Bárdos és a Belvárosi visszakapja kölcsönbe felfedezettjét Lakatos László és Fodor László Helyet az ifjúságnak című (1933, Belvárosi) karriertörténetéhez. Ezáltal Muráti megússza, hogy a Víg nagy bukásában Shaw Cleopatrájaként blamálja magát. Megteszi helyette Ágay Irén, akit Csortos-Caesar elfakít a színen.

Fodor darabjában állástalan fiatalember beül egy bank üres íróasztalához, s mintha odatartozna: intézkedik. Az új nemzedék karriertörténetét heves érdeklődés fogadja. Lefékezi az előre tervezett műsort. A darab levehetetlen. Az intim Belvárosi 1934 őszén kibéreli a mamut Városi (ma: Erkel) Színházat Nagyobb helyet az ifjúságnak jelszóval. (Továbbjátsszák a darabot. Csupán annyi a változás, hogy Páger szerepét Dénes György veszi át.)

Hatvany Lili: A lánc (Magyar, 1934. november 16.) – Hatvany bárónő (de genere Deutsch) kifelejti a közhasznúvá vált mindenki mást szeret dramaturgiát. Az asszony grófkisasszony volt. Sörgyáros a férje. Az asszony, akinek állandóan viselnie kell föltűnő gyöngysorát, szerelmes a házibarátba, akinek kidobott szeretője, Mrs. Parker szélhámosnő – rokonságban Lady Windermere Oscar Wilde-szülte gyanús múltú asszonyával – bárkihez hozzámenne, a gazdag sörgyároshoz is. Anna, a komorna (ezt játszotta Muráti) férje, az orosz származású komornyik feleségének olyan kölnit vesz, mint amilyet az úrnő használ, levetett ruháiban járatja, gazdaasszonya helyett szeretkezik vele. A szobalánynak viszont egy garniszálló pincér a szeretője, oda szokott a dúsgazdag házigazda besurranni alkalmi babáival. A darab címében szereplő lánc véletlenül ott marad a házibarát lakásán. Saját kulcsával besompolyog a kidobott szerető, magával viszi a kalárist. Estély sörgyároséknál, a lánc kézről kézre jár. Mindenki megzsarol mindenkit az agyonszerkesztett színpadi gépezetben. Muráti szerepe itt is kettős arcú. Számító, rideg és züllött. Másfelől érzelmes, hálás természetű és gyengéd.

László Miklós (1903–1975) kicsiny színésze volt a Vígszínháznak. Termetre öles, mégis aprócska föladatokra kényszerített epizodista. Színészi híre A cirkusz csillaga című Fényes Cirkuszban előadott vígszínházi kirándulásból terjedt. Peti Sándorral istállószolgát játszottak a városligeti porondon. Ez lett László leghíresebb szerepe. Valamint Móricz Zsigmond Úri murijában egy csapost alakíthatott. Kielégítetlen színészi bánatában kabarétréfákat, egyfelvonásosokat írt. Első nagy színházi sikere 1937. március 20-án bemutatott Illatszertár című darabja. Első sikere, de nem első nagy premierje, mert a Nemzeti Színház néhányszor már eljátszotta A legboldogabb ember című színművét (1934). László kicsiny színész, rövid szereppel. Elmond egy mondatot az első felvonásban, a következő mondatára az utolsó felvonásban kerül sor. Ül a színházban, és vár. Nem traccsol, nem fejt keresztrejtvényt, hogy múljon az idő.

Kézimunkázik: kis darabocskákat eszelget ki. Mókás mütyüröket készít kabaréknak. Szakmailag pontosan szerkesztett semmiségeket, amik ürességét a színész kedvvel tudja megtölteni. Jelenetei jobban sikló pályatársaik népszerűségére építenek. Mérték után készült szerepeit – ez egyfelvonásosainak trükkje – elszabja kicsit, hogy az elegáns jelmez alól kivillanjon a civil ruha. A színpadi maszk alól kilátszódjék a meztelen, valóságos arca a színésznek, ami persze csak valóságosnak kacérkodik. Ugyanúgy szerepként viseli saját polgári arcát, mintha papírból előhalászott szerep volna. László Miklós Vén szamár című egyfelvonásosában a Nemzeti Színház nagy művészét egy fruska megszólítja a színészbejárónál. Vacogó fogakkal szerelmet vall neki. A leány még akkor is zavarban van, amikor felmegy a színész lakására fölajánlani érintetlen szerelmét. A színészben felébred a lelkiismeret. Tetszik a lány, de egy apai csóknál többet nem kockáztat, hazaküldi. Pár nap után még mindig nem bírja kiverni a fejéből a kislányt. Tudja, hol lakik. Elmegy a lány papája külvárosi szabóüzletébe. Véletlenségből kiderül, a lány a környék hírhedt démona, színinövendék, karrierje érdekéből játszotta el a híres színésznek a reszkető, szerelmes verebet. A színész újra lakására hívja. Udvarol. Megszédíti, majd szemébe vágja az igazságot.

Muráti a magát liliomnak mutató vadrózsa, Somlay Artur a színészi nagyvad. László Miklós még egy megkettőződést belerejtett az egyfelvonásosba: ő dublírozza Somlayt megtévesztően azonos ruhában, azonos maszkkal.

1938 márciusában a Terézkörúti Színpadon Muráti Lili a Lulu című egyfelvonásosban játssza Lulut és időnként saját magát. Hol önmaga, hol szerepmása. Így bolondítja partnerét, az ugyancsak a Vígtől kölcsönzött Básti Lajost. A darabocskát László Miklós tákolta össze Fóth Imrével.

Augusztusban egész estét betöltő zenés vígjátékban játszik Muráti a Terézkörútiban. Fred Heller – Bruno Engler: Megsértették a minisztériumot. Zene: L. K. Märker, átdolgozta pestire Stella Adorján, dalszövegek Harmath Imrétől.

Muráti beérkezett. Már a puszta nevére elkelnek a jegyek. Mindegy, milyen darabban játszik. Valóban egyre ment. Ha szusszanásnyi ideje van: személyiségének vonzerejét kamatoztatja a Terézkörúti Színpadon, amely a Roboz Imre igazgatta Víg „testvérszínháza”, Roboz Aladár ott az igazgató.

Fodor László: A szerelem nem olyan egyszerű (Víg, 1935. január 19.) – Péterfy Elza szerepéről Schöpflin nem spórol a dicsérő szavakkal: „Ezt a fiatal színésznőt már néhány év óta figyeljük várakozással. Láttunk tőle sok jót indulása óta a Tűzmadárban, de nem láttuk még eddig pontosan képességének igazi mértékét, egy s más bizonytalanság mindig maradt bennünk. Megjelenése, beszéde szerint egészen mai jelenség, fogékony idegrendszer, céltudatos akarat, tud és akar tanulni. Most alkalma van megmutatni magát egészen. A szerep egy modern sportoló leány, aki – ép úgy, mint partnere – túlságosan okos akar lenni és a sok okosságtól elmulasztja az élet szépségét, a nagy alkalmat, amelyet a szerelem nyújt feléje s aztán silány kis pót-örömöcskékben kielégületlenül él tovább, kalanddá posványosítva a nagy érzést. A darabnak kétségkívül ez a szerep ad létjogosultságot. Sok alkalmat ad a játékra, vannak komikus részei, vannak benne különböző fokozatai annak a könnyű érzelmességnek, amely ma mellőzhetetlen kelléke a modern szórakoztató vígjátéknak. Vannak néha őszinte szavai, amikor a szerző nem is tudja, hogy most őszinte volt és vannak hamis hangjai, amikor a szerző a költő nyelvén akar beszélni. Ez a cocktail megfelel a mai nagyvárosi közönség szája ízének, amely már alig tűri a természetes italt.

Muráti Lilinek sikerül ezt a belsőleg kevéssé hitelesített alakot teljes hitelűvé tenni. A sikerhez ő adja a nagyobb százalékot. Eleinte még ingadozik kissé, párszor mellé-fog, de aztán mintegy lendületbe jut, az alak élni kezd a keze alatt, levegőt hoz a darabba. Előttünk áll az erkölcsi talajából kiszakadtan lebegő nő, aki folyton keresi, és soha nem találja a megnyugvását, nem tud sem erkölcsös, sem erkölcstelen lenni – nincs sehol otthon. Abban a jelenetben, mikor a klinikán meglátja egykori szerelme gyermekét, akinek egy másik nő az anyja, Muráti Lili inkább mozdulatokkal és mimikával, mint beszéddel, halk szavak sokszoros árnyalásával teljesen jellemzi azt a nőt, aki ebben a pillanatban megérti, hogy életében nincs többé út vissza ahhoz a boldogsághoz, amely mellett egyszer elment. Az utolsó erkélyjelenet cinikusan szentimentális hangjában már benne van a végső rezignáció. Ebben a jelenetben a színésznő emeli fel a darabot egy magasabb színvonalra, mint a szerző.” (Nyugat, 1935/2.)

Páger Antallal

Hunyady Sándor: A három sárkány (1935. február 16.) – „játék zenével” a Vígben. Három nyírségi öregasszony családi rabságban tartja id. Csaholyi urat. A dédelgető szavú Hunyadynak ez csupán színpadi kedveskedése. Érdesebb kép soron következő darabja. Nem is az anyaszínházban adják. A gazda nélkül maradt Révay utcai Pesti Színházban vendégként játssza 1935. március 23-tól a Víg társulata a Lovagias ügyet. Muráti Lili: Virág Baba, az Aesculap orvosi műszer-nagykereskedő cég megpofozott könyvelőjének, Virág Andornak (Kabos Gyula) a leánya. A darab sikeres. Átviszik 100 előadásra a nagyobb Vígszínházba. Ez a színház megmagyarázhatatlan vonásai közül való. Ha fél ház van egy nagyszínházban, és átviszik a színház kamarájába, ott is csak félig telik meg a nézőtér. A Lovagias ügy megtöltötte a kamara méretű nézőteret és ősztől a Lipót körúton ugyanúgy telt házakat hozott. Óvatosság vitte az ideiglenes kamara színpadára. Az elkényeztetett közönség ez alkalommal elfogadja az elvásott talpú cipőket, lemond az eleganciát és gazdagságot sugárzó színpadról, meghatottan magához öleli a mindennapi nyomorúságot körbejáró színdarabot.

Ősztől a Pesti már a Víg kamarája. Hunyadyt kritizálják a bemutató idején és azóta is, hogy az ellenfelek, a főnök pofozkodó unokaöccse, Pali és a megalázott Virág könyvelő–cégvezető konfliktusát a szerző elkeni. A vége boldog megalkuvás. Egymás kebelére boruló kiegyezés. A színház mint szórakozóhely, a nézők mint felüdülni vágyók a boldog végért odaadják a társadalmi igazságot. Túl a világszerte sóvárgott happy enden van a dramaturgiai fordulatnak tőrül metszett magyar igazsága. A Bánk bántól a Lovagias ügyön át máig az ellentétes érdekek feloldódnak, megbékélnek és kiegyeznek. Az engesztelhetetlen kritikusokkal szemben a kiegyezés a magyar igazság.

Édouard Bourdet: Nem olyan időket élünk (Víg, 1935. május 18.) – Muráti Anne-Marie. Az első felvonás ötödik replikájában kimondják már a címben hordott jelszót: Nem olyan időket élünk. A fordító Lakatos László pesti leleménye, mert eredetiben a laposabb Les temps difficiles áll. XIV. Lajos kori kastélyban lakó nagyiparosék alatt inog a talaj. Leállnak gyáraik. Hozzákényszerítik lányukat a gazdagok debil fiához. A dadogó, gusztustalan elveszi a lányt és rátör a hálószobában. Állítólag a párizsi premieren ezt a jelenetet olyan naturalista részletezéssel állították színre, hogy a nézőtéren többen elájultak. Holott illedelmes volt a szöveg. Nem hangzott el egyetlen szó sem a színen, aminek nem volt szabad elhangoznia. A kiinduló helyzet borzalmas volt: egy butaságig ártatlan lányt anyagi okokból hozzákényszerítenek egy szörnyhöz. Gusztustalan színpadi jelenetekből nehéz volt visszatalálnia a jól fésült XX. század eleji Racinhoz.

A párizsi körúti dráma elsorvadt. Eszközei kifáradtak. A bulvárnak ezüstkorszaka ez. Nem is szólva pesti másolóiról. Az alaphelyzeteket egymásra rakva tornyot alkottak volna. Egyforma helyzetek. Egyforma alapkiindulások. Egyforma szereplők. Muráti csak az öltözőben kikészített jelmezeiről tudhatta megkülönböztetni, melyik darabban, melyik szerepet játssza. Még az elmésségek és az érzelmes szövegek, a szerelmi vallomások is szóról szóra egyeztek. Minden összevágó volt. Hatvany Lili – maga is szerzőnő, azon túl, hogy színházi leveleiben szőrmentén bírálta hetente a színházakat – bölcs tipológiát ad a kortársi Bús-Fekete-darabokról. „Napjainkban háromféle divatos darabtémát ismerünk: 1. a karriertörténetet (lásd. Templom egere, Helyet az ifjúságnak, Mesék az írógépről, A méltóságos asszony trafikja stb.), 2. az úgynevezett keresztmetszetet (lásd. Grand Hotel, Vacsora nyolckor, A pénz nem minden stb.), 3. a múlt század végén kezdődő és napjainkban végződő családi regényt.”

Louis Jouvet kivallotta Henri Becque-ről szólva, hogy általában minden darabot megírása után még egyszer megalkotunk. A kimerült körúti komédiákon több munkájuk akad a színészeknek, mint amennyit a szerző beléfektetett művébe. A darab cselekménye, vagy a szerep jelleme inkább fékezi a színészt munkájában, semmint vezeti a próbák során. Érzi a harmadkézből vett elhasználtságot. A bábukat megtöltő hagyományos fűrészport. Halott anyaggal dolgozik. Neki kell élettel megtöltenie. Feltámasztani a holtakat. És élővé hazudni az előadás során.

Amikor érdektelen a dráma, nagyon érdekesnek kell lenni a színész személyiségének.

Egy vamp ellopja az értékes nyakláncot. A cselédség között nyomoznak a tettes után.

Bús-Fekete László: Szerelemből elégtelen (Víg, 1935. szeptember 14.).

Komoly színésznővé érett Muráti. Csámpás cipőben, borzasan caplatott Bús-Fekete kabarétechnikával megoldatlanul megoldott bohózatában. Az első felvonás végén leszakadt alatta az albérletben kifeszített függőágy. Még ebben a bohózatian durva jelenetben is megőrizte emberi méltóságát, és éreztette a figura szomorúságát.

Bús-Fekete nem francia epigon. Ő magyar epigon. Nem a párizsi bulvárszerzőket utánozza, hanem a kávéházi asztalok alól azokat a morzsákat csipegeti föl, amiket magyar színpadi szerzők leejtettek uzsonnázás közben. Félreértés ne essék: nem Molnár Ferenc asztala alá nyúlt szellemi potyadékért, hanem a Bethlen téri Színpad házi szerzői – Kellér Dezső, Nádasi László – azon ötleteit seperte össze, amiket még ők sem mertek nyilvánosság elé dolgozni.

Szégyenletes darab. Olvasás közben is pirul az ember gyermekded cselekményvezetéséért, fél lábon bicegő elmésségeiért. Micsoda fájdalom lehetett próbálni Bús-Fekete keletlenségeit, életet lehelni dramaturgiai helyesírási hibákkal teli színházi dolgozataiba. És a legarcpirítóbb, hogy többnyire sikere volt se füle, se farka darabjainak. A Szerelemből elégtelen 30-szor elagonizált a Vígben. Ez az előadásszám abban az időben jelentős siker. Az utána bemutatott parádés évi Molnár Ferenc (Nagy szerelem) is 52 előadással mondható kiemelkedőnek.

A darab alapötlete, hogy nincs alapötlete. Bús-Feketének semmi sem jutott eszébe, ezért elhatározta: ír egy színdarabot. Mivel éppen a fiatalok jöttek divatba, lányiskolai osztályokban, vagy bakfisok drámáját nézték szívesen az öregedő nézők a Vígben, Bús-Fekete is összelombfűrészelt egy ifjúsági színdarabot. Három leánynak nincs annyi keresete, hogy önállóan béreljenek lakást. Tehát közösen vesznek ki egy garzonlakást, amit keresztbefűrészelve mutat a színpad, beleértve a fürdőszobát is a szaniterekkel. A három lánnyal semmi érdemleges, elmesélni érdemes nem történik az előadás folyamán, végül férjhez mennek. A jelenetek lélektanilag abszurdak, színházi lélektanilag azonban elfogadhatóak. Hajmeresztő fordulatok a szakítások és a leánykérések benne. Színpadilag elhihetőek. Különösen, ha Kabos Gyula, Ráday Imre a férfipartner és a lányszereplők Muráti Ágotáján kívül Dayka Margit, Perczel Zita.

Azért érdemes kitérni ezekre a szóra sem érdemes művekre, mert megmutatják, miféle semmiségekből kell színésznek alakot teremtenie, miféle ringy-rongy tákolmányokat sodort elfogadhatóvá, nézhetővé, néhanapján sikerré, olykor világsikerré a színészi alkotóerő. Az sem mondható a szépirodalmi kisiparosra, hogy nyeglén és szellemi befektetés nélkül kirázta volna kisujjából a színdarabnak eladott papírmennyiséget, mert hason címmel az előző évben folytatásokban közölte a Szerelemből elégtelent a Színházi Élet. És regényformában egy cseppet sem volt jobb, élettel teltebb, mint színpadra csikart prózának. Hiába: Bús-Fekete nem tudott írni. Tudta viszont: mitől döglik a légy.

A drámanagyiparos Henri Bernstein Reménységében (Víg, 1935. március 9.) Solange Goinart szerepét játssza Somló István partnereként Muráti.

Karinthy 1912-ben Bernstein: Az ostrom című színdarabját gyilkosan mulatságos kritikával szúrta agyon, hogy a végén közölje: „Ilyen kedves és laza kis cselekménnyel szemben a színész munkája elsőrangú fontosságúvá válik és talán nem is szabadna csak róluk beszélni.” A szavakat szétosztják a színészek között. Kénytelenek értelmet keresni bennük, ha nem találják: alattuk, mögöttük, vagy helyettük. És játszanak. Telijátsszák a színpadot. Úgy tesznek, mintha rajtuk kívül volna más nézni való az emelt téren, mintha volna darab is, nem csak írott ürügy, hogy bejöhessenek érdekes emberek szép ruhákban, és jellemzőeket mozogjanak és nézzenek egymás szeme közé. És a papírmasékra rákölcsönözzék temperamentumukat, élményeiket, emberismeretüket és életbölcseletüket. (folytatjuk)

MOLNÁR GÁL PÉTER

„Rőffel akar folyadékot mérni és unciával szövetet, aki Szomory Dezső darabjában tragikumot, vonalvezetést, elvont drámai gondolatot és irányt, erkölcsi tartalmat vagy életábrázoló példát keres.”

Egy híján száz éve, 1912-ben óvta ezekkel a sorokkal Karinthy Frigyes Szomory Dezső máig sikeresen játszott darabjától, a Györgyike drága gyermektől a Vígszínház rajongó nézőit. Az író tizennyolc esztendővel későbbi drámája, a Takáts Alice – amit hosszú szünet után most mutattak be a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójában – akkor került színpadra, amikor Szomory már túl volt önként választott, de kényszerűségből több mint másfél évtizedig tartó párizsi évein, túl látványos sikereken és kínos bukásokon. A színháztörténész szerint a leghiggadtabb és a közönség által is a legelfogadottabb Takáts Alice „mintha rehabilitálná. Mindenki örvend a sikernek, a közönség is, a színház is, a sajtó nagy része is. Sőt, mintha az író maga is örvendene.” (Magyar Bálint: A Vígszínház története, Szépirodalmi Kiadó, 1979)

De vajon miért kellett (volna) Jászai Mari szeretőjét, a Hermelin és a II. Józsefcsászár szerzőjét, a korszak színpadi nyelvének merész megújítóját, remeknél remekebb novellák íróját rehabilitálni? Csak azért, mert az itthon katonaszökevénynek tekintett, honvágy gyötörte emigráns hazatérése után a hazai jobboldal vehemens támadása nem kedvezett a dekadensnek bélyegzett, zsidónak tekintett Szomory befogadásának? Előző darabja, az érdektelen cselekményt némi malíciával feldúsító, inkább retorikus, mint ironikus Szabóky Zsigmond Rafael bukását, a Jászai Mari személyéhez, szerelméhez kötődő A nagyasszony botrányba fulladt felújítását megszenvedő író, két évtizedes pályával a háta mögött végre újra megízlelhette a siker örömét. A hosszú hallgatás után Mikes Lajos biztatására írott darab bemutatóját nem csak a Vígszínház közönsége fogadta hálásan. Elismerően szólt róla a korabeli kritika is. A Nyugat nagy tekintélyű kritikusa, Schöpflin Aladár, mintha kimondatlanul is Karinthyval polemizált volna, amikor kritikáját a Takáts Alice értékelésén túlmutató főhajtással kezdi: „Szomory Dezső drámaírói művészete lehiggadt, de egyúttal el is mélyült, anélkül, hogy zengéséből valamit is vesztett volna. Közelebb ért az igazi drámához.” (Nyugat, 1930/6.)

Dunai Tamás, Cs. Németh Lajos, Nagy Cili és Németh Kristóf (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Közelebb ért, vagy célba ért? A vita azóta sem dőlt el. Vitathatatlan, hogy Takáts Alice doktorkisasszony titokzatos története nem tartozik sem az írónak a század elei budapesti polgárság groteszk vonásait tapintattal gúnyoló szatírái és könnyű kézzel bonyolított komédiái közé, de nem folytatása a széles körben vitákat generáló, ám kompromisszumokra alapozott happy enddel nyugtató női karriertörténeteinek sem. Alice, akit közvetlen környezetében is csak ritkán mernek Licinek nevezni, Györgyikével, a szerelmes színinövendékkel vagy Bellával, az énekesnői pályára készülő grófi szeretővel szemben nem a család sugallta-segítette előnyös házasságban keresi a megoldást. Orvosként is, nőként is saját lábán áll, és drámahősként is a nehezebb utat választja. Szakmájában már a cselekmény kezdetét megelőzően bizonyította egyenjogúságát, a berlini klinikán töltött sikeres évek után Budapesten professzorának helyettesítéssel is megbízott asszisztense. Nőként pedig szépségével, különös kisugárzásával szinte minden környezetében élő férfit elvarázsol, vagy legalábbis megperzsel.

A múltban és jelenben párhuzamosan kirajzolódó cselekményt Alice három különböző kapcsolata mozgatja. A legszimplább a professzor jóképű fiához fűződő, szexualitásra korlátozódó viszonya, a leghalványabb az idősödő professzor legkedvesebb tanítványa iránti, inkább csak sejtetett vonzódása. A legfontosabb és a legtitokzatosabb az a soha nem realizálódó tegnapi szerelem, ami a doktornőt berlini kollégájához, egy bizonyos Markovits nevű, csak a darab záróakkordjában színre lépő, zseniálisnak mondott vegyészhez fűzi. Nem csak a kettőjük kapcsolata rejtélyes, a bűn is, amiért a férfit Berlinben két év börtönbüntetésre ítélték, s amit valójában nem is ő, hanem az orvosnő követett el.

De vajon ténylegesen – jogilag, erkölcsileg – bűn-e az, aminek következményeit mindketten viselik, vagy csak az Ibsen-drámák struktúráját követő, a későbbi konfliktust generáló drámai mag aktuális megfelelője? Evidens, hogy az orvosnő nem érdekből és nem gyilkos indulattal, hanem szánalomból, részvétből szabadította meg fájdalmaitól örökre egy szerencsétlen betegét. Markovitsról viszont joggal feltételezhető, hogy hirtelen felindulásból, de a legtisztább szándékkal, az orvosnő iránti szerelemből, barátságból vállalta az el nem követett bűnért a felelősséget. Valójában Takáts Alice morális szempontból nem a további szenvedéstől megkímélt pácienssel, hanem a helyette bűnhődő férfival szemben követte el a lelkiismeretét két éve terhelő drámai vétséget.

Nem csak a cselekmény egyes mozzanatai, a konfliktus mozgatórugói is jobbára túlhaladott magánügyek, agyontárgyalt – de sok tekintetben máig vitatott – etikai problémák a női egyenjogúságtól az eutanáziáig, társadalmi keretben. Lehet, hogy van valami igazuk azoknak, akik a cselekményt szálazva fél évszázad múltán (is) az írónak a húszas években bekövetkezett „társadalmi-művészi iránytévesztésére” hivatkoznak, és ennek tudatában „igencsak másodrendűnek” ítélik Szomory darabját? (Szántó Judit, Színház, 1987/8.) De akkor mivel magyarázható a mű kalandos utóélete, ma is felkavaró feszültsége? Hogy aki először találkozik dr. Takáts Alice-szal, az is úgy érzi, nem csak neki, Szomorynak is megvan a megfejtendő titka. Ha valaminek, hát ennek érdemes nyolcvan esztendővel a mű születése után a nyomába eredni.

Mintha a színháztörténetből is kimaradt volna, de szerencsénkre Réz Pál részletesen ír róla Szomory-könyvében (Arcok és vallomások sorozat, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971), hogy a zsidótörvények korlátozta színházi életben mégiscsak akadt egy rés, amin keresztül a zsidó származású író szülötte, Takáts Alice még a fasizmus tombolása idején, 1939-ben is újra kiléphetett megfiatalodott közönsége elé. A kirekesztettek társulata, a Goldmark teremben színházat, sőt operát is játszó OMIKE társulat Pap Károly, Molnár Ferenc darabjai mellett a feledéssel dacolva színre hozta Szomory kései drámáját is. Főszereplőnek – több jelölt közül – maga a szerző választotta az ígéretes tehetségű fiatal színésznőt, Rosty Magdát. A siker némi vigaszt, a bevétel némi – nagyon szerény – kárpótlást jelentett a kamarából kizárt és a nyomor szélére sodródott szerzőnek. A mű színpadi sorsának jobbra fordulását, a nagyon várt szakmai elégtételt azonban az éhezésben legyengült szervezetű, szívbeteg író már nem érhette meg.

Pedig az 1946/47-es évadban a Vígszínház kamaraszínháza, a Pesti Színház Góth Sándor rendezésében felújította a hajdan sikeres drámát. Az előadás sztárja, Mezey Mária méltó örököse lehetett az ősbemutató joggal ünnepelt Takáts Alice-ának, Gombaszögi Fridának. Mezey feltételezhetően elhitte és elhitette, amit Schöpflin Aladár állított, hogy az orvosnő „rendkívüli ember, nagy lélek, nem mert bizonyos dolgokat csinál, és bizonyos dolgok történnek vele, hanem azért, ahogy az életével szemben áll s ahogy a maga problémáit elintézi. A lélek mértékét a feszültség adja meg, amire képes és Takáts Alice-ban az első pillanattól az utolsóig a pattanásig erős feszültség dolgozik.”

Különös, és talán nem is egészen érthető, hogy a felújítás sikerét évtizedek múltán felidéző kritika mégis úgy emlékszik vissza az előadásra, hogy a társulat összteljesítménye különb volt az egyes művészek alakításánál. Hiába szépítjük Szomory iránti tisztelettel és némi nosztalgiával Takáts Alice sorsát, valójában még a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben ránk köszöntő Szomory-reneszánsz is inkább a komédiáknak kedvezett, és nem szolgáltatott igazságot a kora erkölcsével több síkon és szinten szembekerülő doktornőnek. Igaz, 1985-ben Békés András és Gosztonyi János főiskolai tanítványainak feltehetően jól sikerült főiskolai vizsgaelőadása nyomán előkerül a gondolat, miszerint Szomory darabja megérdemelné, hogy – végre, újra? – más színházban is műsorra tűzzék. A gondolatból két évvel később születik bemutató, méghozzá a korszak drámáinak javát – Bródy Sándor, Füst Milán darabjait – előszeretettel és tehetséggel játszó Madách Kamara Színházban. Ám jellemző a közvélekedésre, a darab szakmai besorolására, hogy az íróval és az üggyel egyébként rokonszenvező újságíró is megkérdezi a rendezőtől, Puskás Tamástól, miért éppen Szomory, és miért éppen ez a nagyon régen nem játszott drámája. A válasz – a dráma költői szövege, a Szomory-nyelv dicsérete – kézenfekvő. A folytatás kevésbé. Utólag inkább meglepő, mint meggyőző, hogy a hősnővel azonos életkorú Puskás Tamás a felnőtté válás drámáját, a felnőtt tudatosság és az ifjúkori hit konfliktusát fedezi fel a darabban. Sőt, férfi létére – Flaubert nyomán – arra hivatkozik, hogy „Takáts Alice én vagyok”. (Esti Hírlap, 1987. IV. 18.)

Az előadás egyik bírálója, Gyertyán Ervin ezzel szemben „modern, előremutató, bizonyos értelemben a kort is megelőző gondolatok, egy izgalmas pszichológiai helyzet és egy avítt, ócska, már 1930-ban is anakronisztikus viktoriánus erkölcs” sajátos egyvelegének tekinti a darabot. (Népszabadság, 1987. VI. 2.) Úgymond „paraszti ésszel”, valójában a felvilágosodott huszadik század végi polgár intellektuális fölényével utasítja el a humánus indíttatású, ezáltal menthető és mégis menthetetlen gyilkosság egyértelmű megbélyegzését, és a hősnő nem kívánt terhessége következtében létrejött – annak idején megoldhatatlannak vélt – dilemmát. Bár ezzel az elemzéssel ma már nem nagyon lehet egyetérteni, Gyertyánnak az előadás táplálta hiányérzete mégsem alaptalan. Hitelesebbnek és hatásosabbnak érezné magát a darabot is, ha a rendező némi realista iróniával gazdagította volna az előadást. A kritikus dicséri, de ugyanakkor meg is kérdőjelezi a főszereplő, a szép és tehetséges főiskolás, Nagy-Kálózy Eszter alakítását. Nem annyira színészi teljesítményét, mint a szereposztás koncepcióját vitatja. A fiatalság a színpadon behozhatatlan előny, de az elődeinél és a szerepnél is sok évvel fiatalabb színésznő a kritikus szerint nem tudta hitelesíteni írott múltját. Kimunkált, érzékeny alakításából – Gombaszögi és Mezey Mária után – nem született legenda, és talán a félsikernek is része lehetett abban, hogy a remek szerepdarab újabb negyedszázadra visszakerült a könyvespolcra. Méghozzá nem is a kánonban szereplő örökzöld klasszikusok, hanem az elismert szerzők mellőzött, vagy tapintatosabban marginalizált darabjai közé. Erre utal, hogy a Budapesti Kamaraszínház idei felújítását rendező, a kor irodalmában és humorában is járatos Benedek Miklóstól a riporter megint csak némi gyanakvást sejtető, sugalló szkepszissel azt kérdezte: „A darab találta meg önt vagy fordítva?” A rendező régi színházi és olvasmányélményére, Kosztolányi és Schöpflin elismerő véleményére hivatkozott, és arra, hogy tulajdonképpen a Takáts Alice-t játszó Nagy Cilinek keresett egy jelentős női szerepet.

Valószínűnek tartom, hogy ennek ellenére Benedek sem számított arra, hogy a bemutatóról elsőnek olvasható kritika sokatmondó – és igazságtalan – címe Téves diagnózis lesz. A cikk szerzője a neten arra hivatkozik, „több oka lehet annak, ha egy darabot ilyen keveset játszanak. A leggyakoribb azonban mégiscsak az, hogy nem jó.” (7 óra 7) Az alapszituáció drámaiságát, a konfliktust és a középponti karakter érdekességét – Szomory „édes-bús költői szövegével” együtt – még csak-csak elismeri a bíráló, de a darab igazságát és időszerűségét (véleményem szerint) túlságosan nagy vehemenciával vitatja.

És ez az a pont, ahol több mint nyolcvan esztendő után érdemes visszakanyarodni Karinthyhoz. Ismét megkockáztatni, hogy Szomory darabja nem elvont drámai gondolatával, konkrét – korhoz és karakterekhez kötött – vonalvezetésével hat, nem ebben él a mű máig érvényes és főként hatásos igazsága. Feltételezhető, hogy magát az írót sem az azóta bulvártémává koptatott eutanázia-probléma foglalkoztatta, és nem is a hősnő váratlan, nem kívánt terhességének már akkor is kiküszöbölhető kényelmetlensége izgatta, hanem a modern nő függetlenségének és kiszolgáltatottságának embert próbáló ellentmondása. Nem a hősnő berlini titka, hanem az ezt lépésről lépésre jobban kibontó jelenetek folyamatos és fokozódó feszültsége érzékelteti, hogy Alice-nak nem csak a környezetében élők, de a nézők előítéleteivel is meg kell küzdeni.

Benedek Miklós a Fideliónak adott nyilatkozatában utalt arra a korra és a kor, illetve a közönség elvárásaira is jellemző színháztörténeti mozzanatra, hogy a Vígszínház igazgatója, Jób Dániel megpróbálta volna átíratni a darabot, arra kérve Szomoryt, hogy változtassa a dráma megoldását happy endre. Az író, Benedek közlése szerint „majdnem a késébe dőlt, de végül mégis átírta”. Ugyanennek a sztorinak részletesebb és valószínűleg hitelesebb változata Réz Pál korábban idézett könyvében, méghozzá a Szomoryt okosan patronáló szerkesztő, Mikes Lajos előadásában szerepel. Innen tudható, hogy Szomory három drámaterve közül Mikes választja ki a Takáts Alice-t, és ő beszél róla Jóbnak. A direktor biztatása máris lelket öntött az íróba. „Három nap múlva már kész tervvel jött, két hét múlva már felolvasta az első felvonást, s rá egy hétre a másodikat. A harmadiknál aztán megakadt a dolog. Dezső ugyanis úgy írta meg, hogy Alice Markovitssal megy el, s hogy egyszer majd visszajön Györgyhöz – megmutatni a gyerekét. Jób vitatta, hogy ez lenne a helyes megoldás. Dezső először hallani sem akart róla, hogy más harmadik felvonást írjon. De azután tovább beszélgettünk, s aztán megtalálta azt a formát, hogyan lehetne a második variációban is kifejezni azt a gondolatot, amit ő eredetileg is ki akart fejezni.” Így alakult ki, további vívódás és keserves munka során a hősnő – és a szerző – kompromisszumot kerülő keserves döntése. Ez olvasható a drámák Réz Pál válogatta kötetében (Szomory Dezső: Hét játék, Szépirodalmi Kiadó, 1991), és ezt a legkevésbé megnyugtató sorsot játszották el az első XXI. századi előadásban is. Alice – legalábbis egyelőre – magányra ítéltetett és terhesen, férfi nélkül vállalja a jövőt.

Nem ünnepi hangulatú premieren, hanem szimpla, hétköznapi előadáson láttam Szomory darabját. A Shure Stúdió kis nézőterén természetesnek tűnik a telt ház. De ennél megragadóbb és meggyőzőbb volt a nézőtér feszült csendje, a fogadtatás forrósága. A közönség elragadtatottan ünnepelte a tehetséges, nemrégiben tanárához s a Nemzetiben volt igazgatójához, Jordán Tamáshoz Szombathelyre szerződött Nagy Cilit, akinek feltétele volt, hogy előzőleg még eljátszhassa Szomory darabjának főszerepét Budapesten. Nagy Cili nemcsak szép és vonzó, szemmel láthatóan öntudatos és temperamentumos leányzó, de színészi eszköztára is ígéretes. Vitathatónak inkább az tűnik, hogy – mintha a dráma előző rendezőjének, Puskás Tamásnak a koncepcióját fogadta volna el – játékában ő is a felnőtté válás drámájára koncentrál. Az előadás egészéből viszont egyáltalán nem következik, hogy Benedek számára is ez lehetett Szomory leglényegesebb mondanivalója. Hiszen ez a Takáts Alice már színre lépése pillanatában, sőt a színpadi cselekmény kezdete előtt is beérkezett ember, megbecsült orvos, felelős, felnőtt. Ezt a rangot nem csak a húszas években, de ma sem nagyon lehet csitriként elérni! Nagy Cili nem csak fiatalsága okán tapasztalatlanabb a megírt figuránál, de formátumát tekintve is súlytalanabb. A ritkán fogyasztott pezsgő hatására kiszakadó, túlságosan is őszinte vallomása nem életkori, hanem nehezen hihető, a lány jelleméből nem nagyon következő magatartásbeli gikszer.

Benedek Miklós stílusérzékét dicséri, hogy bár a szereplők különböző szinten és mélységben formálják meg Szomory figuráit, egyetlen hamis hangot sem hallani az előadásban. Szomory nyelvének zenéjét Nagy Cilin kívül a Tardy-Koós professzort játszó Dunai Tamás találta el legjobban. Dunai személyisége akkor bontakozik ki igazán, akkor válik tanárból férfivá, amikor saját fia legyőzött riválisaként hangot ad korábban fegyelmezetten titkolt érzelmeinek. Németh Kristófnak, a professzor fiának győztesként könnyebb dolga van, szerepének egyetlen buktatója – Németh sikeresen megoldott színészi próbatétele – a szexuális kapcsolat harmóniáját megingató egyensúlytalanság leplezése és leleplezése. Dolmány Attilának a zseniálisnak mondott Markovits szerepében ennek az érzelmi képletnek éppen az ellenkezőjét kell elhitetnie: egyetlen jelenetben bizonyítani a doktornőért hozott szerelmes áldozatának értelmét, illetve a viszonzatlannak tűnő szerelem fényében mutatkozó értelmetlenségét. Andai Györgyi meglepő módon nem is egy, hanem a darabban észlelhető logikai törés következtében két Markovitsnéval, egy szánni és egy szeretni való teremtéssel szembesíti a nézőt. De hadd tegyük rögtön hozzá, hogy mindkettőt ugyanazzal az átélt empátiával játssza. Az első felvonásban a tanár otthonába betolakodó, kellemetlen perszóna, a harmadik felvonásban, saját környezetében már inkább visszafogott, minden áldozatra kész szerető édesanya. Más kérdés, hogy a két mamafigura egyikéről sem hihető, hogy egészen vagy félig analfabéta lenne. Bár a Takáts Alice nem komédia, de majdnem minden jelenetében megcsillan az író humora. Legerőteljesebben a doktornő édesapja képviseli a „klasszikus” vígjátéki jellemrajzot és stílust. Újvári Zoltán harsányabb színekkel mintázott papafigurájában a szerencsétlen szerencselovag gátlástalansága és a lányára büszke apa elégedettsége között rutinosan és majdnem minden epizódban megfelelő arányérzékkel egyensúlyoz.

Dévényi Rita talán egy árnyalattal szürkébbre, szerényebbre álmodta meg a professzor otthonát, mint ahogy azt Szomory a szobalánnyal, szakácsnővel, sofőrrel és inassal ellátott, elegáns környezetben elképzelhette. A villa tetszetős rácsos vaskapuja viszont jelzi: kiket választ el és kiktől ez az egész színpadképet meghatározó berendezési tárgy.

FÖLDES ANNA

A Takáts Alice nem tragikomédia, hiába hirdeti ezzel a műfajmegjelöléssel premierjét a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiója. Az előadás inkább erkölcsrajz és életkép az 1930-as évekből. Benedek Miklós rendezése nem elég merész ahhoz, hogy a színmű tragikomikus dimenzióit a maguk teljes szépségében megmutassa. Igaz, hogy az alapanyag messze nem hibátlan.

Szomory Dezső színművei sajnálatosan ritkán szerepelnek színházaink műsorán. A miértre a magyarázat látszólag egyszerű, hiszen kétségtelen, hogy a szerző szecessziós nyelvezetű történelmi drámái közül néhány elolvasásához ma már kifejezetten nagy türelem kell, és akkor még nem is említettük a színpadra állítás nehézségeit. A szerző nyelvi és stilisztikai különcségei, amelyek a múlt század első felében annyi vitát kavartak, ma már modorosnak tűnnek.

A helyzet azonban nem ennyire egyszerű. A szaggatott ritmusú, különös zeneiségű párbeszédek, a tautológiát súroló, körkörös szerkesztésű monológok méltó kihívást jelentenének a színészeknek. Mindezeknek köszönhetően Szomory drámái inkább versekként hangzanak a színpadon, még akkor is, ha az író prózai dialógusokban írta őket.

A szerző társadalmi drámái közül az olyanok, mint a Györgyike drága gyermek, a Bella, a Hermelin ihletett kísérletek a női lélek bonyolultságának ábrázolására, így nagyszerű szerepeket kínálnak. Női figurái néhol összetettebbek, jobban árnyaltak még az irigyelt pályatárs, Molnár Ferenc karaktereinél is.

A Takáts Alice a fentebb említett darabok sorába tartozik, bár a Szomoryra jellemző nyelvi túldíszítettség itt nem hangsúlyos.

A dráma címszereplője, a fiatal orvosnő Bécsben a halálba segít egy nagy fájdalmakkal küzdő, menthetetlen beteget. Miután kiderül a bűntény, a kórházban vegyészként dolgozó Markovits László vállalja magára a börtönbüntetést. A Magyarországra hazatérő doktornő szerelmi viszonyba bonyolódik főnökének fiával, akitől gyermeket is vár. Ebbe a komplikált viszonyrendszerbe toppan be Markovits, miután szabadlábra kerül.

A férfiak olyan kíméletlenül szorongatják a lányt, ahogy pók fonja a hálóját majdani áldozata körül. Itt van például Alice apja, aki tizenévesen megpróbálta eladni őt, most pedig folyton-folyvást a lánya nyakára jár pénzt kéregetni kölcsön, vagy a főnöke, Tardy-Koós Géza orvosprofesszor úr, aki éppen csak „lecsúszott” a lányról, hiszen a fia már elfoglalta a helyét annak szívében. Végezetül nem szabad elfeledkezni az ifjabb Tardy-Koósról, aki valóban szereti a lányt.

Azt hiszem, nem kell hosszan magyarázni, hogy ez a történet milyen könnyen csúszhat(na) át könnyes melodrámába. Hogy nem így történik, az Benedek Miklós jó arányérzékű, fanyar humorú rendezésének köszönhető, amely azonban adós marad a tragikomédiával.

A Dévényi Rita tervezte látvány korhű környezetet teremt a történethez – a rendezéssel összhangban. Halljuk például kintről a motorzúgást, a nap besüt az ablakon, a szereplők valóban megvacsoráznak stb. Meglehet, a valóság imitálására kevésbé törekvő környezetrajz jobban segíthetné a stilizáltabb színészi játékot.

Nagy Cili Takáts Alice-ként izgalmasan, vonzóan kiismerhetetlen. Formátumos alakítását nézve tökéletesen érthető, hogy miért mozgatja meg a körülötte élő férfiak fantáziáját. Olyan nőt alakít, akivel nem történnek a dolgok, hanem önmaga alakítja a sorsát. Játéka a második felvonásban halványabb, ehhez azonban tudni kell, hogy az eredetileg háromfelvonásos darabot két részben láthatjuk. A Szomory Dezső által írt első két felvonás jelenti az előadás első részét, az író harmadik felvonása a másodikat. A drámaszöveg elszürkül a harmadik felvonásra, és ezzel az előadás sem tud mit kezdeni. A befejezés így csalódást kelt, hiszen a főhősnő figurája sokkal komplexebb annál, mint ahogy az író befejezi a drámát. Az izgalmasnak induló szerelmi három- vagy inkább négyszög is elhalványul az előadásban.

A színlap ígérte tragikomikus stílus két rutinos színész alakításában érzékelhető: Kerekes József Horeb Homérként elmondott mesteri monológja a női nemről igazi bravúr, méltó felütése az előadásnak.

Újvári Zoltán nagyszerű Takáts Zuárdja semmi látványosat nem csinál, konok mételyként tapad lánya életére: mindig ott van, ahol nagyon nem kellene lennie.

A Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójában egy jobb sorsra érdemes életmű alig ismert darabját láthatjuk szerethető előadásban, amely ha nem bontja is ki a drámát a maga teljes mélységében, a színészi összjáték harmóniája miatt kellemes perceket szerez a nézőknek.

SZEKERES SZABOLCS

Sajátos rendben sorakoznak a színpadon egy huszadik század eleji polgári lakás bútorai, kellékei. Tagolják a teret, helyet hagynak a játéknak, lényegében mégis valamiféle átmenetet képeznek a közönséges rendetlenség és a szürreális látomás között. Jól kivehető a konyha, a cselédszoba, a hall, a nappali, az előszoba, a fürdőszoba, a háló, van telefon, zongora, asztali lámpa, kredenc, családi ágy és priccs a személyzetnek, a teljes leltárt bizonyára csak a színpadi dolgozók, berendezők és kellékesek tudják. A legfeltűnőbb, hogy a szomszéd cselédlány fekhelye egy hatalmas szekrény tetején van. Fodor Viola díszlete költői víziót ígér Kosztolányi brutálisan szigorú társadalmi regénye helyett.

Keresztes Attila rendezése teljesíti az ígéretet. A vizsgálóbírót játszó Jakab Tamás vetített képe vallatja a színpad bal oldalán, a cselédszekcióban álló Gidró Katalint, aki Édes Anna szerepében hallgat. Esetleg bólint. A válaszok megelevenednek – Thuróczy Katalin színpadi átirata szerint. Idővel kissé mechanikusnak érzi a néző ezt a folytonos ismétlődést, de lehetetlen megbontani ezt a néhány évtizede még formabontónak számító rendet. Az ismétlődés monotóniája azonban bizonyára nem lenne zavaró, ha a játék tartalmat nyerne ettől a megoldástól. Ám inkább veszít. A történet látomásos elképzelése, a cselekmény ilyen szétszabdalása nem igényli, de talán meg is akadályozza a jellemfejlődések kibontását, a lélektani szituációk alakulásának követését. Nem az a baj persze, hogy a rendező szakít a realisztikus ábrázolás hagyományával, hanem az, hogy miután divatosan elveti a valószerűség igényét, helyére nem tud semmi fontosat állítani. Édes Anna története egyszerűen kiüresedik így.

Gidró Katalin, Csorba Kata, Danis Lídia, Gömöri Krisztián, Borovics Tamás (fotó: SZNSZ/Veréb Simon)

Pedig elvben fordítva is történhetne. Az Édes Anna felfogható úgy is, hogy a logikusan, értelmesen megokolatlan gyilkosságot leíró regényével Kosztolányi a novelláiban is gyakran felbukkanó action gratuite ábrázolásának csúcspontjára érkezett. A művet értelmezhetjük úgy is, hogy abban mintegy Camus Közönyét megelőzve írta le a lélekben rejtve, öntudatlanul zajló folyamatok nyomán hirtelen, váratlanul elkövetett emberölés egyszerre követhetetlen, másfelől mélyen érthető folyamatát. A tett, a bűntény oktalan volta, az ingyen, azaz oktalan és céltalan cselekvés valóban nem követelné meg az aprólékos társadalmi, történelmi és lelki motivációk felkutatását, illetve azok fejlődési sorba rendezését és összekapcsolását a rémtettel. Sőt kizárná azt. Ám Keresztes Attila rendezése megáll félúton. Felelőtlenség persze találgatni, hogy vajon hová is szeretett volna eljutni. Könnyebb azt kifogásolni, amit látunk, és még könnyebb azt hiányolni, amit már láttunk, például Fábri Zoltán 1958-as filmjében, ahol a rendezés és a színészi játék mindent megmagyaráz, mindent megindokol, mindent megvilágít, a lélek és a társadalom mélyére látva, egységes kompozíciót és világképet ad. Keresztes Attila látomásos elképzelése az előadásról ezt lényegében föladja. Közben azonban a színészi játék megmarad a hagyományosnak, realisztikusnak, lélekbúvárnak látszani akaró eszközöknél. Csak Gidró Katalin Édes Annája kivétel. Neki nincs módjában eljátszani a gyilkossághoz vezető folyamatot, sőt módszeresen titkolnia kell a legkisebb érzelmi rezdülést is, minden reakciót a körülötte, vele történtekre. A többieknek viszont alighanem feladatuk lenne, hogy megalkossák a körülötte zajló életet, amely kiprovokálja a mélyen elfojtott indulatok kitörését. Az action gratuite, az oktalan cselekvés irracionalitása és mégis indoklása azonban nem megy együtt. Ráadásul az előadás szereplői a talán nem is egészen átgondoltan, inkább csak ösztönösen választott stílust sem játsszák meggyőzően. Danis Lídia Vizynéje harsányan kiállhatatlan, már első megszólalása is gyilkos indulatokat ébreszthet, s hozzá még erélyes háztartásvezetői határozottsága, társadalmi ambiciózussága nincs is egészen összhangban azzal a nyavalygós hisztérikussággal, amelyet a második részben mutat. Borovics Tamás Vizy-alakításában a konfliktuskerülő papucsférj közkeletű vonásai dominálnak, Pataki Ferenc játékából pedig mindössze a sármos, elbűvölő, csábos fiatalember hiányzik. Léha dzsesszkedvelőként markánsan lép a színre, majd annyiban is hagyja a figurát. Gömöri Krisztián Ficsorként szakszerű epizodistának bizonyul, Csorba Katát meg egyáltalán nem zavarja a cselédstiklikben jártas leány tisztesen realisztikus megjelenítésében az, hogy a szekrény tetején lakik.

A felemásan víziószerű előadást végül egészen különös látomás tetézi. A díszlet hátsó fala felemelkedik, és Anna műfüves zöld mezőre távozik, ahol részint igazi fehér nyuszik téblábolnak, jobboldalt pedig nyúljelmezben fuvolázik Balogh Szilvia, illetve gordonkázik Pesti Ágota. Bosszantóan átlátszó és egyúttal értelmetlen jelkép. Bizonyára boldogabb, idilli világot szeretne ígérni ezzel az előadás a szerencsétlen címszereplőnek, ám a látvány giccses idétlenségével ironizálja is azt. Anna lelkének izgalmas pokla helyett vágyainak jámbor együgyűségéről, igénytelenségéről beszél. Ami megint csak lehetne a történtek egyfajta értelmezése, csak éppen csöppet sem következik az addigiakból. Inkább agyoncsapja azt, amit addig láttunk. Úgy hat, mintha a munkájával elégedetlen, a mindent megmagyarázó és lezáró befejezést hiába kereső rendező kétségbeesett ötlete lenne, amivel mégiscsak poénnal lehet elengedni a nézőt. Végre történik valami váratlan, valami meglepő. Esetleg csak fricska a látottakat komolyan vevő néző orrára.

ZAPPE LÁSZLÓ