2009

Sokfelől toborozta színészeit a gyerek- és kamasztémák színpadi feldolgozásának, a pálya küszöbére lépő színészek foglalkoztatásának elkötelezett, érzékeny rendező-pedagógusa, Vidovszky György. A zenitjén járó Honti György (Hoborth igazgató úr) tapasztalt színházi rókaként cserkészi be a karikaturisztikusan jellemzett, alapvetően negatív és torz figurát, akin egy közepes lélekgyógyász is szépen kereshetne. Az ugyancsak beszélő nevet viselő Wakogow tanárnő és Furkow tanárnő szerepében a tőlük eltérő korú és játékkultúrájú Vizsy Orsolya és Balatoni Emese pedánsan igyekszik velük tartani, legyen szó gonosz pedantériáról vagy alig palástolt élvetegségről. Dér András, Vidovszky idősebb színházi és filmrendező kollégája korrektül lejelzi Gábor úr atyai kudarcát: értelmez és közöl, hozzá a mozgás csak alibi. Oldalán Dér Denisa poétikus anyai átszellemültséggel, fájdalommal jeleníti meg a fiát védeni próbáló, majd sorsára bízó Gábornét. Jól keveri a tragédia beszédét a hétköznapisággal.

A fiatal közreműködők – a tényleges főszereplők – kara is rétegzett, hiszen a Hetényi Géza Szakközépiskola Színész Szakképzésével közös produkcióban jött létre a Karinthy Színház premierje, de például az energikusnak és enerváltnak egyként mutatkozni tudó Dér Zsolt (Gábor Menyus megszemélyesítője) – talán úton egy majdani, 2020-as szőke Hamlet felé – sokkal tapasztaltabb ifjú színjátékos, mint számos társa. Vidovszky összehangoló munkáját dicséri, hogy bár a színészi produkciók ugyanúgy széttartanak, akár a különféle közelítésből, néha más-más „felszereltséggel” megfogalmazott jelenetek (sőt az első és a második rész is), A tavasz ébredése nagyjából mégis egységes benyomást kelt. Összeáll.

Császár Réka és Dér Zsolt

Ondraschek Péter díszlete a pincétől a padlásig zöld liánnal fonta be a teret. A Karinthyban agyonerőltetett „galériás” térképzés (melytől alighanem a kicsi játékhely kitágításának érzetét remélik) ezúttal rugalmasan vette magára a levélfüggönyzetet: mintha a sokszor megnyitott süllyesztőbe is alá akarna zuhogni az ezernyi buja, sötétzöld ág. A fonadék előnyösen (kísértetiesen, moszatosan, árnyékokat vetve) világítható, átjárható, és sík felületei ellenére labirintikus asszociációkat kelt. A Wedekind-darab – „a tavasz ébredése”, a serdülőkori, összezavarodott lelkiségű és iránytalan testiségű szexualitás társadalmi drámája – metaforaként is magáénak tudja az egyszerű, ám dzsungeles kulisszát. Különösen a kései temetőjelenet válhat benne és általa fojtogató szellemképpé (megoldható az is, hogy a sok halott egyike az írói kívánalom szerint a saját fejét tartsa a hóna alatt!). Ebbe a tablóba sűrűsödik mindaz, amit addig a történet felhalmozott.

tavaszebredese 11

Nem ilyen sikerült a kiegészítő tárgyak, kellékek alkalmazása. Éppenséggel magyarázható a fürdőszobai készségek felbukkanása, a porcelán felületek hideg csillogása. Ily kevés négyzetméterre mégis sok két vécécsésze (ülőkének, egyébnek használják őket), és a fedéllel leborítható kád asztal, koporsó és egyéb funkciói sem mindig győznek meg: vagy a kialakításuk, vagy a passzív formába történő visszajátszatásuk kissé nehézkes. Némely eszközök (például a filmfelvevő) egyszerre konkretizálnák és mosnák el a cselekmény idősíkjait. Múlt és jelen közé (illetőleg a kiterjesztett jelenbe) nincs eléggé belőve a színrevitel. Az ugyancsak Ondraschek tervezte öltözékek megfelelőek – különösebben nem szólnak bele a rendezés összképébe.

Bányai Geyza elöregedett fordításából nem könnyű modernebb hangszerelésű tolmácsolást előhívni. Még a változtatások segítségével sem. A Gábor Menyus, Stiefel Marci (Koloszár András veti magát a szerepbe), Rilow Jancsi (Pomlényi Attila formálja), valamint a Gyuri, Ottó típusú névadások – a Thea, Ilze, Isiebe mellett – olyasfajta nyelvi vegyességet rónak a magyarításra, amely a szófűzésben, mondatalakításban is visszaüt. Nem szerencsés a hívogató műfaji elkeresztelés sem: kamaszelőadás valódi és örök kamaszoknak. A bonyodalmas szószerkezet, ha alaposabban megvizsgáljuk, nem jelent semmit.Vidovszky érdeklődésének középpontjában nem a kamaszlét áll, bár a szerepekkel közelítően egyidős szereplők beleérző, tehetséges természetességgel bújnak tizenéves bőrbe. Azonban nem tíz és húsz között feleúton járó egyedekként, hanem a család, az iskola, a makroközösség foglyaiként, elhallgatáson, hazugságon, erőszakon szocializált fiatalokként kerülnek a dráma örvényébe. Az örvényt kavarni a legkevésbé sem akaró, de lázadón nyiladozó Bergmann Wendla Császár Réka választékos alakítása révén kel életre. Hevítőbb erotikus sugárzást, biológiai és pszichikai feszültséget sem ő, sem a most külön nem említett, a csapatmunkában dicséreteset nyújtó többi növendék színész nem lop a konfliktussorozatba. Érosz a fiúk tudatába, egymás közötti érintkezéseikbe, homoerotikus ösztönösségükbe, uralhatatlan vallomásaikba férkőzik be leginkább.

A Gyevi-Bíró Eszter mozgásrendjeitől és Pap Gábor zenéjétől segített előadás a két világ, a két nemzedék ütközését pontosan analizálja. A józan őrület ábrázolása expresszív, a testi fenyítés leleplezése megrázó. Mélyebb tanulságai sajnos nincsenek a szülők és tanárok alkotta, megcsontosodott érdekkör és a velük összecsattanni kénytelen, saját ösvényeket kereső „gyerekek” világa közt támadó diszharmóniának. Ugyan a kiélezett helyzet kezelésére és megoldására senki sem vár receptet a színháztól, a Karinthy Wedekindje mégis jobbára csupán a lélektani tükörrel szolgál, a többszörösen is halálos következményű életkisiklások beágyazásával nem.

TARJÁN TAMÁS

Minden ötlet nagyon jó, amivel az Örkény társulata a Jógyerekek képeskönyvének nekilátott. Jó ötlet volt a kabarévonalat erősíteni a színház profiljában. Jó ötlet volt fölkérni hozzá Ascher Tamást – Csehovok, Ibsenek, Gorkijok után rendezzen végre valami nagyon nem lélektani realistát! Jó ötlet volt holmi klasszikus helyett biedermeier tanmesét választani irodalmi alapanyagnak, nem kevésbé jó ötlet volt Parti Nagy Lajossal magyaríttatni. Jó ötlet volt a társulat apraját-nagyját felvonultatni benne, a Darvas Ferenc-féle kamarazenekarról nem is beszélve.

Ötletnek mind-mind nagyon jó volt, csak hát a végeredmény – az nem elég átütő. Ascher mint holmi ínyesmester vette Hoffmann doktor 1844-ben íródott Struwwelpeterjét, amelynek elrettentő pedagógiai célzatossága az eltelt másfélszáz év alatt morbiddá érlelődött. A horrorízeket felerősítendő megspékelte a gothic szubkultúra legjavával: a Tiger Lillies zenéjével, Tim Burton vizuális megoldásaival. Végül az egészet Parti Nagy csipetnyi nyelvi leleményeivel fűszerezte. Csakhogy a minőségi hozzávalóktól még nem lesz a belőlük készülő étel is új minőség – de még csak minőség sem feltétlenül. Az ízek özöne még nem az aromák harmóniája: ami magában kóstolva markáns, összeöntve ízetlen lehet. A jógyerekek képeskönyvével az a baj, hogy az egyenként karakteres összetevők együttesen kioltják egymást: az előadás horrornak nem félelmetes, blődlinek hosszú, pedagógiakritikának idejét múlta.

De hagyjuk a konyhaművészetet! A szakácskönyvek „végy”/„tégy” kategorikus utasításai helyett következzék a „mit nem kellett volna venni”/„mit kellett volna másképp beletenni” kevésbé praktikus bölcselkedése.

Gálffi László

Kezdjük a Tiger Lillies-féle zenés eredetivel, a Struwwelpeter nyomán készített Shockheaded Peterrel. Műfajilag mindenfélének nevezték: viktoriánus rémvarietének, junk operának, cabaret macabre-nak. Magára a Tiger Lillies együttesére még ennél is többféle címkét aggattak. Voltak már alvilági anarchisták, brechti blues band, kasztrált kabarettisták, excentrikus esztrádzenészek, még cigánymutatványosok is. Mindebből annyi a tanulság, hogy nem szabad készpénznek venni, amit a PR-újságírók műsorelőzetesként összeírnak. A Tiger Lillies zenéje ugyanis per excellence kocsmazene – Martyn Jacques, az együttes vezetője per excellence kocsmazenész. Nyakában tangóharmonikával bependerül az ivó ajtaján és már kezdi is. A sörök mellől először csak oda-odapillantgatnak, aztán nem bírják levenni róla a tekintetüket. Fura ember fura hangon fura dalokat énekel. Rettenetes dalokat. Nem lehet rájuk nem figyelni. Van bennük minden, amit az emberi aljasság-romlottság produkálni csak képes. A hősei kurvák és dílerek, stricik és mindenféle perverziójú paráznák. Aljasak és erőszakoskodnak, lopnak, csalnak, ölnek és meghalnak. Martyn Jacques rendszerint falzettbe felszorított hangon énekel. Szépnek nem szép ez a hang, de nagyon sokféle. Tud rikácsoló lenni, alakoskodó, hamis, vagy éppenséggel kisfiús, álnaiv, alamuszi, feminin, sőt angyali is. A legiszonyúbb, amikor angyali. Amikor angyalhangon énekli a legelvetemültebb rémségeket (Forgács Péter használt hasonlót a Privát Magyarország sorozatában, amikor az 1944 nyarán készült sárgacsillagos családi felvételek aláfestéseként gregorián fiúkórus énekelte a harmadik zsidótörvényt. Attól is kilelte az embert a hideg.) Amikor Martyn Jacques nem kontratenor, akkor basszus. De olyan basszus, hogy abba a Don Giovanni kővendége is belesápadna. Amikor a Seven Deadly Sinst énekli, a hangja puha, sötétje pedig reménytelenül mindent beborít. Ahogy a kettőt váltogatja, az végképp zavarba ejti az embert. Akkor most melyik az igazi hangja? Mindegyik? Egyik sem? Esetleg a kettő ugyanaz? Az embertelenül mély és az embertelenül magas ugyanannak lenne a két hangbeli megnyilvánulása?

Pogány Judit

Az ember kétségbeesett pillanataiban avval szokta vigasztalni magát, hogy egyéni nyomorúsága csak egy érzés – szenvedésünk szubjektív állapot csupán, maguk a világot irányító erők közömbösek irántunk. De mi van, ha ez mégse igaz? Ha a szenvedés az igazibb valóság, a világot irányító erők pedig éppen rajta keresztül mutatják meg igazi arcukat? Mi van, ha a fölöttünk álló erőnek szándéka van velünk, csakhogy az a szándék csöppet se jó? Ha a látszólagos közömbösség valójában részvétlenség? Mi van, ha az Isten gonosz?

Martyn Jacques-ból ihletett pillanataiban a Végső Dolgok Rettenete szól.

A Shockheaded… persze egyszerűbb esetnek tűnik: ennek a hősei végtére is csak gyerekek, a „sorsukat irányító nagyobb erő” pedig nem más, mint a két szülő. Ettől azonban még korántsem egyszerűbb az eset. A gyermeki szorongás is feneketlen mélység, ebben sincsen fogódzó. Amibe ugyanis fogódzkodni lehetne, nem más, mint a rettegés tárgya maga – a Végső Dolgok Rettenetének esetében Isten, a gyermeki szorongás esetében a szülő. Az utóbbi az előbbinek archetipikus esete, ha tetszik: alapmetaforája. Mi van, ha a szülői hatalom, amelynek ki vagyunk szolgáltatva, se nem bölcs, se nem igazságos? Ha nem azért büntet, hogy megjavítson, hanem mert stupid és élvezi? Mi van, ha rosszaságainkért nem nyerünk tőle bűnbocsánatot? Ha arra ítéltetünk, hogy értelmetlenül elpusztuljunk?

A Shockheaded… West End-i változatát jegyző Phelim McDermott és Julian Crouch rendezőpáros nagyon is tisztában lehetett vele, hogyan lehet a fizikai szorongást metafizikaivá növeszteni. Nemcsak a Tiger Lilliest kérték föl komponálni, az előadás színházi részét kivitelező Cultural Industries társulatot is úgy instruálták, hogy a Shockheaded… gyerekszereplőit bábokkal játsszák el. Akik látták a Garas Dezső-féle bábszínházi Az ember tragédiáját vagy Csák Zsolték Noé bárkáját, azoknak nem kell magyaráznom: a bábszínház – és azon belül is a marionett – alkalmasint a legalkalmasabb médium, hogy a szereplők teremtmény-voltát, isteni kiszolgáltatottságát megérzékítse.

Széles László és Csuja Imre

A bábozás persze más tekintetben is telitalálat. McDermotték azt is tudták, hogy a Tiger Lillies csak úgy működik kőszínházban, ha természetes közegét, a kocsmamiliőt sikerül oda átmenteni. A Shockheaded…-ből végül hátborzongató vásári bábjáték kerekedett. Pedagógiai grand guignol a Végső Dolgok Vurstlijában – ahol nem Vitéz László az ördögöket, hanem a teremtő a teremtményeit ütögeti agyon.

A pesti előadás a Tiger Lillies zenéjét használja, egyébiránt azonban a londoni előadástól szinte mindenben eltérő megoldásokat alkalmaz. Martyn Jacques sok-sok funkcióját Ascher szétosztogatja a társulat hús-vér színészei között. A Shockheaded…-ben Martyn Jacques énekel, zenél, grimaszol, a Jógyerekek…-ben a színészek énekelnek, játszanak, zenélni pedig a zenekar zenél. Kitüntetett szereplő persze itt is akad: Parti Nagy jóvoltából, Gálffi László megformálásában színre lép dr. Roboz. Valamit ő is megörököl Martyn Jacques attribútumaiból. Ő is nagyon cinikus, ő is eléggé aberrált, ő is nem kicsit fura. Martyn Jacques persze gazdája-ura-istene volt a londoni előadásnak, a pesti dr. Roboz ehhez képest csak egy konferanszié. Meg kell hagyni, Parti Nagy alaposan kiszínezi a figurát. Robozból pszichiáter-sarlatánt csinál, aki a jelenetek között divulgatív kiselőadásokkal traktálja a nagyérdeműt, amelyekben áltudomány és erkölcsnemesítés gabalyodik egymásba kibogozhatatlanul. Gálffi saját leleménye, hogy bár Roboz egy hangjába szerelmes hólyag, annyira cinikus, hogy saját dumáit se bírja komolyan venni. Félhangosan kibeszél belőlük; miközben a színpadon jelenet zajlik, ő a proszcénium sarkában kis lábaskából megvacsorázik; ha nincs rajta a fejgép, körmöt nyír, legyintget, tenyérbemászóan privát. Gálffi nagyon jó színész – minek tagadjuk, színészi eszközeinek tárháza sokszorosa Martyn Jacques-énak. Csak egyvalamit nem tud az ő Roboza, amit Martyn Jacques kisujjból tudott: kiismerhetetlenül félelmetesnek lenni. És ez bizony egy horrordarabban baj. Még nagyobb baj, hogy a Jógyerekek… szereplői közül senki más se tud.

A Tiger Lillies mellett az Örkény-beli előadás másik cult gothic ihletője Tim Burton amerikai rendező. Burton filmeket rendez, tehát nyilván hatott vizuálisan a Jógyerekek…-re – de nem kizárólag vizuálisan. Nyilván inspirálta Nagy Fruzsina jelmeztervezőt Burton Ollókezű Edwardja, amikor a kócos Petikét tervezte, a Beetlejuice, amikor a gonosz Fricike frizuráját készítette, megihlette a halott menyasszony, amikor szerencsétlenül járt gyerekek sminkjét festette. De ha jól sejtem, nem merül ki ennyiben az amerikai mesternek Örkényékre gyakorolt hatása. Tim Burton és Ascher Tamás is szegről-végről lelki rokonságban állnak – talán nem véletlen, hogy mindketten rendeztek már Sweeney Toddot (még ha inspirálásról ebben az esetben nemigen lehet is szó: Ascher 1999-ben rendezte Kaposváron a darabot, Burton 2007-ben a filmet).

Tim Burton rengeteg filmet jegyez producerként, illetve rendezőként, de ezek nem mind egyformán édes gyermekei. Olyan összamerikai mitológiák megfilmesítése fűződik a nevéhez, mint például a Batman vagy a Majmok bolygója – a végeredményben azonban több az összamerikai mitológiaság, mint a „börtönösség”. A szerző szívéhez sokkal közelebb állnak sötéten érzelmes mesefilmjei – mint az Ollókezű Edward vagy a Charlie és a csokigyár –, szíve csücskében pedig alkalmasint animációs bábfilmjei foglalnak helyet: a Karácsonyi lidércnyomás és A halott menyasszony. Sokat elárul irántunk táplált érzelmeiről – csakúgy, mint vizuális igényességéről –, hogy mindkettő stop-motion technikával készült. A számítógépes animáció korában Burton képes volt ásatag trükkfilmes eszközökkel, kockánként fényképeztetni végig ezeket a filmeket!

A Karácsonyi lidércnyomás és A halott menyasszony meséjének van egy morfológiai közös tulajdonsága is. Mindkettő világok találkozásáról szól, ahol is az egyik világ mindkét esetben a túlvilág. A burtoni csavar pedig az bennük, hogy bármilyen hátborzongatónak tűnjenek is a síron túliak, szimpátiája-empátiája a nézőt hozzájuk, és nem az evilágiakhoz köti. A Karácsonyi lidércnyomásban a túlvilági Halloween Város nagy fia, Csontváry Jack igazi művész, Mindenszentek estéjének elismert rendezője, ezzel szemben Karácsonyfalvának az ura, a Mikulás nem más, mint egy dagadt nyárspolgár. A halott menyasszonyban egy puhapucájú vőlegény menekül egy rákényszerített érdekházasság elől egy minden porcikájában izgalmas csontváz-lány karjaiba.

Polgár Csaba, Takács Nóra Diána és Debreczeny Csaba (fotók: Szkárossy Zsuzsa)

Ascher rendezése nem kevés szerkezeti hasonlóságot mutat Burton animációs filmjeivel. A két világ, amely a Jógyerekek…-ben találkozik, a szülőké, illetve a gyerekeké. Az apróságok ugyan rosszalkodnak is, hullaszerűek is, mégis az övék a néző rokonszenve, nem pedig a kibírhatatlanul normális szülőké. Az Ascher-féle előadás stílusproblémája, hogy a különböző stíluselemek nem a két világ mentén válnak el – pedig nagyon adná magát ez a megoldás. Az egyik stíluselem nyilvánvalóan a „vásári vonal” lenne. A népszínház a maga vaskos, de annál ütősebb tréfáival a gyerekvilág sajátja: a nemcserék, halmintás lepedő mint folyó, a karácsonyfaégős kigyulladás mint tűzhalál, a tükrön lovaglás mint repülés. A másiknak, a Burton-féle viktoriánus vonulatnak kéne tükröződnie a szülők vizuális világában: a gyerekszoba gemütlich tapétájától a karácsonyi ajándékosztáson át a vacsorához terített asztalig.

Többé-kevésbé ez így is van az előadásban – ha így van, működik is a jelenet. Ha férfíszínészek játszanak kislányokat, az elidegenítés mindig nagyon ütős: Polgár Csaba remek a piromániás Hennike szerepében, Debreczeny Csaba is nagyon jó, amint éhen hal finnyáska Augusztaként. Fordított felállásban halványabb a hatás. A színésznők közül csak Pogány Judit ujjszopó Konrádja üt igazán – az sem a nemcsere miatt, hanem mert Pogány egy csecsemő szorongásait játssza el hitelesen.

Mondom, ha világok mentén válnak el a stíluselemek, működnek a jelenetek. Csakhogy a stíluselemek nem feltétlenül válnak el, ha mégis, akkor sem következetesen. A nemcsere nemcsak a gyerekekre terjed ki, a mamát is férfiszínész, Széles László játssza. Az ő megformálásában a jó modor apostola ugyanolyan harsány, sőt a karácsonyfa árnyékában még harsányabb-közönségesebb, mint a kibírhatatlanul rossznak mondott gyerekei. Anyának persze így is, úgy is ellenszenves, csakhogy a baj innentől nem a megjátszott negédes modorral van, hanem hogy nincs modor egyáltalán. A vacsoraabrosz lerántása akkor nőhet ütős jelenetté, ha a terített asztalról elhisszük, hogy legalábbis a szülők szemében szentség, a család békéjének-gyarapodásának metaforája. Ha a színészek a semmit ülik körbe, és az ölükben kifeszített lepedőről kanalazzák a lepedőre festett étkeket, nemhogy családi szentség, de még egy metafora sem képződik meg körülötte. Nem is működik Fülöpke abroszrántós jelenete. A levágott ujjakból sugárban spriccelő vért sem lehet horrorelőadásban piros pertli kihúzásával imitálni – ez így komolytalan.

Szólni szeretnék még a fordításról. Parti Nagyot magyarirodalom-szerte ünneplik, amiért megújította a dráma klasszikusainak nyelvét. És méltán: Kaposvártól az Új Színházig, a Katonától az Örkényig játsszák az ő szövegeit. A Jógyerekek… magyarításánál is tágas szociokulturális mezőket barangolunk be vele a német eredeti meséskönyvtől az angol bábelőadáson át a magyar sokkoperáig. Hoffmann doktor Struwwelpetere virtigli biedermeier alkotás volt – Parti Nagy a magyarításba belerakta hát, ami a magyar magasirodalomból biedermeierként ismerős: Vörösmartyt és Petőfit. Csakhogy a Shockheaded… révén a darab valahol mégiscsak angol import. Írt hát bele angolos szóviccet is: nincs a hómnál szvítebb hóm. Aztán az se mellékes, hogy ennek a XIX. századi képeskönyvnek a pedagógiai mibenlétét, a velünk született ösztönök mindenáron való elfojtását Sigmund Freud fedte föl – beleírt hát egy pszichiátert is konferansziénak. A biedermeiernek ugyan nincs köze Freudhoz, ahogy Freudnak és a biedermeiernek se túl sok Angliához. Azt sem lehet várni, hogy a három dolog összegyúrásából egy negyedik, új kulturális jószág szülessék. De nem is így működik a fordítás. Ezeknek az allúzióknak a révén a művelt nagyérdemű és a fordító – a fordító képviseletében eljáró színészek – összekacsintanak: te is érted, én is értem, mindketten jók vagyunk.

De ki fölött, mi fölött kacsintanak össze? Rég nincs már cenzor, se besúgókkal operáló hatalom… Akkor talán a mű fölött? Ha csak úgy nem. Igen, efölött az alantas ösztönökre bazírozó zenés horror fölött! Én úgy csinálok, mintha ijesztenélek, te úgy csinálsz, mintha ijednél, de azért mi fölötte állunk ennek, hehehe.

Úgy csinálni, mintha, közben az egészet kinevetni – ezt hívják paródiának.

Parti Nagy, Ascher és az Örkény társulatának színészei tehát a Shockheaded... magyarításának apropóján horrorparódiát mutatnak be. Csak hát a paródia – a vele rokon mindenféle imitációval, persziflázzsal egyetemben – előképénél meglehet, intellektuálisabb, de biztosan erőtlenebb.

ZSÁMBOKI ANDRÁS

Néhány nappal a Fédra fitness bemutatója után, úgy gondoltam, a legjobb pillanatban találkozhatok Csákányi Eszterrel. Nehéz és hajszolt próbaperiódust követően bizonyára megkönnyebbült, és most, hogy lekerültek a válláról a terhek, élvezi a megunhatatlan siker örömét és az ilyenkor megérdemelt, lélegzetvételnyi szünetet.

Tévedtem, szó sincs szünetről: Csákányi Eszter máris az új és még újabb feladatok forgatagába került. Lázasan, lelkesen meséli, milyen gyönyörűség újra Parti Nagy Lajos szövegét tanulni. Hat novellájából készül az a monodráma, amivel most foglalkozik. Áprilisban egy különös, magyar–holland „ló-fesztiválon” vesz részt, egy az elbeszélés alapján elképzelhetetlen, interaktív, nézőmozgató játékon, ahol narrátor és díva lesz egy személyben. Közben pedig már Ascher Tamással kezd próbálni. Kérdésemre, hogy mit, megint csak sejtelmes a válasz: a krétakörösökkel együtt írjuk a darabot – a Krétakörről.

Nagyon „bejött” neked ez a szabadúszás…

Nem vitás, de az igazság az, hogy ezért rengeteget kell tenni. Nem lehet ülni és várni az ajánlatokat, hanem nagyrészt nekem kell megtalálni, vagy kitalálni a feladatokat. Jelen kell lenni, hogy azok, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, tudják, hogy számíthatnak rám. Ennek a szabadságnak nagy előnye és értéke: módom van rá, hogy csak a saját ízlésvilágomon belül vállaljak munkát. Szerencsém, hogy létezik egy olyan szakmai kör, amiben ismernek, hívnak. Méghozzá nem kommersz dolgokra, hanem általában olyan szerepekre, amelyekkel a rendező valami pluszt szeretne mondani. Amihez érdekes, szélsőséges figurát keres. Örömmel vállalok feladatot az egyre határozottabb profilt öltő alternatív színházakban. Annak ellenére, hogy tudom, ez a legmegerőltetőbb „munkakör”. Ezekben a kispénzű színházakban például nincs öltöztetőnő, és rendszerint nemcsak saját ruhámban játszom, de esténként nekem kell óriási Samsonite táskámban a helyszínre cipelni a saját jelmezemet. Néha előfordul, hogy az ember belefárad abba, hogy Dérynéként költözzön előadásról előadásra, de azért ha jó ügyről van szó, soha nem mond nemet. Sok múlik azon is, hogy ki hívja az embert. Lukáts Andor például Kaposvár óta régi partner és barát. Amikor ő belevág valamibe, örömmel csatlakozom. A Fédrát is lelkesen vállaltam, amikor Tasnádi István megkeresett, mert éreztem, hogy a szerep mekkora kihívás. De azt is tudtam – hiszen nem titkolta –, hogy a szponzor választotta különleges helyszín, az óbudai fitneszterem alighanem megnehezíti a munkát. Már csak azért is, mert a terembérlet rendkívül drága, és ezért a próbák javát a Merlinben tartottuk. Ahogy közeledett a bemutató, egyre aggasztóbbnak éreztem, hogy amikor a próbákon megtaláltuk egy-egy jelenet megoldását, este tíz után az igazi helyszínen, az óriási térben kiderült, hogy a megoldás megszületett ugyan, de nem működik, tehát mást és másként kell csinálni.

(theater.hu fotó – Ilovszky Béla)

A szerep viszont, gondolom, kárpótol a technikai nehézségekért, a mostoha körülményekért.

Megvallom, az első pillanatban meglepett Tasnádi felkérése, de már ahogy telefonon elkezdtük a beszélgetést a darabról, szinte belém nyilallt, hogy a Fédra valójában generációs dráma, és ráéreztem arra, hogy ebben a minőségben rólam (is) szól. Az idősödő nő és a fiatalság kísértése, kapcsolata személyesen is érint. Szakmai szempontból az izgatott, hogy vajon meg tudok-e felelni a fiatal rendező és a fiatal társulat elvárásainak, be fognak-e fogadni. A krétakörösöket, akik bekerültek a Fédrába, már jól ismertem, de voltak új ifjú szereplők is. Fédra jelleme és egyéni sorsa mellett az is szenvedélyesen érdekel, hogyan működik az utánunk jövők világa. Már Schillingnél, a Siráj próbáin is ezt kerestem. Ez a vizsgálódás érdekes és tanulságos is, de aki vállalja, az tapasztalja is, hogy nem megy konfliktusok és szenvedés nélkül. Arkagyinaként volt egy jelenetem, amikor a hajdan ünnepelt színésznő láthatóan kínlódva, nehezen olvassa a kezében tartott szöveget. Először feljebb emeltem, aztán leeresztettem a papírt, de ennek a gesztusnak a tartalmát, az igazi értelmét csak a korombeliek értették meg. Hogy nem akarom felvenni a koromról árulkodó szemüveget. A Fédrában a szerelem, a szenvedély is nemzedéki probléma. Én – mint Csákányi Eszter – tulajdonképpen fiatalnak érzem magam, és szeretek is fiatalok között lenni. De ha igazán őszinte vagyok önmagamhoz, belátom, hogy igazán felszabadulni csak a saját korosztályom tagjaival tudok. Kaposvárott hosszú ideig én voltam a társulatban szinte a legfiatalabb. Koltaiék, Pogány Jutka, Molnár Piroska majd egy tízessel voltak nálam idősebbek. Kezdőként rendszerint csendben, szinte áhítattal figyeltem a próbáikat. Mára megfordult a helyzet. Bodó Viktor, Tasnádi, Zsótér másként látják a világot. Színészeik között vannak, akik meg vannak győződve arról, hogy már mindent tudnak. Én meg néha azt érzem – vagy attól tartok –, hogy azért sem könnyű kialakítani a próbákon a szükséges harmóniát, mert engem ugyan minden érdekel, amit a fiatalok csinálnak, de ők nem kíváncsiak arra, amit én adhatok nekik.

Pedig pályád utóbbi évtizedei arról szólnak, hogy vállalod a kihívásokat. Mindenki megdöbbent – bevallom, én is –, amikor a Katonából átszerződtél Schillinghez.

Tudatos döntés volt, és máig sem bántam meg. Tizenkilenc év Kaposvár és hét év Katona után azt éreztem, hogy szinte mindent megkaptam, amit megkaphattam. Első igazi „munkahelyemen”, Kaposvárott 90 szerepet játszottam. Ott tanultam meg, mi a színház. Mit jelent nemcsak a magam szerepéért, hanem az előadás egészéért drukkolni. Évekig lubickoltam a feladatokban. Gondolom, emlékszel rá, óriási bátorság kellett ahhoz, hogy Zsámbéki rám, a főiskolát sem végzett kezdőre ossza Juci szerepét az Ahogy tetszikben.

De az eredmény igazolta a választást: bumfordi voltál, kicsit esetlen, furcsa, groteszk parasztlány, de nagyon oda kellett rád figyelni.

Ma már tudom, hogy ez a szerep szabadított fel a gátlásaim alól, mert életemben először megpróbáltam vállalni önmagam. De csoda volt minden, ami ezután következett. Az is izgalmas volt, hogy eljátszhattam minden sérült, elesett lányt, sok-sok bohócot. De nem kerültem mégsem valamiféle skatulyába. Nemcsak Puck voltam, de Lady Milford is. Jó visszagondolni arra, hogy benne voltam szinte minden nagy kaposvári előadásban, az Állami áruháztól a Marat haláláig. Amikor feljöttem Pestre, a Katona az ország legjobb színháza volt. Megint remek évek következtek. Lassanként mégis megérett bennem a váltás igénye. Utólag néha felteszem magamnak a kérdést, mi történt volna, ha maradok. Válasz persze nincs, de mégis úgy érzem, nincs mit megbánnom. Mert amilyen izgalmas volt a Katonában az Akárkit vagy az Yvonne-t játszani, olyan fájdalmas lett volna később esetleg éveket várni egy újabb, izgalmas megméretésre. A Krétakör azért vonzott, mert Schilling, akit a vizsgaelőadása óta ismertem, mert kockáztatni, és ezáltal a közös munka nekem is újra meghozta a kísérletezés szabadságát. Szakmailag sokat jelentett, hogy a lehető legszélesebb skálán kipróbálhattam magam, Arkagyinától Aase anyóig. És persze élveztem azt is, hogy beutaztuk a világot, és nemcsak a sajtónk volt fantasztikus, de a Siráj után megismerkedhettem és egy egész napot együtt tölthettem például Mnouchkine-nal.

Siráj – Krétakör Színház (theater.hu fotó – Ilovszky Béla)

De most a Krétakörnek is vége…

Nem titkolom, hogy rettenetesen fájt és fáj még ma is. Nem könnyű napirendre térni afelett, hogy a Süsü végül is cserbenhagyott. Igaz, ő úgy fogalmazott, hogy „elenged bennünket”, de én úgy éreztem – és nem csak én! –, hogy kirúgtak. Persze az is igaz, amire utóbb hivatkozott, hogy ő „nem ígért senkinek semmit”, de azért mégiscsak félbehagytunk valamit, amit érdemes lett volna folytatni. És ezt nem csak azért gondolom, mert nekem ma nehezebb a váltás, mint a húsz- és harmincéveseknek. Hiszen hallottad, hogy van munkám bőven.

Schillinget nyilván vonzotta az európai karrier.

Én, ha haragszom is, a legjobbakat kívánom neki. De azért a jövőre, mármint az ő jövőjére vonatkozóan is vannak bizonyos kételyeim. Az évek és a turnék alatt azt tapasztaltam, hogy a Krétakör fogadtatása sehol sem volt független attól, hogy a világnak erről a tájáról hozunk hírt. Megkockáztatom azt is, hogy például a FEKETEország hungaricum volt a maga nemében. A nézőket is, a szakmát is az izgatta, hogy nálunk így lehet szólni az országról, az életről. Külföldi közegben, külföldi színészekkel félő, hogy Schillingnek is be kell állnia a sorba, és azt fogja csinálni, amit rajta kívül még sokan tudnak.

Elnöknők – Kamra (theater.hu fotó – Ilovszky Béla)

Napjainkban mintha elhalványult volna a politikai színház renoméja…

Ne értsd félre, szerintem a Krétakör soha nem volt elsődlegesen politikai színház. Mint ahogy Kaposvár sem…

Nem Te vagy az első, akitől ezt hallom. De ezt sem érzem ennyire egyszerűnek. Én a magam emlékei alapján igenis vitatom az utólagos „átminősítést”. A mi nemzedékünk számára Kaposvár igenis a közéletiségéért, a társadalmi üzenetéért volt olyan izgalmas.

Talán meggyőzőbb, ha úgy fogalmazom, hogy: szerintem nem ez volt Zsámbékiék célja, illetve programja. Ők valójában nem arra szövetkeztek, hogy elsődlegesen politikai színházat csináljanak, viszont ami megszületett, az valóban azzá lett. És ez a produkciók soráról elmondható. Akár hiszed, akár nem, a legendás Marat előadás úgy született, hogy valamikor nyár végén Babarczy László számon kérte Ács Jánoson a következő évadra szóló terveit. Ácsnak a világon semmi sem jutott eszébe, ezért felnézett az irodában a könyvespolcra, és szinte találomra kihúzta onnan Peter Weiss kötetét. Babarczy Laci rábólintott és csak később, a próbák alatt alakult ki az előadás erős tartalma, üzenete. Ez a társulat, amihez olyan jó volt tartozni, nem akart mást, „csak” igazat mondani. A zenés darabok előadásakor viszont a rendezőknek számolniuk kellett a kaposvári adottságokkal, a mi képességeinkkel. És tudomásul kellett vegyék, hogy mi nem voltunk az Operaház művészei. Nálunk nem az éneklés tökéletessége, hanem a darabok mássága, elhantolt és előbányászott igazsága hatott. Az Állami áruházból nem lett volna politikai botránykő, ha illetékesek nem szítják.

Hát én ott voltam a Vígszínházban, és láttam, amit láttam. Az előadást és a közönséget is. És meg merem kockáztatni, hogy az nemcsak botrány volt, színháztörténet is.

Én meg a saját bőrömön azt éreztem, hogy még a zenés darabokban is folyamatosan érvényesült az újat akarás, a kísérletezés szenvedélye. Mi színészek is rengeteget köszönhettünk a próbákon zajló állhatatos kísérletezésnek. Ezért élveztük a munkát, és főként azt, hogy együtt igyekeztünk valami mást, újat találni. Sokszor a színészekből kirobbanó indulatból született meg az igazán hatásos, jó megoldás. Néha könnyek, néha ajtócsapkodás árán. Lukáts Andorról például csak a kollégák tudják, mennyi szenvedéllyel és szenvedéssel alakítja ki a legtöbb szerepét. Egyszer egy Hamlet próbán olyan vehemensen szegezte Aschernek a dárdáját, hogy ha ő nem hajol el, a legnagyobb baj történhetett volna. De az is előfordult Andorral, hogy A vágy egyik próbáján úgy vágta be a vasajtót, hogy kiszakadt.

Te is ilyen indulatosan próbálsz?

Igyekszem a bennem kavargó indulatokat belesűríteni a szerepbe. Most, a Fédránál is ez történt. Ha nem úgy sikerült a próba, ahogy szerettük volna, akkor a bosszúságom, a mérgem, a fájdalmam vagy sértettségem is belekerül egy következő jelenetbe.

Ezt a személyes drámát éreztem a Fédra egyik legmegrázóbb pillanatában. A fitneszteremben is megállt a levegő, amikor Hippolütosz nyersen visszautasítja szerelmed azzal, hogy nem kellesz neki, öreg vagy. És Te abban a pillanatban valóban átéled az öregséget.

Hidd el, hogy megszenvedtem ezt a jelenetet. Már túl voltunk a bemutatón, amikor Tasnádi azt kérdezte tőlem, hogy „bírod még?” És azzal bátorított: „Eszter, te olyan erős vagy, hogy akárhányszor kiütnek, fel tudsz állni.” Csakhogy felállni soha nem könnyű. Nagyon is megértem, hogy Jászai Mari nem szerette ezt a szerepet. Mert ha a színpadon győz is Fédra, illetve az őt alakító színész, az asszony sorsa – sem Euripidésznél, sem Tasnádinál – nem egy sikertörténet. Fédra drámáját magánemberként nehéz elviselni. Kérdésére szívem szerint azt feleltem volna Tasnádinak is, hogy én valóban mindig fel tudok állni – de milyen áron? Amikor egy színésznő rádöbben, hogy fiatalok már nem úgy néznek rá, mint nőre – abba bele kell dögleni. Fédra összeomlásába a rászakadó magány is belejátszik. Ezt a magányt tetézi, hogy még az analitikusa sem figyel rá, hogy bár annak idején híres szépség volt, de most már mindenkivel szemben alulmarad. Fájdalmát már csak kómában lévő férjének tudja elmondani, az hallgatja meg. Kudarcnak éli meg a fiai sorsát, és azt is, hogy végül Thészeusz sem neki támad fel, nem ő kelti életre.

Stella – Kamra (theater.hu fotó – Ilovszky Béla)

Kudarcai ellenére, te azért nagyon szereted ezt az asszonyt és ezt a szerepet?

Phédrának lenni minden színpadi variációban nagy kihívás. Kétszeresen az, ha az ember már maga is megszenvedi a generációk ütközését. Sokan, sokáig tagadtuk, de ma már tudom, hogy igenis létezik generációs probléma. Emlékszem, az én apám, aki nemcsak muzikális volt, de rendkívül nyitott ember is, annak idején megrökönyödve figyelte, hogy mennyire rajongok – barátaimmal együtt – az Illés együttesért. „Neked ez zene?” – kérdezte annak a zenerajongónak az értetlenségével, aki máshoz szokott, mást várt, és nem is volt képes elfogadni a mi ízlésünket. Amikor már kezdtek nálunk is abszurdot közölni és játszani, én lelkesedtem, ő viszont érthetetlennek tekintette és elutasította. De becsületére mondom, hogy később mégis, benne is megfogant valamiféle kíváncsiság, és amikor megnézett Ionesco A leckéjében, azzal vonult vissza, hogy „na látod, ezt én is értettem”. Soha nem akart beleszólni az életembe, az öltözködésembe, de emlékszem, hogy egyszer azért megkérdezte, nem kellene-e végre változtatni a stílusomon, hiszen már nem vagyok tinédzser. Pedig az én „topim”, amiben jól éreztem magam, már akkor is nagy gonddal összeválogatott, egyéni ruhatár volt. De előfordult, hogy apu az ő végtelen tapintatával csak annyit jegyzett meg: ne felejtsd el, hogy ma együtt megyünk! Azóta én tartok ott, hogy őszintén szeretném megérteni a fiatalok gondját és gondolatait, és igyekszem nyitott maradni.

Zsúfolt, egyértelműen színházközpontú életet élsz. Mi az, ami a színházon kívül még belefér az életedbe?

Őszinte leszek, a film beleférne, de sajnos, úgy látszik, én nem férek bele a magyar filmbe. Pedig régebben, például Gazdag Gyuszival boldogan dolgoztam együtt, de mostanában mintha kilógnék a sorból. Évek óta várom, hogy az ő Lengyel Péter regényéből tervezett filmje egyszer mégiscsak megvalósuljon. De ha nem, akkor tudomásul veszem, hogy ez már kimarad az életemből. Éppen úgy, mint a tanítás…

Yvonne – Kaposvár (jobbra)

Pedig mindaz, amit a fiatalok iránt érzett kíváncsiságodról elmondtál, nekem azt sugallja, hogy jó tanár lett volna belőled.

Nem rajtam múlt. Egyszer már majdnem bekerültem a főiskolára, Bezerédi osztályába, egy zenés kurzus előadójának, és mivel éppen akkor foglalkoztam Kurt Weill-lel, borzasztóan vártam, hogy a dobogó után a katedrán kipróbálhassam magam. De sajnos, időközben Bezerédit kirúgták a főiskoláról, és a terv – füstbe ment. Az igazság az, hogy színházba is kevesebbet járok előadásokat nézni, mint szeretném. De szerencsére itt van a tévémen a szuperadó, a Theaterkanal, és most már éjszaka is felvehetem, viszonylag frissen a legcsodásabb európai előadásokat.

És mi az, aminek mindenképpen bele kell férnie az életedbe?

Az utazás megismert öröme egyre erősebb igényem lett. A színházaimmal szerencsém volt, mert beutazhattam a világot. A krétakörös években bejártuk Európát, voltam vagy tízszer Franciaországban, játszottunk Portugáliában és Amerikában. Sőt, még Koreában is. Tulajdonképpen fura , hogy csak idén nyáron jutottam el először – magánemberként – Erdélybe. Rettenetesen élveztem. Külföldön, ha tehettem, rohantam a múzeumokba, kiállításra. Néha restelltem is, hogy itthon sokszor hetekig csak készülök, és végül elmulasztok egy olyan kiállítást is, amit pedig igazán szerettem volna látni. De hadd mondjam el, hogy a nagyvilágban sem csak a múzeumokat jártam, hanem szenvedélyesen és közelről figyeltem az életet is. Franciaországban szembesültem először azzal, hogy az emberek ott mennyivel jobban élik az életüket, mint mi.

Jobban élnek?

Bizonyára. De engem nem az fogott meg, hogy jól élnek, hanem hogy jól élik az életüket. Bobignyben a jobbára szegény bevándorlók sem olyan morcosak az utcán, mint a pestiek a metró mozgólépcsőjén. Egy nagyon szép kora tavaszi napon, amikor kisütött a nap, Párizsban a szállodámból leszaladtam virágot venni, és meglepetéssel tapasztaltam a szemben lévő parkban, hogy a franciák már csapatostul, de egyenként és párosan is elfoglalták a padokat, sok-sok sétáló gyönyörködött a virágágyakban – egyszóval megélték a jó idő örömét. És ez még csak nem is pénzkérdés! De azért érdemes lenne megtanulni tőlük.

Búcsúzóban arra gondolok, mégiscsak jó, hogy Csákányi Eszternek ma is van minek örülnie. Főként, mert mi, nézők is minden alkalommal örülünk, ha őt új szerepben látjuk.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

FÖLDES ANNA

25. oldal / 38

2009/4. szám, Címlap

2009/4. szám

FOLYONDÁR

HORROR PEDAGOGICUS

JUCITÓL - FÉDRÁIG