Vannak színészek, akik első látásra megragadnak az emberben. Másokat nézésenként rak össze magának. Mészáros Máté nálam az utóbbiak közé tartozik. Nem emlékszem, mikor láttam először, de azt tudom, hogy amikor főiskolásként Egerben Orlando szerepét kapta az Ahogy tetszikben, azon meg is lepődtem kicsit, meg örültem is neki. Magamtól nem képzeltem volna el Orlandónak – ebből gondolom, hogy talán már akkor sem lehetett az az Adonisz, akinek régi ismerői és barátai, Járó Zsuzsa és Kovács Patrícia leírják őt a Mészáros Máté című előadásban. (Hogy kell-e Orlandónak Adonisznak lennie, abba most ne menjünk bele. Mindenesetre egy fiúhősszerelmesről van szó.)

Mészáros Béla, Fenyő Iván és Szandtner Anna (fotók: Szkárossy Zsuzsa)

Mészáros Máté Egerben lett a mai Mészáros Máté. Ott játszott el 36 szerepet (a Valahol Európában Ficsúrjától az Éjjeli menedékhely Színészén és a Hair Bergerén át A velencei kalmár Shylockjáig és az utolsó, a Proletárok Zátonyi Bencéjéig). Ott nőtt meg a pocakja (amely a maga rengő mivoltában Zsámbékon éppúgy hatásos színpadi effekt, mint az öltöztetős-zsótéros-zsémbelős jelenet által megidézett egri Mayában). Ott jutott első országos szakmai sikereihez, például a 2007-es Apárnaember Tupolskijaként. (Ez utóbbiról lírai dalbetétben emlékezik meg a zsámbéki előadásban a produkciót rendező osztálytárs, Dömötör András.) És Egerben írta be magát a színpadi energiájukkal engem lehengerlő színészek közé, például a Halleluja Lebovicsaként, vagy A hülyéjében Pontagnacként, vagy a Te rongyos élet Bezerédi Zoltánjaként. (Ez a tette, az engem lehengerlés annyiban tartozik ide, hogy én írom a cikket.)

Az AlkalMáté Trupp idei zsámbéki bemutatójából, a Mészáros Mátéból megtudhattuk, hogy a topikneve szerint „a legendás Horvai–Máté osztály” tagjai őt tartják számon maguk között a legjobb színészként. És mindannyian úgy jártak jobban, hogy ő kapta meg közülük elsőként a Jászai Mari-díjat, mert hát hogy viselte volna, ha nem…

A produkció kronologikusan állítja elénk a címszereplőt, a születése előzményeitől a gyerekkorán át a pályakezdésig és tovább, a szakmai életút jelen állomásával bezárólag. (Hát idáig tudjuk a történetet – ahogy azt Szandtner Anna, Czukor Balázs és mind a többiek éneklik a kiscsillagos fináléban.) A nagykorúságig tartó rész olyan, mint egy felnőttként visszatekintett, élettapasztaltan értelmezett ballada a csonka családról. Szívszorító. Miközben nevettető is persze, kabarépoénok könnyed és gátlástalan felhasználásával. ( – Megütött! – Juj, de piros! – Nem ott.) Ezt Máté Gábor színésznövendékei nagyon tudják: a fájdalmas és a röhejes tökéletes vegyületét állítani elő. Ezért is járunk hozzájuk rendületlenül.

A gyermek- és ifjúsági vonulatnak nem az összes jelenete egyformán színvonalas, de mindegyik kiemelkedő, amelyikben Fenyő Iván alakítja a lelkiismeretes és idegtépő taxis apát, aki hátrányos szülői helyzetében kétségbeesett küzdelmet folytat fia és lánya érzelmi megtartásáért. Gyönyörűek közben a gyermeki tekintetek. Ahogy például Mészáros Máté (Mészáros Béla) és Mészáros Sára (Szandtner Anna) szeppenten és kötelességtudóan igyekeznek megfelelni az apai elvárásoknak a láthatáson. Vagy ahogy Mészáros Máté (Vajda Milán) óvatos oldalpillantást vet a rábízott Mészáros Sárára (Péter Kata). Vagy ahogy Mészáros Máté (Gál Kristóf) pislog az asztal alól, amikor törvényileg kitiltott apja benyomul a lakásba. (Gál Kristófnak kevés színészi feladat jut, de azért reméljük, hogy nem kell majd egyszer rendőrként helytállnia Zsámbékon. Kevés játéklehetősége van ezúttal Járó Zsuzsának és Kovács Patríciának is. Utóbbira magyarázatot kapunk a szöveg ama félmondatából, amely szerint ő az idei próbaidőszak alatt is filmet forgatott. Száraz Dénest pedig teljességgel nélkülözni voltunk kénytelenek.)

Dömötör András és Mészáros Máté

A zsámbéki osztálysorozatnak lassan mitológiája van, miközben a metodikája is kialakult. Az idei Mészáros Máté több ponton párhuzamba vonható a két évvel ezelőtti Kovács Patríciával. Ahogy akkor Kovács Patrícia dalban szerelmi vallomást intézett a kedveséhez, úgy Mészáros Máté is megteszi. Abban a produkcióban Járó Zsuzsa és Mészáros Máté Kovács Patríciát tárgyalták ki, most ama kettős pandanjaként Járó Zsuzsa és Kovács Patrícia osztják meg egymással (és velünk) a véleményüket Mészáros Mátéról, egy kocsi motorháztetejének dőlve. Öt autó szolgáltatja ezúttal a díszletet, s meg is értjük, miért, amikor a cselekményben eljutunk odáig, hogy szegény Mészáros Mátéra egy-egy jó svádájú autókereskedő bármikor rádumál egy újabb verdát (svájci frank-hitellel).

Csemegézzünk a legjavából: az elsőéves színinövendék, Mészáros Máté (Dömötör András) az iskolai tilalom ellenére szinkronizálni megy egy angol… khm… nyelvű pornófilmhez. Partnere, dr. Varga Borbála (Péter Kata) civil és profi egy személyben, s kettejük szinkronteljesítménye az előadás legparádésabb része. (Péter Kata egyébként is remekel ezen az estén. Már az is feltűnő az előadás elején, hogy milyen megdöbbentően jól énekli: „faszfej”. Tartjuk szerencsénknek, hogy jövőre ő következik a színpadi életrajzsorozatban.) De akár azt is bátran nevezhetjük a produkció fénypontjának, amikor a játszók az egri színház Csizmadia-korszakának leáldozását ábrázolják. Nemcsak szellemes, de kifejezetten elegáns ez a jelenet, amelyben hátulról, távolból látjuk Mészáros Mátét (Mészáros Máté) főszerepelni, míg az előtérben három statiszta (Vajda Milán, Mészáros Béla, Dömötör András) végzi léhán a dolgát, elégedetlenkedve és megtárgyalva az egri reményszínház leendő felvirágozását. Amely felvirágozás az előző éra – egyben az egri Mészáros Máté-korszak és Mészáros Máté egri korszaka – mesterséges elhervasztását is jelenti.

De legalább Zsámbék virul. Többször ki lehetett menni oda ezen a nyáron is tiszta, jó színházi levegőt szívni.

STUBER ANDREA

Vígszínházi színész volt. Akkor is, amikor más színház tagja volt, és akkor is, amikor nem volt Vígszínház. A leggyakrabban a kritikusok az elegáns szót írták le vele kapcsolatban. Ez – legalábbis a szakmájukat komolyan művelő szakírók esetében – nem puszta közhely. Jób Dániel és a Vígszínház etikája szerint az elegancia elengedhetetlen követelmény volt a Szent István körúti szentély környékén. Elvárták, hogy mindkét nemhez tartozó tagjaik az utcán is vígszínházi taghoz méltó ruhában mutatkozzanak. Akinek nem volt megfelelő varrónője vagy szabója, netán nem futotta jó minőségű öltönyökre a kezdő fizetésből, annak különböző módokon nyújtottak segítséget ruhatára összeállításához.

Somló István A hattyúban – Vígszínház

A vígszínházi elegancia nem pusztán az öltözködést jelentette. Nem is egészen olyanféle moralizálás volt, mint Cyranóé, aki büszkén hirdeti, hogy „Erkölcsömben van eleganciám! /Piperkőc járhat szebb ruhában, ám / A tisztaságra én jobban vigyázok.” Inkább egyfajta polgári eszmény, amelyet a külső megjelenés is képes kifejezni. A jól szabott ruha önmagában nem sokat jelent. Azt viselni is tudni kell. Egy másik vígszínházi színész, Gombaszögi Frida, a legsötétebb ötvenes években, miután visszatérhetett vidéki száműzetéséből, magatartástant tanított a Színművészeti Főiskolán. Gellért Endre (szintén egykori vígszínházi színész) találta ki, hogy Frici néni tanítsa meg a faluról fölkerült őstehetségeket abroncsszoknyában, turnűrös szoknyában, frakkban, zsakettben és tiszti uniformisban viselkedni. Meg lornyont és legyezőt használni, monoklit, kardot viselni. Azaz: úriasszonynak és úriembernek lenni a színpadon. Elképesztően anakronisztikus volt a kissé megkopott, ám mégis előkelő megjelenésű hajdani nagyasszony jelenléte a szocialista realista színjátszás fellegvárában. De olyasmit lehetett ellesni tőle, amit akkoriban nagyon kevesen tudtak. Akik meg tudták, azok inkább igyekeztek lódenkabát és svájcisapka mögé rejteni veszedelmes ismereteiket. Mielőtt még kiderül róluk, hogy ők is olyan polgári csökevények, mint Gombaszögi Frida. Vagy mint Somló István.

Somlónak nem sikerült eltitkolnia, hogy vérében vannak az elegancia mélyebb rétegei, de ilyen irányú kivételes képességeit megpróbálta egy időre kizárólag a mindennapi élet területén érvényesíteni. Az ő jólöltözöttségét nem mindig lehetett észrevenni. Éles szem kellett hozzá, hiszen – mint néhány háború előtti nyilatkozatában kifejtette – az elegancia soha nem lehet hivalkodó. Aki feltűnően öltözködik, az nem elegáns.

A korszak terminológiája szerint „középosztálybeli”, vagyis polgári családban született Szolnokon, 1902. május 8-án. Édesapja az Országos Munkásbiztosító Pénztár igazgatója volt. 1920-ban érettségizett Budapesten, majd felvették a Színművészeti Akadémiára, ahol 1923-ban kapott oklevelet.

Már akadémista korában szívesen fellépett mint előadóművész. 1922-ben mutatta be első szavalóestjét a Zeneakadémia kamaratermében. A versmondás elsősorban pályája első felében foglalt el fontos helyet színészéletében.

Az Akadémia elvégzése után Bárdos Artúr szerződtette, aki 1923-ban éppen a Renaissance Színházat vezette, majd egy év múlva – az Unió bukását követően – visszafoglalta a Belvárosi Színházat is. Crommelynck A csodaszarvas című tragikus bohózatának 1923. szeptember 29-i magyarországi bemutatóján négy ismeretlen színész mutatkozott be: Tőkés Anna, Jávor Pál, Makláry Zoltán és Somló István. Somló számára, bár a következő három évben jó néhány darabban kapott kisebb-nagyobb szerepet mind a Nagymező, mind pedig a Koronaherceg utcai színházban, a Bárdosnál töltött három esztendő nem hozott sikert. A direktor, aki mindig szívesen hencegett felfedezettjeivel, az ő nevét egyetlenegyszer említi meg Játék a függöny mögött című könyvében.

A Renaissance Színház 1926 áprilisában bezárt, Beöthy László pedig elvállalta a csőd előtt álló Belvárosi Színház vezetését. Átvette Bárdos társulatát (a tagok még az elmaradt fizetésüket is megkapták), de Makláry, Somló meg az atyai jó barát és eszménykép, Somlay Artúr elhagyta a süllyedő hajót, és a Vígszínházhoz szerződött. „Huszonhárom éves koromban megfogta a galléromat, és magához rántott” – írja negyven évvel később Somlayról. „Három évig tartott folyamatos »rabságában«. Éjjel-nappal, délelőtt-délután, a nap minden órájának minden percében hívásra, megszólításra és teljesítésre készen. Ilyen szép és termékeny »rabságról« soha nem hallottam, soha nem olvastam. Serdülő színészi képzeletem az időben fogamzott, és a szép és termékeny »rabság« napjaiban jutott el a csírázásig. Még ma is a hódolat és megbecsülés sértetlen emlékezése kísért.”

A színház dramaturg-főrendezője, Bródy Pál hívta fel Jób Dániel figyelmét Somlóra. Első szerepét A Noszty fiú esete Tóth Marival Harsányi Zsolt dramatizálásában bemutatott változatában kapta. „Én játszottam a legrosszabb szerepet, Malinka főispáni titkárt” – emlékezik a várva várt eseményre 1965-ben. „A keserű ízű regény biedermeieres fésülése és hangulathamisítása irodalmilag vitatható, de káprázatos sikere – nem. Két szezonon át ment; három napra előre eladott házak mellett. Az összes »pápák« játszottak benne. (Bennfentes szakmai körökben akkoriban pápáknak titulálták a Vígszínház nagy együttesének prominenseit.)”

Pályáján fontos szerepet játszottak a „pápák”. Mivel egész életében szívesen, rendszeresen és élvezetes stílusban írt, mestereiről és kortársairól készített portréi pontos képet adnak az írások szerzőjének ízléséről, felfogásáról és sokoldalú tájékozottságáról is. Az írás nem pótcselekvés volt a számára, hanem a személyiség kiteljesítése érdekében kifejtett egyenrangú tevékenység. Igaz, az aktívabb, sikeresebb időszakokban némiképp háttérbe szorult, és inkább a nehezebb, majd válságosabb szakaszokban került újból előtérbe, de a színházról és a színházi eseményekről vallott nézetek írásos megfogalmazása mindvégig fontos része volt Somló életművének. Írásait szerényen „negyven év színházi munkálkodásának margójára írt” feljegyzéseknek tekintette, de az a mély meggyőződés vezérelte, hogy az újabb nemzedékekkel megismertetheti a nagy elődöket. Megpróbálta szavakba önteni a legmúlékonyabb művészet, a színház hajdani emlékeit. Újságcikkei, színészportréi és visszaemlékezései természetesen elsősorban írójuk gondolkodását tükrözik. Az olvasó egy művelt és tapasztalt színész véleményét ismerheti meg az általa megélt idők színházáról.

„Színházi munkálkodásának margójára írt” nézeteit már a kortársak is komolyan vették. Még jócskán a színészi pálya elején tartott, néhány meglehetősen szerény sikerrel a háta mögött, amikor Schöpflin Aladár szerkesztésében megjelent a Magyar Színművészeti Lexikon. Ebben nyolcéves színészi működésének állomásai mellett a szócikk írója fontosnak tartotta azt is megemlíteni, hogy Somló a Színészújság „jeles tollú munkatársa”. 1927-ben egyebek közt cikksorozatot írt a rádiójáték dramaturgiájáról. A harmincas évek elejétől a Népszavában is gyakran jelentek meg írásai.

De az igazi színpadi siker sokáig váratott magára. Már hatodik évadát töltötte a Vígszínháznál, amikor Ferdinand Bruckner Angliai Erzsébet című történelmi drámájában még mindig egy néhány mondatos szerepet kapott, egy Mountjoy nevű összeesküvőt. A főszereplő Essex gróf a vele egyidős és pályáját ugyancsak a Renaissance Színházban kezdő, de időközben népszerű filmamorózóvá avanzsált Jávor Pál volt. Somló rettenetesen görcsölt a próbákon. Jób Dániel megpróbálta kihozni a sodrából. „Légy dühösebb!” „Még dühösebb!” Amikor végképp nem boldogult, Jób ezt a kegyetlen „instrukciót” adta: „Gondolj arra, miért nem te játszod Jávor szerepét!”

A nagy kiugrás csak 1934-ben következett be egy középszerű amerikai író, Sidney Kingsley Az orvos címűpszichologizáló darabjában, amely két világrész számos színházának kasszasikere lett. A március 21-i vígszínházi premiert 98 előadás követte. A gazdasági válság után nagy nehezen talpon maradó Vígszínháznak jól jött a közönség rendkívüli érdeklődése. A siker természetrajza minden művészeti terület legnehezebben megfejthető része. Értelmetlen volna feltenni a kérdést, miért éppen ebből lett a főváros színházi életének szenzációja. (A vígszínházi bemutató évében készült el a darab filmváltozata Men in White címmel, a lengyel származású Richard Boleslawski rendezésében, Clark Gable-lel a főszerepben, és járta végig ugyancsak hatalmas sikerrel a békebeli Európa és Amerika valamennyi moziját.)

A harminckét éves Somló Istvánt felfedezték. Roboz Imre igazgató azonnal a duplájára emelte a fizetését. Ő lett az „ügyeletes orvos”. Egymás után kapta az orvosszerepeket. Fehér köpenye hosszú időre hozzánőtt, mint harmincöt-negyven évvel később Columbóhoz a ballonkabát. A Vígszínház az évad végén az újabb kasszasiker reményében kirándult a Fényes Cirkuszba: Jávorral és Rökk Marikával a főszerepben eljátszották Bús Fekete László idétlenségét, A cirkusz csillagát. Néhány pillanatra Somló is megjelent a porondon orvosi táskával és természetesen fehér köpenyben. Éppen belekezdett volna a jelenetébe, amikor a hangos bemondó sürgősen a műtőbe szólította. Somló kirohant. Taps, ováció, kacagás. Siker.

Jób Dániel bízni kezdett benne. Vagy – ami ennél valószínűbb – igazolva látta reményeit. Zsörtölődései mögött a rendkívüli képességű és rendhagyó módszerrel dolgozó rendező gondosan palástolt meggyőződése rejtőzködött. A kirobbanó személyes siker után sorra kapta a jobb, de azért többnyire még sokáig nem a legjobb szerepeket. 1935-ben hívták először filmezni. 1945-ig mindössze két filmben játszott (Ez a villa eladó –1935, Úrilány szobát keres–1937), de háború utáni filmszerepei sem tekinthetők a pálya fontos állomásainak; a sematikus és ügyetlenül összetákolt történetekben többnyire a népi demokratikus rendszer ellenségeit személyesítette meg.

Pályáját az 1941-ben életbe lépő harmadik zsidótörvény szakította félbe. Az évadnyitó társulati ülésen a társigazgató, Bókay János bejelentette, hogy Somló István betegsége miatt igazoltan maradt távol. Miután szerepeket nem kapott, és a fizetését sem folyósították, pert indított a színház ellen. Bókay azzal védekezett, hogy a társulati ülésen csupán „szánalomból” hivatkozott állítólagos betegségére. Somló félig megnyerte a pert, vagyis megítélték neki a követelése felét. De ami sokkal fontosabb lett volna, a színpad, az egyszeriben elérhetetlen lett a számára. (Az OMIKE, a zsidó színészek színháza is bezárult előtte: ott csak a felekezetileg is zsidónak számító művészek léphettek fel. Így Törzs Jenőt, Rátkai Mártont, Góth Sándort, Somlót, Rózsahegyi Kálmánt és másokat végképp megfosztottak mindenfajta szereplési lehetőségtől.)

Bár élete legsúlyosabb válságát élte át ekkor, megpróbált önerejéből talpon maradni. Félig illegális, zártkörű rendezvényeken lépett fel, és cikkeket, novellákat írt. Egy kisregénye is megjelent folytatásokban Az Újság című napilapnál. Humoreszket írt a Vígszínház évadkezdő próbáiról, amelyen „betegsége” miatt nem lehetett jelen. Később a Film, Színház, Irodalomban jelentek meg írásai: Major Tamással és Jávor Pállal készített képzeletbeli riportot. Cikkeit nem írta alá, de a bennfentesek számára köztudott volt a szerző kiléte. Később a főszerkesztő, Egyed Zoltán neve alatt jelentek meg kritikái. A színpadról leparancsolt és a Goldmark teremből is száműzött Somlót keserű indulatok fűtötték szerencsésebb sorsú kollégáival szemben. Pünkösti Hamletje címen – ugyancsak Egyed Zoltán neve alatt – elmarasztaló bírálatot írt Várkonyi Zoltán Hamlet-alakításáról. Csortosról jelentetett meg portrét, amelyben kóklernek nevezte sztárként ünnepelt volt kollégáját.

Somló Istvánt – jó néhány sorstársával együtt –1944. március 31-én törölték a Színészkamara tagjai sorából. A Szálasi-féle hatalomátvétel időszakát egy hadiüzemben vészelte át. Főnökei jóindulatának és trükkjeinek köszönhetően megmenekült az elhurcolástól.

Az 1945-ös esztendő a felszabadulást és a művészi kiteljesedést hozta el számára. Gertler Viktor meghívta, hogy filmiskolájában Egri Istvánnal felváltva tanítsanak színészmesterséget. Az államosításkor a növendékeket átvette a Színház- és Filmművészeti Főiskola, a tanárokat azonban nem. Mindkettőjük számára ez volt az egyetlen időszak, amikor színinövendékeket taníthattak.

Jób Dániel visszakapta romokban heverő színházát. A tulajdonos változott ugyan – Roboz Imrét az ostrom alatt egy igazoltatás során agyonlőtték búvóhelyén, így a Vígszínház Részvénytársaságot fivére, Roboz Aladár örökölte –, de a szellemisége eleinte megpróbált lépést tartani a korral. Somló számára szimbolikus értelmet kapott az a körülmény, hogy a lebombázott Szent István körúti épület helyett abban az egykori Renaissance Színházban kezdi meg működését a Vígszínház, ahol ő huszonkét évvel korábban először lépett közönség elé. 1945. május 30-án, Gorkij Éjjeli menedékhely című drámájának bemutatójával indult a Vígszínház és Somló István művészi pályájának kérészéletű új korszaka. Az előadást ő rendezte, és – akárcsak a Moszkvai Művész Színház 1902-es ősbemutatóján a drámát színpadra állító Sztanyiszlavszkij – eljátszotta benne Szatyin szerepét. A pesti közönség káprázatos színészkoncertet láthatott Gombaszögi Frida (Vaszilisza), Dajka Margit (Násztya), Tolnay Klári (Natasa), Ajtay Andor (Színész), Benkő Gyula (Aljosa), Bihary József (Klescs), Kőmíves Sándor (Kosztyiljov), Mihályi Ernő (Báró), a vendég Rózsahegyi Kálmán (Luka), Somló István és Szakáts Miklós (Vaszka Pepel) közreműködésével.

Kárpáti Aurél így számol be az eseményről: „A bemutató előadás várakozáson felül sikerült. A mostani nehéz viszonyokat tekintve, kiváltképp komoly és jelentős művészi teljesítmény volt, méltó mind a választott mű irodalmi rangjához, mind a nagy múltú színház legnemesebb hagyományaihoz. […] Gorkij, a drámaköltő szavai belehasítottak az emberek szívébe, azt fejezték ki, amit a legtöbben átéltek: az elesettséget, a feneketlen mélységet.”

A hatalomátvételre készülő pártállam ideológusai azonban nem hatódtak meg attól, hogy a Vígszínház Gorkij művével próbálja demonstrálni elkötelezettségét az új rend mellett. Az egyre harsányabb hangú főideológus, Molnár Miklós még a darab miatt is fanyalgott, mondván, „Gorkij öregkorában maga is úgy érezte: megrázó nyomordrámájának szociális színvonala túlhaladott már”. A Népszava cikkírója pedig azt állapította meg, hogy az orosz darabokat „nem elég előadni, az orosz színészet példáján nevelődni és nagy művészi vívmányaiból tanulni is kellene ahhoz, hogy az Éjjeli menedékhely és a hozzá hasonló művek kifogástalan értelmezésben kerüljenek a közönség elé”. Ráadásul Gorkij nálunk jószerével ismeretlen drámája nem vonzotta a közönséget, az ostrom után magukhoz térő vígszínházi nézők nem a nyomort kívánták látni a színpadon. Az előadás fél házakkal ment.

Az anyagi kudarc arra ösztönözte Jób Dánielt, hogy az útkeresés helyett mégis inkább a korábbi sikerek felidézésével alakítsa a régi-új Vígszínház műsorát. Felújították A hattyút, amelyben Somló Albert főherceg szerepét játszotta. Bár a nagyon várt anyagi siker nem maradt el, a sajtó nagyobbik része durván elutasította Molnár Ferencet. A leggúnyosabb írás a Képes Világban jelent meg A hattyú, a liba meg a polgár címmel. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a Vígszínház napjai meg vannak számlálva. Somló húsz évvel később így írt Jób háború utáni éveiről: „Az Éjjeli menedékhely nyitó előadásával még vallomást tett. De utána, eléggé naivul, mint akit az új világ szele nem érintett, rendületlenül és konokul a régi Vígszínház akusztikáját akarta restaurálni.”

Pedig Somló számára ez a „restauráció” a pálya csúcsát jelentette. Remek szerepeket játszott. A gazdag és változatos szereplistából kiemelkedett az akkoriban divatos John Boynton Priestley két darabjának főszerepe: A váratlan vendég című krimi Cool felügyelője és az utópista Ismeretlen város hőse, valamint Gyárfás Miklós Vásott apostol című komédiájának címszerepe, a Liliom másvilági Fogalmazója és egy vadonatúj Molnár-mű, A testőr iróniáját történelmi tragédiába átültető A császár Desroses-a.

Az 1946. április 20-án bemutatott dráma, amelynek főszerepeiben Mezey Mária és Somló csillogott, különösen nagy indulatokat váltott ki a hatalomátvételre készülő kommunista ideológusokból. A történet 1804-ben, Párizsban játszódik. A történet két főhőse, az ünnepelt színészházaspár a darab elején megtudja, hogy fiukat, aki a császárt nyilvánosan szidalmazta, elfogták és megölték. Nekik is menekülniük kell. Amélie beleőrül fia elvesztésébe. Egyetlen rögeszme élteti, hogy bosszút állhasson a zsarnokon. Légyottra hívja Napóleont, hogy majd szerelmeskedés közben leszúrhassa. Desroses magára ölti Napóleon jelmezét, és elmegy a randevúra. Kezdetét veszi a színház a színházban, Molnár kedvelt szórakozása, amelynek végén a tébolyodott asszony meggyilkolja a császár szerepét játszó férjét.

Tamási Áron bírálata szerint a darab „célzatos, izgalmas és olcsó”, majd hozzáteszi: vagy egy krimiíró vagy egy Shakespeare tollára való, aki „maradandó művet tudott alkotni az ilyen meséből”. Somlóról elismerően ír: „igazságos, hogy belépjen a nagy színészek közé”, Mezey Mária szerepét azonban eljátszhatatlan képtelenségnek tartja.

Bár az utókor a Hitler-párhuzam mellett a Sztálinra is vonatkozó analógiákat hangsúlyozta a darabban, ezt aligha merészelte bárki észrevenni a bemutató idején. Vagy ha igen, bölcsen hallgatott róla. Inkább az volt a baj, hogy a közönség csalódott a dráma romantikus-tragikus hangvételében. Valószínűleg Mátrai-Betegh Bélának volt igaza, aki így foglalta össze a kudarc okait: „Nem lehet egy életen át büntetlenül bukfencet vetni: a néző a bukfenc mesterétől akkor is cigánykereket és akrobatikát vár, amikor ez a mester már csak mesélni szeretne, ülőhelyében.”

A Liliom 1948. március 25-i Pesti színházi felújítását Jób az ötvenéves Vígszínházat ünneplő drámaciklus kezdetének szánta. Az évad végén azonban megalázó körülmények között meg kellett válnia a színháztól. 1948. május 1-je után az intézmény anyagilag összeomlott. Nem tudták kifizetni az adókat, a közüzemi díjakat és a gázsikat. Az irányítást egy háromtagú bizottság vette át: Somló István, Benkő Gyula és Tolnay Klári. Az egyetlen évadon át tartó keserves időkre évtizedekkel később Tolnay Klári így emlékezett egy interjúban: „Somló Pista volt a dramaturg, a darabok beszerzője. Széles ismeretsége révén angol és francia darabok érkeztek rövidesen a színházhoz. Benkő Gyuszi a színészek szerződésével foglalkozott elsősorban. Én voltam a dada, nekem kellett a színészek közötti zűröket elintézni, a háborgókat lecsillapítani.” A tetemes adósság kifizetésére a három igazgató zálogba csapta az értékeit. Vas Zoltán, a Gazdasági Főtanács főtitkára kétszázezer forintos segélyt utalt ki. Somló a külföldi szerzőkkel levelezett, megpróbálta rávenni őket, hogy mondjanak le a jogdíjaikról.

Az 1948/49-es szezonra Egri István vezetésével különvált a Vígszínház kamaraszínháza, a Pesti Színház. Az utolsó vígszínházi évadban hét bemutatót tartottak. Kiadtak egy szórólapot, amelyben büszkén tudatták a közönséggel, hogy az új igazgatók a színház dolgozóiból kerültek pozíciójukba, valamint hogy a sztárkultuszt mindörökre száműzték.

Somló az évad első bemutatója, George Roland Simone és a béke című darabjának előkészületeivel kapcsolatban egy tárcát ír a Pesti Műsorba: „Jó néhány éve dolgozom már színháznál, de az összefogásnak, a közös, nem saját magáért, hanem egymásért való közös munkának ezt a lelkes, odaadó lázát még nem tapasztaltam. Mintha mindenki érezné, hogy itt nem egy darab sikeréről, nem is egyéni sikerről van szó, hanem valami nagyobbról és egyetemesebbről. S ez nemcsak színésztársaimra vonatkozik, hanem a színház bonyolult apparátusának minden dolgozójára. Így már első darabunk próbáin kialakulóban látom azt az összekovácsolt nagy együttest, amelynek megteremtése minden színház legfőbb célja kell hogy legyen.”

Somló István és Raksányi Gellért – A rettegés birodalma, Nemzeti Színház 1958 (fotó: Keleti Éva)

A kétségbeesett igyekezet mit sem ért. A színház továbbra is a sajtó kereszttüzében haldokolt. A második bemutatót, Jacques Companéez és Yvan Noe Estére jó barát érkezik című ellenállási drámáját azzal gyanúsították, hogy meghamisítja a francia ellenállási mozgalmat. „De Gaulle-ista filmből készült az Estére jó barát érkezik” – állapította meg egy tudósítás. (A darab az 1945-ben készült és magyarul később Lehull az álarc címen forgalmazott film színpadi átirata.)

Egy másik bemutatott darabról, Királyhegyi Pál Lakás kis hibával című ártalmatlan bohózatáról, amelyet később kevésbé ügyetlen címmel Földi paradicsomként játszottak, Lenkei Lajos kijelentette, hogy „ellenforradalmi propaganda, mégpedig az ügyes, hollywoodi fajtából”. Cikke végén kioktatta az igazgatókat: „Nincs harmadik út a kultúra frontján sem. Velünk vagy ellenünk! A kétfelé kacsintgatás kora lejárt!” (Az írás szerzője a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság, később az MDP budapesti pártbizottságának osztályvezetője, 1956 után az MSZMP budapesti pártbizottságának munkatársa, majd a Film Színház Muzsika főszerkesztője. 1962-től – Somló második vígszínházi igazgatását követően – haláláig a Vígszínház igazgatója.)

Ezek után senkit nem lepett meg, hogy az államosítás – több más „polgárinak” bélyegezett fővárosi színházzal együtt – a Vígszínház végét is jelentette. A színházat megszüntették, a helyén Ifjúsági Színház néven vadonatúj szerveződés indult az általános iskola felső tagozatosai számára. A társulatot szétosztották a megmaradó vagy az újonnan létesített színházak között. A három igazgató három különböző helyre került. Benkő „épületen belül” maradt, az Ifjúsági Színház tagja lett. Tolnay Klári a Madách Színházban talált végleges otthonra. Somlót az átszervezett Belvárosi Színházhoz helyezték, amely elsősorban a „haladó szellemű” magyar dráma otthona lett. Néhány cím a két évig működő intézmény műsorából: Mándi Éva: Vetés, Földes Mihály: Mélyszántás, Hunyadi József: Bányászbecsület. Somlónak ebben a repertoárban csak az ellenség sablonszerepe juthatott. Az „elegáns” osztályidegen. De azért a nevelő szándékot bizonyítandó ráosztották Julius Fučík szerepét a cseh kommunista újságíró börtönnaplója alapján készült drámában (Jurij Burjakovszkij: Üzenet az élőknek).

1951-től a Nemzeti Színház tagja volt. Az itt töltött nyolc év alatt minden kitüntetést megkapott, amely művészi rangja szerint megillette. Legnagyobb sikerét Shaw Pygmalionjában aratta. Az 1953. márciusi bemutató a korszak kiemelkedő eseménye, Gellért Endre káprázatos színpadi remeklése volt. Igazi „vígszínházi” előadás a Nemzeti Színház kamaraszínházában, a Petőfi Sándor utcában, Somló pályakezdésének és egy másik keserves időszakának helyszínén. De a „legangolabb” magyar színész (ezt a jelzőt is sokszor leírták róla) csak a következő évadban, október 10-én állt be a kész előadásba. Addig csak eltűrték a magánszínházból némi kerülővel Nemzeti színházi taggá avanzsált színészt. Láthatóan nem találták a szerepkörét. Kis szerepekben jelent meg, néhány jelentős és jóval több jelentéktelen epizód jutott neki. Aztán egyszer csak megjelent Henry Higginsként. A tökéletesre csiszolt, óraműpontossággal működő előadásban feltűnt „egy finom angol úr”, ahogy a darab musicalváltozatában éneklik. Az eredeti Higgins, Básti Lajos lubickolt a szerepben. Élvezte a komédiát. Somló sokkal tartózkodóbb volt. Ő tökéletesen elhitette velünk, hogy nem szerelmes a teremtményébe. Egész színpadi létezése olyan volt, mint egy zárkózott úriember szemérmes önvallomása. Már-már elhittük a kegyes hazugságot, hogy neki mindegy, hogyan alakul tanítványa további sorsa.

Azt mondják, Gellért sokat kínlódott a befejezéssel. Azzal, hogy nyitva maradjon a kérdés: kié lesz Eliza. Somló olyan mélyről jövő, reménytelen keserűséggel tudta elmondani a talányos zárómondatot, hogy a nézőnek belefacsarodott a szíve. Anyja úgy gondolja, hogy Pickering ezredes veszi el a lányt. Somló-Higgins egy pillanatra megüközik a képtelen feltételezésen, majd erőltetett nevetésbe kezd. „Pickering? Szamárság! Freddy kapja meg! Á! Há! Freddy! Freddy! Ha-ha-ha-ha!!!” Ennyi áll a szövegkönyvben, és Somló egy pillanatra sem tért el a partitúrától. Csak annyit tett hozzá, hogy a nevetése egyre őszintébb lett. Nem játszotta el, hogy a szíve majd megszakad. Azt csak mi gondoltuk a nézőtéren. (Lám csak, milyen igazak Diderot szavai a néző átéléséről!)

Élete legnagyobb sikerét az 1955/56-os évad végéig játszotta. Aztán levelet írt Gellért Endrének: „Bandikám, – nem nagy örömmel, de arra szeretnélek kérni, hogy a jövő színházi szezonban a Pygmalion Higgins tanárának további játszásától mentesíts. Hosszabb magyarázat fölösleges. Te is tudod, hogy egész színészi pályám egyik legkedvesebb szerepéről van szó. De, sajnos, kiöregedtem ebből a szerepből: »kihíztam«. Színészileg illetlenség lenne, hogy korom és térfogatváltozásaim ellenére körömszakadtig ragaszkodjam ehhez a szerephez. […] Szeretettel ölel elaggott híved: Somló István. 1956. június 10.”

54 éves volt ekkor. Higgins a darab szerint 45.

1956 szeptemberétől Várkonyi Zoltán játszotta Bástival felváltva a szerepet.

1959-ben, egy évtizeddel a hármas vezetés és az összeomlás után, kinevezték a Vígszínház igazgatójának. Alighanem ő volt az egyetlen, akit a pártállami időkben a népakarat emelt egy intézmény igazgatói székébe. A színház vezető művészei delegációt menesztettek illetékes elvtársakhoz, hogy a színigazgatást nem nagy kedvvel művelő Goda Gábor megüresedett helyére Somló Istvánt ültessék.

Többé nem lépett színpadra. Az se fordult meg a fejében, hogy rendezzen. A küzdelmeken szarkasztikus humora és bölcs öniróniája segítette át. Büszkén emlegette: egyetlen érdeme, hogy az ő igazgatása alatt készült el az épület liftaknája. A Vígszínház elnevezés visszaszerzéséért járó dicséretet viszont mindig elhárította, mondván: azt még Magyar Bálint kezdeményezte (meg is kapta érte a magáét), de a vetés 1960 szeptemberére érett be.

Állítólag soha nem nézett végig egyetlen előadást sem, csak az első felvonást. Aztán végigjárta az öltőzőket, jellegzetes, rekedtes hangján bekiáltott: „Gratulálok, zseniálisak vagytok!” – és hazament. Ha különösen tetszett valakinek a játéka, annak szép nyakkendőt, kiemelkedő teljesítmény esetén derékszíjat adott ajándékba. Ideje java részét azzal töltötte, hogy a színház nem létező faliújságjára – régi szokását felelevenítve – álnéven cikkeket írt. Arabeszk című pamfletjében a társulati üléseket és saját magát figurázta ki gyilkos humorral.

Azt tekintette egyetlen feladatának, hogy biztosítsa a színház szellemi felemelkedését. Az ő igazgatása idején került színre Piscator Háború és béke-adaptációja, Majakovszkij Poloskája, Goethe Faustjának mindkét része és Lermontov Álarcosbálja. Aztán mint aki elvégezte a maga elé tűzött feladatot, 1962-ben, hatvanadik születésnapján nyugdíjba ment. Az élő színház gondjai helyett képzelt és valódi betegségei ápolásával töltötte hátralevő éveit.

De közben – Lengyel György közreműködésével – szerkesztett két fontos és hézagpótló antológiát. Az elsőben (Színészek, szerepek, 1959) az angol, orosz és francia színjátszás kiválóságainak tanulmányaiból és memoárjaiból, a másodikban (Színészek, rendezők, 1964) német, olasz, amerikai, lengyel és cseh színházművészek írásaiból válogattak. Különösen az első kötet megjelenését előzték meg komoly csatározások. A kiadó a kézenfekvő érvek ellenére sem járult hozzá például a már „rehabilitált” Mejerhold egyik írásának közléséhez. (Erre csak a harmadik, már Somló nélkül, Lengyel György szerkesztésében készült A színház ma című összeállításban kerülhetett sor 1970-ben.) Mindhárom kötetet az a meggyőződés hívta életre, hogy a korabeli magyar színház csakis ilyen és hasonló írások hatására képes kiszabadulni a pepecselős kisrealizmus meg a félreértett, leegyszerűsített és eltorzított Sztanyiszlavszkij-rendszer béklyóiból.

1968-ban Kor- és pályatársak címmel megjelent korábbi írásainak, színészportréinak és feljegyzéseinek válogatott gyűjteménye. Ez már az írói tevékenység összegezése is. „Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. / Éltem – és ebbe más is belehalt már.”

Somló István negyven éve, 1971. április 5. óta nincs közöttünk.

1953-ban nagy pályatársáról, Pethes Imréről szóló írásában megfogalmazta ars poeticáját a színész művészetéről. „Mindig mélyen elszomorít, amikor a színész művészetének lélegzetelállító szépségét, örök izgalmát, soha be nem fejezhetőségét, az esti halálokat és másnapi újraéledéseket szűk szemmértékkel, az időhöz kötik. Az időhöz, mely a színész praktizáló életét keretezi. Amíg vannak és biztos mindig is lesznek olyanok, akik egy színész rajongásból, áldozatokból, hitből, szeretetből, önkéntesen vállalt számkivetettségből összetett életét eleven hatással vissza tudják idézni, addig még Petőfi is cáfolható. Mert, íme, nem egészen és nem mindig igaz, hogy a színész lekötve csügg a jelen rövid bilincsén.”

Egész küzdelmes életében ennek az eszménynek a megvalósításán fáradozott.

BALOGH GÉZA

Ötödik évadát kezdte meg idén nyáron a Kvártélyház Szabadtéri Színház Zalaegerszegen. A Hevesi Sándor Színháztól szervezetileg elkülönülő, de annak színészi gárdájából összeálló társulat a város központjában található, Mária Terézia uralkodása idején katonák elszállásolására épült Kvártélyház udvarán talál nyaranta ideiglenes otthonra. Az elmúlt néhány évben kialakult menetrend szerint minden évben egy saját bemutatót tartanak, és emellett újrajátsszák az előző években színpadra állított darabokat, valamint vendégelőadásokat is hívnak. Az intim belső udvar hangulatos helyszín, szűkössége azonban a színpadi lehetőségeknek és a nézőszámnak egyaránt – nem ritkán megmutatkozó – korlátokat szab. Pedig a megyeszékhelyi és a környékbeli nézőknek az idén csak ez az egy nyári színház kínált lehetőséget, mivel az egervári várat felújítják, így az Egervári Várszínház kényszerűségből Zalaszentgrótra költözött.

A zenés vígjátékok, musicalek után idén először prózai darabot állítottak színpadra, a Játék a kastélybant, Tompagábor Kornél rendezésében. John Braine angol író Hogyan írjunk regényt? című gyakorlati kézikönyve szerint kezdő író lehetőleg ne írjon olyan regényt, amelynek egy író a főhőse. Molnár Ferenc 1926-ban, amikor a Játék a kastélybant megírta, már befutott, híres szerző volt, aki éppen saját hivatását, a (dráma)írást és a színház a színházban alaphelyzetet állította a darab középpontjába. Még azt is megkockáztatta, hogy szakmai-dramaturgiai kérdéseket vessen fel benne, például a darabkezdés, az expozíció buktatóiról.

Hertelendy Attila, Nádházy Péter és Katona Kornél

A zalaegerszegi előadásnak éppen ezzel vannak nehézségei: lassan, kevéssé lendületesen indul. Amihez persze köze van magának a színműnek is, hiszen az is a harmadik felvonásra, a Turai által rögtönzött színdarab próbájának idejére pereg fel igazán, de főleg annak, hogy kezdetben a színészek sem találják igazán a helyüket, valahogy nehezen kvártélyozódnak be a kastélyba. Nádházy Péter (Turai) még nem annyira kedélyes, mint inkább kedélyeskedő, Katona Kornél pedig meglehetősen színtelen Ádám, a zeneszerző szerepében, nehezen hihető róla, hogy komoly szenvedély hevíti – ehhez kevésnek tűnik, és humorforrásnak sem elegendő, hogy a fejét rendszeresen az asztalba, falba, egyéb berendezési tárgyakba veri, míg atyai jó barátai meg nem akadályozzák ebben. A második részre (harmadik felvonásra) azonban gyökeresen megváltozik a helyzet. Jó jelzője ennek, hogy míg az elsőben Mészáros Tibor aranyszínű, virágmintás falikárpitok által meghatározott, funkcionálisan jól működő, de különösebb meglepetések nélküli díszletének egyik – önmagában egyáltalán nem hangsúlyos – elemére, egy poros tükörre tévedt minduntalan a tekintetem, a másodikban már fel sem tűnt, hogy poros, sőt, az sem, hogy egyáltalán ott van. Nem valószínű, hogy a szünetben megpucolták – inkább az előadás talál magára és ritmusára, szépen kitisztul a kép, már ami a szereplők egymáshoz és önmagukhoz való viszonyát illeti. Szakály Aurél (aki éppen itt, a Kvártélyházban aratta első sikereit néhány éve, és azóta már a Hevesi Sándor Színházban is egyre komolyabb szerepeket kap) Almády, a csapodár színész szerepében túlzásoktól mentesen hisztérikus, és a – Turai nemes

bosszújaként szerepébe írt – kacifántos francia nevekkel is látványosan, kacagtatóan, de mértéket tartva birkózik. Így a végére még egy kis jóleső melankóliát is bele tud csempészni a levitézlett, öregedő színész karakterébe. Foki Veronika Annie-ja nem számító férjvadász és nem nagyon szerelmes menyasszony, hanem lelkileg valahol a kettő között lévő, Ádámhoz ragaszkodó, helyzetét, lehetőségeit józanul felmérő, mérlegelő színésznő – ebben az esetben a szóösszetétel mindkét tagja egyaránt hangsúlyos. És ha az első részre igaz is, hogy Katona Kornél jelenléte nem elég intenzív, megszólalásai haloványak, itt, amikor egyetlen szót sem kell szólnia, csak nézni az előtte kibontakozó játékot és persze elsősorban Annie-t, hirtelen nagyon is intenzív lesz a jelenléte. Amit szavakkal nem tudott hitelesen elmondani, azt a tekintetével érthetően és átélhetően kommunikálja: fájdalmat, sértettséget, büszkeséget és a lassan feléledő reménykedést. Nádházy Péter is megtalálja Turaiban a műveivel a valóságot is átírni képes, öntudatos művészt, aki azért nem mentes némi gonoszkodástól sem a jó ügy érdekében. Hertelendy Attila Gál, a drámaíró kolléga szerepében végig megbízhatóan adja Turai ellentettjét, a félig telt poharat mindig félig üresnek látó örök pesszimistát. György János egy éven belül a második inasszerepet játssza (a Mágnás Miskában láthatta a közönség nemrégiben), megint arisztokratikusan és megint nagyon emberien, mégis máshogyan, mint ott.

A Griff Bábszínházból érkezett Balázs László lelkes és nem túl okos Titkára jól illeszkedik az összképbe.

A Játék a kastélyban sokkal többet is elmondhatna valóság és színház viszonyáról, igazságról és hazugságról, az illúziók lerombolásának vagy megtartásának dilemmájáról, kényszeréről, mint ez az előadás. (Nem is olyan régen bizonyította ezt Mohácsi János rendezése a kaposvári színházban.) Ez a feldolgozás nem ezt teszi, nem megy tovább a hagyományos interpretációknál, megmarad a Molnár Ferenc adta műfaji megjelölés („anekdota”) keretei között, felvállaltan „csak” mesélni és szórakoztatni akar, és ezt a vállalását a második felvonásban maradéktalanul teljesíti is. A nézőközönség pedig ezen az esőnapokkal tűzdelt nyáron kivételesnek számító, szép és tiszta estén nagyon hálás volt ezért. Az csak a másnapi újságokból, hírekből derült ki, hogy valamikor háromnegyed tíz tájban, tehát az előadás alatt, egy Zalaegerszegről is jól látható meteor villant fel és hullott szét az égen, de ezt mi ott, a Kvártélyház udvarán, nem láttuk.

TURBULY LILLA

A Szegedi Szabadtérin A víg özvegy előadásának egyetlen szóra érdemes eseménye Zeke Edit díszlete. Valamiféle háborúban ledőlt és háromfelé szakadt Eiffel-torony terpeszkedik a hatalmas színpadon, mögötte szokványos nagyvárosi táj takarja a dóm homlokzatát. Nyilván Párizs, bár ezt a legtöbb néző, mondjuk, aki a nyolcadik sornál távolabb ül, legfeljebb csak kitalálhatja. És bizonyára ki is találja. Úgyhogy ez nem lenne baj. Az már inkább, hogy az ormótlan építmény ronda, idétlenül mozog, nem segíti, hanem akadályozza a játékot, és valamennyi helyszín illúzióját előre lerombolja. Mindezt persze felülírhatná az előadás. Értelmet adhatna a csúf, illúzióromboló környezetnek, tartalmassá tehetné a nehézkesen vagy éppen egyáltalán nem használható teret. Kozma Péter rendező azonban beéri a puszta jelzéssel. Mindössze közli, hogy a pontevedrói követségen folyó nemzetmentő örökösödési intrika hátterében alighanem világméretű háború dúl.

Ám ez a legkevésbé sem befolyásolja a derék pontevedrói álhazafiakat szerelmi és pénzügyi manővereik közben. Pontosabban nem ők nem vesznek tudomást a díszletből sejthető felfordulásról, hanem a játszók. Nem egy a katasztrófáról léhán megfeledkező, a világ, az emberiség gondját-baját magától könnyelműen elhárító társaságot játszanak, hanem úgy adják elő Lehár Ferenc első világháború előtti, a hazafias túlbuzgalommal frivolan, szabad szájúan csipkelődő operettjét, mintha a darabokra hullott torony mindössze mozgásukat korlátozó akadályként, esetleg gyorsan elfelejtendő kínos körülményként lenne jelen. Pedig irónia is van a díszlet tervezői elgondolásában. Középső része forog, s ha egyik oldalát mutatja, azon szabályos operettlépcső szolgál a primadonna meg a tánckar érkezéséhez, a másik oldal viszont – amely takarásban nyilvánvalóan technikai segítségül szolgál, ott mennek föl, akik aztán lejönnek – előrefordítva legfeljebb cselédlépcsőnek vélhető. Csakhogy a darabban nemigen jutnak szerephez cselédek. Az ide rendelt jelenetek így nemigen értelmezhetők. Igaz, egyébként sem tudható, hogy éppen mikor hol vagyunk. Ez ugyan többnyire nem is lenne fontos, de a történet szempontjából kulcsfontosságú pavilon esetében mégiscsak kínos, hogy teljességgel megoldhatatlan a rejtőzés, kukucskálás, ki-be szökés eseménysora.

Csákányi Eszter, Bajor Imre, Hernádi Judit és Molnár Piroska (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A hatalmas díszlet egyébként a helyhez méltó táncok elől is elveszi a helyet, bár a koreográfiai invenció sem tombol igazán. Egyetlen, az operetti negéddel szembemenő mozgássor hagy maga után maradandó, bár nem éppen jó emléket, amikor négykézláb érkező férfiak állati vággyal, lihegve tapogatják a primadonnát, illusztrálandó az egyetemes nőéhséget. Ez a pillanat éppoly kevéssé van kapcsolatban az előadás egész hangulatával, szellemével, mint a díszlet. A játék ugyanis operettközhelyekből áll össze, illetve csak próbál összeállni. A sztárnévsor ugyanis csak a színlapon pompázik. A hatalmas színpadon éppen az nem érvényesül, ami a színjátszást művészetté tehetné. Bizonyos távolságból valójában teljesen mindegy, ki ágál a színen, feltételezve persze a minimális szakképzettséget. A három konzulnét játszó igazán karakteres színésznők, Molnár Piroska, Csákányi Eszter és Hernádi Judit alig észrevehetők. Csak a közhelyek, a nagy gesztusok, a minden egyéni színt, érdekességet, tartalmat nélkülöző általánosságok láthatók Vida Péter és Mészáros István, illetve Szacsvay László és Gárdai Gábor párosai esetében is. Igazán csak Haumann Péter hatalmas energiája tudja betölteni a játék- és a nézőteret, és Keszei Borbála bája képes áttörni a nagy távolságot. De amennyire elsikkadnak a vélhető erények, éppen annyira szembeötlőek a bosszantó hibák. Hogy a bonviván Kálmán Péter kopasz és pocakos, az persze megint csak betudható az operett dezilluzionálására tett erőfeszítések közé, csak éppen eredménye éppoly kevés, mint a díszleté és a kéjsóvár ebeket jelző mozgássoré. Bajor Imre visszafogottan is csak ripacskodással tűnik föl. És Herczenik Anna címszereplése is csalódást kelt, testalkata kissé vaskosabb a kelleténél, s ezen Vereckei Rita ruhái csöppet sem segítenek, alakításában pedig nyoma nincs annak a játékintelligenciának, amit Pintér Béla Tündöklő középszerében láthattunk tőle.

Mindeközben a zene és az ének úgy dől a hangfalakból, mintha a színpadon mi sem történne. Igaz, az operett illúzió és dezillúzió közötti reménytelenül ötlettelen küzdelmén kívül valójában más nem is történik.

ZAPPE LÁSZLÓ

Az ember tragédiája – az első kiadás 150. évfordulójára emlékeztető – ünnepi nyitányával vette kezdetét a Szegedi Szabadtéri Játékok 80., jubileumi évada. A drámai költemény színpadra állítása eleve embert próbáló feladat, de a monumentális-szakrális helyszín is inkább hátrányt, semmint előnyt jelentett a rendező, Vidnyánszky Attila számára.

A Tragédia mindenesetre gesztusértékű választás, hiszen a zenés produkciók – operák, operettek és musicalek – közepette egyedül a Madách-klasszikus képviseli a rendezvényen a prózai színházat. (Ettől függetlenül a drámai költemény plakátja tévesen hirdette, hogy a Tragédia műfaja próza, bár hozzá kell tenni, hogy a zenés, illetve prózai tagozat megkülönböztetésére vonatkozó színházi terminológia kifejezetten félrevezető.) Az egyoldalú, felhígult, tendenciózus műsor kialakulását azonban nem elsősorban a – gazdasági szempontokat is figyelembe vevő – szervezőkön kell számon kérni. Egész egyszerűen a szabadtéri nagyszínpadok evolúciója a zenés színháznak kedvez, amit Az ember tragédiája ideális esetben is nehezen cáfolhatna meg.

Nem arról van szó, hogy a Tragédiát ne lehetne jól megrendezni a Dóm téren, hiszen a drámai költemény olyan sűrű epikus anyagot mozgat, ami színpadi nyelvre fordítva látványos, szimbolikus előadással kecsegtet, ugyanakkor a szöveg rétegzettsége, filozofikussága, illetve az öntudatára ébredt Ádám és Éva egymásra eszmélésének intimitása már-már kamaraszínpadért kiált.

Vidnyánszky Attila és a tervező, Olekszandr Bilozub részint az Úr szakállára, részint az emberiség történetét jelképező pergamenre emlékeztető díszletet álmodtak a színpadra – közepén, nem túl eredeti módon, a színek közötti váltást garantáló forgó egységgel. Pedig a díszlet korántsem légből kapott, hiszen Az ember tragédiája egyik alapvetését vizualizálja: Isten (a) saját szakállára teremtette az embert.

Az előadást még akkor is ez a luciferi vád mozgatja, ha a Dóm téri produkció semmivel sem pesszimistább a szokottnál, jóllehet a Tragédia bebetonozott értelmezése, a történeti színek kompozícióját meghatározó hegeli triáda (tézis, antitézis, szintézis) másra aligha adna teret. Az egyébként kreatív alkotómunka által létrejött előadás ennek jegyében valósul meg, majd ugyanennek áldozatul is esik.

Becsülettel zajlanak a történelmi színek: Ádám – alteregói révén – megkettőződik, így nézőpontja egyszerre külső és belső, a színpad valóban élettel teli, a statiszták lelkesedésére nem lehet panasz, az aláfestő zenék sem hangsúlyosak vagy fülbemászóak annyira, hogy magukra tereljék a figyelmet, mégis, a történeti színek egyediségét szinte csak a látvány garantálja.

(fotók: Szkárossy Zsuzsa)

A teret a központi szerepet játszó földhalom szabdalja. A szétterített humusz kerülgetésének körkörössége, céltalansága Lucifer szavaira rímelve – „Nem az idő halad: mi változunk” – minden történelmit és történelmet megkérdőjelez. Ennek jegyében zajlik Ádám utazása is, hiszen az egyiptomi színtől kezdődően újabb és újabb díszletelemek rakódnak a földkupacra – mintegy a palimpszeszként elképzelt emberi tudás kifejezéséül –, egészen a kilencedik, párizsi színig, mire elkészül a korábbi szakaszok egy-egy jellemzőjéből kirajzolódó nagy, illuzórikus mű: a megtalált eszmét, a francia forradalom szellemét jelképező nemzetiszín kokárda.

Persze az álomnak vége szakad, és a színek helyét a rideg, komor, sötét árnyalatok veszik át. Éppen az árnyjáték az egyik leglátványosabb, legemlékezetesebb mozzanata az előadásnak: az emberiség sorsának megpecsételődése után Lucifer ördögi árnya vetül Isten szakállára, oda, ahová majd a levegőben (értsd: az űrben), egy harangformájú lámpaburán himbálódzó, pislákoló fényt hozó Ádám – ingát mintázó – alakja is fog.

Ekkorra már hideg van és meglehetősen sötét, azok tehát, akik a nézőtéren a kabát és a pokróc életmentő párosából valamelyiket nélkülözik, garantáltan átélik, a bőrükön tapasztalják meg Ádám magára hagyatottságát. Banálisan hangzik, de a szabadtériség efféle üröme-öröme az előadás szerves részeként – mintha az időjárás a rendező határozott utasítására igazodna a világűr és az eszkimók lakta kihűlt Föld hőmérsékletéhez – esztétikai tényezővé növi ki magát. Jóllehet a direktor hatásköre valamelyest korlátozott a teremtőéhez képest, az analógia mégis igazolódni látszik, hiszen a látványra egyoldalúan koncentráló Tragédia-rendezéssel voltaképp Vidnyánszky Attila is saját szakállára dolgozott.

A hatalmas tér ugyanis hangosítást igényel, de a kiváló minőségű akusztika éppen a tájékozódást lehetetleníti el, márpedig a színészek arcjátéka is inkább sejthető, mint látható, ezért a főszereplők és mondataik sokszor elvesznek a tömegben. Némi rosszindulattal úgy tűnhetne, hogy a kivetítőkön követhető jeltolmács a szövegértést segíti, pedig valójában a 90 decibel Project részeként a siketek és nagyothallók számára igyekszik élvezhetőbbé tenni az előadást – szép gesztus. (Ennek mintájára talán javítana a szabadtéri produkciók befogadhatóságán, ha az előadások bizonyos részlete valós időben, a kivetítőn is megjelenne)

Érthető, hogy az impozáns színpad és a jelképes történelmi korok tablói mozgalmas, sokszereplős koncepciót követelnek, a közel négyezer néző pedig hangosítást, így viszont a luciferi diszharmónia közepette Rátóti Zoltán bölcs, érett Ádámjából és Ónodi Eszter egyszerű, természetes Évájából alig észlelni (látni-hallani) valamit, következésképp a szűk négyórás produkció során a színészi játék ritkán érzékelhető. Az alakítások színpadon rekedtsége pedig alaposan hozzájárul a szöveg elsikkadásához: az üresen csengő sorok kakofóniájából leginkább a szállóigévé vált mondatok hallatszódnak ki.

Üdítő kivételt képez ez alól a női mellékszereplők zömét harsányan eljátszó Szűcs Nelli és a Lucifer szerepében brillírozó Trill Zsolt incselkedése, amiért a közönség roppant hálás. Trill karakterformálása a kvázi-főszerepben – mintha csak az ördög komédiája zajlana – valóban kiemelkedő, hiszen fekete sodronyingében (jelmez szintén Olekszandr Bilozub), kígyót idéző mozgásával, már-már a gravitációval (értsd: az Úrral) is dacoló lendületével energikus, minden ízében átélt Lucifer-alakítás, amely új mércét állít fel.

Az athéni szín Ádámjának (Gáspár Sándor), a londoni szín énekesének (Hobo), és az Úr (Varga József) visszafogottságához képest az egyaránt átszellemült Kepler (Cserhalmi György) és Péter apostol (Blaskó Péter ) is mágnesként vonzza a tekintetet, jóllehet ebben az előbbi elvarázsoltsága, illetve utóbbi rendteremtése okán kiüresedett színpadnak is komoly szerepe van. Néhány ilyen, és ehhez hasonló – a dramaturgia kényes pontjain alkalmazott, fókuszáló – megoldás klasszisokkal jobbá tehette volna az előadást.

Ez a Tragédia a Dóm térre készült, és bár a körülmények a produkció ellen dolgoztak (jóllehet a szabadtéri színpad adottságai senkit sem érhettek meglepetésként), úgy tűnik, az előadásban nem sok tartalék maradt.

Ideális esetben a cél szentesíti az eszközt, ehhez képest itt és most mintha az eszköz terelte volna el a figyelmet magáról a célról: a történelmi korszakok impozáns tablókká formálása mellett a szövegre és a feszültség megteremtésére már nem maradt kellő idő és energia, ezért Az ember tragédiája azok számára marad jó értelemben véve emlékezetes, akik az előadás kedvéért felfrissítették Madách sorait. A nézők többsége azonban küzdött, a rendező pedig bízhat: leginkább a következő évadra tervezett debreceni Tragédia-bemutató sikerében.