláció volt az érmihályfalvi Móka Színjátszó Csoport Székely Csaba-előadása, a Bányavirág (korábban már megjárta Komlót és Ajkát is, mindenütt méltán díjakat kapva) – alkotói jól ismerik azt a világot, melyben a dráma fogant, és tökéletesen beszélik Székely Csaba színpadi nyelvét. A színészileg is tisztán, pontosan fogalmazó produkció  Illés szomszédja számomra minden eddig látottnál szívfájdítóbb Musteán Sándor alakításában. 

A vasvári fesztivál nemzetközi jellegét a határon túli magyar színjátszók mellett idén először egy nem magyar anyanyelvű társulat erősítette: a grúz független színház, a Georgian Experimental Theater Everywhere izgalmas, hat szereplőre redukált Macbethjének vizualitása volt mindenekelőtt megnyerő, s a színészi játék intenzitása a pókhálót idéző, sejtelmes, erős atmoszférájú térben.

Vizuálisan is lenyűgöző Formanek Csaba és Pusztai Luca lényegesen szolidabb technikai apparátusra épülő, ám rendkívüli találékonyságról árulkodó „szerzői” színháza – Senki se mer egyedül élni című előadásuknak meghatározó eleme a váratlanság, a kiszámíthatatlanság, a meghökkentő őszinteség.

Tulajdonképpen „szerzői” színház a kecskeméti Katona-Kamra előadása, a + Szerel című is, amelyben négy diáklány a rendező, Sárosi Gábor segítségével a maguk gyűjtötte-hallotta szövegekből építettek szellemes, ironikus montázst családról, férfi-nő kapcsolatról, mindarról, amit maguk körül látnak, női és férfi szerepekben is megmutatva mindennek a színét és fonákját is. Játékuk természetes könnyedsége, a találékony térszervezés, díszletezés, kellékhasználat lefegyverzően üdítő volt. Miként üdítő volt a lendvai Egy & Más Vándorszínház zenés előadása, A padlás is Mess Attila rendezésében – annál lehangolóbb a beszélgetés utána, amelyből kiderült, hogy a kitűnő, öt előadást repertoáron tartó, nem hivatásos, de professzionális színvonalú szlovéniai társulatot a helyi magyar politikusok akarnoksága miatt – szakmai-személyi kérdésekbe próbálnak beleszólni – a megszűnés fenyegeti, mindazzal együtt – falusi színjátszó csoportok mentorálása, gyerekcsoportok szakmai segítése, drámatábor szervezése stb. –, amit sok-sok év alatt létrehoztak.

A Vasvári Találkozó egyik legfontosabb sajátossága, hogy a környező falvakat is bevonja, hogy a fesztivál előadásai „tájolnak” – öröm volt például a hálás győrvári közönséggel együtt nézni A padlást. Másik nagy erénye a  nyitottság, a sokszínűség minden tekintetben: hogy a diák-, a falusi színjátszók s a kísérleti, alternatív színházi előadások is beleférnek a programba, nemkülönben a klasszikus és kortárs művek, bohózatok és tragédiák, versösszeállítások és kabaréjelenetek, hagyományos és új formák; hogy – Gergye Rezsőt, a fesztivál igazgatóját idézve – „sokféle előadás, sokféle színház, világnézet találkozik” a városban. Hogy „mindenki találhat a maga számára megfelelőt, és talán nyitottabbá válunk az ismeretlenebb iránt is”. Ebből az utóbbi szempontból is kiemelkedően fontos a most Fal Színpad néven fellépő hajléktalanok színházának rendszeres jelenléte a fesztiválon.  A Móricz Zsigmond és Tamási Áron művet feldolgozó két etűdjük, A világ végén már szép és jó, illetve Az igazak álma minden fésületlensége ellenére megkapó, megrendítő volt, mert rendkívül beszédes és őszinte a játszókról, élethelyzetükről, élettapasztalataikról – gyerekekéről és felnőttekéről egyaránt. Máig sem tudtam eldönteni, sajnáljam-e vagy se, hogy elmaradt az előadás utánra hirdetett beszélgetés a hajléktalanságról, oly igen maradandó élmény maga az előadás. A lazaság, a keresetlenség, a protokolláris külsőségek mellőzése egyébként is mindig vonzó sajátossága volt számomra a vasvári fesztiválnak – arányaiban idén tán több volt az esetlegesség a kelleténél, de ennek minden bizonnyal oka a krónikus pénzhiány is, az összeszedhető támogatások mértékének bizonytalansága az utolsó pillanatig. Stabilabb financiális háttérrel tán Vasvár népe számára is könnyebb volna igazolni a fesztivál fontosságát. 

És több támogatói figyelmet érdemelne – természetesen nem az említett szlovéniai „mintára” gondolok – az ugyancsak nagy hagyományú, ám nagyon szolid  anyagi lehetőségekkel bíró Magyar Művek Szemléje, amelynek tematikája – mint neve is mutatja – magyar szerzők műveire épül, a színházművészet mai állásának megfelelően igen tágan, széles körűen értelmezve a szerzőséget: mélyen elgondolkodtató és magával ragadó volt például a Vörösmarty Gimnázium drámatagozatos diákjainak a csonka és nem csonka családra vonatkozó élményeikből, tapasztalataikból  létrehozott Csonka című előadása Perényi Balázs rendezésében. Színészek s a két rendező közösen írták a Soltis Lajos Színház Hantocska című meséjét is, amely kedves humorral, gyönyörűen veti fel az elmúlás nehezen megragadható s elfogadható gondolatát – nagyszerű találkozása ez az itt is fődíjat kapott celldömölki társulatnak  a K2 Színházat alapító és vezető Fábián Péter és Benkó Bence rendezőpárossal, aminek azóta már folytatása is van. A Szegedi Egyetemi Színház pedig újabb bizonyságát adta, hogy Pintér Béla darabjai más társulatok által is újraértelmezhető, önállósulásra képes drámák – A Démon Gyermekei Varga Norbert rendezésében, remek színészi alakításokkal valódi újrafelfedezése a Pintér Béla-műnek. De az idei Magyar Művek Szemléjén ismét bebizonyosodott az is, mekkora a szó ereje értő interpretációban akár szcenírozás nélkül is; hogy különböző generációk mennyire közel kerülhetnek egymáshoz szavak, a pódiumművészet által, ha olyan jó az összeállítás és olyan megnyerő a megszólaltatása, mint a kartali Heine‒Barabás duó Csodaváró – à la carte című előadása. Szóval vannak példaértékű amatőrszínházi, független színházi – nevezzük, ahogy tetszik – fesztiválok, amelyek több figyelemre, megbecsülésre érdemesek.

Szűcs Katalin Ágnes