Uncategorised

<< 2015/07-08. szám >>

Beszélgetés Léner Péterrel színházi könyveiről1

A Corvina Kiadónak épp tíz éve, 2007 óta van egy laza színházi sorozata, amelyben már tizenvalahány, különböző tematikájú és jellegű, de mindig izgalmas és érdekes könyv jelent meg, Dömötör Adrienne, Fesztbaum Béla, Honti Katalin, Koltai Tamás, Lázár Egon, Lengyel György, Márton András munkái. Az idén 81. évébe lépett Léner Péter először a József Attila Színháznak azt a két évtizedét írta meg, amelyben ő vezette az intézményt, majd mestereiről s egyik legjobb barátjáról rajzolt portrékat, arra keresve a választ, ki volt Egri István, Marton Endre, Kazimir Károly és Sztankay István. Már amennyire lehet erre válaszolni…

Adam es Eva1

(theater.hu fotó – Ilovszky Béla)

Itt ülünk nálatok Máriaremetén, ahol jó évtizede laktok – biztos távolságban minden színháztól?

Igen, és nemcsak földrajzilag vagyok távol, hanem lelkileg is. Elhatároztam, a gyakorlati színházi munkámat, ami 1961-től 2011-ig tartott, lezártnak tekintem és mással foglalkozom.

Mennyire hiányzik az erkély jobb első sor egyes széke, ahol különböző munkahelyei-den ülni szerettél?

Őszintén mondom, semennyire sem. Azt a komplex érzéki-szellemi állapotot, amit egy próbán rendezőként, egy színház élén igazgatóként vagy az egyetemen tanárként átéltem, azt átélem a könyvtárban kutatva vagy az íróasztalomnál dolgozva is. Színházi emberként értelmezem magam, aki rendez, igazgat, tanít és ír, ezeknek a tevékenységeknek a sorrendje, fontossága pedig az aktuális helyzetnek és az életkoromnak megfelelően alakult. Régebben is írtam, a Film, Színház, Muzsikába, a Népszabadságba, a Színházba – most ez lett az elsődleges, sőt az egyetlen.

A témákkal való foglalkozás vagy az írástevékenység adja az örömöt?

Rendezőként nagyon szerettem a felkészülést. Ez a mostani munkáimnak is fontos része. Szeretek interjúkat készíteni, szeretek a könyvtárban, a levéltárban kutatni. Aztán amit összeszedtem, azt mind kirakom egy asztalra, és onnan veszem elő, amire éppen szükségem van.

Régóta tervezed ezeket a könyveket vagy a visszavonulásod után jött az ötletük?

Az utóbbi. Az élet jeleket ad, csak fel kell ismerni őket. Evidens volt, hogy írok a József Attila Színház utolsó két évtizedéről, eltöltöttem ott huszonegy évet, nem akartam, hogy ez csak úgy elszálljon a semmibe. Megkerestem a Corvina igazgatóját, Kúnos Lászlót, tetszett neki az ötlet, elégedett volt az eredménnyel, megkérdezte, lenne-e kedvem folytatni…

Az a két könyv, amelyikről beszélgetni szeretnék, sok mindennek nevezhető: adósságtörlesztés, számvetés, tisztázás, nyomozás… Sőt még adatmentésnek is, hisz nemhogy a középiskolások, de a Színművészeti Egyetemre jelentkezők többsége sem ismeri a nevüket, sőt Darvas Ivánét, Latinovits Zoltánét, Ruttkai Éváét sem feltétlenül.

Engem zavar, hogy túlságosan is a jelenben élünk, nemhogy a tegnapelőttet felejtjük el, hanem a tegnapot is. Mindenki a mában, sőt a pillanatban él. Olyan nehéz aktuális életproblémákat kell megoldani, hogy senkinek nem jut eszébe, a maga pillanatait csak régebbi pillanatokból, régebbi történetekből tudná megérteni. Engem érdekel a múlt, nem tudok úgy élni ma, hogy ne gondoljak a tegnapra, a tegnapelőttre, bennem jelen és múlt összefügg. Aki meg akarná érteni az én munkásságom, nem tehetné meg a három rendező ismerete nélkül. A legkülönbözőbb módokon meghatározták, alakították a személyiségem, a gondolkodásom.

Könyvborító1 (nem képalá)

Mennyire volt nehéz ezt a két könyvet írni? Hisz értelmezni kellett közben a saját pályádat, a saját életedet is. Akár sebeket is fel kellhetett tépned!

Más volt emlékezni a három rendezőre és más Sztankayra. Egri, Marton, Kazimir idősebbek voltak, bár Kazimir csak nyolc évvel, de Egri harminceggyel, Marton tizenkilenccel, a tanáraim, a főnökeim vagy atyai barátaim voltak – a kapcsolatunkban mindig jelen volt az alá-fölérendeltség, így itt a perspektíva más: fölfelé nézek. Rájuk emlékezni, róluk írni sokrétű, nehéz munka volt. Sztankay más eset. Ugyanabban az évben születtünk, 1936-ban, gimnazista korunk óta ismerjük egymást – a híres fasori gimnáziumba jártunk –, együtt kezdtük a pályát Miskolcon. Róla írni nagy érzelmi teher, érzelmi megpróbáltatás volt. Mindvégig nagyon közel álltunk egymáshoz, a két gyerekét, Ádámot és Orsit is nagyon szeretem, nekik is ajánlottam a könyvet.

Adam es Eva2jpg

Megkönnyebbültél-e az írás által, sikerült-e kiírnod magadból, amit esetleg ki akartál írni?

Igen. Ha az ember rendez egy darabot vagy irányít egy színházat, nagyon fontos a számára, hogy sikere legyen, hogy sikeres legyen az előadás, az intézmény. Írni nem azért kezdtem, hogy a könyveknek sikerük legyen. Fiziológiai, lélektani szükség volt számomra az írás, belső kényszert, parancsot éreztem. Ha valaki jót mond vagy jót ír róluk, annak persze örülök. Sőt mélyebben érint, mint mikor a színházban dicsértek. A színház kollektív művészet, ha ott valaki jót mondott, dicsért, mindig azt válaszoltam: „Köszönjük.”

Azt írod, Egri, Marton és Kazimir halálában van hasonlóság – talán az életükben is lehetett. Úgy fogalmazol, mindegyiküknél megfigyelhetők a „testi és mentális önfeladás különböző variációi”.

Eredetileg Tragikus pálya lett volna a kötet címe. Mikor Karinthy Mártont felvették a főiskolára, a Rudas fürdő medencéjében gratuláltam az édesapjának, Karinthy Ferencnek. Azt felelte: „Nem örülök neki. Ez egy tragikus pálya.” Aztán mást választottam, mert ez azt sugallta volna, hogy magában a pályában a mindenkori személyektől függetlenül van valami kikerülhetetlenül tragikus.

És nincs? Színész, rendező, igazgató számára egyaránt, ha talán nem is egyenlő mértékben?

Nincs. Igaz, egyik sem könnyű pálya.

Te is említed a színészi pálya „különleges nehézségeit, az idegek állandó feszültségét, a szünet nélküli készenléti állapotot, folyamatos koncentrációt, a színpadra lépés izgalmát” – mindezek következtében Sztankay sosem tudta, hogy a gyerekei hányadik osztályba járnak. Igaz, mindez még nem tragikus, de könnyen azzá válhat.

Különbözőek vagyunk, de Nádasdy Kálmán kifejezésével egy lábosban fővünk valamennyien, színházi emberek, sőt, mi emberek úgy általában. A színészek is sokfélék, más-más mértékben, más-más módon viselik a divat, a trend változásait, a sikeres és sikertelenebb periódusokat, a mellőzést, a rossz kritikát.

Nem kell mindebbe belehalni – de könnyen megtörténhet az is.

Tényleg nem könnyű pályák ezek! Pünkösti Andor, a Madách Színház igazgatója, Gellért Endre, a Nemzeti főrendezője, a főiskola színész tanszakának vezetője öngyilkos lett, Hevesi Sándort, Németh Antalt meghurcolták. Paulay Ede 1894-ben a halálos ágyán azt üvöltötte, hogy „Ne hagyjátok éhen veszni a családomat!” Ditrói Mórnak, a vígszínházi stílus kialakítójának elszegényedése miatt 1926-ban trafikengedélyt kellett kérnie. Jób Dánielt 1948-ban leváltották – a Víg ekkor a mai Thália helyén működött, délelőtt volt a társulati ülés, utána csak állt az Andrássy út és a Nagymező utca sarkán, jöttek ki a színészek, és senki nem szólt hozzá egy szót sem.

Az előbb említett gőzfürdői történet ott is van a könyv élén. És hozzáteszed: „Miközben egy eszmét kívánunk megvalósítani, fatálisan ütközhetünk vagy fatálisan együttműködhetünk a politikával. Mindkét lehetőség […] tragikus jövőt és küzdelmes művészi pályát jelenthet.” Nem biztos, hogy ez boldogabb országokban is így van. Bár ismerjük Shakespeare s főleg Molière nem könnyű helyzetét…

Mondjuk úgy: Európában az egyes országok közt jelentős történelmi-kulturális különbségek voltak és vannak.

Magyarországon viszont a politika, a Rákosi-kor, a Kádár-kor kultúrpolitikája kemény kézzel belenyúlt a színházak működésébe is. Be lehet mutatni, 1965-ben, Kazimir színházában, a Godot-t, de először csak három előadásra adnak engedélyt, aztán legalább százszor megy. Marton Endrét, a Nemzeti igazgatóját a kulturális miniszter szeretettel köszönti hatvanadik születésnapján, majd egy év múlva közli vele, hogy leváltják… S akkor még ott vannak a nagypolitikától többé-kevésbé független harcok: Egri István Kazimir miatt hagyja ott a Thália elődjét, a Jókai Színházat, mert Kazimir nem akarja, hogy rendezzen. Both Béla azért viszi a Nemzetibe, hogy a belső harcokban felhasználhassa, aztán 1975-ben, amikor már Marton Endre az igazgató, Egri felmond. Mindez tényleg eszi a lelket, Egri az utolsó években árnyéka önmagának, ágyban fekvő beteg, kétszer próbál öngyilkos lenni.

Általában közéleti-politikai okokból állítanak félre valakit. Nemcsak az általam bemutatott három embernek a sorsa hasonlít, a magyar színháztörténet még számos hasonló példát ismer.

Megdöbbentő, bár ma is látunk rá példákat szép számmal, hogy valaki annyira a hatalom közelében akar lenni, mint Kazimir Károly. Meg is bűnhődött érte.

Ő tényleg hitt a szocializmusban. Szegény családba született, a nyilas uralom meggyötörte. Kötődése a Kádár-rendszerhez, a róla alkotott véleménye az idők folyamán erősen differenciálódott. De mindenkinek, akinek lehetett, segített. A visszavonulás időpontját nem tudta jól időzíteni. Hamarább kellett volna lemondania a pozícióiról. Új, sikeres generációk jelentek meg, erősen kritikusan nézték Kazimir tevékenységét. Anakronisztikus személyiséggé vált, bár a színházművészeti szövetség főtitkáraként képviselte, védte a színházi szakmát. Megtartotta, sőt gyarapította a pozícióit, a főiskola rektora lett. Viszonylag korai halálát – élete hetvenkettedik évében volt – nagyrészt ez okozta.

Idézed Ádám Ottót, aki szerint a színház fontos dolog, rendkívül fontos, de azért annyira mégsem. Egy színházi ember, azt hiszem, ezt elhinni is képtelen, nemhogy a saját életében figyelembe venni – ez a hőseidnek sem sikerült, feltehetően magának Ádámnak sem. Azt írod, hogy neked igen, s bizonyára akadnak még példák. De nem sok.

Valószínűleg így van. Ez természet kérdése, emberi alkaté. Az élet változik, a világ változik, új körülmények közé kerülünk. Az új körülményekhez mindig optimálisan kell tudni alkalmazkodni. Én ezt nagyon fontosnak tartom. Attól, hogy kirúgtak, és már nem én vagyok az igazgató, nem fogom felakasztani magam. Mélyen egyetértek Ádám Ottóval. Sokszor sétáltunk együtt hazafelé a főiskoláról. Egyszer megállt a Rákóczi út közepén: „Azt hiszem, rajtam kívül te lennél az egyetlen, aki, ha megkérdeznék, hogy ha újrakezdhetné, ismét rendezőnek menne-e, azt válaszolná, hogy nem.”

Pontosítsunk: az alkalmazkodás itt nem elvtelen kompromisszumot, megalkuvást jelent, hanem egy új egyéni élethelyzet feldolgozását, elfogadását.

Az életben a cselekvést tartom a legfontosabbnak. Az új helyzetekre reagálni kell. Észre kell venni, ha vége a jelenetünknek, ki kell jönni a színpadról. Színházi ember vagyok, de már nem igazgatok, nem rendezek, nem tanítok – emlékezem. És fontos a cselekvés olyan értelemben is, hogy egy bénító, frusztráló helyzetben is meg kell próbálnunk kitalálni, mit lehet tenni, már persze amíg lehet tenni valamit. Különben maga alá temet minket a helyzet.

Ha Egri István, Marton Endre vagy Kazimir erre képesek lettek volna, tovább élnek?

Egrit és Martont a világháború, az üldöztetés traumája, az új rendszerben az igazságtalanságok elviselése olyan mértékben megviselte, hogy nem maradt energiájuk és kedvük tovább élni. Kazimirról már volt szó.

Az utóbbi évtizedekben vajon könnyebb a helyzet, mint az ötvenes években vagy a rendszerváltás előtti évtizedekben? Vagy erről te már szerencsére keveset tudsz?

A sikerhez, a pályán maradáshoz részben más eszközökre van szükség, mint régebben, de a helyzetfelismerés képessége, az önismeret, az elszántság, az állóképesség ma is kötelező.

Sztankay István mindnyájunkban sikeres, sármos színészként él, a 63-as Hattyúdal Noteszeként, a 68-as tévésorozat Bors Mátéjaként, aki szerencsére eljátszhatta Tartuffe-öt, Kálvint és Kohlhaas Mihályt is. Meglep, hogy azt írod róla, szorongások, titkok, elhallgatások gyötörték, testi és lelki kínok feszítették.

Azt hiszem, általában kevesebbet tudunk egymásról, mint gondoljuk. Ez egy színész esetében még látványosabb. Látunk egy sikeres embert a csúcson – eszünkbe nem jut, hogy gondjai vannak az életben. Ránézek egy hajléktalanra, aki fekszik az utcán. Nem gondolom, hogy szépet álmodik. Ráadásul a legtöbben tudják álcázni magukat, kialakulnak bennük bizonyos pszichológiai technikák, akaratlanul, ahogy a halak valamilyen színűvé lesznek a tengerben. Sztankay esetében meglepő, hogy a nagy sikerek, a nagy népszerűség ellenére mégsem volt boldog. De úgy tapasztalom, minél nagyobb tehetség valaki, annál több titka, szorongása van.

Sorolod, hogy mi minden lehetett a szorongásai mögött. Fárasztotta a túlterheltség, de tudta, nem szabad semmire nemet mondani; fárasztotta a siker, a megfelelni akarás, félt a memóriája romlásától; nyomasztotta, hogy nem lett lelkész, mint az édesapja, apai ősei. Ez bizony nem kevés.

De játszott, szerették, szeretett, élt, amíg teste-lelke engedte! És ez sem kevés.

Te hallottad őt a Fő utcai templomban – ahol a görögkatolikus édesapja valamikor parókus volt – orgonálni? Írod, hogy felnőttként olykor bement játszani a hangszeren.

Nem. Nagyon zárkózott ember volt, nem hívott, ezt tiszteletben tartottam. A templomot ilyenkor bezárták. Ez nála önterápia volt. Ilyenkor maradéktalanul boldognak érezte magát. Zorba, a görög, táncolt, Sztankay, a magyar, orgonált.

A színész – írod – „a siker, a megfelelni akarás börtönében” él, „cellája ablakából” kukucskál ki „saját életére”, úgy tűnhet, önmagán kívül nem szeret senkit. Lehet boldog, kiegyensúlyozott?

Lehet. A színészek is sokfélék, különböző adottságokkal, tulajdonságokkal, különböző családi háttérrel. Igaz, ahogy mondtam is, nagyon nehéz pálya az övék, sokféle kiszolgáltatottsággal: ki vannak szolgáltatva rögtön a saját testüknek. Más a testünk húszévesen, ötvenévesen, hetvenévesen, a változásait nem könnyű tudomásul venni. Egyébként is nehéz ezeket az életkorokat tehetségesen megélni, tehetségesen hetvenévesnek lenni. Egy színész egyfelől általában szélsőségesen individualista, másfelől tudnia kell figyelni a rendezőre, a partnerekre, a munkatársakra. Ha izolálódik, az rossz. Ha magánemberként szigetelődik el, az is, bár vannak, akik csak a színházban, a színpadon tudnak létezni – de tényleg sokfélék.

Azaz találkoztál boldog és kiegyensúlyozott emberekkel is életed során a pályádon és a pályádon kívül.

Sokkal. Köztük önmagammal. A legfontosabb mondatot, amit valaha olvastam, Montaigne írta le: „Az ember elsőrendű feladata önmaga.” Ez útmutató a számomra. Éltem a második világháború alatt, éltem már előtte – 1936-ban születtem –, az édesapám az első világháborúban katona volt, a nagyapám hősi halált halt. 1945 után pár percig úgy tűnt, hogy új, emberi világ lesz. Annak ellenére, hogy az előbb azt mondtam, milyen fasza legény vagyok, tudtam alkalmazkodni, az idegrendszeremben, a fizikumomban hordozok sok mindent. Azért csak van valami oka, hogy 2000-ben szívinfarktust kaptam. Mindannyian magunkban hordozzuk a múltat, hat ránk a jelen. Amitől szerencsére egy meccsen még lehetett felszabadultan üvölteni, hogy „Hajrá, Fradi!”, egy házibuliban lehetett önfeledten mulatni. De itt az embernek nehéz a saját életét élni. Az ország is folyamatosan identitásproblémákkal küszködik. Mi is Magyarország? Minek tartja magát? Hová tartozik?

A könyveidbe, leginkább a Sztankayba, belerejtettél egy Léner című könyvet is. Írsz például az Akácfa utca 37-ről, ahol a gettó lakójaként néhány hetet töltöttél. Eszedbe jut néha a ház?

Nem gondolok rá, a tudatomban nincs jelen. Hogy a tudattalanomban mi van, azt pedig nem akarom tudni. A helyzet maga valamiképp él bennem.

A gettóból hazatérve beköszöntél a földszinten lakó keresztény családhoz, Frank néni így üdvözölt: „Szervusz, Péterkém.” Azt írod, valamit még vártál volna, de az elmaradt. Mi maradt el?

Ezt túl hosszú lenne elmondani. Abban a pillanatban valami ismeretlent éreztem, amit csak később értettem meg. Nem tudom, Frank néniben támadt-e valami lelkiismeret-furdalás, átfutott-e rajta, hogy esetleg elmulasztott valamit korábban. Nem haragszom rá. Itt mindenki – majdnem mindenki – mindig mindent tudomásul vesz. Ha elviszik a zsidókat, akkor azt. Ranschburg Jenő, akit egy menetben nyilas suhancok kísértek a Rákóczi úton, soha nem felejtette el a becsukódó ablakok, a lezuhanó redőnyök hangját. Akkor még túl fiatal voltam, nem értettem Frank néni csöndjének jelentését. Ma értem, de már nem az én feladatom reflektálni rá – nem tudok részt venni a közéletben.

A kiegyensúlyozottságod végül is adottság vagy küzdelem eredménye?

Vagy három-négyszer engem is kirúgtak különböző színházakból, akkor épp nem voltam kiegyensúlyozott… Lent voltam a porban. De bíztam magamban. Máig megőriztem az optimizmusomat. Igaz, nagy nehézségek árán.

Miután hosszan írtál négy emberről, furcsán hat egy mondatod: „Nincs esélyünk arra, hogy egy másik embert megértsünk…”

Ez örök társasjáték. Ádám és Éva sem ismerhették jól egymást. Én sem azt írom le, hogy a hőseim milyenek voltak, csak azt, hogy én milyeneknek láttam őket. Sok visszajelzést kaptam, hogy viszonylag pontos képet festek, de nem zárom ki, hogy ebben vagy abban tévedek. Tolsztoj tökéletesen érti Karenina Annát, hisz ő teremtette. Így őt nekem is esélyem van érteni. De Tolsztojt már nincs.

Az interjút készítette: D. Magyari Imre

¹ Léner Péter: Pista bácsi, Tanár úr, Karcsi – Színházi arcképek, Corvina Kiadó, 2015., Léner Péter: Sztankay, Corvina Kiadó, 2017.

Csehov: Ivanov – Weöres Sándor Színház, Szombathely

Ivanov háttal ül nekünk, feltűnően rossz testtartásban, rozoga széken. Meglehetősen sokáig marad így, még Borkin idétlenkedése is csak nehezen mozdítja ki ebből a pozitúrából. Hogy hol ül, az némi fejtörésre ad okot; Khell Csörsz díszlete olyan, mint ha maga lenne a borongós őszi táj – ha a nyílászárók nem volnának, akkor azt is hihetnénk, hogy már a játék elején a környezetéből, a világból, a tárgyi valóságból kivettetett antihőssel találkozunk. A díszlet mindvégig erősen stilizált marad. Jól megférnek benne a lehullott falevelek a bútorokkal; a mindent beborító kopár reménytelenség, amelyet a monokróm szín, a jéghideg atmoszféra szuggesztíven éreztet, és amely elmossa a kint és bent közötti különbséget, fontosabb, mint maga a tárgyi környezet, a pillanatnyi (akár földrajzi, akár társadalmi értelemben vett) pozíció.

A szombathelyi előadás egészére is igaz ez: Lukáts Andor rendezése ontologikus szemléletű, legfőbb erénye pedig a reménytelenül kiüresedett, kopár, kilátástalan világ nyomasztó hatásának érzékeltetése. Ebben kiemelten fontos szerepe van a vizualitásnak; annak, ahogy a díszlet, a világítás, illetve a megteremtett színpadi képek monotóniája a változtathatatlanság, a kilátástalanság érzetét erősíti. Amit csak néha-néha árnyalnak rikítóbb színek, elsősorban a jelmezeknek köszönhetően. Pető Kata ruhái ugyan igazodnak a látványkoncepcióhoz, de néhány ruhadarab élesen üt el a többitől. Egy-két – harsány gesztusokkal megjelenített – mellékszereplő jelmeze csiricsáré színeivel tér el, a változás egyetlen (igaz, rövid életű) reményét jelentő Szása öltözete pedig, főként farmer-sortja minden szempontból éles kontrasztot képez a többiek zárt, gyakran pasztelles, múlt századi viseleteivel. Stílus és stílustörés, monotónia és dinamika egyszerre jelenik meg az előadás látványvilágában, hatásosan és jelentésesen.

Ám ez a nagyon erős atmoszféra voltaképpen egyetlen szereplő helyzetének, lélekállapotának, világszemléletének érzéki kivetítése; azt a sivár, reménytelen, egyhangú világot látjuk, amelyből Ivanov nem tud kitörni. Ha pedig Ivanov szemén keresztül nézünk mindent, kulcskérdés, hogy a rettenetesen unalmas világ ábrázolása mitől lehet mégis érdekes, izgalmas, eredeti, vagy legalábbis szórakoztató számunkra. Nem állítom, hogy a rendezés nem törekszik e dilemma megoldására, de azt sem, hogy e törekvés komoly sikerrel járna. A probléma talán az, hogy maga a létállapot, amely az előadás fókuszában áll, túlságosan ismerős, újat nemigen mond róla a bemutató. Lukáts Andor méltánylandó következetességgel veti el mind a direkt aktualizálásnak, mind a komikus játékötletek alkalmazásának lehetőségét (s ezáltal az alapkonfliktus felhígítását, a nyomasztó atmoszféra gyengítését), így a nézőpont tágítását leginkább a színészi alakítások tudatos stiláris eklektikája szolgálhatja. A játékmód eklektikája kétféleképpen értendő. Egyrészt éles a kontraszt a fő- és a mellékszereplők alakítása között. Ivanov, Anna és Szása alakját alapvetően realisztikus eszközökkel teremtik meg a színészek. A közvetlen környezetüket alkotó, fontosabb mellékszereplők jóval stilizáltabban, a kevésbé fontos, a hátteret, a környezetet jelentő epizódszereplők pedig általában élesen elrajzoltan, már-már karikatúraszerűen jelennek meg. Másfelől a főszereplők játéka is egyre stilizáltabbá válik, de komikus felhangok, gesztusok nélkül; a stilizálás az ő esetükben a tragédiát sűríti. Ivanov és Anna elfojtott érzései a felvonásvégeken egy-egy dalban robbannak ki – és ezek egyértelműen az előadás legerősebb jelenetei közé tartoznak. Az viszont már mesterkéltebb ötletnek érződik, hogy Anna betegsége és felindultsága elhatalmasodásával sípoló tüdőhangokat ad ki; a betegség felülstilizálása paradox módon éppen az emberi kapcsolat kiüresedésének drámáját tompítja. Ennél nagyobb probléma, hogy a háttér súlytalan marad; az elrajzolt és elmosódó arcélű, kevéssé karakteres mellékszereplők gyakorta feleslegesnek tűnően botorkálnak a színen.

A let1

Bányai Kelemen Barna

Ez ugyan nem feltétlenül színészi probléma – hiszen ahhoz, hogy ezek a nem realisztikusan értelmezhető figurák együttesen szuggesztív és jelentéssel bíró hátteret alkossanak, markáns, az előadást stilárisan meghatározó rendezői ötlet szükségeltetne –, de tény, hogy a főszereplők jól felépített és erőteljes alakításai még nyilvánvalóbbá teszik a háttér elnagyoltságát. Bányai Kelemen Barna (Ivanov), Bánfalvi Eszter (Anna Petrovna) és Hartai Petra (Szása) határozott színészi gesztusokkal markáns, erős figurákat építenek. Bányai Kelemen Barna Ivanovként az apátia állapotát is variatív eszközökkel állítja elő, apró váltásokkal teszi hangsúlyossá a reménykedés, az öncsalás és a ráismerés rövidebb periódusait, és érzékletesen mutatja az érzelmi kiüresedésnek azt a végső fázisát, amely törvényszerűen vezet az öngyilkosságig. Bánfalvi Eszter Anna Petrovna kétségbeesett szeretetéhségét ábrázolja sokszínűen; az asszony mind céltalanabb reménykedésében hol a vágy, hol a hit, hol a teljes magánytól való félelem dominál. És torokszorító, ahogy fokozatosan szembesülni kénytelen a remény hiábavalóságával. Hartai Petra Szásája pedig a környezetéből minden tekintetben kiváló, üde jelenségből a szemünk előtt válik összezavarodott, eredeti szándékához csupán „csakazértis” alapon ragaszkodó, érzéseiben elbizonytalanodó nővé. A fontos epizódszerepeket játszók haloványabbak, amit nemcsak a szerephierarchia és az eltérő játékstílus okoz, hanem az is, hogy a figurák jelentéktelenségét az egyaránt korrekt, de nem átütő erejű színészi alakítások nem tudják jelentékeny erővel megmutatni. E körben a legösszetettebb alakítást Szerémi Zoltán nyújtja, aki ugyan jórészt ismerős színészi eszközeit alkalmazva, de relatíve színesen játssza a kiégett Sabelszkijt szánalmasnak és szánalomra méltónak. A többiek jóval egysíkúbbak: Kenderes Csaba túlhangsúlyozza Lvov doktor becsületességnek hitt súlyos korlátoltságát, Kálmánchelyi Zoltán változó intenzitással, de voltaképpen az első jelenetben megütött hangot kitartva érzékelteti a reflektálatlanul amorális Borkin életszemléletének ürességét, a náluknál jóval realisztikusabb tónusban játszó Endrődy Krisztián pedig mindvégig szürke marad Lebegyevként. A tágabb környezetet megjelenítők közül pedig – ha Fekete Lindának a tabló egészéből kicsit kilógó, szürreális jelenségnek ható Avdotya Nazarovnáját nem számítjuk – egyedül Nagy Cili nyújt éles kontúrú, egyéni színekből építkező alakítást Babakinaként.

A let2

Bánfalvi Eszter (fotók: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház)

A háttér elmosódottsága, érdektelensége persze akár a koncepció szerves részeként is felfogható, ha a környezetet csak az antihős szemén keresztül láthatjuk. Így igazi tétje csak Ivanov, illetve a hozzá közvetlenül kapcsolódó két nőalak vergődésének, sorsának van. Csakhogy a mellékszereplők túlontúl sokat vannak színen ahhoz, hogy őket közönyösen nézhessük, s hogy az időnként törvényszerűen bekövetkező üresjáratok ne törjék meg a játék ritmusát. S mivel nincs olyan tartalmi-formai ötlet, amely az érdektelen környezetet színpadi értelemben érdekessé tenné, nincs megoldás az érdektelen valóság érdekfeszítő ábrázolásának dilemmájára sem. Így a következetes rendezői olvasat, a főszereplők erős alakítása és a gondosan megkonstruált látványvilág mind egy irányba hat. Az előadás oly szuggesztíven érzékíti meg a mindent ellepő unalom kétségbeejtő érzését, hogy – igazi ellenpont, árnyalás, kontraszthatás híján – maga is mind unalmasabbá válik.

Urbán Balázs

Portré Nagypál Gábor színművészről

Pontosan emlékszem a napra, amikor először „néztem” Nagypál Gábor szemébe, 2015. december 3-án, a Stúdió K Színházban, a W.S. Othello előadásán. Ő volt Rodrigo, égetett a tekintete. Hiába volt ez egy kisebb szerep, ugyanúgy bevésődött az estén, mint Zsótér Sándor rendezése, vagy Rába Roland „kiskendős” Jágó alakítása. Az első benyomásom is megvan még, a „Félvér Herceg”. (Igen, ez korunk, Harry Potter története, benne Perselus Piton asszociációs minta lett.) A színpadon mindig ilyennek látom őt, feketetónusú blazírt külső, feszítő belső energia, ami mindjárt robban. Ám a találkozónkra egy laza fickó érkezett, mintha csak a szomszéd házból, okos, mosolygós, világosbarna Bambi-szemekkel. Na jó, majdnem talpig feketében. Én meg keresgettem a művészembert, aki – számomra – Ibsen Peer Gyntjeként színháztörténeti pillanatot varázsolt.

A felver1

(fotó: Ignácz Bence)

Nagypál – ő kérte, hogy így szólítsam – a beszélgetés kezdetén akkurátus cigarettasodrásba fogott. Gazdaságos, rutinos mozdulatokkal dolgozott. Tetszett feketebőr dohánytartója, ami nem csatos vagy patentos, hanem bőrszíjjal összetekerős. Mintha a múltszázad elejéről maradt volna itt, patinás, illett hozzá. A nyárutói találkozón egy nagyon kisimult, pihentnek tűnt férfi ült velem szemben. Végre rágyújtott, kissé arisztokratikus pózba vágva magát, jelezte, kész a kezdésre. Fekete vászoninge és nadrágja komolyságot sugallt, piros-fehér vászon tornacipője viszont azt, hogy van ott némi huncutság is.

A színész a vajdasági Adán született. Ez a tízezer lakosú, leginkább magyarok lakta ipari város nemcsak őt, Rákosi Mátyást is felnevelte. Nagypál – sok-sok színésztársához hasonlóan – „művésznélküli” környezetből, ahogy mondja, „egy nagyon normális és egészséges” családból vált színésszé. Édesapja fémmunkás, édesanyja közgazdász volt, ma már nyugdíjasok, öt évvel idősebb nővére a mama foglalkozását választotta. A rokonság Adán él ma is, fájdalmas picit, hogy a kelleténél ritkábban, „lopott” napokra tud csak hazamenni Nagypál, és oda lettek már a gyerekkori barátságok is. Nincsenek rossz emlékei a gyerekkoráról, pedig a délszláv háború éppen kettévágta fiatalságát. Tizenöt éves volt annak kirobbanásakor, s huszonöt lett, mire véget ért a háború. Kötelező sorkatonai szolgálatát is ekkor teljesítette, igaz, nem a fronton, nem volt éles harci helyzetben.

Ma már úgy látja, a katonaság előtt olyan „zöld és kicsi” volt, hogy az tűnt a legjobbnak, ha önként jelentkezik sorkatonának, mert azt amúgy sem lehettet volna megúszni. Színész szak meg éppen nem indult abban az évben. Így esett, hogy egy hétfői napon leérettségizett, csütörtökön meg bevonult. A következő évben, 1995-ben nyert felvételt az újvidéki Művészeti Akadémiára. (Fiatalon lelkesen focizott, de feladta a labdarúgó álmokat, hogy a színpadiakat megvalósíthassa. Pedig ma a foci talán kifizetődőbb volna, ha a színpadi jelenlétéhez hasonló hőfokon űzné.) Az akadémián Hernyák György és László Sándor osztályába került, akik meghatározták indulását, kezdő éveit. Az osztályvezető tanárokon túl két nagy színházi, szakmai találkozást tart még számon, a Nagy Józseffel és Fodor Tamással való együttműködését. „Nagy József egy olyan másik vágányán létezik a színházművészetnek, ami az intézményesített oktatással nem találkozik. Az övé nem egy klasszikus színház, valami egészen más. Tizenhét éves voltam, amikor a Woyzeck előadását láttam, ami letépte a fejemet, a szó legjobb értelmében. Totális színház, amihez nem volt referenciám. Ilyen van? Rácsodálkoztam egy éppen megismerni kezdett művészeti ágon belül egy teljesen másra. Lehet, hogy életem legmeghatározóbb színházi élménye, de hogy a top háromban van, az biztos. Talán a közös gyökér miatt, a sok-sok kis rögtönzött workshopja során próbáltuk megérteni az ő nagyon fura, talán a képzőművészetből, a vajdasági semmibe vett egységből, a szikes talajból táplálkozó univerzumát. Szubatomi szintre megy le, olyan egyszerű, hogy fölfoghatatlan. Kétszer dolgoztunk együtt, és hat éve tervezzük, hogy majd egyszer megint, közben sokat beszélgetünk.”

A felver2

Bakfitty – Stúdió K (fotó: Schiller Kata)

A diploma után első szerepét Az özvegy Karnyónéban kapta, majd nyolc évet töltött az Újvidéki Színháznál. Volt Billy Flint a Chicagóban, de játszott a Hairben, a Sztárcsinálókban is. Megoldotta a szerepeket, de érezte, a zenés színpadot sohasem fogja megrengetni. („Ezekhez a szerepekhez a torkom sohasem volt meg, de az a jó benne, hogy ezt magam is tudom.”) Nem volt már kezdő színész 2004-ben, amikor Csányi János a Bárkába hívta Budapestre, és ő jött. Azt gondolja, ha akkor Csányi nem hívja, még mindig Újvidéken van, mert úgy értékeli „nem egy mozgolódós típus”. Visszatekintve a Bárkában töltött éveire, úgy látja, az nem élete „legcsillogósabb korszaka, de mindenképpen nagyon tanulságos”. Három évet töltött a színháznál társulati tagként, aztán igazgatóváltásra került sor. Alföldi Róbert kirúgta, közölte, hogy nem akarná őt szerződtetni tovább, mert úgy érzi, nem tartozik igazán oda, Nagypál meg rávágta, remek, mert ő meg nem akarna aláírni. Szabadúszó lett. De csak visszajárt a Bárkába, a következő öt évben hat bemutatója is volt a színháznál. Bárkás szerepei közül a Tim Caroll rendezte, 2005-ös Hamletről ejtettünk néhány szót. Az előadásban csak Balázs Zoltán volt „biztos” szerepben mint Hamlet. Nagypál esténként sorsot húzott Kardos Róberttel, Ollé Erikkel és Dévai Balázzsal, hogy ki mit nem játszik éppen. Horatio, Leartes, Rosencrantz és Guildenstern szerepei voltak egy-egy estén a kalapban. („A szöveg az ugye adott volt, aztán teljes improvizáció.”)

Amikor a Bárkából távozott – ahogy fogalmaz –, már éppen elég baja volt ezzel az egész magyar színházi struktúrával. „Hogy kéne ebben létezni? Benne, vagy kívüle, mellette, vagy párhuzamosan?” Tudta, ha valakivel, akkor Fodor Tamással erről lehet beszélgetni, akit már Újvidékről ismert, egy Platonov átiratban rendezte őt. „Beszélgettünk több felvonásban, több órát, egyszer csak a Tamás behívott egy előadásra, az Orrocskára, aztán egy másodikra, hogy figyelj, mutatom ezt a verziót, hogy nálunk mi van, mi így csináljuk, bejön, nem jön be, kóstold meg.” Nagypál a Stúdió K Színházban ragadt, s ahogy minden tag, ő is évek alatt, fokozatosan épült be a csapatba, előadásról előadásra.

De hiába a több állomás, s hogy Nagypál 20 éve van a pályán, a nyáron bemutatott Peer Gynt volt az első igazi „nagy szerep” az életében. („A klasszikus nagy színházi szerepek közül, amiket általában annak tartanak, valóban nem sokkal találkoztam.”) A színész rendhagyó módon szocializálódott a színház világában. Nagyon sokat dolgozott kortárs anyagokkal, saját írásokkal, adaptációkkal, és ezek között számos főszerep is akadt. Közel hetven bemutatója volt, több előadást is elvitt már a hátán. Úgy gondolja, helyén van eddigi repertoárja akkor is, ha azok nem a köztudatban nagy klasszikusoknak tartott szerepek, hiszen idegileg, pszichikailag hozzászokott a színészléthez, terhelhetővé vált, megtanulta, hogy mi az a színpadi stressz. Ahogy a nagy szerepek, úgy a sztárrendezők is elkerülték, de a jelentős rendezők talán nem: dolgozott Nagy Józseffel, Zsótér Sándorral, Fodor Tamással. Hozzáteszi, élete egyik legnagyobb bukásának tartja a még Újvidéken, egy Zsótér rendezte Brecth darabban, A szecsuáni jóemberben játszott Sen Te/Sui Ta figuráját: „nem értettem mit akar a Sanyi, de nagyon érdekes volt, ma már persze értem, talán meg is tudnám csinálni, akkor csak azt éreztem, hogy küzdök, mint malac a jégen, és nem lesz ebből soha semmi.”

A színjátszás mikéntjéről beszélgetve egyetértettünk abban, hogy ő inkább intellektuális színész, bár ezt azért másképpen definiáltuk. Nézőként én folyamatosan érzem a játékán, hogy egyszerre van kívül és belül. Átadja magát a szerepnek, de nem szűnik meg számára a külvilág. Szerinte fontos az ösztön is: „…szeretem a dolgok szabadságát, de úgy gondolom, egy repertoáron tartott előadásba – mindegy, mit csinál benne az ember – egy szerkezet részeként van beépítve a színész. Szűkebbek a határok, hiába van szabadság. Egy bizonyos része vagy az egésznek, s van egy légköbméter, amit ki kell tölteni. Az nem szerencsés, ha többet szorítasz ki magadnak, de ha meg nem töltöd ki a részed, akkor bedől az egész.”

A nyár végén úgy nyilatkozott, „én vagyok az ügyeletes kisebbségi arc”. Éreztem ebben némi keserűséget, nem úgy Nagypál: „Negyven után valamennyivel már láttam magam annyiszor a tükörben, hogy nincsenek illúzióim. Ezt az alkatot elfogadtam, eszköz, ez a szerszámom van, ezzel kell dolgozni.” Tárgyilagos, szenvtelen a kijelentés, de azért hozzátette: „a mediterrán vonalat tőlünk délre, az Egyenlítőig lefedem, kelet felé a Maláj-félszigetig jó vagyok, aztán a japánokat kihagyva, megint lehet egy nagy kört futni.” Tudja azt is, részben ennek köszönheti rendszeres filmszerepeit, imád forgatni. Nem tagadja, ez megélhetés is, jó, hogy nemzetközi produkciókba is hívják: „Van egy használható angolom, amit szoktak szeretni”. Itt is reálisan értékeli önmagát, lehetőségeit. Tom Hanks filmsikerében, az Infernóban játszott szerepéről úgy gondolja: „Lássuk be, van másik ezer színész, aki ugyanúgy meg tudta volna csinálni, vagy még jobban.”

A portré apropója persze a Peer Gynt júniusi premierje. Nagy port vert fel az előadás. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a Színházi Kritikusok Céhe beválogatta az évad legjobb férfialakítása díjára jelöltek szűk hármasába. „Örülök neki, a színházi szakmában az utolsó díj, ami tényleg díj és még van presztízse. Ez jó. Ha azt mondanám, nem érdekel, nem lenne igaz. Nyilván jobban szeretném megkapni, mint nem megkapni. Jól esik, nyilván plusz figyelmet ad az előadásnak, generál egy nézői kíváncsiságot, ami segíti életben tartani.” (A találkozásunk után került sor a díjátadóra, Keresztes Tamás lett a befutó.)

A felver3

Nagypál Gábor és Horkay Barnabás – Peer Gynt, Stúdió K (fotó: Slezák Zsuzsi)

Nagypál Gábor az elmúlt öt évben egyszerre létezett-dolgozott színészként, rendezőként, s a Stúdió K művészeti vezetőjeként. 2012-ben – miután „beépült” a csapatba – kvázi örökségként hullott az ölébe Fodor Tamás szellemi gyermeke, a Stúdió K Színház. Számára ez ma is egy csoda, sok hátránnyal és némi előnnyel. Élete fura periódusának tartja az elmúlt néhány évet. A színház gazdálkodásában – még ha az vezetőtársa, Zubek Adrien ügyvezető „nyűge” volt is –, abszolúte képben van. Akárcsak saját fizikai adottságairól, erről is indulat nélkül, tárgyilagosan beszélt. „Ha jól jövünk ki három hónapig, ha szarul, nyolc hónapig nincs fizetés”, mert a szerződéses díjakat folyamatosan fizetni kell, a „színészeknek nem fizetünk, műszak nincs, nem telik rá, de az államnak meg muszáj fizetni, mert a kolléga az megérti, de az állam nem érti meg.” Nem keni a rendszer átláthatatlanságára és tervezhetetlenségére, hogy csúsztak, csúsznak a bemutatóik, hogy nyugodt művészi alkotásra szinte alkalmatlan körülmények között dolgoztak, dolgoznak. Ha öt bemutatót terveznek az évadban, abból átlagban három készül el, de mindig beesik két másik, amit nem terveztek, vagy régebben akartak. A Stúdió K „magtársulat”-a elfogadta ezt a helyzetet. Volt ugyan kis ijedtség és bizonytalanság, amikor Fodor Tamás hátralépett, de ez inkább összerántotta a csapatot. Elgondolkodtam rajta, hogy a költségvetési szervként működő, vagy jelentősen dotált művészeti intézmények is mennyit „sírnak” lehetetlen helyzetükön, nehézségeiken. Nagypál nem, „okos fejével biccent”, összegez, mint egy közgazdász. Pedig a Stúdió K eseti pályázati pénzekből és az esti bevételből gazdálkodhat, ami a vezetőknek egy állandó felfokozott, szívroham körüli állapotot jelent.

Nagy volt rajta a teher – mondja, újra „csak” színész szeretne lenni, a játékra összpontosítani. A múlt évad végén ezért bejelentette: „a következő évadot még végigcsinálom, de utána már nem szeretném… Az energiagazdálkodást szeretném kicsit karbantartani, valahogy úgy érzem, ha én ezt a szakmát szeretném még sokáig csinálni, márpedig szeretném, akkor egyszerűen kicsit másképpen kell fókuszálnom.” A színház menedzsmentje megújul. Zubek Adrienn helyét Imely Zoltán vette át szeptemberben, s keresik új művészeti vezetőjüket is a következő évadtól.

Nem tudom, ez a vélhetően hosszabb ideje érlelődő vágy valamilyen váltás irányába, vagy az évek óta vállán lévő teher segítette-e a Peer Gyntre készülve a színészt. Mindenesetre a helyzet kitermelte, hogy Nagypál Gábor eljátszotta élete első klasszikusnak mondható nagy szerepét.

Mint mondja, ambivalens érzésekkel élte meg az Ibsen-dráma próbáit és a bemutatót. Úgy teltek a napok, hogy reggel eufória, este „elhagyom a pályát” érzése volt, vagy fordítva. Persze ahogy az a Stúdió K-ban megszokott, közbeszóltak a körülmények, máshol próbáltak, másra készültek, a bemutatóra a próbáktól eltérő, megváltozott helyszínen került sor. Majdnem el is maradt az évad végén, három hétre még próba közben is leálltak a helyszínváltozás miatt. Matekoztunk kicsit bekerülési költségekről, fellépti díjról, előadásívről, elvégre egy színházvezetővel beszélgettem. A Peer Gynt, ha minden jól megy, 40-szer, 50-szer megy majd, alkalmanként 50‒60 ember látja, s ehhez repertoáron kell maradnia 2‒3 évadon át. Vagyis a legjobb esetben háromezer ember láthatja majd Nagypál Gábor alakítását. A színészszív – úgy tűnt – hivatása illékony voltába nem szakad bele. („Aki másra számít, ne kezdje el a színházat. Ezt most nagyon komolyan mondom. Én igazából még szeretem is ezt a fajta mandala feeling-et, ott és akkor van. Többek között ez az egyik legnagyobb csodája és vonzereje is, talán ez is a színház mindenkori létjogosultságát erősíti és biztosítja, hogy ott kell lenni. Nekem is, meg a nézőnek is, és akkor van valami közös, amit hazaviszünk. Aki nem volt ott, az így járt.”)

Ha szabad estéje van, nézőként is el-eljár színházba, de idő híján kicsi a merítés. Utolsó nagy élménye a Te országod volt. „Fikázós vagyok, tisztességes és jó előadásból nincs kevés, de nagyszerűből… Nagy magabiztossággal el tudom dönteni, hogy valami jó, vagy rossz, attól függetlenül, hogy nekem tetszik, vagy nem.” A kollégákkal kapcsolatban beszédesebb: Keresztes Tamás, Mucsi Zoltán, Katona László, Kovács Krisztián, Kaszás Gergő, Fekete Ernő, akikről biztos tudja, amikor ők állnak a színpadon, olyan nagy mellényúlás már nem lehet. Nagy ravasz, színésznőt nem említ, „majd később jut eszembe, hogy még ő is, és abból…”

A 42 éves Nagypál (a legszebb férfikor) mindennapjaiból 14 órát a színház visz/vesz el. Voltak nagyobb és kisebb álmai is, de azt mondja, nem csalódott: „Tudom, hogy hülyén hangzik, de nincs benne savanyú a szőlő. Esküszöm, nem vágyom nagy színházi körülmények közé. Biztos szerénytelenségnek hangzik, vagy lóf@szt, nem hangzik annak, mert el tudnék bánni egy ilyen helyzettel is, nem ijednék meg tőle. Játszottam már 3000 embernek a Margitszigeten, de életvitelszerűen csinálni, azt nem szeretném.”

Cseh Andrea Izabella