„A zene legyen ott, a színház legyen ott…”
Beszélgetés Kováts Krisztával 2017-ben
Kováts Kriszta 1980-ban az Evita címszereplőjeként robbant be a köztudatba, a Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után egy évvel. Elképesztő, mennyi mindent csinált azóta, ha erről kevesen is tudnak: játszott Budapesten és vidéken, rendezett – olykor padláson, máskor pincében – tizennégy előadást, hol Defoe regénye, hol Petőfi vígeposza, hol Arany balladái alapján, de énekelt a Tao te king verseiből is, elkészített tizenhárom saját albumot, többek között Gallai Péter és Fábri Péter (ő Kriszta férje) neki írt számaiból, netán népdalokból, vezetett klubot, rádióműsort… Legutóbbi CD-je a Corvina Kiadónál megjelent Játékok és szerelmek mellékleteként jött ki a könyvhéten: Fábri Péter különböző játékokhoz kapcsolódva írt dalszövegeket, a könyvben pedig – ami viszont tekinthető a CD mellékletének – Nyáry Krisztián izgalmas és igaz történeteket mond el.
(fotó: Kalmár Mádhava)
Kié az alapötlet?
Péteré. El nem tudtam képzelni, mi fog ebből kisülni, de felállított egy szabályt, hogy a dalok, amiknek egy-egy játék adja a címét, egy-egy élethelyzetet, életdrámát írjanak le. Hisz az életben is pingpongozunk, sakkozunk, nyerni akarunk, vesztésre állunk. A pszichológia is azt mondja – Eric Berne elméletére gondolok –, hogy különböző játszmákat játszunk, magunkkal, a szüleinkkel, a szerelmeinkkel, a barátainkkal, egymással. És ahogy a különböző játékoknak, a pókernek, a rulettnek, a dominónak, a sakknak megvannak a szabályai, ugyanúgy az emberi játszmáknak is. Fontos volt, hogy a saját zenekarom, a Kováts Kriszta Kvintett tagjai legyenek a zeneszerzők, Csuhaj-Barna Tibor, Perger Guszty és Schneider Zoltán – a kvintettünk ötödik tagjának, Lázár Zsigmondnak nincs dala. Először Nádasdy Ádámnak szóltunk, hogy a számok mellé írjon rövid szöveget, de épp a Dante-fordításon dolgozott. Nyáry Krisztiánnal akkor már több sikeres Magyar flódni-előadás állt mögöttünk, így őt kértük fel, és ő igent mondott. Számára is felállítottunk egy játékszabályt: azt ír, amit akar – és ezt maradéktalanul be is tartotta. Amikor elkezdte küldözgetni az első szövegeket, akkor derült ki számunkra, hogy megint visszament a Monarchiába.
Így játszottak ők…
Némelyik írása csak egész távolról kapcsolódik a dalhoz, de épp ez bennük a jó! A Babaház kapcsán Pilisy Róza Magyar utcai szalonját írta meg, ahol hódolóit-kitartóit fogadta: Krúdy Gyula rendszeres vendég volt, de járt ide a walesi herceg és a szerb király is. A Póker ürügyén Johann Strauss és Jókai Mór találkozását idézi fel, a Srcabble kapcsán azt, hogy Márai Sándor álmaiban miként jelentkezett halott felesége, Matzner Lola. A Játszótér szóról az jutott Krisztián eszébe, hogy az 1890-es években Kálnoki Izidor újságíró Pál utcai lakását hívta így a barátaival, Bródy Sándorral, Heltai Jenővel és Molnár Ferenccel. Ők akkor még azt hitték, mindig béke lesz.
Jó csapat… Nádasdy szerencsére ráért korábban, amikor a Budapestről, a budapesti legendákról szóló, régebbi dalokat feldolgozó Budapest bámészko készült – a zeneszerzők Gallai Péter, Vedres Csaba és Wolf Péter. Olyan slágerek vannak köztük, mint még a Ringlispíl című első, 1988-as lemezeden szereplő Füttyös Gyuri vagy A híd felé; a Suhanó dal című albumról a Lófrálni még vagy az eredetileg Bajor Imrének írt Rejtő Jenő, Seress Rezső vagy a Domján Edit.
Nagyon szeretem Ádámot, akkor ismertem meg, amikor a Hamletet fordította, az ő szövegét mondtam 1999-ben Gertrúdként Debrecenben. Ő elsősorban a saját emlékeit, fájdalmait írta meg, lírai módon. Rejtő Jenő kapcsán elmeséli például, hogy fiatalkorában egy huszonhat órás vonatúton miként olvasta el a Vesztegzár a Grand Hotelben című regényét, annyira nevetve, hogy a végén át kellett mennie egy másik kocsiba. De beszámol egy elromlott kaputelefonról is, amiből úgy hallatszottak a párbeszédek, mint a rádióból a Szabó család végtelen dialógusai.
A te játszótered, bár a pályád elején játszottál vidéken Pécsett és Győrben is, Budapest. Mik a legfontosabb helyeid?
Például az Andrássy út. A Hősök tere mellett lakom évtizedek óta, nagyon sokat járok rajta, gyalog vagy kerékpárral, nem tudom megunni. De Budán születtem, Pestre már Péter miatt költöztem át – 86-ban házasodtunk össze. A kamaszkorom a Feneketlen-tó környékén telt, volt egy vizslám, a Hamzsabégi útra vittem sétálni, a vasúti töltés mellé. Tetszik, ahogy megújul a Bartók Béla út, valamikor egy klubom is volt az egykori Szonátában, ami ma a Kelet kávézó.
A pesti Balettcipő egy dalodba is bekerült.
A nyolcvanas években még kevés jó hely volt, tán csak az FMK, a Fiatal Művészek Klubja és a Balettcipő. Éjjel egykor is be lehetett esni, ha megjöttünk egy fellépésről, reggelig maradhattunk. Péterrel is ott ismerkedtünk meg – ezt a pillanatot meg is írta az előbb említett Lófrálni még című dalunkban: „85 július, Balettcipő, / Vörösbort ittam és belépett ő! / Így hát most azt a dalt énekelem, / Amit arról az estéről ő írt nekem.” Előbb-utóbb mindenki megfordult itt a szakmából, barátságok, szerelmek szövődtek. Remélem, ma is vannak hasonló helyek, amelyek félhomályában merenghetnek az állástalan diplomások…
Füttyös Gyurit vagy Szent Pétert, Budapest egykori furcsa figuráit te még ismerted?
Szent Pétert sajnos nem, de Füttyös Gyuri az én fenekemre is rácsapott az összehajtogatott Esti Hírlappal a Rákóczi úton, mikor főiskolás voltam. A róla szóló dal már a legelső lemezemen is szerepel, akkor meg kellett változtatni egy sort. Péter azt írta: „…veri a falat, / ahogy őt is verte / egy ávós vagy egy náci.” Ez nem maradhatott, hiszen ugye ÁVH nem volt Magyarországon, embereket se vertek. Ez lett belőle: „…az isten is meg más is.” A rendszerváltás után visszatértünk az eredeti változathoz.
Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de elmondom, mert irodalmárként érdekesnek tartom, hogy Füttyös Gyuri története valóban csak legenda, kitaláció. Egy nagyon kedves barátom, Pál Zsuzsa régebben egy rövid ideig a Dembinszky utcában lakott, majdnem szemközt azzal a szoba-konyhás lakással, amiben Füttyös Gyuri élt az anyjával. Gyuriék házában lakott egy asszony, ő mesélte Zsuzsának, hogy Gyuri nem volt egyetemista 56-ban, segédmunkásként dolgozott. (A legendának tehát van egy 56-os változata.) Zsuzsa épp a te CD-d kapcsán írta le nekem a valódi történetet – itt mondok érte köszönetet: „Az édesapja nagyon zavaros figura volt, sokat ivott, korán is halt meg. Gyuri születésétől beteg volt, gyerekkorától szeretett otthonról megszökni. Mintha arról is szó lett volna, hogy a mamája nemegyszer bezárta (az ágyhoz kötötte?), amíg a gyárban dolgozott. A szomszédasszonyok segítettek, hogy ne vegyék el a mamájától. A legenda is azért születhetett meg, mert 56-ban mindenfelé lófrált. És a megtorlás időszakában beleképzeltek egy figurát, aki a forradalom idején sérült meg. Tisztább pillanataiban Gyurival lehetett pár mondatot váltani, de ha nagyon bepörgött, még a mamájával is veszekedett, aki ilyenkor hozatott neki egy olcsó kis pillangót, ő maga pedig kilépett a lakásból egy órára. Tényleg ráütött a nők fenekére egy összehajtott újsággal, de előfordult, hogy férfiaknak is nekiment. Többször nagyon elverték. Láttam is a sérüléseit, nem is egyszer.”
Nemigen lehet kideríteni a pontos igazságot, nem is kell, a legenda a lényeg. Azt sem tudjuk pontosan, hogy hívták, Ádám két nevet is említ. Része volt a városnak. A városi legendákban ez a csodálatos: mindenki másképpen tudja és másképpen is meséli tovább. De hát ezek miatt szeretjük a várost igazán…
Nagy játszótér a színészi pálya is, amire 79-ben kerültél. Nem tudom, milyen játékokat kedvelsz, de hazardírozni mintha nagyon szeretnél…
Mire gondolsz? Hogy belevágtam mindenfélébe? Klubot csináltam, rádióműsort találtam ki és vezettem…
Nem irigyled azokat, akik a végzés után leszerződnek egy színházhoz és onnan mennek nyugdíjba? Eszünkbe jutnak és tudjuk, hol vannak…
Én is elszegődtem a végzés után Pécsre, igaz, onnan egy év múlva átmentem Győrbe… Talán lehetett volna egy egyenes vonalú pályám is, de jött a Rockszínház és az mindent vitt… Persze nagyon jó lehet, ha az embernek van egy igazgatója, aki benne gondolkodik, van egy főrendezője, aki építi a pályáját, tudja, milyen szerepeket kell kapnia. Nekem nem volt ilyen szerencsém.
Horvai István, az osztályfőnököd nem hívott a Vígszínházba, aminek akkor lett az igazgatója?
Nem.
Mentél volna?
Talán mentem volna, de nem biztos, hogy jó lett volna. Kis szerepeket kellett volna játszani sokáig. A kiugráshoz elképesztő mázli kell, olyan, mint az osztálytársnőmnek, Pap Verának volt, aki még főiskolásként megkapta Gábor Pál filmjének, az Angi Verának a címszerepét, aztán az Üvegcipőben Irmát a Vígben, persze abszolút megérdemelten mindkettőt. Vera átütő tehetség volt, sajnos korán elment közülünk. Ez nagyon megrázott minket, régi osztálytársakat.
Evita – Szakácsi Sándorral (fotó: Kanyó Béla)
Téged viszont 1979-ben megtaláltak a későbbi Rockszínház kitalálói.
Aminek mellettük, Miklós Tibor és Várkonyi Mátyás mellett egyik alapítója voltam. Tibi akkori feleségével, Várhegyi Terézzel játszottam együtt Gyulán, amikor Tibi Evitát keresett. Mondtam neki, hogy én el tudom énekelni… Így kezdődött. Ez nagyon szép időszak volt, egy vadonatúj színház megteremtése, az együvé tartozás varázsa – a társulati lét nagyon erős tud lenni. Amíg működik, addig isteni!
Az is hazardírozás, hogy oda szerződtél!
Az mindenképpen! Nem volt épületünk, nem is lett, semmink se volt. A semmiből létrehozni valamit mindig hazardírozás. De nem lehetett mást csinálni. Voltunk hárman, ültünk Várkonyi Matyi lakásán a Síp utcában, Tibi elkezdte fordítani az Evitát, ha elkészült egy versszakkal, hozta, hogy énekeljem rá a dallamra, jó-e vagy nem… A hőskorszak aztán persze véget ért, elfáradtunk. Mikor már úgy éreztem, nem mondhatom meg a véleményem ugyanúgy, mint korábban, mert észrevétlenül kialakult egy hierarchia, úgy gondoltam, lépnem kell, nyolc év után elszerződtem a Madáchba – de ez már egy másik történet.
A Rockszínház afféle soft ellenzéki szerveződés lett volna?
Nem mondanám. A KISZ KB égisze alatt működtünk… Maga a műfaj, a rockopera volt gyanús, gondolj a Jézus Krisztus Szupersztárra, aminek 1972-es magyarországi bemutatója Miklós Tibinek köszönhető – három hónappal a New York-i premier után! Isten fia a szocializmus közepén! Tizenvalahányszor adták elő a Műegyetem E épületében, oratorikus formában. Ki is verte a biztosítékot a hatóságoknál, a zenei alapot adó Korong együttes tiltólistára került, letiltották a további budapesti előadásokat és a Rádió sem játszhatta a dalokat. Aztán a Rockszínház mégis bemutathatta, én kaptam Mária Magdolna szerepét. Valószínűleg azért támogatták később a műfajt, hogy becsatornázhassák a fiatalokat.
Az Evita premierje 1980. augusztus 14-én volt a margitszigeti Vörösmarty kertmoziban, a tíz előadást majdnem harmincezren látták – sajnos, nem voltam köztük –, a kritika is lelkendezett…
Fantasztikus volt az egész, addig ilyesmit nemigen játszottak Pesten, bár 72-ben a Fővárosi Operettszínházban bemutatták a West Side Storyt, a Popfesztiválon is túl voltunk már, de a színházak legfeljebb zenés játékokat játszottak, rockoperát egyáltalán nem.
Miről szólt a ti Evitátok?
Például arról, hogy a hatalommal miként lehet visszaélni, hogyan lehet a férfiakat kihasználva, a népet hülyítve a hatalom csúcsára jutni… Evita nem épp pozitív hős, csak ő énekli a legszebb dalokat: az embereket el kell kábítani. Becsapós az a sok szép dallam! A Mért kell, hogy sírj, Argentína maga a mézesmadzag! Ugyanakkor tragikus sors is az övé, hisz fiatalon meghalt rákban.
Che szerepét Szakácsi Sándor játszotta, később a Kolumbuszról szóló Gallai–Fábri-musicalben együtt játszottál Bubik Istvánnal. Mindkettő kiváló színész volt és nagyon jó ember. Meghaltak viszonylag fiatalon. Ez megrázott, elgondolkodtatott?
Kiborított. Szakácsi még egy rövid színész-szerelem is volt, a próbaidőszak alatt… Később is sokat találkoztam vele, amikor Péter Gallaival írt neki lemezt; jóban voltunk. Az első lemezemen vannak olyan dalok is, amik eredetileg számára íródtak, de nem tetszettek neki. Bubik Pista a főiskolán egy évvel alattam járt, onnan ismertem – és nagyon örültem, hogy Novák Tata hazahívta Angliából erre a szerepre. 90-ben, ugye, kiment egy évre Londonba, ahol rakodómunkásként dolgozott és gondolkodott az életén. A feleségével, Rémi Tünde néptáncossal is a Kolumbusz alatt jött össze: az is partnerszerelemként indult.
A Rockszínház után jött a Madách, majd a veszprémi színház, a debreceni, közben a szabadúszás, a lemezek, a koncertek, a Kovátsműhely – nagyon sok minden. A hazardírozás az alkatodból következik vagy csak mindig így hozta a helyzet?
Te használod most már sokadszorra ezt a szót, de én nem gondolnám, hogy folyton hazardíroznék. Igaz, ha nem kaptam feladatot – a színészt, ugye, hívják –, akkor mindig kitaláltam valamit, aminek értelmét láttam. Énekeltem, zenekart csináltam, lemezeket készítettem… – de nem hazardírozásból.
Kitaláltad azt is, hogy rendezel – az első rendezésed az Alice Csodaországban volt 2002-ben a tatabányai Jászai Mari Színházban, ezt tíznél több munka követte, például az Antigoné-tükör 2006-ban, Vörös Istvántól Az ördögszáj 2010-ben, A helység kalapácsa 2011-ben vagy a Marivaux-darab, A második váratlan szerelem 2012-ben…
A rendezés vágya kezdettől megvolt bennem, mindig az egész érdekelt, fejben eljátszottam egy darab összes szerepét. De csak olyat rendeztem, amiről támadt egy erős vízióm. Hamar kiderült számomra, hogy engem a színházban a próza és az élő zene kapcsolata, ütköztetése érdekel – igaz, én a prózai színházat is zenének hallom, hisz a szövegnek ott is van íve, dallama, ritmusa, amit el lehet rontani. Az európai színház születésénél, a görögöknél még együtt volt a beszéd, az ének, a zene, a tánc – a mai operaszínpadokon is ezek egységét keresik, nagyon izgalmas produkciók jönnek létre. És érdekel a ritmus meg a tér, amiben el kell helyezni az előadást vagy a koncertet. Szeretem azt is, ha az előadásaimban ott a groteszk, az elemeltség, amitől a színészeknek még hitelesen kell játszaniuk, tudva, hogy az általuk játszott figura bőrében mit miért tesznek. De szeretem éreztetni a nézőkkel, hogy színházban vannak.
A 2006-os Antigonéból egy kötélre emlékszem erősen és még inkább arra, hogy Kreón szerepét Ráckevei Annára osztottad, aki kitűnően el is játszotta.
Igen, ez nagy kihívás volt neki, aki korábban Csiszár Imre rendezésében Antigonét játszotta a Várszínházban. Egy ilyen rendezői megoldás kigúnyolhatja a sztereotípiákra épülő gondolkodást, ami például bizonyos magatartásokat, gesztusokat férfiasnak vagy nőiesnek vélelmez. A nőkhöz kötjük a megértést, az elfogadást, az empátiát. De nő is lehet szörnyeteg, gondoljunk Klütaimnésztrára, Médeiára! Erre az előadásra különösen büszke vagyok, még Fodor Géza is nagyon megdicsérte. Visszatértem az eredeti görög színházhoz: három színész játszott minden szerepet maszkokban, a kórus pedig énekelt. Szirtes Edina Mókus szerzett háromszólamú dalokat Vörös István mai szövegeire, a kíséretet egyetlen ütőhangszeres adta. Itt dolgoztam először Ruttka Andrea díszlet- és jelmeztervezővel, aki azóta állandó munkatársam. Nagyon megfogott a darabban, amiről – többek közt – szól, hogy hová jutunk, milyen lehetetlen, szörnyű és visszafordíthatatlan helyzetekbe focizzuk bele magunkat a makacsságunk miatt. 2006-ban különösen aktuálisnak tűntek Szophoklész bizonyos mondatai, a nézőtéren érezni lehetett a feszültséget. Vörös István pedig ilyeneket írt: „Sok van, mi félelmetes, / de nincs semmi félelmetesebb az embernél, / az agya veszélyt jelez, / de mégis ott áll a lengő világ-pengénél.”
Mit is keresett ott az a kötél?
Antigoné felakasztja magát, innen ugrott be a kötél motívuma. Nem tudtam rögtön, hogy mit fogunk egy valódi kötéllel csinálni, de tudtam, hogy ez lesz az alap és tudtam, hogy minden jelenetben használni fogom. Hogy ha épp tehetséges vagyok – a tehetség tulajdonképp kegyelmi állapot – és hasonló emberekkel dolgozom együtt, akkor a próbákon minden ki fog alakulni. Így is történt. Végig játszottunk a kötéllel, aminek a motívuma visszaköszönt Andrea jelzésszerű díszletében és jelmezeiben is, ahogy az álarcokon is, amelyeket végig használtunk. Kreón és Haimón, apa és fia szakítással végződő vitája a szív alakúra formált kötélen belül kezdődött, hisz szeretik egymást, aztán a kötél kifeszült közöttük… Kötelékek között élünk, kötelezettségeink vannak.
Ráckevei Anna Falcsik Mari-estjét is megrendezted, ebből egy bőrönd idéződik fel elsőre…
Nagyon jól dolgoztunk együtt az Antigonéban, gondolom, ezért kért fel, hogy rendezzem meg az önálló estjét. Persze ebben is szerepeltem, ezúttal zenészként, ahogy szinte minden rendezésemben játszom valamit… Nem tudom elengedni a munkáimat. A bőrönd az a koffer, amit mindannyian cipelünk, életünk kisebb-nagyobb, kevésbé fontos és fontos tárgyaival, emlékeivel. Már a születésünkkor hozunk magunkkal egy csomagot, benne a genetikai adottságainkkal például.
Az ördögszáj, Vörös István darabja, mintha ősbemutató lett volna 2010-ben…
Az volt, igen; ehhez is Mókus írt zenét, a Nyitott Műhely érdekes tere adta a díszletet, a nézőknek át kellett ülni az egyik térfélről a másikra, vagy meg kellett fordítani a székeiket. Izgalmas munka volt, szerintem sokáig tudtuk volna játszani. Ebben még az egyik főszerepet is alakítottam, de ez nagyon nehéz munka volt, az ember folyton kettéhasad, kívülről is néznie kell az egészet és magát, színészként viszont teljesen benne is kell lennie a szerepben. Ezért inkább olyan szerepeket osztok magamra a saját produkcióimban, amik egy kicsit kívül vannak a történeteken.
Arany-óra (fotó: Csibi Szilvia)
Mi fogott meg ebben az 1930-as években játszódó drámában?
A harmincas esztendők világa nagyon hasonló a miénkhez, nagyon erős áthallások vannak, most is növekszik az antiszemitizmus. Egy kis faluban vagyunk, ide menekül a saját falujából Mérei Viktor asztalosmester, egy zsidó férfi – Gémes Antos alakította –, aki megtagadja a korábbi életét, be akar illeszkedni egy keresztény közösségbe. A falucskában mindenki mindenről tud, ezért a színészek folyamatosan a színen vannak, akkor is, amikor éppen nincs jelenetük – ilyenkor a bútorokat játsszák. A mű arról szól, hogyan próbálják néhányan, köztük két varrónő, behálózni, megszerezni a férfit. A végén aztán mindenki megköti a maga alkuját, hogy tovább tudjon élni, de senki sem él úgy, ahogy igazából élhetne.
A cím a falu szájára, gonoszságára utal.
Ami előbb-utóbb mindenkit bekap, bemocskol. Ma országos méretekben vagyunk tanúi lejáratásoknak, mocskolódásoknak.
Ahogy Az ördögszájban, egy évvel később A helység kalapácsában is remekül kihasználtad a Nyitott Műhely, sőt Finta Laci adottságait – ő a műhely vezetője, lelke.
Hát igen, a Nyitott Műhely egész különleges hely, Laci pedig egy külön intézmény. Nagy boldogság volt ott játszani, de sajnos a próbákat nagyon nehezen lehetett összeegyeztetni a Műhely napi működésével, ami elsősorban mégiscsak egy koncerthelyszín. De persze nagyon otthon éreztük magunkat, inkább az volt a baj, hogy mi zavartuk a napi működést. De Laci minden őrültségben benne van, biztosan szívesen látna minket a jövőben is.
Remek produkciókat hoztál létre különleges helyszíneken, a Millenáris padlásán, a Spinozában, a Nyitott Műhelyben, a FUGÁ-ban, de sosem lehetett tudni, hányszor megy majd, hányan nézik meg.
Avval sosem volt baj, hogy megcsináljunk, bemutassunk valamit, a pénzhiány még kreatívvá is tett: nagy nehezen szereztem valami pénzt, nagy nehezen behülyítettem a színészeket, hogy gyere velem dolgozni sokat kevésért, de az előadásokat egyben kellett volna tartani, egyeztetni és főleg el is kellett volna adni. Producernek, szervezőnek, egyeztetőnek is kellett lennem, ami sosem akartam lenni. A produkcióim maximum tíz előadást értek meg, sokszor annyit sem. Ezt ma már így nem szeretném csinálni. Intézmény nélkül ez nem megy. Ha profi színházban volna lehetőségem rendezni, boldogan mennék.
Az egyik legjobb játékod a Kovátsműhely volt, ami 2001 és 2006 között működött a Komédiumban, ami sajnos már megszűnt.
Havonta egyszer volt klubest. A legjobb zeneszerzőket és szövegírókat hívtam meg, közben mi felkészültünk a zenekarommal, eljátszottuk a meghívottak, például Bródy vagy Dés, Bornai vagy Kiss Tibi tizenkét-tizenhárom számát és a végén ők is beszálltak zenélni. A zenekarom tagja volt a már többször emlegetett Szirtes Edina Mókus is, akit a könnyűzenei élet ott ismert meg: büszke vagyok rá, hogy van valami szerepem a karrierjében.
Ő írt zenét az Arany-balladákhoz. Nem hétköznapi ötlet kíséret nélküli nyolc hangra elképzelni Arany szövegét… 2008-ban volt a koncert a MÜPÁ-ban, a tíz ballada szerencsére később CD-n is megjelent.
Nagy siker volt, kétszer is előadtuk a MÜPÁ-ban! Régóta szerettem volna csinálni egy a cappella anyagot és az Arany-balladák ideálisak erre a célra. Ugyan Mókus először nagyon szeretett volna hangszereket is, de aztán sikerült meggyőznöm. És az eredmény engem igazolt: különleges anyag született, amit Gábriellel és a Fool Moonnal énekeltem el, a beatboxkíséretet Keönch László adta alánk. Idén, az Arany-évben megint volt már MÜPA-koncert, felléptünk a PIM Nyári Fesztiválján és vidéken is elvisszük néhány helyre. Nagyon nehéz anyag, de roppant élvezetes énekelni és szerintem hallgatni is, büszkék vagyunk rá.
A Vörös Rébéket Szörényi Levente zenéjével énekeled, azzal, amivel Koncz Zsuzsa is énekelte a Kertész leszek című lemez B oldalán.
Németh Miklós, a Fool Moon vezetője hangszerelte át a mi felállásunkra, egész más így, mint az eredeti. A dallam persze ugyanaz.
Még meglepőbb elképzelés a Tao te king, egy időszámításunk előtti kínai mű – a taoizmus alapkönyve – szövegét feldolgozni…
Ezt is a MÜPÁ-ban adtuk elő: a zeneszerző most is Mókus, a felállás: három női hang, ő, Andrejszki Judit és én, egy vonósnégyes, egy basszusgitár, helyenként egy különböző effekteket adó számítógép és még egy hegedű, Lantos Zoltán hegedült Mókus mellett. Sajnos, ebből nem született CD, pedig igazi világzenei csemege, Weöres Sándor átköltéseire. Már nem is emlékszem, Péternek vagy nekem jutott eszembe, hogy ezzel kellene foglalkoznunk, Mókusnak mindenesetre nagyon megtetszett az ötlet. Alapmű, megszűrt, megszenvedett életbölcsességekkel, amiken el lehet gondolkodni, netán lehet velük vitatkozni: „Rang, vagy élet: melyik főbb? / Kincs, vagy élet: melyik több? / Szerzés, vagy vesztés: melyik túlélhetőbb? / Aki sokat szerzett, sokat vesztett; / aki sokat gyűjt, több kárt szenved. / Aki megelégszik, kudarc nem éri, aki megtorpan, veszély nem éri, / a maradandóságot éli.”
A Kovátsműhelyben kérdezted is a vendégeidet, a búcsúbulin pedig ők kérdezhettek téged. Épp Szirtes Edina Mókus kérdezte, hogy ezt képzelted el magadnak a homokozóban?
Igazából nem tudom, mit képzeltem el. A zene legyen ott, a színház legyen ott – és mind a kettő ott van. Van némi tehetségem ahhoz, hogy örömet okozzak másoknak – és ezt kötelességem is megtenni. Hol egy nagy színpadon, hol egy kis klubban – az intimebb tereket még jobban is kedvelem.
Az ABBA slágereit felvonultató Mamma miát éppenséggel nagy színpadon játszod, a Madáchban és a szegedi szabadtéren. Szereted?
Nagyon! Tudom, szakmai körökben akadnak, akik lenézik a műfajt, de ez a kis kommersz semmiség nagy örömet okoz a nézőknek, szakmailag pedig kőkemény munka: végig kell játszani, énekelni és táncolni. Úgy gondolom, büszkék lehetünk rá. Van benne ritmus, zene, szó, mozgás, amik számomra mind egyetlen gömb különböző pontjai.
Érzel elégtételt, hogy annak a színháznak a színpadán játszol újra, ahonnan Kerényi Imre elküldött, amikor negyvenéves lettél, mondván, negyven felett nincs színésznő?
Igaz, hogy ő így gondolja, amiben van is némi igazság, hisz nagyon elfogynak a női szerepek negyven felett, de csak részben ezért küldött el. Mindenesetre úgy gondolta akkor, hogy nem tud vagy nem akar szerepet adni nekem. De visszanézve, milyen jól tette – na, ezt akkor persze nem így gondoltam –, hiszen különben a Kolumbusz talán sosem született volna meg és sosem játszhattam volna el Izabella királynő csodás szerepét, amit a szerzők rám írtak! Kerényi személyiségéhez az is hozzátartozik, hogy a Kolumbusz egyik legnagyobb támogatója épp ő lett, még tévéműsort is csinált neki.
Az egyik legszebb játékod a Szabadságkórus betanítása volt: Verdi Nabuccójának híres dallamára Péter írt az alkalomhoz illő szöveget. Göncz Árpád kilencvenedik születésnapjának előestéjén, 2012. február 9-én énekeltétek el háza előtt – harmonikakísérettel: „Árpád országa, szélfútta tájék / ez a kis föld, hol komp jár a múltba! / És a múlt fogva tart, kába álom / – Ugye lesz itt még köztársaság?!” Megható és szívmelengető nézni a YouTube-on Csillag Ádám felvételén az alkalmi és bizakodó kórust: Lesz itt még, lesz itt köztársaság!
Ez a civil énem. Ráadásul kiéltem azt a gyerekkori vágyam, hogy karvezető leszek. Nádori Lívia, a kiváló műfordító megkereste Pétert, nem írna-e szöveget a Verdi-kórusra. Péter épp azon gondolkodott, hogy fel kellene köszönteni Göncz Árpádot a kilencvenedik születésnapján – Szigligetről, az Alkotóházból ismertük –, de még nem tudtuk, mivel. A legjobbkor jött ez a felkérés, meg is született a szöveg. Elkezdtük szervezni a civil kórust, én boldogan betanítottam és elvezényeltem a dalt… Árpi bácsinak akartunk örömet szerezni, ami sikerült is. Egészen a haláláig minden évben felköszöntöttük valami meglepetéssel…
A dalaidban a politika, a történelem csak melléktémaként bukkan fel, de felbukkan, a Füttyös Gyuriban, a Szabó családban, az Önök kértékben: „Kedves nézőink, minden gengsztert, / az összes csalót Önök kérték. / Önök rendelnek, Önök kérnek, / mi teljesítjük, ennyi csak az egész.”
Úgy gondolom, a napi politikának nincs helye a dalokban vagy a színházi előadásokban. A színház, a művészet úgyis mindig a máról, az aznapról szól. Amit látok, azt az aznapra vonatkoztatom, akkor is, ha egy Antigoné nevű nő beszélget egy Kreón nevű férfival. Amikor Szophoklész darabját rendeztem, én is azt akartam, hogy azon gondolkodjanak el, ami körülvesz bennünket. Azon is.
A civil énednek milyen kedve van mostanában?
Jó, ha a magánszférámba visszahúzódom. És rossz, ha körülnézek. Annyira boldog voltam, sokadmagammal, a rendszerváltás, aztán az Európai Unióhoz való csatlakozás idején! Minden hibájával együtt mégiscsak volt húsz jó évünk! Most meg naponta azt kell hallgatnom, miért borzalmas az Unió, miért téved mindenki rajtunk kívül. Az Unió nyilván nem tökéletes, a nyugati demokrácia sem tökéletes, semmi sem az, de még nem találtak ki jobbat nála és én oda akarok tartozni. Amúgy meg nincs kész és maradandó jó. Naponta meg kell küzdeni, hogy ami esetleg jó, az jó is maradjon, ami kevésbé, az pedig jobb legyen.
Marivaux: A második váratlan szerelem – a zongoránál Kováts Kriszta rendező, továbbá Kálid Artúr, Nagy-Kálózy Eszter és Cserna Antal (fotó: Kalmár Mádhava)
A legutóbbi rendezésed a Baltazár Színházban látható, ahol Down-szindrómás színészek játszanak, akiket nyolc éve színészmesterségre is tanítasz.
A Nézzünk bizakodva a jövőbe! anyagát Örkény-egypercesekből és a gyerekeinek meg a feleségének írt levelekből válogattam. A rendezésre Elek Dóra, a színház vezetője kért fel. Nagyon nehéz, megrázó és egyúttal fölemelő velük dolgozni. Roppant erős érzelmeket tudnak közvetíteni a színpadon, nagyon erős a jelenlétük, Müller Péter Sziámival együtt színészként fel van adva a lecke nekem is, hogy felérjek az ő sugárzásuk szintjére. Örkény szavai pedig döbbenetesek, olyanok, mintha ma írta volna őket. Az örkényi szemlélet, a groteszk humor sokat segíthet rajtunk, azzal nem tud mit kezdeni a hatalom. Ezzel az előadással elmondom a véleményemet a mai helyzetről is.
Mindent összevéve elégedett vagy a pályáddal?
Tulajdonképpen igen… bár elég viharosnak tűnik, ha így visszanézek. Lehetett volna másmilyen is, sokkal simább. Sok gödörbe botlottam, olykor el is fogyott az energiám. Az biztos, hogy nem egy szokványos színészpálya: rengeteg szép főszerepet játszhattam el, többet eleve rám írtak, erre nagyon büszke vagyok, ugyanakkor el is mentek mellettem fontos szerepek, amiket jó lett volna eljátszani. De talán emiatt lehetett, hogy énekesnőként és rendezőként is sokat dolgozhattam, s ezzel nagyon elégedett vagyok. És még nincs vége!
Szerencse az is, hogy az energiád mindig újratermelődött. Ez a családból jön, a gyerekkorból?
A gyerekkorból. A Magyar Rádió Gyermekkórusában énekeltem, megtanultam, hogy hajtani kell. És van egy olyan késztetés, hogy megosszam másokkal, amit értéknek gondolok. Most, az Arany-emlékévben, úgy gondolom, fontos, hogy az előbb említett Arany-órát sokfelé előadjuk! A fiatalok nem is gondolják, hogy nyolc szólamban milyen izgalmasak ezek a művek.
Sokan ismernek?
Ma már nem tudom. Ha jobban megnéznek valahol, általában úgy érzem, hogy mint nőt néztek meg, ilyenkor meg is állapítom, remek, biztos jól mutatok abban a pillanatban. Olykor hallom, hogy összesúgnak mögöttem, mondják a nevem, akkor azért felfogom, hogy felismertek. Celeb sose voltam, nem is leszek. A nyolcvanas évek elején sokszor tettek címlapra, de ez rég volt. Akkor tényleg mindenki megismert.
A Játékok és szerelmek legutolsó mondata: „Szép célokról álmodom.”
Még vannak előttem és lehet róluk álmodni.
A lányotok, Flóra, akihez egy nagyon kedves dal szól a Suhanó dal című lemezen, a Tititá, Frankfurtban él, komolyzenész.
Nehéz volt elengednem őt tíz éve, amikor kiderült, hogy Münchenben akar csembalót tanulni. De neki volt igaza. Az ő műfajában nincsenek nyelvi korlátok, és a kinti piac sokkal nagyobb. Szerencsére nagyon tehetséges és szorgalmas, állást is kapott már Frankfurtban az ottani zeneakadémián. Emellett rengeteget koncertezik. Ráadásul ő az Orfeo zenekar állandó csembalistája, ahová Vashegyi György hívta. Így szerencsére sokat jár haza, másfél-két havonként látjuk. Na meg ott az internet, ma már nem probléma tartani a kapcsolatot.
Nem kellene egyszer együtt fellépnetek?
Többen is kérdezték ezt tőlem az utóbbi időben. Na, például ez egy szép cél lehet!
Mikor lesz új lemezed?
Vadas Vera a 2018-as Zsidó Művészeti Napokon való részvételre is felkért. Ilyenkor új anyaggal illik előállni. Péter Mókussal ír nekem és a zenekaromnak új anyagot, amit ott mutatunk be. A címe Álomfejtés, az ihletője természetesen Freud híres munkája. Biztosan ez is nagyon izgalmas munka lesz. A szövegek már elkészültek, a zene most születik. A Játékok és szerelmek koncertszínházi bemutatója után, valamikor télen remélhetőleg fel is vesszük. Ez is egy szép cél az életemben – tényleg többről álmodom egyszerre.
Az interjút készítette:
D. Magyari Imre
Mutató 2017_11
Szűcs Katalin Ágnes
Egy kiállítás ürügyén
Balogh Géza
Beszélgetés Németh Ilonával életmű-kiállításán a Műcsarnokban
Az interjút készítette: Józsa Ágnes
Portré Nagypál Gábor színművészről
Cseh Andrea Izabella
„ÁDÁM ÉS ÉVA SEM ISMERHETTÉK JÓL EGYMÁST”
Beszélgetés Léner Péterrel színházi könyveiről
Az interjút készítette: D. MAGYARI IMRE
Örkény István: Macskajáték – Békéscsabai Jókai Színház
Stuber Andrea
Csehov: Ivanov – Weöres Sándor Színház, Szombathely
Urbán Balázs
Thorton Wilder: A mi kis városunk – Karinthy Színház
Gabnai Katalin
Arthur Miller: Az ügynök halála – Nemzeti Színház
Mészáros Márton
Mike Bartlett: Love, love, love – Orlai Produkciós Iroda
Turbuly Lilla
Shakespeare: Hamlet – Vígszínház
Karsai György
Shakespeare: Hamlet – az I. felvonás
Almási Miklós
A cigány – Soltis Lajos Színház
Turbuly Lilla
Pillanatképek az „Európai Hidak 2017 – Spanyolország” rendezvénysorozatból
Fittler Katalin
Prológus
Németh Ilona „színházi bábmunkái”-nak Műcsarnokbeli tárlata remek alkalmat adott az összegzésre, a bábművészettel szükségszerű véletlenek folytán kapcsolatba került képzőművész eddigi pályájának áttekintésére: Balogh Géza esszé formájában, Józsa Ágnes az alkotóval beszélgetve élt e kínálkozó lehetőséggel. A Stúdió K története összefonódott Németh Ilona s az alapító, Fodor Tamás művészéletének történetével – utóbbi azonban néhány éve „átadta a Stúdió K-t fiataloknak” – ahogyan Németh Ilona fogalmaz az interjúban. E fiatalok egyike Nagypál Gábor színművész, akire a színház művészeti vezetése hagyományozódott – róla Cseh Andrea Izabella készített portét.
Egészen más jellegű közegben, az úgynevezett kőszínházak világában szerzett színházvezetői tapasztalatok birtokában írja könyveit Léner Péter, akinek a nevéhez igazgatóként a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház hét igen jó éve fűződik, majd a József Attila Színházat vezette több mint két évtizedig – vele D. Magyari Imre beszélgetett. Máriaremetén élve Léner Péter nemcsak földrajzilag távolodott el minden színháztól – mint mondja –, de lelkileg is.
A színpadtól kilenc évvel ezelőtt ugyancsak önként elbúcsúzott Felkai Eszter Orbán Béláné kedvéért szerencsére visszatért idén a színpadra – az Örkény István Macskajátékát bemutató Békéscsabai Jókai Színház a művésznő 75. születésnapját is együtt ünnepelte a közönséggel előadás után.
Orbán Béláné vitalitásának markáns ellentéte a nála jóval fiatalabb Ivanov depresszív passzivitása – Csehov anti-„hősét” a Szombathelyi Weöres Sándor Színházban Bányai Kelemen Barna játssza Lukáts Andor rendezésében. Mindkét előadás látható volt Budapesten a Thália Színházban, a Vidéki Színházak Fesztiválján.
Az élet értelmét firtatja Thorton Wilder A mi kis városunk című darabja is, amelyet a Karinthy Színház mutatott be „kasszát megvető bátorsággal” – ahogy kritikájában Gabnai Katalin fogalmaz. Az ugyancsak az illúzióvesztésről (is) szóló és ugyancsak Pulitzer-díjas Arthur Miller-drámát, Az ügynök halálát a Nemzeti Színház mutatta be Csiszár Imre rendezésében. A szülők felelősségének problémáját veti fel a brit szerző, Mike Bartlett Love, love, love című darabja a Belvárosi Színházban, a hippi-nemzedéken számon kérve a jelent, az utódok, gyermekeik szemszögéből – Turbuly Lilla írása szerint vitára késztetve.
Nemzedéki dráma elsősorban a vígszínházi Hamlet is, a címszerepben ifj. Vidnyánszky Attilával, ami Eszenyi Enikő rendezésének tán legfontosabb, legmeghatározóbb döntése.
A rendezőnek emellett számos egyéb döntést kell hoznia a dráma színpadra állítása során – a Hamlet I. felvonását elemző esszéjében Almási Miklós ezekre a döntéshelyzetekre is utal.
A színházi önreflexió a világ drámairodalmának több remekére jellemző, a Hamletre is, de a k2 Színház előadásaiban sem ritka jelenség. A színházi önreflexió persze jó esetben – s a k2 előadásai többnyire ilyenek – nem öncél, ezt bizonyította Turbuly Lilla beszámolója szerint a Mindenki Egerszegre! című előadásuk is, amely előtanulmányul is szolgálhatott a celldömölki Soltis Lajos Színház legújabb bemutatójához, a Benkó Bence és Fábián Péter alkotópáros rendezte A cigányhoz. S miközben itt kerítés feszül a játéktérben a cigányok és a „magyarok” között, utalva a honi állapotokra, az Európai Hidak című zenei rendezvénysorozat – melyről Fittler Katalin számol be időről időre lapunkban – immár öt éve a kapcsolódási pontokat keresi, építi a különböző népek, kultúrák között.
Szűcs Katalin Ágnes
Poirot Celldömölkön
A cigány – Soltis Lajos Színház
„Szeretünk éles helyzeteket megragadni” – mondta egy interjúban még nyáron a fiatal rendezőpáros, Benkó Bence és Fábián Péter (lásd: http://kutszelistilus.hu/szinhaz/interju/435-szeretunk-eles-helyzeteket-megragadni), amikor a k2 csapatával Zalaegerszegen járva-kelve, egy a városhoz kötődő előadáshoz alapanyagot keresve két dolog keltette fel a figyelmüket: a gettó története és a komoly kormányzati támogatással most épülő Mindszenty-emlékközpont. No meg a névadó ellentmondásos megítélése, aminek következtében a megkérdezett városlakók nagyobb része egyszerűen elfutott a kérdezők elől. Az elkészült előadás (Mindenki Egerszegre! címmel) egy vándortársulatról szólt, akik a gettóba zárt zsidók elhurcolása körüli napokban éppen Szigligeti Ede darabját, A cigányt játszották – volna, ha a főszereplőt mint katonaszökevényt nem fogják el és nem végzik ki.
Nyilván már akkor is a szeptemberi celldömölki bemutatóra készültek, így kerülhetett a darabba éppen A cigány. Éles helyzetet ez a népszínmű is kínál, és hogy az előadás ezt ki is szeretné aknázni, az már akkor látszik, amikor Doja, a cigánylány (Nagy Zsuzsi) tánccal, dallal, hívogató mondatokkal beinvitál bennünket a játéktérbe. Azt ugyanis átlósan egy kerítés szeli ketté. A felénk eső oldal szalmával felszórt terében laknak a cigányok, túloldalt a „magyarok” (értsd: nem cigányok), ők mindjárt két szinten is, a módosabb Ivánkáék a játéktér emeletén. A két térfél között közlekedni csak hasmánt átcsúszva, a kerítés alatti szűk sávban lehet. Önmagában jelentéses kép a mai társadalmi mobilitás lehetőségeiről éppúgy, mint a korabeliről. A kettő között különbségként a drótkerítés feszül.
A markáns felütés után sokáig mintha tényleg „csak” Szigligeti Ede művét látnánk. A szöveget persze a rendezők alaposan átírták, és számos anakronisztikus, mára utaló kiszólás is elhangzik az 1848/49-ben játszódó történetben, de népszínművet látunk. Egymásba szerelmesedő fiatalokat, akik a szülők szerint nem szerelmesedhetnének egymásba, hiszen suba a subához, guba a gubához házasodjon. Sorshúzásos sorozást, ahol a végén mégsem az megy csatába, aki az igent húzta. Halálhírt hozó levelet, ármányt és az ármánynak hitelt adó, kételkedő szerelmet. Mindezt a népszínművek stílusában: dallal, zenével, nagyon ilyen vagy nagyon olyan karakterekkel, határozott kontúrokkal, néha harsányan. Ebből a harsányságból szívesen elengedtem volna egy kicsit, azért is, mert néha az érthetőség rovására megy, összességében azonban ez a rész is jól működik, távol esik a népszínművekről bennünk élő előítéletektől, friss, sodró és humoros.
Az ördög azonban itt is a részletekben rejlik. Az alkotók becsempésztek a történet menetébe néhány látszólag oda nem illő mozzanatot. Az már határozottan gyanús, amikor Doja, a cigánylány vidáman olvassa fel Gyuri harctéri halálhírét. Egy idő után az ember, mint egy krimiben, szinte vadássza a titkot sejtető mozzanatokat, majd az előadás egy ponton erősen hasonlítani kezd egy Agatha Christie-krimi végjátékához. Itt azonban éppen nem a gyilkost, hanem a hamis halálhír terjesztőjét kell megtalálni. Helyi Poirot-ként a hajdú (Bruckner Roland) fejti fel a történteket, az indokokat és az indulatokat. Nem egyszerű krimiről van persze szó, hanem a bűnbakképzés mechanizmusáról, arról, hogyan lehet emberek életét tönkretenni egy olyan közegben, amelyik érdektelenségből vagy rosszindulatból kételkedés és gondolkodás nélkül elhiszi, amit mondanak neki, mert egyszerűbb mindent feketén-fehéren látni. Vagyis Benkó Bence és Fábián Péter ezúttal is azért ugranak vissza a történelemben, hogy a máról beszéljenek, de anélkül, hogy ezt szájbarágósan tennék.
Bruckner Roland, Pesti Arnold, Piller Ádám, Pilnay Sára, Gregorich Zsófia és Nagy Zsuzsi (fotó: Nagy Jácint)
A k2 rendezői a Hantocska című gyermekelőadás után másodszor dolgoztak együtt a celldömölki társulattal, szemmel látható egymásra hangoltságban. A cigány is zenés játék (az elhangzó népdalok mellett a zenét a k2-tag Horváth Szabolcs szerezte), és – ahogy ezt már több celldömölki előadásban láthattuk-hallhattuk – a színpad szélén ülve a zenészek (Gregorich Zsófia és Horváth Nóra) is részei a játéknak. Hegedűjével a Rózsa Rózsit játszó Pilnay Sára is kapcsolódik hozzájuk. Ő egyébként az előadás egyik legjobb alakítását nyújtja a csalódásába beleőrülő lány szerepében. Ahogy ül a színpad szélén, sápadtan, virágkoszorúval a fején, fájdalmas elhagyatottságban, önmagában is emlékezetes kép.
Boznánszky Anna, aki a Hantocskában címszereplőként és a nemrég bemutatott Szentivánéji álomban Puck szerepében nagyon is otthon volt és kiváló alakítást nyújtott, most, a gonosz, boszorkányra hajazó özvegyasszony szerepében mintha nem találná a helyét, túlságosan egydimenziós figurát játszik, időnként túlzott hangerővel. Játékába furcsa, csusszanós járása visz jótékony humort. A többiek szerencsésebb helyzetben vannak, karakterük lehetőséget nyújt az árnyaltabb szerepformálásra, még ha eltérő mértékben is. A már említett Pilnay Sárán kívül Temesi Zsolt az öreg cigánykovács és Pesti Arnold a fia szerepében él a legárnyaltabban ezzel a lehetőséggel, Bruckner Roland pedig a poirot-s jelenetben tölti be remekül a színpadot. De valamennyi színész, a még nem említett Tóth Ákos, Piller Ádám, Marton Mercédesz és Nagy Gábor játékának is köszönhető a meggyőző összjáték.
Az egyéni énekes teljesítmények nem egyenletesek, a közös énekek viszont nagyon szépen szólnak.
Pilnay Sára és Gregorich Zsófia A cigány című előadásban – Soltis Lajos Színház, Celldömölk
A Soltis Lajos Színháznak ebben az évadban ez már a második bemutatója. Az első az önmagukról, a vidéki közmunkás létben a semmiből színházat teremtő társulatról is szóló Szentivánéji álom volt Nagy Péter István rendezésében.
Folytatják tehát a fiatal rendezőknek lehetőséget adó, bátran kísérletező munkát, amelynek az eredménye most egy kifejezetten erős évadkezdet lett.
Turbuly Lilla
