Katar fiatal ország – Filharmonikus Zenekara azonban rendre hallatja hangját világszerte, olyan rangos rendezvényeken is, mint a PROMS-koncertek. A több földrész számos országának muzsikusaiból alakult együttes – amelyben arabok mellett legnagyobb számban németek, magyarok és a Szovjetunió utódállamaiból érkezett hangszeresek játszanak – korábbi művészeti vezetője, a dél-koreai Han-Na Chang távozásával a hetedik évadát állandó karmester nélkül tölti. Visszatérő és új vendégkarmesterekkel teljesítik a korábban megtervezett programot. 2015 januárja Brahms jegyében telt, 10-én a d-moll zongoraverseny és az I. szimfónia, 17-én a II. és III. szimfónia csendült fel Dmitrij Kitajenko vezényletével. A Budapest koncerttermeiből is ismert dirigens rendszeresen lép fel az együttessel, így a közös zenei nyelv megtalálása – nos, hogy is van ez?

Beckett utolsó, közismert verse (What is the word?) általában ott kísért azok gondolataiban, akik a szavak nyelvére akarják lefordítani, ami a partitúrákban rejtőzik. Szokás mondani, hogy a zene egyetemes nyelv, csak épp az a probléma ezzel, hogy oly áttekinthetetlenül hatalmas szókinccsel, hogy a közös nevezők keresése/találása önmagában is külön művészet. Amikor hangulatot, karaktert akarunk jellemezni, más érzékszervi tapasztalatokhoz fordulunk – de még akkor is, ha általános zenei jellemzőket határozunk meg. A hang lehet magas, mély, más nyelvek vékony és vastag jelzővel közelítenek, tehát a korrekt nyelvi (tükör-)fordítás korántsem vezet eredményre. (Mintha vaknak próbálnánk megmagyarázni, milyen a fehér…)

Éppen ezért izgalmas lehetőségnek tűnt részt venni egy olyan zenekar próbáin, amelynek tagjai különböző zenei neveltetésűek. Mindmáig szép számmal játszanak az együttesben alapító tagok, de az újakat a sikeres próbajátékot követően leginkább hangszertudásuk, szakmai önéletrajzból is kitűnő zenei jártasságuk alapján választják ki, tehát a zenekari gyakorlat szempontjából kezdőként. Újabb szempont, amely befolyásolja azokat a belső erőviszonyokat, amelyeknek csupán az eredője válik publikussá, a kész produkciókkal. És van egy olyan szempont, amely sajnos soha, sehol nem kérhető számon, s ez a zeneirodalom ismerete. Nem úgy általában, hanem konkrétan azokra a művekre vonatkozóan, amelyeknek megszólaltatásában az illető muzsikus maga is részt fog venni (amit első alkalommal akkor is bemutatóként él meg, ha történeti műről van szó – neki ugyanis az a premier!). Mert aki távolról érkezik, annak érthetően ismeretlen szólamának a környezete. Neki tehát arra is kell idő, hogy a próbák során térképezze fel hangzó valóságában a partitúrát.

Brahms I. szimfóniájának próbáján kamatozott Kitajenkó és a zenekar korábbi ismeretsége. A dirigens úgy érkezett már az első próbára, hogy tudta, hol vannak azok az érzékeny pontok, amelyekkel részletesen kell foglalkozni. Amikor hallhatóan megváltozott a hangzás (megértették és teljesítették kéréseit a muzsikusok), bízott bennük, és nem állt le „kigyakorolni” egy-egy helyet. Öröm volt követni a hangzás módosulásait. Kitajenko tervszerűen építkezett, nem magyarázkodott, nem esztétizált, hanem mindig konkrét utasításokkal-megjegyzésekkel alakította a helyes arányokat. Az persze megint elképesztő tudást feltételez, hogy valaki egyetlen dinamikai kifejezésre merjen támaszkodni. Mezzoforte, nem több – fordult valamely hangszercsoporthoz, s halljunk csodát, érdemben változott a hangzás. Néha már-már mókásnak tűnt, hogy mennyire a legegyszerűbb olasz zenei szakkifejezésekre támaszkodik (Weiner Leó híres kamaraóráin is gyakori volt a staccato, legato, spiccato emlegetése… ‒ az eredmény pedig világszerte ismert). Mintha ezzel a lecsupaszított gyakorlattal is a pontos-érdemi szólamkotta-olvasásra akarná serkenteni a hangszereseket.

Kitajenko próbamódszerére jellemző, hogy lényegre törő – nem dolgoztatja utolsó percig az együttest, ha úgy érzi, kialakult az a közös szókincs, nyelvértelmezés, amely élményszerű előadáshoz vezethet.

Amikor a szólista, Rudolf Buchbinder megérkezett, úgy tűnt, korrepetitor-segítséget kapott az irányító karmester. Buchbinder versenymű-repertoárjában megkülönböztetett helyet foglalnak el Brahms művei, miközben a zenekar – ebben a felállásban – első alkalommal tűzte műsorára ezt a zongoraversenyt. Csakhamar kiderült, a zongoraművész nem csupán interjúkban-riportokban hangoztatja, hogy versenyművek szólistájaként fontosnak tartja a zenekarral való partnerkapcsolatot (tehát a zenekar ne „kísérjen” alázatosan a háttérben, hanem hasonló személyességgel vegyen részt a mű tolmácsolásában). Néha szinte átvette az irányítást a karmestertől; erős akusztikus kontrollt kívánt olyankor, amikor valamely szólószakaszának a befejezéséhez közeledve szólisztikusan társul hozzá egy-egy zenekari szólista vagy hangszercsoport. Kikövetelte az együttlélegzést, s ezek a rövid mélyfúrások később igencsak hasznosnak bizonyultak. Hasonlóképp, ha a dallamot zenekari hangszer játszotta, s a kíséretet szolgáltatta a zongora, akkor is igényesen ügyelt a megfelelő hangerő- és hangszínarányokra. Profi – mondhatnánk röviden, ha nem tapadna oly sok kétes értékű tapasztalat e kifejezéshez.

A dohai opera épülete

Az igazi élmény természetesen a hangverseny volt, Doha Operaházában (szerencsére már több éve itt tarthatja próbáit is az ország legkiválóbb zenekara – mert van másik, főképp tanárokból alakult szimfonikus zenekar is). A zongoraversenyen aligha lehetett érezni, hogy most játssza először a Katar Filharmonikus Zenekar. És hála Kitajenko fantasztikus lélekjelenlétének, akkor sem történtek problémák, amikor a szólista hirtelen-spontán módon valamit másként játszott, mint a próbán. Voltak meghökkentő nekilendülései, amiket remekül követett a zenekar. Amivel adósunk maradt, az a d-moll zongoraverseny lassú tételének líraisága (talán ez is összefügg előadóművészi pályájával; a sok súlyos feladat között már nem mindig tud rácsodálkozni egyébként megunhatatlan szépségekre). Buchbindert remek kondícióban tartja Beethoven 32 zongoraszonátája összkiadás jellegű sorozatának rendszeres repertoáron tartása – ez az önmagában is rendkívüli szellemi teljesítmény melléktermékként azt (is) eredményezte, hogy megtanult gazdaságosan bánni személyes „jelenlétével” –; az átélés számára mást jelent, mint annak, aki a ritka megnyilatkozási lehetőségeket tekinti ünnepnek. A zárótétel felfokozott légköre kárpótolt a korábbi langyos pillanatokért.

A Brahms-szimfóniában viszonylag lassú tempókat vett Kitajenko – hogy itt is a finálé diadalmaskodjék, ezúttal teljes átéltséggel, megemelt atmoszférában.

A körkép nem lenne teljes, ha elhallgatnám: Katarban (nevezetesen a fővárosában, Dohában) szép számmal élnek magyarok. S közülük nemcsak a muzsikusok járnak hangversenyekre. A hosszabb időt kint töltők örömmel figyelnek fel a magyar szóra, ismeretlenül is beszédbe elegyednek. Így derült ki, hogy stewardessek rendszeresen hallgatják a Qatar Philharmonic Orchestra hangversenyeit (a souk vásári forgatagában felsorolják, igen, legutóbb a Bartókon voltak…), de találkozni sportolóval, edzővel – már akikről a rövid szünetben kiderült a foglalkozásuk. És vannak olyanok, akik egykor Magyarországon tanultak, zenét – velük közös ismerősöket is lehetett találni.

Katarban meggyökeresedett a zenekultúra. Remélhetőleg a zenekar új (állandó) vezetője tovább erősíti majd ezt a tendenciát.

FITTLER KATALIN

Ha egy egyetemi tanár, rektor, az Európai Zeneakadémiák Egyesületének (AEC) elnökségi tagja, a Művészeti Egyetemek Rektori Székének soros elnöke, a kormány egységes komolyzenei koncepciójának kialakításáért és végrehajtásának koordinálásáért felelős kormánybiztos interjúkötetet ír-szerkeszt, akkor könnyű kitalálni, hogy riportalanya nem lehet akárki. Nem is. Marton Éva életpályáját összegzi ez a kötet merített papíron, sok-sok képpel, s ahogy az egy zenetörténészhez illik, gazdag mellékletanyaggal. Ebben megtalálhatjuk Marton Éva kereskedelmi forgalomban levő hivatalos hang- és videofelvételeit – pontosan harminchetet -, az élő operaelőadás- operagála lemezfelvételeinek (tíz volt), az oratórium, szimfonikus zene és kamarazene stúdiófelvételek valamint az élő koncert- és videofelvételek lajstromát – ebből 28 született –, továbbá a koncertekét is szép sorban, harminc oldalon. Az első az 1964-es fellépés volt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola nagytermében – a főiskola hallgatóinak nyilvános Liszt-emlékhangversenye. Itt még Heinrich Éva néven szerepelt az ifjú énekesnő. Az utolsó bejegyzés a 70. születésnap alkalmából rendezett gálakoncert a Magyar Állami Operaházban. Külön fejezet sorolja az operaelőadásokat a szerepeivel hetvenöt oldalon, majd a kitüntetéseket kettőn.

Ez a kötet tehát eleget tesz annak az elvárásnak, amely egy tudományos igényű életmű-feldolgozáshoz illik, mert minden pontos információt megad a szerepekről és a helyszínekről.

Ez a kötet mégsem tudományos munka, hanem egy élvezetes olvasnivaló, ami annak köszönhető, hogy a szerző nem bocsátkozik elemzésekbe, nem értékel, nem kommentál, hanem hagyja, hogy a művésznő maga meséljen. Az interjúvoló kérdései inkább csak arra szolgálnak, hogy előhívjanak helyszínt, történetet, eseményeket, hogy segítsenek megidézni a pályatársak alakját. Az életút – ahogy a hang is – kivételes, a Zeneakadémia elvégzése után Marton Éva az Operaházban debütált, s már ekkor felhívta magára a figyelmet. 1972-ben Christoph von Dohnányi hívására a frankfurti operaházhoz szerződött, ahonnan már módja nyílt arra, hogy bekapcsolódhasson a nemzetközi zenei életbe. Firenze, Bécs, München után 1976-ban volt az első fellépése a Metropoliten színpadán Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című operájában. Ezt követően még kilencvenhárom alkalommal lépett itt fel. Énekelte a Fidéliót, de a Trubadur Leonóráját is, a Lohengrin Elsáját és Ortrudját, a Tannhäuser Erzsébetjét – ebben a szerepben partnere Luciano Pavarotti volt. Zeffirelli rendezte azt a Turandot-előadást 1987-ben, amelynek címszerepét énekelte Placido Domingo (Kalaf) oldalán. Híres szerepe még a Tosca és Richard Strauss Elektrájának címszerepe, amelyet először Bécsben énekelt 1989-ben Claudio Abbado vezényletével. A Kékszakállú herceg Juditjaként is jelentős sikerei voltak nemcsak itthon, külföldön is.

Marton Éva megfordult a világ legjelentősebb operaszínpadain és koncerttermeiben, énekelt világsztárokkal, ebben a kötetben pedig mesél. Felidézi életének fontosabb állomásait, történéseit, találkozásait, mindezt élvezetes könnyedséggel és őszinteséggel.

Ez a kötet azoknak is örömet okoz, akik egy világhírű művésznő élettörténetére, titkaira vágynak, és azoknak is, akik tudományos pontossággal ismerni akarják az életutat.

JÓZSA ÁGNES

A zenetörténetben nyomon követhető, hogyan alakult a zene, konkrétan az egyes műfajok iránti érdeklődés az évszázadok folyamán. Érdekes megfigyelni, ahogyan hirtelen ízlésváltozás következik be, s például a mindig valami mást (habár nagyon hasonlót) elve helyett a kedvenc-ismételgetés jön divatba. Magyarázható a köznyelviséggel, a nüánszokban örömöt lelő érzékenységgel – de ez utóbbi biztosítja azt a kitüntetett figyelmet, amely egyik interpretációt előnyben részesíti a másikkal szemben. Amikor tehát a „mit” kérdése immár háttérbe szorul (hiszen a hallgató ismeri a művet, előre tudja a folytatást), s a „hogyan” válik elsődleges szemponttá.

Még ilyen madártávlatú elképzeléssel is alig rendelkezünk azonban arról, hogy milyen olvasmányok örvendenek közkedveltségnek. Vagy általánosabban: adott korban milyen műfajok/tematika iránti érdeklődéssel lehet számolni. Ráadásul, a média jóvoltából, a különböző források által elérhető élmény- és ismeretanyag megszerzésének lehetőségével az olvasás mint tevékenység igencsak háttérbe szorult. Hangkulisszák kínálnak hallgatnivalót (pontosabban zsongítják a hallást) lépten-nyomon, míg a próza csakúgy kiköveteli a rá szánandó időt, mint az érdeklődésből, teljes figyelemmel hallgatandó muzsika. Pontosabban zeneművek.

Mit olvasunk? Olyan érdeklődéskiváltó irodalmat, amelynek a beszerzése örömteli feladat (legyen bár idő- és pénzigényes), vagy ami könnyen hozzáférhető (könyvtárban a könyvtárlátogatónak, s könyvespolcon annak, aki anakronisztikusan hódol a könyvgyűjtés szenvedélyének). De hogy honnan jön az ötlet – jön-e egyáltalán –, az szinte kiszámíthatatlan. Vajon hányan kapnak gusztust irodalomtörténeti értékeink egyikére-másikára?

Egyrészt, van a bőség zavara, másrészt pedig az ötlettelenségé. Ez utóbbin segítenek a hangoskönyvek, amelyek fogyasztásra készen kínálnak irodalmi élményt, színész-előadók közvetítésével. Nemcsak az olvasáshoz nem szokottak számára jelent többlet-élményt a prózai hallgatnivaló!

Mesét hallgatni jó, és ízes tálalásban bármilyen fajsúlyú irodalom gyönyörködtető tud lenni. Eme meggondolások hívhatták életre a Hungaroton új Hangoskönyveit.

hangoskonyvek3

Molnár Piroska Illyés Gyula 77 magyar népmeséjéből mond el kettőt (A kis gömböc, Az égigérő fa), s a hallgató, lett légyen idős vagy fiatal, feledi az idő múlását, átadja magát a történeteknek. Igaz, közben lehet tevékenykedni is valamit, valami mechanikusat, s akkor kétszeresen hasznosítható az idő. Tegyük hozzá: ellentétben a háttérzenével, a szöveges hallgatnivaló automatikusan előtérbe tolakodik, leköti a figyelmet. Az ismerős történetnél az elmondás mikéntje válik érdekessé, kevésbé ismerősnél pedig ott van a találgatás lehetősége, a kínálkozó variánsokban való gyönyörködésé. (HCD 14345)

Mácsai Pál Karinthy Frigyes hét novellája iránt kelti fel az érdeklődést (Az eskü, Hasműtét, A cirkusz, Lógok a szeren, Találkozás egy fiatalemberrel, Barabbás, Üzenet a palackban). Itt számolhatunk azzal, hogy e programon belül egymás tőszomszédságába kerül ismeretlen és ismerős. De akárhogyan is legyen, az irodalom vonzáskörébe kerül a hallgató. A történetek, mondhatni példázatok időnként torokszorítóak, de mindig adnak olyasfajta élményt, amelyet szokás volt katarzisként emlegetni, amikor az írásművek személyiségformáló erejét értéknek tekintették. És a novellák hallgatásakor társművészeti élmények villanhatnak fel. A Barabbás egyfelvonásos komponálására ihlette Vajda Jánost, a Találkozás egy fiatalemberrel pedig a XX. század végi elektroakusztikus zeneszerzés egyik értékes darabját hívta életre, Láng István azonos című kompozícióját, amelynek elsődleges terjesztője – előadói apparátusából adódóan – úgyszintén a hangfelvétel lehetne (akár CD-n, akár rádiófelvétel sugárzásaként). (HCD 14348)

Krúdyt olvasni – kevés eredménnyel járna a közvéleménykutató, ha konkrét olvasmányélményekre kérdezne rá „az utca emberénél”. Kulka Jánosnak köszönhetően, aki a Hangoskönyv-sorozatban két novellát olvas fel (Madame Louise délutánjai, Utolsó szivar az Arabs Szürkénél), talán lekerül a könyvespolcokról néhány novelláskötet, hiszen az atmoszférateremtő előadás egy rég letűnt, ám korántsem érdektelen világba enged bepillantást. Nem kevésbé egzotikus egy ilyen időutazás, mint a televíziós szappanoperák távoli tájakon játszódó történetei, s közben, szinte észrevétlenül feltárulnak előttünk emberi jellemvonások, érzés- és gondolatvilágok – ismeretlen ismerősökre tehetünk szert, olyanokra, akik iránt a továbbiakban semmiféle elkötelezettséggel nem rendelkezünk. Empátiaképző anélkül, hogy sérüléseket szerezhetnénk. (HCD 14346)

Villanások a kimeríthetetlenül gazdag magyar irodalomból. Nemcsak fogyasztásra kész állapotban (hiszen ez a nyomtatott irodalomról is elmondható), hanem kiporciózva, egyszersmind lehetővé téve a kisebb adagokban való fogyasztást csakúgy, mint a – korlátlan – ismétlést.

A 2014 őszén készült stúdiófelvételek vélhetőleg korlátlan ideig megőrzik a szavatosságukat. De hatásukat csak akkor tudják kifejteni, ha működésbe léphetnek, ha vizsgázhatnak a gyakorlatban. S a folytatásra is vélhetőleg az érdeklődés mértékének függvényében kerülhet sor. Merthogy a terjesztéshez az értéknek áruvá kell válnia…

FITTLER KATALIN

Csalogató a cím. Ügyes. Egyszerre szólít meg két közönségréteget. Az „ezredfordulós” nemzedékek, az úgynevezett Y és Z generációk számára mindennapos fogalom a spam. A kéretlen elektronikus üzenet emlegetése azt sejteti, hogy valamilyen korszerű témával rukkolnak elő. Míg az idősebbek közül számosaknak afféle hívószó lehet az operett. S ha valakinek mégsem volna gusztusa az andalító dallamvilágú műfajra, azt megnyugtatja a szórólap grafikáján feltűnő „nem operett” felirat. Annyi vehető biztosra, hogy muzsika szól a Spam Operettben. Márpedig – tetszik, nem tetszik – eleve népszerűbbek a zenés játékok, mint a prózai színművek.

A remekművek hangzatos címek nélkül is boldogulnak persze. A fércmunkákon pedig nem segít semmilyen tetszetős cégér. Biztosabb garanciának látszhat, ha olyan színház tűz műsorára egy opuszt, amelyik következetesen törekszik az értékre, kerüli a bulvártermékeket, a kommerszet. S a Radnóti Színház ilyen. Repertoárján nagyritkán bukkannak fel zenés vígjátékok. (Szinte „fehér holló” volt az 1997-es Anconai szerelmesek.) Mert ezek inkább hordoznak magukban minőségi kockázatot, mint az ambiciózusabb drámák. Országszerte adnak el semmirevaló irományokat zenés körítéssel. Inkább az alternatív mezőnyben érzik szükségét annak, hogy a szövegkönyveknek meglegyen a gondolati magvuk is. De a művészszínházak is meg-megpróbálják kielégíteni a nagyérdemű igényét a zenés szórakoztatásra.

Csomós Mari

Így születhetett itt, a Radnótiban a tavalyelőtti Mozgófénykép is, amelyben hajdani filmcsillagjaink mögé Nényei Pál sötétebb történelmi hátteret festett. De nem ért meg esztendőnyit sem az előadás, amelynek zenéjét Dinyés Dániel szerezte, dalszövegeit Hajós András verselte. Kettejük újra bizalmat kapott a Spam Operetthez, amelytől bizonyára hosszabb szériát remél a színház, már-már a küszöbén az igazgatóváltásnak. Ezúttal a drámaíróként sikeres Tasnádi Istvánt kérték fel a textusra, akinek munkái nemcsak társadalmi érzékenységét tükrözik, de életrevaló hajlamát is arra, hogy „trendi” köntösben tegye vonzóvá mondandóját. Némi balsejtelemmel látni, hogy a színlapon csupán librettószerzőként tüntetik fel. Mintha nem is kellene várnunk a zene kiszolgálásánál nagyobbra törő, önmagáért is helyt álló művet. De még el lehet hessenteni az előérzetet azzal, hátha csak az operett műfajhoz alkalmazkodott a megnevezése. Ahogy a szereplőket is iparkodtak felcimkézni, üggyel-bajjal besorolni az onnan ismerős szerepkörökbe.

Cseppet sem operett-stílusban hangzik fel a „nyitány”. A pici színpadon néhány szereplő kezeslábasba, afféle vírusfertőzés elleni védőruhába bújtatva táncol. A spameket személyesítik meg Juronics Tamás kényszerűen „kisformátumú”, de leleményes koreográfiájában. Kisvártatva vérmes reményeink támadnak, hogy tartalmas színmű bontakozhat ki a zenés burokból, mert olyan emberekkel ismertet meg az első jelenet, akiknek a sorsában megsejteni a drámát is. Középkorúak, de nem jutottak egyről a kettőre. Az eladónő, Honti Anikó egy ábécében – CBA-ban – pergeti szürke mindennapjait. Magányos életét egyszercsak felbolydítja egy váratlan e-mail, amelynek küldője egy volt taszári békefenntartó katona, bizonyos Harry, aki pár évtizede romantikus érzelmet keltett benne, s aki most különös segítséget kér hadizsákmányul szerzett dollármilliók kijuttatásához az iraki rejtekhelyről. Egyelőre szinte mellékesnek tetszik, milyen képtelen akcióra kapacitálják. Annál inkább lebilincselő, amilyennek jellemzi a társtalan nőt Kováts Adél. Első tekintetre egyszerű jelenség, aki szerénységével kendőzi azt a szépséget, amely a lelkéből is ered. Óvatosan zárkózott természet, amelyből a rendhagyó szituáció kibontja a határozottságát, az eltökéltségét, a merészségét. Az elvált és elbocsátott angol tanár, Tóth Tibor fordítja le az ominózus üzenetet, amelyet levélszemétnek tekint rendíthetetlen szkepticizmussal, de a munkanélkülinek becses javadalmazásért mégiscsak vállalja a tolmács későbbi feladatát is. Hiteles az a portré, amellyel Schneider Zoltán ábrázolja a szétesett egzisztenciájú, alkoholba menekülő férfit, megmutatja a jószándékát, a tisztességét, az emberségét is.

Rétfalvi Tamás, Adorjáni Bálint és Szávai Viktória (fotók: Dömölky Dániel)

Szívesen követnénk tovább előadáshossziglan mindkettőjük útját. Pontosabban szólva: az irreális kalandok helyett szívesebben látnánk valós helyzetekben. A színlap magyarázza, hogy „P. Howard hatása alatt” fogant az írásmű, amely mindinkább elrugaszkodik a realitástól. Mígnem a fináléra az érett korú pár delfinháton emelkedik egy távoli csillag kínálta boldogságba. Szerelmes „happy endjük” eléggé váratlan. Jóllehet beutazták együtt a fél Közel-Keletet, mégsem jutott idejük – színpadi alkalmuk, szövegük – gyengéd érzelmeik születésének lélektani állomásaira. A dráma műfajában a jellemekből, a cselekvésekből kell a fordulatoknak következniük, míg ebben a librettóban voltaképp egy cecelégynek köszönhető az egymásra találás. Ha a rovar csípésétől Anikó nem esne ágynak, akkor Tibor sem próbálná Harrynek adva ki magát vigasztalni leánykéréssel, s a visszautasításból nem derülne ki, hogy a nő már nem is a katonához, hanem a tanárhoz vonzódik.

A baj ott kezdődik, ahol a kalandok sora. Annakelőtte valóságos karakterek örvendeztetnek meg. Az öregasszony, aki vénülő kutyájának harminc deka nyesedéket vesz a közértben. A röpke jelenetben Csomós Mari egy kuporgató élet pillanatképét mutatja fel. A köznapokból ismerős az üzlet „sortiment managere” is, aki csekélyke hatalmát a filléres vásárlók sanyargatására használja. A lelketlen, fölényes, sunyi, haszonleső fickó szinte tenyérbemászó Adorjáni Bálint alakításában. Még a kifutófiú véznácska szerepében is sikerül Rétfalvi Tamásnak ráismertetni az olyanokra, akik „csicska melót” végeznek, de sült galambra áhítoznak. Mielőtt a „kincskeresők” repülőre szállnának, még feltűnnek olyan személyek, akik világunkba jól illenének. Bár valószínűtlen küldetéssel utazik a vidékfejlesztési államtitkárság képviseletében Kecskeméti Károly, sosem vetkezi le a lojális hivatalnok vakbuzgó igyekezetét Gazsó György megformálásában. Az utazókhoz csatlakozik Varga Vivien is, aki az apai láthatásról megszöktetett fiát kereső, elvált asszonyként mutatkozik be, holott valójában titkos megbízatást teljesít mint a Nemzeti Védelmi Szolgálat főhadnagya. Szinte lehetetlen hús-vér embert formálnia belőle Szávai Viktóriának, hiszen mielőtt önazonos lehetne ez a nő, hol megrabolt, aggódó anyaként, hol csábító szépasszonyként kell viselkednie, valódi énjének jelét sem adva nemcsak útitársai előtt, de sajnos, előttünk, a nézők előtt sem. Meglehet, a bájait inkább azért veti be a tisztviselőnél, mert kicsempészendő dúsított urániumot gyanít annak csuklóhoz bilincselt aktatáskájában. De mintha csak azért boronálná össze kettejüket a darab, mert a táncoskomikust és a szubrettet is össze szokták hozni, noha fényévnyi távolságra esnek az operettes, egymásnak szoros partnereiként működő karakterektől.

A „pszichológiai realizmust” mindinkább hátra hagyják, ahogyan a vén kontinenstől távolodnak. Végképpen stílust vált a színjáték, amit nem is veszünk zokon azon nyomban. Mert az útra kelők sürgölődése a tranzitban, csoportos vesződésük a csomagjaikkal, nehézkes elhelyezkedésük a szűk utastérben, zötykölődésük a viszontagságos repüléstől valóban megnevetettnek Rudolf Péter rendezése s alighanem megint Juronics Tamás jóvoltából. A legmulatságosabb a fedélzeten mégis a stewardess és a pilóta jelenése, akiket szinte transzvesztitaként egyazon alakká gyúrt a mozgásában is virtuóz Pál András. Még a bonyodalmas kocsiúton is meglepnek hasonlóképp mókás pillanatokkal, de azután egyre kevésbé derítenek fel. S egyre könnyebb levonni a következtetést, hogy a paródia – mert amit látni, sosem közelíti meg egy komédia szintjét – csupán pár-perces műfaj. Minél hosszabbra nyúlnak az egyes szituációk a bazárban, az oázisban, a csordakútnál, annál nyögvenyelősebbnek tetszenek. Hiába szurkálnak honi abszurditásaink felé a dialógusok. Hiába monológértékű az a bizarr költőiségű dalszöveg, amelyben madárjósnő groteszk jövendölése hangzik fel. Az előadás második részének zömét kitevő, az ősmegyerek fennmaradt leszármazottai között játszódó szcéna szellemi muníciója végképp kevés. Legföljebb azoknak elégséges, akiknek nagyon is a bögyében vannak a „hagyományőrzők”, ha úgy tetszik: a „megyerkedők”. Már első tekintetre nyilvánvaló a hajdani nagyságra áhítozó szórványmegyerség anakronizmusa, a jelenetet nincs mivel tovább megtölteni, csak nyújtani lehet, mint a rétestésztát.

A Spam Operettnél „volt jobb” – Tasnádi István pályáján is. De nívós társulat vitte színre tisztes rendezésben. Jobbára ízléses a látvány, időnként még szellemes is. Egyre túlzóbb persze, ahogy elszabadulnak az írói fantazmagóriák. Amit szívesen mellőznénk belőle – például a szirupos „mennybemenetel” színpadképét –, az nyilván kötelező leckéje volt a tervező Balla Ildikónak.

Természetesen nagyban felelős a produkció milyenségéért a zene. A klasszikus operetthez szinte semmi köze Dinyés Dániel szerzeményeinek. Van itt tangó és boogie-woogie. A régen kedvelt, émelygős táncdalokat idézik az érzelmesebb számok. A maguk korában és környezetében ezek „egyenesben” is elmennének. A jelen közönségnek viszont azok nyújtanak valamilyen többletet, amelyek nemcsak jól ismert sablonokat követnek. Amire példa az a felszabadultabban komponált „intermezzo”, amely a turbulenciába keveredő repülőgépet kíséri. Itt lehet tetten érni, milyen zene iránt is táplálna vonzalmat a szerző, ha nem tekintené elsőbbrendű feladatának, hogy idegen stílusokat másoljon, karikírozzon „vegyes ízelítőben”. Ekkor a Dinyés Dánielhez (zongora) csatlakozó, a jazzben és a klezmerben járatos, kiváló zenészek – Dennert Árpád (szaxofon), Ducsai Szabolcs (trombita), Gazda Bence (hegedű), Végh Balázs (dob) – úgy muzsikálnak, mintha csak improvizálnának. Végtére mindegy, hogy a Spam Operett operett-e vagy musical, vagy valami más – akkor emelkedne ki jelentősen a zenés játékok átlagos kínálatából, ha mindvégig az eredetiség, egy alkotói egyéniség összetéveszthetetlen jegyeit mutatná. Magasabbra kellett volna tenni a lécet.

BOGÁCSI ERZSÉBET  

„Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!

Ó, jaj, az út lélektől lélekig!

Küldözzük a szem csüggedt sugarát,

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!”

(Tóth Árpád)

Ónodi Eszter, Borbély Alexandra, Szirtes Ági és Rezes Judit (fotó: Dömölky Dániel)

Kortársunk, Joël Pommerat, az immár harmadik évtizede sikeres francia színházi ember aligha ismeri Tóth Árpád 1923-ban írott sorait, de igencsak ismeri, mi több, vicsorgó kíváncsisággal járja be az emberi kapcsolatok huzatos folyosóit. Meg persze, némi örömmel is, mert színészeivel együtt, akikkel az évente létrehozandó darabok sorában A két Korea újraegyesítése című, finoman szürreális „darabot” megalkotta, valamiképp szinte győztesnek tudhatja magát. Mert megélve és túlélve az egyes sarkokon adódó életképeket, nagyító üvegen át, vagy épp messzelátó segítségével figyelve azt a delikát horrort, amit azok a megoldhatatlan élethelyzetek jelentenek, amikből egyszerűen nincs kijárat, jelentős erővel képes megjeleníteni a hétköznapi létezés bizarr pillanatait. 

Az a zúzmarás humor, ami a Timkovits Dorottya által fordított szövegajánlatot jellemzi, csöppet sem idegen a Katona társulatától s a rendező Máté Gábortól. Meg is fűszerezték a jeleneteket a próbák során született improvizációkkal, honosítva a dialógusokat, s félreérthetetlenné téve, hogy mindaz, amit hitetlenkedve nézünk és látunk, ránk is vonatkozik.

Darabról persze szó sincs, színházról viszont annál inkább. Majd’ két tucat, hosszabb-rövidebb jelenet követi egymást egy zárás előtti cirkuszt vagy inkább vidámparkot idéző üres térben, melyet időnként piros villanyégők fűzére keretez, s melynek meghatározó téreleme középen egy hosszúra nyújtott, sok üléses, felhőkék kanapé – díszlet: Cziegler Balázs. Ez a bútor-limuzin hordja az összes szereplőt, akik Füzér Anni aggodalmasan divatkövető vagy esendően egyéni megoldású jelmezeiben jönnek a semmiből, s tűnnek a semmibe. Egy-egy figura megjelenéskor úgy feszít, mintha egy divatbemutató pástján vonulna, de pár pillanat, s mozgása átvált valami szakadék széli haláltánc bicegésébe – koreográfus: Bodor Johanna. Különösen szívszorító a vörös villanybogyókkal teli, fekete ég alatt egymást taszigáló életre-halálra ítéltek zárótánca. Fehér talpú, fekete tornacipőben csoszog mindenki. Kreppapír szerű, fehér tüll munkaszoknyában tapodják a földet a nők, s elszabott zakókban, fura nadrágokban gépiesen huzigálják vállukat a férfiak.

De a fenti záróképig – igénybe véve nézőt és színészt – lélegzetelállító, abszurditásba hajló jelenetek követik egymást. Török Tamara dramaturg s az egész csapat pompásan ráérzett arra a színházművészetben igen ritka dramaturgiai illuzionizmusra, aminek csak a képzőművészetben, Piranesi fantasztikus képein, Escher és Orosz István ragyogó, több nézőpontot igénylő rajzain találni érzéki párját. Lélektanilag a jelenetek mindegyike leírható lenne valamiféle mérgezettségi vagy hiányállapot példájaként is. Aztán van olyan is, ami így sem érthető ugyan, de az a rémisztő, hogy elképzelhető. Magyarázgatni lehetséges, megoldani lehetetlen egy-egy helyzetet. Megpördül, átfordul a jelenet, s míg értelmező nézőpontot keres a néző, maga is érzi, hogy megbillen a zsöllye alatta.

Látunk klasszikus kabarétréfából kinövő szatírát, amikor a nővér – Fullajtár Andrea – esküvője alkalmával érzi szükségesnek a húg – Ónodi Eszter –, hogy eljárjon saját boldogsága érdekében, míg rá nem jön a család minden hölgytagja, hogy tulajdonképpen őneki is volt flörtje a völegénnyel – Nagy Ervin –, aki emlékezvén csak azt tudja mondani: „Aznap épp nagyon szarul voltam.” De van itt abszurd bohózat, film- és drámaparódia, nevelésügyi krimi a pedofilgyanús tanár – Keresztes Tamás – esetével, és vacogtató thriller a maguknak pszichológusi segítséggel gyereket hazudó, s a képzelt kicsihez bébiszittert – Fullajtár Andrea – hívó házaspárról. Szirtes Áginak van egy hangja, ami olyan érzetet kelt, mintha száraz vásznat hasgatnának. Ezt veszi elő, amikor a másra figyelő ügyvéd (Rezes Judit) kanapéján ülve, előadáskezdéskor megingathatatlanul kijelenti, hogy elválik, mert semmi baj nincs ugyan, csak a szerelem hiányzik – de már kezdettől fogva – hosszú házasságából. Borbély Alexandra meg épp azért hagyja ott párját, mert „a szerelem nem elég”. Ugyanő később hivatásos örömlányként kap egy mélyütést, amikor pap szeretője, kit évek óta ingyen tesz boldoggá, bejelenti, hogy más nőt talált magának. Csodálatos színészi pillanatok adódnak méltatlanul gaz emberi helyzetek ábrázolása során. Ilyen például az utcai kurva – Rezes Judit – kínálkozása és a kisstílű járókelő – Ötvös András – parádés alkudozása. Fájdalmas és felejthetetlen a férj – Kulka János – és az emlékezetét vesztett feleség – Szirtes Ági – jelenete. 

Kulka János, Ötvös András és Keresztes Tamás (fotó: Dömölky Dániel)

A két Korea újraegyesítése mindössze egyetlen alkalommal kerül szóba, amikor az egyik beszélgetés során a lehetetlennel példálóznak. Ez a tény épp hogy csak belöki a kevéssé szerencsés címet a helyére, de ezen már aligha lehet változtatni. Sokat emel a magyar produkción Domenico Modugno hajdan fél országunkat beborító slágere, a La Lontananza (A távollét), ami Szécsi Pál hangján vált az életünk részévé. Észre sem vettük, milyen elképesztő dolgokat adott az énekes szájába Vándor Kálmán sportszakíró és műfordító, aki az olasz tévés hölgy, Enrica Bonaccorti szövegét magyarra ültette át. Most van annak itt az ideje, hogy fejünkhöz kapjunk, észre véve, hogy miket is dúdoltunk magunknak, fél öntudatlanul. (A szöveget nem idézem, ki-ki épp annyira emlékezhet rá, amennyire őt megérintette, ifjaknak ízelítőül meg elég a bemondás kezdő sora: „viharként tombol már a messzi távol”. Sapienti sat.) A Katona előadásában többször fölhangzik a dal összekötő és háttérzeneként, még Sáry László, a zeneszerző is elharmonikázza.

Hanem ketten el is éneklik, s mind a két énekszám a produkció csúcseseményeként említhető. Kulka János valamikor a képzeletbeli szünet előtt jelenik meg vörösen csillogó szaténselyem zakóban, varieté vagy inkább cirkuszi betétszámként, kígyózva, édelegve, kinyújtott karokkal és áradón adva a közönségnek mindent, ahogy azt kell, a futófények alatt. Mindenki nyújtózhat, elengedheti magát, Kulka énekel, zeng az ég is, és teljesen mindegy, hogy miről van szó – élünk. Aztán egyszer csak sorra kerül egy vidéki hakni magát és hangnemét alig találó szereplője, Nagy Ervin. Amit a vidéki Magyarországról, a kitaszítottságról, a reménytelenségről, esélytelenségről és a teljes kilátástalanságról el lehet énekelni, azt Nagy Ervin itt elénekli. Bízón próbálva tekinteni a jövőbe. Hátborzongató látlelet – csoda, hogy még élünk.       

Joël Pommerat 2004 óta minden évben készít egy darabot szeretett színészeinek és színészeivel. Ez a mostani, mint már szó volt róla, legjobb indulattal sem nevezhető darabnak, pláne nem drámának. De előadásának sikere kiváló példa arra, hogy a színházhoz nem feltétlenül szükséges biztonságos cselekmény, elég egy-egy jól elkapott helyzet, ha van színész, aki bevilágítja azt. A Katona színpadán pedig van színész. Sőt, Máté Gábor személyében olyan rendező is van, aki képes a széttartó jelenetsorokat olyan módon helyezni egymásra, hogy a végén, túl a rémület és a röhögés pillanatain, s legnagyobb meglepetésünkre, megszülessen bennünk a minden élőt megillető, békéltető részvét.

GABNAI KATALIN