Amikor 1948. február 21-én a Művész Színház egyik emeleti helyiségében, az egykori Parisien Grill nevű mulatóban megnyílt a háború utáni idők első bábszínháza, a Mesebarlang, az újonnan kinevezett vezetők úgy viselkedtek, mintha korábban nem léteztek volna művészi bábjáték-törekvések hazánkban. Azt pedig, hogy a fővárosban két helyen, a Városligetben és a Népligetben vásári bábjátékot játszanak, zavaró körülménynek tekintették, amelyet mint az átkos rendszer maradványát sürgősen fel kell számolni. A Mesebarlang hat színésze között pedig egy sem akadt, aki valamilyen formában korábban is találkozott volna bábjátékkal.

Másfél évvel később, 1949. szeptember 1-jén sor került a színházak államosítására. A Mesebarlang átalakult Állami Bábszínházzá, és a Paulay Ede utcából átköltözött a korábbi Nemzeti Kamaraszínház helyiségébe az Andrássy út 69. alá. Az újonnan kinevezett igazgató, a festőművész és bábjátékos Bod László körültekintőbben látott hozzá a társulat újjászervezéséhez, mint elődei. Az újonnan szerződtetett művészek már bábszínházi gyakorlattal lettek a színház tagjai.

Szöllősy Irén volt az egyetlen, aki ekkor találkozott először a műfajjal. A csoda mégis megtörtént: szinte az első pillanatban kiderült róla, hogy benne testesül meg a sokoldalú színészi képesség és a bábmozgatási készség tökéletes harmóniája.

Rózsahegyi Kálmán színiiskolájában tanulta a mesterséget. Amikor 1945 tavaszán a Nemzeti Színház nyilvános meghallgatást hirdetett, ötvenkét jelentkező közül két színinövendék-jelöltre, Demeter Hedvigre és Szöllősy Irénre esett a választás, akik egy gyorstalpaló stúdió keretei között lehetőséget kaptak a színészmesterség alapjainak elsajátítására. 1946. április 14-én vizsgaelőadáson mutatkoztak be, Plautus A hetvenkedő katona című komédiáját játszották Gellért Endre rendezésében. A vállalkozás nyilván nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert Demeter Hedvig mindössze két, Szöllősy Irén pedig egyetlen évadot töltött el a Nemzeti Színház tagjaként. Fontosabb a helyszín: a vizsgaelőadásra az Andrássy úti Nemzeti Kamaraszínházban került sor, amely 1949-től egész pályája során Szöllősy Irén állandó otthona lett.

Hogy Bod László miként fedezte fel benne a kivételes képességű bábjátékos-színészt, arra nem adnak felvilágosítást a különféle pontatlan visszaemlékezések. Mint annyi sikertörténetben, nyilván ebben is fontos szerepet játszott a véletlen. Az első időszakban a színház nyolc színésze minden darabban játszott. Ki kisebb, ki nagyobb szerepet, a beskatulyázás ismeretlen fogalom volt. Szöllősy hol királykisasszony (Fehér Klára: Rosszcsont ország bajban van), hol Anya (Jevgenyij Svarc: Piroska és a farkas), hol parasztlány, hol komika, hol naiva. Az első évad végére megismerte a bábjátszás legfontosabb fortélyait, és palettáján megtanulta kikeverni egy különleges műfaj pompás színeit.

Később, amikor már nem futószalagon készültek az előadások, kezdtek kibontakozni a sok felől verbuválódott társulat legjobbjainak személyiségjegyei. Hihetetlen gyorsasággal került sor az első évtized legjelentősebb művészi sikerére, Gozzi A szarvaskirály című mesejátékának premierjére. A darab magyar változatának megírására Heltai Jenőt kérték fel. A commedia dell’arte elemeit felelevenítő játék a nyolcvanesztendős költő kezében igazgyönggyé változott. Parabolája a proletárdiktatúra koromsötétségében, két évvel a Rajk-per után arról szólt, hogy hatalmat csak költők kezébe szabad adni. Akinek a lelkéből hiányzik a vers, abból előbb-utóbb zsarnok válik. Az okos, szenvedélyes hősnő, Angela, aki kétszer küzd meg férje szerelméért, a fiatal Szöllősy Irén pályájának kirobbanó sikerét hozta. Romantikus hevülete, temperamentuma maradéktalanul érvényesült a parádés szerepben.

Innen egyenes út vezetett a következő évtizedek kiemelkedő teljesítményeiig, Rejtő Jenő A szőke ciklonjának dinamikus Evelyn Westonjától a Szentivánéji álom Titániáján és Hermiáján át az Aladdin csodalámpája Budur hercegnőjéig, a Csongor és Tünde Ilmájáig vagy a Háry János Örzséjéig. És a pálya egyik csúcsát jelentő nagy kalandig, Bartók A csodálatos mandarinjának nőalakjáig. A Lány Lengyel Menyhért szövegének is legárnyaltabban jellemzett alakja. Mindvégig jelen van a színen, valamennyi szereplővel találkozik, és e találkozások során alakul ki sokoldalú jelleme. A Lány Szöllősy Irén kezében a tragikus nőiség, a kiszolgáltatottság és a megváltásra vágyakozó ember képévé emelkedett.

Az országos hírnevet persze a televízió sorozatai hozták el számára. Cicamicáján nemzedékek nőttek fel. A néhány vonással felvázolt jellem a „macskaság” lényegét ragadta meg. Egy interjúban mégis azt mondta, arra a legbüszkébb, hogy „végigugatta” a világot. Ezt a János vitéz Bogár kutyájával tette, aki a bábszínházi változatban elkíséri gazdáját a nagy úton, és együtt lesznek bölcsebbek, mire eljutnak Tündérországba.

Pályáján a nagy visszatérés is megadatott számára. Nyolcévi fájdalmas kényszerszünet után hetvennyolc évesen eljátszotta családja körében Gábor Éva Marcipán cica című meséjének címszerepét. Ezzel búcsúzott, szerettei és egykori tanítványai körében, kollégáitól és a közönségtől.

Most már teljes az égi társulat. A hetven évvel ezelőtti legendás kompániából Szöllősy Irén maradt velünk a legtovább. A sokfelől jött és évtizedekre itt maradt, vagy vissza-visszatért hajdani komédiások egy valamiben azonosak voltak: valamennyien mélyen tisztelték a színpadot. Később sokuknak partnere lehettem, rendezőként is dolgoztam jó néhányukkal. Volt, aki átmeneti állapotnak tekintette a bábszínházi létet, mások itt találtak igazi hivatásukra. Ugyanolyan energiával és hittel játszották mesejátékok szerepeit, mint ha Júliát vagy Lear királyt alakítanák.

És Szöllősy Irén volt közöttük a legkomolyabb és a legjátékosabb, a legtudatosabb és a legösztönösebb partner. Első az egyenlők között.

BALOGH GÉZA

A magyar fotográfusnőkről szerkesztett album amerikai forrásból származó, század elejei mottója szerint „olyan nő, aki ne értene a fényképezőgép kezeléséhez…, egészen kivételes”. Viszont olyan nő, aki úgy ért a fényképezőgéphez, mint a most nyolcvan esztendős Keleti Éva, megint csak kivételes. Pedig Keleti Éva művészetének titka nem a technika tökéletességében, hanem emberábrázolásában, modelljei kiválasztásában és megközelítésében, humánumában és látásmódjában rejlik. A digitális fotózás korában is bevallja, hogy – bár használja – elszánt ellensége az elektronikának, fájlalja, hogy a fotográfia elvesztette az értékét, és Szarka Klára vele készített interjújában kategorikusan kijelenti: számára ma is az a kép, amit kézbe tud venni. Meglehet, vitatható ez az elzárkózás, de valószínű, hogy Keleti nem áll egyedül vele. Mint ahogy többen vannak, akik a színes technika fejlődését elismerve, követve továbbra is hisznek a fekete-fehér fényképezés elsődleges érvényében. A Budapest Galériában megrendezett életmű-kiállítás igazi tanulsága, hogy Keleti Éva számára az a kép, amiben kifejezheti saját gondolatát, véleményét is a világ általa kiválasztott darabkájáról, egy emberről, egy arcról – színészről, íróról, Simon István édesanyjáról – vagy akár egy esztétikai gyönyörűséget kínáló mozdulatról.

Keleti Éva évtizedekig szorgalmas robotosa volt a szakmájának. Foglalkozását tekintve országjáró riporter és képben gondolkodó fáradhatatlan színházi krónikás. Az utóbbi időben néha egy-egy megérdemelt állami, szakmai kitüntetés vagy kiállítás alkalmat kínált a sajtónak is életrajza köztudott tényeinek és tucatnyi ikonná lett fotójának felemlegetésére. Aki nem csak a pillanat művészetének gondolja a fotográfiát, interjúkban, kritikákban több változatban is elolvashatta róla, hogy vegyésznek készült, majd a szülői elvárással dacolva félbehagyta egyetemi tanulmányait, amikor beleszeretett a fotózásba. Az MTI műhelyében nőtt fel, a magyar fotográfia nagyjaitól – Vadas Ernőtől, Papp Jenőtől, Langer Kláritól, Reismann Marianntól – tanulta a szakmát, később az általa „kentaur-lapnak” becézett, sajtótörténeti szerepet is betöltő népszerű Új Tükör riportereként, a szakmát megújító színházi fotósként bizonyított. A művészetek találkozásának különös epizódja, hogy a Willy Lomant alakító és a két bőrönd terhe alatt megroggyant beteg Tímár Józsefről készített utolsó fényképe szoboralakban élt tovább. Az ügynök utolsó erőpróbája – ami nem is a színpadi előadás, hanem az azt megörökítő fotós leleménye – látványnak is, metaforának is megrendítő. Keleti Éva munkamódszerének alaposságát, emberközeliségét leggyakrabban a Ruttkai–Latinovits-párosról készített sorozat barátságra valló intimitásával, Romeo és Júlia civil szerelmének hitelességével bizonyítja.

A fotóművész nyolcvanadik születésnapja alkalmából Flashback címen rendezett visszatekintő életmű-kiállítás, a Visszapillantás akár alkalom is lehetne mindezeknek a lexikoncímszóba beszorítható sajtó- és fotótörténeti tényeknek az ismétlésére. Ha a néző korban közelebb áll Keleti Évához, szembesül saját múltjával, színházi emlékeivel, a megélt színháztörténettel. Ha viszont túl fiatal az efféle nosztalgiához, csupa kérdő- és felkiáltójelet lát: jó esetben rádöbben nemcsak az ifjúság, a szépség mulandóságára, de arra is, hogy mi mindent nem tud, mit kellene még megtudni, megtanulni az elmúlt évtizedek szellemi életéből, mit a mimika és a gesztusok nyelvének megfejthető üzenetéből. Bízom benne, hogy a kiállítást felkereső fiatalok többsége ismeri Karinthy Cirkuszát, de magától értetődően kevesen látták, láthatták közülük a mű Pécsi Balett komponálta változatát. Keleti Éva fél százados képén a világhoz szólni akaró, átszellemült fiatal táncost egyik oldalról a kerek fejű bohóc, másikról a repülni készülő táncos bűvölete tartja fogva. Kezében az aránytalanul kis hegedű jelzi, sejteti, hogy a dallam, minden nehézség, béklyó ellenére, igenis meg fog szólalni. Akinek szeme van a látásra, a látványból is megérzi, megérti a porondon muzsikáló művész igazi hivatását és hatalmát.

Életrajzi vallomásából tudjuk, hogy Keleti Évának a mozdulatok nyelvére való fogékonysága nem véletlen és nem isteni adomány: a szakmára való felkészülés idején nemcsak az élesség optimális beállítását és a világítás művészetét tanulta meg a legjobbaktól, de bejárt a színpadra készülő táncosok balettóráira is. Lelkiismeretes diákként vagy inkább tanárként premier előtt elolvasta a színpadra szánt drámákat, és gyakran megismerkedett a verejtékszagú próbák gyötrelmeivel is.

Személyesen még nem ismertem Keleti Évát, amikor az MTI Tanács körúti üzlethelyiségében a lapoknak felkínált friss színházi kontaktokat válogatva felfedeztem, hogy fényképezni mindenki tud a hírügynökségnél, de „színházul” a KÉ jelzés birtokosa tud igazán. Képes hetilapnál dolgozó kritikusként számomra hamarosan ő lett „a” színházi fotós. Mert az ő képkockáit böngészve soha nem ébredt fel bennem a gyanú, hogy az első vagy második felvonás után kifogyott volna gépéből a film, vagy éppen más munka vagy program kedvéért kilopózott volna a nézőtérről, mint nem egy szériamunkára kényszerült, vagy ahhoz szokott pályatársa. És nem fordult vele elő az sem, hogy a szellemi életünkre is rátelepülő protokoll bűvöletében, kizárólag a színlap sugallatára fényképezett volna. Keleti kezében a fotómasinával jelzők nélkül minősített: ő nemcsak végignézte, -fényképezte a produkciót, de ki is emelte azt, ami arra érdemes. A cselekményből a kulcsjelenetet, az előadásból a produkció lényegéhez tartozó, a fényképen is hatni képes díszletet, a szereposztásból akár a színlap végére szorult, kiemelkedő alakítást nyújtó epizodistát. Az ő felfedezéssel felérő premier plánjai megerősítést, néma vastapsot jelentettek a legnagyobbaknak, felfedező reflektorfényt a sokat ígérő kezdőknek.   

A kiállításon a színpadi felvételeknél nagyobb számban láthatunk színészportrékat és a színészéletből válogatott civil képeket. A fényképész megőrzi és megörökíti a mai nagyok tegnapi szépségét: Béres Ilona hattyúnyaka, Tordai Teri sugárzó nőisége, Ronyecz Mária szinte hallható nevetése még csak ígéret, amit később Keleti modelljei szerepek sokaságában váltottak valóra. Gyakran van megkülönböztetett szerepe, funkciója a képeken a tárgyaknak: Psota Irén felejthetetlen Yermájához hozzátartozik a kezében tartott gyertya lobogása. Honthy Hanna primadonna alakjához az öltöző tükrén tárolt kristály toalettkészlet, a mindig nélkülözhetetlen púderpamacs. Az otthonukban fotózott színészek szellemiségét idézi az alakok hátterében kirajzolódó könyvtár. Kamasz jókedvüket a fa, amire a legenda szerint a fotós kergette fel híres modelljeit, abban a tudatban, hogy minden színész másképpen mászik fel egy fára. Kálmán Györgyöt mókuspózban látva éppen úgy elszorul a tegnapi alakítások emlékét őrző nézők szíve, mint amikor a cserépkályhához támaszkodó Rozsos István régen látott, már-már elfeledett alakja figyelmeztet emlékezetünk korlátaira. Nagy ritkán előkerülnek megválaszolatlan kérdő mondatok is. Vajon mi lehetett az oka, hogy a gyűjtő szenvedélyén túl politikai elkötelezettségéről is közismert Gobbi Hildát éppen a Bosnyák Zoltán szerkesztette szennylappal, a Harccal a kezében fotózta le a riporter?

Bár a kiállítás rendező kurátorai, Szarka Klára és Gáti György elsősorban a „színháztörténész” Keleti Évát állították előtérbe – útirajzaiból például csak egyetlen indiai felvétel szerepel –, mégis körültekintően érzékeltetik a végigfényképezett korszak szellemi életének más aspektusait, távlatait is. A büszkén viselt egyenruhájukban elegáns  bányásztanulók vagy az üzemben klasszikus zenét hallgató munkások felidézése inkább csak arra utal, hogy a hírügynökségnek dolgozó Keleti Évának nincs letagadnivalója. Ugyanakkor az Egyedül képaláírással jegyzett szomorú kislányfotó a melegszívű asszony, az anya érzelmi világát idézi. Fontosnak tűnik, hogy Peter Brookkal és Ljubimovval együtt szerepel a tárlaton hangszerével a két hazai muzsikus reménység, Kocsis Zoltán és Ránki Dezső, de a nálunk vendégeskedő John Steinbeck is. És ha már Ljubimov idősen is vonzó arcképét említem, érdemes felemelt mutatóujjának üzenetére is figyelni. Peter Brook portréjának háttere a ködbevesző, mégis összetéveszthetetlen budapesti sziluett: ez nem (csak) a Royal Shakespeare Company rendezője, ez a mi saját fővárosunk megbecsült vendége, akinek előadása után okkal-joggal tette fel a kérdést a magyar kritika: hogyan játsszunk színházat Brook után?

Néhány nappal a kiállítás megszemlélése után nyílt alkalmam Keleti Éva Visszapillantás című, a szó fizikai és szellemi értelmében egyaránt súlyos albumának átböngészésére. Már a jó ízléssel tördelt címlap sokatmondó kvartettje jelezte, hogy a gyűjtemény a kiállítás anyagán kívül némi tartalmi többletet is kínál. A Ruttkai–Latinovits- kettős, a balettfotó és Simon István édesanyjának konyhai zsánerképe mellett ezúttal ott szerepelnek a hajdani, korabeli bulvársajtóból személyes ismerősünkké lett, az intézetből épen és éppen hazatért híres Csordás négyes ikrek is.

De igazából otthon, fotelben volt módom alaposabban megfigyelni Keleti látásmódjának eredetiségét. A tárlaton is feltűnt, hogy csak a modelljét alaposan, közelről ismerő fotósnak juthat eszébe az irodalomtörténész-szerkesztőt az általa kifogott kapitális hallal lefényképezni, s a korszak egyik legvitatottabb rendezőjét, Kazimir Károlyt teniszütővel. A vándorcigányokat ábrázoló sorozatban sem a nyomorgó vagy bazseváló „ismerős” romákat látjuk, hanem a kamasz meglesett, gyönyörködő tekintetében saját szépségét éppen felfedező kislányt, és mellettük az evőkanalat játékként felmutató, azzal elmerülten játszó, örök gyereket. És vajon ki emlékezett akár közülünk, kortársak közül is arra, hogy 1956-ban is volt karnevál, ahol Soós Edit és Kabos László töltötték be a bámészkodókat üdvözlő hercegi pár szerepét? Hogy Ruttkai Éva hajlandó és képes volt a színészek-újságírók meccsén a kezdőrúgásra, és a Pestre látogató Gagarint nemcsak legendája, de a felesége is elkísérte. Magától értetődik, hogy a kötetben többet kapunk az utazó riporter eredeti indiai fotósorozatából, és jobban érvényesül a feketében-fehérben is látványos táncképek költőisége, esztétikuma.

Kegyetlen, de igaz, ha leszögezzük: kortársunk, a ma is aktívan dolgozó, szerkesztő Keleti Éva a múlt század fotósa. Saját elhatározásából tette le – időben vagy idő előtt? – a fényképezőgépet. De nem a kort tükröző fotók keletkezésének dátuma a lényeg, hanem az, hogy Keleti Éva akkor tanulta a mesterséget, amikor híres tanárai még kézzel rajzolt üdvözlőlappal köszöntötték húszéves születésnapján a sokat ígérő tanítványt, akinek a kötetben közzétett rajz szerint tölcséren töltötték fejébe a tudományt. Keleti Éva ügyes volt, élelmes, egyesek szerint rámenős is, de a világért sem akart soha paparazzo lenni: pályakezdése idején talán még nem is ismertük ezt a szót. Ő ha tehette, nyíltan, de feltűnés nélkül, szinte észrevétlenül, a modellek iránti maximális tapintattal és szeretettel fotografált. Azt állítja, és én elhiszem neki, hogy soha olyan felvétele nem jelent meg, amit a modellek ne láttak, illetve szerettek volna. Az sem titok, hogy munka közben riportalanyai közül többen barátaivá lettek. Viszonylag hamar nemcsak Mátray Mihály, Balázs Béla-díjas filmoperatőr feleségeként, de saját jogon, fotósként is annyira hozzánőtt, hozzátartozott a színházhoz, hogy néha egy-egy színésznő a sminkjéről is megkérdezte. Örkény Istvánnak nemcsak rajongó olvasója, darabjainak értő nézője volt, de élményként őrizte azt is, hogy tőle tanulta meg, hogyan lehet magyar módra majdnem francia boursint készíteni.

Ifjú fotósok tanulmányainak lényeges része a fotótörténet. Keleti Éva nemcsak a szakmának kínál tanulságot: életműve nekünk, civileknek hiteles történelmi és színháztörténetiforrásként is értékes. De azért valljuk be, hogy a kiállítás nézői és a szerző kiadásában megjelentetett, ugyancsak Flashback című, nem éppen olcsó kötetet forgató szerencsések elsősorban a látvány örömét és gyönyörűségét keresik, és azt köszönhetik is a születésnapját ünneplő művésszel való találkozáson.

FÖLDES ANNA

Először egy adoma. Talán ismerik a történetet a három filozófusról, akik forró nyárban a napsütéses tengerparton meztelenül fel s alá sétálva vitatkoznak és elmélkednek a világ dolgairól, amikor váratlanul előbukkan a szikla mögül egy hölgy. Mi történik ekkor? Két filozófus hirtelen maga elé kapja a kezét, míg a harmadik az arcát takarja el. Amikor elmúlik a veszély, megkérdezik ezt a harmadikat, hogy miért az arcodat takartad el? – Mert engem az arcomról ismernek meg – szólt a válasz.

Az Arcok című kiállítás az emberi arc kimeríthetetlen változatainak teremnyi példájával lep meg bennünket. Vörösváry Ákost és az Első Magyar Látványtár gyűjteményét számos kiváló szerző méltatta már. Én most csak arra szeretnék nyomatékkal emlékeztetni, hogy egy gyűjtemény, ha rangos, kiváló gyűjtő egyéniségét viseli, műalkotás. Mint ahogy műalkotás lehet egy kiállítás is, ugyancsak, ha rendezője szelleme adja egyedi színét, tartalmát és értékét. A Látványtár végtelen mennyiségű tárgyából tetszése és koncepciója szerint bármit meg tud rendezni Vörösváry Ákos. Az itteni arckeresztmetszet a gyűjtés ösztönös, véletlenszerű és tudatos elemei révén, no meg az idő munkája segítségével a lehetséges megjelenítés-típusoknak és ábrázolási műfajoknak szinte mindegyikét felöleli. Vegyük mindjárt az euro-atlanti szerepeket. Feltűnik közülük a végzet asszonya, a hadfi, a díva, a bankár, a filmsztár, a professzor, a művész és a reklámnő tucatarca, aki „mindenkinek” tetszik; a kisfiú, aki számunkra már örökké kisfiú marad, akár a soha meg nem vénülő leányka.

A falon ismerős és ismeretlen arcokkal találkozhatunk. Ismerősök a múltból, képről ismert hírességek arca, irodalmi nagyságok, vannak tágabb és szűkebb körben ismertek vagy köztünk élő, személyes ismerőseink, esetleg közeli barátaink. Még többen olyanok, akiknek az arca a tárlat fényében most válik ismertté egy pillanatra, a nyitva tartás idejére, s aztán visszahull az ismeretlenségbe. Vagy itt van az az arc, amelyikről dereng, hogy láttad már, találkoztál vele, és találgatod, vajon kié lehet, ki is van vagy volt az arc mögött. Vagy az a biztosan sohasem látott arc, amelyhez önkéntelenül hátteret, történetet, foglalkozást, hivatást, jellemet képzelsz, személyiséget, aki lehetett, s hogy vajon kinek volt kedves az arcképe, milyen alkalomból ült a fotográfus masinája elé, ki kérte, hogy festő modellje legyen. Vajon kinek a szobájában függött ez a kép, hogy mindig reá gondolhasson? Ahogyan Krúdy Szindbádja fantáziált a kisvárosi fotográfus kirakata előtt, alaposan szemügyre véve a kitett helyi szépségek arcképét, és múltjukról, családjukról, szerelmeikről gondolt ki édes-bús történeteket. És vajon ki lehetett az a drága nő, aki ha tükörbe nézett, a kedvese képét is látni akarta?

Ám az egykor valóban élt személyek valamikor megörökített arca mellett a Vörösváry-féle Arcképcsarnok fontos összetevői a kitalált arcok is. Művészek által teremtett fejek, melyeknek a képe előbb született, mint maga a modell; a megjelenített kép teremtette maga mögé a figurát. Céljuk nem bizonyos arcok felidézése, sokkal inkább tulajdonságok elvont összesítése vagy típusok megjelenítése lehetett. Példa arra is akad, hogy jeles történelmi alak arcát képzeli el, képzi meg a festő, vagy Bulgakov macskáját, különösen szimpatikus felfogásban.

Az utódokra hagyományozott képek gyakran a felmenők páros felvételei, az összetartozást akarják dokumentálni önmaguknak és mindenki másnak; az öröknek szánt kapcsolatot a kép által is megpecsételni, állandósítani. Itt is elindulhat a fantáziánk: vajon az arcvonásaik, -kifejezésük alapján valóban összetartozók a felek? Hogyan alakult a sorsuk a kép elkészülte után?

A csoportos felvételek résztvevőit valamilyen közösség vonzása terelte együvé, lett légyen az önkéntes vagy kényszeres vonzás, hosszú távú vagy alkalmi. Az iskolai tabló ma is élő típus, és az a drámai, amikor az ember rádöbben, hogy már nem az érettségiző lányokat, hanem a tanárnők fotóit nézi a kirakatban. Régen a közösségek tartósabbak voltak, mint a mai gyorsan változó világban. Egy-egy munkatársi gárda évtizedekig dolgozhatott együtt a Monarchia állandóságában, s ennek fontosságát és emberi tartalmát akár tablóképpel vagy közös fotográfiával dokumentálta. Típus volt a közös családi felvétel is, elbámészkodhatunk a polgári család divatján, az eltérő korosztályok öltözködésén. A királyi család képén szórakoztató a rajzoló igyekezete, hogy minden fontos személy ott legyen, épp csak modell híján minden arc egyformára sikeredik. Különleges az amatőr színjátszók jelenete 1923-ból, és lélegzetelállító a felhőkarcoló építőinek közös felvétele a magasban. A tömeget „arctalannak” szoktuk mondani, ám a fotón mindenki megdermed, és van időnk meglátni, hogy bizony minden résztvevőnek saját arca van.

A Vörösváry Arcképcsarnok egyik jellegzetessége, csak úgy, mint az egész Látványtáré, hogy benne demokrácia honol; a névtelen és az ismeretlen alkotókat egyenrangúakként ismeri el a jeles művészekkel; minden darabja azonos értékként gyarapítja a gyűjteményt. Ennek okát és indokát a tárlatválogatások adják meg: bizonyos kontextusban, egy bizonyos kiállításkoncepció keretében minden tárgy új, sajátos jelentést kaphat, és jelentőssé válhat. A szürrealizmus mechanizmusa indul így el; vagy ha úgy tetszik, a kollázseffektus. Ennek a hatásnak a működtetése Vörösváry Ákos különös képessége. A Látványtár kiállításain egyszerre csak átérezzük az idő jelenlétét; de ez egyáltalán nem tölt el melankóliával; inkább örömteli felismerést érzünk, elmúlt korok és időrétegek fontosságát és izgalmát, s hogy a világ, az élet mennyire színes és változatos, nem csupán térben, de időben is. Az elmélyülő szemléléssel részeseivé válunk sok dolognak, amiről korábban azt hittük, hogy kívül vagyunk rajta.

KOVÁTS ALBERT

*Elhangzott 2011. augusztus 3-án az Erlin Galériában

A mai fiatalok számára természetes, hogy a különböző felekezetekhez tartozó templomok is otthont adnak különböző kulturális rendezvényeknek, s voltaképp ez így is van rendjén. De nem árt tudatosítani, hogy egykoron, a történeti időkben konkrétabbak, ha úgy tetszik, lehatároltabbak voltak a funkciók. (Hol van már a „Cipőt a cipőboltból” evidenciája, vagy akár csak a váltásokat követő humoros felhangja…)

A XIV. Zsidó Nyári Fesztivál idején három fővárosi zsinagóga nyitotta meg kapuit a zenekedvelők előtt: a Dohány utcai, a Rumbach Sebestyén utcai és a Frankel Leó utcai. Tették azt különböző gyakorisággal; legsűrűbben, nyolc alkalommal a Dohány utcai, öt kamaraestnek otthont adva a Rumbach utcai, s kizárólag a Kántorhangversenynek helyszínt biztosítva a Frankel utcai.

Bevallom, ma sem tudok elfogódottság nélkül belépni a Dohány utcai impozáns épületbe – s mindmáig nem tudom felfogni, miért nem általános érvényű ez a kisugárzás… Van ellenőrzés, néha táskába nemcsak beletekintő, hanem beletúró, de mindez még az épületen kívül. Aztán megszólít a tér, az egykor virágzó közösséget magába foglaló hatalmas terem, amely ugyanakkor korántsem kelti a belépőben az elveszettség érzetét. És kétségkívül hozzátartozik a közösség, amely jó esetben az együvé tartozás érzetét sejteti. De csak jó esetben. Mert a szakralitás észleléséhez fogékonyság kell, miként a csend megzendüléséhez is. És aki világi kivagyisággal érkezik (szendviccsel vagy a szünetbeli tolongást megelőzendő, előre megvásárolt flódnival, üdítők gazdag választékával), önmagából indul ki, s nem biztos, hogy messzire jut. Talán nem is sejti, hogy van tovább is… Talán elégedetten távozik így is, miként Papageno, enni- és innivalóval, ráadásul sok szép muzsikával. Aztán talán visszatérő vendége lesz a fesztiválnak – s csak remélni lehet, hogy egyszer, majd, ő is belekerül a spiritualitás megannyi koncentrikus körébe. A koncerteket mindig megelőzi a helyfoglaláshoz „szükséges” egészséges harci kedv feltámadása (nem kellene, de van – ilyenkor kiránduláslégkör támad, s csak a hallgatnivaló csillapítja le a kedélyeket). Aki ritka vendég, egy ideig háborog, ha csak a kivetítőt láthatja – aki rutinosabb, eleve úgy helyezkedik, hogy legalább valamelyik kivetítőre kényelmes legyen a rálátás. A szerencsésebbeknek közel- és távolkép sokszorozza a látványt, miközben a hallgatnivaló minőségéhez és a hangforrások elhelyezkedéséhez csakhamar hozzá lehet szokni. Ahhoz is, hogy máshonnan jön a hang, mint a kivetített látvány alapján gondolnánk…

A Rumbach utcai zsinagóga felújítása – s ezzel nincs egyedül – időigényes; koránál régebbinek sejteti magát az épületet, s a látogató szívesen vállalkozik időutazásra. Akkor is, ha korábbi évek tapasztalatából tudja: az akusztika a legritkább esetben ad többletet a kamaraprodukció(k)hoz.

A Dohány utcai zsinagóga idei rendezvényei közül Palya Bea műsorára sokáig érdemes emlékezni. „Ezeregy szefárd éjszaka” – ezt a költői címet kapta a program, s a szefárd trió (az énekesnőhöz társuló Dés András és Bolya Mátyás) valóban képes volt mesebelien elvarázsolni a hallgatót. Persze, nem szabad semminek utánaszámolni, utánagondolni – hagyni kell hatni a csodát, az előadó-művészet csodáját. Palya Bea ösztönösen tudja az élményközvetítés alapszabályait. Olyan zenékből állítja össze műsorát, amelyeket ő szeret – ezáltal jó eséllyel számíthat arra, hogy hasonló érzelmeket vált ki a közönségből. Énekét hallgatva lehetetlen nem gondolni az énekelni-ráénekelni igék rokonságára. Mert Palya Bea nem elénekli a számokat, hanem mintegy feloldódik bennük, megszüntetve a határvonalat az alkotó és a reprodukáló között. Az eredeti landino nyelven énekelt dalok szövegét kevesen értettük – mégis, mintha a nyelvi idegenségnek semmilyen elidegenítő hatása se lenne. Máskor az énekesnő maga írt magyar nyelvű szöveget a dalokhoz – ezeket se lehetett mindig szóról szóra érteni. De ott volt az egyéniség csodája, a személyes varázs, az a kifejezőeszköz-készlet, amelynek jóvoltából már-már szövegértés nélkül is „tudtuk”, miről van szó. Szépségvarázs egy egész estén át – andalító lírai dalok, erőteljes ritmikus profillal rendelkező énekek a kísérőhangszerek gazdag változatosságától övezve. Néha eltűnt a tér – pontosabban, csupán keretet adott ennek a zene által létrejött összetartozásnak –, s ekkor ismételten megbizonyosodhattunk a zene varázshatalmáról. Mert van, ha nem is mindig jut kifejezésre. Itt és most – csorbítatlanul. Ez az a szép kivétel, amikor a zene nyelve annak ellenére univerzális, hogy szöveges muzsikáról van szó. A jelentés, elsődlegesen az érzelmi-hangulati, meghatározó erejű. A nagy élmény – otthonos volt a nagy térben.

Hasonló komplex élménynek adott otthont a Rumbach zsinagóga, Pasztircsák Polina dalestjén. Liszt és Mahler – ígérte az előzetes program, ami több irányba bővült szeptember 4-re. A Zsidó Nyári Fesztiválon első alkalommal fellépő szoprán – Füzi Nóra zongorakíséretével – háromrészes műsort adott. Kodály (Berzsenyi versére A tavasz, majd a Nausikaa), Alma Mahler-Werfel és Zemlinsky dalai sorjáztak az első részben, a középpontba három Liszt-dal került, végül Mahler-dalok közé ékelődött Kodály remeke, az Árva madár.

Bár az akusztika korántsem nevezhető ideálisnak, ilyen körülmények között is sok minden kiderült a jelenleg Németországban élő fiatal magyar énekesnőről. Elsősorban, hogy tökéletes pódiumbiztonsággal rendelkezik, és hogy – kis túlzással – mindent tud, mindent ki tud fejezni, amit érdemes és kell. Sugárzó jelenség, aki számára természetes, hogy egy-egy rövid lélegzetű dalban is saját atmoszférát kell teremteni, felmutatva a cseppben a tengert. Imponáló empátiával énekelte a zeneszerzőnő dalait, s ha Zemlinskyre került a sor, nos, akkor az ő dalai voltak a kitüntetett kompozíciók, amelyekkel el lehet varázsolni a hallgatóságot. Mert nem a feladatjelleg érvényesült, nem is a bizonyítási szándék, hanem mintha nem másról lett volna szó, csupán gyönyörködtetésről és gyönyörködésről. A műsor-összeállítás ízlésről tanúskodott és arányérzékről; ismert és ismeretlen váltakozott, s a rövidebb lélegzetű tételek után kis zenei szentélyek sorjáztak. A fiú csodakürtje ciklus dalaiban az értő interpretációt dicsérhetjük; a humoros, a fanyar, a groteszk és megannyi érzelmi, indulati vagy épp kedélyállapot pillanatnyi felvillantását. Pasztircsák Polinának diákkora óta kísérője Füzi Nóra, így nem véletlen, hogy a perfekt felkészültségen túl az összeszokottság is a produkció erősségei közé tartozott.

Egy órányi dalirodalom – a színvonalnak köszönhetően: élmény. Gyakoribb kínálat minden bizonnyal lehetővé tenné, hogy mind többen helyet szorítsanak mindennapjaikban ennek az intim műfajnak, amely leginkább élő közegben tudja kifejteni hatását.

Két sugárzó énekesnő, két zenei kultúra emlékezetes estekkel gazdagította közönségét. Történt mindez a XIV. Zsidó Nyári Fesztivál keretében, amelynek kínálata – a korábbi évekhez hasonlóan – igen széles volt, a kikapcsolódástól a gyönyörködtetésig, az elgondolkodtatástól az önfeledt nevettetésig belefért minden. Nagy örömünkre igaz értékek felmutatása is.

FITTLER KATALIN

Ilan Eldad neve először a Szabadkai Népszínház Nem fáj! című, megrendítően szép előadása révén került be a magyarországi köztudatba 2002-ben a Határon Túli Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválját, majd a budapesti vendégjátékot követően. Azóta Budapesten is számos előadást rendezett, a Budapesti Kamaraszínházban az Anna Frank naplóját és Nádas Péter Találkozás című drámáját; a Pesti Színházban ma is repertoáron van A kellékes, a múlt évadban még játszották Az élet mint olyan című előadást. A Centrál Színházban megy a 88. utca foglyai, a Thália Színházban a Sírpiknik, és a Hat hét, hat tánc című Orlai-produkció a 2006/2007-es évadban elnyerte a Színikritikusok díját a legjobb zenés/szórakoztató előadás kategóriájában.

Az idei, XIV. Zsidó Nyári Fesztivál keretében levetítették a róla készült portréfilmet^*, ebből közlünk szerkesztett részleteket.   

Szabadkán születtem 1929-ben, nem mint Ilan Eldad, hanem mint Lengyel Iván. A nagyapámnak Lengyel Vilmos volt a neve, de ez egy magyarosított név – nagyon sokankövették ezt. Az eredeti családnév Lőwy volt, ebből lett a Lengyel – talán ez egy asszimilációs procedúra volt, de mindenesetre én már mint Lengyel Iván születtem, és  Szabadkán nőttem föl. Egyetlen gyerek voltam.

Nagyapámnak hét gyereke volt, a legidősebb fiú volt az apám, Lengyel Béla, aki egy magasabb biztosítási hivatalnoki állást töltött be – jó, kényelmes polgári élet volt a szűk családomé. Az anyám nem dolgozott, de egy nagyon szegény családból származott, mielőtt férjhez ment, nehéz munkát végzett.

A művészi vonal talán az ő családjából jön, a Pressburger családból, akik Topolyáról származtak, mert az egyik nagybátyám, Pressburger Imre volt, jó nevű, Londonban élő filmproducer és rendező.

Otthon magyarul beszéltünk, az iskolában szerbül tanultam, innen ennek a két nyelvnek a többé-kevésbé tudása a mai napig. Ezeket nagyon sokáig nem beszéltem a későbbi életemben, de most valahogy csodálatos módon visszajött, úgyhogy ki tudom magam fejezni.

Héberül abszolút nem tudtam, csak hittan órára jártam, és talán ott kaptam meg az alapjait a héber nyelvnek, de az nem a modern ivrit nyelv volt, hanem amit úgy neveztünk, hogy az imádkozó héber. Úgyhogy az olvasásban  később segített Izraelben, de olyan messze van a mai modern héber  nyelv stílusától és a beszédtől, hogy csak keveset adott. De érdemes megemlíteni még egy nyelvet, amiről fiatal koromban nem is tudtam, hogy létezik, ez a jiddis. És nem csak a nyelv, a jiddis az egy fantasztikusan gazdag óriási kultúra, irodalomban,  stílusban és színházban, humorban. Talán az asszimilációs tendenciák miatt csak később, Izraelben derült ki számomra, hogy micsoda óriási világ ez. Úgyhogy a későbbi munkáimban meg is jelenik ez mint valami alapvető dolog.

Sose felejtem el, hogy az anyám mindig azt mondta, ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy, és segítettek is abban, hogy különböző más nyelveket is beszéljek, úgyhogy ma 6-7 nyelven beszélek, értek, olvasok, ami óriási segítség a szakmában és a munkában, mert tudok kommunikálni majdnem mindenütt, ahol érintkezésbe kerülök emberekkel.

Tízéves voltam, amikor 1939-ben elkezdődtek a háborús évek, a rossz idők. Emlékszem, a Maszarikova utcában laktunk, és a nagy Orion rádión hallgattuk a szüleimmel a híreket, amikor kitört a háború. Ez biztos veszélyt jelentett, de valahogy soha nem értük fel ésszel, hogy ez a véget is jelentheti. Ez a zsidó nép tragédiája ebben a századunkban, a múlt században, hogy hitte, a rossz nem fog elkövetkezni, és mi nem csak zsidók vagyunk, hanem magyarok vagyunk, vagy szerbek, vagy jugoszlávok, és ez velünk nem fog megtörténni. De aztán abból az Orion rádióból jöttek a hírek, a belgrádi bombázásról, a sebesültekről, és aztán később a Horthy-kormány különböző akcióiról, az újvidéki zsidóság Dunába öléséről. Ez mind kilométerekre volt tőlünk, és még mindig valahogy hittük: nem, hát ez velünk majd nem történik meg. Elkezdődött a diszkrimináció, az antiszemitizmus, az iskolában a megkülönböztetés. És a gyűrű szorult és szorult. A mai eszemmel nem tudom fölfogni, hogy nem láttuk ezt. Én még gyerek voltam, de hogy a szüleim, vagy a családom, akiknek a 90%-a elpusztult táborokban vagy valahol út közben… Hogy ők hogy nem látták. Pedig megvolt rá az anyagi lehetőség, hogy összepakoljunk és elmenjünk, igaz egyre kevésbé, hogy hova, de mire vártunk? Az egész egy olyan boszorkányüldözéssé vált, hogy legjobb orvos barátunkat, dr. Zingert, akinek a kislányával együtt jártam iskolába, fölakasztották, és a Gerzon rabbi fiát is fölakasztották a Zentai úti kaszárnyában. Szóval ez volt az első fölvonása a gyerekkoromnak vagy a fiatalkoromnak, aztán kizárás az iskolából, apám elbocsátása majd elvitele munkaszolgálatba, ahonnan soha nem jött vissza, nem láttam soha többé, miután itt a szabadkai állomáson elbúcsúztunk.

A volt szabadkai gettót azért a vasútállomáshoz telepítették 1944-ben, mert úgy hitték, hogy ha itt lesz a zsidóság, akkor ez a vasútállomás biztonságban lesz, a szövetségesek nem fogják megtámadni. Családostól kilakoltattak bennünket és ide telepítettek. Az utca végén volt egy kerítés, kakastollas csendőr őrizte, se ki, se be. Néha szabadkai lakosok hoztak és adtak be élelmet, mert az se volt elég. Családok voltak egy szobába zsúfolva – bár ez még nem volt zsúfoltság a későbbi vagonokhoz képest. Mi gyerekek élveztük, hogy végre találkozhattunk, együtt lehettünk az unokatestvérekkel, de ez nem sokáig tartott. Megszoktuk, hogy együtt főzünk, együtt élünk, együtt vagyunk állandóan, és nem is sejtettük, hogy mi vár ránk.

Talán ez volt a szerencse, de egyben tragédia is. Emlékszem, 1944. június 6-án titokban, a dunna alatt hallgattuk a BBC-t, hogy megindult a szövetségesek inváziója. Mindenki ujjongott, és azt mondta, ez már a vége, velünk most már nem történhet semmi baj.

Túl korai volt az öröm, mert történt: egy nap reggel kiparancsolták az embereket az udvarra, hogy sorba állni, és a lehető legkevesebb holmit magunkhoz venni, és elindultunk, vezetve, egy embernyáj, gyalog, gyerekek, pólyások, a nagyanyám, mentünk el a nagyapám volt Loyd kávéháza előtt. A pincérek kint álltak, mindenki nézett, voltak olyanok, akik nevettek és tapsoltak, és voltak, akik sírtak. Ezek a képek megmaradtak az emlékezetemben, és néha megjelennek ma is a színházi munkáimban.

És akkor talán még mindig nem fogtuk föl, hogy mi vár ránk. Természetesen nem tudtunk Auschwitzról. Bácsalmáson bevagoníroztak bennünket, nyolcvanegynéhányan voltunk egy vagonban, hét napig voltunk úton. Ez egyike a legborzalmasabb traumáknak, amikre emlékszem. Mert ebben a nyolcvan személyes koncentrált vagoni életben higiénia nélkül, víz nélkül, júniusi hőségben, levegő nélkül voltunk összepasszírozott emberek. Fölakasztott hátizsákok a vagon tetején himbálóztak éjjel mint a kísértetek, emberek elvesztették az emberi mivoltukat, féltékenységi jelenetek, teljes őrület. Az egyik filmemben megpróbáltam mindezt megeleveníteni, egy izraeli drámában, amiben van egy ilyen jelenet – szóval borzalmas élmény volt.

Ebben a vagonban a nagyanyámmal és az anyámmal voltam, és más családtagokkal, akikkel sikerült valahogy együtt maradni. A szerelvény ment Auschwitz felé – amit persze nem tudtunk. A vagon szűk ablakán (szögesdrót is volt rajta, nehogy azon keresztül kimeneküljünk) föl volt akasztva a bakancsom – ott mindenki levetkőzött, amennyire lehetett, mert kibírhatatlan volt a bűz, az izzadtság, a meleg. Megérkeztünk egy állomásra, a vonat megállt, én odakapaszkodtam az ablakhoz és lenéztem. Ott sétált két kakastollas csendőr, rám néztek, és megkérdezték, kié az a bakancs ott. Én, nem tudom miért, elég büszkén mondtam, hogy az enyém. Nagyot röhögtek, és azt mondták, na magának ez a bakancs már úgyse kell. Erről az állomásról a vonat továbbment kelet felé, aztán sokáig álltunk nyílt pályán, volt egy szövetséges bombatámadás – láttam a vagonablakon keresztül, hogy körülöttünk röpülnek hordók meg sínek, és ennek a bombatámadásnak a következtében ez a vonatszerelvény kettészakadt. Az egyik részének sikerült továbbmenni, a másik része hátramaradt. Mikor aztán pár nap múlva megérkeztünk Bécs környékén egy táborhoz, és ott kinyitották az SS-ek a vagonajtókat, kezdtük keresni, hogy hol van ez a nagynéni és az a barátnő. Csak később, a háború után derült ki, hogy a szerelvény első része eljutott Auschwitzba, mi meg Ausztriába. Így születtem én újra. Nem mintha Ausztriában egy paradicsom lett volna, de megmaradt az élet.

Ami talán érdekesség, hogy pár megmaradt és Szabadkára visszatért kortársam most is emlegeti, hogy amikor Feltzbergben együtt dolgoztunk a földeken, én voltam az, aki ott is előadásokat rendezett, kabarékat, ünnepélyeket, és tényleg, mint fiatal fiúnak már ott is véremben volt ez a „színházkodás”, mert zenés kabaréelőadásokat rendeztem, ahová még a  német, cseh meg ukrán felügyelők is eljöttek, és elég sikeresek voltak ezek az előadások.

Aztán jött a nagy boldogság, hogy jönnek az oroszok és fölszabadítanak bennünket. És akkor jöttek az oroszok, és davaj, davaj csasz… Egy sötét óvóhely-lebujba elbújtunk előlük. Ott megjelent egy orosz katona és kicibálta az anyámat – szép fiatal nő volt –, és mint aztán megtudtam, megerőszakolta. De visszajött élve az anyám. Ez volt talán az orosz illúziók összeomlásának a kezdete.

Mindig erősebb és erősebb lett bennem az érzés, hogy ez nem az én világom. Itt Szabadkán  kaptuk meg a hírt szemtanúktól, hogy az apám Voronyezsben valahol vagy az éhezéstől vagy tífuszban meghalt, úgyhogy holttá nyilvánították.

Az anyám dolgozni kezdett – magyar tudása miatt a Híd szerkesztőségében, könyvelőként pedig a Szokolszki dómban lévő nagy moziban. Az irodájába csak a nagytermen keresztül lehetett bejutni, és én minden alkalmat kihasználtam, hogy meglátogassam, mert akkor útközben láthattam a filmeket, amiket adtak. A film mindig érdekelt, kiskoromtól kezdve, előbb mint nézőt, aztán erre a pályára kerültem. Ez a vonzódás a filmhez mind erősebb lett, és elhatároztam, hogy erre a pályára megyek. Már itt Szabadkán mint diák filmkritikákat írtam hivatásosan az újságnak – ez a füzet ma is megvan. A szavak száma szerint fizettek, minden kritika mellé oda van írva, hogy hány dinárt kerestem vele.

Hogy ezt professzionális vonalra váltsam, elmentem Belgrádba, ahol a filmgyártás és a filmiskola működött. Volt egy felvételi a filmiskolába, ami azzal kezdődött, hogy elvittek bennünket egy moziba,  levetítettek egy filmet, és erről kellett kritikát írni. David  Lean Great Expectations című filmje volt, Dickens meséje, gyönyörű szép, de ott volt a probléma, hogy ez egy angol film, egy nyugati film. Ha erről jó kritikát írok, akkor fölvesznek az iskolába, vagy épp ellenkezőleg? – akkoriban azt mondták a nyugati filmművészetre, hogy dekadens meg ilyesmi. Valahogy megtaláltam a balanszot, sikerült úgy megírnom a kritikát, hogy fölvettek. A képzésnek volt egy teoretikus és egy gyakorlati része. Az iskolán keresztül elkerültem az Avala filmhez, és ott kezdtem dolgozni mint asszisztens, ott kezdtem megtanulni a vágás  alapjait. A mai napig hiszem, hogy a filmművészet alapja a vágás, mert aki a vágás törvényeit ismeri és uralja, az aztán megérti, hogy kell filmet írni, rendezni, játszani – a vágás egy egészen egyedülálló dramaturgiai elementum a filmkészítésben.

Asszisztenskedtem, és rövid híradókat szinkronizáltam különböző nyelvekre – emlékszem, volt egy híradó, benne egy riport: Golda Meir, Izrael külügyminisztere átadta a megbízólevelét Moszkvában. Ezt kellett szinkronizálni – és valahogy megfogott a dolog. De nem tőlem származott a kezdeményezés, hogy talán Izrael egy alternatíva – az anyámnak köszönhetem.  Sose voltunk cionisták, nem volt számunkra Izrael egy álom. De tekintve, hogy az illúziók itt lassan összeomlottak, és közelről láttam, hogy ez a szisztéma mennyire megfojt minden emberi szabadságot, minden kulturális szabadságot, mennyire diktálja, hogy milyen darabot játsszanak és miért – levették a darabokat a repertoárról, és félreállítottak színészeket, akik nem voltak a rezsim hívei –, szóval nem láttam ebben semmi jövőt. Arról nem beszélve, hogy ez egy zárt ország volt, innen nem lehetett kimenni, útlevelet és vízumot kapni –  meglátni a világot, az egy lehetetlenség volt. Ebből, az illúziók elvesztéséből született meg a gondolat, hogy talán valahol másképp van.

1950. március 19-én érkeztünk meg Izraelbe – ez egy érdekes dátum, mert 1944. március 19-én jöttek be Szabadkára a németek, tehát ugyanazon a napon léptem először Izrael földjére.

Az 1950-es Izrael egy nagyon szegény ország volt, az élelmiszert jegyekre lehetett kapni, egy alma ritkaság volt.

Az anyám cselédként dolgozott, én bevonultam – így kezdődött az izraeli életünk. A katonaságból hetenként hazajöttem hétvégén, és fényképészettel foglalkoztam, utcai fényképészettel, ami nagyon nehéz volt, mert meg kellett állítani embereket, hogy lefényképezzem őket, gyerekekkel, családokat, de nem tudtam a nyelvet. Más nyelveken próbálkoztam, és akkor többé-kevésé könyörületből megengedték, hogy lefényképezzem őket. Ezek voltak az első kereseteim. Két és fél évig tartott a katonaság, ami olyan szempontból jó volt, hogy ott megtanultam a nyelvet, és tekintve, hogy nagyon sok kanadai, angol nyelvű fiatal volt a katonaságnál, általuk megtanultam az angolt is.

Ezek voltak az első évei a filmiparnak is. Tel-Aviv mellett építették föl az első stúdiót, és a leszerelés után oda befogadtak, ott kezdtem dolgozni, folytatni azt, amit az Avala filmnél megtanultam. Különböző nemzetközi produkciók is jöttek Izraelbe, angol meg amerikai filmesek, és a stúdió által bekerültem ezekbe mint asszisztens. Az első ilyen nagy film volt A huszonnégyes magaslat nem válaszol című angol–izraeli koprodukció. Talán láttak bennem bizonyos tehetséget, mert a rendező aztán magával hívott Londonba, hogy a vágásnál is asszisztáljak. Így kerültem ki először a nyugati világba, aminek azt hiszem, végeredményben nagy hatása volt a pályám alakulására.

Lassan-lassan kezdtem önállósodni, saját dokumentumfilmeket rendezni, aztán a televízió is fejlődni kezdett.

Az utóbbi években sokkal inkább foglalkozom színházzal, mint filmmel. Megvolt az az illúzióm, hogy talán a színházi szakmában kisebb a veszélye annak, hogy az ember szívrohamot kapjon, mint a filmszakmában.

Talán ez egy paradox, és a múlt század zsidó tragédiája, hogy nem lehet mindenkit megtalálni ott, ahol az természetes helye lenne az örök nyugalomra. Az apám valahol Ukrajnában, két nagybácsim sem Szabadkán, hanem Ukrajnában, Nagycenken.

Valamilyen módon, valamilyen elvont formában mindez összefüggésben van azokkal az anyagokkal, darabokkal, emberi történetekkel, amelyekkel a színházi munkában foglalkozom. 

LEJEGYEZTE:

SZŰCS KATALIN ÁGNES

 ^*Ilan Eldad – Portréfilm egy szabadkai származású izraeli rendezőről

CINEMART 2010, forgatókönyv: Siflis Zoltán H.S.D., szerkesztő: S. Gordán Klára, rendező: Siflis Zoltán H.S.D.