Van abban valami kifejezetten váratlan, hogy huszonkevés éves embereket éppen Ibsen és Strindberg foglalkoztasson szenvedélyesen. Hogy sorozatosan két évszázaddal ezelőtti drámaírók segítségével kérdezzenek rá a világban elfoglalható helyükre, a megélt vagy a rájuk váró emberi kapcsolatokra.

Márpedig a Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás alapította társulat – és az alapítók által meghívott vendégművészek – trilógiává kikerekedő három utóbbi előadásukban ezt az utat választották. Párkapcsolati–családi kiúttalanságról beszélni akarván klasszikus művek klasszikus helyzeteit vették alapul. Most a Nórát, az előző két alkalommal – Szerelem, illetve Otthon címen – Ibsen Kis Eyolf és Strindberg A pelikán című darabját. (Korábban a Hedda Gablert is bemutatták.)

Kiss-Végh Emőke (fotó: Toldy Miklós)

Az alapul vétel ezekben az esetekben szó szerint értendő: az alapszituációkra hántják vissza a szöveget, a főszereplőkre redukálják a szereposztást, majd szobaszínházi térbe szorítják az egy felvonásossá tömörített műveket. A mondatok és a hangulatok hosszú utat járnak be Ibsentől és Strindbergtől Igmar Bergmanon keresztül a máig, a nagyszínpadra szánt tónusoktól az intim térhez illeszkedő személyes hangvételig. Más esetekben például Lessing, Flaubert vagy Csehov szerepel a repertoárjukon, hasonlóan kis terekben, nagy előszeretettel rendhagyó helyszíneken (belvárosi iroda, minigarzon, divatszabászat, tankonyha – vagy éppen a mindenkori megrendelő saját lakása; az „Ibsent a nappalimba” projekt keretében sokan éltek is ezzel a lehetőséggel).

A Gyermeket (és a trilógia megelőző két darabját is) a Trafó próbatermében játsszák, négy rövidke széksorral körbevett, és a lehető leghétköznapibban kivilágított üres térben. A színészek – ezúttal Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás mellett Láng Annamária és Terhes Sándor – a kezdés előtt és a jeleneteik között a negyvenegynéhány néző között ülnek, és a játék során a saját keresztnevükön szólítják egymást. Gesztusaik, beszédmódjuk és hangerejük feltűnően visszafogott. (Az együttes fiatalosan extravagáns elnevezése talán nem véletlenül juttatja eszünkbe a majd háromnegyed évszázaddal ezelőtti Dollárpapa című filmvígjáték címszereplőjét: a Dollár Papa Gyermekeinek színházszemlélete akár elődként idézheti fel a megejtően mesterkéletlen Rajz János alakját.)

Az előadás létrehozásának folyamata ezúttal is komoly filológiai munkát foglal magában: a darab csontra húzása után csak a Nóra–Helmer és a Lindéné–Krogstad szereppárok maradtak meg, jelentősen átdolgozott szöveggel: saját megfogalmazások és vengédmondatok (Bergmantól mindenképpen) vegyülnek Ibsenbe. A szöveg és vele együtt a játék is minden bizonnyal improvizációs gyakorlatok során nyerhette el a végső formáját.

Ördög Tamás (fotó: Toldy Miklós)

Az előadás kiváltotta élmény nyilvánvalóan a játék keresetlenségéből származik: ezek az emberek itt ketten-ketten, a párkapcsolati lehetetlenségeikkel, önzéseikkel és bizonytalankodásaikkal „közülünk valók” egészen. Ahogyan Nóra–Emőke, a „gyermek” (vö. az eredetivel és korábbi fordítások címével: Babaház, Babaszoba) saját magát keresi, gyerekkorában kutat, vagy éppen ahogyan gyermeteg kapzsisággal gyűri be a padlószőnyeg résébe a férjéből kiszedett pénzeket. Ahogyan Torvald–Tamás nem igen ismer a sajátjain kívül más szempontokat, és semmit nem ért abból, miért lett Nórának mehetnékje. Ahogyan Lindéné–Annamari és Krogstad–Sándor felidézik múltbeli különválásukat, és belepróbálkoznak a lehetőségeikbe a jelenben. Kettejük újratalálkozása az előadás legszebb jelente – ami a két színész erőteljes színpadi jelenlétén alapul. Az együttes játékstílusának legfőbb buktatója éppen az, hogy sikerül-e kinek-kinek megoldania a hétköznapiságnak és a színpadi erőnek az (egyáltalán nem evidens) együttes érvényesítését. S ebben kétségkívül Láng Annamária és Terhes Sándor a meggyőzőbb, míg Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás a mértékletességre koncentrálva a végletekig viszi a színpadiatlanságot (Ördög az artikulációjában is, olyannyira, hogy olykor nehéz érteni, mit mond).

Az előadás összességében feltétlenül megnyerő – ám a miért pont Ibsent és miért pont így? kérdések színpadi megválaszolásához nem rendelkezik minden kétséget kizáró meggyőző erővel.

DÖMÖTÖR ADRIENNE

Az idei tavasz szenzációja volt az Erkel Színházban a Kesselyák Gergely rendezte Nabucco. Az előadáshoz kapcsolódón az előadás jelmeztervezője, Papp Janó operajelmezekbe felöltöztetett babáiból kiállítás is nyílt a felújított Erkelben. Gyönyörűek a babák. Úgy értelmezhetjük őket, mint a díszlettervezőknél a maketteket? Bagossy Levente, de Kentaur is pontosan leképezi a megépítendő színpadképet.

Bevallom, nekem az első tervem – és erről ma sem tettem le – egy marionett opera-bábszínház. A viselettörténet és a jelmeztervek mindig érdekeltek. Rajongok az operáért. Egy-két salzburgi operaelőadás furcsa világa adta az ötletet. Ezekkel a bábokkal mindent meg lehet csinálni, amit egy színész nem tud. Ez vonzott engem.

Hogy kezdődött ez a pálya? Miért nem színész akart lenni, ha már vonzotta a színház világa?

 Sokat jártunk a családdal kisgyermek koromtól színházba. Engem nem a színházi élmény ragadott meg, hanem a jelmezek. Nagyon szerettem a régi ruhákkal foglalatoskodni. Ha akkor többet tudhatok róluk, talán ma textilrestaurátor lennék. Gondot okoztam azzal, hogy táncoltattam a ruhaanyagokat és selyemvirágot kértem a születésnapomra bicikli helyett, amitől apám a „kardjába dőlt”. Ezek olyan megmagyarázhatatlan dolgok számomra is. Bátyáim voltak, akik teljesen másként élték az életüket. Az rendszeres program volt, hogy színházba járunk. De engem az akkori nagy kosztümös filmek érdekeltek, és inspirálóak voltak az olvasmányaim, az, hogy felfedeztem tíz éves korom körül Dumas-t és Tolsztojt, a nagy vizuális leírásokat tartalmazó regényeket. Engem ezek elvarázsoltak. Rengeteget fantáziáltam.

A fantázia és az anyag megformálása két különböző dolog. Más elképzelni valamit egy olvasmány alapján, és más elkészíteni.

Jó a kérdés. A családban nem volt ilyesmihez segítségem, voltak viszont olyan családi barátok, akik segítettek – itt most Kopasz Márta (1911‒2011) grafikusművészre gondolok elsősorban. Neki köszönhető a művészeti szak megalakítása a Tömörkény István Gimnáziumban. Márta néni volt az első mentorom. Szerette a dolgaimat. Az ő révén ismertem meg Márk Tivadart (1908‒2003), s aztán Márk Tivadaron keresztül Schäffer Juditot. Az ő kapcsolatai révén, illetve az ő gyűjteményéből kaptam az első divatmetszeteket, amelyeket azóta is gyűjtök. Nagy hatással volt rám az ő miliője, az a nagypolgári közeg, amiben élt. Szalont vezetett, ahova engem sokszor meghívott. Itt mutathattam be tizenhárom évesen az első próbálkozásaimat. Ott találkoztam olyan kárpitokkal, olyan textilekkel, ágytakarókkal, amilyeneket addig csak filmekben láttam. Ezek indítottak el, és természetesen egyre merészebbé válik az ember. Mikor már kézzelfoghatóak voltak a próbálkozásaim, engedélyt kaptam a szegedi színház igazgatóságától, hogy elvihetek varrodai hulladékokat. Ilyentől aztán szárnyakat kap az ember, hiszen olyan anyagokat foghattam, amelyek akkor kereskedelemben nem voltak kaphatók. Van két bátyám és egy nővérem, ő a legidősebb. Az ő babáira kezdtem el tekergetni, csavargatni még mindenféle varrástudomány nélkül a textileket. Aztán elkezdtem kézzel varrni, majd kaptam egy Singer varrógépet – még kézzel lehetett hajtani –, aztán megtanultam varrni a lábbal hajtós gépen. Így teljesen magamtól fejlesztettem ki ezt a fajta tudásomat, amivel a mai napig élek. A tanulási folyamatnak volt egy olyan része, amelyet Kopasz Márta néni nagyon erőltetett, ez pedig a grafika. Rajzoltatott és tanított, tőle a művészetfilozófiától az anatómiáig elsajátíthattam mindent magántanítványaként. Ezért a mai napig nagyon hálás vagyok. A gimnázium végére már tudtam, hogy ez akarok lenni. A felvételin az akkori főiskola bírálóinak ez is volt a fő ellenérve, az indok, hogy miért nem vettek föl: túl kész vagyok – mondták.

Dorabella (Così fan tutte), Anna (Boleyn Anna)

Nagyon korán találkozott Márk Tivadar és Schäffer Judit munkáival? Mi az, ami a művészi világukból megfogta Önt?

Márk Tivadar az utolsó öltésig szakmailag megkérdőjelezhetetlen, fantasztikus intelligenciájú, nagy műveltségű művész volt, aki az élete utolsó pillanatáig több nyelven olvasott. Igényes volt önmagával, de mindenkivel szemben. Ő is tudott varrni. Az érettségim évében Márk Tivadar a Szegedi Szabadtéri Játékokon tervezte a Don Carlost, amelyet Ruszt József rendezett. Kopasz Márta néni közbenjárására oda hívott engem asszisztensének. A feladathoz egy varroda is összeállt. Ott jöttem-mentem, anyagbeszerzésben, mindenben segédkeztem, és az volt a dolgom, hogy lássak és nézzek és művezessek Tivadar bácsi mellett. Ő már nagyon idős volt akkor (hetvenhét éves), de fantasztikus volt látni, hogy egy-egy mondatával, nézésével teljesen helyre tudott rakni egy egész varrodát és műhelyt.

A Don Carlos egy olyan darab, aminek meghatározott, konkrét világa van…

Igen, de azt mondta Tivadar bácsi, ezek a ruhák most készültnek, és rám bízza a díszítésüket. Akkor madarat lehetett volna velem fogatni. A ruhák monofil borítású, amúgy színes selyemruhák voltak, amelyek levegősek, és a gyász hangulatát hordozták. A súlyos és gazdagon díszített brokátanyagok érzetét kellett kelteniük. Erre találtam ki azt, hogy bársony motívumokat szerkesztettem, amiket éjszakánként beszegtem arannyal, és arany szalaggal kontúroztam le. Ezek a díszek kerültek rá a könnyű ruhákra. A munkám nagyon látványos, nagyom szép eredményt produkált. Ez a varroda dolgozott aztán következő nyáron, amikor viszont már Schäffer Judit tervezett. Amikor bement a varrodába és meglátta a babákon ezeket a ruhákat, megkérdezte, hogy ki csinálta ezeket. Mondták, hogy van itt egy fiú, aki most érettségizett, és szeretne jelmeztervező lenni. Akkor megkeresett engem Schäffer Judit, ami nagyon nagy dolog volt. Megnézte a dolgaimat, és azt mondta, ha ő most tanítana, fölvenne engem a főiskolára. De hát akkor nem tanított, akkor került az Operaházba. Annyit tud tenni – mondta, amiért én a mai napig nagyon hálás vagyok –, hogy felajánlja, minden műhelybe nézzek be, töltsek el ott egy-egy adott időszakot az ő engedélyével, és tanuljak. Úgyhogy én ennek köszönhetően a tütükészítéstől kezdve a festőműhely rafinériáiig mindent megtanultam.

Melinda (Bánk bán), Musette (Bohémélet),  Gertrúd (Bánk bán)

Az Operaház műhelyeiben el lehet sajátítani a színházi illúziókeltés furfangjait, azt, hogy hogyan lehet a sík anyagból térhatásút kreálni.

Igen, ezeket én ott megtanultam. Schäffer Judit világában a színei voltak rám nagy hatással és az a fajta bravúros jellemábrázolás, ami már nem csupán a viselettörténetre fókuszál. A historikus szemléletmódon túlmutatva, ő inkább a karakterekre épített, az azokra kidolgozott színekkel és színszimbolikával. Ezzel én is szeretek dolgozni.

A Don Carlos főszereplős darab. Az Operaházban a kórust is föl kell öltöztetni. Hogy lehet fölöltöztetni egy kórust? És gyakran több szereposztással éneklik ugyanazt az operát, és a szereplők más-más súlycsoportúak…

Nem egyszerű. Például az első opera, amit terveztem, a Don Giovanni volt Szikora János rendezésében, s ott az egyik Donna Elvirám 140 kilós volt, a másik meg csak 68, miközben ugyanabban a ruhában kellett volna lenniük. Itt már próbáltam a színekkel is csalni, és ránézésre hasonló karaktert megfogalmazni egy adott stíluson belül úgy, hogy mégis mindenkinek az előnyös oldala érvényesüljön. Ugyanezt az énekkarra is rá tudom vetíteni. Gregor József egyetlen rendezésének, a Don Carlosnak én voltam a jelmeztervezője. Bár Márk Tivadarhoz hasonlóan én is a spanyol udvart próbáltam megjeleníteni, de máshogy, egy mai szemmel megfogalmazott reneszánsz világot. Egy szó mint száz, nagyon hatott rám Márk Tivadar és Schäffer Judit világa. Beleivódott a gondolataimba, érzelmeimbe, nem is szeretném tagadni. Természetesen nem másolok. Az ő igényességük, szakmai tudásuk, ízlésük olyan iránymutatás, amit csak fölülmúlni szabad. Mindig is az volt a célom, hogy én is hozzá tudjak tenni a XXI. századi szememmel valamiféle frissességet az előadásokhoz. Igyekeztem mindig figyelni a részletekre, s a karakterek és a szereplők adottságait is figyelembe venni. , Amikor Szegeden a Carment terveztem, ott például a kórusnál, a dohánygyári munkásnőknél törekedtem a szín és forma összecsengésére, az összképre. De természetesen nem lehet uniformizálni senkit, és arra is figyelni kell, hogy kinek mi áll jól. Akkor ezeket a pici nüánszokat bele lehet és bele is kell csalni, amitől aztán a viselője a magáénak érzi a ruhát. Ha jó a közérzete, jobban alakít.

A rendező kiválasztja a darabot, az ő koncepciója alapján megszületik egy előadás, amit konkrét színészekkel látványosítani kell. Hogyan kezd hozzá ehhez a feladathoz?

Jó esetben tudjuk már, hogy kik fogják játszani, s ha ismerjük az előadókat, akár énekes, akár prózai színész, az megkönnyíti a feladatot. A mostani színjátszás sajnos nem kedvez ennek. Sokszor már társulatokról sem beszélhetünk, hanem castingok alapján állnak össze produkciók. Fel kell venni a tempót ezzel a világgal is. Nekem legelső dolog, hogy elolvasom a darabot, általában akkor még nincs meg a szereposztás. Sok rendezővel és sok színházban dolgoztam, s mivel már elég régóta benne vagyok a szakmában, az olvasópróbára már viszek terveket.

Ön is rajzol? Schäffer Judit rajzolgatott.

Természetesen. Én is rajzolok, a varroda számára pedig műhelyrajzot készítek, sőt velük együtt ötletelek. Ezért is fontos az, hogy a terveimet én magam is meg tudnám varrni. Gyűjtöm az eredeti szabásmintákat mindenféle korstílusból, és a viselettörténetet mint tudományt nagyon nagyra tartva próbálom állandóan képezni magam. Ma a divatfotókat vagy a merészebb divatstílusokat is tanulmányozva, úgy érzem, még fontosabb dolgokat is fel tudok mutatni. A néző most csak unatkozna a csupán korhűségre épülő látványon. Nagyon kevés rendezés viseli el a korhűséget. A németes operajátszás például mindent mai ruhában képzel el, és mindent a mai ember utcai világába akar adaptálni. Ezzel is fel kell venni a versenyt. Ebből adódóan rajongásom a divattörténet iránt egyre inkább a hobbi kategóriába tartozik.

A Kesselyák Gergely rendezte három Nabucco (Szeged, Miskolc, Budapest) mennyire különbözik?

A legkorhűbb a szegedi szabadtéri Nabucco volt, amit tíz évvel ezelőtt terveztem. Ott olaszok énekeltek, s az énekkaron tűntek fel most az akkori ruhákból, illetve egy-két szólistaruhát sikerült megmentenem. Rálik Szilvia 2005-ben is énekelt a szabadtérin, majd énekelt Miskolcon is, és az Erkelben is ő volt Abigél. Csodálatosan lehetett vele dolgozni. Az itteni előadáshoz úgy gondoltam, tiszteljük meg az Operaházat. Ezért egy kicsit ráerősítettem a színekre és a karakterekre. Így született meg ez a mostani szín- és látványvilág.

Rendhagyó pálya az öné, mert nem végzett főiskolát.

Amikor Schäffer Judit megismerte munkáimat, azt is felajánlotta, hogy segít, és beszélt Ruszt Józseffel. Akkor ment gyesre a jelmezasszisztens, és egy évadot így jelmeztervező asszisztensként Ruszt József mellett dolgozhattam Szegeden. Jelentős előadások voltak, csodálatos élmény valamennyi a számomra is. Részese voltam az alkotói folyamatnak, ugyanakkor megismertek azok a textilboltok és azok a műhelyek, gyártók, iparművészek, akikkel együtt dolgozhattam. Amikor Ruszt József létrehozta a Független Színpadot és pár színészével Budapestre jött, én is vele jöttem. Én varrtam azokat az amúgy nem létező jelmezeket, hiszen pontosan az volt a lényeg, hogy a kezük ügyébe került dolgokból állt össze egy produkció. Szinte a semmiből hoztak létre csodákat. Azok az előadások kifejezettem a színjátszásra épültek. Minimális kellék- és látványelemmel dolgoztak. Ennek voltam én a felelőse.

 De Ruszt mellett megtanulta a színházat…

Igen, megtanultam a színházat. Ezzel párhuzamosan fel kellett jönnöm egyre többet Budapestre. Itt Iparművészeti főiskolás barátaimnál szálltam meg. Azon a nyáron szerveztek Sopronban egy művészeti fesztivált. Az összes művészeti főiskola hallgatóinak volt ez egy egyhetes programsorozata. A megvalósítás előtti héten a kiállítók közül többen visszaléptek. Szóltak nekem, hogy a babáimat itt kiállíthatom. Kaptam egy pincét, amit berendezhettem. Akkor már nagyon szégyelltem a nővéremtől örökölt kaucsukbabákat. Azoknak borzalmas arányaik voltak: nagy fejük és kicsi testük. Alkalmatlanok voltak ugyan arra, amit én szerettem volna, de azért ezekre varrtam a Manon Lescau-t, az Anna Karenina, az Angliai Erzsébet, a Struart Mária jelmezeit. A kiállításra már szégyelltem nővérem babáit, és beszereztem méteráru-hengereket, ezeket fölvagdostam, drótot szúrtam beléjük. Ez volt a kezük, nem volt fejük, de felöltöztettem, damilra föllógattam vagy megtámasztottam őket, a fejdíszeket pedig föléjük tettem. Erre a kiállításra hívták meg az akkori tévé akkori kulturális műsorát, a Stúdiót. Kepes András készített rólam egy portréfilmet. Ezt látta Molnár Piroska és Máté Gábor, így kerültem a Katonába. Az volt a mázlim, hogy Szakács Györgyi akkor ment át a Nemzeti Színházba. Utána még szerencsém volt Benedek Miklóssal is, akivel az akkor frissen nyílt Kamrában dolgozhattam. A Katona után rögtön Zsótér Sándortól jött felkérés, aki akkor kezdte rendezői pályafutását. Az első hét bemutatójának én terveztem a jelmezeit. Alföldi Róbert első három bemutatójának is én voltam a jelmeztervezője, és sokaknak, akik azóta nagyon jelentősek. Dolgoztam a Vígszínházban, a Nemzetiben. Iglódi István Szentivánéji álom-rendezésének – amely tíz évadot ment – is én voltam a jelmeztervezője. A Katonán keresztül jöttek külföldi lehetőségek is, és Kapás Dezső egyik utolsó rendezését (a Játékszínben), a Magyar három nővért, a Három nővér magyarosított változatát is én terveztem. Közben a Radnótiban egy Marivaux-darabot terveztem, és Tordy Géza rendezésében A nagy Romulust a Pesti Színházban.

Ezt mind szabadúszóként?

Igen, ngem soha nem szerződtettek le sehova. Soha nem úgy alakult az életem, ahogy kellett volna. De ettől függetlenül csodálatos feladatokat kaptam. A Bárka egyik alapítója lehettem a Szentivánéji álommal, amit két év leforgása alatt ötször terveztem, ötféle előadáshoz, öt különböző rendezővel.

Nagyon markáns, de különböző színházi világú rendezőkkel dolgozott.

Igen, például Zsótér Sándorral. Tátott szájjal ültem és figyeltem, ahogy összeállt nála egy produkció. A tervezés folyamatában számomra sem jött le először, hogy milyen is lehet majd a végeredmény. Az csak Zsótér víziója volt. Ő látta előre. Azt a pengeéles logikát és azt a megkomponált világot, amit ő mutat, ma is csodálom. Ugyanígy Kovalik Balázzsal is jó volt dolgozni. Ővele egy Puccini triptichont tudtam létrehozni. Az Angelica nővérben remek heavy metal apácáim voltak, akik wcláncot morzsoltak. A Gianni Schicchi pedig a zsebtévére volt kitalálva. Rajongva szerettem azt is. Teljesen más világ a mostani. Máshogy kell babákra tervezni, és máshogy emberekre.

Minden előadáshoz készít babákat?

Nem, mert nem lehet. Most, hogy nem nagyon dolgozom, talán lenne rá időm. A kiállításon látható babák elsősorban a divattörténetre épülve alakultak ki. A nőalakokat Sztancsik János díszletfaragó készítette Szegeden. Ő érzi azt, amit én szeretnék. Az én ötletem volt, hogy fából faragott figurák legyenek. Gyönyörűek a porcelánbabák, Bécsben és Amerikában is nagy kultuszuk van, és egyfajta finomságot és szépséget valóban csak porcelánból lehet elérni, de én inkább a kezdetekhez próbáltam nyúlni. A fababáknak történelmi hagyománya van. Marie Antoinette korában, de más barokk udvarokban is divatbabákat készítettek, és félévente szétküldték ezeket. Így tudatták a meghatározó divatot, így közvetítették a franciáknak a követendő példát, az éppen aktuális módit. Akkor még nem léteztek divatlapok. Ez volt az előzmény, ezekre próbáltam én a fababákkal visszautalni.

Van kedvenc anyaga?

Mindig vannak korszakaim, amikor beleszeretek valamibe. Az indiai textilek és az indiai technikák teljesen elvarázsolnak. Egyre több ilyent használok, illetve mindent, ami régi, tehát a gyöngyhímzéseket, a fémhímzéseket, fémcsipkéket, s szeretek mindent, ami hernyóselyem alapú. Szeretem, ha olyan az anyag, mint amilyen lehetett, amikor a figura élt. Akármerre utazom, a turkálók , az ócskapiacok a kedvenc helyeim. Mindenkit megmosolyogtatok azzal, hogy a babákat nagyon jól tartom, mert nagyszerűen ki vannak stafírozva. Valóban, tőlük semmit nem sajnálok. Csodálatos, amikor érzem már, hogy mit akar a rendező, ismerem a színészeket, akkor nagyon sokszor járok úgy, hogy az utcán vagy bárhol szembe jönnek azok a dolgok, amiket keresek. A boltban csak odanyúlok és megvan, megtalálom. Ezekkel a babákkal is így vagyok. Ösztönösen lecsapok és gyűjtök. Szomorú, de egy szekrényben vannak otthon az emberi használatos ruhák, és az összes többi tároló helyet elfoglalják a babák anyagai és egyéb dolgai. Elsőbbséget élveznek számomra a mindennapi léttel szemben is.

Legyűgöző gazdagságúak… és igényes-ségűek. Ilyen aprólékos figyelemmel készült jelmezeket a BBC egyes sorozatainál látni.

Igen, a nézőnek a hátsó sorokban is ugyanazt a hatást kell éreznie. A Nabuccóban itt azért kellettek más ruhák, mert az ezerkétszáz fős nézőtérre más kell, mint a négyezresre. Én ezért is becsülöm meg azt a tudást és azokat a technikákat, amiket Márk Tivadartól tanultam. Ő a nagymestere volt azoknak a festett textileknek, amiket térben lehetett látni. Schäffer Judit pedig a színátmeneteket szerette, egy-egy textilen belül is csodákat tudott elérni.

Nem Papp János, hanem Papp Janó.

 Janó még Szegeden lettem, amikor Márk Tivadar kint ült a nézőtéren, én pedig szaladgáltam az instrukcióival az öltözőbe meg a varrodába. Janó hol vagy, gyere Janó – kiabálták. A szakmában van egy csodálatos színész, Papp János, én örülök a megkülönböztetésnek.

A kiállítás címe: Jelmezek, álmok, dívák. A jelmezek gyönyörűek, de hol az álmok és kik a dívák?

Ők maguk operahősnők. Őket úgy is öltöztetem, hogy a karakterük is sugalljon jellemrajzot. A bábszínház, a színház és a divatbabák közötti átmenetek ők. Rájuk nézve az arc, a kéztartások, a nyak, a fej próbálja visszaadni az egész karaktert. Én az operának az eszenciáját szerettem volna ezekkel a babákkal kifejezni. Nem egy figurát csupán, hanem egy embert a

maga drámai sorsával. Természetesen, ahol ismert, ott ragaszkodtam a történelmi hűséghez. Tudjuk, hogy a kaméliás hölgy fekete hajú volt. Tudjuk, hogy Boleyn Annának milyen színei voltak. Ugyanakkor játszom is picit, mert megtehetem, hiszen ők nem szólnak vissza. Találtam olyan Stuart Mária miniatúrát, ahol csipkedíszben ugyan, de egy elhízott kövér nő ül, akin látszott a régi szépség, csak már vonásai szétfolytak. Tudjuk, hogy kopasz volt és parókát hordott, s amikor lefejezték, a fej elgurult, a paróka pedig a hóhér kezében maradt. Amit megtudok a figuráról, azt a formálásba is beleszövöm.

Kedvenc színei?

Hát a burgundi vörös az egyértelmű. A színjátszóos anyagokat nagyon szeretem: a selymet, a bársonyt, a taftot és mindent, ami indiai. Ezeket próbálom újrahasznosítani, hogy éledjenek frissen ezeken a figurákon. Igen, azt hiszem, én ilyen újrahasznosító vagyok. Megpróbálom kihozni a legtöbbet mindabból a sok gyönyörűségből, ami számomra érték és ami számomra jelent valamit. Vágyam a sok-sok régiből teremteni valami újat.

Az elképzeléseivel mennyire könnyű alkalmazkodni a rendezőhöz?

Egyre nehezebb, mert egyre kevésbé érzem azt, hogy a rendezőnek konkrét koncepciója van. Egyre inkább a megélhetésért dolgozik mindenki, s ez sajnos, rányomja a bélyegét a színházra is. A lehetőségek beszűkültek. Nagyon erős világú rendezők is vannak, de vannak nagyon bizonytalanok , akik úgy kérnek föl, hogy csinálj valami gyönyörűt. Én azokat a rendezőket szeretem, akik bíznak bennem, akik szabad kezet adnak. Az nagyon fontos, hogy a rendezőnek koncepciója legyen. Ha az első megbeszélés után nekem nem csillog a szemem, és a rendező nem tud magával ragadni, akkor már baj van. Hiszen jó esetben ő választja a darabot, az az ő világa, s én mint alkalmazott művész ennek vetem alá magam, és megpróbálok teljes értékű társa lenni az alkotó folyamatban.

Készül valamire?

 Most nem. Tavaly belekóstoltam az öltöztetésbe a szabadtérin, és az idén is ez lesz. Annyira nincs munka, így ezen a nyáron is öltöztetni fogok. Ilyenkor van alkalmam a babákkal is többet foglalkozni.

Olyan kiszolgáltatott a színház világa. De a babák csodálatosak.

Dolgozom velük továbbra is, és megyek, ha hívnak. Tavaly egy bemutatóm volt, a szombathelyi Weöres Sándor Színházban A dzsungel könyve. De minden műfajban igyekszem otthonosan mozogni, és nagyon szerencsésnek vallom magam, mert sokfélét csinálhattam. Egyedül operettet nem terveztem, ami pedig tobzódó és csillogós világ. Olyan, amit én szeretek, az az operettnél is hatásos lenne. Még az talán belefér.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:  JÓZSA ÁGNES

ELŐSZÓ        

SZŰCS KATALIN ÁGNES

DIAGNÓZIS, TERÁPIA NÉLKÜL 

Arthur Schnitzler: A Bernhardi-ügy  – Örkény István Színház

STUBER ANDREA

PATIKAMÉRLEG NAGYSZÍNPADON     

Tasnádi István: Közellenség – Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg

ZAPPE LÁSZLÓ

CSAK SEMMI VADROMANTIKA!           

Kurt Weill–Bertolt Brecht: Koldusopera – Vígszínház, Szputnyik Hajózási Társaság

BOGÁCSI ERZSÉBET

BÁBKABARÉ VAGY A HELY SZELLEME           

John Kander–Joe Masteroff: Kabaré – Budapest Bábszínház

BALOGH GÉZA

PAPP JANÓ VILÁGA – SOK BABÁVAL   

Beszélgetés Papp Janó jelmeztervezővel

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:  JÓZSA ÁGNES

RÁKTÉRÍTŐ

Kara Tünde színi egészségrajza

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:  BALOGH TIBOR

A MESSZI TÁVOL   

Joël Pommerat: A két Korea újraegyesítése – Katona József Színház

GABNAI KATALIN

MEGNYERŐ? MEGGYŐZŐ?         

Gyermek (Ibsen: Nóra) – Dollár Papa Gyermekei, Trafó

DÖMÖTÖR ADRIENNE

BAJOS KALANDOK 

Tasnádi István–Dinyés Dániel–Hajós András: Spam Operett – Radnóti Színház

BOGÁCSI ERZSÉBET

HANGOSKÖNYVEK           

Illyés, Karinthy, Krúdy – Hungaroton

FITTLER KATALIN

EGY KIVÉTELES ÉLETÚT

Batta András: Marton Éva – a mennyei hang – Helikon Kiadó

JÓZSA ÁGNES

CIVIL A PRÓBÁN – KRITIKUS A KONCERTEN           

Beszámoló egy katari Brahms-koncertről

FITTLER KATALIN

ELŐSZÓ        

SZŰCS KATALIN ÁGNES

DIAGNÓZIS, TERÁPIA NÉLKÜL 

Arthur Schnitzler: A Bernhardi-ügy  – Örkény István Színház

STUBER ANDREA

PATIKAMÉRLEG NAGYSZÍNPADON     

Tasnádi István: Közellenség – Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg

ZAPPE LÁSZLÓ

CSAK SEMMI VADROMANTIKA!           

Kurt Weill–Bertolt Brecht: Koldusopera – Vígszínház, Szputnyik Hajózási Társaság

BOGÁCSI ERZSÉBET

BÁBKABARÉ VAGY A HELY SZELLEME           

John Kander–Joe Masteroff: Kabaré – Budapest Bábszínház

BALOGH GÉZA

PAPP JANÓ VILÁGA – SOK BABÁVAL   

Beszélgetés Papp Janó jelmeztervezővel

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:  JÓZSA ÁGNES

RÁKTÉRÍTŐ

Kara Tünde színi egészségrajza

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:  BALOGH TIBOR

A MESSZI TÁVOL   

Joël Pommerat: A két Korea újraegyesítése – Katona József Színház

GABNAI KATALIN

MEGNYERŐ? MEGGYŐZŐ?         

Gyermek (Ibsen: Nóra) – Dollár Papa Gyermekei, Trafó

DÖMÖTÖR ADRIENNE

BAJOS KALANDOK 

 Tasnádi István–Dinyés Dániel–Hajós András: Spam Operett – Radnóti Színház

BOGÁCSI ERZSÉBET

HANGOSKÖNYVEK           

Illyés, Karinthy, Krúdy – Hungaroton

FITTLER KATALIN

EGY KIVÉTELES ÉLETÚT

Batta András: Marton Éva – a mennyei hang – Helikon Kiadó

JÓZSA ÁGNES

CIVIL A PRÓBÁN – KRITIKUS A KONCERTEN           

Beszámoló egy katari Brahms-koncertről

FITTLER KATALIN