Nem panaszkodhatnak a drámaírók, hogy elhanyagolják őket. A világ számos pontján szerveznek drámafesztiválokat, a kortárs művekre és a hozzájuk kapcsolódó színházi tendenciák bemutatására helyezve a hangsúlyt. Ahogy nálunk is megtalálhatóak ezek a rendezvények, köztük a Színházi Dramaturgok Céhe szervezte, lassan harmincéves Nyílt Fórum, a Creativ Média tizedik évét is túllépő Kortárs Drámafesztiválja, vagy a legfiatalabb, a Drámaírói Kerekasztal által életre hívott DESZKA.

Nemrégiben Moszkvában a Novaja Dramán és Tel-Avivban az IsraDramán vettem részt. Mindkettőről már a korábbi években is jelentek meg részletes beszámolók, beleértve a magyar szaksajtót is, mégis érdemes újra írni róluk. Egyrészt a fesztiválok évente változó programja miatt, másrészt más tűnik föl a gyakorló dramaturgnak, mint az elméleti szakembernek, végül pedig sok újdonság volt ezeken a rendezvényeken, legalábbis úgy, ahogy egy újszülöttnek minden vicc új.

Novaja Drama

Már a fesztivál elnevezése is állásfoglalás. Ez nem csupán „új drámát” jelent, hanem annak típusát. A szociális érzékenység jellemzi ezeket a műveket, a hétköznapi nyelvhasználatot idézik föl a szövegek, a dialógusok kiélesítettek, dramaturgiájukban a „minden szöveg darab” elvet alkalmazzák. A „novaja dramára” színházakat alapítottak, többek közt a fesztiválnak otthont adó Praktika Színházat és a másik „találkahelyet”, a Teatr.doc-ot. Mindkettő nagyon pici, hagyományos értelemben színháznak alig nevezhetők, mégis az utóbbi években meghatározó helyszínei a kortárs orosz drámának.

A moszkvai Novaja Drama fesztivált 2002-ben Jelena Gremina drámaíró, a Teatr.doc alapítóinak egyike és Eduard Bojakov producer, a Praktika művészeti vezetője hozták létre. Elsősorban a pályakezdőkre hívják föl a figyelmet, beszélgetésekkel kísért felolvasószínházakat, tematikus vitákat szerveznek, külföldi drámákat is bemutatnak, kortárs szövegekből készült előadásokat hívnak meg és kötetet is kiadnak. A Novaja Drama kilenc napját megelőző hetekben a fiatal szerzők színészekkel, rendezőkkel Jasznaja Poljanára vonulnak, hogy egymás szövegeivel foglalkozzanak. Úgyhogy mire beköszönt a fesztivál, valamennyien megfertőződnek az együttlét, az együttmunkálkodás vírusával. Ez az elszántság, öntudatosság, egymás iránti kíváncsiság érződik a fesztivál ideje alatt végig. Sok a fiatal és szenvedélyesek a viták.

Zakon prirodi

Bár Gremina és Bojakov a fesztivál programfüzetének előszavában arról is ír, hogy tévedtek, amikor azt gondolták, hogy ha reflektorfénybe állítják az „új dráma” íróit, akkor a színházak rögtön rájuk találnak. Biztonságosabb a klasszikusokat játszani. Már nem kell a darabot bevezetni a köztudatba, a szerzővel bajlódni.

Innen Magyarországról mégis inkább irigylésre méltó a helyzet. Bár a kortárs dráma inkább a kísérleti színházak terepe szokott lenni, Oroszországban ez mintha másképp lenne. Már a rendszerváltás idején születtek ezekkel foglalkozó, ezeket játszó központok, s azóta is sorra alakulnak az erre szakosodott műhelyek, mint ahogy az ezekről szóló hírek is gyakran jutnak el hozzánk. A legelsők közé tartozik a jekatyerinburgi Koljada-tyeatr, aztán a 90-es évek végén megszületett Kazancev Központ, a kemerovói Lozsa, a permi U Moszta, a toljatti Vagyim Levanov társulata, és így tovább…

A legutóbbi Novaja Drama fesztiválon a vendégelőadások mellett több új drámát is bemutattak felolvasószínházi formában. A legérdekesebbek egyike Vjacseszlav Durnyenkové Ekszponati (Kiállítási tárgyak) címmel, amely egy oroszországi kisvárosban játszódik, ahol a lakók úgy próbálják életüket föllendíteni, hogy kiállítást szerveznek, ahol saját magukat állítják ki.

A fesztivál üdvöskéje a 19 éves Jaroszlava Pulinovics, aki a Koljada-iskola növendéke, már több elismert dráma szerzője, és most is a díjazottak közt van a Za linyijej (Határon túl) című új műve, amelynek alcíme: Három nap egy kis életből. Szikár, egyszerű dialógusok, alig történik valami, mégis megrázó.

Az első díjat a 24 éves Valerij Pecsejkin Szokoli (Sólymok) című műve nyerte. Pecsejkin azt nyilatkozta, hogy a Szokolovokról szóló Szokoliban egyetlen gramm szerzői fantázia sincs. Ő csak egyszerűen leírta a saját rokonait. A drámát azóta be is mutatta a Teatr.doc Jelena Reisz rendezésében, sőt a youtube-ra is fölkerült egy részlet az előadásból. (Amúgy nagyon sok orosz dráma szövege, „novaja dramá-s” is fönn van az interneten.)

Esténként előadások, nemcsak orosz, hanem például lengyel, amerikai, lett vendégjáték is. A kedvenceim közé tartozik az 1991-ben Griskovec alapította kemerovoi Lózsa Színház vendégjátéka. A vicces, az állatok világában játszódó Zakon prirodit (A természet törvénye) mintha Szaltikov-Scsedrin és Ionesco együtt írták volna, ahogy a kritikák egyikében olvashatni. A nagyon szellemes jelmezek, kellékek is a groteszk világát idézik föl. Egyszerre esendőek és mulatságosak az állatszereplők, akiknek világa az emberekét mutatja föl – ahogy ez már az efféle mesékben lenni szokott. A „novaja dramát” a Lózsa Színház színészeinek egyike, Jevgenyij Szitij írta is, rendezte is, és játszik is benne, egy másik színész pedig, Szergej Naszedkin tervezte a látványt.

Az udmurti glazovi Parafráz Színház színészei, Ljubov Bjordova, Igor Pavlov, Vlagyimir Lomajev, Jevegenyij Ivanov egyszerű játékukkal teszik hitelessé a fiatal odesszai Anna Jablonszkaja írta Ggye-to i okolot (Valahol és körös-körül). A bensőséges játékban egy kisváros lakóit ismerhetni meg, egy ismerkedni vágyó magányos nőt, egy újságárus fiút és egy alkoholista férfit. A Damir Salimzjanov rendezte és tervezte finom humorú, nyelvi leleménnyel teli bensőséges mese a magányunkról, a kapcsolataink képtelenségéről szól.

Anna Jablonszkaja drámaíró

Furcsa dolog egy fesztiválbeszámolóban épp egy próbát kiemelni – de ez volt a gazdag program legérdekesebb eseményeinek egyike. Vlagyimir Pankovot nálunk is lehet ismerni, hiszen 2005-ben két általa rendezett produkció is látható volt a Bárkában. Az egyik a Koljada-tanítvány Szigarev írta Gyurma volt a már emlegetett Kazancev Központ előadásában. A másik a Vörös fonál, amely már „SounDramá-s”, vagyis Pankovra jellemző stílusú. Akik látták ezt az előadást, tudják, hogy nála a hangok, beszédfoszlányok, zörejek, hangszerek keltette furcsa effektusok és a gesztusok, arcjátékok, mozdulatok egységesen teremtik meg sajátságos világát. Pankov zenész is, színész is, az egyetemi tanulmányai után elköltözött nagyapjához falura, és tőle tanulta meg a népzene alapjait. Később aztán tudományos készültséggel maga is gyűjtött népzenét, majd visszatért a színházhoz. Szerencsésen találkozik Jelena Iszajeva írónővel, és elkészítik a Perehod (Átjáró) című előadásukat, amelyet néhány éve épp a Novaja Dramán mutattak be. A mostani nyílt próbán látható Podvorotnya (Küszöb) szövegét is Iszajeva írta. A bemutatott kis részletből külvárosi szerelmi történet bontakozik ki, furcsa alakokkal. Pankov nemcsak színészként játszik elő, hanem a hangszereken is. Különleges világ bontakozik ki. Az énekes- és zenész-színészek furcsa énekbeszédben szólalnak meg, maguk keltette zörejekkel, effektekkel kísérik játékukat. A realistának látszó jelenetek elemelkednek. Aprólékos részletességgel dolgoznak ki minden mozdulatot, hangot, érintést.

IsraDrama

Érdekes az izraeli drámabörze. Nem újul évről évre, inkább vissza-visszatérő művek szerepelnek a programján, melyeknek a tematikája nagyon hasonló. Helyi, feszült belpolitikai problémáikról és az ellentmondásokkal terhelt történelmi múltról szólnak, és arról, hogyan jelentkezik mindez a magánélet aspektusában.

„Miért ilyen depressziós az izraeli színház?” – kérdezte Arie Weisberg, a Teatron Toronto Jewish Theater művészeti igazgatója Erez Kahana izraeli színésztől, aki – az egyik helyi internetes orgánum szerint – így válaszolt: „Ha fényre vágyunk, moziba megyünk.”

Weisberg egyike volt annak az ötvenhat külföldi rendezőnek, producernek, dramaturgnak és fordítónak, akik december elején részt vettek az ötnapos IsraDrama 2008 fesztiválon. Ezt az évente megrendezett, az izraeli drámaírók munkáit bemutató eseménysorozatot az izraeli színházi intézet indította el 2000-ben. A fesztivál programján szereplő tizennégy előadást Nurit Yaari professzorasszony, az IsraDrama művészeti igazgatója egy tanácsadó testülettel együttműködve választotta ki. A résztvevők a fesztiválon szereplő valamennyi előadás szövegét megkapják CD-n, angol nyelven. (Néhány évvel ezelőtt a német volt a fesztivál nyelve – akkor Szilágyi Mária számolt be erről a Criticai Lapokban.) És vannak itt beszélgetések, nemcsak a látottakról, hanem például a politikai drámákról és azokról, amelyeket nők írtak. Viszont most rendeztek először „pitching sessions”-t az IsraDramán, ami azt jelenti, hogy néhány kiválasztott drámaíró rövid fölolvasással kísérve bemutatkozhatott.

Ggye to i okolo (fotó: Roman Ekimov)

Föltűnő, hogy az izraeli színház mennyire népszerű. Valamennyi általunk látott előadás telt házzal ment, pedig több olyan is volt köztük, amely már évek óta repertoáron van. Az sem számít, hogy némelyik, idegen szemmel, sematikusnak, egyszerűnek látszik – de talán az izraeli közönségnek az a fontosabb, hogy közvetlenül szólnak hozzá, róla. A nézők azokkal a mindennapi kérdéseikkel szembesülnek, amelyek kapcsolódhatnak akár a múltjukhoz, a holokauszt emlékéhez és hordalékához, vagy a vallási hagyományokhoz, a zsidó identitás vállalásához, a különféle népek, vallások együttélésének problémáihoz. Szinte valamennyi látott előadás mondandója e körül forgott. Jól megírt műnek tűnt föl például Goren Agmon darabja, az Alma és Ruth. Anyák és lányaik konfliktusa áll a történet középpontjában, pontosabban az izraeli társadalmat leginkább megosztó problémák egyike: az ortodox és világi zsidók egymással szembeni magatartása. Ruth fiatal ultraortodox nő, aki könyvet írt az életéről. Elviszi a könyvkiadó Almához, akinek megtetszik a tehetséges írás, és a folytatására biztatja szerzőjét. Ám közben Ruth családja megtalálja a könyvet, botrány tör ki otthon, miközben Almának is konfliktusa támad a saját lányával, aki megtért ortodox zsidó. Bár a színrevitel kissé régimódi, de jó színészi alakításokkal lehetett találkozni, és ez esetben is érezhető volt, hogy a helyi közönség számára fontos ez az előadás.

Hillel Mittelpunkt író, rendező egyike Izraelben a legfontosabbaknak és legtermékenyebbeknek, a tel-avivi Beit Lessin színház állandó szerzője és művészeti tanácsadója. A baleset című művét nálunk is ismerhetni, mivel felolvasószínházi formában elhangzott a 2007-es Kortárs Drámafesztiválon Budapesten. Az IsraDrama 2008 programjában szereplő Anda című műve izgalmas kérdéseket feszeget Izrael múltjából. A cselekmény az 1961-es Eichmann-per idején játszódik, mely mélyen érintette az egész társadalmat. A dráma egyik főhőse, Nochi, a fiatal ügyvéd váratlanul egy konfliktusba botlik. Politikai alkuk miatt nem engedik tanúskodni az önként jelentkező, Auschwitzot megjárt, most ápolónőként dolgozó Andát. Nochi, szembekerülvén az államgépezettel, kockára teszi karrierjét és szerelmét, de rátalál a gyökereire és saját magára – miután megtudja, hogy apja is holokauszt túlélő. Bár az előadás érdekesen jeleníti meg az egymással párhuzamosan zajló eseményeket, mégis dramaturgiailag kissé iskolás, túlságosan feketék-fehérek az alakok – de végül ez mindegy is, mert azt erősen érezni, hogy a nézőtéren ülők hasonló problémákkal küzdenek a mai napig.

Kaszting felolvasása (fotó: Roman Ekimov)

Megint csak másfajta aktualitással szembesít Edna Mazya Játékok a hátsóudvarban című darabjában. A közel tíz éve írott mű a serdülők problémáit dolgozza fel riportdrámának. Törvényszéki tárgyalást szakítanak félbe a visszaemlékezések. Négy fiú meg egy lány játszadozik a grundon, ami végül tragédiába torkollik. Aztán vádaskodások, törvényszéki hercehurca, ítélethozatal, büntetés... Nem hagyományos színházi formában, fiatal nézőkkel érdekes játéklehetőség rejlik ebben a szövegben.

Az IsraDrama 2008 egyúttal a kortárs izraeli irodalom egyik legsikeresebb és legtöbbet játszott drámaírójának, a tíz éve, 56 évesen elhunyt Hanoch Levinnek is emléket állít. A rendkívül termékeny művésznek – aki számos műfajban alkotott, prózai műveit maga írta színpadra, darabjait többnyire ő maga is rendezte – ezen a fesztiválon három drámája is szerepelt, melyek közül a Requiem Budapesten is látható volt, és több mint tíz éve műsorán tartja a tel-avivi Cameri színház. Itt most is zsúfolt házak előtt játsszák, s az előadás végén állva tapsol a közönség. Levin néhány az életről és a halálról szóló Csehov-novella szálait keveri össze. Egy világvégi kis házban egy öreg házaspár ágynak esik és meghal. Egy fiatal anya úttalan utakon bolyongva keres haldokló csecsemőjének valami gyógyírt. Egy kocsis halott fiát siratja, miközben szekerén részegek és örömlányok mulatoznak. Ám a halál mindannyiuk fölött elrepül. Szép darab, szép előadás. A másik egy kitűnő Hanoch Levin-vígjáték, amely nálunk is sikeres lehetne. A címe nagyjából így fordítható: „Megdobogtattad a szívem”, a történet pedig a következő: egy férfi várja a szerelmét annak lakása előtt. Elmegy, majd visszajön, miközben egy mulatságos idősebb házaspár és még egy-két váratlan fordulat is felbukkan. Ez is a Cameri színházban megy, nagy sikerrel, a közönség jókat derül. A harmadik, a Yakish és Puptché a Gesher színház műsorán szerepel. Furcsa szerelmi történet két nagyon csúnya emberről. Itt az angol nyelvű fölirat mellett orosz is van, hisz ez a színház a népes orosz emigrációé, emigráns orosz színészekkel, munkatársakkal. Bármelyik Levin-mű érdemes lenne magyar színpadra is.

Jaroszlava Pulinovics drámaíró

A kedvencem az Osher a jeruzsálemi Khan színházban, amelyet Michael Gurevich írt és rendezett. A komédia a színház csodáját ünnepli, a helyet, ahol a színészek zsonglőrködnek az illúzióinkkal – ahogy a fesztiválfüzetben olvasható. Egy háromlakásos ház legfölső emeletén Vivi és Osher rendezi be az életét, alattuk Osher idős apja él, a földszinten pedig négy férfi minden este kártyázni gyűlik össze. Mindannyian csak egyet akarnak: boldognak lenni. Aztán a nézőtérről belépnek valakik a történetbe – és mindent összezavarnak…

Jevgenyij Szitij színész, rendező, drámaíró (fotók: Roman Ekimov)

Valójában irodalmilag nem értékelhető dráma a Maszkban, mégis a legmegrendítőbbek közé tartozik a belőle készült előadás a tel-aviv–jaffai arab–héber színházban. Kezdetleges technika, gyakorlatlan színészet, egyszerű szöveg – de a sajátjuk a történet három palesztin fivérről, egy terroristáról, egy kompromisszumkészről és egy békítőről, tragédiával végződve persze…

A jó fesztiválok képet adnak a választott témáról.

Ahogy ezek a fesztiválok is tették.

Külön-külön másról szól egy-egy előadás, felolvasás, szöveg.

Ám így együtt sok minden kiderült az orosz és az izraeli drámáról is, amelyek közt érdemes lenne találni magyar színpadra valót is.

LÖKÖS ILDIKÓ

Závodszky Noémi leülteti Száraz Dénest, majd szivarral kínálja, sőt még tüzet is ad neki. Természetesen a jelenet teljeséggel elképzelhetetlen Anglia királynője és bármely alattvalója között, nemhogy az ifjonc Mortimer esetében. Viszont nagyon is elképzelhető egy vezérigazgató, még ha nő is az illető, és bármilyen alacsony rangú beosztottja között, ha a főnök valamilyen nem hivatalos, extra szolgáltatást szeretne kérni tőle, mint amilyen adott esetben Mária megölése lenne.

Mai színházban viszont alighanem az lenne a szokatlan, ha Schiller Stuart Máriáját nem helyezné át a rendező az eredeti feudális viszonyok közül a máig érvényesülő polgári körülmények közé. Ez különben Schiller esetében azért is különösen indokolt lehet, mert drámáiban többnyire polgári értékek, eszmék, normák ütköznek meg a magát túlélő feudális világgal. Igaz, a Stuart Mária talán nem a legplasztikusabb példa erre, nem olyan nyilvánvaló ez az ütközet, mint az Ármány és szerelemben vagy a Don Carlosban, de azért jelen van. A hatalmi harc vesztese, Mária emberi érzéseket, általános humánus normákat várna el a puszta hatalomféltéstől vezérelt ellenfeleitől. Megértést és megbocsátást várna el egyfelől ifjan elkövetett, meggondolatlan vétkeire, másrészt viszont büszkén hivatkozik a jogra, az ellene lefolytatott eljárás hibáira éppúgy, mint fogva tartásának jogtalanságára.

Aki tehát a Stuart Máriát ma színre hozza, annak a történelem utóbbi néhány évszázadának legfontosabb, alapvető filozófiai és erkölcsi kérdéseivel kell szembenéznie, főképp ha korszerűsítve, azaz korunkhoz igazítva kívánja prezentálni a szöveget a mai néző számára. Nem lehet elegendő ehhez a külsőségek szokványos-divatos modernizálása. Nem állítom, hogy feltétlenül olyan radikálisan le kell számolni a schilleri világlátással és drámaszerkesztéssel, mint Mohácsi János tette Kaposváron a rendszerváltás idején a korra szabott Ármány és szerelemmel, de valamiképpen elengedhetetlenül szembe kell nézni a világ, az erkölcs, a közgondolkodás lényegi változásaival. Nem lehet úgy tenni, mintha csak a divat, a viselet, az érintkezési normák változtak volna, de a szöveg, a dráma ma is nagyjából érvényes lenne.

Balsai Mónika és Závodszky Noémi (fotó: Wágner Csapó József)

A jelmeztervező, Győri Gabi öltönyt ad az urakra, és az utóbbi évtizedek divatjaiból merítve, a helyzetükhöz illő eleganciával öltözteti fel a két hölgyet, azonosíthatatlan diktatúrákat idéző egyenruhákba bújtatja a katonaféléket. A praktikusan forgatható lépcsőzet pedig, mely alul börtön, fölül palota vagy kert, csak a díszlettervező, Libor Katalin ízlését, találékonyságát dicséri, de semmi különösebbet nem mond az előadás saját világáról. Ezeket a színpadi látványelemeket csakis a szöveget eredetien értelmező játék és beszédmód, hanghordozás tehetné tartalmassá. Szűcs Gábor rendezőként éppen ezekben nem leli meg az egyéni, ráadásul egységes, összefüggő stílust, amely valahogyan lényegi kapcsolatot teremtene a történet, a Kálnoky László fordította szöveg és a mai néző élettapasztalata, illetve a látvány által is sugallt mai környezet között. Többnyire nem érzékelhető a színészi játékon igazi, komolyan vehető értelmezési szándék, legfeljebb az egyes alakok lelkületének megértésére, megmutatására látszik némi, többnyire felszíni törekvés. Kozáry Ferenc Talbotja jámbor, kicsit törékeny emberke törhetetlen tisztességgel, Juhász Illés Pauletje ugyanez katonásabb kiállással, Crespo Rodrigo Burleigh-jéből folytonosan lövell a dühödt politikai szenvedély, Száraz Dénes Mortimer ifjonti hevét belső izzássá alakítja, Quintus Konrád derekasan birkózik Leicester formátumos jellemtelenségével. A két királynő jellemét viszont valóban megkísérli közelebb hozni a mai nézőhöz az előadás, amennyiben kivon belőlük minden királynőit. Ezt sokszor nehéz összhangba hozni az emelkedett szöveggel, a súlyos cselekménnyel. Závodszky Noémi nemcsak magasabb rangú menedzserré, talán egy nagyobb cég üzletvezetőjévé vagy legfeljebb tulajdonosává fokozza le a királynőt, de mély erkölcsi drámáját, nem tudni, vajon igazi vagy látszólagos bizonytalankodását, halogatását, felelősségelhárító trükkjeit klimaxos hisztériázással jeleníti meg. Balsai Mónika bájos, törékeny, kiszolgáltatott kislánynak mutatja a sok szerelmi és egyéb vihart kiállott skót királynőt, nyílt tekintettel és túlnyílt magánhangzókkal, sikerrel pályázik a nézők részvétére, a halál előtti megtisztulás, megigazulás is jól hangzik ebben a fekvésben. Külön-külön még valamelyest elfogadható is lenne a két sarkítottan leegyszerűsített nőalak, az igazi baj akkor van, amikor találkoznak. A jelenet drámaiságát eleve elveszi a jellemek lefokozása, de ez a két nő nem is nagyon tudhat mit kezdeni egymással, a találkozás drámája egyszerűen nem illik bele abba a képbe, amelyet a két színésznő a két királynőről kialakított. Hiszen mindkettőjükből éppen az a méltóság hiányzik, amelyet éppen a másik önérzete, méltóságtudata sérthetne meg. Kölcsönös sértődéseiknek legfeljebb groteszk, gunyoros hangfekvésben lenne értelme, ilyesmire azonban a rendezés egy pillanatig sem vetemedik az előadás folyamán.

De talán pont ez adja a produkció sajátos báját. Nincs benne semmi agresszív, semmi rikító, kirívó. Következetlenségei, értelmetlenségei, megoldatlanul maradó problémái a kordivat keretei között maradnak, így szinte föl se tűnnek.

ZAPPE LÁSZLÓ

Rekordot döntött idén a Filmszemle látogatottsága majd 57 ezer látogatójával. Ám más szempontból is emlékezetes marad az idei, jubileumi szemle. Egyrészt soha ennyi elsőfilmes nem jelentkezett még, és tette le névjegyét egy időben. A 18 versenyben lévő nagyjátékfilmes alkotásból 8 most debütáló rendező bemutatkozó munkája volt. Másrészt ilyen arányban sem díjazták ezelőtt még soha az elsőfilmes bemutatkozásokat. Merthogy az elsőfilmek taroltak, sőt, szinte majdhogynem ezek az alkotások kapták idén az összes díjat. S bár a nemzedékváltás már korábban kezdetét vette Pálfi Györggyel, Török Ferenccel, Hajdú Szabolccsal, Mundruczó Kornéllal és Fliegauf Benedekkel, vagyis nem új keletű a fiatalok markáns jelenléte, ám ilyen dömpingszerű jelentkezésükre és elismerésükre korábban azért még nem volt példa.

Így történhetett, hogy a 40. Filmszemle látványos és reprezentatív művek helyett meglepően sok friss és fiatalos low-budget alkotásból állt össze. Az elsőfilmesekkel együtt ugyanis megjelent a low-budget alkotások sora is (a kb. 150 milliós magyar átlaghoz képest) – szélsőséges példái a 12 millióból készült Papírrepülők (rendezője Szabó Simon) és Szajki Péter 7 milliós filmje, az Intim fejlövések –, s velük természetesen az amatőr szereplők, az improvizációs játékstílus és a kézi kamera alkalmazása. Így az ezeket használó filmekből is feltűnően sok volt az idén.

Megemlítendő még, hogy sokan felrótták a filmkészítőknek: túl sok sötét árnyalat, pesszimista felhang jelenik meg alkotásaikban, és meglehetősen frusztrálóan jóformán csak a negatívumokra összpontosítanak. Mi több, a filmek többségében az agresszió, a gyilkosság is domináns szerepet kap, műfajtól függetlenül. (A legsokkolóbb persze a gyerek-erőszaka volt, különösen az önmaga ellen forduló.) De hát miért is lenne jókedvük az alkotóknak. Egyáltalán nem meglepő, hogy a társadalom növekvő agresszióban megnyilvánuló feszültségét a filmek is mindinkább leképezik.

Mindemellett feltűnő és szimptomatikus az idei filmek jó részének szilánkossága és epizodikussága is – a töredezett szerkesztés, a többszálú cselekményszövés, amiből csak a végre állnak össze a különféle hangulatú társadalmi tablók.

Az elsőfilmesek

A legizgalmasabb, a legvagányabb a low-budget alkotások közül egy tipikusan urbánus film, a Papírrepülők volt. Szabó Simon nyilatkozatából tudjuk, hogy az eddig kisfilmekkel jelentkező rendező mintegy dacból készítette el első nagyjátékfilmjét, minekutána következő kisfilmjére nem kapott elég támogatást. A Moszkva térben már színészként feltűnt Szabó saját mikrokörnyezetéről mesél, jórészt saját haverjai közreműködésével, kézi kamerás felvételekkel és nagyrészt improvizált dialógokkal. A film egyik fő erénye épp az ebből adódó személyesség és hitelesség. Ennek ellenére mégsem csupán egy szociografikus, dokumentumként érvényes alkotás született.

A Papírrepülők nagyon tudatosan megkomponált, többszálú történet budapesti fiatalokról, elsősorban underground művészekről, akik közt van graffitis, leszbikus divattervező-jelölt, rádiós lemezlovas, brékes. A low-budget filmkészítés mondhatni kifejezetten szinkronban van ezzel az underground léttel, amelyben a felskiccelt, ellentétekkel, átverésekkel, bandaháborúkkal telített kapcsolatok és viszonyrendszerek mélyén nagyon erősen ott lapul a szolidaritás és a barátság.

Szabónál a nyers, szókimondó ábrázolás, a brutalitást, az értékvesztést felmutató tabló mellé az emberbe vetett hit örök optimizmusa társul. Az intenzív személyesség mellett ez teszi e generációs mozit emlékezetessé és igazán szeretnivalóvá.

Az Intim fejlövésekben a dramaturgia és a színészek dominálnak a képek helyett. A jól felépített és megírt forgatókönyv s az erős színészi jelenlét, virtuóz színészi játék. Kőkemény, lélekcsupaszító kamaradarab Szajki Péter debütálása, melyben a test és a lélek összefüggéseiről, valamint az emberi kapcsolatok zsákutcáiról, buktatóiról vallanak a szereplők. Nyersen, kíméletlen őszinteséggel és nagyon ismerősen, olykor a groteszket súrolva. Az Intim fejlövések négy epizódjában egy-egy válságba került kapcsolatot látunk, amint a párok épp feltárják az addig elhallgatottakat, hogy megszabaduljanak az önbecsapástól, a hamis látszattól, és talán tiszta lappal folytathassák a kapcsolatot. Mi meg hol meghökkenünk ezeken a vallomásokon, elborzadunk, hol kuncogunk, hol magunkra ismerünk. És nem utolsósorban igen jól szórakozunk. Szajki filmje talán még ütősebb volna, ha idejében lezárja történeteit, és nem vázolja fel a boldog vég lehetőségét.

A zsűri is értékelte mindkét munkát: megosztott elsőfilmes díjjal jutalmazta hitüket, kreativitásukat.

Kilenc és fél randi

A szintén elsőfilmes Mátyássy Áron alkotását, az Utolsó időket pedig egyenesen az Arany Orsó fődíjjal. De ez a film nyerte el a diákzsűri fődíját, a Zöld Holló-díjat is. (Amire nem is tudom, volt-e már egyáltalán példa, hogy egy alkotó mindkét, különböző korosztályt és ízlésvilágot képviselő zsűri fődíját hazavihette.) Mátyássy filmje empatikusságával, szenvedélyességével, ahogy az egyre inkább magába záruló, igazságát mind konokabbul kereső hőst nyomon követi, valóban magával ragadó. Mátyássy sajátos bosszútörténete András Ferenc Dögkeselyűjével rokon, törvény nélküli környezetével szemben a főhős itt is öntörvényűvé kénytelen válni, erői elszabadulnak. Tragédiája, hogy eközben mindinkább magára marad és mind távolabb kerül az igazságosságtól is.

Mátyássy érzékenyen kódolja celluloidra a vidéki élet minden nyűgét, sivárságát és szépségét. Ám nemcsak a vidéki léthez, hanem a nyakán maradt autista húgához fűződő ambivalens viszony összetettségét is megkapó empátiával mutatja be.

A filmszínészként most debütáló Kádas József hibátlan választás a főhős, Priskin szerepére – „azonosságuk” megkérdőjelezhetetlen. Alakítása nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ennyire együttérzünk e magányos figurával. A film másik főszereplője, Vass Teréz szerepformálása is lenyűgöző az autista húg szerepében – kivételes hitelességgel mutatja meg egy különleges, magába zárult lény belső világát. Az összetett, sokszálú történet összetartó erejét elsősorban e testvérpár és a köztük lévő bonyolult viszony, a mélyen kódolt ragaszkodás adja.

Az Utolsó idők minden sallangtól mentes alkotás. A visszafogottság, szűkszavúság szinte balladisztikus feszültséget teremt.

Hasonlóképp balladisztikusan szikár az ugyancsak vidéken játszódó Apaföld is. Nagy Viktor Oszkár elsőfilmes rendező alkotását a külföldi kritikusok a Gene Moskowitz-díjjal jutalmazták. Nem ok nélkül. Az Apaföld gyönyörűen megkomponált és fényképezett film a bűnről és bűnhődésről, az újrakezdés lehetőségéről, a férfivá serdülésről, valamint egy apa–fia kapcsolatról. A rendező mindezt hosszú beállításokkal, lassú kameramozgásokkal mutatja, egy olyan vidéken, ahol a csend és a föld az úr.

Az Apaföldben tán van némi utánérzés és műviség, ám a figurák olyan átütő erejűek és a színészi jelenlét (elsősorban Derzsi Jánosé és Ravasz Tamásé) oly súlyos, a szereplők tájba vetettsége pedig olyan költőien drámai, hogy e szófukar képes történet még sokáig fogva tartja a nézőt.

Közönségfilmek

Ám nemcsak a szerzői film és a súlyos dráma, de az úgynevezett közönségfilm is jelen volt a Filmszemlén. A művek közel egyharmada a közönség szórakoztatását célozta, szolgálta.

Sas Tamás frappáns szerelmi vígjátékkal, a 9 és fél randival a párkeresés rejtelmeiről és mizériájáról mesélt egy áludvarló (Fenyő Iván) történetén keresztül. A szingliség okait bogozza kissé klisészerűen és felszínesen, ámde olykor remekül kifigurázva korunk kapcsolatteremtési formáit.

Goda Krisztina újabb filmje, a Kaméleon egy igen jól kifundált és trükkösen kimunkált (a forgatókönyvíró most is Divinyi Réka), professzionálisan megvalósított mű. A profizmus azonban most – a Csak szex és más semmivel ellentétben – némi sterilitást, vegytisztaságot eredményezett. Minden megvan benne, csak épp a személyességet és spontaneitást nélkülözi. Túl biztonságira hangszerelt. A Kaméleon sokkal inkább tűnik minőségi gyári terméknek, mint érzékeny műalkotásnak. Patikamérlegen méricskélve adagolják a fordulatokat és az eseményeket, s így állítják össze a jellemeket is. A Kaméleon fordulatos melodráma, önmagánál többnek, súlyosabbnak tűnni akaró, túlbiztosított szórakoztató súlytalanság.

Ezért, hogy egy percig sem érint meg sem figuráival (talán csak Kulka János doktorát és Trill Zsolt barátját kivéve), sem történetével, még csak humorával sem. A hazug, házasságszédelgő playboyról (Nagy Ervin) szóló történet maga is hamisnak tűnik.

Ezzel együtt vagy éppen ezért, úgy tűnik, maximálisan kielégíti csikorgásmentes szerkezetével, tökéletes mechanizmusával és jól megcsináltságával a publikum igényeit, hiszen Goda Krisztina filmje elnyerte a Filmszemle internetes Közönségdíját.

Másik sikeres ifjú közönségfilm-rendezőnk, Herendi Gábor is új opusszal jelentkezett, mégpedig a Valami Amerika folytatásával. Herendi a három testvér karriertörténetét most színházi közegbe helyezi: hősei filmsiker helyett musicalsiker gyártásába kezdenek, amellyel mellesleg nagyobb sikert is érnek majd el.

Meglehetősen ritka, hogy egy folytatás ne adná alább, és elérné a kezdet színvonalát, hogy ne csak egy újabb bőrt próbálna lehúzni a sikeres, jól bevált elődről. Herendi esetében azonban éppen így van: a folytatásban megismétli az első rész legtöbb erényét. A három lúzer fivér esendősége és összetartása a régi, továbbra is szerethetőek maradnak, s a humor és az önirónia is változatlanul kitűnően működik. Legfeljebb az eredetiség terén, az újdonság elementáris erejét tekintve marad a Valami Amerika 2 az első rész mögött valamelyest.

Intim fejlövés

Bacsó Péter legújabb és – most már fájdalom, bizonyosság, hogy – utolsó filmjében, a Majdnem szűzben Árvai Boróka, az állami gondozásból kikerült, prostituálódó lány sorsát tárja elénk. Két többszörösen megoldatlan társadalmi jelenség feldolgozásának ígéretével indul tehát a film: állami gondozottság utáni beilleszkedés és prostitúció. Történetbe kódolásuk azonban nem problémaelemzést és társadalmi görbe tükröt eredményezett, hanem egy életidegen mesevilágot teremtett. Pedig részleteiben, helyenként megmutatkozik Bacsó szatirikus vénája (például a politikus asszonynál tett parlamenti látogatás jelenetében), a forgatókönyv is tartalmaz eredeti elemeket, a történet és a téma maga mégis sokkal több lehetőséget rejtett.

Bacsó most elsősorban Ubrankovics Júliának adott lehetőséget, hogy csillogtathassa színészi kvalitásait, és a színésznő élt is a lehetőséggel: alakításával elnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat.

Bacsó Péter filmjéhez hasonlóan fontos társadalmi probléma a mozgatórugója Keményffy Tamás munkájának is: egy falu életben maradásának lehetőségeiről és esélyeiről szól, szatirikusra hangoltan.

A Mázli kedves, bolondos alkotás, parodisztikus felhangokkal, burleszkelemekkel, jó és kevésbé jó (néha pedig kifejezetten kínos) poénokkal, és jó nagy adag igazságtartalommal. Remek nemzetkarakterológiaként is szolgál kissé mohó, perpatvarkodásra hajló, olykor kishitű hőseivel, akiket szarkasztikusan, ámde együttérzéssel ábrázol, és akiknek hányattatásai, megpróbáltatásai már-már abszurdba hajlanak.

A vége főcím alatt futó képsor pedig, amint a szereplők estélyi ruhában üldögélnek és ünnepelnek a vízzel telt medencékben, egyszerűen remek. Ha jelenetet lehetne díjazni, ez a történetvéggel némiképp feleselő groteszk „ráadás” képsor mindenképp érdemelne egyet.

A pályakezdő rendező filmjét végül két díjjal jutalmazták: forgatókönyvírója, Hegedűs Bálint és férfi főszereplője, Lukáts Andor személyében.

Zsánerfilm a svájci–magyar koprodukcióban készült Pinprick is. Kis költségvetésű kamaradarab. Műfaja leginkább pszichothriller, amelynek pszicho része remek, thriller alapja kevésbé.

Az elsőfilmes Daniel Young szinte mélylélektani alapossággal és mértani pontossággal ábrázolja két nő – anya és lánya – kapcsolatát, pszichés játszmáit és lelki kondícióját. (Szinte tagadni sem tudná Young, hogy pszichológia szakot végzett.) Egy kamaszlány kezelhetetlen lázongását, elbizonytalanodását, a benne zajló változásokkal kapcsolatos félelmeit és kíváncsiságát, valamint bimbózó, öntudatra ébredő nőiségét mutatja rendkívül érzékletesen. Éppígy a már kiégés útján járó, mindinkább elmagányosodó nő tanácstalanságait és kétségbeeséseit. Mindehhez Young két nagyszerű, elképesztően meggyőző alakítást nyújtó színésznőt talált: Rachael Blake-et és Laura Greenwoodot.

Már csak e két remek alakítás miatt is kár, hogy e lélekábrázolás háttereként maga az alapsztori, ami köré a történet rendeződik, idegesítően hiteltelen és kimódolt. Még akkor is, ha a valóságból vett, egy újsághíren alapuló, s ha profin és a műfaji követelményeknek megfelelően, elkészített munka, amelyben két remek magyar színész, Nagy Ervin és Rátóti Zoltán is közreműködik.

A kísérleti film

A kísérletezés vágya sem veszett azért teljesen ki. Az immár Svájcban élő Szirtes András újabb opusa, a Juliette, amelyben Szirtes önmaga játssza az egyik főszerepet, nevezetesen a Terapeutát, sokkal inkább tekinthető kísérleti filmnek, mint játékfilmnek, bár játék az bőven van benne. Szirtes gátlástalanul játszik a képekkel, a fényképezéssel, szavakkal, allúziókkal, történetszilánkokkal, a színészével és az emberi lélekkel. És ami eleinte arrogáns öntetszelgésnek tűnik, azon apránként áttetszik a kép, a fotó, a lélek képbe rögzítése iránti megszállott szenvedély és áhítat.

A kamera statikussága egyetlen arcra összpontosíttat, a kamera előtt ülő és vallomást tevő Juliette-re (a kitűnő Érsek Obádovics Mercédeszre,aki teljes színészi alázattal veti alá magát Szirtes „hóbortjainak”), és olykor a helyére telepedő fotográfus dokiéra. (Merthogy egy művészterápiát látunk.)

A Juliette interjúszerű, „beszélő fejes” kétszemélyes kamaradarab, amelynek improvizatív elemeiben olykor, úgy tűnik, valóság és fikció összecsúszik. S bár Szirtes mindvégig a narcizmus határán mozog, vagabundsága és autonómiája valahogy mégis szimpatikusabb és több izgalmat rejt, mint Goda Krisztináék mostani biztonsági kalandja. Például mert egy személyen belül erős nemiség és nem nélküliség talán még soha nem kacérkodott ilyen nyilvánvalón egymással. Szirtes mindezt, valamint a doki által képviselt nemi identitásválságot eredeti és érzékletes képi ötletekkel ábrázolja. Így egy ponton túl és egy pontig akár még kaphatók is vagyunk kísérletének varázsa alá kerülni.

Határmezsgyén mozog Zsigmond Dezső filmje is. A Vadlány Erdély most is élő, boszorkányhittel átszőtt legendáit és ősi hitvilágát eleveníti fel és archiválja. Zsigmond egy dokumentumfilmes érdeklődésével és szociografikus látásmódjával közelít témájához, ám majdhogynem ugyanezzel a svunggal rögzíti is és szervezi filmmé az összegyűjtötteket, s csak mintegy pótlólagosan toldja azt meg némiképp játékfilmes (például a krimi műfajára jellemző) eszközökkel. Ennek következménye, hogy bár a néptudatból előhívott és felvett anyag szociografikusan rendkívül hiteles, ám játékfilmmé konvertálása már jóval kevésbé meggyőző. Így a film élvezeti értékét is az itt élők egyedi nyelvezete, szellemes szófordulatai, ízes beszéde, valamint a helyszínül szolgáló erdélyi hegyek gyönyörű látképe adja.

Utópiák

Bizonyos szempontból (az első filmjével rögtön fődíjat bezsebelő) Vratnik Roland filmje, az Adás is tekinthető kísérletinek. Egy műfaj, az antiutópia nyomasztó és fenyegető atmoszférájának megteremtésére tett kísérletnek. A Fekete kefében Vratnik még a tengés-lengés paródiába hajló kórképét adta, az Adás már egy katasztrófa utáni tengődés utópisztikus képpé formálása. Míg azonban a Fekete kefe jópofa karaktereket és sziporkázó dialógokat teremtett, addig az Adás sokkal inkább bizonyul egy kissé öncélú és meghökkenteni vágyó stílusgyakorlatnak. Hozzáteszem, jól sikerült stílusgyakorlatnak. Vratnik atmoszférát kitűnően teremt, látszatot kitűnően kelt, ám klisészerű, sztereotip gondolatnál többet most nemigen tesz hozzá.

Sajátos utópisztikus történet Pater Sparrow tavalyról átcsúszott filmje, az 1 is, amely nem alaptalanul nyerte el a legjobb operatőr, a legjobb vágás és a legjobb látványterv díját. A kissé modorosan induló film mind különösebbé, izgalmasabbá és expresszívebbé válik. Igaz, a végére (nézőjével együtt) kissé kifárad. Képileg, gondolatilag ugyanis kicsit túlterhelt. Ezzel együtt rendkívül egyedi képi világot és autonóm, saját szabályokkal működő univerzumot teremtenek benne az alkotók, igen mívesen. Mégis a Lem novellájára épülő film akkor a legizgalmasabb, leghatásosabb és leggondolatébresztőbb, amikor archív felvételekből, régi híradórészletekből összevágott képsorokat mutat. Az emberiség egy percéről szóló dokumentumos montázsa önmagában nyugtalanítóbb, mint a köréje épített játék. Sparrow filmje nagy ívű, merész vállalkozás, egy szociálisan érzékeny, globális gondolkodást tükröző, igen szenvedélyes és provokatív alkotás. Nem utolsósorban pedig megajándékoz két remek alakítással: Mucsi Zoltánéval és Mácsai Páléval.

Nem vagyok a barátod!

„Gyerekfilmek”

Több filmrendezőnk is fontosnak találta, hogy a gyermekek sorsán keresztül, annak fényében ábrázolja a jelen társadalmi közegét.

Sopsits Árpád gyerektársadalomról szóló trilógiájának záró epizódjában, A hetedik körben a gyerekek a külvilág különböző körülményeinek és befolyásoló tényezőinek hatására már nem a világ vagy egymás ellen, hanem önmaguk ellen fordulnak. Bár a szcénák egy része nála is kimódoltnak és művinek tűnik, és vannak hamisan csengő dialógok is, s ha ritmusában, kompozíciójában helyenként döcög is a film, egészében mégiscsak erős hatást gyakorol nézőjére. Mert a folyamatot, ahogy egy gyerek lassan belesodródik az önpusztításba, annak szociális és pszichés hátterét igen plasztikusan mutatja be a kíváncsi kísérletezéstől a veszélykeresésen és melankólián át egészen a halálvágyig.

A tragédia is mindvégig komoran rátelepszik a jelenetekre, más árnyalatot kapnak tőle a képek. A tragikus csúcspont, a kettős öngyilkosságot bemutató jelenet pedig egész egyszerűen megrendítő. Gárdos Péter legújabb alkotása viszont inkább alapgondolatában izgalmas, mint megvalósításában és hatásában. Dramaturgiáját és színészvezetését tekintve is elmaradt a lehetőségektől. A rendezői díjjal kitüntetett Tréfa egy nyolcoldalas Kosztolányi-novella alapján készült, és a szélsőségesen konzervatív, illetve liberális nevelésnek a végeredmény szempontjából egyaránt kártékony hatását firtatja. A mű egyik konklúziója, hogy minden szélsőségnél kártékonyabb, ha a gyerekek számára is érzékelhetően a fejük fölött vívják ideológiai harcukat az értük felelősek. Mert ezzel kihúzzák a lábuk alól a kiszámíthatóság talaját, megfosztják őket az átlátható törvények és szabályrendszerek biztonságától, működésbe lép helyette A legyek ura típusú kaotikus, vad gyerektársadalom, melyben a bizonytalanság agressziót szül, és amelynek legyőzhető ellenségképre van szüksége.

Azonban sem a gyerekszínészek, sem azok a laboratóriumi szituációk, amelyekbe belehelyezték őket, nem teszik meggyőzővé a történetet, igazán izgalmassá a különböző világnézetek összecsapását és felkavaróvá e tragédiával végződő konfliktushelyzetet. Itt minden csupán dogmatikusan van jelen, Kosztolányi stílusából, költői sűrítettségéből pedig semmi sem érződik e túlbeszélt átiratban.

Papírrepülők

Szabó Simonhoz hasonlóan Pálfi György is amatőr színészekkel és kézi kamerával forgatta legújabb filmjét, a Nem vagyok a barátodat. A triptichonnak készült alkotás moziváltozatában azonban csupán két tabló látható, mégpedig úgy, hogy az óvodás csoportban forgatott felvételek keretbe foglalják a felnőttek „játékát”. E keret teszi még kegyetlenebbé az amúgy is kíméletlen ecsetvonásokkal festett képet.

A moziváltozatból épp az az etűd marad el, amelyikben az amatőr szereplők magukról, saját életükről vallanak a kamera előtt, s amely történetek alapul szolgáltak a játékfilmes részhez. Így tulajdonképpen valós sorsokon és sztorikon alapul a film. A felnőttek felettébb gonosz játékát Pálfi történetszilánkokból építi fel. A szálak a film végére igen rafináltan és olykor meglepő módon állnak össze – minden és mindenki összefüggésbe kerül egymással. Nem szabadulhatunk egymástól, nem vonhatjuk ki magunkat a másik kegyetlenkedései alól, tettével mindenki kihat a másikra, determinálja.

Pálfi kíméletlenül lerántja a leplet a férfinemről – a férfiak amoralitásáról, álnokságáról és állhatatlanságáról. A nők ezzel szemben még nyitottak a pozitív érzelmekre – csak rendre megrontják őket. A hősök szinte dominóelvszerűen adják-kapják a bántalmakat, csalásokat. Mert persze mindenki mást akar, és másvalakire vágyik. Kegyetlenekké válnak, mert velük is így bánnak, és boldogtalanokká. Rosszul bánok veled, mert velem is rosszul bántak. Az egyetlen férfi, aki még valamiféle pozitív értéket képvisel, vagy legalábbis képviselni vágyik, egy némileg értelmi fogyatékos, animális szintre süllyedt véglény.

Az ebben az értékvesztett, érzelmileg elsilányosodott környezetben felnövő gyerekek sorsa eleve megpecsételődik. A lehetőségek ígérete elszáll, a jövőt illető optimizmus a bemutatott felnőtt tabló fényében előre visszavonatik. A gyerekek civódása és évődése a felnőttek (a megvalósult jövő) kíméletlen kapcsolatainak tükrében vészterhessé válik, és sötét színezetet kap. A Nem vagyok a barátod egy mind kétségbeesettebb segélykiáltássá válik a végére, elsősorban a gyerekekért.

MARIK NOÉMI

Pszeudo-reneszánsz hisztériumjátékként hirdeti a színlap Lőrinczy Attila új darabját. Elszaporodóban vannak manapság a hasonló, részben áthallásokra, részben szójátékokra építő sajátos műfajmegjelölések, melyeknek előnyük, hogy felkeltik a nézői figyelmet, hátrányuk, hogy talán túlzott elvárásokat is támasztanak a nézőben. Merthogy valóban eredeti, különleges bemutatót azután ritkán láthatunk, új műfaj születésének pedig végképp nem lehetünk tanúi. Hogy Lőrinczy Attila új darabja pszeudo-reneszánsz, az bizonyos szempontból vitathatatlan (hogy mennyiben és miképpen az, arra az eredetivel, vagyis Fernando de Rojas drámájával való részletes filológiai összevetés adhatna választ), a kétségtelenül jól hangzó hisztériumjátéknál azonban a mű jellegét, hangulatát pontosabban írja le a címben szereplő tragikomédia.

A csavaros mese középpontjában az idős korára is eleven szellemű Celestina asszony áll, aki a betevőt hol lányok futtatásával, hol kerítéssel, hol átverésekkel keresi meg. Hozzá fordul régi kliense, Sempronio is, amikor látja, hogy gazdája, a vagyonos Calisto majd eleped a szűz Melibeáért. Celestina rafinált cselekkel boronálja össze a fiatalokat; nemcsak a lány szemérmét kell legyőzni, hanem a szigorú apát, Pleberiót is meg kell vezetni. S persze maga Calisto is lépten-nyomon bonyodalmat okoz, akárcsak másik szolgája, Parmeno, aki gyűlöli Celestinát, mindaddig, amíg az a vidéki parasztlányból éppen szajhává avanzsáló Areusával férfivá nem avattatja. Csakhogy Parmeno beleszeret a lányba, ami újabb konfliktusokat szül. S akkor még nem beszéltünk Sempronióról, aki a várt pénzt sem Celestinától, sem gazdájától nem kapja meg, ráadásul szerelmes a kerítőnő fő bevételi forrásába, Eliciába, aki viszont Critóval, a katonával kavar. Mindebből akár fergeteges komédia is kerekedhetne (függetlenül az alapműtől, hiszen szerzője autonóm alkotásként vállalja a drámát), ám az írói ambíció érezhetően más: Lőrinczy játékosan, ironikusan, a mai viszonyokra nem közvetlenül, de finom áthallásokkal utalva fest képet arról a világról, melyben egyezményes morál már nemigen létezik, amelynek mindennapjaihoz a csalás, a hazugság, a szélhámosság szervesen hozzátartozik, s ahol a csalókon, az „okosakon” kívül mintha csupán megcsaltak, végletesen naivak, hülyék élnének. A kép azonban nem lehangoló, mert a szereplők mégis szerethetőek, a gaztettek humorosan tálaltatnak, s a szereplők egész jól érzik magukat saját világukban. Furcsa, de mintha senki nem érezné, hogy a bőrére megy a játék; a szituációk humora, a dialógusok szellemessége tompítja a megcsalások és megcsalattatások sorának keserveit. Mindebből nem is következne a gyászos befejezés, amikor egy véres leszámolás közepette mindenki búcsút mond életének, így hát nem is következik; Lőrinczy egy huszáros deus ex machinával feltámasztja a szereplőket, s így sajátosan groteszk, ironikus képpel ér véget a darab.

Katona László és Szilágyi Katalin (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

E képet a Harsányi Sulyom László és Novák Eszter rendezte tatabányai előadás igazán erőteljesen, emlékezetesen jeleníti meg: a feltámadt hullák kis vízibalettet adnak elő, mintha a haláltáncot akarnák idézőjelek közé tenni. A vízibaletthez kivált jól funkcionál Kiss Gabriella téglalap alakú tere, mely egyik oldalán medencét rejt, a másikon pedig Celestina „lakosztályaiba” vezető mélyedést. A vizuálisan is érdekes díszlet többféleképpen is bejátszható; egyes pontjain arra készteti a színészeket, hogy kiaknázzák a mozgáskészségükben rejlő lehetőségeket, másutt viszont jól bejárható. (Kutas Diána korrekt, de többnyire kézenfekvő ötletekből összeállított jelmezei jóval konvencionálisabbak.) A remek zárókép visszamenőleg is megérteti, mi az, ami korábban hiányzott az előadásból: a groteszk ízek, az egyéni ötletek, a szöveget továbbszövő alkotói kreativitás. Merthogy – kivált az első felvonásban – kissé lassan csordogál a játék: leperegnek a jelenetek (a pesti vendégjátékon helyenként érzékelhető tempógondokkal), lehet mosolyogni a dialógusokon, de a kelleténél kicsit kedélyesebb a játék, kevés a ki nem számítható fordulat és kevés a tét. Így a nézői figyelem jórészt a színészekre irányul, nem érdemtelenül. Lőrinczy Attila Margitai Áginak írta a szerepet, s a színésznő valóban illúziókeltő Celestinaként. Precízen hozza a szerepsémákhoz kötődő kliséket, de túl is lép rajtuk; hamisítatlanul sajátos színekkel fest portrét egy józan, öntudatos, az életet izgalmas játéknak tekintő asszonyról, aki távolról sem csak a pénzért intrikál, hiszen minden percét élvezi a cselszövéseinek. Igen jók a többiek is: Friedenthal Zoltán (Calisto) kedvvel és lendülettel karikírozza a tehetetlen, ostoba hősszerelmes alakját, Téby Zita (Melibea) a naivnak tetsző, de távolról sem ártatlan lányka alakját üde bájjal és igen hatásos váltásokkal operálva adja, Egyed Attila (Sempronio) imponáló szaktudással hozza a kapzsi, buta szolga kevésbé hálás szerepét, meggyőző a foga fehérjét fokozatosan kimutató prostituált, Elicia alakjában Lapis Erika, s precízen kihasítja a játékból a maga szeletét a Crito legkevésbé megírt szerepét játszó Viola Gábor is. Egészen kitűnő Katona László (Parmeno) és Szilágyi Katalin (Areusa) kettőse: a dermesztő hülyeséggel határos végtelen naivitást mindketten megejtő bájjal adják, ám a naivitás színeibe az ösztönös amoralitás árnyalatait is belekeverik. Lukáts Andor (Pleberio) találja meg talán a legegyénibb színeket; nem zord apát játszik, hanem többnyire csak magával törődő, a körülötte levő világból nem sokat értő öregembert, mindezt sodró lendülettel és groteszk árnyalatokkal. S noha a második részre valóban összeáll az előadás, a szöveg poénjait finom játékötletek segítik, s egyénibb gegek is megjelennek a palettán, a bemutató egésze leginkább mégis a színészi munka okán maradhat emlékezetes.

URBÁN BALÁZS

Bár Jókai Mór nem volt Kerényi Ferenc szeretett XIX. századi írótriászának – Petőfi, Madách, Vörösmarty – tagja, mégis az utóbbi évek legérdekesebb és legszebb Jókai-portréját Kerényi rajzolta meg a Petőfi Irodalmi Múzeum Jókai -albumához írott bevezetőjében. Amikor írására rábukkantam egy régi Holmi számban, figyelmemet a szerző neve mellett a tanulmány címe ragadta meg.

Tudom, legtöbben jó, ha félig nyújtjuk át a világnak egyéniségünket megismerésre, akkor is megválasztva gondosan, ha lehet: kivel osztjuk meg önmagunkat – mégis a nemrégen váratlanul elvesztett Kerényi Ferenc neve és régi tanulmányának címe egymás mellett a lapban az elmulasztott megismerést, az immár örökre elveszett esélyt jelenti számunkra.

Ami viszont miénk, amit megismerhetünk, az Kerényi Ferenc rendkívül gazdag életműve, amely mindenkor új és új felfedezésekre ad lehetőséget például a Tragédia kritikai kiadásában és Petőfiről szóló életrajzi monográfiájában.

Két utolsó, időben nagyon közel eső találkozásunk Madách jegyében történt. A mából visszagondolva, amikor több mint harmincéves, barátivá vált kapcsolatunk emlékcserepeit rakosgatom össze, ennek a két találkozásnak szimbolikus jelentőséget tulajdonítok, hiszen tanári kapcsolatunk, a Színházművészeti Egyetemen vagy a Színháztörténeti Múzeumban megélt kivételesen harmonikus együttműködésünk mellett elsősorban Madách Imre és Az ember tragédiája jegyében teltek el barátságunk évtizedei, nagyon sok közös élménnyel.

Egyik első, a magyar játékszíni hagyományokat sajátosan felelevenítő találkozásunk a Madách Színház két salgótarjáni vendégszerepléséhez kapcsolódik, amikor a helyi technikai adottságoknak valóban a XIX. századra emlékeztető állapotát ellensúlyozandó Feri beállt fejgépkezelőnek, hogy a rossz fényviszonyok között Appia jegyében a lélegzővilágítást a gyakorlatban demonstrálja, hogy az általa kézben tartott és sikeresen irányított fejgéptől legalább az éppen beszélő szereplő kapjon fényt.

Visszatérve utolsó két találkozásunkra: az első, a 2008. október 2-i csesztvei Madách-nap felejthetetlen élményt adott. Hosszú idő után újra láthattam az általa 1983-ban rendezett, Madáchról és a Tragédia előadás-történetéről szóló kiállítást, amelynek egyik érdekessége, hogy dr. Németh Antal személyesen vett részt saját előadásai dokumentumainak rendezésében.

(Kerényi Ferenc egyike volt azoknak az – egy kezünkön összeszámolható – embereknek, akik még életében segítették az egyik legjelentősebb magyar újító rendezőt. Németh igazságtalan elhallgattatásának megalázó éveiben meghívta őt a csesztvei kúria vendégszobájába, hogy ott a helyszínen, az emlékkiállításban a maga részét autentikusan rendezze.)

Ez a csesztvei emlékező nap, a beszélgetés a Tragédia-játszásról és élményeinkről, a közös tárlatvezetés – a helyiek jóleső érdeklődése közepette – emlékezetes nap marad.

Négy napra rá az egyetemen találkoztunk egy jeles színművész doktori szigorlatán, aki lelkesen számolt be a Luciferről készülő doktori tanulmányával kapcsolatos kutatásairól: Madách koráról, a korabeli színikritikáról és színjátszásról is.

Tanári munkánk ritka szép momentumát éltük meg, s főként Ő, amikor témavezetőként örülhetett a színművész kivételes ambíciójának, kiváló teljesítményének. Kívánok az egyetemnek még sok ilyen vizsgázót, mondta, amikor szót kért a vizsga végén.

Az egyetem

Kevés olyan elméleti tanárt ismertem, aki ennyire a jelenből tanított volna.

A régi magyar színházat össze tudta kötni a mindenkori mával, frissé tette a múltat, a régi színészek életének és munkásságának teljes ismeretével kortársakká tette őket, közel hozta a tanítványaihoz Egressyt, Kántornét vagy Jászai Marit. Így váltak a hajdani nagyok élővé, átélhetővé, szerethetővé és megmosolyoghatóvá.

S így elevenítette meg az egykori írókat, rendezőket, sokakat a színház világában.

Mint az általa írt, kivételes értékű Magyar színháztörténet első kötetében és tanulmányaiban is olvashatjuk, színes valóságában élte át a régi magyar színházat, amelyhez a korabeli társadalmi háttér, a társasági élet, a különböző szokások és furcsaságok, pletykák is hozzátartoznak.

Ezért olyan olvasmányos az ő színháztörténete és színi tanulmányai.

Mindez a Kerényi Ferenc által nagyon szeretett és teljességében tudott XIX. század dokumentumaira épül, amelyeknek kutató és rendszerező munkássága nyomán publikált kötetei színháztörténetünk legértékesebb részéhez tartoznak.

Gondolok itt természetesen A magyar színikritika kezdetei három kötetére, erre a ritka kincsesbányára, és összes tanulmánykötetére vagy antológiáira.

Madách kutatójaként kezünkbe adta Az ET páratlan értékű szinoptikus kritikai kiadását, amely a Tragédia-olvasás, ismerés és játszás mindenkori meghatározó forrásműve.

Már a kutatás módszere is egyedülállóan érdekes, eredménye pedig különleges értéket jelent.

Számomra, ismerve valamennyire a különböző szövegváltozatokat és szövegrontásokat, ritka izgalmas felfedezések lelőhelye ez a kötet.

Amint a tanár Kerényi Ferenc, úgy a színháztörténész és a Madách-kutató munkásságának legrokonszenvesebb értéke a történelmi színházak vonzó életének bemutatása, és a múltat a jelenhez közelítő friss szemlélet és gyakorlat.

A jelenkori előadások éppolyan izgalmat váltottak ki belőle, mint a rajongott régiek, az aktuális színházi produkciók szereplőit, rendezőit tudásával mindig tudta segíteni, az elkészült produktumokról pedig lelkes szenvedéllyel tudott vitatkozni. A jelen éppolyan fontos volt számára, mint a színháztörténész számára a feltárandó és megszerethetővé teendő múlt.

Különösen így volt ez a Tragédia-előadások, illetve a magyar klasszikusok és kortárs magyar drámák esetében.

Ha valahol játszották a Tragédiát, ott termett és boldogon mondta el véleményét, különösen, ha egykori növendékkel találkozott.

(Tanítványaival való remek kapcsolatát alapvetően jellemezte, hogy az életre készítette fel őket, figyelmüket mennél több útra, megközelítési lehetőségre hívta fel, biztatva őket a saját lábon megállás fontosságára. Nem elméleti szakembereket képzett, hanem a színház világában eligazodni tudó, praktikus színházi embereket.)

„Egyszemélyes intézménynek” nevezték őt, így jellemezve nyitott és fáradhatatlan személyiségét, munkabírását és aktivitását, ügyszeretetét, szenvedélyes pedagógusi munkáját.

Életműve a maga sokoldalúságával, különleges értékeivel a miénk.

Az „egyszemélyes intézmény” – maga Kerényi Ferenc pótolhatatlan marad munkássága minden területén és emberségében.

LENGYEL GYÖRGY