Különleges tér-időjátékra kínált alkalmat az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál, amennyiben ezúttal nemcsak az egyidejűleg megrendezett programok közül kellett választani a kulturális élményekben dőzsölni kívánónak, hanem további – a választást korántsem egyszerűsítő – szempontot jelentettek a helyszínek. Mert az újdonság térre (a rendezvények helyszínére) és időre (azaz a művek keletkezési idejére, stílusára) egyaránt vonatkozott.

Régi tanulság, hogy a fesztiválkínálat érdekességei a legkülönbözőbb szempontokból minősülnek annak. Néha az egyszeriség a vonzó (csak itt és most látható produkcióról van szó), máskor a koprodukciós kínálat önmagában tűnik ritkaságértékűnek. Fesztiválok alkalmával mindenki felszabadultabban válogat – nem „biztosra megy”, hanem szívesen kísérletezik, ellátogat számára többé-kevésbé ismeretlen műfajok, stílusok területére. És ez, valljuk meg, népművelés-jellegű többlet. Mert önként vállalkozik „nyitásra” az a koncertlátogató, aki egyébként szigorúan a kialakult érdeklődési körén belül szokott szemezgetni a kínálatból.

A fesztivál-légkör, immár hagyományosan, felszabadult érdeklődésre teremt lehetőséget. Amikor kevésbé mérlegel az is, aki máskor gondosan beosztja a művelődésre-szórakozásra jutó keretét. És ennek köszönhetően, szinte spontán módon jut többlettanulságokhoz és/vagy meglepetésélményekhez az érdeklődő.

Néhány megosztható élményforgács következik, amelyek egyikének kiválasztását sem bánta meg az érdeklődő.

Törékeny – M Stúdió, Sepsiszentgyörgy (fotó: Henning János)

A Kocsis Zoltán vezényelte Nemzeti Filharmonikusok szólistája a fesztivál nyitókoncertjén a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a Budapesten nem először (s remélhetőleg nem is utoljára) fellépő zongoristafenomén, Gyenyisz Macujev volt. „Szibériai medve” ide vagy oda, elképesztő zongorázást hallhattunk. Tombolt a közönség, hiszen szeme előtt, füle hallatára haladta meg a hangszer lehetőségeivel kapcsolatos általános elképzeléseket Macujev játéka. Erejét a fáradhatatlanságban, a problémát nem ismerő technikai perfekcióban csodálhattuk meg, legyen szó grandiózus hangerőről vagy már-már követhetetlen gyorsaságról – de legalább ennyire bámulatra méltó, hogy ugyanő elképesztően gyengéd-bensőséges hangzásvilágot is képes életre kelteni. Macujev tehát egyúttal a szélsőségek embere is. Zenei világának tágasságáról egyik ráadásával, magával ragadó jazz-improvizációval győzte meg hallgatóságát.

Ugyanez a pódium operaszínpaddá alakult, amikor a fesztivál záróeseményeinek egyikeként a nápolyi San Carlo Színház vendégjátékán koncertszerű előadásban hallhattuk Verdi Luisa Miller című operáját. A koncertszerűség azonban nem jelentett oratorikus statikusságot, kiváltképp, mivel mindig az aktuális szereplők tartózkodtak csak a színen, ráadásul, minimális gesztusokkal, odafordulásokkal (tehát stilizált játékkal) mindig egyértelművé tették a színpadot, követhetővé az utókor által többé-kevésbé sematikusnak tekintett bonyodalmak során érvényesülő cselekményt. A Luisa Millert a közelmúltban az Erkel Színházban is láthatták az operakedvelők, más előadógárdával – nekik további (immár fesztivál-kereteken kívül eső) tanulsággal szolgálhatott az összehasonlítás. Sztárként a címszereplő Elena Mosuc jelentette a húzóerőt, de az operakedvelők számára ismerősen csengett a tenor Luciano Ganci neve is, akit már korábban is lelkesen ünnepelt budapesti hallgatósága. Ezúttal sem tévesztette hatását az ellenállhatatlan „olasz” voce, és a színpadhoz közel ülőknek külön örömöt jelentett a mimikailag is árnyalt produkció. Ily módon is bebizonyosodott, hogy a szerepkidolgozás minősége és alapossága független kell legyen a színrevitel körülményeitől (hasonló tapasztalatok szerezhetők a stúdiófelvételeknél – néha nem az akusztikai körülmények, hanem a szerepátélés hiányosságainak számlájára írandó a steril, kevéssé élő tónus). 

Operaszínpaddá alakult a koncertterem április 18-án is, amikor barokk opera került színre az Armonia Atenea Zenekar közreműködésével, George Petrou vezényletével. Versailles után, Bécs előtt láthatta itt a közönség Hasse Siroe Perzsia királya című operáját, a címszerepet éneklő kontratenor, Max Emanuel Cencic koncepciója alapján. Ez annyit jelent, hogy az énekes vállalta a rendezés munkáját e „félig szcenírozott” előadásban. Az idézőjel többszörösen is indokolt, hiszen e meghatározás ellen szinte általános a szakmai tiltakozás, ráadásul ezúttal elsősorban a vetített háttér (video: Étienne Guiol) olyan keretet biztosított az énekesek által előadott történetnek, amely semmiféle hiányérzetet nem hagyott a közönségben. De ebben az esetben a látvány szinte csak a „hab a tortán” szerepet töltötte be, hiszen olyan remek énekesprodukciókat hallhattunk, amelyek alapján ki-ki megtapasztalhatta a barokk operák sajátosságait. Fogalmat alkothattunk arról is, hogy az alkotók és az előadók között fennálló hatások és kölcsönhatások eredményeképp születtek az énekesek technikai tudását megcsillogtató, briliáns áriák (Cencic mellett főképp Julia Lezsnyeva teljesítményét értékelte a publikum). És Hasse invencióját dicséri, hogy a többszörös visszatérések ellenére egy pillanatra sem untuk a muzsikát, sőt, az újrahallhatás lehetősége mindannyiszor örömforrást jelentett. Kiváltképp, mivel ilyenkor nem az dominált, hogy leállna a cselekmény, hanem épp ellenkezőleg, az ismétlés által szinte fokozódónak éreztük az adott áriában kifejezett indulatokat. Kétségkívül hosszú volt a műsor, de beszédesen minősíti a tény, hogy a szünetekben gazdára talált megannyi CD és DVD tulajdonosai közül sokan megvárták a szinte éjfélbe nyúló dedikálást. Az autogram manapság nem „divat” – leginkább egy-egy lelkesítő élmény hatására tör ily módon is utat a hallgatóság lelkesedése. Amikor a színpadon megcsodált művészeket „civilben”, közelről is látni akarják, esetleg szavakba öntve a hála és köszönet érzését.

A Vigadó ismét új helyszínnek számít a hazai közönség számára, nem véletlen, hogy – idősebbeknél nosztalgikus – varázsa akár programtól függetlenül is érdeklődésre méltó szempontnak bizonyult. Örömmel regisztrálhattuk, hogy vezető vidéki zenekaraink közül is több lehetőséget kapott a megmutatkozásra fesztiválkeretekben – a Vigadóban a Szegedi Szimfonikusok játszották a Magyar Művészeti Akadémia zeneszerzőinek olyan opusait, amelyek valamiképp Csontváry Kosztka Tivadar műveihez kapcsolódnak. A Győri Filharmonikusoknak még szokatlanabb helyszín jutott, a Bálna előadóterme, amely akusztikailag korántsem bizonyult inspiráló környezetnek a rendkívül vegyes műsorhoz. De akiket érdekelt Fekete Gyula zongoraversenye, a Kínában már bemutatott A vörös szoba álma magyarországi bemutatója, felkeresték kulturális életünknek ezt a legújabb (még „tesztelés alatt álló”) helyszínét. A sepsiszentgyörgyi M Stúdió előadása, a Törékeny közönsége mindenesetre tanúsíthatja, hogy az egy szintben lévő nézőtér leginkább olyan vizuális produkciókhoz alkalmas, amelyek aktívan kihasználják a rendelkezésre álló magasságot is.

Egy speciális játéktér is szerepelt az idei BTF kínálatában: a Kolibri Fészek, ahol délutáni előadáson 3‒6 éves közönségnek javasolt műsort mutatott be Novák János társulata. Gesztus a fesztivál szervezői részéről ez, s nem több, hiszen érdeklődő tömeg aligha férne a kis terembe. A magyar nyelvű meseelőadás (nem derült ki, kinek a fordításában hallhattuk Axel Hacke művét) véleményem szerint a kisiskolások számára is tanulságos lenne. A medve, akit Vasárnapnak hívtak olyan történet, amely gyermeknyelven komoly-tartalmas mondanivalót hordoz, élvezetes előadásban. Színvonalát tekintve az előadás méltán kapott helyet a fesztiválprodukciók között, de ettől a gesztustól még nem került „helyére” a Kolibri-műhely. Olyan gyermekműsor ez, amelyet érdemes lenne eljuttatni országszerte (sőt, országhatárokon túli magyarlakta területekre is). 

A Budapesti Tavaszi Fesztiválról mindenkinek elsősorban auditív (illetve audio-vizuális) kínálat jut az eszébe. Ezúttal a Ludwig Múzeumnak köszönhetően maradandó megörökítés jutott annak a tárlatnak, amely a zseniális operatőr, Zsigmond Vilmos fotóiból (és filmrészletekből) adott gazdag ízelítőt. Az életmű-kiállítás értékű, még a fesztivált követően is látogatható tárlattal egy időben (amelynek megnyitója a BTF első rendezvénye volt) szép kiállítású album jelent meg. Anyagának jelentős része fekete-fehér (Zsigmond Vilmos több fantáziát látott a különleges pillanatok ily módon való megragadásában), ami egyúttal látni is tanítja a nézőt – akit aztán ámulatba ejthet a színes felvételek egzotikus színvilága.

Néhány csepp az események tengeréből – kedvcsinálónak a következő Tavaszi Fesztiválig.

FITTLER KATALIN

Elfogult vagyok a szabadkai Gyermekszínházi Fesztivállal. Szeretek idejárni, szeretem a várost, szeretem a találkozó szervezőit, mindig szívélyes munkatársait és az évről évre visszatérő hazai és külföldi vendégeket. Szeretem, hogy ez a rendezvény egyszerre próbál nagystílűnek látszani és családias lenni. Szeretem az elszántságukat, hogy a legnehezebb körülmények között is állják a sarat. Amikor már-már úgy néz ki, hogy megfelelő anyagi támogatás híján elmarad, akkor is addig ügyeskednek, rimánkodnak, talpalnak, érvelnek, szervezkednek, míg végül mégiscsak összejön.

Mindez persze az én magánügyem. Hogy mégis ezzel kezdem a beszámolómat, annak az az oka, hogy igyekszem türtőztetni magam, és fékezni az indulataimat. A 2015-ös fesztivál ugyanis minden eddiginél gyengébb volt. Azért kell írnom róla, mert az előzetes hírek szerint az idén Magyarország állt a rendezvény fókuszában. Ez ugyan a korábbi tapasztalatok szerint nem jelent többet, mint hogy egy-két reprezentatív előadás mellett kiállítást rendeznek a magyar bábjáték történetéből, vetítéseket tartanak az animációs filmstúdiók alkotásaiból, és szemináriumon elemzik a magyarországi bábjátszás jelenlegi helyzetét. Így volt ez akkor is, amikor Bulgária, Horvátország, Oroszország, Szlovákia, Románia, Lengyelország, Szerbia, vagy – tavaly – Szlovénia bábművészete volt az események középpontjában. Amúgy sem panaszkodhatunk, hazánk immár másodszor kap ilyen megtisztelő és megkülönböztetett figyelmet. Megbecsülésünk jele az is, hogy eddig négy alkalommal nyertük el a fesztivál nagydíját: még a kezdetek kezdetén, 1997-ben a Budapest Bábszínház muzeális értékű, 1965 óta folyamatosan műsoron tartott Petruskája, 2004-ben a kecskeméti Ciróka Árnyak színháza, 2010-ben és 2014-ben pedig ismét a Budapest Bábszínház két előadása, a Líra és epika, illetve a Boribon és Annipanni kapta a fesztivál legjobb produkciójának járó Grand Prix-t.

Pinokkió

Az idén 52 ország 200 előadásából választotta ki a fesztivál igazgatója és egyszemélyes szelektora a versenyprogramban szereplő 18 előadást. A két hazai produkció mellett a meghívottak Görögországból, Horvátországból, Indiából, Japánból, Lengyelországból, Magyarországról Mexikóból, Montenegróból, a Német Szövetségi Köztársaságból, Norvégiából, Olaszországból, Oroszországból, Romániából és Szlovéniából érkeztek. Ez hárommal több, mint a tavalyi kínálat, amikor – akárcsak most – a vendéglátó ország mellett az oroszok is két előadással vettek részt. 

Nem érdektelen néhány mondat erejéig számadatokra hivatkozni, amelyek sok mindent megmagyaráznak a fesztivál helyzetével és gondjaival kapcsolatban. A hasonló hazai rendezvények szervezőit talán érdekli, hogy az idei hétnapos találkozó összköltsége 10 millió dinár (26 millió forint) volt. Az összeg felét, amely 50%-kal több a tavalyinál, de kevesebb a korábbi évek központi támogatásánál, a Köztársasági Művelődésügyi Minisztérium, a többit a Tartományi Művelődési Titkárság, Szabadka Város Önkormányzata és a Vajdasági Színházi Múzeum biztosította. A 2014-esnél némileg magasabb összeg ellenére több színház (Dél-Korea, Franciaország, Kanada, Vietnam és az egri Harlekin Bábszínház) kénytelen volt lemondani a meghívást, mivel a résztvevők számára sem fellépti díjat, sem útiköltséget nem tudtak fizetni. A meghívottak vagy a saját költségvetésükből gazdálkodták ki az utazást és a fellépők esetleges napidíjait, vagy pályázatok útján szerezték meg a szükséges összegeket. 

About Ram

Mindez persze nem menti a találkozó egészének alacsony színvonalát. Régi bölcsesség, hogy a rossz színház ugyanolyan sokba kerül, mint a jó, akkor meg miért pocsékoljuk a nehezen megszerzett pénzt silány előadásokra. Olyanokra, mint az Inversedance elnevezésű magyar táncegyüttes produkciója, amely Fekete István Vukjáról próbál a siker és az eladhatóság reményében egy újabb bőrt lenyúzni, összetákolva a regény elemeit és Dargay Attila rajzfilmjének bizonyos fordulatait. Az együttes nagyképű és titokzatos neve azt sejteti, hogy valami újszerű, a klasszikus balett formanyelvét fejtetőre állító vállalkozással van dolgunk. Ehhez képest minden olyan ebben a szövegekkel kiegészített táncjátékban, mintha a rendező-koreográfus egy harmincas évekből itt felejtett harmadrendű dalitársulat ötlet-, eszköz- és díszletraktárából merítene. Az egyetlen jó benne Wolf Péter slágerkarriert befutott főcímzenéje a filmből, amelyet a megunásig ismételgetnek. Nem mertem megkérdezni a szelektort, milyen meggondolásból választotta ki ezt a felháborítóan gyenge produkciót mint a magyar gyermekszínház egyetlen képviselőjét. Vendégségben nem illik megkérdezni a háziasszonyt, hogy melyik szegénykonyháról hozatta az ünnepinek szánt lakomát. 

Ha a Vukhoz hasonlítható több kínos esemény nem is zajlott a kánikulai napfényben, majd esősre forduló időjárásban eltelt hét folyamán, azért a nem létező citrom-díj szerényebb fokozataira több együttes pályázhatott volna. Ezek felsorolására és értékelésére nem vállalkozom, megkímélem az olvasót a szóra sem érdemes előadások elemzésétől. Beszámolóm hátralevő részében inkább azokról szólok, amelyek nem csupán a mostani fesztivál elszomorító átlagszínvonalához képest érdemeltek figyelmet.

A legszebb és legköltőibb közöttük az Indiából érkezett The Katkatha Arts Trust Rama (About Ram) című némajátéka volt. Jól ismerem az együttest és vezetőjét, Anurupa Roy asszonyt. Tizenkét évvel ezelőtt Delhiben láttam egy áradó humorú, okos és szellemes előadását, amely Shakespeare Vízkeresztjét alakította át ötszemélyes, talányos szerelmi bohózattá. Ez a Majdnem Vízkereszt (Almost Twelfth Night) szemtelen és tiszteletlen volt, amely néha nem is a Vizkeresztre hasonlított, hanem hol a Felsült szerelmesekre, hol a Sok hűhó semmiértre, hol a Tévedések vígjátékára, hogy aztán egy kurta epilógusban levonják a tanulságot: Minden jó, ha vége jó. 

How Flying Was Invented

Most valami egészen mást csinált három kollégájával: visszatért a gyökerekhez. Felidézte a Rámájana háromezer éves történetét. Ráma, a szanszkrit nyelvű indiai eposz hőse, a mondabeli indiai király a hindu mitológiában Visnu isten egyik megtestesülése, vallásos kultusz tárgya, aki azért született a földre, hogy megfékezze a démonokat. A négy bábjátékos, Pawan Waghmare, Mohammad Shameem, Avinash Kumar és Anurupa Roy elkíséri Rámát nagy utazásán, hogy kiszabadítsa hitvesét, Szítát, akit elrabolt a démonok tízfejű királya, Rávana. A történetben feltűnik Hanumán, a majomkirály minisztere, aki ledöntött hegycsúcsokból hidat ver az óceánon, hogy Ráma átkelhessen rajta és legyőzze a trónbitorlót. Ráma ezután magához öleli kiszabadított hitvesét és hazatér, hogy elfoglalja elhunyt atyja trónját. A következő tízezer évben ő uralkodik a visnu-hívők országában.

Az előadás megidézi a felekezet szentkönyvét, ugyanakkor jelen idejű történetként állítja elénk a legendák világát. A Távol-Kelet bábjátéka egyszerre tud tradicionális és mai lenni. Az előadás szépsége egyszerű eszközökkel segíti megérteni egy sok ezer éves vallás tanításait. Nem visszatér a múltba, ahogy mi európaiak szoktunk időnként, hanem folyamatosan együtt él vele. Nem kuriózumot látunk, hanem egy szakrális valóságot, amelyben mi nézők is képesekké válunk a megtisztulásra.

Szellemében sok tekintetben rokon vele a másik távol-keleti előadás, a japán némajáték, Akemi Kitai monodrámája, a Vallomás a madarakról. Az asszony arra emlékezik, hogy valaha madár volt. A madár talán emberi lény volt egykor. A madár hívja az asszonyt, az asszony megjelenik. Egy pillanatra találkoznak, aztán elválnak. Az egyik a földön él, a másik a levegőben. Vonzódnak egymáshoz, mégis el kell válniuk. „Lehet, hogy valamikor közös volt a lelkük” – írja a műsorfüzetben az alkotó-előadó. Költői játék, de elvont gondolatai nem képesek olyan erővel megszólítani a közönséget, mint Anurupa Roy egyetemes érvényű feldolgozása.

A levegő meghódítása a témája az újvidéki Ifjúsági Színház A repülés felfedezése (Kako je otkriveno letenje) című monológjának is, amely a bolgár Margarit Minkov (1947‒1997) meséjéből készült. A történet egy fiatal gólyáról szól, aki tudományos alapon, a fizika törvényeinek figyelembe vételével és matematikai számítások alapján készül életcélja, a repülés elsajátítására. A hét éven felülieket megszólító előadás remekül egészíti ki a szellemes és ironikus történetet a színpad eszközeivel: iskolai szögmérők, háromszög-vonalzók meg egy palatábla segítségével emelkedik fel az önmagunk megismerését célzó képzelet világába, mindvégig megőrizve a gyerekeket kiválóan ismerő író fantáziájának különleges értékeit és sajátos asszociációit. A feldolgozás a rendező Emilija Mrdaković és a történetet megidéző „tanár úr”, Saša Latinović közös munkája. 

Irónia járja át az Athénből érkezett Hop Signor Bábszínház Tabula rosa című pantomimjét is, amelynek egyetlen szereplője egy marionett. Különös dologra vállalkozik az előadás: az írói fantázia alig megfogalmazható tulajdonságait próbálja a bábszínház nyelvén bemutatni. Az író egy szobában éli mindennapjait, mozgástere az ágytól az íróasztalig, az írógépéig terjed. Az első pillanatokban akár börtöncellának vagy egy szerzetes zárkájának is gondolhatnánk. De az alkotás lázában ez a zárt tér kitágul, megtelik élettel. A születő mű átalakítja a környezetet, amely nem külső eszközök segítségével változik meg, hanem attól, hogy mindinkább együtt lélegzünk a főhőssel, akinek a megszállottságát a báb mozgásának ritmusa érzékelteti. A talányos címben rejlő szójáték egyszerre utal a titokra (sub rosa) és egy születőben lévő rózsaszínű idillre, amelynek nyoma sincs a szikár fehér-szürke látványban, mégis képes elvezetni bennünket a költőiség földöntúli birodalmába. A figurát ketten keltik életre, az író-rendező-tervező Evgenia Tsichlia és a tervezésben is résztvevő Thanos Sioris.

Don Quijote

Sok a hasonlóság a görög előadás és a „másik” Frankfurtból, Frankfurt an der Oderből érkezett Theater des Lachens Don Quijotéja között. Ennek hőse ugyan másféle kapcsolatban van a könyvekkel, mint görög sorstársa, de őt is a fantáziája és a rögeszméje irányítja. Egy őrült spanyol, bizonyos Alonso Quixano egy napon elkezdi magát Don Quijote de la Mancha lovagnak nevezni, és elhatározza, hogy megmenti a világot a gonosz szellemektől. A képzelet mindent elsöprő erejéről szóló történet ezúttal Georg Philip Teleman Don Quijote Szvitje segítségével kel életre.A Bach előtti kamarazene-irodalom különlegesen színpadra termett vonósnégyese kitűnően társul a haldokló főhős groteszk lázálmainak hatásos megjelenítésével. A búsképű lovag emberméretű figurája a szemünk láttára alakul ki. A test alsó és felső részének folytonos kettészakadása mintha egy beteg elme tudatának szüntelenül változó állapotát fejezné ki. Groteszkségében mindvégig van valami imponáló hősiesség és sokértelműség. Frank Söhnle, a rendező legjellemzőbb erényei villannak fel, amelyeket sok évvel ezelőtt a Hamlet-téma újragondolásánál, Michael Vogel megrendítő előadásában számos nemzetközi fesztiválon megcsodálhattunk (Exit. Eine Hamletfantasie, 1997). Most maga tervezte a figurákat is, és ha gyakran hajlamos is saját műsoraiban kérkedni virtuozitásával, amikor másokat rendez, mint most a Theater des Lachens három kitűnő színészét, Irene Wintert, Björn Langhansot és Arkadius Poradát, képes minden idegszálával lemerülni a bábhős tudatalatti rétegeibe. 

A Pinokkió firenzei előadása ugyan megfeledkezett Collodi meséjének egyetemes érvényű misztériumáról, és inkább a formai megoldások érdekelték a rendezőt, az előadás stíluszavarai közül mégis kivillant néhány frappáns és átgondolt pillanat. A ljubljanai Városi Bábszínház George Orwell Állatfarmját állította színpadra. Tévedés azt hinni, hogy a könyv bábszínpadra való, csak azért, mert állatok a szereplői. A csoda most mégis megtörtént: az író gyilkos szatírája a minden fantáziát nélkülöző, statikus, hagyományos, paravános bábszínpadon is hatni képes ránk. A rengeteg bábfigura csak ácsorog és felmondja a nem sok invencióval színpadra szerkesztett párbeszédeket, a nézőtéren pedig gyerekek-felnőttek döbbenten hallgatják a nem is olyan régen Kelet-Európában még szovjetellenes imperialista propagandaként kiátkozott szöveget. A színház ezúttal kivételesen gondolt a sok külföldi vendégre is: angol feliratok igazítottak el bennünket a szlovén nyelvű előadás útvesztőiben. 

Állatfarm

A többi előadás által okozott csalódásokért pedig kárpótoltak a rendezvény egyéb programjai. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Száz év – száz báb című kiállítása (rendező Papp Eszter és Stencel Emese), amely a magyar vásári és művészi bábjáték 1850 és 1950 közötti időszakát mutatta be. A Henryk Jurkowski tiszteletére rendezett nemzetközi tudományos konferencia, amelyen számos tisztelője és barátja köszöntötte a 88 éves kiváló lengyel bábtörténészt és esztétát. A Posztmodern dezintegráció a színházművészetben címenmegrendezett tanácskozás, amelyen Görögország, India, Irán, Japán, Lengyelország, Magyarország, Mexikó, Montenegró, Nagy-Britannia, Norvégia, Szerbia, Szingapúr és Szlovénia képviseltette magát. Henryk Jurkowski A báb a kultúrában (Lalka w kulturze) című könyve szerb kiadásának (Lutka u kulturi) promóciója. Borisz Goldovszkij Héphaisztosz gyermekei (Children of Hephaestus) című könyvének bemutatója. A Kecskeméti Rajzfilmstúdió animációs filmjeinek vetítése. Az utcai programok, amelyeken ismét láthattuk a kiváló Punch-játékos, Konrad Fredericks műsorát. Pancso Pancsev, a nagyszerű bolgár meseíró köszöntése abból az alkalomból, hogy a fesztivál életmű-díjával, Kis herceg-díjjal tüntették ki. 

Örülök, hogy az egyik késő esti programban beszélhettem a magyar bábjáték múltjáról, jelenéről és jövőjéről, és válaszolhattam az érdeklődők kérdéseire. Örülök, hogy A posztmodern dezintegráció a színházművészetben címmel megrendezett kétnapos szimpóziumon az internet segítségével bemutathattam két jellegzetes magyarországi gyermekelőadást, az Erkel Színház Parázsfuvolácskáját és a kecskeméti Ciróka Bábszínház Hamupipőkéjét. Ezzel talán sikerült némileg kiköszörülni azt a csorbát, amelyet a magyar gyermekszínház kénytelen volt elszenvedni ezen a számos sebből vérző fesztiválon.

BALOGH GÉZA   

 Derűsen kezdődött az idei Csekkold, a cseh színházi fesztivál a Katonában. Az obligát köszöntő szöveget Lucie Málková fesztiváligazgató magyarul, Bán János csehül olvasta föl. Málkovának, aki mellesleg a budapesti Cseh Centrum igazgatója, ez igen jól ment, Bán János nyelve bele-beletört a cseh mássalhangzó-torlódásokba. Az sem kizárt, hogy szándékosan csinálta. Ettől lett a kötelező fesztiválnyitó tiszteletkörökből üdítően mókás produkció. 

A két év után újra jelentkező rendezvénnyel kapcsolatban helyesen írja beköszöntőjében Málková, hogy „egy dolog valamit létrehozni és kipróbálni első alkalommal, de azt folytatni és továbbfejleszteni már sokkal összetettebb feladat”. Ezt maga a fesztivál is igazolja. A folytatást, a fenntartást sikerült megoldani, és ez akkor is nagy öröm a mai viszonyok között, ha ezúttal a továbbfejlesztés elmaradt. Sőt, a felhozott anyag mennyisége és ezzel együtt bizonyára elkerülhetetlenül, a színessége is valamelyest vékonyodott. Igaz, 2013-ban a három napba csak két cseh színházi előadás fért be, viszont a harmadikról remek filmet láthattunk, és ezen kívül négy, különböző módon és mértékben, de minden esetben szellemesen, ötletesen szcenírozott felolvasó előadást produkáltak a Katona színészei. Ráadásul tematikus rendbe is sikerült összefogni egy-egy nap műsorát, az első este a múltról, a kommunista korszakról, a második a jelenről szólt, a harmadikon meg az Europeana című játékot akár történelmi összefoglalásnak is felfoghattuk.

Szigorúan titkos, avagy vaskosan erkölcstelen (A. T. bűnös élete)

Most három egész estés előadáshoz két felolvasó színházi próbálkozás társult. Ez utóbbiak viszont mennyiségben és minőségben is elmaradtak a múltkoritól. Akkor négy darabot mutattak be ebben a formában, igényesen, változatosan. Most csak kettőt, és azokat sem teljesen. Pedig a két művet közös tető alá hozó cím ígéretes: Mindhalálig... avagy két apokaliptikus cseh színmű. Az első, nagyjából meg is felel ennek. Olga Šubrtová és Martin Glaser darabjának alaphelyzete szokványos katasztrófavízió, amit a címe is elárul: Áramszünet (Blackout). Hetek óta tartó áramszünet miatt a nagyvárosban elviselhetetlenné válik az élet, egy házaspár hétvégi házként tartott erdei lakókocsijába menekülne. Ám többen is menekülnének éppen arra a vidékre. A házat valaki már elfoglalta, később mások is jönnek. A nyomorúságos körülmények között elszabadulnak az ösztönök, a dzsungel törvényei lépnek életbe, az erő, illetve az erőszakosság diktál. A mű végső kérdése is kézenfekvő: ha mégis visszajönne az áram, s amúgy normalizálódnának az életfeltételek, van-e innen visszaút. Maga az élet normalizálódhatna-e? A darab nem túl mély, nem is igazán eredeti, de ügyes. Jók a figurák, érdekesek, izgalmasak, feszültek a jelenetek. Mélyen filozofikusnak akar látszani, de lényegében aligha több egy utópiába oltott kriminél. Annak színvonalas, és Kocsis Gergely rendezésében a Katona színészei hozzák is, ami kell, papírral a kezükben is hibátlanul teremtik meg a nem túl összetett jellemeket.

A nálunk is – főképp a korábban Kaposváron és a Kamrában, a közelebbi múltban pedig Szegeden és a Tháliában is bemutatott Hétköznapi őrületek révén – ismert Petr Zelenka darabjával viszont ott kezdődtek a bajok, hogy nem fért be a rendelkezésre álló időbe. Az utolsó nap délutánján a felolvasásnak be kellett fejeződnie az esti előadás előtt. Így Székely Kriszta rendezésében jó nagy ugrásokkal adták elő az anyagi okok miatt vergődő kis szinkronstúdióban játszódó szürreális történetet. Zelenka ezúttal is hétköznapi őrületeket tenne színpadra, már amennyire egy szinkronstúdió hétköznapi helyszínnek vehető. Márpedig annyiban annak kell tekintenünk, hogy az itt ügyködő, szerencsétlenkedő lények is emberek. És semmivel sem elvadultabban különcök, mint a Hétköznapi őrületek figurái. És a szerző darabszerkesztése, cselekményvezetése sem feszesebb, logikusabb. Ám a kihagyásos előadás arról győz meg, hogy a rendetlenség, a lazaság, a követhetetlenség csak látszat. Ami kimarad, az hiányzik. Pedig a Katona színészei ebben a stílusban is magabiztosan működnek.

A fesztivál igazgatói bevezetőben azt is olvashatjuk, „az idei program összeállításakor ügyeltünk arra, hogy... az előadások komplex képet adjanak a kortárs cseh színházról. Igyekeztünk olyan szerzői darabokat választani, amelyek témája Önökhöz is közel áll. A válogatás során arra is nagy hangsúlyt helyeztünk, hogy megismerhessék a rendezők új generációját, azokat a markáns személyiségeket, akik fiatal koruk ellenére a legjobb prágai színházak művészeti vezetőivé váltak.” 

Bel Ami

Hogy három előadás mennyire adhat komplex képet egy nemzet színházáról, abba most ne menjük bele. Az biztos, hogy három előadásból könnyebb következtetéseket levonni, mint háromszázból. Kisebb az esélye annak, hogy megzavar a tények sokasága, sokféleségükről, esetleges ellentmondásosságukról már nem is beszélve. Három előadásból legföljebb a válogató ízlésére, érdeklődésére, szellemiségére következtethetünk. Málkovát pedig néhány színházi rendezéséből is ismerhetjük, láthattuk a Pesti Színházban A nő vágyát (2009), amelyben egyáltalán nem sikerült a pesti lélekbe átültetnie bármit is a prágai szellemből, de Zsámbékon megnézhettünk tőle egy lenyűgözően hátborzongató Titus Andronicus-változatot, a múltkori Csekkoldon pedig Fehér buzogány, avagy a végleges megoldás címmel a felolvasó előadások között ugyan, de lényegében teljesen kidolgozott produkciót a rasszizmus témaköréből. Ezekből merész, újító igényű színházi gondolkodást olvashattunk ki.

Ezt a mostani fesztivál éppúgy igazolta, mint a két évvel ezelőtti. A formai eredetiségre törekvést mindhárom előadásban fölfedezhettük, sőt az absztrakcióra való hajlamot is. Elvont, jelzésszerű terekben színes, markánsan kiélezett, sokszor karikaturisztikusnak ható színészi játék próbálta néha a szájbarágás határait is átlépve tudatni a rendezői gondolatot. Ami viszont nem mindig bizonyult igazán erősnek, áthatónak.

A Bel Ami közismert hősének kezdeti nyomorúságát meztelenséggel demonstrálja Daniel Špinar rendező (egyébként a Prágai Nemzeti Színház művészeti vezetője) a Kladnói Városi Színház előadásában. A karriertörténet nőktől nőkhöz vezető stációi a változatos mozgáskoreográfiák ellenére is mechanikusan követik egymást Iva Němcová fehér terében és fekete ruháiban. Érdekes az a dramaturgiai megoldás, hogy a történetet egy fotós, Ondřej Novák meséli, szorgosan dolgozva a masinájával, de ennek a tartalmi célja nem világlik ki igazán. Vagy nagyon is banális: egy paparazzo révén valójában az egész intim történet a nyilvánosság előtt zajlik. Így persze leleplezni sincs mit. Akkor meg mire föl az egész? Annyira nem érdekes vagy pláne izgalmas az egész történet, hogy önértéke legyen. Még szerencse, hogy az író Maupassant igyekezett változatos jellemeket és velük sokféle lélektani helyzetet vinni a mesébe. Ez pedig alkalmat nyújt élvezhető színészi alakításokra. A címszereplőnek Miroslav König előadásában lelke szemernyi sincs, de idegei vannak. Szeszélyesen, szinte rigolyásan tudja unni a nőket, akik már betöltötték feladatukat, egy fokkal följebb emelték a pályáján. Eva Salzmannová kifejezetten színesen jeleníti meg a jó erkölcsben megvénült öregasszony megzavarodását a pofátlan szerelmi ostrom alatt és a még pofátlanabb cserbenhagyás hatására. A légies Lenka Zahradnická némi fájdalommal tűri a szépfiú szerelmi életének kanyarjait, amelyek olykor éppen hozzá vezetik, Alena Štréblová meg szenvtelen profiként viselkedik, akár újságírásról, akár házasságról, akár szerelemről legyen szó. Šárka Opršálová szerelmes prostituáltja főképp négykézláb jár és remekül illegeti gömbölyű fenekén a fehér nyuszifarkat. 

A másik két este híres emberek jegyében telt. Az ilyen előadások kulcsproblémája lehet a befogadó számára, hogy hallott-e egyáltalán az adott hírességekről, s ha igen, mit és mennyit. Másik kérdés, hogy mit tud róluk közvetíteni a produkció. Mi olyat talál bennük, életükben, munkásságukban, ami esetleg annak is érdekes, akit az illetők szakterülete nem feltétlenül érdekel. Szóval a régi jó közhelynél, az általános emberinél tartunk. A harmadik napon bemutatott darab hosszadalmas címe – Szigorúan titkos, avagy vaskosan erkölcstelen (A. T. bűnös élete) a tudatlannak szinte semmit sem mond, a beavatottnak szinte mindent elbeszél. Aki tudja, ennyiből is rájön, hogy a „szigorúan titkos” a darab hősének titkosszolgálati érdemeire utal, arra, hogy A. T., azaz Alan Turing, a zseniális matematikus, a számítástechnika korai nagyja a II. világháború idején megfejtette a németek titkos kódrendszerét, ezzel nagy segítséget nyújtva a győzelemhez. A vaskosan erkölcstelen pedig homoszexualitására és ezzel kapcsolatos megpróbáltatásaira utal. Nyilván egészen másként nézték az előadást, akik tisztában voltak a látott jelenetek igazságtartalmával, mint azok, akik csak úgy általában látták a színen egy meleg zseni életének hol nehéz, hol groteszk, hol tragikus jeleneteit. Utóbbiak néha azt sem tudhatták teljes bizonyossággal, hogy éppen hol vagyunk. Angolok vagy németek kínozzák, alázzák meg a szenvedő hőst. Ez a sajátosan lényegre törő, realisztikus illúziókeltést elvből elutasító, a fontos dolgokat viszont különös apróságokban megmutatni próbáló színháznak nem ritka hátulütője. A libereci X. F. Šalda Színház előadását, amelyet Tomáš Dinniška és Braňo Holiček írt és az utóbbi rendezett, mindettől függetlenül is eléggé ridegnek, lélektelennek éreztem. Az ifjú rendező, aki 2013-ban az Év Felfedezettje címet és a prágai Ypsilon stúdiószínpad művészeti vezetői állását is elnyerte, Richard Loskot rendetlen díszletében gunyoros jelenetek sorával beszélte el az egy felől nem könnyen követhető, másfelől mégis közhelyesnek mutatkozó élettörténetet.

V(oskovec) + W(erich), avagy amiről a levelek vallanak

A középső este színházi hírességekről szólt. Jiři Voskovecet és Jan Werichet magyar színpadokról is ismerhetjük, Nehéz Barbara című második világháborús ellenállási darabjukat 1980-ban Kaposváron, 1995-ben a Madách Színházban mutatták be, 1989-ben a Tettyei romokon játszották, Werichre pedig a Tau úr című cseh tévésorozatból is emlékezhetünk. A prágai Színház a Korláton előadását azonban nem az ismerősség tette hatásossá és sikeressé most a Katonában. A szövegek magukért álltak helyt. Dora Viceníková ugyanis az ő levelezésüket alkalmazta színpadra. A levelek természetesen abból az időszakból valók, amikor a nagyhírű komikus páros többé nem dolgozhatott együtt. A harmincas években a prágai Felszabadult színházban nagy sikerrel működő, a náci veszéllyel szemben harciasan kiálló művészek 1939-ban ugyanis az Amerikai Egyesült Államokba menekültek, majd a világháború után hazatértek, de Voskovetz 1948-ban a kommunista hatalomátvétel után ismét emigrált, előbb Franciaországba, majd az Egyesült Államokba, ahol George-ként futott be sikeres pályát, amerikai állampolgár is lett. Werich otthon maradt, színigazgató is volt, több filmben is szerepelt, 1968 után azonban, mivel kiállt a Prágai Tavasz eszméi, a rendszer liberalizálása, az „emberarcú szocializmus” megteremtése mellett, háttérbe szorult. Mindketten 1905-ben születtek Csehországban, Werich 1980-ban Prágában, Voskovec 1981-ben a kaliforniai Pearblossomban halt meg. Az előadásban a fesztivál ismertetője szerint 1948 és 1980 között egymásnak írt leveleik szólaltak meg, bár a komikus párost bemutató szövegben (két oldallal később) azt olvashatjuk, hogy „a két alkotótárs és barát 1948 után évekig nem volt kapcsolatban egymással, de az ötvenes évek második felében intenzív levelezésbe kezdtek, amely halálukig folytatódott”. 

A levelekből mindenesetre remek előadásszöveg állt össze. Két szellemes ember, két nagyszerű intellektus beszél az élet apróbb-nagyobb dolgairól. Sőt, inkább az apróbbakról. A hétköznapokban a nagy dolgok is apróságok formájában jelennek meg. A művészet munka, a betegség, a halál, a szerelem, a házasság napi nyűg, gond, nehézség. A két komikus kívülről is látja magát, az irónia pillanatra sem hagyja el őket. Nyíltak, őszinték, egymással és magukkal szemben is. Ismerik önmagukat és egymást. Segítséget várnak és segítséget akarnak nyújtani egymásnak. A levelekből végső soron nem két különc, két nagyember, két kivételes szellem kapcsolata bontakozik ki elsősorban, hanem két jellemző emberi életsors a huszadik század második feléből. A kivételesség nem az élettörténetekben van, hanem a látásmódban. Mindegy, hogy munkaterületük a művészet, a színház és a film világa. A levelek főképp az úgynevezett magánéletükről szólnak. Munkájukról inkább csak tényeket közölnek. Problémáik, amelyeket megosztanak, megvitatnak egymással, elsősorban a betegségekkel, a párkapcsolataikkal, a gyerekekkel vannak. Néha persze a politikával, a történelemmel is. És ezekkel kapcsolatban egyszerre tárgyilagosak, érzelmesek és játékosak.

Ezt Jan Mikulášek rendezése is hangsúlyozza. Svatopluk Sládeček díszletének középpontjában egy fehér szoba áll, amelynek mintha minden oldala mennyezet lenne. Vagy padló? Több helyiség több irányban is kilencven fokkal elforgatva és egymásba tolva. Racionális szürrealitás. A két levelező szellemének pontos leképezése, látvánnyá alakítása. A ruhák egyszerűek, hétköznapiak, de Werich kövérségét fölkötött műpocak jelzi. A Színház a Korláton előadásában Václav Vasák (Voskovec), Jiři Vyorálek (Werich) és Anežka Kubátová (Zdenička, Werich felesége) tökéletes stílusbiztonsággal, teljes értéssel és azonosulással jeleníti meg a levelek szellemét. Játszanak, de nem azért, mert színészek, nem is azért, mert színészeket játszanak, hanem mert az életet játéknak veszik. És éppen ezért tudatosabban, reflektáltabban élik. A játék számukra nem léha nemtörődömség, hanem éppen az ellenkezője: a komolyság, a komolyan vétel eszköze. És persze a nagyvonalú, az értelmes, a szellemes világlátásé. Ezért az előadásért már magában is érdemes volt folytatni a Csekkoldot. 

ZAPPE LÁSZLÓ

 Háromféle néző ül a Virtuózok Hangversenytermének nézőterén. Az első csoport eltökélt Szerb Antal rajongó: az elmúlt években, feltételezhetően megkésett kamaszkorában, újraolvasta és többször is látta – akár a Magyar Színházban, a Gyulai Várszínházban, Kecskeméten vagy Vajdai Vilmos újraköltésében a képernyőn – az Utas és holdvilág színpadi változatát. A második csoportba sorolhatók, akik sok évvel ezelőtt látták, vagy legalább olvasták Szerb Antal klasszikussá avatott művét, és most, megőrzött nosztalgiájukat felidézve, emlékfoszlányaikat sorba-rendbe szedve, keresik az újratalálkozás örömét. A harmadik csoportba azok a „szűzek” tartoznak – valószínűleg ők vannak a legkevesebben –, akik nem látták és nem is olvasták a harmincas évek végének kultuszregényét. Én magam a halványuló emlékeket némi kínnal-keservvel összegereblyézők táborába tartozom. Tavaly, szándékom ellenére, valahogy lemaradtam a Sopsits Árpád rendezte gyulai premierről, pedig már csak a Bűn és bűnhődés a rácsok mögött című, megrendítő kamaraszínházi produkció hatása alatt is rendhagyó színházi élményre készültem, és majd egy esztendővel a gyulai premier után (a megoszló kritikai visszhang ismeretében is) a szokottnál is nagyobb várakozással ültem be a nézőtérre. Persze annak tudatában, hogy a fenti differenciálás meglehetősen esetleges: egy színházi előadásnak önmagában, a néző előzetes (olvasmány) élményétől függetlenül kell hatnia. 

Orosz Ákos, Hajdú László, Jászberényi Gábor, Zsigmond Emőke és Lendváczky Zoltán (fotó: Kiss Zoltán)

Némileg meglepett, hogy a rendező, a hiányos technikai lehetőségekre való hivatkozással, mentegetőzéssel köszöntötte a minden különösebb hírverés nélkül is gyülekező nézőket. Hogy lehet az, hogy egy meghirdetett, sokakat vonzó, pesti profi színházi előadásra (amit ráadásul és helytelenül az Utas és holdvilág első fővárosi előadásaként hirdettek – nem sikerült biztosítani a megtervezett és korábban bevált színpadi világítást? De tekintsünk el ettől, és örüljünk a félkörben ívelő nézőtér által körülölelt, a szereplők forgatta, díszletként funkcionáló körszínpadnak. Várakozásunkat felcsigázza, hogy a műsorlap szerint a látványvilágért is a rendező felel. Az első perctől világos, hogy Sopsits Árpád és a társulat kezdettől ránk és színész munkatársaira – emlékeinkre és képzeletünkre, valamint az interaktív játékba saját fizikumukkal is bekapcsolódó szereplőkre – bízza a forgatható „korongszínpadra” képzelt helyszín berendezését. Ez alkalmanként néhány másodpercre lelassítja az előadást, de ugyanakkor – a legoelemekhez hasonlóan mozgatható, fából készült szerkezetek alkalmazásával – hangsúlyozza annak játék jellegét.

Miután a cselekmény sem térben, sem időben nem korlátozza – nem is igazán konkretizálja – a szereplők életének térbeli kereteit, az eligazodás az idősíkok és a megismert városok között nehezebb, mint gondolnánk. Pedig – és ez is fokozza a regény vonzerejét – a cselekmény nagyobb része vágyaink és álmaink földjén, Olaszországban játszódik. Ez a tény és a költői szöveg valójában gyönyörűséges fogódzót kínál a maguk identitását kereső fiatalok, diákok és a fiatal felnőttek személyiségének – élményeinek és problémáinak – megjelenítéséhez. A cselekmény hát-, illetve előterében az író felidézi azt, ami a szereplőket és a nézőket is Itáliához és az ott látható műemlékekhez köti. A szereplők szaggatott élménybeszámolójából végül is kiderül, hogy az ifjúkorukban egymással különösen szoros kapcsolatban élő és álmodozó diákok hajdani találkozására Rómában, Ravennában vagy Ulpiusék budapesti padlásán kerül sor, mégis, zavarba ejtően sok szellemi energiát kell fordítanunk az eligazodásra. A megőrzött olvasmányélmények nélkül könnyű térben és időben is eltévedni.

Nem hiszem, hogy Szerb Antalban lenne a hiba… A regényben a helyszínek és az idősíkok váltakozása „magától” gördül előre. A nézőtéren viszont már majd egy órája hallgatom, élvezem míves szövegét, amikor a cselekmény fonalát elvesztve, mára vállalhatatlanná kopott fenntartásaim magyarázatára kényszerülök. Lehet, hogy mi, a harmincas években lázas lelkesedéssel fogadott modern regényre az ötvenes években szocializálódott, Lukács György nagyrealizmus elméletén felnőtt ifjú irodalmár nemzedék tagjaiként nem voltunk eléggé fogékonyak a nálunk idősebbek holdfényben villódzó csodáira, mert túlságosan ideologikus elvárásainkból következően mást kerestünk, másra számítottunk? Sőt – horribile dictu –, az is lehet, hogy még mára sem szabadultunk meg hajdani túlpolitizált elvárásaink béklyóitól? (Még szerencse, hogy a regény újraolvasása megszabadít ezektől az aggályoktól: Szerb Antal műve arról győz meg, hogy az általa komponált freskó így teljes, ahogy van.)

Zsigmond Emőke, Jászberényi Gábor és Orosz Ákos (fotó: Kiss Zoltán)

Önmagammal vitatkozva eszembe jut egy egészen friss ellenérv. Az a szerzőnek írott „olvasói levél,” amely ugyan l937-ben íródott, de csak mostanában került a köztudatba, és amelynek feladója Szerb Antal közeli barátjának, Radnóti Miklósnak a felesége. Az ő Naplójában olvastam: „Elolvastam most vasárnap este Szerb Tóni könyvét, az Utas és holdvilág címűt, és úgy éreztem, el fogom neki küldeni azt a pár sort, amit elég ügyetlenül fogalmaztam. Nagyon tetszett és nagyon komoly és nagy műnek éreztem. Becsületes írói munka, és ha támadnak is követelmények az emberben, hogy hát miért van az, hogy a könyvben mindig mindenkinek természetszerűen van megélhetése és mindenki megnyugtatóan bő anyagi lehetőségek kereteiben él, ezek a követelmények mellékessé válnak az egész felett érzett kielégülésben…” Bevallom, a regény szereplőinek életvitelében magam is felrajzoltam Fanni kérdőjeleit, de hozzá hasonlóan meg is cáfoltam. Ráéreztem, hogy Szerb Antal ifjú hősei az álmok és illúziók hitelesen komponált világában éltek, vagy legalábbis onnan üzentek és üzennek ma is a kései utódoknak. Valószínű, hogy ez nemcsak sikerük, de titkuk kulcsa is. Más kérdés, hogy vajon ez a kulcs itt és most nyitja-e a hetedik ajtót. Radnóti Miklósné erre is utal, amikor megjegyzi: „Azt hiszem egyetlen sajnossága van a könyvnek, hogy magyarul íródott és egy kicsit máris elvetélt. Ha a világnak bármely nagy nyelvén írhatta volna meg, akkor olyan örömöket hozott volna Magának, amit valóságosan meg is érdemel érte.” (Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló, Budapest, 2014. Jaffa Kiadó, II. 233 o.) Ez a mondat azonban a jelenből a múltba visszatekintve fájdalmas provokációként hat. Elkerülhetetlenül arra kell gondolnunk, hogyan hálálta meg – érdeme szerint?! – nemzete magyar keretlegények Balfon rámért gyilkos ütéseivel a munkaszolgálatba kényszerített Szerb Antalnak a Magyar irodalomtörténetet, a Pendragon legendát és az Utas és holdvilágot…

De ez a következtetés túlságosan messzire vezet.

Ha az Utas és holdvilág későbbi sorsát, útját idézzük, nem tekinthetünk el attól, hogy Szerb Antal „bestsellere” négy évvel Hitler hatalomra jutása után született, amikor már Radnóti azzal bátorította önmagát, hogy „Járkálj csak, halálraítélt!” A holdvilág utasai, foglyai ekkor még csak viaskodtak a fenyegető és csábító halál kihívásával. Akadt ugyan kortárs kritikus – Erdősi Károly –, aki az Élet című konzervatív folyóiratban elutasította, erkölcstelennek bélyegezte a szokatlanul modern, ugyanakkor romantikus, erotikus mozzanatokat, szemléletet is tartalmazó elbeszélést, de a fogadtatás jellemző szólama az irodalmi kánonban és a szélesebb olvasóközönség körében is az elragadtatás volt. A Nyugat egyik legigényesebb kritikusa, Halász Gábor is szeretettel fogalmazott, főhajtással, az irodalmi követelményekre és a szórakoztató kalandokat kedvelő olvasóra egyaránt figyelő szerző dicséretével köszöntötte a „lényeglátó emlékezés” lélektani regényét, bár ugyanakkor nem hallgatta el fenntartásait sem. Szóvá tette, hogy a kitűnő író időnként kizökken saját stílusából és hamis hangot üt meg, amikor nem veszi igazán komolyan önmagát. (Nyugat,1937. 11. sz.)

Az elismerés, a siker mindig kihívás is. 

Nemzedékek kultuszregényéből az évek során nemcsak színdarab, de film, rádiójáték, sőt hangoskönyv és fotóalbum is készült. Meghökkentő adalék, amit a neten olvastam, hogy a kortárs európai regények árnyékában született mű napjainkban állítólag még rovásírásban is hozzáférhető. Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljem, vajon mit szólna ehhez a vállalkozáshoz a Cocteaura, Gide-re figyelő szerző. Viszont a sors elégtétele – és talán Radnótinét is megnyugtatná –, hogy a huszonegyedik században határainkon túl az újabb, korszerűbb fordítások meghozták az Utas és holdvilág mártír szerzőjének a Naplóban reklamált – vagy beígért? – sikert. Napjainkban, amikor a kortárs magyar irodalom – végre?! – divat lett Németországban, Szerb Antal majd nyolcvan esztendeje született regénye Christina Virágh 2004-ben készült új fordításában rendszeresen szerepel a sikerlistákon. Nem tudom megítélni, hogy a reklámnak is hatásos 70.000 megjelent példány hány német és osztrák olvasót jelent, de kétségtelen, hogy amikor a regény sikeréről írott tudósítást itthon olvastuk, már beharangozták a készülő hetedik kiadást. És ez a siker nem a hírverésnek, a kulturális reklámnak, hanem kizárólag a gyönyörködtető olvasmánynak ,az évtizedeket túlélő műnek köszönhető.  

Molnár Mariann és Orosz Ákos (fotó: Kiss Zoltán)

De kanyarodjunk csak vissza e csapongó fejtegetés apropójához, a regény – ugyancsak nem tegnap kezdődött – hazai színpadi sorsához. A közreműködőkön és a szűkebb szakmai körhöz tartozókon kívül nem sokan emlékeznek rá, hogy Galambos Péter még a múlt században (!), 1995-ben megkísérelte a lehetetlent, és színpadra állította Szerb Antal művét a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. Az előadás akkor fiatal szereplői – Varjú Olga, Szabó Márta, Gazsó György – azóta már rangos, meghatározó művészek. Alakításaikat – egyenként – dicséri a kritika, de Sándor L. István éppen a Criticai Lapokban hiányolja a játékosok közös nyelvét, a figurák közötti kohéziót. Kecskeméten Réczei Tamás rendező sem jár sokkal nagyobb sikerrel, amikor 2009-ben újra színpadra idézi a kamaszkoruktól búcsúzó, a maguk énjét, életét és halálát kereső figurákat.

Ha ragaszkodunk a tényekhez, az idén májusban két alkalommal játszott előadást sem ünnepelhetjük azzal, hogy „Először volt látható a Hold foglyai Budapesten” (Magyar Teátrum, 2015. május). Hiszen talán még a Virtuózok Hangversenytermében is ült olyan néző, aki 2013 őszén már láthatta a Magyar Színházban, ugyancsak Forgách András dramatizálásában a kultuszregény színpadi megvalósítására tett újabb kísérletet. Szerb Antal rajongói számára szomorú, hogy ez a bemutató megint csak csalódást, sőt egyesek szemében megbotránkozást keltett. Erre utal a HVG hu-n Fazekas Zsuzsa kritikájának már a címe is, amiből az derül ki, hogy a Magyar Színházban „Elbohóckodják az Utas és Holdvilágot”. A továbbiakban pedig a kritika arról tudósít, hogy a közönség „hiába várja a regény mélységét, komolyságát, intellektualitását”, Harsányi Sulyom László rendező annyira leegyszerűsíti a történetet, hogy az néha, bizonyos részleteiben szinte önmaga paródiájává válik. 

Ugyanezzel az előadással – az átültetés nehézségeire hivatkozva – valamivel tapintatosabban bánik el Ugraí István (7 óra 7), aki szerint nem Forgách András miatt bukott el a kísérlet. Sőt, egyértelműen Forgách javára írja, hogy jó színházi érzékkel transzponálta a regényt, és inkább csak azt veti szemére, hogy nem használja ki eléggé a színház jelrendszerét, nem követeli meg színészeitől a még nagyobb, teljesebb és összetettebb koncentrációt. Ebből következik, hogy a színészek és az alakítások nem eléggé szervesen kapcsolódnak. (Utólag ezt a megállapítást sem elfogadni, sem vitatni nem merem. De az ugyancsak Forgách dramatizálására támaszkodó, legújabb rendezés ismeretében érdekesnek és elgondolkodtatónak tűnik a kritikusnak az az észrevétele, hogy a regény illusztrációjának szánt előadásból nem derül ki világosan, ki ez a Mihály (a regény, illetve a darab hőse) és miért kell, hogy érdekeljen bennünket. Kegyetlen kritika…, de némi affinitással el is utasítható ez a fenntartás, ha a néző vagy a kritikus maga is kipróbálta, megélte, mit jelent a lázadó ifjúkor elmúltával vállalni vagy elutasítani a felnőtt kor követelte kompromisszumokat.

A Katonában megismert, és a TÁP Színházat felvirágoztató Vajdai Vilmos feltételezhetően az utóbbiak közé tartozott, illetve tartozik. Máskülönben nem merte volna 14 részes, öt óra hosszan tartó rádiós változatban feltámasztani Mihályt és barátait, szerelmeit. Ezúttal a szereposztás is különleges volt: Mihályt Bodó Viktor, Erzsit Ónodi Eszter játszotta, de közreműködött a sorozatban Gálffy László, Lukáts Andor, Mucsi Zoltán és Zsótér Sándor is.

Röviden ez volt az előzménye, a hagyománya a Gyulai Várszínházban 2014-ben bemutatott – és az idei előadás közvetlen elődjeként játszott – még újabb adaptációnak. Sopsits Árpád rendező a Holdvilág és utasa címmel bemutatott előadásban Forgách András dramatizálására támaszkodott, de részt vett az új szövegkönyv megszerkesztésében Sediánszky Nóra dramaturg is. Szerb Antal regénye a legújabb változatban már A Hold foglyai cégérrel került színpadra. A rendező a műsorfüzetben így nyilatkozott az előadásról: „A regényben körüljárt probléma (a halál, a polgári életbe való beilleszkedés, vagy az abból való menekülés) a színpadon is releváns kérdések. A nyelvezetet kellett egy kicsit maibbá tennünk, de úgy, hogy megtartsuk Szerb Antal költőiségét.”

Ha a filmrendezőként is szuggesztív Sopsits Árpádnak sikerült volna a nyilatkozatába sűrített célokat ennyire világosan és tömören megjeleníteni, magam is bátrabban vállalkoztam volna a látott előadás tapasztalatainak és ellentmondásainak elemzésére. Változatlanul megoldatlan probléma azonban, hogy az epikus mű szerkezetét, a kanyargó narratívát nem sikerült drámává sűríteni. Voltaképpen ez az oka, hogy az új, megszámlálhatatlanul sok jelenetre, képre tördelt variáció is megrekedt a regény illusztrációjának szintjén. Probléma, hogy a szövegüket nem mindig eléggé elegánsan előadó főszereplők inkább csak tolmácsai, kommentátorai voltak saját szerepüknek, mint önálló arculattal, érzelmi és lelki világgal rendelkező kor- és sorstársaink. Ez kétségtelenül megnehezítette a nézőknek az azonosulást, az elemzőknek a kritikát. Kiemelni a népes és tapasztalt szereplőgárdából elsősorban Orosz Ákost szeretném, akinek visszafogott, de mindvégig kifejező szövegmondása, a mű expozíciójában már beteljesedő kiábrándulása, önmagával és ifjúkori eszményeivel való vívódása is meggyőzött arról, hogy az inkább filmre, mint színpadra kívánkozó regényben mégis benne van a dráma lehetősége. Akár a szükség indokolta, akár a rendezői koncepció része volt, érdekesnek tűnt, amikor két karakterfigurát egy színész (Lendváczky Zoltán, illetve Hajdú László) játszott. A mindenki szerelmét vonzó, sugárzó Ulpius Éva (Zsigmond Emőke) ebben az előadásban inkább szép volt, mint jó. A földön túl is sugárzó emlékek földi ellentétének megjelenítésére hivatott feleség szerepe ezáltal megnőtt, és Mihály feleségeként Erzsi – Molnár Mariannak hála – főszereplővé lett.

Nem kétséges, hogy a Tháliát nagy feltűnést keltő Dosztojevszkijadaptációjával egy csapásra meghódító filmrendezőtől, Sopsits Árpádtól valamivel dinamikusabb drámai szerkezetre, feszesebb ritmusú előadásra számítottunk. Mégis elismeréssel, köszönettel tartozunk, amiért újra tudatunkba idézte Mihály és az Ulpius testvérek rég eltűnt világát, s ezenközben szembesített bennünket azzal a napjainkban is érvényes igazsággal, hogy nehéz időkben sem csak a politika hordozza a lét nagy kérdéseinek súlyát, tartalmát. Az az eltökéltség, amivel az életcsődben vergődő, öngyilkosságra készülő Mihály végül is vállalja élete folytatását azzal, hogy „még mindig történhet valami”, hitelesebb az önfeladásnál és a kincstári optimizmusba pólyált hazugságoknál. 

Reménykedjünk, hogy Szerb Antal regényének nem ez az utolsó színpadi megjelenése, és A hold foglyainak következő előadásai megvalósítják a lehetetlent, amikor önmagáért helytálló, saját lábán megálló drámává transzponálják a regényt. Szerb Antal is, az Utas és holdvilág is megérdemli.

FÖLDES ANNA

 Egymást követő két estén látható a Katonában Goethe Faustja, ahogyan azt Schilling Árpád rendező és a Katona József Színház társulata bemutatja. Hogy is lehetne másként? Nem kérdés, hogy ez az „ahogyan”, vagyis a mód, amiként a mindenkori prezentálók olvassák, értik és tolmácsolják az adott művet, a legizgalmasabb és leglényegibb része az eseménynek. Ezért megyünk színházba, hogy megérezzük, mit gondolnak róla, s mit gondolnak rólunk. Már ahol szoktak valamit gondolni.   

Legtöbben azonban „a” Faustot szeretnék látni. Hogy az mi, arról a méltatlankodók nehezen tudnának számot adni, hisz – gyakorlatból tudjuk ­– amit a magyarok nagy része sejt Goethe ezen művéről, azt nem a művel, hanem a tanárával való találkozás eredményeként sejti. Elképzelhető, hogy a magyartanárok fele maga is rosszul lenne, ha tanulmányai során a maga rettentő nagyságában mutatkozna meg számára a mű. A jelenlegi pedagógusképzés miatt azonban ez a trauma keveseket fenyeget. A kényszerű körülmények miatt jobbára csak a művek különféle magyarázatával és értelmezési változataival ismertetik meg őket. Vizsgázniuk sem az élmény jövendő átadásának terveiből kell (hacsak nem drámatanárok), hanem az elemzési változatokból. 

Akik fölhúzott szemöldökkel és merev derékkal lépnek a színházba, palástolni próbálván az ismeretlentől való jogos szorongásukat, s akik előadás előtt azzal a szúrós porszaggal riogatjuk magunkat, amit a szerző rég szellőztetett kék bársonykabátjából vélnek fölszállani, csalódni fognak. Nincs itt semmi porszag. Vérszag van, és mi, a közönség, egy vissza már sehogy sem fogható leszámolás és elszámolás tanúi vagyunk. Két nehéz, szívet-lelket, de legfőként az elmét próbára tevő, gondolkodtató este várja a látogatót. Nem kockázatmentes tehát a színház vállalkozása. 

Ágh Márton díszlet- és jelmeztervező üres színpadát az első részben Pető József fényei éltetik. Egyetlen épített elem egy bal oldalt álló hatalmas könyvoszlop, mely a kezdés néma pillanatai után egyszerre csak robbanva leomlik. Oda a tudomány. Máté Gábor mint magával elszámolni próbáló szobatudós, puha inges, sálas, finoman szőrmók értelmiségi, kábultan bolyong a sötétben. Se hite, se kedve, se ereje semmihez. Halni vágy, de ahhoz sincs igazi mersze. Saját szorongásaiból hívja elő a fekete pudlit, aki egyre szűkülő körökben közelíti meg. Talán az eddig csak próbálgatott bűnök semmik, s a rossz leghatalmasabbika az, ami felszabadítaná? Az a halálfélelem, ami ekkor Máté arcán megjelenik, olyan erős, hogy kiveri a víz a nézőt is. Az állati kiszolgáltatottság és gyöngeség e pillanatában mint félelemtől megoldott vizelet, csorog a söröskancsó tartalma a földre. S hamarosan alakot vált a képzelt kutya, a vízió testet ölt, s megjelenik Kulka János mint Mephistopheles, tarka bohócruhában, s csábítani kezd. Tökéletes párost látunk, a magyar színháztörténet egyik még sokat emlegetendő duettjét. Mephistopheles az eredetiben mint vándordiák jelenik meg emberealakban, de van az írásban a későbbiekben olyan jelenet, ahol mint bolond szerepel a császári udvarban. Nem légből kapott tehát az öltözet. Mindemellett kiválóan szolgálja azt a bűvös iróniát és másvilágiságot, azt a reménytelen bölcsességet és fekete tudást, amit Goethének ki kellett írnia magából, s amit Kulka a később viselt, bántóan bádogkék öltönyben is áraszt magából. 

A kórus valamint Nagy Ervin és Tóth Anita (fotó: Táborosi András)

A húsvéti harangok, a fiúkórus által hallatott angyalhangok (zeneszerző: Dargay Marcell) nem segítenek igazából. A saját tehetetlenségével küszködő Faust elfogadja az ajánlatot: ha az ördög által mutatott kunsztok és varázslatok bármelyike révén olyan változás áll be életében, hogy azt a pillanatot ő megragadni vágyik, az ördögé legyen a lelke, s a túlvilágon szolgálnia kell őt. Mesterségesen megifjított vágyai már megébredésük pillanatában öklendező undorral párosulnak. Nagy Ervin, Tasnádi Bence és Dankó István mint állati ördögsegédek, hatalmas falloszokkal ellátva hergelik magukat, s közben Faust meglátja a közönség soraiból előlük menekülő Margarétát, a gyermekleányt. Az első rész legszebb és legszomorúbb jelenete a körszínpadon begördülő, fehérpárnás ágyon zajlik. A vélhetően témahiánnyal és kisebbségi érzésekkel küzdő lányka azonnal a hit kérdésére tér rá. Schilling azonban, s az ő Faustja oly gyorsan siklik át a témán, ahogyan véletlenül érintett sebről rebben el a kéz. Mészáros Blanka, az érett, ifjú nő itt varázslatos kiskamaszlányt játszik. Gyönyörűen megoldott, s egyben riasztóan kietlen a mindvégig néma ágyjelenet. Margaréta arccal felénk fordulva fekszik, mögötte Faust ügyködik esendőn, s már vége is. Ennyi volt. Jön az újabb bűn, Faust megöli a lány testvérét, s jön Margaréta bűnhődése, vad és hideg őrülési jelenettel a börtön padlóján. A lány viszolyogva küldi el megutált szerelmét, s lábai közé szorítva kezeit, földön fetrengve és vinnyogva képzel magának szeretőt helyette. Faust és Mephistopheles nézik, mintha agárversenyt néznének, s szinte fogadnak: Megmenekül. Elkárhozik. Megmenekül. Elkárhozik. 

A második rész színpadképe meglepően gazdag és a korosabb közönség számára szívet tépően emlékekkel teli. Ilyen budai vagy hetedik kerületi, könyvekkel zsúfolt, megsárgult cserépkályhás lakásokban laktak honunk tanárurai az elmúlt évszázadban. A Goethe által javasolt hegyormok és sziklák helyett itt él most Faust és vele Mephistopheles, fura, élettársi közösségben. Az ördög bevásárol, s hozza az erotikával átitatott alakokat és eseményeket. Pompázatos jelenet, amikor a nők kara (a Magamnál Jobban Kórus tagjai és Pelsőczy Réka mint Karvezető) elkapja és maga alá gyűri az ördögöt, de Faust az, aki az egész teret benépesíti bágyadt álomvilágával, vagyis az európai kultúra mítikus alakjaival, félisteneivel és szörnyeivel. Ebben a kulturális átjáróházban, annak is a fürdőszobájában jelenik meg az első részben megismert Wagner (Keresztes Tamás), a buzgó és lelketlen tanítvány. A mechanikus kreátor most mint a gömbsisakos, búvárruhás hermafrodita, a Homunculus (Tóth Anita) megalkotója. Ez a poros szobányi szellemi pályaudvar alkalmas arra, hogy Faust átélje saját magát mint a megfáradt Heléna (Bodnár Erika) férjét, s a közös gyermeküket, a repülésre vágyó Euphóriont (Keresztes Tamás) gyászoló apát. A családi boldogság szertefoszlása után vigasztalásnak jön a hatalom és gazdagság, majd a háború kipróbálása, a hozzájuk tartozó alakokkal. Köztük mindegyre megjelenik Margaréta mint Szinx, mint Galatea, vagy épp mint a Bűn szimbolikus alakja. A kavarodásban Dankó István, Tasnádi Bence és Nagy Ervin triója révén ott sürög a hangya, úszik a delfin, a katonák csapata, s megjelennek a filozófusok, a papok és a miniszterek Haumann Péter és Bán János képében. Faust mint császár trónol a klótyón, már mindent megszerzett. Bosszantja azonban, hogy nem övé Philemon és Baucis kis tanyája. Megkapja azt is. Szolgái fölégetik neki, a benne hagyott öregekkel együtt.

Faust bosszankodik, de még tenni vágy. Most úgy érzi, hogy megtalálta azt a feladatot, aminek teljesítése közben óriássá nőhet. Úgy érzi, leigázná a tengert. Megrendszabályozná az áradásokat. No, az, csak az lenne az igazi, az lenne a „tett”! 

 „Szeretném látni ezt a képet:

Szabad földön hemzsegő szabad népet!

Akkor mondanám a pillanatnak:

Olyan szép vagy! Kérlek, maradj! “ 

– lihegi. És meghal. Hosszan, vergődve, minden fenség nélkül, egyszerűen kinyúlik a földön, zoknis lábáról lecsúszik a házipapucs. Jön a gyermek-siserahad, körbeveszik, eltüntetik. Mephistopheles hoppon marad. 

Márton László a színház kedvéért fordította le a második részt is, miután az első már megjelent, bevallottan drámai szövegként kezelve, tehát azonnal ható, a szituációból nem kikanyargó mondatszerkezeteket alkalmazva. Elég csak elővenni a valóban szépséges Sárközi, Kálnoky, Jékely féle fordításokat, hogy azonnal kitessék, magának a szerzőnek esze ágában sem volt törődni mondhatósággal és fölfoghatósággal. Mondta, árasztotta, öntötte a látomást és a gondolatot, s egy életen át tömködte odaillőnek ítélt verseit a mindent összefogni akaró, nagy-nagy szerkesztett játékba. 

Bíró Bence, az ifjú dramaturg volt segítségére Schilling Árpádnak, hogy ebből a hatalmas szövegtengerből a rendezőt leginkább foglalkoztató részek megmaradjanak, s valamelyes drámai formát nyerjenek. Ez, mármint a drámává építés, mint az eleve félő volt, nem sikerült, nem sikerülhetett teljes mértékben. Egyrészt, mert ha ezt végigvitték volna, megmásították volna az alapművet, másrészt, mert – különösen a második részben – egyszerűen magára hagyták az egyébként is kissé ijedt közönséget, nem adván rendezői segítséget ahhoz az egyszerű nézői elváráshoz, hogy fölfoghassuk, kik, hol, mit csinálnak éppen. Nem mintha nem minden szereplőből Goethe hangja szólna. De amit Schilling bevált technikájával s remek színészeivel meg lehetett csinálni a Hamletből kiinduló hamlet.ws című produkcióban, az most, más remek színészekkel, Goethe művében nem lehetséges. Itt nincs határozott drámai alapváz, nincsenek sokak által kívülről tudott monológok. Itt különböző történetek zeg-zugaiból lépnek elő az alig beazonosítható szereplők, erős figyelmet igénylő, sosem hallott mondatokat mondva. S noha nincs egyetlen megemésztetlen gondolat, egyetlen eltévedt hangsúly a két este során, sőt, az élveteg és hedonisztikus gondolkodás óráit éljük, a játék sok esetben rejtvényfejtői, s nem nézői energiákat igényelvén, időnként eltolja magától a közönségét. 

Tudjuk, hogy Goethe 1837-től haláláig, tehát hatvan éven át írott műve klasszikus könyvdráma. Tudjuk, hogy tényleg élt valaha egy Georg Faust nevű csillagjós és alkimista, akinek ránk maradt alakja, ördögtársával együtt, sok népi bábjátékban ijesztgette a piacon egybegyűlteket. Tudjuk, hogy Marlowe Doctor Faustusa megrendítő és tragikus halált hal, tényleg elkárhozik, ahogy azt kell egy az istenével is elégedetlen, sátánnal szerződő teremtménynek. Ha egyéb változatokat kívánnánk, 2015 tavaszán csak az Andrássy útig kell mennünk, ahol a Faust legenda egyszerre három operaként is elérhető (Gounod: Faust, Busoni: Doktor Faust, Boito: Mefistofele). De hajlamosak vagyunk elsiklani afölött, hogy az a Faust, akit Goethénél már Henriknek neveznek, mint meglehetősen rozoga erkölcsű, de nagy műveltségű orvosdoktor, az eredeti műben, Goethe által megtervezetten, időnek előtte kiszáll az ördöggel kötött szerződésből. Egyszerűen meghal, mielőtt elérte volna a kielégülést, s megtalálta volna a megállítandó pillanatot. Fizetés nélkül távozik. Arra sem jó, hogy a felültetett „vevőt” valamiképpen honorálja, mert szakadozott lelkét az angyalok megkaparintják, s eltüntetik Mephistopheles orra elől. Az ördög is kielégületlen marad. 

Hogy tévedésbe senki ne essék, rögtön a honlapon szerepeltet a rendező egy közönségriogató, megelőlegező minősítést az egész sztoriról: „A Faust első része egy középkorú tanárember szellemi megfáradásáról, kiábrándulásáról szól. A magányos férfi belefárad az univerzális tudás megszerzéséért folytatott küzdelembe, és inkább megrontja a fiatalkorú Margarétát, akibe a maga módján azért beleszeret. Faust egy erkölcstelen gazember. A második rész egy öregedő értelmiségi zavaros álomvilágába kalauzol minket, amelyben az antik kultúra összes nimfája és kentaurja megfordul. Vidám, hedonista körtánc kavarog, majd feltűnik szép Heléna, Faust múzsája, akivel összeköltöznek, gyereket nemzenek, a gyerek később meghal, és ők szétválnak. Végül Faust is meghal, nem marad utána más, csak néhány szellemes idézet.” Olyan ez, mintha nagyon el akarná venni a kedvünket valaki. Mint mikor a macskának beleverik az orrát a termésébe. Schilling bosszút áll. S ehhez joga is van, tehetsége is van. 

Mérhetetlen tanítványi düh, fájdalmas gyermeki csalódás kifejeződése ez az előadás. Azoknak az apáknak és mestereknek a megkorbácsolása, akik mint Faust, cserbenhagyták a saját tehetségüket, s nyafogva bár, de csak-csak lefölözték az elmúlt évtizedek eseményeit, lenyúlták az utánuk jövő nemzedékek épp nyíló virágait, eladták a lelküket hol ilyen, hol olyan hatalmaknak, maguk alá kapartak mindent, de a vagyonnal élni nem tudván, végül is kifosztottak mindannyiunkat. 

Mephistopheles a rendező által kihagyott előjátékban fogad a Teremtővel, mert be akarja bizonyítani az Úrnak, hogy az selejtet gyártott. „S mi tessék rajta?” – kérdi Madáchnál. 

Goethe nem csupán a természettudomány és az irodalom adalékait gyömöszölte be a versek soraiba. Épp Mephistopheles szavaiba „titkolta bele” a viselhetetlen felfedezést, hogy voltaképp milyen is a világ, s hogy milyen az ember. Schilling munkájában sem a „hogy kellene?” üdvözítő kérdésével kínlódó Faust a fő figura. Nem hatja meg az évszázadokon át kutakodó kíváncsiság. Mint ahogy a sátán látja a teremtett ember gyártási hibáit, Schilling, a rendező ugyanolyan szenvedéllyel kárhoztatja és bünteti azt a hazai élcsapatot, az írástudóknak azt a korosztályát, amely egy működésképtelen társadalmat hagyott rá és a gyerekeinkre. Semmit nem magyaráz bele Goethe művébe. Mindaz, ami a színpadon megjelenik, ott van a Faust-opusokban. 

Ha Goethe látná az előadást, bárhogyan is vélekedne róla, egész biztos, hogy elragadtatottan nézne két földszagú teremtést. Egyikük Ősanya, Boszorkány, Gonosz szellem vagy Portás alakban, vagy épp a Gond súlyos figurájaként jelenik meg – ez Monori Lili. Másikuk a sörös dobozát szorongató, gyűrött arcú öreg paraszt, Khirón a kentaur, vagy a katonaruhás Hadvezér – ő Székely B. Miklós. Az ember úgy érzi, ha vihar támadna, s az egész társaságot fölkapná valami szél, ők ketten, mint időmarta sziklák, ott maradnának, ahol megálltak, akár a víz mélyén is, az idők végezetéig. Másból való színészetük tökéletesen helyén van az előadásban. Kikötik, rögzítik azt a mélyhez. 

A második rész végén Mephistopheles megkergeti a vágyott lelket elcsaklizó angyalfiúcska-hordát, utánakapva egynek-egynek. De nincs méltó közöttük a csábításra. Akit megnyerni próbált, az elszökött a halálba. Ő meg most itt tipródik, tipeg, épp olyan téblábolással, mint Faust tette azt az első részben. Ha lenne lelke, tán ő is eladná. Ha lenne kinek. 

Az előadás egyik képére rávetül egy 1982-es pillanat. Akkor Máté Gábor mint Kikiáltó egy utcakövet fogott a kezébe, s nem tudván eldönteni, dobja oda vagy dobja el, tehetetlenségében csak állt és zokogni kezdett. Mögötte a Corvin-köz árnya látszott. Ma, 2015-ben, annyi évvel később, ugyanaz a színész, ugyanaz a mozdulat. De Máté Gábor mint Faust most üres söröskorsót fog a kezébe, s mert meglátja a közelgő véget, a rémület megbénítja. Mögötte – semmi. Csak az ördög köröz körülötte, egyre szűkülő körökben. 

GABNAI KATALIN