Ruszt József naplójának még kiadatlan részén dolgoztam éppen, amikor szólt a telefon, s egy ős egyetemiszínpados, F. Tóth Tibor érdeklődött: miért nem voltam ott Csányi Árpád temetésén. Nem tudtam rögtön válaszolni. Megzavarodtam, mert eltévedtem az időben. Hiszen Rusztnál épp azt olvasom, hogy Csányi milyen remek díszletet talált ki az 1968-as, híres A pokol nyolcadik köre-előadáshoz, ugyanakkor a tervező halálhírével szembesülök. Rossz érzés fogott el, amiért felületesen követtem a híradásokat, vagy elkerülte figyelmemet, hogy a halk szavú, nevetős szemű Csányi Árpád 82 éves korában elhunyt.

Rövid időre kötött össze bennünket a közös munka. Nagyjából egy időben kerültünk az Egyetemi Színpadra, ahol 1967-től Lux Adorján és Csíkos Attila után és mellett ő lett a harmadik huzamosabb időre oda kötődő tervező. Kezdetben elsősorban Ruszttal dolgozott (a Halász Péter-darabon kívül: Pör a szamár árnyékáért, A végzetes szerelem játéka, Cselédek, Tornyos Péter, Gerson du Malheureux, II. Edward), de tervezett Zsámbéki Gábornak (A zongora – Incidens az Ingeborg-koncerten, A toborzótiszt), Verebes Istvánnak (Endre, magyar királyfi) és Bodnár Sándornak is (Hely és idő – Lakoma).

A Faust díszletterve

Nála láttam és tőle tanultam meg azt, hogy miként dolgozik a tervező, s mennyi a végeredményben az, aminek a rendező, a körülmények és a rendelkezésre álló pénz szab határokat, hogy mily kiszolgáltatott és alázatos szerepe van a tervezőnek, de azt is, hogy az alkalmazott művészetben hogyan és mennyire tud érvényesülni az alkotó fantázia, a stílus- és emberismeret. Csányi Árpádot soha nem láttam látványosan dühöngeni, de bosszankodni igen. Tudomásul vette, hogy az egyetemistáknál nincs pénz, tehát nagyon egyszerűen kell megoldania a feladatát. Azt is, hogy minimális technika és világítási eszköz áll rendelkezésére, tehát nem álmodhat bonyolult tereket és szerkezeteket a színpadra. Éppen ezért a díszletei – mert ott elsősorban azt készített – mindenekelőtt funkcionálisak voltak, s az egyes helyszínek megkülönböztetésére csupán a legszükségesebb jelzést használta. Kedvelt formája volt a dobogó, amely megfelelt az akkor ott megforduló rendezők elképzelésének is, akik előszeretettel hangsúlyozták a színpad a színpadon elvét. Szerette a függönyöket, a lepleket, a kelméket, ezekkel különleges, rafinált tereket tudott kreálni. Az idézett darabok és rendezők sora is jelzi: minden műfajban és stílusban otthon volt.

Csányi Árpád Debrecenből Ruszt ajánlására ruccant át az Universitas Együtteshez, ugyanis őt a rendezővel már a cívis városban is számos közös munka fűzte össze. Ruszt később is hívta, így a kecskeméti időszakának két emblematikus előadását, a III. Richárdot és a Don Carlost is Csányi tervezte.

Hűséges természetéből adódott, hogy csupán néhány színház tagja volt, miközben az ország csaknem valamennyi teátrumában dolgozott, sőt határon kívül is. Ugyanazt a drámát – például a három magyar klasszikust – többször is újraálmodta, más-más rendezők mellett, s mindig új nézőpontot érvényesítve, különböző stílusvonásokat felerősítve.

Grafikusnak készült, amikor 1948-ban megnézte az Oláh Gusztáv rendezte Szentivánéji álmot, s ez az élmény egy csapásra megváltoztatta érdeklődését. 1949-ben felvételizett Oláhhoz a Magyar Iparművészeti Főiskolára, és 1954-ben végzett a díszlet-jelmeztervező szakon. Két évet töltött a Fővárosi Operettszínházban, amikor rádöbbent: a szakmát igazán csak vidéken lehet megtanulni. Elment tehát Debrecenbe, ahol 1956-tól tizenkét éven át maradt a Csokonai Színház tagja. 1968-ban szerződött a Nemzetibe, ahonnan 1989-ben vonult nyugdíjba. Több mint négyszázharminc előadásban működött közre. Legfontosabb terveit és makettjeit az Országos Széchényi Könyvtárnak adományozta, hogy megőrződjenek az utókornak. Kétszer, 1961-ban és 76-ban kapott Jászai Mari-díjat, 1978-ban Érdemes, 86-ban pedig Kiváló művész lett.

Sok kiállításon vett részt. Egyéni bemutatkozására nemcsak idehaza (például Debrecenben, Gyulán, a pesti Várszínházban vagy az új Nemzeti Színházban) került sor, hanem külföldön is, többek között Bécsben és Tokióban. A tavalyi, jubileumi POSZT-ra készült az a húsz művész munkáiból válogatott tárlat, amelyre még ő maga adott képeket. Ezt, A magyar színjátszás szcenográfiájának kiemelkedő munkái című kiállítást a fővárosban, az Erzsébetvárosi Színházban idén március–áprilisban is lehetett látni, de ennek megnyitását már nem érhette meg.

Egy szerény, dolgos, háttérben maradó, jelentős értékeket teremtő, stílusérzékeny tervező-művész távozott közülünk, aki emberségével és alázatával is hatott azokra, akiknek megadatott a szerencse, hogy vele dolgozhattak.

NÁNAY ISTVÁN

Örvendetesen megszaporodott a könyvesboltokban – sajnos, a közkönyvtárakban kevésbé – a színház- és színészportrék, monográfiák, interjúkötetek és kritikagyűjtemények száma. Érdekes és főként tanulságos lenne ezek kelendőségét, olvasottságát, de legfőképpen napi, szakmai, nézői használatát felmérni. Alakítják, vagy legalább befolyásolják-e a színházi témájú olvasmányok a közönség ízlését, vagy csak a szakmabeliek és a hivatásos nézők vetemednek arra, hogy szembesítsék saját véleményüket a kritikusokéval. De ideje lenne végre a mostanában kiadott más műfajú, ha úgy tetszik rendhagyó színházi kötetek számbavételének is. Kik, miért választották az idén szeretteiknek, vagy akár saját karácsonyfájuk alá a színházi olvasnivalót.

Szebeni – Színház

A sokatmondó és az új album jellemzésére is alkalmas alcím talán még vonzóbb is, mint a kötet címlapján olvasható „Szín-darabok”. Pedig nem is a szerzőtől, hanem a Szebeni-album szöveges kínálatában szereplő írótól, Csaplár Vilmostól való, aki Szebeni Andrásnak nemcsak a teljesítményét, fotográfus látásmódját, de a személyiségét is rokonszenves empátiával boncolgatja. Alighanem példa nélkül való maga a vállalkozás: a fotóművész Szebeni András másodszor gyürkőzik neki, hogy ugyanannak a (több játszóhelyű) színháznak a kulisszái közé és mögé is bepillantva, számot adjon arról, mi történt az elmúlt években, sőt két évtizedben az Asbóth utcában, a Budapesti Kamaraszínházban, a Shure Stúdióban, vagy a „távoli”, Nagymező utcai Tivoliban. Hogy mi körül forgott a szó, hogyan zajlott az élet a színpadon, a dramaturgián és a büfében.

A „túlsúlyos” kötetet kézbe véve először is látványos bevezető és záró képsorokban, jellemző portrékban és mozgalmas jelenetekben gyönyörködhetünk. Örömünket legfeljebb csak az felhőzi, hogy a szükséges információk megszerzésére – feltételezhetően a képi kompozíció zavartalanságának megőrzése érdekében – folyton lapozni kell. (Eszembe ötlik, hogy milyen nehézkesnek éreztük annak idején Esterházy Termelési regényét olvasva a jegyzetek fellapozásának kényszerét, azután a regény végére érve csak beleszoktunk.) És tulajdonképpen nem is tűnik öncélúnak Szebeni – vagy a könyvet tervező Fábián István – a fotók primátusát vállaló megoldása. Egyenként tanulmányozva a képeket azt látjuk, hogy valóban töretlen teljességében jelenik meg például a Tangó tablója, a kétoldalas képek két térfelének elválaszthatatlansága. A fotós pszichológiai hitellel adja vissza a színészarcokon vibráló feszültséget, és a színpadi árnyékok sötétje, a mozdulatok dinamizmusa egyaránt magával ragad.

Olvastuk is, tőle magától hallottuk is, hogy Szebeni nem érzi és nem vallja magát „színházi fotósnak”. A mesterség kultusza ezúttal nemcsak egy szakmáról, a fotográfus szívéhez különösen közel álló művészeti ágról szól, hanem arról is, hogy „színház az egész világ”. Ennek a felismerésnek is köszönhető, hogy a Sóvári Zsuzsa szerkesztette, Szebeni András fényképezte kollekció nem pusztán fogorvosi rendelőben lapozgatható szépséges dísztárgy, hanem a színházrajongóknak szánt nézőtéri krónika és egyben színházi, szakmai forrásmunka is. Kiderül belőle, hogy nevelte fel rendezőnek Alföldi Róbertet a Budapesti Kamara, miért érzi érdemének vagy előnyének Szűcs Miklós igazgató, hogy ő maga speciel nem rendez. Meglehet, részben ebből is következik a három játszóhellyel rendelkező színház sokszínűsége, (nem teljesen veszélytelenül) tág spektruma, a repertoárra jellemző nyitottsága. Arról, hogy ez a tágasság mindig hasznára válik-e a teátrumnak, az eltelt húsz évben eleget vitatkoztunk, pontosabban kellett volna vitatkoznunk ahhoz, hogy kirajzolódjon a műsorfolyam heterogenitása, a közreműködők teljesítményében (sokszor egy előadáson belül is) megmutatkozó színvonalkülönbség. De talán mondanunk sem kell, hogy nem a jubileumi köszöntő kötettől várjuk az átfogó, illetve elemző kritikát. Szebenitől nem azt várjuk, hogy bíráljon, hanem hogy felmutassa, amit csak ő lát. Ezen belül is elsősorban a legértékesebb és legizgalmasabb produkciók képeit, üzenetét és történetét.

A rendezői vallomások és kommentárok között akad többé-kevésbé formális – Csiszár Imréé a Tangóról, vagy Makk Károlyé az Egy szerelem három éjszakájáról, de például Sopsits Árpádnak a Bűn és bűnhődés a rácsok mögött címmel játszott megrendítő Dosztojevszkij-adaptációról közreadott számadása – tanulmányértékű. Az Egy őrült naplója felidézésében különösen azt értékeljük, hogy a rendező nemcsak tragikus sorsú színészének, Bertók Lajosnak, de sokunk katartikus színházi élményének is emléket állít. A rendhagyó adaptációk történetét, a szereposztás, a kettős cselekményvezetés és jellemábrázolás dramaturgiai és rendezői, lélektani dilemmáit elemző írás ezúttal a színész arcán keresztül, a tudat és a lélek válságait tükröző portrékkal együtt válik teljessé. Érződik, hogy Szebenit az előadás, Sopsitsot pedig annak képi dokumentációja is ihlette.

Nem meglepetés, hogy a kötet legirodalmibb fejezete Nádas Péter Óda a színészhez című köszöntője. Az író merész, bár félig-meddig vitára is csábító gondolata, hogy ő maga párharcnak és próbatételnek is érzi (kisebb részt a maga, nagyobb részt a színészek számára), hogy a darabbéli helyzeteket ő kínálta fel, és ő az, aki mondataival erősen korlátozza is játékukat. Főként azzal, hogy a színészeknek a kettős szorításban valami újat, egyedit kell kicsiholni magukból, és miközben gúzsba kötve táncolnak, el kell jutniuk oda, hogy ne csak összeálljon, de ki is teljesedjen az előadás.

Kritikusként némi kísértést érzek, hogy a kötetet, vagy akár csak a szövegeket nem ismerők kedvéért egyenként ismertessem, miért tanulságos, amit Forgách András – az író és jó barát – Ruszt Józsefről ír, és hogy elemzi egy-egy szerző, ezúttal például Egressy Zoltán a fényképek ürügyén saját darabját. Székely László díszlettervező a maga mesterségének lényegébe igyekszik beavatni a nézőt és az olvasót, megértetni, miért vizuális művészet a színház. Milyen lényeges szerepet tölt be minden jól rendezett előadásban a látvány.

Hiteles és értékes civil vagy színpadi portrét, az előadások atmoszféráját kifejező jelenetképet sok profi fotós tud készíteni, de Szebeni András másra is képes. Az ő figyelmét, empátiájának szabad vegyértékeit egy időben sokféle tényező köti le. Ha portrét készít – például sorozatot Lukáts Andorról vagy Szilágyi Tiborról –, már-már rendezői igényű mimetikus tanulmányában, képei kompozíciójában az egyszerit és az egyedit keresi. Felvételein sokatmondóan drámai a szokatlanul hatalmas árnyékokat felszaggató fények játéka, a színész – például Esztergályos Cecília – arcán a fáradtság terhe, Bánsági Ildikó megfáradt szépsége mögött (Nádas drámájában) a nehezen viselt titkok súlya. De sajátos jelentéshordozó és metaforikus szerepe van Szebeni képein a tárgyaknak is. A fogasra akasztott kalapok és jelmezek premier plánja nem egy ellesett pillanatról, hanem a látványt felborító hierarchiáról szól, míg a padlót alkotó deszkák megkomponált rendje éppen ellenkezőleg.

Bizonyára vannak és lesznek, akik az album végigböngészése után vitába szállnak a fotók válogatásával vagy az írott kommentárok szerzőinek mércéjével. Hol pontosnak, hol viszont homályosnak, vagy akár elfogultnak is látják a Szebeni és Sóvári páros által felmutatott tükröt. Csakhogy ez a tematikus válogatás a célszerűen közölt névsorok és időrendbe sorakoztatott adatok ellenére sem kizárólag krónika, hanem album. Amiben leginkább mégis tallózni és gyönyörködni érdemes. (De azért egy áttekinthető, megbízható tartalomjegyzék sem ártott volna.)

Ruszt József szellemi, szakmai naplója

„Jó, ha minden együtt van e lapokon, ebben megtalálható vagyok szőröstül, bőröstül.” (Ruszt naplójának 1963. március 17-i bejegyzéséből.)

Valóban tervezett-e könyvet legkedvesebb tanáráról, Nádasdy Kálmánról Ruszt József, vagy csak kósza ötlet volt a hihetetlen munkabírású és intellektuális csábításokra mindig fogékony művész számára a Nádasdy- monográfia, nem tudjuk. Csak azt, hogy az érintett azzal utasította vissza tanítványa tervét, hogy nem kíván nyomot hagyni maga után, hiszen ezzel megszüntetné saját legendáját. Meg nem született könyvek jellegéről, de főként hatásáról, utóéletéről nem érdemes vitatkozni. De tény, hogy a tanítvány sok ezer oldalas, írott hagyatéka egyelőre nem fenyegeti a színházalapító, társulatteremtő, pedagógiai vénával is megáldott rendező legendáját. Éppen ellenkezőleg: kikerekítette, rögzítette és megőrizte a naplóíró életútját, szakmai tapasztalatainak elméleti összegezését, munka- és próbamódszerét. Segít a kortársaknak és utódoknak választ adni arra a színháztörténetünk szempontjából sem marginális kérdésre, hogy ki is volt – hogy élt és gondolkodott, mit látott és olvasott – az Universitas és a semmiből teremtett zalaegerszegi színház létrehozója. Mi maradt meg a legillanékonyabb művészet annak idején óriási port felvert, úttörő alkotásaiból, az Egyetemi Színpad Gőzfürdőjéből, a kecskeméti Don Carlosból, A pokol nyolcadik köréből és az egerszegi Az ember tragédiájából.

Nemrégiben a neten olvastam, hogy Ruszt egy lelkes rajongója éppen az említett színháztörténeti jelentőségű Schiller-előadás nyomát, pontosabban a felvételét keresi. És akkora szerencséje akadt, hogy még aznap jelentkezett valaki, aki hajlandó volt saját felvételét – persze csak kölcsön – a Ruszt nyomába szegődő fiatal kutató rendelkezésére bocsátani. De vajon hány emlékezetes előadás tűnt el – különösen az elmúlt évtizedek repertoárjából – a semmibe? Nem vitás, hogy a videomagnó új fejezetet nyitott a színháztörténetben. De evidens az is, hogy még a kortárs rendezők pályája sem e fordulat után kezdődött. Ennek tudatában szoktunk azzal érvelni, hogy viszont itt vannak, kezünk ügyében és a könyvtárban az írott emlékek, rendezőpéldányok, mimetikus leírások, monográfiák, kritikák. És persze – talán legfőképpen – az alkotók visszaemlékezései, tanulmányai, jegyzetei. Van tehát hova fordulni, ha egy-egy előadás élményét, jelentőségét próbáljuk visszaidézni.

Európa legnagyobb rendezői között – Brooktól Strehlerig – viszonylag sok az írástudó. A tegnapi magyar rendezők többsége viszont – elméleti restségből, felkészületlenségből, túlterheltség következtében? – makacsul ellenállt az írás kísértésének. Még az sem állítható, hogy mindig a legjelentősebb előadások koncepciója, története, leírása maradt meg forrásmunkaként a múló időben. (Major Tamás, Lengyel György, Kazimir Károly egy-egy, a színházi életműveik margóján megfogalmazott tanulmánya korántsem pótolja kortárs színháztörténetünk Ruszt által joggal és nyomatékkal kárhoztatott hiányait.) Magam is csak Ruszt Józsefnek a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház kiadásában megjelentetett kötete sajtóbemutatóján értesültem róla, hogy a rendezőnek 15–20 kötetre tehető kézirata várja a megjelenést.

„Ruszt kiemelkedő, sokoldalú, iskolateremtő művész, társulatalapító és -megtartó személyiség, nagyszerű pedagógus és ellentmondásos ember. Életét időről időre újrakezdi, de mindig ugyanazt az előadást rendezi, mint ahogy az igazi festő is mindig ugyanazt a képet festi” – írja róla a kötetek egyik szerkesztője, Nánay István, aki – mint a rendezőről szóló kismonográfia szerzője – talán a legteljesebb választ tudja adni azokra a kérdésekre, hogy ki is volt Ruszt – a művész, a szervező és a pedagógus – az életben, az amatőr és a hivatásos színházban, s hogyan alakul idő előtt lezárt életművének sorsa. De azért az igazi választ maga a naplóíró kínálja, amikor beavat budapesti és debreceni kettős életébe, hétköznapi gondjaiba és önmagával szemben táplált kételyeibe. Naplójában szokatlan alapossággal számol be gondosan kijegyzetelt olvasmányairól, hazai és világszínházi élményeiről.

A napló általában a legszubjektívebb műfaj, de ezúttal a naplóíró olyan tényeket, tapasztalatokat zúdít ránk, amelyekkel egyszerre – és persze egymás után – segít eligazodni a huszadik századi nagyok, Sztanyiszlavszkij, Brecht és Grotowski színházi világában is. Elhiteti velünk, hogy a hat elemit végzett isaszegi borbély fia „tehetséges autodidakta”, de elárulja azt is, hogy tudatosan keresi útját a klasszikus zenéhez, és eltökélten igyekszik a szó szellemi értelmében elkötelezetten európai lenni. Nemcsak megfogalmazza, hogy az írott dráma olyan, mint egy zenekari mű előadására váró zongorakivonat, de segít is nyomon követni azt a sokfázisú munkafolyamatot, amelynek során a szövegből színház születik.

Ruszt két nagyobb terjedelmű elméleti, pontosabban módszertani tanulmánya (a Színészdramaturgia és a Színitanoda) főként a színésznevelő pedagógus hiányérzetéből született. Tanulmányozása ma is elsősorban a szakma elméletét megismerni szándékozóknak ajánlott. Meglepetés volt a szakmának is a rendező egyetlen elkészült, Gellért Endre emlékét és tragédiáját megörökítő fiatalkori drámája. Vitatható elfogultság szükségeltetik ahhoz, hogy valaki a Rekviem robbanó konfliktusát és hőseinek halovány jellemrajzát fenntartás nélkül elfogadja. A mű megértése és befogadása szempontjából alapvető viszont, amire Nánay István hivatkozik, hogy a Rekviem – amelynek hősét, modelljét Ruszt nem tanítványként, inkább csak közvetve, távolról ismerte – nem kulcsdráma. De evidens, hogy a fantomok, akikkel Gellért viaskodott, Ruszt számára sem lehettek ismeretlenek. Az öngyilkosság racionális és irracionális magyarázata, etikája és lélektani kudarca a depresszióval ugyancsak küzdő fiatal szerzőt is foglalkoztatja, hiszen a halállal való szembenézés kísértését maga is megélte, de a mű szövege ennek ellenére meglepően távolságtartó, szinte hideg. Mintha a kommentárokban és a szöveg javítása során – a naplóban – felsejlő empátia hiányozna. Pedig önmagával szembenézve Rusztnak sem lehetett könnyű eljutni oda, hogy „élni kell tudni és nem meghalni”. Az olvasó számára a darab nem igazán sodró erejű cselekményénél izgalmasabb a művével minden javítás és átdolgozás után elégedetlenebb író éveken át tartó viaskodása a témával és a kézirattal. De Rusztnak ebben a küzdelemben valójában nem sikerült győzni. Valljuk be, elképzelni is nehéz, hogy a Rekviem ebben a formában – ha megkésetten is, de – színpadra kerüljön. Bár a kéziratok (és különösen a drámák) sorsa kiszámíthatatlan. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy egyszer akad majd olyan ihletett rendező, aki megtalálja a darab adekvát színpadi formáját.

A két kötet áttanulmányozása után az olvasóban másfajta igény támad. Arra leszünk kíváncsiak, hogyan kommentálhatta Ruszt – konkrétan – a maga rendezői vízióit, hogy instruálhatta színészeit az Egyetemi Színpadon, Kecskeméten vagy a Független Színpadon. Mire figyelmeztette őket, nemegyszer írásban, a próbákon. Feltételezhetően és remélhetően, a további kötetekből újabb részletek bontakoznak majd ki Ruszt Gábor Miklóssal való alkotó barátságáról. Amiről a színész szépírói igénnyel és vénával írott köteteiből oly sokat megtudtunk, a másik oldalról eddig nem került reflektorfénybe. Csak remélni lehet, hogy nyitott kérdéseinkre a további kötetekben Ruszttól magától kapjuk meg a választ. Érdemes lesz a kronológiától függetlenedve, akár tematikus rendben, vagy konkrét művekhez kapcsolódva is megvizsgálni, mit tanulhatunk például a Hamletről Ruszttól, aki Vámos László legendás Madách színházi rendezésekor asszisztens, később, „felnőttként” viszont már ő maga állítja színpadra Shakespeare tragédiáját, tanárként pedig Arany János fordítása alapján jut el a mesterség és a nyelvezet alapvető kérdéseihez

Koltai kontra Koltai?

Senki nem számolta meg, hányan követték hétről hétre, hónapról hónapra négy éven keresztül Koltai Tamásnak hol a Népszavában, hol a Kritikában közölt Színházparadoxonjait. Utólag ezt joggal sajnálhatjuk is, de a most kézbekapott kárpótlás birtokában nem feltétlenül érdemes. A minap kötetbe sorakoztatott ötven párbeszéd olyan többletértéket kínál, mint Örkény felejthetetlen Egypercese, amiből megtudható, hogy „Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.” Nem a madzag teszi – azaz nem a szerény fűzött papírkötés –, de éppen ezért érdemes a probléma magyarázatán elgondolkodni. Aki ügyel a gondolataira, hogy ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, az Örkény szerint „nagy igazságoknak jöhet a nyomára” (Az élet értelme).

Örkény olvasóitól, igyekvő tanítványaitól elvárható, hogy a Színházparadoxon végigolvasása után legalább megpróbáljanak elindulni a nagy igazságok nyomába, mai színházi életünk labirintusába.

Az első, ha nem is a legnagyobb, de a legszembetűnőbb igazság, hogy színházi életünk hétköznapi jelenségei, ritka ünnepei és folyamatosan újraszülető anomáliái igazán csak együtt, egy átfogó folyamat részeiként alkalmasak arra, hogy ráébresszenek, hol van, és mekkora a baj. Tragédiáról persze nincs szó, ezt Koltai sem állítja, hiszen egy országban, ahol évente négy millióan váltanak jegyet Thália templomaiba és pincéibe, és a színházak estéről estére jórészt megtelnek, ott – látszólag – a direktorok és a nézők is nyugodtan hátradőlhetnek foteljeikben. Függetlenül attól, hogy tudható: valójában az egyre igénytelenebb nézők azok, akik elégedetten, a másra, többre vágyók pedig többnyire udvariasan, ámde kielégítetlenül, időnként dühösen tapsolnak. (Mert a taps nálunk – sajnos – a gagyinak, a bukott produkcióknak is kijár.) Legfeljebb a kritika lamentál rajta, hogy a szórakoztató színház nem csak betölti az őt megillető helyét, szerepét, de sokszor és sok helyen elszívja a levegőt – és főként a pénzt! – a korunknak és kortársainknak tükröt mutató művészszínháztól. Gyakran vagyunk nekikeseredett tanúi annak, hogy a – Koltai találó megnevezése szerint – valóságközelinek és a valóságkerülőnek nevezett színházak mérkőzése az utóbbiak javára dől el.

A Diderot művének példáját követő, polemizáló páros kötet szerzőjének rendezésében sem ellenfeleket, vagy pláne ellenségeket szembesít, „csak” az éppen feldobott témáról – színházról vagy egy-egy előadásról – alkalmanként másként gondolkodó, de a lényeget tekintve egyetértő nézőket, ítészeket. A hálásabb szerep persze általában az ördög ügyvédjének jut. De igazán ketten együtt képesek arra, hogy érveiket összeszikráztatva, több oldalról is megvilágítsák a jelenségeket. Ennek köszönhető, hogy a párbeszédek sorozata egyidejűleg kritikává és krónikává is kerekedik. Ehhez persze rengeteget kell látni, tudni, és nem csak Budapest, nem csak a jelen színházairól. Koltai – ez esetben a két Koltai – rendelkezik azzal a színháztörténeti ismerettel és világszínházi áttekintéssel, ami az ítéletalkotáshoz szükséges. A kritikus teoretikus és történeti felkészültségéről vallanak a példák és az érvek. Az okfejtés, ami a Nemzeti színházi Tartuffe-től a tartuffériához vezet, vagy Németh Antal hajdani hatalomátvételének körülményeiről és hasznáról szól, a szó legjobb értelmében vett ismeretterjesztés, az értékszempontú támogatás kidolgozását sürgető türelmetlenség – a szakma érdekében nyíltan vállalt lobbizás. De a szakma, a művészet érdekében csatázik a kritikus akkor is, amikor a hazai színházi struktúra túlhaladottságát, a magyar színház 50–100 éves lemaradását kárhoztatja.

Vállalja és hangoztatja, hogy a szakmabeliek és a kritikusok ízlése is eltérhet, de ettől még az objektív szakmai kritériumok érvényesek. Koltai mércéje magas, és ennek tudatában utasítja vissza a sznobizmus vádját. Egyes, hétről hétre megfogalmazott, konkrét ítéleteivel lehet és érdemes is vitatkozni, de a lényegben akkor is vitathatatlanul igaza van. Olyankor is, amikor a megélhetési szerepekben kifáradó, tehetségüket vesztett színészeket, a szellemi erőfeszítésre képtelen, igénytelen nézőket, vagy a szekeret rossz irányba toló döntéshozókat bírálja. Kritikaírás közben és saját másik énjével vitázva is tudja, hogy nem térhet ki a politikai problémák elől. Nemcsak a látott előadások társadalmi-politikai mondanivalójának elemzése és értékelése kényszeríti erre, hanem a színház létfeltételeinek el- és felismerése. A kritikus sem hunyhatja be a szemét, amikor a színházvezetés és a színházvezetők kinevezése a szakma erőfeszítései ellenére is egyre inkább pártpolitikai kérdéssé lett. Politikai viták kereszttüzében született és áll máig, elfuserált épületével és vitákat provokáló előadásaival együtt a Nemzeti Színház. Nevenincs önjelöltek körözték le elfogult zsűrik előtt a társulat és a szakma jelöltjeit. Magától értetődő és elvárható, hogy a legégetőbb és legaktuálisabb kérdésekben Koltai vitázói sem maradhatnak közömbösek. Az állásfoglalás egyértelműsége és következetessége, az érvelés indulati hőfoka a mai nehéz időkben különösen becsülendő erénye a kötetnek. Kár, hogy a jelenségek és az érvek – elkerülhetetlen? – ismétlődése hatásában nem erősíti, hanem gyengíti az állásfoglalás erejét.

Az újságban publikáló, kolumnistaként rangot szerzett kritikus nem tarthatja magát ahhoz a kényelmes elvhez, hogy nomina sunt odiosa – nála a jó és a rossz ügyek (színházak, előadások, alakítások) is többnyire nevesítve szerepelnek. És ez természetesen nemcsak az aktuális premierek közreműködőire, a színháztörténet nagyjaira és árnyaira, a szakirodalom jeleseire vonatkozik, de a sokra tartott és a vitatott ismerősök teljesítményére is. Mi újság Zsámbéki, Babarczy, Mohácsi után Kaposvárott? Hogy lehet, hogy ami Aczél Györgynek nem sikerült – a Kaposvár-jelenség felszámolása –, azt elérték a nála sokkal kisebb kaliberű hivatalnokok? Milyen okkal, ürüggyel támadják lába nyomába sem érő irigyek Alföldi Róbertet? Könnyű a százéves Major Tamást meggyőzően méltatni, de nehéz – nevesítve – kimondani, hogy a tehetség nem örök adomány, hanem kegyelmi állapot, ami hol magasba emelte, hol lejtőre sodorta például Ács Jánost.

Tárgyilagosan, sőt szigorúan szól a szerző akkor is, amikor a magunk háza előtt söpör, és elégedetlen az ellangyosított kritikával, s főként annak a közvéleményre, de legalábbis a közönségre gyakorolt hatásával. Csakhogy ezen a ponton letagadhatatlan ellentétbe kerül saját igazságával, valahányszor a közönség leválthatatlanságába ütközik. Ilyenkor még a paradoxonok képviselőivel rokonszenvező olvasóban is felötlik: vajon nem kellene néha egy kicsivel nagyobb tekintettel lenni a színházakat fenntartó átlagnézőkre – ha ugyan van ilyen –, vagy legalább a túl nagy befogadóképességű nézőterek megtöltésére törekvő színidirektorokra? A kritikusnak természetesen igaza van abban, hogy fontosabb a társulatokról és a teljesítményekről vitázni, mint a körülményeken siránkozni. De ettől még a körülmények léteznek, hol gátolnak, hol bosszantanak, és nem olyan egyszerű őket megváltoztatni. De legalább törekedni kell rá.

A feltárt, elemzett vagy éppen csak érintett problémák felsorolása meghaladná egy recenzió kereteit. Azt pedig talán felesleges elismételni, hogy Koltai színesen, élvezetesen fogalmaz, az előadásokról és alakításokról született láttató leírásai plasztikusak, iróniája majdnem mindig célba talál. De a kör közepén is csak egy tízes kör található. Néha azt érezzük, hogy még jobb lenne, ha ugyanazt a célpontot csak egyszer – esetleg kétszer, háromszor – venné célba. Ha nem ejtené zavarba még a híveit és szövetségeseit is itt-ott megbicsakló arányérzékével, és legyőzné az ismétlések kísértését. A Feketeszárú cseresznye előadása – feltéve, hogy Koltainak igaza van – korántsem érdemel annyi rossz szót, amennyit a kritikus (több alkalommal is) rápazarol. S mindaz, amit a paradoxonokból az általában közös nevező alatt szerepeltetett szórakoztató és bulvárszínház tartalmi különbségéről kifejt, elég meggyőző ahhoz, hogy elsőre, másodszorra elhiggyük, a téma sokadik elővezetésére már elfogy a szerző puskapora. De belátható, hogy az általam szóvá tett ismétléseket csak a múló évek során külön-külön közölt párbeszédek alapos szerkesztésével lehetett volna elkerülni.

Nem tudható, hogy a szerző vagy a kötet szerkesztője hibáztatható-e a megjelenés időpontját rögzítő évszámok hiányáért, de megrögzött filoszként és a kötet használati értéke érdekében is célszerűnek tartottam volna, ha ettől nem tekint el a kiadó., hiszen négy év is nagy idő. Ha gyorsan változik a hazai színházi panoráma, akkor azért; ha állni látszik az idő, akkor még inkább.

FÖLDES ANNA

* Szebeni András: Szín-darabok, Szerkesztő: Sóvári Zsuzsa, Budapesti Kamaraszínház, 2010. 136 o.
Ruszt József: I. kötet: Napló 1962–1969, Rekviem. II. kötet: Színészdramaturgia; A Színitanoda pedagógiai elvei és módszertana, Szerkesztők: Nánay István, Tucsni András és Forgách András, Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg, 2010. 231, ill. 238 o.

Két intellektuális örömhírem van. Az első: kiváló nyelvkönyvvel ismerkedhetünk meg. A második: ez egy újlatin nyelvet, kultúrát közvetít.

Nagy Erika és Seres Krisztina alapvetően a „középiskolában tanuló, 14–18 éves korosztálynak” szánják könyvsorozatukat és a hozzájuk tartozó munkafüzeteket. „Gondoltunk azonban azokra is, akik felsőfokú oktatási intézményben, nyelviskolai keretek között, vagy önálló tanulás révén szeretnének megismerkedni a spanyol nyelv rejtelmeivel, ezért az egyes leckék tartalma nem szűkül le a középiskolások érdeklődésére számot tartó témakörökre és szókincsre. A könyv biztos lexikai és nyelvtani alapokat nyújt a nyelvvizsgára készülőknek is.” Igen, gondoltak mindenkire. Mindenkire, aki a spanyol nyelvű világ közelébe szeretne jutni, aki érteni és érezni akarja azt a civilizációt. Az első kötet 12, koncepciózusan egymásra épülő leckéje „a gyakorlati igények, valamint a témakör, és a hozzá illeszthető nyelvtani anyag egységében” épül fel. Az olvasmányelőkészítő részt a lexikai és nyelvtani törzsanyag, a gyakorló rész és országismeret követi. A nyelvkönyvcsomaghoz két darab CD is tartozik. A tankönyv szószedettel zárul.

Mindez lehetne szikáran iskolás is. Csakhogy nem az. Élő. Nagyon is élő. E tankönyvtípusnak, ha jól csinálják – márpedig a Colores jó –, nagyon izgalmas a didaktikai dramaturgiája. A tanuló az új nyelven keresztül újra felfedezi benne és általa saját környezetét, a maga kis világát. Nem egyszerűen szabályokat memorizál. A nyelvi ismeretek hozzáadódnak az életéhez, és ezáltal az élete is megváltozik. Nem dolgozatok és vizsgák kedvéért gyűri magába az hacer ragozását vagy azokat az igéket, amelyek rendhagyó tőből képezik befejezett múlt idejüket. Ő maga lesz más. A minden nyelvtanulásnál elkerülhetetlen kezdeti nehézségek után egyszeriben megjelenhet életében az hispanidad, minden főszereplője, minden toposza. A délceg felségű andalúz, akinek emléke sírva jár az olajfák közt. A valóság, amelyben oly sok minden gonosz varázslók műve, Sancho. A történelem hőskölteménye: a helytállás tűz-csobolyón és halál-árkon át. A történelem iszonyata: Generalissimus, nincs semmi különleges jelenteni való esemény Alcázarban. Apa és fia, akik elmennek jégnézőbe. A szabadsághősök, akik az óceán vizét szántották. A spanyolok és indiánok közt lefolyt végső csata színhelye, ahol nem volt sem győzelem, sem vereség, hanem ott kezdődött Mexikó mesztic népének fájdalmas születése. Mindezeket nem idézi a könyv. Még nem. De megszeretteti a civilizációt, mely mindezt hordozza. Méltóságteljes műemlékek képei váltakoznak nyüzsgő bevásárlóutcák fotóival, mediterrán fák talányos szépsége válaszol fanyarul szellemes arcú nők titokmentes nevetésére, a királyi család tablója összefér a Las Fallas-ünnep vidám bábuival úgy, hogy egyik sem relativizálja a másikat, hanem kiegyensúlyozottan mutatják a sokarcúságot, a sokféleséget, és az egységet is a sokféleségben.

Gyönyörű utazás vár a tanulóra. A latin szellem minden pozitív útja gyönyörű. És kultúraformáló. Ceterum censeo: a latin nyelvoktatást ismét kötelezővé kellene tenni a közoktatásban. Európai magyarok nevelése érdekében. Addig is, mostani utunkon, ki más is lehetne útitársunk, mint a Bika? Sokszor, sokféleképpen láttuk őt. Romantikus filmeken. A pamplonai utcákon. A hetvenes évek elején egy televíziós kvízműsor kapcsán a fél ország hetekig azon vitatkozott, hogy a vele folytatott viadal sport-e vagy sem. A Guernicán. Az Irakból hazatérő spanyol katonák zászlaján. Írók mellé telepedtünk a lelátókra, amíg el nem következett a halál délután, lobogott a veszélyes nyár, és odalenn összekeveredett vér és homok. A Bika itt és most vidám barát. Piros trikóban teniszezik. A stílusát aligha tapsolnák meg Wimbledonban, viszont öntudata maximális. Irdatlan méretű hátizsákjával túrázik. Tolja a bevásárlókosarat a supermercadóban. Ünnep idején lelkesen lengeti a vörös-arany-vörös lobogót. Kétségbeesetten biflázza az acabar de + főnévi igenév szerkezetet. (Tapintatosan valahogy fel kellene készíteni rá, hogy a kötőmód múlt idejű alakjai még csak ezután következnek.) Nem csak kedves rajz: érzelmi referencia is. Emberi, pedagógiai telitalálat.

Nincs könnyű, gyors nyelvtanulás. De emberléptékű nyelvtanulás van. Ez a tankönyv ebben segít. A szerzők mellett Kulcsár Krisztina (szakmai bíráló), Elena Otto (anyanyelvi lektor), Németh György (illusztráció, egészen kiváló munka), Baróthy István és a B&B Grafikai Stúdió (fedélterv és tipográfia), Wintsche Gergely (térképtervezés) és Unger Barbara (felelős szerkesztő) teljesítményét illeti elismerés. A Gyomai Kner Nyomda Zrt. pedig e könyvben is hagyományaihoz méltóan teljesít.

Szellemi ambíciókat ébresztő tankönyv a Colores. Esélyt teremt arra, hogy sok fiatal vele és általa találkozzék a világ hiteles felfedezésével, a tudás örömével. Jómagam „éjfél és hajnal között, mikor nem jön az álom, és a régi sebek újra fájnak” gyakran gondolok arra, hogy egy szeretetteljes kultúrával felvértezett új nemzedék sokat segíthetne Magyarországon.

MARTON GÁBOR

Ibusár mellett minden bizonnyal Irgács az a képzeletbeli magyar falu, amelyik a legtöbbször jelent meg 1998-as ősbemutatója óta a hazai színpadokon. A Portugált, ha jól számoltam, jelenleg nyolc magyar nyelvű színház tartja repertoáron. A Katona József Színházban Lukáts Andor rendezésében 1998-tól folyamatosan játsszák, a többi, jelenleg látható előadás viszont vidéki helyszínekhez (Zalaegerszeg mellett Kaposvár, Székesfehérvár, Pécs, Győr, Miskolc, Újvidék) kötődik. Lehetne ennek az is az oka, hogy a darabban megjelenő falukép a ráismerés élményéhez segítheti a vidéki nézőközönséget, és így alkalmat adhat arra, hogy saját életére, saját problémáira is rálásson, de a zalaegerszegi előadásra ez csak kis mértékben igaz. A tragikomédián belül itt egyértelműen a komédia felé billen a mérleg.

Holott az irgácsi kocsmában a magyar vidéki élet számos fájdalmas velejárója megjelenik: munkanélküliség, alkoholizmus, kilátástalanság. Az ősbemutató óta pedig, ha változott is a helyzet, az nem jó irányba történt. Akkor még Bece elvágyódása, tervezett portugáliai utazása bírt valami romantikus és a helybéliek számára érthetetlen színezettel, ma a legkisebb faluban is mindennapos tapasztalat, hogy a szomszéd lánya Angliában mosogat egy konyhán, a sógor fia pedig egy gyárban dolgozik Németországban. És ebben semmi romantika sincs, kalandvágy is kevés, egyszerűen nem tehet mást, mert itthon nincs munka. Ezt írja meg Tóth Krisztina egyik megrázó novellájában, Kitántorogtak címmel ( Hazaviszlek, jó? Magvető, 2009) a kamaszkorból alig kinőtt szabolcsi hentes fiúkról, akik nekivágnak a vakvilágnak, és tizenöt évre elszerződnek egy lappföldi húsüzembe.

Kanda Pál, Besenczi Árpád, Tánczos Adrienn és Farkas Ignác (fotó: Umberto Pezzetta)

A Lendvai Zoltán rendezte előadás azonban kívülről, Bece, a pesti vendég szemszögéből néz rá erre a világra, többet látva a megmosolyogtató furcsaságokból, mint a nagyon is komor valóságból. Ebben persze magának a darabnak is szerepe van. Mondhatjuk úgy is, hogy Egressy Zoltán nem Háy János. Egy interjúban a szerző maga hangsúlyozta: „Budapest belvárosában nőttem fel. Amit írtam, nem élettapasztalatból táplálkozik, pusztán csak képzelet. (…) sokszor a nyelvi humor segítségével próbálok megfogalmazni olyan dolgokat, amelyeket talán komolykodva kellene egyesek szerint. (…) Nehéz egyensúlyt találni.” („Valami az én kis játékomból” Tarda Orsolya beszélgetése Egressy Zoltánnal, Kritika 2001/5.) Éppen ez, az egyensúly megtalálása komédia és tragédia, humor és komolyság között lehet a darab színrevitelének egyik legfontosabb kérdése.

Az előadás nem kötődik szorosan a mához, játszódhat a kilencvenes években is, és külsőségei szerint akkor is játszódik. A színpadi tér – Túri Erzsébet munkája – két részre oszlik. Az egyik oldalon a kocsma: piros műbőr székekkel, kockakővel. A lambériás söntés polcain műanyagkanna, oldalán Fradi-zászló, hátul tele szemetes konténer – hiteles kocsmahangulat. A színpad túlsó oldalán a külső, gát melletti helyszín viszont urbánus környezetnek tűnik a rozsdás vascsövekkel, graffitis fallal és a kibelezett kanapéval. A természetet néhány poros és csenevész, messziről inkább pálmának, mint akácnak látszó fa jelképezi. Talán Reviczky Gyula Pálma a Hortobágyon című versére utal: „Hideg földön meg nem él a pálma.” (Érdekes, hogy az említett interjúban Egressy Zoltán Reviczkyt kedvenc költői között emlegeti.) A jelmezeket Kárpáti Enikő tervezte, összegyűjtve a kilencvenes évek elejének-közepének emblematikus ruhadarabjait a nagyon színes zakótól a susogós mackón keresztül a holdjáró csizmáig.

A Portugál töretlen karrierjének egyik oka a jól kidolgozott karakterekben rejlik, és a színészek jobbára élnek is ezzel a lehetőséggel. Farkas Ignác kocsmárosa az előadás minden szempontból legjózanabb szereplője. Nem csupán azért, mert ő csak mások poharába töltögeti a „piros bort”, hanem azért is, mert ő az, aki a leginkább a helyén érzi magát abban a közegben, amelyben él. Azon kívül, hogy szeretné a lányát boldognak látni, egyetlen be nem teljesült álmát tudja megnevezni. („Egy néger nő. Az jó lett volna. […] Vártam, hogy bejöjjön, de nem jött.”) Egyszerű, látszólag eszköztelen játéka is megkülönbözteti a többiek külsődleges eszközökben bővelkedő szerepformálásától. Kovács Olga Masnija kezdetben tűzrőlpattant, darabbeli koránál gyerekesebb vadóc, aztán ahogy szerelmes lesz, lágyabb vonásokat mutat meg, majd az előadás végén elcsendesedve zárkózik magába. Barsi Márton Becéje inkább kialakulatlan és bizonytalan egyetemistának tűnik, mint a mindennapokba beleunt bölcsésznek, akit hatalmába kerített az elvágyódás saudade-érzése. De különben is elmondható, hogy ez a momentum nem kap hangsúlyos szerepet az előadásban. Talán az a jelenet a kivétel, amelyben Masnival a színpad és így a mindennapok fölött, a levegőben bicikliznek. Csipesz (Besenczi Árpád) ugyan visszamegy Pestre, de csak kényszerből, és rövid időre. Aztán visszatér példás türelemmel viselt feleségéhez és kedves ivócimboráihoz, hiszen, ahogy fogalmaz: „Én itt vagyok próféta.” Besenczi Árpád amellett, hogy könnyed profizmussal hozza a jópofa, állandóan heherésző karaktert, érzékelteti a feleségével való, mindenen túli összetartozásukat is. Tánczos Adrienn (Asszony) ugyanezt mutatja meg a másik oldalról, és meggyőzően, apró mozzanatokból, gesztusokból építi fel az alkoholista feleséget. Kanda Pál is ezt teszi Sátán alakját megformálva, azzal a különbséggel, hogy neki szinte egyetlen szava sincs a darabban, így mozgásból, hangokból és testbeszédből rakja össze az eső-kelő, matt részeg, a világban már csak ebben az állapotában, és így önmagába zártan létező férfit. Urházy Gábor László (Retek) alakításában is fontos szerepet kap a mozgás és a testbeszéd: nyak-, váll- és kartartása a gumibot és egyenruha nélkül maradt, kényszervallatás miatt kirúgott „fakabátot” idézi – rendőregyenruha helyett tréningruhában vagy kihízott, túl rövid öltönyben. Az ő jelenléte a leghangsúlyosabb a színpadon, néha egy árnyalatnyival hangsúlyosabb a kelleténél. Bellus Attila plébánosa szelíd, megértő közvetlenséggel kapcsolódik a falu és a kocsma életéhez, a szenvedést azonban nem bírja a túlvilági üdvözülés reményében sem elfogadni. Debrei Zsuzsanna Bece üzletben és külsőségekben hívő feleségeként jobban nem is üthetne el férjétől.

A féltékenységből gyilkossá váló Retek letartóztatása és az idegen távozása után az irgácsi kocsmában az élet visszazökken a szokott kerékvágásba, Masnit leszámítva továbbra sem érdekel senkit, hogy hol van az a bizonyos Portugália, hogy létezhet-e másfajta élet akár ott, akár valahol máshol. Csipesz felesége a holdjáró csizmában kibotorkál a kocsma mögé, a többiek felsegítik a szemetes konténer tetejére, aztán táncolni kezdenek. Masni a kocsmában marad, és katatón módszerességgel pucolja az ebédhez való sárgarépát. A tapsrendhez a színészek állóképbe merevednek, esszenciáját adva az előadás egészének. Lent, a kocsmában a falubeliek, fent, a rozsdás emelvényen Bece. Nincs közük egymáshoz.

Csak e beszámoló ürügye a Költészet napja, maga a Kaleidoszkóp Versfesztivál nem kötődik semmilyen nevezetes dátumhoz. Egyszerűen csak egy hét, amikor a környéken mindenki „versben beszél”. Egy hét az őszben, amikor az ország minden tájáról összegyűlnek a költészet hívei. Nincs alsó és felső korhatár, csak közös nyelv, amit mindenki ért és beszél – ki professzionálisan, ki még csak keresgélve a szavakat.

A 2010-es volt a tizenkettedik ilyen találkozó, amelynek némi nyomatékot most azzal sikerült adni, hogy Európa kulturális fővárosában, Pécsett rendezte meg a Magyar Versmondók Egyesülete, jó érzékkel felismerve a Pr-többlet lehetőségét a helyszín megválasztásában. Márpedig reklámra, hírverésre rendkívül nagy szüksége volna ennek az egyébként jószerével a jég hátán is megélő műfajnak. (A kultúrafinanszírozás ezzel él vissza a végtelenségig, hogy akiknek fontos a vers, az irodalom, a zene, a színház, akik „életvitelszerűen” kultúrateremtők, -közvetítők és -fogyasztók, azok úgyis csinálják, támogatás híján is, mert létformájuk ez.) Minden bizonnyal kevesebb volna a sopánkodás a társadalom értékvesztéséről, önbecsülésének hanyatlásáról, ha a szélesebb nyilvánosság is érzékelhetné, értesülhetne róla, hogy ez a műfaj létezik és hat – a maga szűkebb környezetében mindenképp. Pontosabb persze többes számot használni, műfajokról szólni, hiszen a Kaleidoszkóp versfesztivál éppen arra bizonyság, milyen sokféleképpen lehet költészettel élni, „versben beszélni”. A „versenykategóriák” – versszínházi előadások, verszene, versfilm – maguk is jelzik e sokféleséget, minden nem is szuszakolható a kereteik közé, de ez tán nem is baj, hiszen a versengés egyébként is nemes és képletes – itt tényleg a részvétel a fontos. A néző számára kiváltképp. Mert nagyszerű felfedezéseket tehet, függetlenül attól, hogy professzionális vagy műkedvelő előadókról van-e szó – a határ jó esetben egyébként is nehezen meghúzható, és semmiképp sem a minőség táján keresendő. Annyi bizonyos, hogy a két szféra jótékonyan hat egymásra: mértéket jelenthet egyik a másik számára, megemelheti, inspirálhatja – és ez korántsem egyirányú folyamat.

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház A lélek hossza című Radnóti-estje például a maga teátrális egyszerűségével, gondolati tisztaságával, művészi erejével vált a fesztivál kiemelkedően fontos, katartikus élményévé. Nemcsak a színészként eddig is erős tehetségnek mutatkozott Olt Tamásról derült ki, hogy rendezőként igen jó helyzetbe tudja hozni színésztársait, de a játszók közül is felfedezés a Radnóti Miklóst megszemélyesítő Fellinger Domonkos érzékeny, megrendítően szép alakítása.

Más úton járt a Holdvilág Kamaraszínház Erőltetett menet című, ugyancsak Radnóti sorsából, verseiből, írásaiból kiinduló, építkező performansza, amelyben a vetített dokumentumok döbbenete azonban maga alá gyűrte a színészi megszólalások erejét, hitelét. Lényegesen hatásosabbnak bizonyult a társulat Fekete rúzs című, fekete humorú, szellemes performansza a halálról. Ebbe a tárgykörbe tartozik tulajdonképpen Tasnádi István Magyar Zombi című verses drámája is (közkedvelt darabja a kőszínházak mellett diákszínjátszóknak is), melyet a pécsi Escargo Hajója AlterNaiv nevű formáció mutatott be, mégpedig eltérően az Örkény Színházban Finito címen játszott verziótól, a Kaukázus zenekar polbeat hangzású dalaival. Ami a rendkívül szellemes szöveg érvényesülésén túl megkapó még az előadásban (pedig ez sem kis dolog): az idősebb Bagossy László Blondin Gáspár szerepében nyújtott emlékezetes alakítása. De ez a produkció valójában kakukktojásnak tekinthető ebben a mezőnyben, ahol jobbára versösszeállítások, vagy önálló költemények szolgálnak a színházi előadás alapjául.

Kifejezetten erre a műfajra szakosodott az Első Magyar Versszínház, amely a Forrás Színházzal koprodukcióban mutatta be a fesztiválon Arany János Toldiját. A Wiegmann Alfréd rendezte előadás kötődése a hagyományokhoz, egyszersmind törekvése a modern színházi elemek beépítésére érzékelhető a szereplők öltözékén, a farmernadrág és a stilizált archaikus mintázatú bő felsők együttesén csakúgy, mint a megszólalások, a megjelenítés módján: a szavalókórusoktól a háttérvetítésig, a néptáncelemektől az ironikus hangvételig sokféle hatáselem megjelenik a produkcióban. A vetített képek itt sem erősítik a hatást, sokszor inkább elvonják a figyelmet a szövegről – annak ellenére, hogy olyan avatott színészek szólaltatják meg Arany sorait, mint Horváth Zsuzsa, Szitás Barbara, Krizsik Alfonz többek közt –, ám kétségtelenül esztétikus a látvány.

Premierben a fesztiválon ezen kívül sem volt hiány. Ilyen első találkozása volt előadásnak és közönségének a Valahol mélyen című műhelyprodukció bemutatkozása a programban, amely az előadó, a Siklóson élő Nagy-Molnár Eszter igen figyelemre méltó debütálása is egyben,. hiszen szélesebb nyilvánosság előtt most lépett színpadra először. A Kiss Judit Ágnes verseiből összeállított, Kiss László rendezte előadás a szegény színház minden erényét felvonultatva irányítja a figyelmet a színpadi személyiségre, aki adott esetben elég erős ahhoz, hogy sorsot, világot, közeget teremtsen, s hogy sajátjaként ossza meg a nézővel a versbe sűrített életélményeket. Eme meggyőződésemben az sem ingatott meg, hogy néhány héttel később, egy másik fesztivál, a Magyar Művek Szemléje alkalmával a Tűzraktérben meglehetősen indiszponált állapotában láttam a produkciót.

Varga Kata-Lina, a „kétlaki”, Párizsban és Budapesten élő színésznő viszont évek óta mondja-játssza Szív nyíl című József Attila-produkcióját – a pécsi találkozás alkalmával lenyűgözően, szuggesztíven, magával ragadóan.

A színházként működő versösszeállítások azonban nem érvénytelenítik a hagyományos előadóművészi produkciókat, mint amilyen Orbán Júlia Nyelvédesanyánk című, Kazinczy Ferencről és a nyelvről szóló estje, Torma Mária Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem című összeállítása, vagy Rékai Nándor Ének a porban című Ady-estje. Az övéké rejtőzködőbb, távolságtartóbb forma, mint a színházival kacérkodó; alázatosabb előadásmód, a szöveget, a kompozíciót előtérbe helyező, ám erős személyiség nélkül ez sem él meg a színpadon. Az említettek igen markáns előadó egyéniségek – nem lehet nem odafigyelni rájuk.

Legkönnyebb dolguk a közönség meghódításában minden bizonnyal a megzenésített versekkel fellépőknek van. Revelációként hatott a Sajtkukac zenekar Lackfi János megzenésített verseivel – különös tekintettel a Pete, illetve a Giliszta című költeményekre –, nem kevésbé a Kávészünet nevű formáció, a Csillag születik című tévés tehetségkutató felfedezettje, Varró Dániel megzenésített verseivel többek közt. Ami azt mutatja, hogy akár a kereskedelmi csatornák műsoraiban is helye lehetne a költészetnek, a megzenésített verseknek s a többi művészeti ágnak is.

SZŰCS KATALIN ÁGNES