Nemcsak tudományos alapvetésekben, hanem színpadilag is látszik, ahogyan egy-egy újabb médium, a kompjuter, az internet, az elektronikus levelezés, az állandó elérhetőség praktikumát kényelemmel és borzalommal vegyítő mobil beépül az esztétikailag ábrázolható tárgyak körébe: természetesen, hiszen az emberi kapcsolatokat is teljesen átszabják a találmányok. Magatartást, nyelvet, mozdulatot, testtartást – szinte mindent. Levélregény van számos, és a színház sem ódzkodik ezek színrevitelétől: a legismertebbet mondom, a Kedves hazug, Jerome Kilty klasszikusa G. B. Shaw és Mrs. Campbell négy évtizedes szerelmi levelezésének sztoriját kerekíti ki. Daniel Glattauer kortárs osztrák író tehát nem talált ki semmi különöset 2006-ban, amikor egy e-mailes szerelmi történetet írt meg sikerlistás bestsellerré, mely magyarul is olvasható. Papír és ceruza, plusz egy-két hét várakozási idő nélkül az e-mail is voltaképpen írásbeli közlés, elővehető, nézegethető, fejben tervezgethető. Amitől más, az a reakcióidő rövidülése, valamint a szavak leírásának ritmusa, megválogatása. A színpadra állítás sem meghökkentő. Ez is szerelmi történet, az írott szón át való megrészegülés, egyre beljebb hatolás a másik énjébe, a személyiség teljessége beszippantásának csalóka vágya – csak még több ismeretlenes egyenlet, több lehetőség az álcára, a lelepleződés kisebb veszélyével.

Tehát csak a színpadi megvalósítás az, ami felpörgetheti a kíváncsiságot: hiszen itt nem írótollal kell papír fölé hajolni, vagy borítékot tépkedni izgatottan, hanem egy monitorral kell játékba kerülni. És Göttinger Pál rendezése is abban áll, hogy ezt a helyzetet tölti fel színpadilag. Két félre osztott szobarészlet az alap. Asztalka és számítógép. A főhősnőnél laptop, a főhősnél LCD-s monitor. Ajtó, előszobába nyíló húzós Leo Leikénél (aki a Like című magazinhoz egy betű plusszal hasonlító nevével kerül a főhősnő, Emma Rothner levelezőrendszerébe), kilincses Emmánál. A díszlet statikus, a jelmez viszont szinte minden egyes bejövetelnél más és más, a kb. öt hónapnyi időtartam időjárásának és az otthoni tevékenység mibenlétének megfelelően ugyan, de szinte azonosíthatatlan gyorsasággal cserélődik, ugyanakkor jellegében mégsem sokat változva alapvetően. Valahogy a női felsők mind hasonlatosak, félvállra csúsztatható szabásúak – persze van hosszú ujjú, végig gombos blúz, bőrdzseki stb. (no de nem divatmagazinba írunk). Sebő Rózsa munkája a díszlet és a jelmez egyaránt.

Emma harmincas, férje korábbi házasságából származó két gyermeket is nevelő, kreatív, jó fellépésű, dinamikus nő. Valami azért biztosan hiányzik az életéből, túl harmonikus lenne így minden. Leo is értelmiségi, a szerencsétlenebb, „professzoros” balfék fajtából. Nyelvész és kutató. Mindketten színesen, szívesen, mohón írnak, élvezettel adják-kapják a szavakat, és sodródnak általuk. Két egészen kiváló alakítás tudja ezt a – voltaképp variálhatatlan – színpadi helyzetet megtörni, s egyszersmind a jellemek elmélyültebb kifejtésének hézagait betölteni. A ki-be járkálásból a napok, sokszor hetek kihagyásait mutató digitális hónap-nap kijelző szerinti ritmusban, az állandó kontra-rekontra szituációból a legtöbbet hozza ki Fullajtár Andrea – mondhatni színészi jelenlétének önsúlyától is – és Őze Áron, szabad, laza, pepecselős jellemábrázoló gondossággal. A kialvatlan, vászongatyás Leo, Emma borospohárral, az ajtóból hallgatva a gyerek zongorázását: bár a szöveg sodra ragad a játékra, még így is szép képként marad meg. Végig nem pillanthatnak egymásra: párhuzamos térben és időben léteznek, szemkontaktusuk csak a monitorral van – bár ezt következetesen végigvinni képtelenség. Nagyszerű pillanat azonban, mikor a kissé hosszúra nyúló játékidő végén, a meghajlásnál, végre egymásra tekinthetnek.

Minden más ún. spoiler, a poén lelövése lenne. Természetesen nincsen csak egyedül való lény: hordja mások terhét, még ha a magáról való híradásokba ebből kevés szüremlik is. Emma (ebben a kapcsolatban: Emmi – és ennek van jelentősége) a férjéét, Leo az eddigi, állhatatlan szerelméét is. A földvári csillagos estén, a premieren minden jól működött, holdfényben az egész mostani kommunikációs abszurditás, a félelem a másiktól, a fizikai kontaktusoktól, hangtól, illattól bizarr ellenpontot kap a természet jelenvalóságától. Az emberek csapdában szűkölnek a saját érzéseiktől, állandó önértelmezések és félreértések folyamataiba gabalyodva ismerik föl a méltó és szerethető társat a másikban, és a kapcsolat lehetetlenségét egyaránt: a Hold meg csak ragyog mégis.

Kellemes és szerethető este, nyilván még négy fal között is.

BUDAI KATALIN

Úgy tetszik, komolyan kell venni az intelmet, mert a Kaposvár határában fellelhető Bárdudvarnok, pontosabban Petörke idilli környezete egyszersmind Illyria tökéletes díszletévé alakul át – tényleg színház az egész világ. A kaposvári egyetem színészosztálya Mohácsi János vezetésével ide, a tóparti vendégházat rejtő eldugott völgybe álmodta meg a Vízkeresztet, aminek már elharapott-kisípolt alcíme is bizakodásra ad okot, hiszen a kipontozott, tehát még inkább érthetővé tett, goromba kiszólás pontosan jelzi az alkotói szándékot: a tabudöntés józanságát. Azt mégsem írhatták le, hogy elmentek ti a jó kurva anyátokba. Ilyet nem lehet.

Böffen Tóbiás szavajárása persze nem az egyetlen káromkodás az előadásban, hiszen jellemző az eufemizmus (pl. apád lehetnék, ha nem előz meg az a félszemű tacskó) és a jelzős szerkezet bővítése (pl. elmentek ti a retkes, hernyótalpas, jó …) is: a Vízkereszt az ékes magyar nyelv leleményességének ízelítőjével voltaképp az előadás valós helyszínét azonosítja a fikcióbelivel. Nádasdy Ádám újrafordítása egyrészt Shakespeare pimaszságához, másrészt a mai nyelvhasználathoz közelít. Összehasonlításképp, a Radnóti Miklós és Rónay György fémjelezte klasszikus változat felütéséhez („Ha a zene szerelmünk étke, fel! / Tovább! jó bőven csak; jöjjön csömör,”) képest Nádasdy első mondata („Ha a zene étel a szerelemnek, hát tömjetek tele, hadd fojtsa meg a vágyat a csömör!”) mindjárt érthetővé, ennélfogva reflektálhatóvá válik: „Most akkor játsszunk vagy ne?” – hangzik rögtön az elidegenítő kérdés mind a zenésztől, mind a színésztől.

Amíg tehát a kényelmesen lassú tempó és a melankolikus természetű zene Shakespeare korát és a darab eredeti hangulatát idézi, addig az előadás szövegének alapvető törekvése, hogy lépten-nyomon kizökkentse, aktualizálja a jól ismert Vízkeresztet: a vígjátéki szenvedélyből így lesz a szerelmes nyűglődés paródiája, az ironikus hangnemből a magyar viszonyok szatírája, Malvolio elégikus sértődöttségéből pedig tetten ért tragédia.

A Vízkereszt hangsúlyeltolódásának jellegét mutatja a darab – szándékoltan hosszúra nyújtott prológját követő – első ritmusváltása, a homokos tengerpart tökéletes vízimentőjének illúzióját ugyanis az édesvíz és a homofób életmentés valósága oszlatja szét. Shakespeare szövege még éppen nem lép túl a barátságon, az előadásban viszont Antonio párjával menti ki Sebastiant, majd elhagyja a nőt a férfiszerelemért, Sebastian feminizálódásával pedig a testvérpár sorsa valóban inverz-párhuzamossá válik.

Mert hiszen Viola is az ellenkező nem bőrébe bújik, ugyanakkor az előadás kíméletlenül jelzi az álruha öncélúságát és értelmetlenségét, hovatovább a csere itt már nem az összetéveszthetőségen alapuló bohózat eszköze, hanem az általános értelemben vett másság, különbözőség kifejeződése. Viola szimulációja olyannyira hatékonynak bizonyul, hogy látszólagos udvarlása Olíviának saját maga számára, Orsino iránt táplált valós érzelmeinek vállalása pedig a környezete számára tűnik visszásnak, jóllehet Illyria büszkén hirdeti magáról, hogy a tolerancia szigete, ahol elítélendő a heteroszexualitás beteges monotóniája, és ahol Cesario (Viola) vélt kasztráltságánál sokkal kínosabb egy öreg Zsiguli birtoklása. Az előadásban azonban nem csupán a nemi szerepek fordulnak színükről visszájukra, hiszen a Vízkereszt, avagy elmentek ti a jó… egésze a csere logikája, esztétikája alapján szerveződik.

A szerelmi szál háttérbe szorulása a mellékszereplőknek, Tóbiás ivócimboráinak és Malvoliónak kedvez. Az egyik pillanatban még mosolygásra ad okot a részeges társaság tréfája, a Stefi-nap (mi iszunk, s te fizetsz), a másikban viszont már döbbenetre, az együgyű Keszeg András ugyanis nem veszi észre az általános alany univerzalitásában rejlő humorforrást: a szójáték jelentésének rögzítettsége (ti isztok, s én fizetek) burkoltan árulkodik a vallási, szexuális stb. szabadságot övező alacsony toleranciaküszöbről. Ami Malvoliót illeti, korántsem annyira savanyú, mint Shakespeare-nél, saját, artikulálatlan morgását kommentáló megjegyzését – „írta Victor Hugo” –, majd az ajtó becsapódását például az előadás legjobban időzített csattanója követi: Nyomorultak. Malvolio szavaiból ennek ellenére vitriollal átitatott keserűség árad, a kaposvári Vízkereszt önfeledt vidámsága tehát a társadalmi feszültségekről tereli el a figyelmet, de csak azért, hogy az előadás végén élesebben fókuszálhasson rájuk.

Szükség is van az erős befejezésre, mert a nézők a szűk ötórás produkció végéhez közeledve már vélhetően jóleső fáradtságot éreznek, hiszen az előadás jelenetei kisebb-nagyobb távolságokat felölelő, változatos helyszíneken – tisztáson, tóparton, domboldalon, alkotóház körül – zajlanak, a legérdekesebbnek mégis az egyetlen belső tér bizonyul. A tornácról nyíló szobába ugyanis a nézők nem férnek be egyszerre, ezért a jelenetet rendezői utasításra kétszer játsszák el. A kényszerű megoldás akár a maratoni előadás szünetének is tűnhetne, de a kívül rekedt színészek sem esnek ki a szerepükből (iszogatnak, leskelődnek), így a helyet cserélő nézők mindenképpen többlettudással figyelhetik a kinti vagy a benti jelenetet – az összevetést a ki-, illetve beszüremkedő zajok segítik. Az idő lassú múlása, a komótos tempó pedig nem hiba, csupán Mohácsi János izgalmas rendezői elképzelésének makacs következetességgel végigvitt része.

A koherens rendezés érdekessége, hogy nemcsak a nemi szerepeket, a nyelvi alakzatokat és a térkezelést határozza meg a csere, hanem a szereposztást is, az előadás második felében ugyanis minden szereplőt más-más színész alakít. Igaza lehet a Bohócnak: „Semmi sincs úgy, ahogy van”.

 Az első, emblematikus szerepcsere Malvoliót és a Bohócot érinti: amíg az udvarmestert először alakító Váncsa Gábor a Bohócot már-már gyanús hitelességgel megformáló Vitányi-Juhász Istvántól veszi át a stafétát, addig Malvolio szerepét Lábodi Ádám folytatja. Jóllehet Váncsa bohócként nehezen bontakozik ki, de Malvolio-alakítása pontos és meggyőző, ahogyan a szakács és a pap szerepében brillírozó Lábodi szerelmes Malvoliója is. A koncepció sajátsága tehát, hogy a színészeknek nem egyetlen összetett, hanem két, teljesen különböző szerepben kell bizonyítaniuk, ez a megoldás azonban kétélű fegyver még Mohácsi János kezében is.

A szerepcsere Malvolio esetében jótékonyan fejti ki hatását, hiszen egyrészt Váncsa Gábor bohóccá válása konkrétan jelzi, hogy a bolondját járatják Malvolióval, másrészt a kettős szereposztás valóban érzékelhetővé teszi az udvarmesterben lejátszódó változást. Ugyanakkor kézenfekvő volna, hogy Olívia szerepét az addig Máriát nagyszerűen alakító Lovas Rozi vegye át, hiszen éppen kettejük – a megtévesztésig hasonlító – kézírása tette lehetővé Malvolio megleckéztetését, a rendező azonban nem él ezzel a lehetőséggel. Persze önmagában Olívia árnyalása is emlékezetes, hiszen Kiskamoni-Szalay Lilla a rideg, megközelíthetetlen grófnő, Decsi Edit pedig a méltóságát feladó, érzékeny Olívia szerepében bizonyít, de a koncepcióban maradt még tartalék.

A kettős szereposztás másik hátránya, hogy hacsak nincs jelentős különbség az adott karakter első és második megformálója között, akkor a néző inkább előbbit fogadja el. Ezért lehetséges, hogy Béli Ádám Orsino szerepében, Boros Anna Violaként, Keresztény Tamás pedig mint Sebastian erőteljesebb. Emlékezetes alakítást nyújt Mohácsi Norbert és Kárpáti Pál is, előbbi Antonio rövid, de összetett, utóbbi Keszeg András bamba, egyszerű szerepében. Külön elismerést érdemel Formán Bálint (Böffen Tóbiás), aki Kovács Mártonnal karöltve a Vízkereszt zeneszerzőjeként is jeleskedik – nem mellesleg az előadás profi zenei hangzása is a valóban muzikális színészeknek köszönhető.

Noha a rendhagyó szabadtéri előadás még az elkötelezett, tapasztalt nézőket is próbára teszi, érdemes megvárni a hatásos, megrázó zárlatot: a Shakespeare-nél még nem szereplő Lény (Porogi Ádám) – akinek fenyegető ereje abban áll, hogy eltér a megszokottól – a lappangó feszültségek áldozatává válik. Holttestét fáklyásmenet, a végzős Mohácsi-osztályt pedig repülő lampionok búcsúztatják.

A Vízkereszt telis-tele van ötletekkel, melyeket a színészek helyenként tehetséggel, de minden esetben nagy akarással, fegyelmezetten valósítanak meg. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy feszesebb, tömörebb vállalkozás sokkal inkább nézőbarát lehetett volna, ugyanakkor ez egy államvizsga-előadás. Az alkotók nem törekedtek tökéletességre, egyszerűen a lehető legtöbbet akarták megmutatni magukból. Petörkén minden úgy van, ahogyan másutt többnyire nincs.

LÉNÁRT ÁDÁM

Egy betűnyi a különbség a Tarantino-film és a zsámbéki előadás címe között. Egy betű, amely szellemesen, (ön)iróniával utal a hollywoodi sikerekről újabb és újabb bőrt lenyúzó folytatásokra. Amelyek, tudjuk, ritkán érik el az első rész sikerét (legalábbis művészi színvonal tekintetében).

A Kutyaszorítóban folytatását Tarantino szerencsére nem készítette el, és persze a Radnai Márk rendezte zsámbéki bemutató sem folytatás, hanem színpadi változat. Majdnem azt írtam: a cselekmény mai magyar viszonyokra adaptálása – de ez azért nem lenne igaz. Mert tény, hogy az előadásban magyar gengszterek tűnnek fel, akik az új magyar filmpápát, Andy Vajnát rabolják ki, s a betétjelenetek egyikében-másikában felsejlenek a kortárs magyar valóságra utaló mozzanatok, ám az előadásnak érezhetően nem ambíciója, hogy megmerítkezzen eme bizonyos kortárs magyar valóságban. Gyorsan hozzáteszem: Tarantino sem vádolható ilyes ambíciókkal; a film jelentősége nem ebben állt, hanem főként az abszurdumig, a röhejességig fokozott naturalizmus formateremtő erejében. (Ami részint leegyszerűsítés, részint szubjektív állítás, de a hasonló kultuszfilmek és kultikus alkotók esetében csaknem lehetetlen az újdonság és az átütő siker nyitját néhány szóval összefoglalni, már csak az eltérő rajongói rétegek miatt is. Nem beszélve arról, hogy a független filmes körökben pillanatok alatt legendává váló Kutyaszorítóban igazán széles körű [el]ismertségre csak a két évvel későbbi film, a Ponyvaregény robbanásszerű sikere után tett szert.) A zsámbéki előadás mind a szerkesztés, mind a történetmesélés tekintetében lényegesen eltér a filmtől. Radnai párhuzamosan építi a jelen idejű cselekményt és a flashback jeleneteket. Utóbbiak elvben a főszereplők múltját hivatottak megidézni (a rablás előkészületeiről, a bűnözők „összeismerkedéséről” csak szövegfoszlányokból értesülünk), valójában többnyire szellemes, a színészi tehetséget kibontani engedő helyzetgyakorlatoknak, etűdöknek adnak teret. Noha nem minden poén ül, s néhány jelenet hosszabb a kelleténél, ezek a fősodorba betétként ékelődő etűdök általában nemcsak mulatságosak, de hálás játéklehetőségekkel is szolgálnak; ezekkel a fiatal színészcsapat – melynek tagjai közt éppúgy megtalálhatóak a színész és rendező szakot párhuzamosan végző Radnai évfolyamtársai, mint harmadév előtt álló egyetemisták, illetve már végzett fiatal színészek – él is. Számomra különösen Király Dániel maradt emlékezetes (meglehet, annak is betudható ez, hogy először láttam a színen): mind a joviális gengszterfőnök, mind a cellafőnök vezérbika szerepében lehengerlő. De remek karakter Pálos Hanna kiállhatatlan anyafigurája vagy Borbély Alexandra katonanő dominája is. Azok közül, akik a fősodorban és a flashback-jelenetekben is színre lépnek, többen ez utóbbiakban erőteljesebbek: Rusznák András éppúgy kitűnő a gengszter attitűdöt a főgengsztertől eltanulni vágyó rendőr szerepében, mint Simon Zoltán ártatlanul amorális gengszterfiókaként. A fősodorban pedig Klem Viktoré a legmarkánsabb alakítás: minden külsődleges eszköz, túlzó manír nélkül, hátborzongató komikummal hozza a félőrült, kiszámíthatatlan gyilkost. A „leghétköznapibb” gengsztert alakító Kovács Ádám precízen, kimunkáltan mutatja meg a figura kapcsolatrendszerét, szélsőséges érzelmeit, s szolgál a széttartó cselekmény pilléréül.

Az előadás egyébként precízen a zsámbéki hangárra szabott; a szín a búvóhelyet már önmagában megteremti; a többi jelenet vizuális kereteit pedig különösebb fakszni nélkül, a jelzésszerű elemeket is átgondoltan használva hozza létre a rendező. Felróhatók itt-ott tempógondok, bizonytalanságok, sikerületlenebb viccek is Radnai Márknak, de nem ez az igazi probléma ezzel a többnyire kellemes előadással. Az átütő erő, a szuggesztivitás, az eredetiség hiányzik belőle. És a már emlegetett ambíció. Nem a kortárs magyar valóság megidézésének ambíciója, s még csak nem is a tarantinói ambíció, hanem egyáltalán: bármilyen ambíció. Tisztában vagyok persze azzal, hogy egy elsősorban szórakoztató célú nyári színházi előadás nem a világmegváltás terepe, sőt, még csak nem is az új színházi formák feltalálásának, a konvenciók szétrombolásának a fóruma. De ha egy fiatalokból álló alkalmi társulás időt, fáradságot nem kímélve, napi színházi munka, illetve vizsgák mellett próbálva, érzékelhetően komolyan dolgozva hoz létre egy bemutatót, a néző (főként, ha recenzens) az önfeledt játékon és a méltánylandó szakmai színvonalon túl azért vár valamit. S főként vár valamit egy színészből magát rendezővé átképző (vagy legalábbis a színészet mellett a rendezést is választó) alkotótól, ha első nyilvános munkáját látja. És itt még csak véletlenül sem „szakmai szintfelmérésre” gondolok; inkább olyasvalamire, amiből kiderül, hogy az ifjú rendező mit és miért akar elmondani a világról vagy a színházról. S ez az, ami alighanem tétet, erőt, intenzitást is adhatna ennek a kétségtelen tehetséget mutató, hol többé, hol kevésbé szellemes, helyenként kifejezetten szórakoztató, ám könnyen felejthető nyári előadásnak.

URBÁN BALÁZS

A televíziózás hőskorában született Popeye még az amerikai marketinggépezet eredendő jóindulatát példázza, hiszen a rajzfilmeknek generációk torkán sikerült legyűrniük a rostokban, vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag spenótot. A világszerte ismertté vált Popeye-márkanév segítségével azonban nem csak spenótot, de gyakorlatilag bármit el lehet adni – a tengerésszel közel egyidős Szegedi Szabadtéri Játékok tanúsága szerint még egy kommersz előadást is. Persze továbbra is Popeye szavatol a lady biztonságáért, de a színpadi változatban már gesztusként sem hallható a klasszikussá vált szignál.

A gyerekelőadások fontosságához kétség sem férhet, színvonalukhoz már annál inkább. A legfiatalabbak még jóhiszeműen érdeklődő, hálás közönség, de biztos, ami biztos, a Popeye nagy gondot fordít arra, hogy olcsó, hatásvadász megoldásokkal nyerje el a gyereksereg bizalmát: Spongyabob vendégszereplését a tenger mint egyetlen közös pont, korántsem indokolja. Ráadásul a zenés hajózásként aposztrofált előadás – az alkotók bevallása szerint – minden korosztályt megszólító élménnyel kecsegtet, kimondatlanul is olyasfélével, amire az utóbbi években főként a Pixar animációs filmjei voltak képesek – az összehasonlítás azonban aligha volna fair.

 A színpadon ugyanis már a látvány sem stimmel. Mira János díszlete a praktikum jegyében készült: erre utalnak a Lego Duplót idéző elnagyolt, jelképes elemek, illetve a színpadképet előre meghatározó forgó díszlet. Ez volna azonban a legkisebb gond – a józan költségcsökkentés, hacsak nem megy a produkció rovására, örvendetes.

Azt azonban már nehezebb megemészteni, hogy a fenekestül felforgatott Popeye kortárs, magyarországi színházi előadása amerikaibb, mint az eredeti rajzfilmek, jóllehet már a korai Popeye-történeteken sem volt mit rágódni: a gaz ellenfél, Blútó rendre elrabolja Olíviát, Popeye nádszálvékony kedvesét, mire a spenóttal tuningolt tengerész minduntalan átalakítja a melák arcberendezését.

A rövid epizódok az ismétlés logikáját követik, és egyszerűségük ellenére, illetve annak okán mind a mai napig működnek. Az viszont a darab szerzője, Darvasi László számára is teljesen egyértelmű lehetett, hogy a jól ismert jelenetek összefűzése nem állná meg a helyét a színpadon, ezért volt szükség egy lassabb folyású, a kiszámítható koreográfiát nélkülöző vadonatúj Popeye-történetre.

Az előadás igyekszik mai nyelven szólni a nézőkhöz, más kérdés, hogy ez mennyire sikerülhet egy transzparens méretű karton-mobiltelefon MMS-üzenetével. Egy interneten edződött nyolcéves valószínűleg azt mondaná erre, hype, és nem járna messze az igazságtól. A Popeye frissességre törekszik, de konzervatívabb és naivabb, mint a nyolcvan évvel ezelőtti történetek. A színpadon még csak jelképesen sincsenek ütésváltások, mintha az előadás álszent erőszakmentessége a bárgyú önsajnálat és az impotens tétlenség érvényességét hirdetné. Pedig a Popeye bunyójeleneteinek eredetileg sem az volt a célja, hogy a két rivális – akár puszta kézzel, akár páncélököllel – péppé verje egymást, sokkal inkább az, hogy a pofonok nyílt, konok vállalása értékrenddé szilárdulhasson.

A színpadképesnek szánt, egyébként lagymatag dramaturgia miatt a Popeye általában koherens, valamiféle tematika köré szerveződő világa szinte a feje tetejére áll: Popeye hétköznapi spenótszállítmányát kalózok rabolják el, aminek egy részét a mitológia tengeristene, Neptun hozhatná el Popeye-nek, ehhez azonban a tengerésznek, mintha csak a népmesék próbáit állná ki butított módon, a Világtündérrel kell kooperálnia. Popeye-nek választania kell, de dilemmáról szó sem lehet, hiszen spenót híján úgysincs esélye visszaszerezni Olíviát. A kaotikus mesevilággal az eredeti karakterek még csak-csak megbirkóznának, de Darvasi újra megalkotta őket: Blútó engedékenyebb, Popeye puhább, Olívia viszont öntudatosabb lett, a megkésett emancipációs gesztus azonban nem érte meg a fáradozást.

A rendező, Réczei Tamás sajátos megközelítésére vall, hogy az alapjaiban újragondolt Popeye-történethez és a szereplők megváltozott jellemrajzához képest a jelmezek (Kiss Borbála), a színpadi mozgás, a karakterek néhány fontosabb vonása egy az egyben a rajzfilmet igyekeznek felidézni, ez az ellentmondásosság pedig – a koreográfia (Topolánszky Tamás) jól sikerült volta és a néhány jó ötlet ellenére – megadja a kegyelemdöfést az előadásnak.

A címszereplő, Kiss Zoltán alapvetően küszködik a szereppel: terpeszben jár, mint a pisztolypárbajra készülő cowboy, foghíjas hadarása valóban a részeg ember beszédét idézi, az alkarja kipárnázott, pipázik és hunyorít is, mégis vérszegény Popeye-nek hat a színpadon – jóllehet az eredeti karakter már eleve karikatúraként született meg. Külsőségeiben tehát nem tud, jellemvonásait illetően viszont nem akar a jól ismert Popeye-re hasonlítani, így – ádáz ellenfele, Blútó leleményével élve – a spenótfüggő tengerész egy zöld taknyot evő füstölgő kémény érzetét kelti. Nyúlik, de még véletlenül sem szakad, az erő és a férfiasság hiányát pedig immáron a spenót sem pótolhatja: a teszetosza hősábrázolás – fonák módon – mintha épp a Popeye-kultusz kikezdésén munkálkodna.

Blútó, akit a darabban Hangemburg Blúnak (játékosnak szánt, erőtlen célzás Blútó hangember voltára) hívnak, addig egészen izgalmas és hiteles, amíg Ganxsta Zolee kvázi-önmagát alakítva humorosan arrogáns színben tüntetheti fel a győzelemittas kalózkapitányt, meghunyászkodó, pipogya férfiként azonban már nyilván elhalványul. Mindenesetre a dalok szövegírójaként is közreműködő Ganxsta Zolee szereplése nem csupán marketingfogás, ahogyan az Olíviát alakító Trokán Nóráé sem, akit a Nagy Duett című zenei vetélkedő nyerteseként beharangozni még akkor is méltatlan a színésznőhöz, ha az országos ismertséget nem a színház, hanem a tévé hozta meg számára. És akkor is, ha ebben az előadásban sokkal jobban áll neki az ének és a tánc, mint a beszéd.

Ha valami, akkor a zene egyébként az előadás erősségei közé tartozik. Pierrot szerzeményei – a gyerekdalokat idéző tinglitanglitól kezdve a temperamentumos, spanyol gitárjátékon át egészen a klasszikus musicalhangzásig – különböző zenei stílusokból merítenek, a változatos dalbetétek révén pedig az előadás elevickél a végéig, de a zátonyra futó zenés hajózáson már az ominózus spenótszállítmány sem volna képes segíteni.

Nincs érvényes írói elképzelés, és nincs működőképes rendezői koncepció sem, márpedig a tengerész kalandjainak adaptálásához legfeljebb a költségvetés szempontjából tűnik elegendő érvnek a főhős népszerűsége és a szerzői jogdíj-kötelezettség lejárta. Ezt leszámítva Popeye egyáltalán nem való színpadra, legalábbis nem jobban, mint akár Spongyabob. A csapdát itt az jelenti, hogy a szülő – nosztalgiával átitatott meggyőződése miatt – hamarabb elviszi a gyerekét a tengerész, semmint a tengeri szivacs kalandjait feldolgozó előadásra, ugyanakkor ma már Popeye sem jelent garanciát. Talán el kellene végre fogadni, hogy a gyerekelőadás nem esztétikai kategória.

LÉNÁRT ÁDÁM

Szokatlan eset, amikor az embert az készteti írásra – legalábbis részben –, amit nem látott. De több év után először fordult elő velem, hogy nem néztem végig a Városmajori Színpad nyári színházi kínálatát. Jó részétől már a cím és az alkotói gárda visszariasztott. Hagy ne soroljam föl, mi mindent hagytam ki látatlanban. Pedig évek óta nyáron a Városmajorban szoktam pótolni mindazt hazánk szórakoztatóiparából, amire az évadban nem jutott időm. És néha a legolcsóbb, legegyszerűbben kiállított népmulattatóban is örömöt tudtam lelni. Az idén már az ajánlatok jó része is elriasztott. Korábbi tapasztalatok alapján természetesen, no meg a mennyiség okán. Ennyi gagyit azért biztosan nem lehet ép elmével, ép érzékekkel végigülni – gondoltam.

De a gondos szelekció, a megfontolt válogatás sem segített. Nem is segíthetett. És nem csak azért, mert az a szellemi züllés, eligénytelenedés, amelyet évek óta tapasztalhatunk színházban és azon kívül, a maradékot sem hagyta érintetlenül. De erről majd később. Ami az egyébként elviselhetőbbnek tetsző produkciókat is alig kibírhatóvá tette számomra, azt valószínűleg az új tető okozta. Mint annyi más helyen, itt is lefedték a szabad teret. Arról most nem dohognék hosszasabban – megtettem már néhányszor –, hogy ezzel a nyári színház, ahogyan idegen nyelveken mondják, a „zöld színház” lényege vész el, a szabad tér, a csillagos ég, a susogó fák, bokrok élménye. A biztonságos üzemelés érdekében föláldozzák a dolog lényegét. Igaz, nem kerül veszélybe a technika, ráadásul esőnapot sem kell tartani, még ha esőben dobog is a műanyagfedél, viszont a szabadban lét élménye is a minimumra csökken. Ezúttal azonban nem csak ez zavart. Igazán az akusztika bosszantott fel valamennyi előadáson. Úgy éreztem, mintha a hangerősítést, amely feltehetőleg a fedetlen térhez készült, képtelenek lennének, vagy talán nem is szándékoznának hozzáigazítani a megváltozott hang-visszaverődési viszonyokhoz. Legalábbis nem tudom mással magyarázni a hangszórókból bizonyos hangerő és -magasság esetén rendszeresen visszatérő fülsértő sipítást. Márpedig ezek a szórakoztatóipari darabocskák általában zenések, a betétdaloknak pedig az a természetük, hogy a szenvedély fokozódásával a skála magasabb régióiba emelkednek, és mind hangosabban szólnak. Arról most akár el is feledkezhetünk, hogy milyen minőségű hang megy be ilyenkor az erősítőrendszerbe, ha az, ami kiérkezik belőle, mindenképpen idegroncsoló.

Így volt ez a Komáromból érkezett Régi nyár esetében is, bár látszott az előadáson, hogy nagy ambíciók nélkül készült, de becsületes szakmunka. Méhes László rendezésében Békeffi István és Lajtai Lajos érzelmes operettje kellemesen andalító, szívmelengető módon szólal meg. Nagy-Kálózy Eszter rafináltan hervadó fiatalos primadonna, Tóth Tibor elegáns arisztokrata, Majorfalvi Bálint és Tar Renáta kedvesen szertelen fiatalok, Fabó Tibor és Holocsy Krisztina őszinte rutinnal hozza a komikus kettőst. Díszlet (Bátonyi György), jelmez (Horváth Kata) feltűnés nélkül szolgálja az illúziót. A magasabb hangok ezúttal is fájdalmasan megélesednek, de mivel nem túl gyakran fordulnak elő, lényegében feledhetők.

Más a helyzet a sokkal ricsajosabb Anconai szerelmesekkel. Nehéz komolyan elgondolni, hogy Béres Attila rendezése eredeti helyszínén, Kecskeméten is ugyanígy hasson. De rekonstruálni is lehetetlen az itteni élményből a vélhető eredetit. Annyi jól látható, hogy Vajda Katalin pszeudodarabjának eredeti blődségére a rendező rá szeretne játszani. Japán turisták és helyi focisták egészítik ki az amúgy sem csekély kavalkádot. A főszerepet egyébként kifogástalanul adó Sirkó László bölcselkedő bevezetője viszont sokkal finomabb, sejtelmesebb, mélyebb iróniát sejtet. Mintha nem sikerült volna eldönteni, hogy a szabványos, régi, bevált panelekből kompilált mesét komolyan vagy gunyorosan szeretnék elmesélni. Hol így, hol úgy sikerül. Az ötvenes–hatvanas évekből való klasszikus olasz fülbemászók Fábri Péter szövegeivel előbb-utóbb hangos visításba fulladnak, aligha szándék szerint. A Budaörsről érkezett Mágnás Miska esetében a külső, a megjelenés igénytelensége bosszant elsősorban. Már az is elég furcsa, hogy a gróffá előrukkoló parasztlegényt Magyar Attila játssza, de ennek nyilvánvaló oka, hogy éppen miatta vették elő a darabot. Salamon Suba László rendezését is az ő játéka szabja meg, ő ad fazont és ritmust az előadásnak. A többi csak rutinszerű lebonyolítás. Illetve az lenne, ha például Baracs mérnököt a szerepre alkatilag megfelelő színész játszaná. Bakos-Kiss Gábor kétségtelen igyekezettel formálja meg a figurát, s elég rendes hanggal – az erősítőn át legalábbis úgy tűnik –, ám nem sokat feledtetve abból, ami egy operett pozitív hőséhez külsőleg hiányzik belőle. Ez azért is különösen feltűnő, mert mellette Trokán Péter korrupt arisztokratája maga a megtestesült elegancia, sőt Tordai Teri jóvoltából a huncut nagymama is királynőien kleptomániás, ami egyébként persze teljesen rendben volna. Hogy az eredeti darabnak a maga korában osztályharcos pimaszságát meg sem kísérlik korunk állapotaihoz közelíteni, az szinte természetes reflexnek látszik mostanában, az előadás magától értetődőn marad meg a röhögtető, helyenként szívhez szóló mechanizmusok automatikus működtetésénél.

Az igénytelenség mélypontja azonban a Vidám kísértet előadása a Bánfalvy Ági International Stúdiótól. Noël Coward minden szempontból szellemes műve nagyon rosszul bírja a vaskos, ormótlan, magamutogató humorkodást. Márpedig Harmath Imre az élő és a halott feleség között őrlődő férj szerepében mindent vastagít, fölerősít, Bánfalvy Ágnes pedig a félsikerei és kudarcai közt töretlen öntudattal csörtető médiumot adja irritálón rikító érzéketlenséggel és minden jellemábrázoló humor nélkül. Kokavecz Iván zenei segítségével pedig még a történethez végképp nem illő dalbetéttel is súlyosbították a nehézkesen vonszolódó előadást. A szerző, a darab és talán a Pesti Színház hajdani remek előadásának emléke egyébként alighanem többeket megtévesztett, olyanok is a nézőtérre keveredtek, akik nem erre számítottak. Innen ugyanis néhányan tíz-tizenöt perc múltán távoztak, ami azért talán azt is jelzi, hogy lenne igény a fővárosban színvonalasabb nyári mulattatásra is, mint amit a Városmajorban idén kínáltak.

Jobb ízlésű szórakoztatóiparosok gyakran hangoztatott elve szerint mindig egy kicsit kell a közönségigény fölé menni, hogy emelkedjen a színvonal, de a kassza se maradjon üres. A Szabad Tér Színház ezen a nyáron, úgy látszik, nem ezt az elvet vallotta. Bár lehet, csak szeretném remélni, hogy itt még nem tart a közízlés.

ZAPPE LÁSZLÓ