Hol is vagyunk? Mikor is? Akkoriban, amikor Oroszországban „prikázok” működtek, „opricsnyikok” garázdálkodtak? Annak pedig idestova fél évezrede, hogy IV. Iván alatt központi kormányszerv alakult a politikai hírszerzés feladatára. Majd a „Rettegett” létre hozta az opricsnyik-gárdát is, hogy leszámoljanak azokkal, akiket a cári önkényuralom belső ellenségének véltek. De ez a régmúlt. Már nincs cár, csak uralkodó van. Nem is Ivánnak hívják, hanem Vaszilij Ivanovicsnak. Abban a diktatúrában, ahol a terror újraéled. A 2028-as közeljövőben, amelyben már „3D-ben” megjelenő Hírmondó közli a hivatalos információkat. Mindenekelőtt a Nagy Orosz Falról, amelyet javában építenek, hogy bezárják az országot, s kizárják a külvilágot. Vlagyimir Szorokin ötvözi a mitikussá távolodott múltat és az utópisztikusnak látszó jövőt Az opricsnyik egy napja és a Cukor Kreml című regényeiben, amelyeknek színpadi változatát mutatta be a Katona József Színház társulata a Kamrában – nemrégiben.

Kovács Lehel, Lengyel Ferenc és Mészáros Béla (fotó: Dömölky Dániel)

Vagyis most a jelenhez szólnak. Mint ahogy minden színielőadásnak a jelenhez, a jelenről kell szólnia. Vajon mennyire ismerték fel a szóban forgó művek olvasói a megjelenés idejének, a 2000-es évtizednek a viszonyait is a valaha volt és a valamikor lehetséges állapotok egymásra kopírozódó fantasztikuma mellett? Elvétve akadnak olyan motívumok is, amelyekről akár a médiumok aktuális híradásaiból értesülhettek. Mint az a „könyvégetés”, amelyet a valóságban egy nemzeti érzelmekre hivatkozó csoportosulás végzett, toaletten húzva le a szerző egy korábbi, pornográfnak, mocskosnak titulált prózáját. A művészek, az értelmiségiek zaklatását is érezhette jelen idejűnek az olvasóközönség, de – reméljük – titkosszolgálati vallatásukat, likvidálásukat már nem. Inkább az a mentalitás lehetett és lehet még időszerű, amely a regények karaktereit jellemzi. A hierarchia alacsonyabb és magasabb posztjain lévők hatalmaskodása, a „minden eladó” jegyében működő korrupciója változatlanul eleven. Csakúgy, mint a diktatórikus korszakokban szocializált emberek hajlandósága a szemellenzős, már-már bálványozó lojalitásra.

Egykori úti emlékeinkből felködlenek a szállodafolyosókon buzgón őrködő gyezsurnaják, a vadidegeneket is közös asztalhoz kényszerítő pincérek, a rendíthetetlenül posztoló, tolakodóan vizslató portások, akikből „az államhatalom letéteményeseinek” büszke öntudata sugárzott. (Barátságos magatartással leginkább magánlakásokban találkoztam – meg színházban, persze.) Vajon a néhány évtizeddel ezelőttről ismerős sorállásokból megmaradt-e máig a kioktató, egymás torkának ugró attitűd? Az itthoni nézőknek még azt is fel kellene fedezniük, amiben az oroszországi kép magyarországi tapasztalatainkra is hajaz. Mi tagadás, csak jókora áttételekkel juthatunk a mi világunk, a mai világunk közelébe. 

De szatíra ez… Mindenesetre olyasmi, aminek természete a túlzás, a hajmeresztő végletekbe torkolló gúny, a szertelen elrugaszkodás a valósághű ábrázolástól. Mint ilyen, messzire tartja el magától a tárgyát, következésképp a tárgyától a közönségét is. Ami igaz nemcsak Szorokin adott műveire, de arra az adaptációra is, amelyet belőlük a dramaturg szakos Fekete Ádám és a rendező szakos, a színrevivő feladatát ezúttal is vállaló Kovács D. Dániel készített. A szűk kétórányi színpadi merítésnek nemigen akad olyan alakja, akinek az útját együttérzéssel tudnánk követni. A költő Szmirnov lehetne ilyen, ha a titkos-prikáziak kezében nem érné el balvégzete, már az előadás „főcímnek” szánt zenés-táncos jelenete előtt. Talán a gyereklány Marfusát kísérnénk szívesebben, ha csak egy pillanatra is meginogna naiv hódolata azon hatalom iránt, amely az állami ünnepen Kreml-forma cukorkával ajándékozza meg híveit. Jóllehet Az opricsnyik egy napjának „címszereplője”, Komjaga szinte az egyetlen, akinek vissza-visszatérő színpadi jelenéseiben kirajzolódhatna a sorsa, mégsem érzékelni leszálló ágba jutó pályájának ívét, inkább csak a töredékekre hulló darabjait.

Mintha nem is volna semmiféle cselekmény, nem is lennének olyan jellemek, amelyek pedig változhatnának, fejlődhetnének, vagyis inkább visszafejlődhetnének. Epizódok sora van – nem véletlen, hogy egyes elemzők a novellafüzér műfajába sorolják Szorokin prózai munkáját –, belőlük kell összerakosgatni a történéseket, amelyek folytonossága attól is szétesik, hogy nyolc színész játssza az összes szerepet. Félő, hogy a közönség nem fáradozik azon, hogy sorra megfejtse, éppen ki kicsoda. Inkább beéri az egyes szcénák élvezetével. Mert az tagadhatatlan, hogy a részleteknek megvan az „élvezeti értéke”. Ahogy a mozaikos szerkezet a regényekben gyökeredzik, úgy a sajátos humorú stílus is. A leíró részeket értelemszerűen mellőző, a dialógusokra és monológokra húzott változatban is érvényesül az eredeti szókészletnek a köznapi beszéd hevenyészettségét idéző sokfélesége, amelyben komikusan feleselnek egymásra a szögesen különböző, archaikus és hivatalos, szlenges és gyermeknyelvi rétegek. Az író nyomdokán halad a rendezés is, amely bőséggel ontja a mulatságos, képtelenségükben meghökkentő – saját és átvett – leleményeket, ha nem is az első perctől fogva.

Pálos Hanna (fotó: Dömölky Dániel)

Amikor az uralkodó szózatot intéz a „népéhez”, vagyis mihozzánk, még az előcsarnokban várakozik a közönség a beengedésre. Amiben nincs semmi eredeti, már nagyon is sablonos. Nem is évek, inkább már évtizedek óta látni tucatjával hasonló, „kitelepített” előadáskezdést. De kisvártatva magára talál a színjáték, már az első „színpadi” jelenetben. Amikor a prikáz századosa és személyzete úgy dobálják egymásnak a kulcscsomókat, hogy az beillik zsonglőr-mutatványnak. Nem állítható, hogy minden ötlet gondolkodtatna is, nemcsak nevettet. Van jelentése annak, amikor a kihallgató tiszt először is egy feszületet tesz ki az asztalra, annak már kevéssé, hogy a zsebéből vesz elő egy kávéscsészét. Beigazolódik, hogy itt a falnak is füle van, amikor az egyik kérdésre a megszólított smasszerek a helyiségen kívülről felelnek kórusban, de az már csak tréfa, hogy egy másikra nem jön a válasz. Amikor pedig a vallató lejátssza a foglyának az uralkodó ünnepi beszédét, s távirányítóval hangosítja fel vagy halkítja le, tekeri oda és vissza a szónokló „térbeli” képét, akkor csupán a „science fictionbe” illő képzet mosolyogtat meg. Van, hogy egyikük egy mélyedésbe pottyan, vagy termetesebb másikuk úgy esik a talpára, hogy a súlya okozta „földrengéstől” az ültükben maradó társai közösen huppannak egyet. Ami már-már a burleszk határát érinti. És mindez még csak egyetlen jelenetben szolgál a publikum vidítására. 

Ahogy a folytatás is jókedvre deríti a nézőket, egyszersmind játékos kedvre a színészeket. Mindenkinek jutnak „poénok”, amelyeket mesterségtudó és gyakran egymáshoz igazodó ritmikával tálalnak. Mégis az alakítások becsét inkább azok a tartalmak adják, amelyek a lényegre irányítják a figyelmet. Professzionista pontossággal jelenítik meg a jövőbeli készülékek „teleportált” alakjait. Hatásos látványt nyújt a „távirányított” uralkodó Takátsy Péter elővezetésében. De fontosabb, hogy meglátni e fensőség kettős arcát is, hol az ünneplő nyájasságát, hol a kérdőre vonó kérlelhetetlenségét. Szinte gyermeki iparkodással tolmácsolja a Hírmondócska a jelentést az épülő falról, Kovács Lehel jóvoltából. De számottevőbb az, amilyen sarokba szorított beletörődéssel, majd kirobbanó kétségbeeséssel jellemzi a prikáz-ügynökök karmába esett költőt. A sorban állók hőzöngőjének is sikerül egy „közjátéknál” nagyobb nyomatékot adnia. Nem utolsósorban az opricsnyik újoncot, Jerohát is kezdettől úgy ábrázolja, hogy kétség nem fér ahhoz, előbb-utóbb kimutatja a foga fehérjét. Az opricsnyik-kommandó fejesét Lengyel Ferenc statikusabban jeleníti meg, mint olyan-valakit, aki már belekényelmesedett a tisztébe, amelyet véd a megkérdőjelezhetetlen, általa is tömjénezett agresszív, vallásosan nacionalista ideológia, s nemcsak az áldozataik iránt közömbös, de bajtársának veszte is hidegen hagyja. Biztonságban érzi magát Komjaga is, a régebb óta szolgáló opricsnyik, aki Mészáros Béla megformálásában már-már az erőszakszervezet „aranyifja”, iszik, kokózik, csajozik, üzletel, s olyan lazán és gátlástalanul teszi a dolgát, mintha csupán afféle buli lenne a kegyetlenkedés is, amíg a tisztogatásban el nem takarítják. A gyilkosok és az áldozatok térfelén egyaránt játszik Rajkai Zoltán, mégpedig úgy, hogy megmutatja, az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Csak annyi a különbség, hogy a gaztetteit a prikázi Szevasztyjanov százados az állam számlájára végzi, míg a kegyvesztett Uruszov gróf a sajátjára írhatja a gyújtogatásokat, megerőszakolásokat. Irritáló alakok, messzire eshetne tőlük az énekmondó Artamosa, akinek a dala a fehérmájú uralkodónőre utal. Pazarul karikaturisztikus magánszám, amelynek éle – mind a színésznek, mind a zeneszerző Keresztes Gábornak, mind a mozgástervező Hegymegi Máténak köszönhetően – nem annyira a fenséges asszony felé vág, inkább a sokáig dívó táncdalos ízlés olcsósága felé. Ami jellemző példája annak, hogy a szorokini világban nehéz elnyerniük rokonszenvünket azoknak is, akiknek pedig volna igazságuk. 

Mintha több megértést tanúsítana a szerző a nőalakok iránt. Egyikük sem velejéig gonosz. Az uralkodónőnek legfőbb gyengéje, hogy szereti a férfiakat, kivált a fiatal gárdistákat. Jordán Adél olyan úriasszonynak mutatja Tatyjana Alekszejevnát, aki jólétében unottan vegetál, a kedvteléseivel is hiába kényezteti magát, de aki korántsem üresfejű, világosan látja a helyzetét. A jósnő pedig Oroszország helyzetét is, akinek képes beszédét úgy szólaltatja meg a színésznő, hogy abban Praszkovja Mamontovna rafinált szellemi fölénye is ott lappang. A szegénysorú kislányt, Marfusát, aki az ünnepi ajándékosztást úgy várja, mint jobb idők csemetéi a karácsonyi meglepetést, Pálos Hanna olyan rajongó jóhiszeműséggel, szélkelep életvidámsággal jeleníti meg, hogy szinte megsajnálni a gyermeki félrevezetettségét. A színésznő játssza azt a balerinát is, aki a lefogott párját vásárolná ki az opricsnyikoktól. Aligha a táncszínpadi jövedelméből. Ez gyanítható a prostituáltakéhoz hasonlatos öltözékéből, amihez a színésznő jól adagolja az útszéli üzletek bizalmasságot színlelő, kényszeredettséget palástoló magatartását. E jelenetben Pálmai Anna adja a szeretteikért közbenjáró nők másodikját, de előbb a jósasszony szavanincs segédjét, még előbb egy prikázi rendvédelmist, nemkülönben a kokainfüggő anyát, a szűkös kínálatú bolt egyik tétovázó vevőjét is, sok apró szerepet, pontos pillanatképekben. A színésznő kapta meg azt az előadásvégi tirádát, amelyben borzongató azonosulással szólaltatja meg a „Nagy Orosz Léleknek” a birodalmi nagyság képzetéhez meghatottan simuló, egyszersmind mea-culpázó érzelmességét. Ilyen „csupa szív” emberek szoktak egyszer csak büszkén seregleni a diktátorok mögé. 

Nem először született olyan színjáték a Katonában, amelynek minőségét a színészek emelik magasabbra az írott matériánál. Amihez szükséges persze olyan rendező is, aki nem korlátozza, hanem fogékonyan támogatja a kibontakozásukat. Ilyen a pályakezdő Kovács D. Dániel is, akinek dinamikus színrevitele máris egyedi jegyekkel büszkélkedhet, leginkább a realitás és az irrealitás, sőt, a szürrealitás mezsgyéjén egyensúlyozó, fekete humorú stílusával. A gondolati ambíciót tükrözi a látvány is, amelyet két fiatal tervező, Csomor Katerina és Török Adél közösen hozott létre. Meglepően találékonyak a kosztümtervek, legkivált azok, amelyek – segítve a „gyorsöltözést” is – érzékletesen mutatják az emberi természet mimikrijét úgy, hogy fele ilyen, fele olyan öltözettel, alkalomadtán fel- vagy levehető ruhadarabokkal szolgálnak. A színpadkép nyomasztó szürkeségét uralja egy jókora ventillátor, amely aligha friss levegőt juttat az ablaktalan vallatóhelyiségbe, inkább olyan, mint egy fenyegető gépezet, amely életeket darál le. Különben minden berendezési tárgy szögletes. Az asztal, a néhány ülőalkalmatosság, a vasrácsozatú akna, az emelvény, amely ormótlan kazánhoz támaszkodik. Rendre megtalálják szerepüket az előadásban, miközben rideg és komor tárgyiasságuk figyelmeztet, hogy mindaz, ami szarkasztikus nevetésre ingerel, valójában egy végtelenül embertelen világ kulisszájában játszódik.   

Mindent összevetve a Cukor Kreml igényes előadás. Csakhogy nem érinti meg érzékenységünket. Amikor Szorokin korábbi főművében a jégkalapácsok ütésével kényszerítették volna ki, hogy „megszólaljon a szív”, már kiderült, hogy ekképp nem sikerülhet. Nem megy, ha egymás iránt hiányzik az empátia.

 BOGÁCSI ERZSÉBET 

Ovadia a vándor zsidó megtestesítőjeként, kedvesen suta énekes-elbeszélő (de valójában nem csak kitűnő énekes, hanem rendkívül jó mozgású, jó táncos is), , aki anekdotáinak, dalainak személyes, önironikus hangulatával egy Kelet-Európában is eltűnőben lévő, de Olaszországban igazán soha nem is létezett örökséget visz tovább. Művészetében a globalizáció társadalmának számos alapkérdéséhez szól hozzá a jiddis kultúra nézőpontjából. Már szülőhazájában, Bulgáriában megismerkedett evvel a kultúrával, később zenészként, népzenekutatóként tanulmányozta a közép- és kelet-európai civilizációt, a zenén kívül a kabarét, a jiddis színház hagyományait, valamint a modern európai színházat is.

Rendkívül színes, sokoldalú egyéniség: zenész, énekes, rendező, zenetörténész, néprajztudós, hanglemezkiadó. Előadásaira jelen és múlt, a nyelvi és kulturális sokféleség, a műfajok, művészeti ágak harmonikus összhangja jellemző: különleges hangulatokat, a személyesség és az egyetemesség együtthatását hozza létre a színpadi tér és a különböző médiumok értő használatával.

 Oylem Goylem

 Moni Ovadia 1946-ban Plovdivban született, majd a család Olaszországba költözött. Milánóban szerzett politológia szakon diplomát, s az egyik legjelentősebb olasz népdalgyűjtő-etnográfusnál, Roberto Leydinél folytatta tanulmányait. New Yorkban a haszid és a szefárd kultúrát kutatta. Zenekart alapított, nemzetközi fesztiválokon vett részt, különböző nemzetiségű zenészekkel dolgozott együtt, így Hasur János hegedűssel is a Vízöntő Együttesből. 1984-től számítja színházi működését; igen fontosnak tartja a Tadeus Kantorral való közös munkáját. Kantor utolsó előadásaihoz Ovadia szerezte a zenét. Műveltségére, nyitottságára jellemzően nyolc nyelven ad elő, a jiddis és a nemzetközi kulturális, zenei, színházi hagyományokra egyaránt épít. Sajátos műfajában, a jiddis kabaréban a műfaj hagyományainak megfelelően, a narratíva, a felkonferált történet(ek) mellett az ének, a mozgás, a tánc, a zene is fontos része az előadásnak. Mindezeket Ovadia maga is műveli, csak a hangszeres zenét bízza zenésztársaira vagy zenekarra, egyébként, akárcsak a zsidó liturgiában – ahol ima közben testükkel is mozognak –,  ő maga is énekel, mozog, táncol is, miközben elbeszél. Állandó színpadi jelenlétével az előadások középpontjában van, őt kíséri az ugyancsak megszakítás nélkül jelenlévő zenekar, vagy legalábbis 2‒3 zenész, akik esetenként illusztráló szereplőkké is válhatnak. Ovadia más énekes-előadóval is fellép közösen, mint a 2014-es Doppio fronte (Kettős front) című előadásában Lucilla Galeazzival. Ovadia személyességével közvetít a nézők felé egy kultúrát, gondolkodásmódot: megközelítésében a jiddis kultúra a diaszpóra, a száműzetés világa, mely az általános emberi törékenység közös ügyévé válik; színpadi tere – Marvin Carlson megközelítésével – az emlékezet terévé, „megkísértett térré” („haunted stage”), miközben a fontos narratív, zenei, vokális, koreográfiai, tánc valamint vizuális elemek egyfajta Gesamtkunstwerkké válnak.

Doppio fronte

Ovadia egyik első nagy sikere a Golem című előadása volt 1991-ben. Mint mondja, a Golem mítoszt a Faust mellett a legfontosabb modern mítosznak tartja. Az előadásban Ovadia a XVI. századi prágai Löw csodarabbit alakította, aki megteremtette a Gólemet. Az ismert mítosz szerint a robotnak a templomszolga munkáját kellett ellátnia, valamint különleges erejénél fogva a gettó elleni támadások során a közösséget védelmeznie. Egyszer azonban a rabbi elfelejtette a Gólemet kikapcsolni, s hirtelen elszabadultak a mesterséges lény agresszív indulatai, olyannyira, hogy az alkotó végül is kénytelen volt elpusztítani teremtményét, ily módon szembesülve a teremtés–rombolás kettősségével. A többi szereplőt a zenekar tagjai és az énekesek alakították. Az „énekben előadott dráma” vízió és rítus. Az előadás már az énekes-zenés-táncos és prózai műfaj keresztezéséből született, amit a későbbiekben még tovább   tökéletesített Ovadia. Egyik ilyen korai sikeréről, a Jiddis kabaré című előadásáról 1995-ben e helyütt már lelkesen beszámoltam.

Az Oylem Goylem (az „oylem” szót a jiddis „világ” jelentésben használja), A világ hülye (1993 – 2003/2007) Ovadia előadásai közül mindmáig a legismertebb. Kétnyelvű produkció: a dalok nagy része jiddis, a narráció  olasz. Ovadia a főhős-narrátor-énekes-táncos. Őt kíséri az öttagú zenekar. Váltogatja az anekdotákat s a dalokat, a kabaré szomorkás, ironikus, mindig érzelemgazdag összekötőszövegét olaszul mondja, előkészítve az utána következő  jiddis nyelvű éneket, amelyet a nézők már a szituációval azonosulva fogadhatnak, szinte meg is értik az ismeretlen nyelvű szöveget. Ezúttal a színpadi tér még nagyobb részt mentes a kellékektől. A történetek, viccek elsősorban a zsidó identitás kérdése körül mozognak, melyekben megjelenik a zsidó mikrokozmosz néhány fő alakja és témája is. A vezérfonal a zsidó sors, a szétszóratás, az emlékezet: mindezeket egészen apró, hétköznapi dolgokon keresztül is szemlélteti, illetve a zsidó családon, a zsidóság életének néhány szimbólumán, mítoszán keresztül. Ilyen embléma a Jiddise Mame, az édesanya figurája vagy a rabbi alakja. A mindennapok tematikáját (a gettó étrendje, a csodavárás, a kereskedői korrektség, a keresztény-zsidó párbeszéd stb.) adatokkal, anekdotákkal szemlélteti.  A hagyományos alakokon, a kántoron, a kiskereskedőn, a gazdag kereskedőn, a már említett zsidó anyán, a rabbin kívül új szereplő is megjelenik, az ironikusan bemutatott pszichoanalitikus. „A számkivetettségben igen fontossá vált egy személy, a rabbi. A laikus, gnosztikus, szekularizált, ateista zsidóknak olyan nosztalgiájuk volt a rabbi iránt, hogy kitaláltak maguknak egy testre szabottat, saját használatukra: a pszichoanalitikust.”

La bella utopia

 Az utolsó rész visszatérő kérdése: hogyan dolgozható fel a holokauszt, a fizikai megsemmisítés emléke, melynek tragédiája meghatározza a diaszpóra létét. Ovadia fekete humorára példa egyik története: a tragédiát oldó anekdota hőse az egyszerű zsidó szabó, aki egyedül tér vissza a koncentrációs táborból, újra felépíti a zsinagógát, s végre megnyithatja. Közben ki kell vasalnia egy nadrágot, amelyet legkedvesebb kuncsaftja rendelt tőle. Munkájában megzavarja egy telefonáló, a beszélgetés a vártnál hosszabb, s közben odaég a nadrág szára: ekkor határozza el, hogy elhagyja ősei hitét. „Ez már sok, Istenem, hogy tehetted ezt meg velem!” – mondja az Örökkévalónak, akivel Ovadia hősei pertu kapcsolatban vannak.

Ovadia visszaemlékezései gyakran már-már rítusok, fekete humorával egyetemessé teszi a szétszóratott, részben elpusztított nép szomorúságát, s azt a képességét, hogy mégis felülemelkedjen a tragédiákon, akár az irónia, a komikum segítségével. Ovadia sikerének egyik titka talán éppen a tragédia és a komédia elegyítése: a minden megpróbáltatás túlélésére képes ember példájának felmutatása.

A kitünő énekes-táncos-elbeszélő Ovadia mellett igen felkészültek a társulat zenészei is: M. Deho’ hegedűs és G. P. Marazza tangóharmonikán játszik (ők a műsor zenei adaptációjának elkészítői), A. Lacosegli az ütőhangszereken, P. Novara oboán és klarinéton, C. Gallotta gitáron kísér.

Az Ovadia által is felhasznált, ma már nagyon ismert klezmer zene elnevezése a héber „kley zemer” szavakból alakult s a hangszerekre utal: a hegedűre és a vonósokra, a gyakran előforduló klarinétra,  és a zsidó vándorzenészek legalább kétszáz éves kelet-európai hagyományára épül, akik a némileg hasonló helyzetű cigányzenészektől is vettek át motívumokat, s azok is tőlük. A kivándorlások következtében a klezmer a XX. század elején a New York-i utca zenéjeként tűnt fel. A fájdalmas, lamentáló dallamok erősen kötődnek a liturgiához, de az örömünnepek dalai, táncai is beleépülnek.

A Doppio fronte (Kettős front)  az első világháború évfordulójára, a venetói és a friuli kettős front emlékére készült antimilitarista előadás, melyet Ovadia oratóriumként is jelez, arra a kettős frontra utal, mely egymás ellen kényszerített családokat, barátokat – kit az Osztrák-Magyar Monarchia, kit Olaszország oldalán. Ovadia ezúttal az emberi törékenységet, a háború korrupt rettenetét az azt elszenvedő kisemberre vetíti ki. A narrátor, énekes, rendező, szerző Moni Ovadia mellett Lucilla Galeazzi, a népdal nemzetközi hírű énekesnője is közreműködik valamint egy ifjúsági kar, a Freevoices, Manuela Manussi vezényletével, s a Stage Orchestra kíséri az előadást. A fiatalok kórusa külön érdekesség, hiszen mint Ovadia el is mondta az előadást követő beszélgetésünkkor, a fiatalok az egykor az első világháborúba besorozott katonákkal egykorúak, dalaik, táncaik ezért még megrendítőbbek. Az általam látott előadásban a kórust a színpad hátterére vetítették, virtuálisan  tágítva ki a teret,  más alkalmakkor fizikailag is jelen van a színpadon.

Az előadás műfaja valamelyest eltér a szokásostól, mivel ezúttal Olaszország, az olaszság a főszereplő, a dalok, zenék, képek az első világháborút, azt az Olaszországot idézik meg, mely a napi megélhetéséért, fennmaradásáért küzdött a frontokon és a hátországban egyaránt. Egy velejéig romlott és korrupt kis elitet rajzol fel Ovadia, mely egy addig soha nem látott rettenetes háborúba sodorta a világot, ahol először jelent meg a gáz, a legmodernebb technológia az ember ellen, s  a XX. század további retteneteinek is kezdete, forrása lett. A névtelen kisemberek mellett néhány jelentős írót, költőt is megszólaltat, elsősorban Carlo Emilio Gadda és Giuseppe Ungaretti visszaemlékezései idézik meg a háborút. A dalok a nagy repertoár részei, hazafias, háborúellenes dalok, Trilussa szövegei, a Gorizia, című, ismeretlen szerzőtől származó dal, mely a hadsereg mindennapi szenvedéseinek állít emléket.

A színpadi térhatás szép példája Obadia 2007-es előadása, a La bella utopia, A szép utópia, melyben Daniele Abbado közreműködésével a XX. század makro-történelmét, a Szovjetunió történetét kíséri figyelemmel – azon belül is a zsidóság történetét. Iróniájára jellemző az előadás alcíme: Világ proletárjai, nevessetek! (Világ dolgozói, nevessetek!)

Előadásában kiemelt szerepet kap orosz nyelvismerete, mely hitelességének is garanciája. „A kommunizmus nagy narratíváját az egyszerű zsidó ember szemszögéből mutatja be, zsidó humorral.” Ovadia intellektuálisan, érzelmileg is involválódik a történetben – az orosz kultúra iránti affinitását személyes találkozásunk alkalmával is megerősítette. Az elbeszélés, az anekdoták ezúttal is a zenével, az énekkel, a tánccal váltakoznak;  az orosz népzene,  a jiddis folklór és mozgalmi dalok egészítik ki egymást. Ovadia és/vagy Lee Colbert énekel, máskor a zenekari tagok is csatlakoznak hozzájuk, zenészek, énekesek, táncosok. A zenekar kórus is egyben,  klarinéton, hegedűn, száj- és tangóharmonikán játszik, orosz néptáncokat jár, néha katonatáncokat.

Az autenticitást az eredeti orosz nyelvű énekek is szolgálják, miközben a közönség számára egyfajta virtuális térben vásznakra vetítik ki az olasz fordítást. A történelem bonyolultságát a narratív műfajok széles körű alkalmazása is bizonyítja: irodalmi művek részletei, dokumentumok, tanúságtételek, mint Mejerhold és Isaac Babel levélrészletei, kommentárok, elemzések –  Trockij alakjáé például. Az emblematikus narratívát kiemelik a táncok, a színpadtechnika, a szcenográfia, a mozdulatok, a zene, a jelmezek k (Ovadia az orosz muzsik öltözetében), s a nagy történet további fontos kiegészítései a korabeli dokumentum- és művészfilm részletek, amelyeket a háttérre, illetve oldalfalra vetítenek – kitűnő vizuális összképet hozva létre. Ovadia, miközben nagyon személyes, hiszen részben a történelem résztvevőjeként jelenik meg, nagyon objektív is, minthogy a személyes történelmen keresztül a makro-történelem dokumentumainak is elbeszélője. Az előadás metaforikusan az Internacionáléval kezdődik és a szovjet himnusszal ér véget (ez utóbbi dallama olyannyira népszerű, hogy megmaradt Oroszország himnuszának is, hozzá az eredeti mű szerzőjétől kértek új szöveget).

A munkásmozgalmi dalokat alkalmasint a zenekar tagjainak mint kórusnak a közreműködésével éneklik, némelykor együtt masíroznak is. Az expresszív, gondosan és fantáziadúsan megtervezett képekre jellemző, hogy például amikor zsidó kommunistákról esik szó, a vörös csillagot a Dávid csillag mellé teszik – mindkettő vörös.

„Az előadás antirevizionista törekvésből született” – mondja Ovadia –, „az eszköz mindig a zsidó humor, kegyetlen és ugyanakkor paradox történeteivel s dalaival, melyek még a Szovjetunió legvitatottabb személyiségeinek fejezeteit is újra megnyithatják.” A minimalista, de egyszerűségében is nagyon hatásos díszlet, a színek és a fények, a dokumentum-, gyakran archív felvételek hozzájárulnak az előadás elevenségéhez. A díszlettervező, Elisa Savi szerint  A szép utópia című előadáshoz Moni Ovadia egyfajta skatulyaszerű színpadot képzelt el, amelyben a szovjet világot egy háromdimenziós képsorozat jeleníti meg. Ennek keretében mozog maga Ovadia is, elfeledtetvén a nézővel a filmvetítés technikai határait, s erőteljes, életteli, költői érzelmeket kelt bennünk.  „Rögzített és mozgásban lévő kép-idézetek kollázsait választottam – mondja Elisa Savi –, amelyeket elektronikus effektekkel módosítottam és alakítottam, s mindezeket grafikus és festői elemekkel elegyítettem, amelyek a nagy szovjet művészi kísérletekre emlékeztetnek. Világos volt a szándék: Ovadia szövegeit az általa használt módszereknek megfelelően kommentáljuk, a versidézeteknek, a dalok strófáinak, a történeti dokumentumok részleteinek megfelelően, az események és az ismeretek felidézését segítve: motivációjuk a paradoxon, a szánalom, az irónia, a szenvedély, az etikai ítélet.” A képek soha nem semlegesek, ahogy Ovadia sem kíván semleges maradni a huszadik század szép és elárult utópiájának felidézésekor. Gyakran alkalmaz ismert, ikonikus képeket, de elkerüli a populizmust és a demagógiát.

A szép utópia tizenhárom fejezetre oszlik, mindegyiknek saját alcíme van. Az elsőé: „Miért nyert a kapitalizmus és vesztett a komunizmus?” Egy ismert anekdota nyitja meg, amely tökéletesen szemlélteti a szovjet szocialista rendszer látszatai mögötti szervezetlenséget és korrupciót, s egyben az előadás emblematikus bevezetője. Főhőse a szokásos zsidó ember, ezúttal a gazdag Weinstein úr, akinek kedve támad, hogy repülőre üljön, s óriási borravalóinak köszönhetően minden gond nélkül juthat New Yorkból Moszkvába. És bár nincs előzetes foglalása, vouchere, mégis rögtön kap szállodai szobát is. Soron kívül megérkezik a Lenin Mauzóleumhoz, a Szovjetunió jelképéhez, ahol a két szigorú, egyenruhás, kalasnyikovos, vörös csillagos, sarló kalapácsos őr egyikének zsebébe két ezerdollárost rejt, mire az felismeri őt, s megkérdezi: „Weinstein úr, örülök, hogy újra láthatom! Hogyan szeretné? Bejön megnézni vagy kihozzam önnek?”

Ezek már a Sztálin utáni, a 60-as, 70-es évek, a rendszer fellazulásának viccei. Az imént idézett ellenpontjaként, ahogy máskor is az előadás során, irodalmi mű következik: Ovadia Majakovszkij Dal a szovjet útlevélről című versét szavalja el, a költő reményeinek és lelkesedésének idejéből, akinek tragikus sorsa kimondatlanul is újabb ellenpont. Mint Ovadia egyik recenzense megállapítja, „Moni Ovadia nagy erénye: az utópia dicsőítése a maga problematikus mivoltán keresztül”.

Majakovszkij verse után Ovadia felteszi a kérdést: „És a zsidók?” Azaz az előadáson végigvonuló, a Szovjetunió történetével párhuzamos történetre kérdez rá, a zsidóságéra, akik időnként lelkes hívei voltak a rendszernek, de többnyire inkább áldozatai.

Az anekdoták egyszerű zsidó embere többnyire Rabinovics, a keresztény ember Popov névre hallgat. (A két név is kitűnő találat, jelentésük: rabbi fia, pap fia.) Az egyik első történetben nem veszik fel a Kommunista Pártba, mert ártatlan tudatlanságában a Szovjetuniót egy nagy bordélyházhoz hasonlította. A fontos zsidó származású vezetők közül elsősorban Trockij kerül a történetekbe. Az előadásnak mintegy kétharmada a sztálini diktatúrával foglalkozik, az első világháborúval, Sztálin hatalomra kerülésével, majd gyors képekben a Sztálin utáni korszakkal.

Ovadia ezúttal is saját és tudósok kutatásaira támaszkodik, többször utal Cambridge Carr munkáira is. A szép utópiában az egykori párizsi kabaré vörös fényei a szocializmus, a munkásmozgalom szimbólumaivá válnak, az előadás leggyakoribb színe a vörös lesz, Lee Colbert ruháinak is ez a gyakori színe. A kabaré örökségeként Ovadia a maga teremtette karaktereket a történelmi személyiségekkel elegyíti, így Rabinovics vagy Rabinovics elvtárs úgy jelenik meg, mintha némelyiküket ismerhette volna.

Doppio fronte

Lenin halálának hírére, akárcsak más drámai vagy tragikus történelmi események megjelenítésekor, a színek elsötétednek. A polgárháború majd az antiszemitizmus vizsgálata alapvetően járul hozzá a diktatúra megértéséhez, a Szovjetunió gyökereinek megismeréséhez. A Katyusa népdal jelképezheti, hogyan formálja a rezsim a népi kultúrát saját képére. A Gulag rettenetét számokkal is alátámasztja az előadás: 700 ezer embert végeztek ki a Lubjankán, köztük a katonatisztek 45%-át. Szól a kultúra rettenetes veszteségeiről is: Ovadia tiszteleg Mejerhold, „a modern színház megalapítója” előtt. A háttérben balettet vetítenek, Sosztakovics II. keringőjének dallamára A hattyú halálát. A balettet, melyet Fokin 1905-ben Anna Pavlova számára készített (eredetileg Saint-Saens zenéjére táncolt), s Pavlova több mint négyezerszer táncolta el, a Gyagilev féle balett koreográfiája alapján használja. Miközben a háttérben a kanonikus balett látható, Ovadia Mejerholdnak kivégzése előtt Molotov marsallhoz írott levelét olvassa fel, az embertelen vallatásáról, hogy az abszurd vád elismerésére kényszerítsék:

„A vallatók erőszakhoz folyamodtak – egy beteg, hatvanhat éves öregemberrel szemben. Arccal lefelé a földre fektettek, s gumikorbáccsal verték a sarkamat és a hátamat, s amikor széken ültem, ugyanazzal a korbáccsal (felülről, nagy erővel) verték a lábamat térdtől a láb felső részéig. Az azt követő napokban, amikor a lábaim ezen részein nagy belső vérzések keletkeztek, ezeket a vörös-kék-sárga véraláfutásokat verték a korbáccsal, ami annyira fájt, mintha a fájó, érzékeny részeket forralt vízzel öntözték volna (üvöltöttem és sírtam a fájdalomtól). Verték a hátamat a gumival, felülről lendületből az arcomba suhintottak vele… a kihallgató állandóan azt hajtogatta, fenyegetően: „Nem írsz (vagyis költesz)? Akkor megint megverünk. Csak a fejedet meg a jobb karodat hagyjuk sértetlenül. A többi részed formátlan, véres hurkás testté lesz”. 1939. november 16-ig mindent aláírtam. Ezennel visszavonom a vallomásomat, amelyeket erőszakkal vertek ki belőlem, s könyörgöm Önnek, a kormány vezetőjének, mentsen meg engem, adja vissza a szabadságomat. Én szeretem a hazámat, s utolsó éveim minden erejét neki szentelem. […] Ez az én gyónásom. Rövid, mint annak lennie kell egy másodperccel a halál előtt. Soha nem voltam kém. Soha nem voltam tagja semmiféle trockista szervezetnek (a Párttal együtt átkoztam el a júdás Trockijt). Soha nem folytattam ellenforradalmi tevékenységet...”

Az előadás utolsó harmadát a Sztálin halála utáni időknek, majd a kétpólusú világ végének, a berlini fal leomlásának szenteli Ovadia, kihagyja Gorbacsovot, mert mint mondja, az már egy másik történet, jóllehet nem osztja a nézetet, mely szerint Gorbacsov lenne a Szovjetunió összeomlásának oka. Ezekben az utolsó epizódokban Hruscsov, Brezsnyev, a Jereváni Rádió is szerepel. Ovadia több történésszel, politológussal összhangban, az afganisztáni háborút jelöli meg az összeomlás fő okaként, mely mintegy egymillió ember halálát okozta, s a szovjet társadalomban jóvátehetetlen rombolást idézett elő. Ovadia az ellenzéki kultúra kiemelkedő alakjáról, az énekes Viszockijról is megemlékezik, mindössze 44 éves korában bekövetkezett haláláról. A jelcini időszakról is szól: „a Szovjetuniót egy szuperkommunista tette el láb alól: Borisz Jelcin”, majd utalást tesz Putyinra és Politkovszkaja meggyilkolására. 

Ovadia, miközben jelzi a Szovjetunió összeomlását okozó hibákat, utal az eredményekre is. A szovjet himnusz után Jevgenyij Jevtusenko egy 1992-es versével fejezi be (korábban már elmondta Jevtusenko Babij Jar című versét), a Viszontlátásra Vörös Zászló cíművel, a munkásmozgalom jelképéről, mely rettenetes bűnök, tragédiák mellett milliók nagy reményeit jelentette, a nagy utópiát, mely végigvezetett a huszadik századon. 

„De zokogok a vörös lobogó / fölött.” – szavalja Ovadia a vers végét.

Az egyszerre ironikus, tragikus és játékos előadás végén a híres Coca Cola reklám játékos variánsa jelenik meg: a Coca Cola üveg fölött sarlóval és kalapáccsal s a felirattal: „Enjoy Capitalism!”

FRIED ILONA 

Keretesre sikeredett most e lapszám szerkezete. Sikeredett – írom, mert a Criticai Lapok esetében sohasem valamely előzetes elhatározás, nem is egy kötött rovatstruktúra eredménye egy-egy szám felépítése; a kompozíciót elsődlegesen a cikkek, tanulmányok, interjúk kínálta gondolatok határozzák meg. Így adódott, hogy két kiváló, rendkívül sokoldalú olaszországi művész munkáival foglalkozó írás fogja közre a többit. Moni Ovadia származását tekintve bolgár ugyan, de Olaszországban él és alkot, tanulmányait is már ott végezte, s előadásaiban az emberiség történetének nagy kérdéseit, népek sorsát – a zsidóságét vagy a Szovjetunióét például – a történelmi tények felől közelíti, miként az Fried Ilona tanulmányából kitetszik. Az olasz Romeo Castellucci rendezte Go Down, Moses évezredeket fog át, s Kékesi Kun Árpád értelmezése szerint „olyan mélységekbe kalauzol, ahová legfeljebb életünk határhelyzeteiben nyerünk röpke bepillantást”.  Goethe Faustja  a budapesti Katona József Színház Schilling Árpád rendezte előadásában  a középső pillér ebben az emberi lét alapkérdéseit firtató gondolatsorban.  A Katona másik előadása, a Kamrában játszott Cukor Kreml Ovadia konkrétabb, történelmi eseményekhez kötődő problémafelvetésének egy másfajta, más irányú megközelítése, míg a Szerb Antal regénye alapján Gyulán bemutatott, s nemrégiben Budapesten is látható volt Holdvilág és utasa Sopsits Árpád rendezésében azzal a napjainkban is érvényes igazsággal szembesít Földes Anna írása szerint, hogy „nehéz időkben sem csak a politika hordozza a lét nagy kérdéseinek súlyát, tartalmát”. 

Történelmi szerep és magánélet különös módon kapcsolódik össze az Alan Turing sorsát feldolgozó Szigorúan titkos… című cseh előadásban, amely a Csekkold  elnevezésű fesztivál keretében volt látható a Katona József Színházban. Zappe László írásában a fesztiválok sorsáról is szó esik, miként Balogh Géza beszámolójában is a Szabadkán immár huszonkettedszer megrendezett Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztivál kapcsán.

A Budapesti Tavaszi Fesztivál egészen más jellegű rendezvénysorozatának műfaji sokszínűségére hajazó törekvés fogalmazódik meg a Magács Lászlóval, az Átrium Film-Színház  művészeti igazgatójával készült interjúban, akitől nem idegen az új formanyelveken megszólaló színház. Ahogyan Kékesi Kun Árpádtól sem, aki a Romeo Castellucci rendezte s a Bécsi Ünnepi Hetek keretében láthatóvolt Go Down, Moses című előadást elemezve megpróbálja a színházértés, -értelmezés folyamatát is rekonstruálni, érzékeltetni. Ami rendkívül tanulságos, hiszen ha csak a Holdvilág és utasa említett előadására gondolok, magam egy igen szellemesen egyszerű díszletben könnyedén, gördülékenyen helyszíneket-jeleneteket váltó, expresszív játékot láttam izgalmas, talányos színészekkel, melynek lendületét érzésem szerint pusztán a terjedelem törte meg a második felvonásban. Az élmény visszamenőleg természetesen megmásíthatatlan, nem érdektelen azonban megismerni, hogy egy-egy hivatásos befogadó miért úgy élte meg a látottakat, ahogy, s ezt hogyan dolgozza fel.

SZŰCS KATALIN ÁGNES

ELŐSZÓ         

SZŰCS KATALIN ÁGNES

„A SZÖVEGEK ROKONI MUNKATÁRSA”             

Ascher Oszkár

BALOGH GÉZA

OCSÚDÁS KAZOHINIÁBAN            

Szathmári Sándor: Kazohinia – Gyulai Várszínház

BALOGH TIBOR

ANNA ÉS A NARRÁCIÓ                   

Kosztolányi Dezső: Édes Anna – Csíki Játékszín

URBÁN BALÁZS

A SÖTÉTRUHÁS FIÚ VISSZATÉR 

Fejes Endre‒Presser Gábor: Jó estét nyár, jó estét szerelem – Pesti Színház

FÖLDES ANNA

VIGYÉL ENGEM TANGANYIKÁBA!          

Fejes Endre‒Presser Gábor: Jó estét nyár, jó estét szerelem – Pesti Színház

D. MAGYARI IMRE

LEG GODT                

AlkalMáté Trupp: Dömötör András – Jurányi Ház

STUBER ANDREA

UGRÓDESZKA A KARMESTER-KARRIERHEZ    

Salzburgi Ünnepi Játékok

FITTLER KATALIN

KIFORDÍTOM-KIFORDÍTOM…

Beaumarchais: Figaro házassága – Győri Nemzeti Színház

URBÁN BALÁZS

KULTÚRHUNGARIKUM: VIRTUÓZOK

Egy tévéműsorról s a hozzá kapcsolódó könyvről

FITTLER KATALIN

SOKSZÍNŰ PALETTA

Nemzetközi Színjátszó Fesztivál – Vasvár

TURBULY LILLA

VASVÁRI ANZIX

Beszámoló a Nemzetközi Színjátszó Fesztiválról

REGŐS JÁNOS

POSZT-VIZUÁL 2015         

Kiállítások a Pécsi Országos Színházi Találkozón

JÓZSA ÁGNES

MÉG EGYSZER A POSZT-RÓL

rosszkedvünk őszén

SZŰCS KATALIN ÁGNES