„Uralkodás! Parancsolás! minő / más már csak ennek még a’ hangja is, / mint engedelmeskedni – hát minő / ez még valóságában? – Egyj Magyar / Országba’! majd Polyák’ – Podólia’, / aztán Velencze’, a’ kevély Velencze’ – / Európa’ harmadába’, […] / Törvényt kiszabni és úgy lenni e’ felett, / miképpen a Nap sok világokon!…” Ezt bizony – a Bánk bán Negyedik szakaszának 91–97., valamint 101–102. sorát, Gertrudis szavait – nem könnyű olvasni manapság. Színpadról hallani, meghallani: érteni még kevésbé. S ez csupán egy példa az ezernyi közül. Szabó Borbála tehát, a kecskeméti Katona József Színház vállalkozásának nyelvi gondozója, aki „mai magyar nyelvre átültette” a drámát, indokoltan járt el, amikor a helybeli direkció felkérésére a teátrum névadójának klasszikus művét alapos restaurálásnak, és – Hárs Anna dramaturg közreműködésével – némi átszerkesztésnek-újraformálásnak vetette alá. Ám épp például e Velence-részt nem hagyta el. Nem ekként mondatja természetesen, de nem hagyta el. Pedig a Danyi Judit játszotta királyné, ez a mindenestül fejedelmi megjelenésű és top-modern öltözködésű, leigázó erotikus kisugárzású mai csúcsnő nem a városállam birtoklására, hanem Velencének az ötcsillagosnál is ötcsillagosabb luxusszállodájára vágyhat. Nem lakni benne persze, hanem megvásárolni, megszerezni, megkapni, átépíttetni, uralva fitogtatni.

„A veretes szöveg mögül kiszabaduló történet végre közvetlenül, mindenki számára érthetően szólaljon meg és hasson”: aki nem érinthetetlen, évszázadokkal ezelőtt véglegesen berendezett múzeumnak fogja fel a színházi előadásban alkalmazott drámairodalmat, csak helyeselheti a törekvést, mely a társulat közös akaratából fakadt, és a Bagó Bertalan rendezte produkcióban közös megvalósításra lelt. A maga keretei között. Mert a végeredmény az: néhány nagyobb jelenet és jelenetbokor elemzése ugyan határozottan és következetesen végbement, viszont a premier egésze nem rendelődött alá homogén nézet- és értékrendnek, s a színészi habitusok, stílusok néhány szerepet nagyon erősen hajlítanak maguk felé. Bagó világosan tudatja, mit nem fogad el (a mű gondolataiból, értékszerkezetéből, struktúrájából, nyelvezetéből), de nem teszi egyértelművé az igenjeit. Kritikai (kiadású) Bánk bánja ezért eléggé féloldalas, bár a dráma megjelenítéseinek történetében rokonszenvesen és üdvözlendően újszerű, Kecskeméten pedig ugyanúgy igyekszik (első prezentálását a magyar dráma napjára időzítve) polgárjogot szerezni a józanul szabad interpretációnak, a tradícióktól nem kötött friss felfogás kísérletező bátorságának, mint Bodolay Gézáé 2001-ben (egy március tizenötödikéhez közeli dátumra igazított bemutatóval).

Mire mond nemet Bagó rendezése? Például a békétlenek szinte kizárólag indulati, frázispuffogtató revolúciójára. A „Tiborc: a szegény, erényes magyar nép megtestesítője” közhelyre. Megkérdőjelezi Bánk államférfiúi döntési és cselekvési alkalmasságának fokát: valóban jelentékeny egyéniség-e a nagyúr? Folytathatnánk.

A király, II. Endre távollétében a meráni Gertrudis – általában: az idegenek – kényének-kedvének kiszolgáltatott Magyarországon a tarthatatlan állapotok ellen lázadó urak személyes képesség és ütőképes politikai akcióterv nélkül vesznek bele a nevetséges handabandázásba. Körtvélyessy Zsolt művészháris, vénülő dendivé szikkadt Peturja nem gúnyolja ki a vezérkedő bihari főispánt – külső és belső eszközökkel, színészileg hibátlanul kondicionáltan azt jelzi, hogy a váratlanul pozícióba került öreg férfi majdnem annyi bajt hoz hazájára a jelenből kihullott odvasságával, túltengő magabiztossága mögötti ingadozásával, mint amennyit a hatalom betolakodói. Szokolai Péter Mikhál bán óbégató, parlagi kisszerűségével, Farkas Ádám a még artikulációsan is visszamaradott ifjú Simon bánnal, Domján Sándor, Erdődi Zsolt és Olasz Csaba három tökéletesen arctalan békétlennel hasonul e dicstelen, boroskupa-kaffogtató, lázadás közben elalvásra hajlamos karéjba.

A majdnem kivétel nélkül napjaink elitebb divatlapjaihoz hangolt társasági öltözékekkel Vereckei Rita tervező úgy szórta be látszólag semlegesen fehér saját dobozdíszletének két szintre elosztott négy helyiségét, hogy a ruhák héjszerű életet élhessenek a figurák és a tér között. A jelmezek az alakok részei, de a tér-kép részei is. Kiss Jenőre csak annyira (vagy éppen annyira) tapad rá overallja, gumicsizmája, amennyire egy legóemberkére. Ebből a burokból az ő Tiborca csakis a szavalást sutba vágva, a harmadik évezred még jó karban levő munkanélkülijének svádájával beszélhet, maradék humorán és haza-rdírozásán kívül másban már nem bízva. Szemenyei János (Biberach) first class hószín öltönye és szemüvege hasonló öltöztetési jel, kijelölés. Ha nem lenne foglalt a kifejezés: elidegenítés az eredeti Bánk bántól, beillesztés az újba. A színész milliméterpapíron megrajzolt pontosságú karakterizáló munkájában néha egész centik sem jönnének rosszul, de ő – a külföldi, aki, mint mondja, „magyarkodásra” adja a fejét – motorizál számos jelenetet. Orth Péter jelentőséget kölcsönöz Ottó jelentéktelenségének és épp e jelentéktelenség folytán aratott sikereinek. Zeck Juliban nem dőlt el igazán, hogy a férje kiküldetése miatt hosszú ideje magányos ifjú asszonyt kacéran dögös vagy erkölcsét óvó nejjé mozdítsa. Az átdolgozás egy-két pontja kissé zavaros, ennek Bendeleiben Izidóra udvarhölgy nem egyedül vallja kárát – a legtöbb, amit Hajdú Melinda tehet, hogy nőiességben nem esélytelenül igyekszik versenyre kelni a másik két nőalakkal.

Kirí ebből az anno Domini 2011-es operabáli Magyarhonból Fazakas Géza mint címszereplő. Meglehet, poénos játék is, de racionális, a műből indokolható döntés is, hogy Katona darabjának ikonja katonaruhát kapott, nagyjából olyat, amilyet a Tóték őrnagyára adtak már nemegyszer. A bakugrásos gondolkodás a Bagó és Szabó elképzelte Bánkra is átterjed, ő sem mentes az idegkimerültségből eredő szellemi ziláltság aggasztó és veszedelmes megnyilvánulásaitól. Bár azt nem tételeznénk fel róla, hogy nevezetes hallgatózási szituációjában moccanatlanul végigfekszi férji lejáratásának nagyon hosszú perceit. Fazakas ízes dikciója és játékának a szükségesség határait is feszegető méltósága rokonszenvet kelt a hős iránt, egyebet nem – azaz kétségtelenné teszi: a hős nem hős, a históriai kutyaszorítóból ő sem ismeri a lehetséges kiút ideológiai, morális, személyes vagy más válaszát. (A megőrzött méltóság az egész kecskeméti Bánk bánra érvényes: sehol sem űznek csúfot az ősszövegből, a szerzőből és a mű konzervatív híveiből. Legfeljebb próbára teszik az utóbbiakat.)

Kirí a bemutató helyenként publicisztikusan aktualizált világából Pál Attila II. Endréje is. Ez a küldetése: hogy XIII. századi ódon jelenség legyen. Az értetlenkedő, trónjára rá nem termett magyar király, valamely harmadrangú akadémikus festményről lelépve, mégsem csak királyparódia. Tehetetlenkedését meg-meglegyinti a perszonális és közösségi dráma szele. Egy kifordított dráma – és így, ettől önmaga felé tájékozódó megjelenítés – fontos bábja, aki ezúttal nem késve érkezik, hanem korán letűnik a színről. Ugyanis Kecskeméten a panoptikumi, kabarészerűen gerjesztett ötödik felvonás placca nyitja a Katona-átigazítást, hogy azután a könnyen szétlebbenthető szalagfalak közt játszódó további négy már az Erkel Ferenc operazenéjével is aláfestett-alárecsegett felütés iróniáján csússzon egyre komolyabb, ám kitöltetlen tartalmi irányokba, a végén Simándy József minden kétséget kizáróan tökéletes és felemelő áriájával is konfrontálva a nézőt-hallgatót. Hová is csúszik a megújított dráma? Ez, tehát a pozitív Bánk-konklúziók nem olvashatók ki Bagó Bertalan rendezéséből, melyet mintha a saját árnyéka torpantott volna meg – vagy mai szemmel a Bánk bán „csak” egy nemzetünk szerette problematikus dráma, de nem országrecept a bajban; mert nem is lehet az.

TARJÁN TAMÁS

Ha flashback technikával indul Bagó Bertalan Bánk bánja a kecskeméti Ruszt József Stúdióban, hát legyen flashback a recenzió is. Az előadás végén, Gertrudis kiszenvedése után Simándy József előadásában halljuk az operaváltozat Hazám, hazám áriáját. Közben díszletmunkások érkeznek, és a színpadmérettel arányos nagyságú fekete deszkákkal elfedik előlünk a négyes osztású játékteret. Megjelenítik szinte az ária egyik kulcsmondatát: „hazám borítja szemfödél”. Nem lehet kétségünk, az ország koporsójára szögezik itt a fedelet. S mert mindenki mai gúnyát visel, nyilvánvaló az is, hogy a jelenünkre vetül a vízió.

Az elfeketedő színpaddal visszautal Bagó a flashback indításra, amely a dramaturgiailag szervezetlen ötödik felvonás stilizált sűrítménye: komplett a gyász, a szükségszerű halálok megtörténte után vagyunk, s éppen eluralkodik a túlélők lelkében a megtisztító bánat. Bánat történelmi kosztümökben, recsegő/sercegő és elakadó gramofonos hangulatzenével, irtóztatóan dagályos színészbeszéddel.

A historizáló stílussal riogató rendező aztán hamar megnyugtat: a darab szerinti első jelenet (Prológus) már kortársi. Mindjárt a látvány. A két szinten berendezett négy sufni lehetne panellakások keresztmetszete is. Panelvékony falak az áthallásokhoz, áthallgatózásokhoz. Provizórikus a térelválasztás: ha elviselhetetlen a szomszéd zaja, felkopogunk vagy felszaladunk; ha megkívánjuk a szomszéd asszonyát, lemegyünk, mikor az ember odavan. Valamint belelátunk a másik hasába. Emeletenként egy-egy cella a magán- és a közszféráé. Mert vannak ágyügyeink és közügyeink. Ágyügy Bánk felszarvazása, közügy, hogy dögrováson a haza, hogy a királyné a trónnál jobban csak Ottót, a hébe-korba gyilkoló és paráználkodó kisöccsét imádja. Közügy továbbá Bánk ifjú felesége, Melinda neve, amelyet jelszóként használnak a Gertrudis ellen felgerjedt békétlenek.

Az állhatatos, megközelíthetetlen Melinda vétkezik: gyöngeséget árul el, amikor pilláit lesütve könnyet ejt a bájaira törő Ottó honvágy-blöffje hallatán. A meráni herceg fia ezt biztatásként fogja fel, hiába inti Biberach, a lézengő ritter: „Hát nem tudom, hercegem. Mikor annak idején az én Lucim kerülte a tekintetemet, akkor tudtam, hogy sumákol. Úgyhogy csak vigyázz: lehet, hogy szeszélyből sírdogált neked egy kicsit, de közben mégis férjes asszony! És mint ilyen, páros lábbal fog kirúgni.” Nyelvben vagyunk. Szabó Borbála – Katona „fordítójaként” – a valóságshow-k világába ereszkedik. Követi a rendezői igényt, hogy korunk közönségének szellemi nívójához transzponált legyen az értelmezés. A szülötte örökségét féltve őrző kecskeméti környezetben hajmeresztően vakmerő vállalkozás az alkotópár redukciós kísérlete, azonban megjegyzendő, hogy a színháztörténetünkben csöppet sem újszerű eljáráshoz folyamodtak. 1948 után, az államosított és tömegesített színjátszás hőskorában a dramaturgia alapkövetelménye volt az aktualizálás és az egyszerűsítés. Visszatérő tehát a felismerés: a nézők nagyobbik részének értelmi ingerküszöbét nem lépik át a cizellált szellemi tartalmakat hordozó üzenetek; azokat agyban emészthetővé kell számukra lebontani.

Melinda könnye-hullatása az egyszerűsítés jellegzetes példája. Az ellágyulás elsődleges oka alighanem az együttérzés. Bánk ifjú asszonya grófi sarj, a bojóthi nemzetségből való, mely Spanyolországból az arab hódítás elől menekült magyar földre. Sorsközösségük Ottóval az igazi hazájától való elszakítottság lehet. A második kapocs a társtalanság. Egyik a férje távolléte miatt, a másik a kéjvágytól szenved. Ahhoz, hogy Zeck Juli alakítása többet sejtető lehessen, hiányzik az e két motívumot érzékeltető szövegi környezet. Marad a drog. A bűnbe/transzba esés diszkós folyamatábrája. Biberach hallucinogén pora jól időzítetten járatja csúcsra az áldozatot, aztán a szer hatása múltán bekövetkezik az ernyedtség, a letargia, a bűntudat és a bűnhődésvágy, végül a téboly, a maga fokozataival. Ezekkel az átváltozási lehetőségekkel kitűnően gazdálkodik a színésznő, az adott szellemi teret teljességgel kitölti. Ugyanakkor Melindát én alkatában törékenyebbnek, ám lényében a feslettség sejtelmét bennfoglaló naivának képzelem. Tudom, nemzeti dráma fennforgásakor a feslettség erős kifejezés, ezért a kíváncsi szóra finomítom (a társulaton belül Trokán Nóra alkata ilyen). A békétlenek jelszava: Melinda. Ez a lelke/motorja – rátermett színésznő híján általában a gyenge pontja – a Bánk bán-interpretációknak is. A szereplőválasztás meghatározza az előadás kimenetelét, ugyanúgy, ahogyan Ophelia vagy Desdemona pszichikai vonásai Shakespeare tragédiáiban. (A kecskeméti társulat erejére vall, hogy akár kétféle darabértelmezéshez is kínálkoznék lehetőség.)

Bagó Melinda-választása a mű egy másik érzékeny pontja, az Ottó-definíció megsegítése irányába hat. Zeck Juli temperamentuma hozzáigazodik Hajdú Melinda (Bendeleiben Izidóra, türingiai leány) eszeveszett szerelmi vágtájához, és oda tud emelkedni Danyi Judit (Gertrudis, királyné) trónról sugárzó tekintélyéhez is. Az egyenlően magnetikus csúcsok alkotta nőháromszög erőterében Orth Péter (Ottó, Berchtoldnak, a merániai hercegnek fia, Gertrudisnak testvéröccse) könnyedén válik hitelessé a kifejletlen (vagy képlékeny) szexuális személyiségű gyermekfelnőtt szerepében: közönyt mutat, sőt szinte menekül az iránta megnyilatkozó szerelem elől, de a felnőttsége és férfiassága igazolására hivatott kalandot következményösztön és következménytudat nélkül keresi. Közben azonban vágyát/szándékát úgy titkolja nővére előtt, minta a tettével őt csalná meg. Ezen a ponton megjelenik a Melinda-jelenség két ritkán elemzett mélyárama. 1. A delíriumos légyottban Melinda elragadja Ottó szívét Gertrudistól. 2. Az ölelkezés önkívületében Melinda szabad akarata érvényesül. Melinda gyermeknő, Ottó gyermekférfi: keletkezhetett közöttük vonzalom.

Melinda Bánknál sokkal fiatalabb. Amikor a bán egy ország gondjainak súlyával a vállán hajol hitvesére, nem érezheti bizonyosnak magát afelől, hogy maradéktalanul beteljesíti nője vágyait. A féltékenység forrása a férfi bensőjében van. Elegendő a legcsekélyebb külső jel, hogy buzogni kezdjen, s fokozatosan elárassza a teljes tudatot. Fazakas Géza (Bánk bán, Magyarország nagyura) a népe sorsával együtt érző, dinamikusan csüggedő hátországi főhonvéd mundérját és arcvonásait viselve lép színre. Ikonszerű. A hazája és személye becsületén ejtett foltot szublimáltan közvetíti tekintete: folyamatos rezzenéstelenségében ott a múlt, a jelen s a jövendő. Tényleges mozgásterét ugyanakkor beszűkíti a rendező–író–dramaturg alkotóhármas azon megoldása, hogy Tiborc panaszát eltüntetik a titkon hazaérkezett bán első élményei közül. A hangsúly így a csábítási-megcsalási cselekményvonulatra helyeződik.

Ám amit az alkotók elvesznek a réven, azt visszaadják a vámon. Tiborc szüntelen felbukkanó-megszólaló szereplő. Panaszfoszlányai ugyanúgy beterítik a darabot, mint Biberach cselszövögetései. Kettős mozgatórendszer hat az előadásban. Kiss Jenő – nem mellesleg jegyzem meg – az 1982-es kecskeméti előadásban Biberach szerepét játszotta. Piknikus alkata (Apáti Miklóstól kölcsönzött jelző) most is az akkori karakterre emlékeztet. Láttán a korunkban traktoros demonstrációkra bujtogató gazdaképviselők valamelyike, a megtollasodott agrárproletár képződik meg a nézőben. Szinte közös az élethitvallásuk is a lézengő ritterrel (ott a haza, ahol a haszon), csak míg az előbbi pragmatikus túlélő, az utóbbi – Szemenyei János szerepformálásában – fatalista bajkeverő művész. Kőkemény társadalomkritikát fogalmaznak meg mindketten.

Nagyon rendjén van ez ott, ahol a történelmi és jelenkori állapotok miatt támadt keserűség a nemzeti önirónia kimunkálásának irányába hat. E pillanataiban/jeleneteiben megrendítő az előadás; amint azonban az önirónia karikatúrává keskenyedik, bizony bicskanyitogatónak érződik. Biberach drogtasakos, diszkó-fílinges jeleneténél például karikatúrává süllyed a tartalomfordítás. Hozzájárul a túlrajzoláshoz Szemenyei János speciális adottsága is, a rendkívül laza arcmozgató izomzat, amely hajlamos az elszabadulásra; arra, hogy általa a mimika ellenőrizhetetlenül önjáróvá, terhes jelentésadalékká váljék. A különleges karakterű ábrázat transzparens: egyszerű viselése elégséges feltétele a rendezői szándék kifejezésének. (Ez a szereplőválogatás elvi alapja a nem-társulatos színházakban, s a kecskeméti részben e szerencsés helyzetűek körébe tartozik.)

Ugyanilyen ambivalencia érzékelhető a békétlenek táborának megjelenítésében. Ahogyan a Melinda-szál a droghatás lélektanára van felfűzve, a zendülők sorstörténete a lerészegedés. Olykor szívbe markoló, olykor a jó ízlés határain túli gesztusokkal. Feljegyzésre érdemes alakítást nyújt vezérük (Petur bán, bihari főispán) szerepében Körtvélyessy Zsolt. Hangtompítós forradalmársága azt sugallja, mintha egészen igaza lenne. Nem a színész, hanem az egyfelvonásossá tömörítés óhaja kárhoztatható azért, hogy nem derül ki, a félrehúzódó békétlenek kirekesztettség-érzete generációs különállás: a merániakkal együtt bálozók nem szimplán kollaboránsok, hanem a soron következő, hatalomesélyes nemzedék tagjai. Petúr oldalán/ellenében a többi békétlen olyan, amilyennek a rendező az iszákosság dramaturgiáját képzeli.

Vereckei Rita (díszlet, jelmez) és Hárs Anna (dramaturg) társalkotóként vett részt Szabó Borbála és Bagó Bertalan mellett a munkafolyamatban. Közös érdemük ez a merész és különleges, a nemzethalál sejtelmét hordozó, tömeges diszkóbaleset.

BALOGH TIBOR

Van olyan ember, akinek nyitott könyv az élete, csak nagyon kevesen tudják értőn lapozni. Szereted-e, ha a könyvedben lapozgatnak? Könnyen engedsz a kíváncsiaknak? Ezt a kérdést a beszélgetésünk végére szánom, most engedj meg valami nehezebbet. Hogyan került el gyerekkorodban a bubópestis?

Hogyan került el? A bubópestis? Hát szerencsésen. Arra vagy kíváncsi, gondolom, mi kell ahhoz, hogy az ember viszonylagos egészségben megérje az ötvenet. Nos, elsősorban öröklött szervezet. Meglátjuk, meddig fog kitartani. Egy agyvérzést ugyan begyűjtöttem mostanában – még élek. Dolgozva élek.

Tettél azért valaha, hogy ne tarts örökké?

Nem biztos. Figyelj, ez olyan pálya, ahol a teljes absztinencia sem életbiztosítás. A stressz nem életvitelfüggő. Nem tagadom, adódott olyan korszakom, amikor ittam többet az elégségesnél.

A stressz megelőzi a védekezést, vagy a védekezés elsődleges, és a stressztől való félelem idézi elő a védőital-túladagolást?

A legjobb receptnek az tűnik, ha a meglévő picinyke tehetségünk iszonyatos szorgalommal, tudásvággyal párosul, ami idővel az ízig-vérig színésszé válást eredményezi. Aztán mégis jön a stressz, mert izgulunk, hogy tetszik-e vajon az embereknek a munkánk. Később rájövünk persze, mindenkinek megfelelni úgysem lehet, de akkor is ott marad a századik előadáson is a gyomorremegés a színre lépés előtt. De nem tovább. Amint belépünk a színpadra – legalábbis én –, már minden rendben van.

Hamar ráébredtél, hogy nem felelhetsz meg egyszerre az apukádnak és az anyukádnak, de közben a nagyszülőknek, sőt a nem-rokon drukkereknek is?

Nem hamar. És nem teljesen. A mindenkinek tetszés vágya kiirthatatlan: a fanyalgáshoz nem lehet hozzászokni, az önvádról pedig, hogy elrontottál valamit, leszokni nem lehet. Vissza kell szorítani azonban, különben nem tudnék megmozdulni a színpadon.

Gyerekkorodban lesték sokan a szerepléseidet?

Persze. Tévé nem volt, így esténként átjártunk a szomszédba, ott a nagyanyámék a többi öregasszonnyal pletyóztak, aztán amikor kifogytak a témákból, odafordultak, hogy „na Imi, mondj egy verset!”. Ötéves koromtól van közönségem. És vannak ebből a korszakomból emlékezetes alakításaim. A nugátos krém kivonása a nápolyi felső ostyája alól című performanszom például feledhetetlen: édesanyám nevelési csődjeként vonult be a családtörténetünkbe. Mondhatom, a szó professzionális értelmében is korai pályakezdőnek számítok. Ha át kellett menni a szomszédba például tökgyaluért, anyám a legapróbb részletekig elpróbáltatta velem a jelenetet: merre mész, hogyan lépsz, hogy kopogsz be, hogy köszönsz, hogy kéred el, hogy köszönöd meg, hogy köszönsz el, hol fogod meg a tökgyalut. Amikor bekerültem az igazi színházi létezésbe, nem ért meglepetés: anyám valahogy ösztönösen elintézte nekem, hogy én a próbákhoz hozzászokott legyek.

Elgondolkodtál-e rajta, miért nem tetszett édesanyádnak, hogy lehúzod a fogaddal a nápolyi krémjét?

Szerintem egyszerűen rendetlennek tartotta. Nekem meg úgy esett jól. Ezt rám hagyta, de nem mondanám, hogy minden szabályszegésemmel szemben elnéző volt. Sokszor szöktem át a szomszéd gyerekhez játszani. Akkor mindig kaptam a pofámra. Na, ezt nem értettem, hogy miért nem engednek el. Rendes szomszéd, rendes gyerek, fényes délelőtt vagy délután. Átmehetek? Nem! És nem volt semmi értelme a nemnek. És akkor elszöktem. Ugyanígy a focival. Ne menj, mert kitöröd a bokád. Nem azért akartam menni. Lehetséges, elképzelhető, a pakliban bármi benne van, de hát az ember játszani megy a pályára, nem azért, hogy a bokáját törje. Ne mássz fel a fára, mert leesel. Igen. Előfordul: felmászunk és megcsúszunk. De a fiúgyerek szeret mindent kipróbálni. Érdekes, most így belegondolva hirtelen: a csavargás, a foci és a fáramászás mellett nem tartottam megalázónak, hogy kihímezzem a házi feladatokat (láncöltéssel körbeszegni egy ruhadarabot, babzsákot varrni). Vagy a virágkaró-faragást. Ügyes nem voltam mindenben, emlékszem például, amikor egy kalapácsnyelet úgy elgyalultam örömömben, hogy semmire nem lett használható. Apám asztalos, láttam tőle a fogást, s a lendületét is átvéve addig gyalultam a gyakorlati órán az akácfadarabot, míg majdnem gyufaszálnyira vékonyodott. Az élővilág órán szintén okoztam meglepetést. Növénygyűjteményt kellett otthon készíteni. Hát az enyémben még szinte ropogott a káposztalevél a rajzlapon: minek azt lepréselve megszárítani? Helyzeti előnyben voltam: tessék, itt van – egyenesen a kertünkből!

A ti focista gyerekkorotokban posztok szerint álltak már össze a csapatok?

Én vagy a kapuban álltam, vagy hátvéd voltam. Egy idő után le is szoktam erről. Nem tudtam focizni. Nagyon nem tudtam. Mondhatom szinte, hogy futballkerülésből lettem amatőr színjátszó. Tizennégy éves koromtól, ahogy gimnáziumba kerültem, vált egyértelművé az elköteleződésem. Hajdúnánáson működött két amatőr együttes, plusz egy a gimnáziumban. Ezek elrugdostak odáig, hogy tizenhét éves koromra tudatosult, nekem a színházzal, a színészettel kell foglalkoznom.

Anyukád figyelt fel a jó emlékezetedre?

Főleg a nagyanyám, aki kisgyerekkoromtól fogva versekre tanított. Persze ráérzett anyám is, és a későbbiekben már tőle kaptam a biztatást. Szerintem nem akarták, hogy kenyérkereső színész legyek, hanem egyszerűen saját örömforrásuknak tekintették a fellépéseimet az iskolai ünnepségeken. Meg is rémült rendesen anyám, amikor előrukkoltam a főiskolai jelentkezési lappal. Hallani sem akartak róla otthon. Hogy jövök én ahhoz, mit képzelek egyáltalán, majd éppen engem várnak tárt karokkal Budapesten.

Pedig szereztem muníciót. Mikor az utcáról történt eltiltásom következtében, kényszerűen magamba fordultam, jöttek a versek-monológok belül, épülgetett-formálódott bennem a szöveg, önkéntelenül. Ott, a ház tövén, az orgonabokorban el tudtam mélyedni egy-egy színdarabrészletben. ’74–75-ben már volt tévénk, és akkoriban ömlöttek a jobbnál jobb tévéjátékok. Fenn maradtam értük akár éjfélig, ha kellett. Rengeteget olvastam, köszönhetően egy remek magyartanárnak, aki ajánlani tudott olvasnivalót. Látszólag válogatás nélkül, valójában a koromnak megfelelő érdeklődési szintre ügyelve, mindenhez hozzáengedett, Mikszáthtól Proustig. Működött bizonyos belső kényszer, hogy megfeleljek neki.

Melyik volt az első vers, amelyet a saját elhatározásodból tanultál meg?

Ady: Üzenet egykori iskolámba, Harc a Nagyúrral – ezek voltak az első, saját akaratomból megtanult versek, igaz, iskolai ünnepségre, illetve szavalóversenyre, tehát alkalomhoz igazítva történt a választás. Ugyanakkor bujkálhatott bennem valami bizonyítási vágy, valami nagyképűség, magamutogató hajlam, merthogy pokoli nehéz vers a Harc a Nagyúrral, még felnőttnek is. Ma már szikárabban, racionálisabban mondanám, mint akkor, de azt hiszem, a beleérzésem, az ösztönöm jó irányba vitt. A városi szavalóversenyt megnyertem, aztán vittem a főiskolai felvételire, meg előfelvételis katonakoromban is felléptem vele. Több volt a kamaszkori énemben az Ady-mánia, mint a megértés: talán nem véletlen, hogy aztán sokáig, majd harminc évig nem mertem hozzányúlni. Most viszont készült/készül az Ady-estünk. Trilógiát tervezünk. Egy rendező haverom, Halmi György tíz éve vetette fel a gondolatot, s mostanig nem álltam rá. Felkészültség, megéltség nélkül nem szabad belevágni – érveltem –, s bevallom, nem hittem, hogy lesz iránta kereslet. Tavalyelőtt aztán kötélnek álltam.

Elmozdulhattam valami felé: nem csak a felszínt látom már. Mit is gondolhatott ez az ember ott, az Illés szekerén? Az Isten balján? Az új Kísértetben? Az Őrizem a szemedben? Mindig van ott valami plusz. Talán a táltossága. Ebbe az irányba indultunk. Eljátszottuk hatszor-hétszer, és azt érzékeljük, mutatkozik az emberekben fogékonyság.

„Az én vezérem bensőmből vezérel!” – József Attilát idézem Ady okán, azért talán, mert mindkettejükben lakozott egy olyan tudás a világról, amely hétköznapi ésszel nem belátható, legfeljebb – a költők megnyilatkozásaiban foglaltak beteljesedése mentén – utólagosan magyarázható. Megfordult-e benned valaha, hogy Adyt talán közelebb érzed magadhoz, mint József Attilát?

Nem szeretem jobban. József Attilát nagyon szeretem. Mondtam is versét a televízióban. Csodálatos költészet. Egészen másért lehet szeretni, mint Adyt. Melléjük helyezem Aranyt, Petőfit, Nagy Lászlót: másért, de egyformán csodálom a verseiket. Pár évvel ezelőtt – úgynevezett vers-kommandóban – elmentünk Pogány Judittal Dunaújvárosba. A bölcsődétől a postán keresztül a kocsmán át a bevásárló központig mindenütt megállítottunk embereket, hogy ma van a költészet napja, mondanánk egy verset, megengedi? Az emberek megálltak, és megengedték. Van igény a szépre. Nem lehet egy életet leélni úgy, hogy el vagyok idegenítve. Mindenkit meg tudtunk szólítani valamivel: ennyire gazdag és ezerszínű a magyar költészet.

Mégis, Adyt választottad…

Jött a felkérés Halmi részéről… ennyi. Főiskolán mi évfolyamtársak voltunk, nyilván volt ideje megismerni engem… belém látta Adyt. Tudtunk/tudunk is együtt haladni, tehát valószínű, hogy nem csalódott a választásában.

Gondolod, hogy Adyt csak táltosi hajlamú színész képes közvetíteni, a valódi mélységeiben?

A színészi beleérzés képessége, a hiperérzékenység nyilván a hétköznapi emberben fellelhető adottságokon túlmutató „adalék”. Képesek vagyunk átvállalni mások érzelmeit, legyen az a költő vagy az általunk éppen ábrázolt ember a színpadon. Hogy miként bányásszam ki a saját lelkemből/agyamból az odaillő hangulatot/indulatot, arra léteznek rávezető gyakorlatok. Ilyen-olyan stúdiókban (önismereti szakkör, tábor stb.) alkalom kínálkozik arra, hogy egy-egy vers vagy színdarabrészlet kapcsán az elfojtott vagy a vállalt érzelmeit az ember büntetlenül megjárathassa. Szabadon kiélheti a színész az egyébként kulturáltan visszafogott indulatait, a sírásait.

A próba más dolog, nem igazán a táltosságról szól. Ellenkezőleg. Igyekszem nyilvánvaló lenni, nem rejtvényként állni a rendező elé. Persze bármennyire igyekszem, maradnak rejtett titkaim, amelyek később, az előadások során bukkannak elő: majd a játék közben csodálkoznak rá a kollégák, hogy „hú, ez jó!” – de miért is jó? Azt meg csak én tudom, mikor, miként érintett meg engem egy-egy szó vagy pillanat, a partnernek a szeme villanása, mozdulata, ami előhívta belőlem a „hú de jót”.

Hosszadalmas útnak érezted a színészvilágba történt beilleszkedésedet?

Elmentem felvételizni a Kossuth Egyetemre irodalom–történelem szakra, azért oda, mert biztos voltam benne, hogy majd kivágnak. Igazam lett. Akkor indult Debrecenben egy önismereti alapokra helyezett színészképző stúdió (Rencz Antal és Pinczés István vezette). Felvételiztem, egy évig jártam be Hajdúnánásról Debrecenbe a hétvégeken, közben meg üzemi népművelő voltam a tedeji állami gazdaságban. Ott is mondtam verseket az állattenyésztőknek, növénytermesztőknek, géplakatosoknak. A mezőgazdaság szocialista kultúrája (csupa nagybetű) vetélkedő keretében. Hajnalban fölkeltem, és kimentem a tehenészekhez, merthogy ők akkor almoztak, akkor fejtek. Koslattam utánuk, ahogy rakták fel a fejőgépet a tehén tőgyére, és verset mondtam nekik hajnali fél négykor. Ez az egy év elég volt ahhoz, hogy felgyűljön annyi anyagom, amennyi a főiskolai megmérettetéshez kellett. Nyilván közrejátszott a szerencse is, a fene tudja; vittem úgy tizenöt monológot, harminc verset, népdalt, sanzont. Tény mi tény: elsőre fölvettek.

Kik látták meg benned elsőre a tehetséget?

Pro forma Simon Zsuzsa, ő lett az osztályfőnököm, igaz, az első rostán ott sem volt. Égtek a reflektorok, vakítottak, akkor még nem tudtam, hogyan kell mögéjük nézni. Tehát nem láttam, kiknek tetszem.

Van-e az egyből felvételeknek oka, titka, legendája?

Nem gondolkodtam rajta. Én dolgozni, tanulni iratkoztam be, nem anekdotákat hallgatni. Zsuzsa néni kiosztotta az első félévre való egy-két jelenetet, és azt mondta, „ne csak a sajátjukkal foglalkozzanak, hanem csinálják meg a másokét is!”, nyilván kíváncsi volt arra, hogy a kötelező jelenetünkön kívül mit gondolunk még a magunkénak. Ezt abból tudta leszűrni, hogy a mások jeleneteiből melyik szerepet próbáljuk megoldani. Én néha nyolc-tíz jelenettel is előrukkoltam egy félévben. Megmutattam, aztán megbeszéltük, mi jó, mi nem. Mit tököljek két jeleneten egy egész féléven át? – gondoltam. Ezt én luxusnak tartottam. Kezdetben strébernek véltek, aztán én lettem a katalizátor, a felhajtóerő az osztályban. Mindenki elkezdett pluszt vállalni: Schlanger András, Varjú Olga, Gados Béla, Juhász György, Pálfi Zoltán, Mihály Mariann, Maronka Csilla, Lábodi Éva, Mátrai Tamás, Vajda János, Dallos József, Farkas Ignác alkotta az osztályt.

Hivatásos színházban mikor látott először édesanyád?

Harmadévtől lehetett hívni családtagokat, nézni az előadásokat. Feljöttek. Az édesapám, a nagybátyáim is. Húsvét, névnap, disznóvágás alkalmával összejött a család – családként éltünk, ez volt jellemző régebben –, tehát semmi meglepő nem volt abban, hogy ennyien eljártak megnézni.

Vidékinek érezted magad otthon, vagy városinak?

Vidéki kisvárosinak. Én azt hiszem, megtaláltam az érdeklődésemnek megfelelő tennivalókat a magam belső világában, tehát lényegtelen volt a település mérete. Gyerekként-diákként, szerintem pontosan ugyanezt éltem volna át New Yorkban is. Kivéve tán a disznótort.

Kellett-e szavalnod a disznótorokon? Az „áldozathoz” fűzött érzelmi kapcsolat? A városi ember szolidaritása? Elhatároztad-e a szilveszteri malacpecsenyés tál előtt, hogy újévtől vegetáriánus leszel?

Kisgyerekkoromban megnehezedett a szívem disznóvágáskor, aztán belenőttem a rítusba, elfogadtam a természet rendjét. Ez egy évszázadok során kialakult, ésszerű technológia: a feldolgozásban is, a kóstolásban és a kortyolgatásban is. Távol áll tőlem a vegetáriánusság, ám azért megmaradt bennem az ősi tisztelet, amit meg kell adni az állatnak: kivételes pillanat a disznóölés számomra még ma is. Átsuhan bennem valami. Valami megfoghatatlan, megnevezhetetlen gondolat. Abban a tér-idő környezetben ez nem elszavalható: nem is igényelték verselői közreműködésemet a rokonok.

Kósza ötlettől vezetve (közönségesen spontán képzettársítással) jutottam el magamban a disznótoros kérdésig. A disznóvágás a disznófejű Nagyúrról jutott eszembe, onnan Ady, Adyról az ő egész lényét és költészetét átszövő haláltusa. Innen a színpadi halál…

„Ég s Föld között, bús-hazátlanul / Hajtja őket a Sors szele. / Gonosz, hűvös szépségek felé / Száguld az Illés szekere.” A halál utániról, a transzcendens létezésről beszélünk, ugye. Hát ebben van a nehézség, hogy miként is van-legyen a játékunkban jelen. A színpadi halált meg kell oldani (fel kell építeni). Körültekintően, nagy műgonddal, hogy hiteles legyen, ne röhejes. Nagyon nehéz. Kell hozzá az a bizonyos kapocs, az „Ég s Föld közöttiség”. Rákérdeztél, hogy bennünk, színészekben van-e ilyen. Ha táltosi képességek nincsenek is, de ezek a megérzések, a ráérzések, amikor kínlódsz például egy anyaggal, nem jutsz semerre, majd egyszer csak ráérzel egy pontra, és onnantól kezdve fel lehet fejteni az egészet. Sugallat? Megvilágosodás? Lehet meghatározásokat kitalálni, akkor is megfoghatatlan. A megfoghatatlannak kell általunk érzékelhetővé válnia. Megérezni, engedni, hogy átjárjon, és akkor gyönyörűen kivirágzik körülötted valami.

Van kit gyászolnom, ezen lépjünk is túl. Annyit azért oldásképpen, hogy van a darabhalál, amikor leveszik a műsorról: no, akkor egy picit meghal a színész. Vagy amikor a forgatás utolsó snittje végén elhangzik: ennyi!

Előfordulhat, hogy azt érzed, nem haladsz együtt a rendezővel a színpadi munkában, hogy a ráérzésben megelőzöd őt?

Rendezője válogatja. Valamelyikük rögtön reagál a színészi ajánlatra, a másik a próbát követő megbeszélésen, a harmadik előadja megoldásomat a következő próbán, mint a saját ötletét. Tökmindegy. Régen kinőttem, hogy belemenjek presztízsvitán alapuló konfliktusokba. Fiatal koromban asztalverő típus voltam, megdolgoztam színpadon kívül az igazamért. Nem kell vitatkozni! A jó megoldás közös érdek, és külön szerencsém, hogy nem sok önfejű, buta rendezővel akadtam össze az eddigi pályám során.

Hol kezdted a pályát?

Pécsett, 1984-ben. Három évvel korábban oda szerződött Kulkáék végzett osztályából több ember. Megnéztem előadásokat, jónak találtam a hangulatot. Hívtak a vezetők, és leszerződtem. A legkorábban az évfolyamtársaim közül, már januárban aláírtam. Nem bántam meg, hogy ott kezdtem.

Akkor könnyű volt színházhoz kerülni?

Vidékre igen. Tőlünk mindenki vidékre szerződött (Mihály Mariannt kivéve, aki a Vidám Színpadhoz került, de tudtommal már nem foglalkozik színészettel).

Három évet töltöttem Pécsett. Szereppel vártak, A kaktusz virágával és egy Vampilov-darab nagyon jó epizódszerepével, s aztán következtek sorra a feladatok, váltakozva kicsik és nagyok, tehát betagozódtam a színház hierarchiájába. Az egészen kicsikért is hálás vagyok, mert a színpadi jelenlétet megtanulni azok által lehet igazán. Hosszú percekig (akár 10–15) nem szólalsz meg, de légy élő alakja a jelenetnek, ne sugározzon belőled az unalom. Fontos állomásaim: Vampilov: A megkerült fiú, G. B. Shaw Candida, D. Mamet: Amerikai bölény.

Milyennek hat a vidéki társulati hierarchia egy pályakezdő szemével?

Egyszerűnek. Ők voltak ott előbb – és kész. Tudomásul vettem. Munkált bennem némi türelmetlenség, de olyanfajta hiszti soha, hogy miért iksz-ipszilon játssza a főszerepet, amikor itt vagyok én. Az volt bennem, hogy „majd, ha én is!”. És eljött a pillanat. De minden fontos – ezt hangsúlyozom. Az epizódszerep azért, mert két oldalba kell belesűrítened egy sorsot, s ebben mutatni meg a tehetségedet; a főszerepek meg azért jók, mert azokban azt tanulod meg, miként kell beosztani az energiádat. A rutinszerzés pótolhatatlan terepe a vidék.

Volt olyan tanár a főiskolán, aki fel tudott készíteni a vidéki életformára?

Szabó Gyuszi bácsi mesélt-mondott sok mindent a színészi életformáról. Nem külön a vidékiről. Amikor lefekszünk, gondoljuk át az elmúlt napot, s amikor fölkelünk, gondoljuk át az elkövetkezőt: mit játszunk este. Ez látszólag nagyon egyszerű, a valóságban azonban nagyon bölcs tanács. Koordinálja az idegrendszert: éjszakára a megnyugváshoz, reggel a képességeid csúcsra járatásához. Máig tartom magam hozzá.

Az elmozdulásra Pécsről mi késztetett?

Léphetnékem támadt. A harmadik évben már elkezdtek nekem is tapsolni. Furán hangzik, de ettől megijedtem. Bele lehet kényelmesedni a sikerhelyzetbe, és akkor az ember úgy marad. Előbb csak elviekben kezdtem töprengeni a továbblépésről, de ez a fázis nem tartott soká, mert felhívott Pinczés István, debreceni ajánlattal (amikor megbízott vezető lett a Csokonai Színháznál). Pécsett különben is érződött bizonyos imbolygás: Szegvári Menyhért félállásban, a dramaturg Dobák Lívia teljesben, szintén átjött.

Akkori mércével ez a váltás pár lépcsőfoknyi emelkedésnek tűnt. Alapember lettem Debrecenben, több főszerepet kaptam: hasznos, jó két évként maradt meg az emlékezetemben. Fejlődtem legalábbis – ez egészen bizonyos. Először egy moszkvai rendezővel, Leonyid Hejfeccel (Alekszandr Galin: A lelátó) találkoztam, Szegvárival folytathattuk a megkezdett közös munkát; megismerkedtem Hegyi Árpád Jutocsával (Vajda Anikó – Vajda Katalin: Villa Negra). Árkosi Árpád rendezte Csurka Istvántól a Ki lesz a bálanyát. Pinczés Václav Havel: Kihallgatás (Audiencia) című darabját rendezte.

Tapasztaltál különbséget a pécsi és a debreceni közönség között?

Mindenütt jó közönség van, innen a határon, s a határon túl is. Talán nem rohanja annyira az életét a vidéki néző, mint a pesti: van ideje megnyílni. Vannak az Örkényben is nagy sikerű előadásaink, hogy szétverik a házat, de ha elvisszük ugyanazt hatvan kilométerrel arrább, valamiért még jobban tetszik az embereknek. Nem sejtem az okát.

Debrecenbe szerződve elfogott a „hazataláltam” érzet?

Igen. Határozottan mondom, hogy volt ilyen. Elég gyakran hívtak a hajdúnánási gimnáziumba, amikor hírét vették az ide kerülésemnek: felkértek zsűritagnak, később elnöknek szavalóversenyeken. Az alapokat azonban nem érintette ez: egy pluszérzet volt csupán, kis lelki desszert. És a biztonságérzet persze, hogy számítanak rám a színházban.

Lehet a debreceni identitású színésznek speciális debreceni kisugárzása?

Valami eleve egymásra hangoltság a színész és a néző között? Dehogy. Kőkeményen meg kellett dolgoznom a közönség figyelméért és elismeréséért itt is, ha nem keményebben, mint másutt.

Tehát nem jelentett megtartó erőt Debrecen?

Egyértelműen azért nehéz erre válaszolnom, mert Debrecenből Egerbe, egy vérbeli debrecenihez, Gali Lászlóhoz szerződtem, aki tulajdonképpen a végzésem pillanatától, vagyis akkor már öt éve, kereste az alkalmat a közös munkára velem, de mindkét előző állomáshelyemen éppen elkerültük egymást. Levélben hívott Egerbe, s egy évre elköteleztem magam a színházához. Hamar eljöttem, mert Meczner János szerződtetett az Arany János Színházhoz.

Nagybetűs lehetőségnek érezted az Arany János Színházhoz kerülést?

Nem hagyhattam figyelmen kívül a családi körülményeimet. Akkor már három gyerekünk volt, a nagyobbacskák iskolaérettek, s el kellett döntenünk, hogy az elkövetkező tíz–tizenöt év hogyan alakuljon a számukra. Ezúttal tudatosan cselekedtem. Nem vártam ki, amíg majd hívnak, hanem jelentkeztem. Örömmel fogadtak, s az én reményeimet is táplálta Valló Péter jelenléte, akivel Egerben nagyszerűen megéreztük egymást. Ugyanazzal a szorgalommal és lelkiismeretességgel vetettem magam a munkába, mint a korábbi színházaimban. Bejött a munkabefektetésem. Négy év alatt eszelős sokat játszottam, és nagyon jókat. 10-kor délelőtt a kicsiknek, délután 3-kor a nagyoknak, este az egyetemistáknak és a felnőtteknek – Brechtet! Ilyen szériáért ma is megnyalná mind a tíz ujját egy öt éve végzett színész. És nem mellesleg, akkor az Arany János Színház nagyon pozitívan élt a szakmai köztudatban. Nívósak voltak a gyerekdarabok is, az estiek is. Mellette, szabadidőben kínálkozott a szinkronizálás, s persze közel éltem a gyerekekhez; olykor tudtam időt szakítani a velük való játékra.

A sorozatjátszás monotóniája nem gerjeszt szabadságvágyat a színészben bizonyos idő után?

De. Elkövetkezett a szabadúszó életforma, ha nem is egészen egyéni vakmerőségből, nem merő kalandvágyból. A szinkronstúdiókból érkezett késztetés (ráhatás, gyöngéd erőszak), hogy szabaduljak meg a társulati kötelékeimtől. Bár kezdtem már érezni a nagy szériák terhét, sokáig ellenálltam, mert a színház iránti tiszteletem, alázatom nem engedett. És a gyávaságom is ellene dolgozott a függetlenségvágynak: nem mertem bevállalni a vakrepülés szabadságát. Aztán az élet oldotta meg a dilemmámat: megszűnt az Arany János Színház, mehettem Isten hírével, szabadúszni.

Nagyon élveztem kezdetben, hogy azt vállalok el, amihez kedvem van, annyit dolgozom, amennyit akarok. Aztán naná, hogy mindent elvállaltam, amire felkértek, de ott volt mégis a szabadságtudatom: nem tenném, ha nem akarnám. Ez óriási dolog!

Az abszolút szabadság mégsem tartott sokáig. Bár jogilag 12–14 évig voltam szabadúszó, szoros egyeztetéssel elég hamar elköteleztem magam a József Attila Színházhoz, amikor Csiszár Imre rendezte ott Klaus Mann Mefisztóját. Szabadúszóként kerültem utóbb a Katonába, Máté Gábor jóvoltából, több szerepre (a Portugál még most is fut, 12 év múltán).

Aztán egyszer csak abból lett eleged, hogy örökkön szabadúszó légy?

Látod, ez is furcsa. Épp olyan volt, mint a szabadságvágy, csak a fordítottja. Hét éve kezdtem azt érezni, hogy most már jó lenne megint társulathoz tartozni. De megint nem mentem el sehova kilincselni, hogy, jaj, én ide szeretnék kerülni. Jött a véletlen, hogy Mészáros Márta filmjében (A temetetlen halott) együtt dolgoztam Mácsai Palival. Dumálgattunk. Aztán három hét múlva találkozóra hívott. Mondta, hogy az Örkény Színházban dolgozó rendezők mind azt kérdezik tőle, nem lehetne-e engem meghívni. Ha ennyi rendező akarja, akkor le kell szerződtetni, gondolta, és státuszt ajánlott. Gondolkodási időt kértem. Három másodperc múlva mondtam igent, s azóta itt vagyok.

Jó itt?

Igen. Elég fontos számomra, hogy ez egy viszonylag új társulat, s amit itt elvégzek, azt szinte még a színészi alapjaimhoz teszem. Bár elmúltam ötvenéves, az ambíció nem veszett ki belőlem. Miközben azért nagyjából tudom, milyen karaktereket fogok itt játszani, vágyom arra, hogy új oldalamat mutassam meg, új színeket hozzak: nem elégszem meg az általam kedvelt önmagammal. Ha kapok egy szerepet, összeállítom az alapötletek jegyzékét. Ez a nulláról indulás aranyszabálya. Innen iszonyatos kerülőkkel, sűrű-sötét erdőkön haladva futom a versenyt az idővel. Kell a nagy-nagy kétségbeesés, hogy öröm legyen a hirtelen felismerés: „hát, ez az!” – majd a szememet böki ki, annyira kézenfekvő utólag minden hiteles megoldás. Addig nem nyugszom, amíg fel nem fedezem, hol tudom a saját pluszomat hozzáadni az előadáshoz. Attól lesz közöm hozzá, akkor fogom megszeretni. Játszani csak úgy tudok, ha a szerepet szeretem. Így dolgozom, s nem is tehetnék másként. Szüntelen keresésben élő, fiatal, pörgős-melós a társulat, jó a munkamorál. Küzdünk, együtt vagyunk, s megdolgozunk minden áldott este azért, hogy amit előadunk, ne legyen izzadságszagú. Sikeresek lettünk az elmúlt időszakban. Jó itt, na…

Alapötletek jegyzéke – mondod. Rendezői expozé értendő ezen?

Mindig elfogadom a rendezőt. Nem abból az alapból indítok, hogy az iksz másikkal most haj, de könnyebb lenne. Ha hajcsár, hát hajcsár: felveszem a tempóját, megpróbálom hozzáigazítani a felfogóképességemet. Ösztökéljen, rugdosson: ha ő így tudja, akkor engem ez inspirál. Van az ellenkezője, a csendesebb, aki enged teret a színészi gondolkodásnak. A rendező partnersége komoly boldogságforrás a színésznek. Bárhogy legyen, úgyis megtalálom azt a pontot, amikor elkezdem kilopni a kezéből a szerepet, amikor az már a sajátommá válik, a lényembe lényegül. Kell, hogy élvezzem is a játékot, ne csak a végrehajtók egyike legyek a rendszerben. A kreatív játék öröme nélkül nem lehet dolgozni. Belefeszülni, hogy aztán ne sikerüljön semmi – annál nincs utálatosabb. Persze részei, szinte megkerülhetetlen velejárói az előadás kiteljesedésének az ilyen sötét napok.

Kifejezetten felkészületlen rendezővel egyébként nem dolgoztam soha. Olyan előfordult, hogy nem értettem egyet, olyan is, hogy a rendező felkészülése elhibázott volt. Az elhibázott felkészülés azonban nem egyenlő a felkészületlenséggel. Egymásnak kell feszülni; ajánlhat irányokat a színész, az inspirálhatja a rendezőt, sőt visszájára is fordulhat a vélekedés: én jövök rá, hogy az egyet nem értésem a meg nem értésből fakadt – nem szabad a félreértéseknél letapadni.

Janisch Attiláról tettél említést a szabadúszóvá válásod kapcsán… mi kellett ahhoz, hogy filmszínésszé válj?

Mi kell ahhoz, hogy filmszerepet kapj? Tíz évig járni ebédelni a filmgyárba – szoktam válaszolni félig viccesen. Félig, de nem teljesen. Sokat dolgoztam akkoriban a filmgyári szinkronstúdióban. Ha beleesett az ebédidő, akkor nyilván ott ebédeltem. Molival (Molnár László), Janisch asszisztensével találkoztam egyszer, akit régebbről ismertem, és éppen szereplőt keresett, a buszsofőrt a Hosszú alkonyhoz (1997), s ő javasolta Janischnak, hogy hívjon be engem. Behívott, eljátszottam a jelenetet, majd elköszöntünk. Három nap múlva megint behívott, megint eljátszottuk. Adott instrukciót, hogy mit hogyan kéne, s megint elköszöntünk. Aztán egy hét múlva jött a telefon, hogy engem választott. Nagyon szerettem volna filmezni, világéletemben. Amikor új filmek jöttek Hajdúnánásra (2 forint 50 fillérbe került a jegy a délelőtti matinéra), apám megadta rá a pénzt szinte minden vasárnap, hogy elmehessek moziba. Úgy vonultam haza a főutcán, mint a filmbeli hős. Átéltem. Nagyon mélyen hatott rám, átvettem a hangulatát. Úgy éreztem belül, hogy tudnám ezt én is csinálni. Az amatőr színjátszás mellett a moziba járás segített lélekben hozzá a filmszínésszé váláshoz.

A forgatási légkör olyan, amilyennek gyerekként elképzelted?

Iszonyatos rácsodálkozás. A fene gondolta, mi minden összetevője van egy film felvételének. Lámpák, kellékek, bútorok. Vagy a Viadukt forgatásakor (1983) kivittek bennünket éjszaka Biatorbágyra, és akkor ott volt a viaduktról leszakadva a bécsi gyors… ezzel mindmáig így vagyok, mintha megmaradtam volna örökre kisgyereknek: elvarázsol a filmes környezet. Az teljesen más világ, mint a színház. Janisch Attila ebben a világban külön fiókot foglal el: ő kínált meg az első komoly filmszereppel. 2000-től fogva aztán értek még újabb impulzusok, amikor találkoztam a legifjabb rendezőnemzedékkel is: Dyga Zsombor, Török Ferenc, Vecsernyés János, vagy Ragályi Elemérrel. Mind nagyon tudják, hogy mit akarnak, hihetetlen alapossággal felkészülő emberek, ami persze érthető, hiszen a filmezés méregdrága dolog. Mindegyik más-más egyéniség, eltérő a munkastílusuk, de nyilvánvalóan mutatkozik összefüggés a témaválasztásuk és a munkastílusuk között: a kettő egy tőről, azonos emberből fakad.

Tudod/sejted az okát, miért lehet az, hogy a színházban is, a filmben is keresnek téged az újat akaró rendezők?

Ismernek a nyitottságomról. Azt meg én tudom, hogy ráadásul kíváncsi is vagyok. Kicsit szerénytelenül hozzáteszem: meggyőzheti őket, amit láttak eddig tőlem. Egy vizsgájára készülő bábrendező szakos egyetemista lány megkeresett, hogy a Jónás könyvét velem szeretné bemutatni. Soha életemben nem báboztam eddig, mégis ragaszkodott hozzám. Látszó színész vagyok, a hangomhoz kötöttek a megmozdított bábfigurák, és én mozgatom őket, a tárgyakat, s önmagamat, merthogy a testi valóm sem passzív. Tehát vonzzuk egymást az újat akarókkal.

Visszaemlékszel az első kérdésemre?

Világéletemben nyitott könyv voltam. Lapozható nyitott könyv. Meg tudtam maradni képlékeny, jó nyersanyagnak. Szeretik ezt a rendezők. Ilyen vagyok, én így tudok dolgozni. Így tudok használható lenni. De azt gondolom, bármennyit lapoznak, mindig marad bennem a következő alkalomra épp elég titok.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

BALOGH TIBOR

Igen intenzív hatás éri, markáns színpadkép fogadja a nézőt, amikor felmegy a függöny az Örkény Színház új bemutatóján. Pedig a díszlet (Izsák Lili munkája) a lehető legredukáltabb és -semlegesebb, mindössze egy bőr sarokkanapé, amely állhatna akár egy fogorvosi váróban, akár egy ügyvédi irodában, vagy egy agglegénylakásban is, előtte egy egyszerű fa dohányzóasztal, felette egy ventillátoros lámpa. Ám mindez meghatszorozódva már igen erős hatással bír, és komplex jelentéssel telítődik.

E díszlet paradox mód egyszerre szűkíti és tágítja a teret. Szűkíti, hiszen minden egyes kanapéra csak nagyon korlátozott, kis tér jut (magán a kanapén is igen szűkösen, egymáshoz lapulva/feszülve férnek csak el a szereplők). És tágítja, mert a magánszférát jelző szobarészlet sokszorozásával általános érvényűvé emeli, társadalmi méretűvé növeli a négy fal között játszódó családtörténetet.

A kevéske díszlet minden egyes eleme játékba kerül, és fontos dramaturgiai szerephez jut. A legintenzívebb hatást az ágy feletti, önmagában is atmoszférateremtő  ventillátoros lámpa, valamint a lámpáról lelógó, fából készült szélcsengő működésbe lépése, duójuk megsokszorozódása hozza. Adott pillanatokban e ventillátorok vészterhesen hasítják a levegőt, illetve díszeik baljós figyelmeztetéssel csengenek-bonganak, akár a félrevert harangok. Mintha általuk maga a mindent elsöprő végzet ülné meg a teret.

E különös, végtelenül hétköznapi, tükröztetése révén mégis szürreális teret egy hatalmas, melegbarna, rózsás függöny veszi körbe és zárja le, ugyancsak a hétköznapiság és szürrealitás egyidejűségét erősítve. Innen nincs menekvés, mint ahogy nincs kint és bent sem, csupán egyetlen zárt tér, amelyben nincs színváltás, az összes szereplő mindvégig jelen van. A nagy, barnás rózsák pedig, amelyek eleinte még melegséget és otthonosságot sugároznak a rideg kanapék körül, körbeölelnek mintegy, akár egy anyaméh, idővel mind nyomasztóbbá válnak, nézésükbe még a szem is belefárad. Méla nyugalmuk már-már bántó. (Izsák Lili hasonló rózsás függönyt tervezett az Örkény Színház másik most bemutatott előadásához, a Két néni, ha megindul című temetői road movie-jához is.)

Szinte tapintható a kietlenség ebben a cinikusan otthonos kényelemmel kecsegtető kanapérengetegben. Mikor pedig a nyitójelenetben a szereplők szembeállva velünk énekelni kezdenek, a hatás valósággal arcul csap.

Mácsai Pál rendezésében – a milleri dramaturgiára rímelve – egyébként is mindvégig ott egy a görög drámákból megidézett kar, amelynek folyamatos jelenléte, kiegészülve az  épp nem játszó szereplőkkel, baljós tragédiát előrevetítő. Nyugodt közönnyel szoronganak/üldögélnek egymás mellett, jelenésükre és egy család széthullására várva.  A kar által előadott songok ugyanakkor Brechtet is megidézik. Ezt az érzetet tovább erősíti a középre helyezett mikrofonállvány elidegenítő hatása, melybe időről időre belebeszél egyik-másik szereplő, leginkább persze azért a narrátor attribútuma.

Ezzel végképp megszűnik a magánszféra is: minden mások szeme előtt zajlik, mások ítélnek meg bennünket, cselekedeteinket; saját erkölcsi mércénk már csak délibáb. A szüntelen figyelő tekintetek felfalják a lelket: Eddie Carbonénak nem az fáj, hogy beárulta a neki kiszolgáltatott rokonát, s ezzel tönkretett egy családot, hanem hogy mindez kitudódott.

A színt szinte teljes mértékben elfoglaló fél tucat kanapé természetszerűleg befolyással van a színészi játékra is – statikus, úgymond „ülős” előadás az Örkény-beli Pillantás a hídról, mint egykor Az arab éjszaka vagy egy-egy Zsótér-rendezés, szikár, visszafogott  színészi eszközökkel.

Für Anikó nyújtja a legemlékezetesebb alakítást Beatrice szerepében, egyúttal neki áll a legjobban ez a fajta redukált játékstílus (amúgy is egy „kaméleon” alkat – minden játékstílushoz tökéletesen képes igazodni, miközben mindegyikbe becsempészi a magáét is, így minden tökéletesen áll neki). Megrendítő, ahogy az észrevétlenül lepukkant, a háziasszony szerepbe belesüppedt feleség rádöbben, férje szerelmét és vágyát már nem birtokolja, s mind kétségbeesettebben próbálja visszafordítani a folyamatot.

Csuja Imre játssza a tipikus fátummal és vétséggel ellátott hőst. 2005-ben, Sopronban egyszer már belebújt Eddie bőrébe, akkor Guelmino Sándor rendezésében, Kerekes Éva oldalán. Most szikár, befelé izzó, egy tömbből faragott, lánya iránt szerelemre gyúlt családapát hoz. Debreczeny Csabát – örömtelin – tőle szokatlan szerepben láthatjuk, izgalmas szín ez pályáján, bár érezhetőn sokat tapogatózhatott a karakter megragadásához, s eleinte inkább tűnik Marco karikatúrájának olykor. Darab és alakítás mindazonáltal tökéletesen bemutatja, a létbizonytalanság mennyire megnyomorítja a lelket, mennyire kiszolgáltatottá tesz. Debreczeny olasz emigránsa akár egy igavonó állat, már csak dolgozni képes, hovatovább zokszó nélkül tűri s önként elfogadja jármát. Polgár Csaba Rodolphója akár egy vad csikó – megszelídíthetetlennek tűnik. A játékos kedvű színészhez jól passzol a kissé kajla, életvidám öcs szerepe. Törőcsik Franciska (e. h.) kamaszosan suta és bájos, ugyanakkor eltántoríthatatlanul önállóságra törő Catherine, aki intenzíven s őszintén vívódik a két szeretet között. Epres Attila a legnagyobb természetességgel,  magától értetődőn adja a kissé mesterkélt és avítt narrátorszerepet. Az ügyvéd szimbolikus alakja Mácsainál is a törvényt, az igazságot és a rendet képviseli, igaz, a kisember iránti empátiát, együttérzést és a tisztánlátást is. A moralista szerző e bukástörténetében is tett, előzmény és következmény kapcsolatát vizsgálja, ahogy egy tiltott érzés következtében hozott rossz döntés lavinaszerűen és megállíthatatlanul beindítja a gépezetet. Ehhez rendeli sorra motívumként a különböző problémaköröket: a női öregedés, a megélhetésért folytatott küzdelem, a kivándorlás, a gazdasági kilátástalanság, a gyermek–szülő elszakadásának kettős terhe mind jelen van a drámában. Hiába azonban az aktualitás, a nem véletlenül hosszan citált színpadkép nemcsak markánsan meghatározza az előadást, de némiképp rá is telepszik, kioltva ezzel annak feszültségét. Miller története nem működik igazán – bár a statikusság érzékletesen fojtogató, egyúttal a drámai felizzásokat is elfojtja.

A drámai ívnek talán nem tettek jót a rövidítések, húzások sem – egy részbe tömörítve játsszák a darabot –, nem marad elég idő a tragédia kibontására.

MARIK NOÉMI

Itt minden csúnya és végtelenül kisszerű. A függöny felhúzása után a színpadon egy mélységében meghosszabbított, barna bőrfotelekkel berendezett nappali tárul elénk. A játékteret barna függöny határolja három oldalról, jól érzékelhetően kispolgári szegénység és ötlettelenség uralja Eddie Carbone életét. A szereplők leginkább a díványon üldögélve, vagy a bőrkanapék körül állva mondják a szöveget.

Hátul foglalnak helyet néma tanúkként, illetve a kar tagjaiként a brooklyni ház lakói, elöl pedig Eddie családja.

Arthur Miller jobban sikerült darabjai markáns, a megírás korán túlmutató társadalombírálatot fogalmaznak meg, izgalmas cselekmény keretében. Ez a jellemző Az ügynök halála, a Közjáték Vichy-ben, a nemrégiben magyarra fordított Üvegcserepek, de még inkább A salemi boszorkányok című drámájára. A Pillantás a hídról esetében gyengébb a társadalomkritika, inkább magánéleti konfliktuson alapszik a narratív szerkezet, és ezért halványabb a szöveg, de mivel a nevelt lányába szerelmes dokkmunkást játszó színésznek vonzó lehetőséget kínál a darab, szinte nincs olyan évad, hogy valamelyik színházunk műsorán ne szerepelne Miller színműve.

Az Örkény Színház előadását minimálakciók jellemzik, minimál-dialógusokkal. Az amerikai kétkezi munkás világa találkozik a görög tragédiáéval. Itt azonban nincsen végzet, nincsenek héroszok, sem istenek, csak egy agyondolgozott rakodómunkás, aki képtelen úrrá lenni érzelmein, valamint a családja, amelynek tagjai valamiképpen viszonyulnak az ő megváltozott személyiségéhez.

A színészek koturnus nélkül is alig mozognak, amikor azonban mégis, lényeges dolog történik. Ilyen például az, ahogyan Catherine és Rodolpho egymásra talál, amit a fiú szintetizátorjátéka kísér, vagy az a szenteste játszódó, Laokoón-csoportra emlékeztető jelenet, amelyben Eddie mind a nevelt lányát, mind a lány kezére pályázó Rodolphót szájon csókolja.

A vélt tragikus hatásnak ezekben a szenvtelen, hűvös játékstílus hamuja alól felparázsló indulati kitörésekben kellene lennie. Mácsai Pál pergő ritmusú rendezésében jól kidolgozottak a szituációk, és néhol a feszültség is érzékelhető, mégis összességében csalódást kelt az előadás.

A rendezésnek a kar szerepeltetése a legproblematikusabb része, mivel ez utóbbi nem lép fel önálló, jelentésalkotó igénnyel. A néző számára a görög színházból ismerős drámai konvenció szerint a kar kommentálja a cselekményt, előre jelez bizonyos történéseket, együttérez a főhőssel, esetleg kifejezi a közösség véleményét. Mácsai Pál azonban nem értelmezi újra ezt a hagyományt, egyszerűen beültet statisztákat a színpad hátterébe.

Gáspár Ildikó rövid, szaggatott tőmondatokkal operáló fordítása biztos alapot teremthetne egy ütős előadáshoz, olyan érzést keltenek a kifordított szórendű mondatok, mintha tegnap vetették volna papírra őket. A dramaturgiai munka is őt dicséri, az egyfelvonásosra húzott szövegben minden egy irányba, a tragikus vég felé mutat. Sajnos, a staccatószerű szöveghez nem idomul az előadás, a színészek, játékuk intenzitását tekintve, többféleképpen viszonyulnak a rendezői koncepcióhoz.

Ebben a felfogásban Alfieri ügyvéd inkább karvezető, semmint narrátor, ám Epres Attila gyakorlatilag észrevehetetlen ebben a szerepben.

Csuja Imre komoly színészi energiákkal egy tömbből faragott Eddie-t formál, de az általa teremtett lefojtott érzelem- és mozgásvilágból hiányzik az átütőerő. Für Anikó Beatrice szerepében remekel, talán ő tudja a leginkább megvalósítani a rendezői elképzeléseket. Színészi jelenlétének néhány pillanata, néhány látszólag odavetett mondat elég ahhoz, hogy megrajzolja a boldogtalan, de a férjét feltétel nélkül imádó, ötvenes asszony portréját. Debreczeny Csaba Marcóként és Polgár Csaba Rodolphóként nagy alázattal veszik tudomásul, hogy ezúttal nincs lehetőségük igazán kibontakozni.

Törőcsik Franciska Catherine szerepében néhány pillanat alatt talentumosan válik tinédzserből felnőtt nővé.

Az Örkény Színház előadása precíz és fájdalommentes. Mácsai Pál rendezése minden melodramatikus sallangot lehánt ugyan Arthur Miller darabjáról, de nem okoz igazi megrendülést.

SZEKERES SZABOLCS