A SZÍNHÁZ – ÉRZET
Nem állt fenn a veszély, hogy valami műszaki vagy tudományos pályát választ. Édesanyja Molnár Gabriella grafikusművész, édesapja Horesnyi László színművész. Gyermekkora a Madách Színház és nagyszerű grafikusművészek, Gyulai Liviusz és Rékassy Csaba légkörében telt. Rékassy Eszterrel (ma már grafikus, illusztrátor) a szülők barátsága révén testvérként nőttek fel. Számára minden a világ esztétikai megközelítéséről szól. 1988-ban végzett a Képzőművészeti Főiskola díszlet- és jelmeztervező szakán. Azóta sok színházban dolgozott és majd kétszáz előadás látványtervét alkotta meg.
Középiskolás koromban még nem volt biztos a választásom. Rékassy Csaba, aki nagy hatással volt személyiségemre, kérdezte egyszer: miért nem leszel díszlettervező? Eszter akkor már a Török Pál utcába, a képzőművészeti középiskolába járt. Valóban, miért is ne? Akkortól erre készültem. A felvételi ugyanaz volt erre a szakra is, mint a főiskolán bárhová. Nagyon sokan felvételiztek. A második héten nekünk már az volt a feladat, rajzoljuk le, ami eszünkbe jut arról a képről, amikor Twist Olivert lopáson kapják. Volt, aki hatalmas olajfestményt csinált. Én egy képregényt, amelyhez tusrajzokat készítettem. Fölvettek. A többiek hatalmas előképzettséggel jöttek, a Török Pálból vagy Szegedről, ami ugyanaz. Nálam nem volt ilyen. Anatómiaórán például együtt volt az ötven ember. Ott nagyon sok minden kiderült. Vagy úgy éreztem, hogy én vagyok a legjobb, vagy azt, hogy a legrosszabb. Köztes nem volt. Azóta is úgy érzem, egy-egy munkám a világ legjobbja vagy semmilyen.
Mesterei közül kiket említene?
Szinte Gábort. Nagy tudású művészettörténész, akitől sokat tanultunk. Makai Péter szcenikát tanított. Mi akkor nem tudtunk a színházi látványról semmit. Ő bevezetett ebbe a világba. Nagyon jó feladatokat adott, olyanokat például, hogy járjunk ki a lóversenyre, meg figyeljük a flippertermeket – akkor még volt olyan –, és rajzoljuk le a látottakat, azokat az embereket, akik ott megfordultak. Ő tanította meg nekem a makettozást. Azóta is ezzel a módszerrel dolgozom. Először azt a feladatot adta, hogy készítsem el a Hacker Szála makettjét. (Hacker József ácsmester háza a mai Károly körút 7. sz. alatti épület helyén állt, egyemeletes fogadónak épült 1776-ban. 1780-ban már volt díszterme is, ahol bálokat rendeztek. Vida László saját költségén alakíttatta át alkalmi játszóhellyé, ahol a pesti magyar színtársulat 1809. február 24. és 1812. február 19. között tartott előadásokat. Színpadán fellépett Kántorné, itt kezdte pályáját Széppataki Róza, a későbbi Déryné. 1822-ben Kilényi Dávid vándortársulata játszott benne. – Magyar Színházművészeti Lexikon, 1994.) Mivel színházként csak a XIX. század első évtizedeiben működött, nagyon kevés dokumentum maradt meg arról, hogyan is nézett ki. De nekem rendes makettet kellett készíteni róla nézőtérrel, színpaddal. A főiskolai öt év csodálatos volt az életemben, végzettséget adott. Fantasztikus emberek vettek körül bennünket. Jánoskúti Márta volt a jelmeztervező, Bráda Tibor pedig a festőtanár.
Ez volt az első szerelem. Mikor jött rá, hogy ez már végleges, hogy ez az Ön világa?
Kezdetektől így volt és azóta is. Nem lehet kiszállni ebből. Pörög az élet állandóan. Gyötrelmes pillanatai vannak, de ugyanakkor gyönyörű. Egy sor konkrét dologban csalódhat az ember, de a színházban soha.
Könnyű volt főiskola után feladathoz jutni? Mi volt az első munkája?
Nagy a különbség az akkori és a mostani élet között. Szinte Gábor elévülhetetlen érdeme, hogy vállalta a felelősséget az első évünkért. Mindenki leszerződhetett valahová, ő pedig figyelte a munkánkat. Nekem különleges szerencsém volt, hogy Kerényi Imre akkor kapta meg a Madách Színház igazgatói posztját és odaszerződtette Mácsai Pált, Kolos Istvánt és Balikó Tamást, akik akkor végeztek posztgraduális rendező szakon. Velük dolgoztatott. Ádám Ottó, az akkori rektor is szinte rákényszerítette a fiatalokat egymásra. Az első feladatféle a főiskolán az Egerek és emberek című darab volt Balikó Tamással. A Várkonyi Zoltán Teremben voltak az előadások. Szóltak, kell egy fal. Hát így kezdődött. Első külön feladatom Németh Ákos Lili Hofberg című műve volt, hihetetlenül sok szereplővel és helyszínnel. Már akkor megismerkedhettem a rendkívüli műhelyekkel. Vámos László rendezte Molnár Ferenctől A testőrt, s kérte Kerényitől, hogy velem szeretne dolgozni. A mű, ahogy minden Molnár-darab, konkrét térben játszódik. Szorongással telve fogtam a feladathoz, mert ő volt a nagy Vámos László, én meg a huszonéves kezdő. Igyekeztem megfogni azt az érzés- és gondolatvilágot. Szobadíszletet készítettem. Makettet. Vámos elfogadta az elképzelésemet. A nagy korkülönbség ellenére partnerként kezelt. Lehetett vele vitatkozni. Hihetetlen személyiség volt. Később is dolgoztunk együtt, az Operában, Puccini A köpeny című darabján. Kértem, hogy ferdén álljon a színpadkép, ő mindig azt mondta: egyenesen. Fél évig vitatkoztunk. Végül legyintett, legyen ferdén. De én láttam rajta, hogy nem feladta, hanem belátta, az elgondolásom jó.
Nagyon sok rendezővel és nagyon sok színházban dolgozott, dolgozik. Hogy lehet egy darabot, egy rendezői elképzelést látványba foglalni?
Minden darab más és más. Van olyan, amihez ezerfélét lehet csinálni. Ilyen például a Szentivánéji álom. Ahány színész, ahány rendező, annyiféle előadás van és valamennyi jó, ha jó. A legnagyszerűbb, ha a rendezők megvárják, amíg én elindulok elképzelésemmel valamerre. Tavaly csináltunk egy olyan Szentivánéjit, ahol az erdő csak mint tükörkép látszódott. Az ötletek sokfélék lehetnek. Vázlatolok, olvasok, utazási élményekben kotorászok, és egyszer csak beugrik valami. Ez meg kell, hogy ragadja a rendezőt, aztán elindul egy oda-vissza munka. Jó esetben ez egyre inkább csiszolódik és tökéletesedik. Például a Vígszínháznak most készítjük a Vörös és fekete című Stendhal-mű színpadi változatát. Tíz helyszín, amely követi a regény történéseit, cella, a márki szobája, könyvtárszoba, ilyenek. Nem ért rá Szikora nyáron, én meg elkezdtem magamtól dolgozni. Már sok minden elkészült, amikor hazajött és azt mondta, ne díszletet tervezzek, hanem egy látomást, egy körhintát, egy karusszelt, vagyis egy olyan világot, ahová Julien Sorel soha nem tud bejutni. Megtetszett ez az ötlet és most ezen dolgozunk. (Azóta már megvolt a bemutató december 13-án a Vígszínházban. – a szerk.)
Ne szaladjunk ennyire előre. Még a Madách Színháznál és A testőrnél tartunk, vagyis a húszéves művészi pálya elején. Sokáig volt a Madách Színháznál.
Nagyon jó volt ott. Talán túl sokáig és sokat is dolgoztam. Nagyon szerettem az Amadeust, Mácsai volt Salieri, szerettem a Stuart Máriát és Mácsaival a Pisti a vérzivatarbant. Aztán az Ahogy tetsziket. Leszedettem a függönyöket az akkori Madách Kamarában és az ardennes-i erdőt az üres színpadtér oldalfalára festettem. A tűzcsapot meg a fűtőtesteket kihagyva, a rajzaim alapján hetekig festették, mert hatalmas munka volt. Ez a díszlet tizenöt évig ott állt. A másik Ahogy tetsziket a keszthelyi kastélyparkban adták elő. Az ardennes-i erdőt a padlóra festettük. A magasban felállítottunk egy tükröt, amelyet előbb lepellel takartunk le, és amikor a fiatalok kimennek az erdőbe, lerántottuk a leplet. A történetet és a szereplőket így tükör által láttattuk. Nem gondolom, hogy Shakespeare ilyen környezetet gondolt volna, de a műben dramaturgiailag hiteles volt.
Más a látvány és más a dramaturgia. A darabban minden a szónak, a gondolatnak van alávetve.
Igen, de a színpadon látvány és dramaturgia egybeforr. Ha nem így történik, megbicsaklik és hamis lesz az egész. A rendezőnek és nekem nagyjából tudnunk kell előre, hogy melyik mondat hol és hogyan hangzik el. Hol vannak a fontos és hangsúlyos pontok a térben, változik-e a díszlet vagy nem. Mondok egy példát. Dosztojevszkij Ördögök című darabjában ezerszer kéne változnia a díszletnek. Az előadást nagyon megtörné a díszletelemek sokasága. Ezért mi olyant csináltunk, amely egy nagy fehér szoba reális elemekből kialakítva. Dosztojevszkijnél nem lehet szcenikai poklot csinálni. Az ő világa más. Ki lehet találni egy olyan díszletdramaturgiát, amelyben egy helyszínen eljátszható az egész. A Mester és Margarita is jó példa erre. Ott is sok helyszín lenne, de mi azt találtuk ki, hogy ez Woland tere, ahova bekapcsolja mindig az aktuális partnereket, és Moszkva ott lebeg mint makettváros. Ezt meg lehet csinálni egy kilencven fokkal elfordított, nagy barokk templom mennyezetében. Így működik a díszletdramaturgia. Az Amadeusban is szinte „adja magát", hogy Salieri egy macskahúgy szagú padlás terében egy molyos szekrényből mászik elő. Én így értem a díszletdramaturgiát.
Ez olyasmi, ami a főiskolán tanítható?
Duró Győző tanította a dramaturgiát a főiskolán, aki nagyon nagy tudású. De ez egy olyan alkotó játék, amit nem lehet tanítani. Engem meg is vádoltak, hogy egyterű vagyok, de nekem nagyon tetszik, hogy vannak olyan darabok, amelyek elviselik az összes bennük történést. Azt gondolom, hogy azok a jó terek, amelyekben mint varázsszőnyegen lejátszódhat az egész. Az az igazán jó rendező, aki ezt meg tudja teremteni. Van, ami hatalmas operai látványt követel, és van, ahol elég, ha a belső történésre figyelünk. Shakespeare, Dosztojevszkij, Gogol az egyik részét teremti meg a színháznak, a többi sokaktól függ, a rendezőtől, a színésztől, a díszlettervezőtől. Lehet tanulmányt írni arról, ahogy Chaplin megeszi a bakancsát az Aranylázban. De a hatást ez nem fejezi ki. A látvány, a vízió, az érzés belülről fakadó. Lehet a képet esztétikailag magyarázni, de az nem az a hatás, amit a látvány érzete nyújt. A látványnak dramaturgiája van. Dramaturgiája van annak, mikor kezdjen esni a hó, vagy mikor tilos, hogy bármi is történjék. A díszletdramaturgia egy mozdulatlan tömb, amely sok kis nagyon átgondolt elemből áll. Minden valami nagyon pontosan megfogalmazott gondolattal kezdődik, és sok-sok munkában tárgyiasul, játszadozom a makettel, míg a végső modell kialakul.
Mindenhez makettet készít?
Én így dolgozom. Nem azért készítem a makettet, mert a rendező kéri, hanem mert ez a munkamódszerem. Huszonötös makett az az arány, ami megfogható és játszani lehet vele. Építész barátaim sokszor vitték számítógépre a makettemet, tologattuk együtt az elemeket. De én így nem tudok dolgozni. Nekem kell a manualitás, az apró formák. Nem szabad mindent leírni meg elmagyarázni, mert a színház az érzet. Az nagyon rossz, ha szavakban el tudom mondani az egész díszletet. Nagyon sok az érzés, ami leülepszik ugyan, de tilos megfogalmazni. Van úgy, hogy felépítünk egy nagyon komplikált barokk teret, de a munkafolyamat alatt a makett letisztul. És az is előfordul, hogy barokkosítunk, mint például a Radnóti Színház Zűrzavaros éjszaka című Caragiale-előadásánál. Ez is dramaturgia. Jó előadás volt a Nemzeti Színházban a Farsang. Elolvastam az eredeti szöveget és elkezdtem dolgozni rajta. Igen ám, de Parti Nagy Lajos fordítását használták. Kidobtam hát azt, amit addig készítettem és egészen mást csináltam. A szöveg hatására elkezdtek színesedni a falak, a sikátorok pedig szinte gomolyogtak. Vagyis az nem lehet, hogy ne találjak ki képeket. Ez képzőművészet, játék és játékosság a rendezőnek. A színésznek be kell laknia a teret, és azok a jó terek, amelyeket be lehet lakni.
De rendezők választják a darabot és a fordítást is, s a színészek szerepe sem elhanyagolható.
Igen. Sok rendezővel dolgoztam. Bár eljöttem a Madáchból, Huszti Péterrel mindig vállalom a munkát. Bagossy László, Puskás Tamás, Guelmino Sándor, sorolhatnám a neveket. Mindegyik más és más világ, más a darabválasztás, de ha azonos, akkor is más a látványvilág. Kialakulnak barátságok. Engem általában akkor hívnak, amikor valami bonyolultabb festészetet akarnak, vagy valami nagyon apró kidolgozottságú részleteket szeretnének. Másra hívják Khell Zsoltot és másra Khell Csörszöt. Ha egyszer hívott egy rendező és jól tudtunk együtt dolgozni, és amit készítettem, annak sikere lett, akkor máskor is hív. Sokfélét kell tudni. Ha észreveszem, hogy valamiben ismétlem magam, akkor nagyon rossz kedvem lesz, s visszavet a munkában. De arra nem tudok válaszolni, hogy miért engem hívnak egy darabra.
Mint mondta, mindegyik rendező világa más és más, és egy-egy műhöz is másként közelítenek, de a színházak lehetőségei is meglehetősen különbözőek. Milyen mozgástere van a díszlettervezőnek?
Minden előadást a rendező, a dramaturg és a díszlettervező kezd. Még senki nem tud semmi. A Bicska Maxit játszó színész még nem tudja, hogy ő lesz Bicska Maxi, de mi már tudjuk, hogy hol fog állni, hogy motorral jön-e be, biciklivel vagy lóháton. Hosszú heteken, hónapokon keresztül formálódó közös munkával alakul az előadás. Gyűjtjük az anyagot, képeket, a vázlatokat kifejtem és készítem a makettet. Ha már megállapodtunk abban, hogy hússzor változzon a kép vagy egyszer sem, amikor eldől már, hogy hogyan néz ki majd az előadás, milyen lesz a tér, amelyben játszódik, a későbbiekben már nagyon keveset módosítunk rajta. Hetente találkozunk, és ha a rendező hoz egy ötletet, hogy például jó lenne ott egy árboc, aminek támaszkodva elmondhatják a monológot, akkor megbeszéljük, hogy ez az elem hogyan illeszkedik a többihez. Aztán vannak más jellegű darabok. Ilyen például az Ármány és szerelem vagy a Tosca, tele konkrét terekkel, amelyekre számtalan utalás van a történetben. Nem lehet a színpadon virágos rét, ha az Angyalvár kell a történethez.
A rendező nem véletlenül vesz elő egy-egy darabot. Mindig valamit akar mondani vele…
Többnyire átgondolt az elképzelése, és akkor szívesen belemegy az ember olyan dologba, hogy például a Liliom mai környezetben jelenjen meg. Befolyásol engem az elképzelése természetesen, de ez nem főnök és beosztott viszony. Ő is jobban jár, ha békén hagy és szabadon dolgozhatok. Kapás Dezső élete egyik utolsó rendezéseként azt akarta, hogy a Tartuffe játszódjon Magyarországon 1938 májusában, az Orgonék zsidók, Tartuffe pedig atillában feszít. Akkor nem volt nagy kedvem hozzá, falsnak éreztem, ha mai fejjel csinálhatom, biztosan jó lenne.
Operaelőadások látványát is tervezte. Az, hogy a legközelebbi néző egy méterre ül vagy tízre, mennyire befolyásoló?
A részleteket mindenképp aprólékosan ki kell dolgozni. Nem sok operadíszletet csináltam, talán hatot. Meg kell koreografálni az egész előadást, s a kórus mozgatása a legnehezebb. Azt meg kell tervezni előre, milyen, amikor egy ötven tagú kórus dárdával átrobog a színen. Fehér Miklós mondta nekem, hogy egy operakórus egyetlen dolgot tud eljátszani, azt, hogy ő egy operakórus. Ez így van, ezért előre nagyon pontosan ki kell dolgozni a bejövetelüket és az eltüntetésüket. De ha behozunk egy tollpihét, akkor igenis, észre kell hogy vegyék húsz méterről is. Ezt zsúfolt színpadon nehéz megoldani, de ha dramaturgiailag fontos a tollpihe, akkor fontosnak kell látszania. A színpadon mindent úgy kell alakítani, hogy a gondolat szóljon. Más, amikor az ember egy stúdióban dolgozik. Nagyszerű a Nemzeti stúdiója. Tökéletes. Bárhogyan lehet a nézőket ültetni. A színész játszik máshogy, ha a távolságok nagyok. Számomra nincs különbség az operaházi vagy a Táp színházi feladat között. Nem befolyásolhat különösebben, hogy valamit harminchatezerből vagy több millióból lehet létrehozni. A Sámán Színháznak készített cirkusz kocsi nagyobb élmény volt, mint a Traviata. A mű a lényeg. Nem hivatkozhatunk pénzszűkére és a tér méretére. Ami van, abból kell létrehozni a varázslatot. Számomra ez kihívást jelent. Inspirál.
Milyen különösen inspiráló feladatai voltak?
Például a Három nővér Pécsett. A zenekari árokból csináltunk egy mély bevezető lépcsőt. Szeretem azokat a darabokat, amelyekbe nagyon bele kell menni a lelkemmel. Például a Szentivánéji álom ilyen. Azokat a munkákat is szeretem, amelyekben kísérletezni lehet, kitalálni dolgokat, játszani fénnyel, tükörrel. Szeretem a festett falat. A balettet is szeretem, a hihetetlenül nagy üres tereket, amikben mindig hangulatokat és helyszíneket kell teremteni.
Sokféle látványnyelvet teremt. Egészen különbözőeket, mint például A Senák és a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok színpadképei...
Mindkét írót nagyon kedvelem. A Háy- darabhoz külön fachokat terveztem, ahogy különböznek az életterek, és megcsináltattuk a sparheltet igaziból. Izgultam, de amikor Molnár Piroska és Varga Mária meglátta, tetszett nekik és inspirálta őket. Számomra is lendületet ad a szereposztás, ha tudom, ki mozog majd az általam teremtett közegben. A rossz színész elkedvetlenít, de a jó inspirál. Az Esterházy-darab a Ruhr-fesztiválra készült. Pesten a Pesti Színházban a televíziós felvétel miatt terveztek pár előadást. De a darabnak olyan sikere lett, hogy jövőre is játsszák. Ebben arra gondoltam, hogy a Rubens-alakok szökkenjenek le a képekről, és kezet és fejet cserélve álljanak össze, ahogy Esterházy szövegeiben. Ehhez kellett az az új technika, hogy az üvegre rá lehetett nyomtatni a festményeket. Ilyent még öt évvel ezelőtt nem lehetett.
Mennyire szól bele látványvilágába az az eszközrendszer, amelyet a technika teremt?
A videó biztosan jó, de én nem használtam soha. A legtöbb díszletem olyan, amilyent száz évvel ezelőtt is el lehetett volna készíteni. Nagyon kevés a díszletfestő és nagyon kevesen számítanak a munkájukra, pedig nagyon nagy érték és fantasztikus tudás van a birtokukban. Megpróbálok vigyázni rájuk és olyan állandó csapattal dolgozom, amelynek mindegyik tagja ismer és ért. Ezt a munkát csak tudással és szeretettel lehet végezni. Ide szív kell. Én olyan díszlettervező vagyok, akinek semmi műszaki érzéke nincs. Olyanokat tudok csak, amikre egyszerű paraszti ésszel rá lehet jönni. Azt meg tudom mondani, hogy ez a fal mozduljon innentől idáig, de hogy hogyan, azt oldják meg a szakemberek. Remek szcenikusok vannak. Le Corbusier-nek beázott a háza, s azt mondta, ez olyan probléma, amelyhez nem ő kell, hanem egy vízvezeték-szerelő. Én mindig ugyanazzal a céggel dolgozom, festőkkel és szobrászokkal. Velük az anyag nem áll ellent. A határidő igen. Számomra a dátumok a legfélelmetesebbek. Készítem a makettjeimet. Vettem pedig számítógépet, mert azt mondták, meg fogja változtatni az életemet. Megvettem hozzá mindent, amit kell, különféle programokat, de nem áll rá a kezem, mert nem érdekel. A fiaimat igen, ők örömmel használják. Nekem más kell. Ha a kortárs balettnél azt mondja a rendező, hogy úgy nézzen ki a színpad, mintha víz alatt lennénk, akkor nálam nem csak a hínárok meg a tengeri csillagok mozognának, nem akváriumban játszódna a jelenet, hanem tengerben, ahova a cápa is beúszik. Nagyon sokat fotózom. Sokat utazunk és sok felvételt készítek. A Xerxész helyszínéhez kell Persepolis élménye. Az Operaházban jövőre lesz a Händel-mű bemutatója. A velencei kalmárhoz kiutaztunk Velencébe. A helyszínek inspirálnak. Más nem is érti, hogy miért fotózok egy falat, egy csövet, egy római téglasort. Én tudom, később felhasználom majd.
Nem érzi úgy, hogy inkább képzőművész?
De igen. A díszlettervezés képzőművészet. Aki nem őszintén, teljes lélekkel vesz részt ebben, az pillanatok alatt elvész a szakma számára. Vayer Tamás tizennégy éves kora óta akart díszlettervező lenni, és az is lett. Ezt nem lehet máshogy. Ezért volt fantasztikus a Szindbád című film, amelynek ő volt a díszlettervezője, negyvenhét felépített díszlet volt benne. De nem haragszom a kérdésére, mert mostanában gyakran eszembe jut, hogy szívesen csinálnék mesekönyvet a fiaimnak, meg jó lenne, ha jutna idő a magamnak való rajzolásra is. De díszlettervezőnek nem az elvetélt festő megy el. A díszlettervező díszlettervező. Picasso és Chagall díszletei nem díszletek, hanem mozgó festmények. Salvador Dalí már más, ő fantasztikus díszleteket is tudott csinálni.
Van olyan, amit meg szeretett volna valósítani, de nem sikerült?
Egy színésznek lehet szerepálma, de a díszlettervezőnek kell a rendező s a folyamatos munka. Négy évig tanítottam a főiskolán, de nem bírom a felelősséget, mert nem tudom a fiatalokat diploma után munkához segíteni. Nagyon megváltozott a világ. De most két végzős hallgató engem választott, s kért, hogy segítsek. Örömmel teszem, de kell a mögöttes nekem, az a munka, hogy sokáig együtt dolgozzunk. Játékteret kell kialakítanunk, amelyben él a történet és élnek az alakok. Nincsenek kedvenc anyagaim és kedvenc tereim. Amikor a Tizenkét dühös ember előadásához az üvegfalakat kitaláltam, a fél társulat nem volt hajlandó szóba állni velem. Az utolsó hét próbajeleneteinél le is vették, de aztán visszatetették, mert szétesett a tér. Vagyis kellett a bezártság erősítése. A díszlet hozzáad az előadáshoz. Hozzáad ahhoz, amit a rendező és a színész létrehoz.
AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:
JÓZSA ÁGNES
SZÍNHÁZON INNEN ÉS SZÍNHÁZON TÚL
A negyedik fal már régebben kidőlt, de újabban mintha mind a négy fal inogna. A színházakban egyre gyakrabban nemcsak „színházat" – drámát, tragédiát, komédiát – játszanak. Mióta raktárakba, hangárokba, régi üzemcsarnokokba is járunk színházat látni, mintha megnőtt volna a színházépületekben tartott nem színházi produkciók száma. Rendhagyó, műfajba sorolhatatlan szólóprodukciók tanúi vagyunk és egyetemistaként, vagy a diákkoron régen túl, este színházra hangolva megyünk el sikert ígérő, fontos szabadegyetemi előadásokra. Kapásból néhány említésre méltó új példa.
A legfrappánsabb talán a József Attila Színház bátor kezdeményezése: A mi XX. századunk címmel Ormos Mária professzor tart rendszeresen előadást annak a publikumnak, amelynek nagyobb része soha nem hallotta őt egyetemi katedrán, legfeljebb – jó esetben – olvasta a század történelméről, szellemi mozgalmairól, meghatározó szereplőiről írott monográfiáit.
Színházi vita – színészekkel, színpadon Amikor a „struktúravita" tervezett előadásáról hallottunk, a közelmúlt történéseire és meg nem történt változtatásaira számítottunk. Azután a Notóriusok sorozat hatodik produkciójának premierjén kiderült, hogy a jelen történelmének lehetünk tanúi, drukkerei a Kamrában. A színháztörténeti vándorút mára érkezett el a furcsa című – „rombolni nem színházat építeni szívesen" –, rekonstruált szakmai-politikai polémiához, ahol is a társulat egy közönség előtt tartott gyűlés keretében prezentálja és vizsgálja az aktuális kulturális politika gyulladt gócait, a direktori kinevezések vitatható gyakorlatát. A dokumentumokból építkező színpadi vitának már a szereposztása is meghökkentő. Kinek jutott volna eszébe Koltai Tamást és a rendezőből politikussá vedlett volt direktort, Kerényi Imrét a széksorok körülölelte zsebkendőnyi színpadon Bezerédi Zoltánnal, vagy Babarczy Lászlót, Szabó Istvánt Bodnár Erikával játszatni? (A kérdés azért is szónoki, mert a színlapból is tudható, hogy csakis a produkciót rendező, a mindannyiukat alaposan ismerő Máté Gábornak!) Fullajtár Andrea mikrofonnal a kezében úgy válik felszólalása sodrában Csáki Judittá, hogy szinte ráismerünk, míg Harsányi Sulyom Lászlónak, Hudi Lászlónak inkább csak korrekt tolmácsa. A rendezőnek és a társulatnak arra is volt gondja, hogy a szöveg egy-egy feltűnő kiszögellése szórakoztató utalássá színesedjék: Schneider Márta mögött hajdani névrokonának fülbemászó dallamát halljuk, Rajkai Zoltán egy jellegzetes fejrázással, ajkbiggyesztéssel hozza be a színpadra a civil Alföldi Róbert arcát és gesztusait. Takátsy Péter sem véletlenül kapott nyíltszíni tapsot, amikor Horváth Csaba polgármester-helyettes nevében vonult a szónoki emelvényre.
Mindez együtt eredményezte azt, hogy a kötött szövegű, kevés mozgást engedélyező vita a Kamrában színházzá színesedjék. Igaz, az előadás második részére leengedett az akkumulátor. Továbbra is lényeges kérdések kerültek a gyertyafénnyel megvilágított boncasztalra, színházi életünket meghatározó szempontok és gondolatok hangzottak el – pro és kontra – a színpadon, és mégis... Pedig Ascher Tamás és Kerényi Imre hosszú pengeváltása olyan éles, olyan célratörő és célba találó, hogy szegényebbek lennénk egy szekérderéknyi tapasztalattal, ha nem hallottuk volna. A kulisszák mögé is sikeredett bepillantás azonban főként ismereteinket bővíti, tájékoztat, de nem színház. A vita előre haladtával azután még vitathatóvá is válik, amikor Szacsvay László (Jordán Tamás szerepében) a felek közt tátongó politikai, világnézeti, ízlésbeli szakadék áthidalására arra veszi, vagy venné rá a közönséget, hogy az egész mérkőzést valamiféle homousion-homoiuson vitára redukálja. A vita élesebb, a tét nagyobb annál, mint hogy vágyainkat tényekké alakítsuk.
A „szabadszóművesé" a szó
Az idézőjelbe tett definíció a különleges mesterség egyetlen képviselőjétől, Bácskai Júliától származik, aki képzettségét tekintve tanár, pszichológus, terapeuta és reklámpropagandista. Volt tudományos kutató és dalszövegíró, működött színikritikusként is, de 2000 óta, amióta pszichoszínházát elindította és működteti, a nyilvánosság előtt – gyakorló pszichológus létére – főként szabadszóművesnek nevezi önmagát.
A műfaj, amit életre hívott, valahol a színház és a terápia határvidékéről való. Ötletét, keretét a pszichológus és a hozzá forduló páciens párbeszéde kínálja. A trambulin az a terápiás céllal lefolytatott beszélgetés, amelynek előadására, majd illusztrálására a problémát a színpadon demonstráló két színész vállalkozik.
Nem először jelentkeztem be – nézőnek – a pszichoszínházi rendelésre. Ezúttal főként azért, mert Csákányi Eszter és Margitai Ági voltak Bácskai Júlia meghívott páciensei. Az Örömanyák címen meghirdetett este nem is az anyós és meny agyoncsócsált konfliktusát, hanem a mamák ellentétét boncolja. Erre vall az árulkodó alcím, amiben a legfontosabb a kérdőjel: „A te fiad és az én lányom?" Ez utal arra a színpadra állított szélsőséges esetre, amikor a családi konfliktusban nemcsak két ember, két nemzedék, hanem két világ ütközik. A fiatalok jól meglennének együtt, de a mamák két társadalmi réteget, két világnézetet, életformát és szokásrendszert képviselnek. Ki-ki a maga módján szereti csemetéjét, unokáját, de egyiküknek sem mindegy, hogy a Gundelben vagy a kőbányai kocsmaudvarban felállított hatalmas sátorban rendezzék a lakodalmat. Mire ez a vita kirobban, már tudjuk, hogy az egyik anyuka – történetesen a menedzser férjjelölt édesanyja – jómódú, kulturált patikus, mellesleg zugivó. A másik, a lányos anya szabad szájú, kövér teremtés, aki pizzát süt a külvárosi talponállóban. Csoda, hogy gyermekeiket másként szeretik, ha egyszer a fejükön is másként tapad a haj?
Ezúttal voltam olyan szemtelen, hogy elkértem Bácskai Julitól az este egy oldalnál is rövidebb, kissé összefirkált forgatókönyvét, a jelenetek sorrendjét és vázát rögzítő szinopszist, ami kizárólag a két színész jelleméből, játékából, alkatából és legszemélyesebb habitusából válik a színpadi improvizáció által hiteles, élő színházzá.
Őszintén szólva nem az a meglepetés, hogy ők ketten érzékletesen, hitelesen képesek megformálni a rájuk bízott, nem is különösebben bonyolult szerepet. Margitai „született" elegáns úriasszony, Csákányi, ha kell, hitelesebben tenyeres-talpas, leplezettebben közönséges, mint a figura modellje. Érdekessége az előadásnak az improvizáció szakmai szintje. Mert a két színésznő magától értetődő természetességgel hiteti el velünk a valóságot: hogy a szerep minden szava, a játék minden gesztusa az adott pillanatban és szituációban születik. Ahány rádióst ismerek, mindenki megkülönböztetett odaadással szól az élő adás feszültségéről, izgalmáról. Nos Bácskai Juli színházának minden előadása élő adás, éppen ezért megismételhetetlen. A rögtönzött dialógus azonban soha nem lehet annyira triviálisan köznapi, hogy ne érje el egy átlagos társalgási dráma nyelvi, irodalmi szintjét. Ennek titkát, saját munkamódszerét a szerző úgy fogalmazta meg, hogy nála a színész elég szabad ahhoz, hogy kitalálja saját szövegét, ugyanakkor elég támasztékot kap ahhoz, hogy a jelenetek előadásakor ne legyen bizonytalan. A rendezőt is dicséri, hogy Csákányi és Margitai úgy éltek ezzel a különleges színpadi szabadsággal, hogy a páros jelenetek minden elhangzott mondata és a szereplőknek a szituációból következő minden gesztusa a helyén volt, mintha hetekig próbáltak volna. Pedig két perccel a produkció kezdete előtt az egyik szereplő még őszintén aggódott: olyan fáradtnak érzi magát, hogy nem tudja, hogy fog „darabot írni" a színpadon. De úgy látszik, a fáradtság nem bénította, csak ellazította, ha patetikus akarnék lenni – ami cseppet sem illik a pszichoszínház természetéhez –, azt mondanám, hogy megihlette.
De ami még frappánsabb, a két asszony meggyőzően motivált összecsapása és némileg elnagyolt összebékülése megihlette a közönséget. Kérdésekkel is alig kellett biztatni a jelenlevőket – anyósokat, menyeket –, hogy elmondják véleményüket a megismert figurák magatartásáról, bevallják, mennyiben és hogyan érintette őket az Örömanyák igazsága. Így azután a pszichológus rendező szándéka szerint az egészséges, de sorsuk és lelkük valamelyik zugában mégiscsak érintett páciensek kórképe és „kezelése" találkozott a valamennyiünkhöz szóló színházzal. Bácskai Júlia vállalkozásának sikerét, hasznát bizonyítja, hogy eddig huszonháromezren vettünk részt a szórakoztató kúrán.
Nagyon szabad egyetem – Popper Péterrel
Maradjunk még egy estére a pszichológusoknál. Egyetlen sor a színházi naptárban és a Spinoza kávéház-színház műsorfüzetében is: Popper Péter-est. Persze. Nem először. Mint a helyszínen megtudom, Popper öt éve, kilencvennyolcadszor tartja itt senkihez, semmihez nem hasonlítható tudományos szóló-estjét az arra kíváncsiaknak (akik akkora számban vannak, hogy rendszerint hetekkel előbb elfogynak a jegyek).
Színházhoz a Popper-est legfeljebb csak keretében, külsőségeiben hasonlítható. Először is, mert létezik egy az imént említett kíváncsi törzsközönség – a Popper-hívek és -rajongók nagyon is nyitott, sőt egyre bővülő tábora –, amelynek tagjai annak rendje-módja szerint napokkal, hetekkel korábban jegyet váltanak potom kétezer forintért a Spinoza vörös bársonnyal bélelt kis színháztermébe, és hét órakor felajzott lélekkel, a negyedórás késlekedést megunva, sürgető tapssal várják a produkciót. A széksorokban félfenéknyi szabad hely sem marad, de jut néző a színpadra és a karzatra is. Azután kissé elhalványul a fény és Sándor Anna, a Spinoza agilis, értő igazgatója felkíséri a balesete óta kissé elnehezült járású, szakállas, pulóvere felett kivételesen zakót viselő varázslót a színpadra. A díszlet két szék, két pohár víz, a háttérben egy erre az estére funkcióját vesztett zongora. Popper tanár úr kezében az előadás egyetlen kelléke, a mikrofon.
Előadásának témája ezen az estén: Mitől közösség egy közösség? Az első kínálkozó kérdésre, hogy vajon közösség-e a Popper-rajongók tábora, a válasz egyértelműen nem. Indokolásul a közösségé alakulás kritériumai szolgálnak. Ez legfeljebb csak a trambulin, amiről az előadó elrugaszkodik. A kérdések és problémák mélyvízébe érve azután Popper szabályos (szabad) egyetemi előadást tart, magyaráz, érvel, klasszikus és modern szerzőkre, aktuális társadalmi és személyes tapasztalatokra hivatkozik. Néhányan a nézőtéren jegyzetelnek is. Mivel a téma az embernek az állati létből való kiemelkedése óta létező, ma is napirenden lévő gondunk, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindent tudunk róla. Azután Popper bebizonyítja ennek ellenkezőjét. Ráébreszti a hallgatókat, hogy a közösség keletkezésének biológiai eredete és konkrét célja van. Növeli tagjai túlélési esélyeit és a valahova tartozás élményét nyújtja. De ettől még a közösség nem okosabb az egyénnél, éppen ellenkezőleg. Döntéseinek színvonalára általában a közösség leggyengébb tagjainak intellektualitása jellemző. Szó esik a szociometria vizsgálati módszeréről, a pozitív és a destruktív, kriminális közösség közti különbségről, az egyes közösségek értékrendszeréről és a vezérek kiválasztódásáról. Popper nem mondja, de érzékelteti, szuggerálja, hogy nagyon is időszerű problémákról beszél.
Az előadás tartalmán kívül (sokadszor) figyelem az előadó módszerét is. Hangját alig emeli fel, gesztusai visszafogottak. Teátrális trükkök és olcsó poénok nélkül, tudásán kívül óriási tapasztalatával, frappáns történeteivel és „fékezett habzású" humorával, egyszóval személyiségével sikerül lenyűgöznie hallgatóságát, a színpadon éppen úgy, mint a katedrán.
Kérdésekre, hozzászólásokra – sajnos – alig marad idő. De azért előkerül a közösségek napjainkban csökkenő – vagy ellenkezőleg: éppen hogy megnövekedett? – szerepe, a nők helye és aránya a közösségek vezetésében, a szeretet és a gyűlölet(beszéd) témája is. Jó lenne folytatni, időnként konkretizálni, akár a politika nyelvére is lefordítani az elhangzottakat. De talán éppen így van jól: az elhangzott előadás, mint az igazi színházi élmény, továbbgondolkodásra ösztönöz.
Örkény István szerepében: Ö. I.
Még élt Örkény István, amikor (1978-ban) drámáinak és hangjátékainak összegyűjtött kötete Élőszóval címen megjelent. Feltételezhetően azért választotta ezt a cégért, hogy ezzel is jelezze, üzenete színész alkotótársak segítségével, élőszóval juthat el leghatásosabban a címzettekhez. És most, harminc évvel az első Élőszóval után kezünkben a második: az író interjúinak, vallomásainak és egyperceseinek saját hangján előadott szövegeiből szerkesztett CD. Meghallgathatjuk, mit üzent Örkény élőszóval hetvenöt percben az utókornak.
A korongot a Petőfi Irodalmi Múzeumban illusztris gárda mutatta be. Örkény vendégeit a kivetítőn az író tucatnyi remekbe sikerült, protokollmentes fotója és a Kaján Tibor alkotta, emblematikus, stopperórás karikatúra fogadta. A pódiumon ülők – Radnóti Zsuzsán kívül Kelevéz Ágnes és Maróti István szerkesztők a PIM képviseletében, Hollós Máté, a Hungaroton igazgatója és Parti Nagy Lajos író – egy kudarccal induló sikertörténetről számoltak be. Kelevéz Ágnestől megtudhattuk, hogy a PIM-ben őrzött több mint 40 kazetta, 70 felvétel, 57 videó volt az a kincstár, amiből a szerkesztők válogathattak, abban a (beigazolódott) tudatban, hogy az író hangján előadott szöveg mindig hozzáad valamit a műhöz, annak értelmezéséhez.
A beszélgetés illusztrálására lejátszott írások – köztük a többértelmű, Választék című egyperces, a híres Vitray-interjú egy részlete, a Vercors életútjához kötött ars poetica, A tenger csendje is azt bizonyították, amit Hollós Máté mondott, hogy Örkényt hallgatni jó. Parti Nagy Lajos az író előadásmódjának minden modorosságot nélkülöző autentikusságára hívta fel a hallgatóság figyelmét.
Érdekes volt a némileg ünnepélyesre sikeredett prezentáció is, de még érdekesebb az otthoni, fotelben is megszerezhető „hangszínházi élmény". A monitoron kéretlen kísérő látványként megjelenő táncoló vonalak, szabálytalanul forgó stilizált és absztrakt virágok, és színek, színek – minden mennyiségben. (Feltételezem, hogy nem én voltam az egyetlen néző, akit az egymást sebesen kergető vonalaknak ez a látványa a párizsi „önkiszolgáló" festő automatáknak a centrifugális erő segítségével létrehozott produktumaira emlékeztetett.)
Őszintén állította Örkény Vitraynak, hogy nem vallomástévő ember, nem lévén lírai költő, a személyesség az előadásban gátlásossá teszi. Ezzel szemben a riporteri kérdésekre adott válaszai feltárulkozó nyíltsággal vezetnek be bennünket az író családi legendáriumába, pályakezdésének műhelytitkaiba. Akár az őt emberré formáló háborúról, akár saját 56-os tapasztalatairól, reményeiről és illúzióiról vall, szíven üt az embersége. Egy tragikusan megtizedelt nemzedék képviselőjeként idézi a múltat, a rosszban is a jót keresők hitével a korabeli jelent.
A vízen járó Megváltó szerepével is kacérkodó szerző ugyanakkor rokonszenves szerénységgel nyilatkozik meg, amikor például a magyar filmművészet aranykorában szerzett csekély érdemeiről, több műfajban megformált írásai kudarcos és tanulságos sikereiről beszél. Máskor viszont tapasztalt, bölcs barátként egyperces novellák írására oktatja tanulékony olvasóit. Előadásmódja tiszta, logikus és higgadt, csak a halállal való szembenézésre felkészítő Rózsakiállítás ajánlása közben kerekedik felül stílusában valamiféle szokatlan és megindító pátosz. Folyamatosan jelenlévő iróniája és öniróniája viszont azt a gyanút, vagy éppen hitet élesztgeti a hallgatóban, hogy Örkény előadónak, színésznek sem lett volna utolsó. Saját művei élőszóval megnyilatkozó tolmácsának saját hangszínháza főszereplőjeként pedig – a lehető legjobb. Hollós Máténak igaza volt, jó Örkényt hallgatni.
FÖLDES ANNA
A JÖVŐ SZÍNHÁZTÖRTÉNETE
Keserű mulatság a Katona színháztörténeti sorozatának legújabb darabja, amellyel a színházszakmai, egyszersmind nemzeti önismereti kurzus elérkezett a közelmúlt s napjaink legfrissebb tapasztalásaihoz, a jövő színháztörténetéhez. A címével – „rombolni nem színházat építeni szívesen" – Schwajda György igazgatói pályázatát szellemesen, drámatörténeti reminiszcenciaként idéző este fogadtatása, kritikai visszhangja legalább olyan tanulságos, mint maga az előadás. Szemrehányásként vagy csupán aggályként, de megemlíttetik például, hogy kevesekhez szóló, feltehetően csak szakmabéliek számára érthető és élvezhető e dokumentum-összeállítás, holott a sorozat az első pillanattól nyilvánvalóan nem szériajátszásra készült, inkább amolyan születésnapi „meglepetés", „csecse / becse: / ajándék, mellyel" a 25 éves Katona József Színház társulata ajándékozta meg magamagát, és persze közönségét. Hogy mégis repertoárra kerülhettek ezek az opusok, az a minőségnek köszönhető, amely még ezeket az alkalmi jellegű esteket is önmagukon messze túlmutató érvényű előadásokká tette.
Az ötvenes évek színházszakmai közgyűléseinek jegyzőkönyveiből összeállított, Zsámbéki Gábor rendezte Notóriusok I.-et, Az emberek veszedelmes közelségében címűt még jobbára az utókor bölcs felülemelkedésével, a történelmi távlat biztonságából, kívülállóként fogadta a (szakmai) közvélemény, a formai megoldását tekintve erre az előadásra rímelő, jobbára ugyancsak vitairatokat és gyűlések jegyzőkönyveit feldolgozó Notóriusok VI. konkrétumaitól azonban nemigen tud elvonatkoztatni. (Máté Gábor annak idején szellemes reflexióként a Zsámbéki Gábor rendezte Hamlet díszletében vitte színre a Rosencrantz és Guildenstern halott című Tom Stoppard-darabot. Mintha most is valami ilyesmi történt volna – ez is egy kis játékos színháztörténeti utalás.)
A Notóriusok VI. kritikai fogadtatása magán viseli egész szellemi életünk sajátosságait, mindenekelőtt azt a rövid távú gondolkodásmódot, amely nem szívesen firtatja a jelenségek hordozta lényeget, nem szívesen gondolkodik folyamatokban. Balázs Péter, Schwajda György védelmére kel például, vagy éppen maga is ostorozza a politikát a színigazgatói kinevezések szakmai szempontokat nélkülöző metódusa miatt, ám mindenképp az előadás felhasználta konkrétumokon polemizál csak, holott maga a jelenség korántsem új keletű, nem az elmúlt egy-két év nóvuma. Már 1999-ben így történt az igazgatóváltás Szegeden, amikor Korognai Károly lett Szikora János helyett a direktor, vagy 2000-ben Veszprémben, amikor Kolti Helga került az igazgatói székbe a szakmai kuratórium által támogatott pályázó, Novák Eszter helyett. De említhető Debrecen is, ahol 2001-ben Csutka István váltotta Lengyel Györgyöt, aki pedig megpróbálta „kinevelni" az utódját Hargitai Iván személyében – és a sor folytatható, egészen a legfrissebb esetekig, a jobb- és baloldali irányultságú tagjai által egyként Anger Zsolt pályázatát támogató szakmai kuratórium javaslatának semmibevételével Balázs Péter szolnoki kinevezésében, vagy azzal a több éves, méltatlan huzavonával, amelynek végén Schwajda György lett a kaposvári befutó.
Fájdalmasan sok idő és ez a legutóbbi egész pályás politikai attak kellett ahhoz, hogy végre a szakma egy része legalább addig eljusson, hogy tiltakozást fogalmaz a Dantéban Pécsett, a POSZT ideje alatt – amely esetet oly megkapó öniróniával prezentál az előadás. Hogy ilyen nehézkesen ébredezett a szakmai önvédelem (tán erre utal a szereplők pizsamajelmeze), abban nem kis felelőssége van a szaksajtó egy részének is, presztízsharcokra, sértett vagdalkozásokra vesztegetvén az energiákat a gondolkodás, a társadalmi folyamatok értelmezése, elemzése helyett.
Ahogy az egy műalkotástól elvárható, a Notóriusok VI. a feldolgozott dokumentumok, felvillantott konkrétumok által továbbgondolandó sűrítményét adja e problémakomplexumnak. Semmiképpen sem egy az egyben értelmezendő tehát, még ha a színészek – Fullajtár Andrea Csáki Juditként, Elek Ferenc Márta Istvánként, Tenki Réka Magács Lászlóként, Kocsis Gergely Bálint Andrásként és Mácsai Pálként, Bezerédi Zoltán Koltai Tamásként, Takátsy Péter Horváth Csaba főpolgármester-helyettesként, hogy csak a legmarkánsabb megszólalásokat említsük – igazán plasztikussá teszik is a helyzeteket, a megidézett személyiségeket, karaktereket. Remekbe szabott például Kovács Lehel Schilling Árpád-rajzolata – annál dermesztőbb a fejlemények ismeretében a gondolat, hogy a Keresztes Tamás által ugyancsak remekül megformált Gáspár Mátéval univerzális megoldásként próbálták a Krétakör működési modelljét a színházművészet egészére ráerőltetni. Bodnár Erika Babarczyjáról eszébe jut az embernek egy az előadásban nem szereplő közgyűlés, amelynek tárgya az Erzsébet téren leállított, a Soroksári útra átirányított Nemzeti Színház-építés elleni tiltakozás volt. A tiltakozást javaslók leszavaztattak, győzött a politika s a szakszerűtlenség: Bán Ferenc pályázaton nyertes, szakmai konszenzussal elfogadott terve, egy korszerű, mobil nézőterű színházépület helyett szerződésszegéssel fölépült az, ami; egyszersmind megszületett az Erzsébet téren a Nemzeti Gödör. (Orbán Viktor igazat mondott, amikor az 1998-as választási kampányban megígérte, hogy ha hatalomra kerül, nem a már elhelyezett alapkőre fog épülni a színház és más lesz az igazgatója.) A Nemzeti építéstörténete a legszomorúbb – és valószínűleg az egyik legköltségesebb – mementója annak a folyamatnak, amelyben a politikai érdekeknek rendelődik alá hovatovább minden, szakszerűség és ésszerűség.
A művészi sűrítés révén a Kamrában nem érzékelhető – minek is – a POSZT-on volt jelképes csatabárd elásás és a szolnoki igazgatóválasztás miatti petíciófogalmazás között eltelt hat év. Mindazonáltal a mából visszatekintve Jordán Tamás játékos-szellemes ötlete, amellyel 2002-ben legalább a szakmán belüli pártoskodást próbálta szimbolikusan eltemetni, gyermekdednek, fájdalmasan reménytelennek tűnik. Néhány hónapja már szervezett keretet is létrehoztak maguknak az újonnan kinevezett igazgatók Magyar Teátrumi Társaság néven, tagadva, hogy politikai irányultságú szakmai szervezetről volna szó, ám a Fidesz honlapján megszólalva, megjelenve.
Meglehet, a néző nem járatos ezekben a dolgokban, nem nyilvánvaló számára, hogy ki kicsoda, még ha a megszólalók korrekten megneveztetnek is. De az iskolaigazgatói és más intézményvezetői kinevezések, vagy egyéb önkormányzati döntések a jelek szerint hasonló elvi alapon működnek, nem szólva az olyan „civil" társadalmi szervezetekről, mint a médiakuratóriumok, ahol is ugyancsak a politikának van prioritása a szakmaisággal szemben. A színház világán kívüli hétköznapok is bőségesen nyújtanak tehát fogódzót a „civil" néző számára, a szakmabéliek érdeklődése pedig úgy tűnik, még jó ideig műsoron tartja majd a Notóriusok VI.-ot.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
EGÉRFOGÓK
Az elmúlt hetekben két színházi bemutató is igen hasonló témával foglalkozott. „Kőfalon innen és túl", a jó és a „rossz" színházban mind egyről folyt a szó: hazánk (kultúr)politikai visszásságairól, a színházszakmai viták kilátástalanságáról, botrányokról, indulatokról, hatalmas közhelyekről és elenyésző közpénzekről. A TÁP Színház bemutatta a Kurátorok című jelenetfüzérét, a Katona József Színház Kamrájában, Máté Gábor rendezésében pedig a Notóriusok sorozat VI. részeként a „Rombolni nem színházat építeni szívesen" című előadást láthattuk.
Míg Vajdai Vilmos, a TÁP Színház vezetője felkért 15 írót és 14 rendezőt, hogy a Kortárs Drámafesztivál keretében készítsenek közösen egy gigantikus előadást a pályázás és elbírálás anomáliáiról, tehát jelenetötletek képezték az előadás alapját, addig Máté Gábor és munkatársai, Enyedi Éva és Török Tamara dramaturgok dokumentumszínházi előadást készítettek, amelynek minden mondata elhangzott vagy leíratott a valóságban, és a szövegek nagy része fellelhető a nyomtatott vagy online médiában. Kérdés, hogy egy színházi előadás hogyan tud tükröt tartani a valóságnak. A tények elemzésére szolgálnak ezek az előadások, rálátást biztosítanak a zavaros közállapotokra, vagy esetleg egyenesen revelatívak, rámutatnak a rendszer gyenge pontjaira, megoldási lehetőségeket vázolnak fel, biztos pontokat jelölnek ki a struktúravita, a pályázati rendszerek ingoványában? Azt hiszem, egyik esetben sem erről van szó.
A Kurátorok című előadássorozat a „rossz színház" teljes fegyverzetét beveti, és összességében megteremti témájának tükörképét, vagy mondjuk inkább úgy, a tükörkép érzetét, mert a probléma éppen az, hogy pontos körvonalai nem rajzolhatók ki a kuratóriumi rendszer működésének. Helyszínül a Tűzraktér új épületét választották, ami nemrég még a Terézvárosi Kéttannyelvű Általános Iskola és Gimnázium épülete volt. Terjeng a menzaszag a folyosókon, a falakat színes papírból ragasztott őszi fák, hajdani rajzórák alkotásai díszítik, a teremben fehérlik a tábla helye. Másutt viszont fekete nejlonnal borított falak, véresen kiütött szemű mellszobor, falra ragasztott dossziékból kikandikáló fallosz ábrák. Bár, szőnyegekkel és szövetekkel becsomagolt, fülledt hangulatú bársony terem, gang, lépcsőház, fehérre meszelt szoba falra rajzolt könyvtárral, elhanyagolt mellékhelyiség (egyben öltöző) – hideg, máshol meleg, sokarcú, végeláthatatlan labirintus. A teljes káoszban mégis bürokratikus rendben kell közlekedni. Három csoportra van osztva a tömeg: kék, sárga, piros szalagokkal jelezzük hovatartozásunkat (ennek megfelelő színűek a műsort tartalmazó szórólapjaink is), idegenvezetők kísérnek körbe ebben a zűrös neuronhálóban. Mintha a kilátástalanságról gondolkoznánk a tér és idő segítségével öt órán keresztül, este tíztől hajnali háromig. Zsibbadás, majd fásultság és légszomj, mazo-színház.
Szerencsére a sárga csoport tagjaként a legjobb sorrendben láthatom a három teremben bemutatott jeleneteket, mert az utoljára meglátogatott bársony terem felhozatala a legerősebb. Az estét két akció keretezi, Mundruczó Kornél videós performance-a és a Schilling Árpád–Gáspár Máté páros jegyezte kegyelemdöfés az előadás végén. Mundruczó, mint a legtöbb rendező, saját embereivel dolgozik. Rába Roland játssza a kurátor szerepét, Monori Lili pedig a pályázót. A valóság és a fikció pikánsan keveredik a negyedórás jelenet során – még egy ilyen kis etűdben is kitetszik, Mundruczó mennyire szereti az ilyen helyzeteket. Rába fölényét Monorival szemben azzal is érezteti, hogy egyfolytában a Nemzeti színészeként említi magát, kiabál és a nemi szervével fenyegetőzik. Monori Lili a valóságban is pályázó, a MU Színházban bemutatott alternatív előadásaira szeretne most is pénzt szerezni. A valóságos fenyegetettség és őszinte felháborodás hallatszik a hangjában, amikor tiltakozik az ellen, hogy az olcsó hatás kedvéért felfedje kebleit, amit Wéber Kata, talán mint mintapályázó, zokszó nélkül megtesz. Mundruczó kézi kamerával követi az eseményeket – így azok is láthatják a kivetítőn, akik nem tudnak a játszók közvetlen közelébe férkőzni –, Frecska Rudolf a maga csöndesen fenyegető módján téblábol, Rába vetkőztet, Monori öltözik. Az előadás záró képe az est eszenciája: a levegőben némán zongorázó ujjakat egy kalapács ütéseivel irányítják.
Az éjszaka valamennyi előadásáról részletesen beszámolni sajnos nem érdemes. Röviden talán így summázhatók: a különböző kuratóriumok általában döntésképtelenek és felkészületlenek, vagy hogy ne szépítsük a dolgot, egyenesen elmebetegeknek, elvetemülteknek tűnnek, a pályázók pedig jobbára tehetségtelenek. Vannak, akik csak esznek-isznak és kiszámolókat morzsolnak, hogy kié legyen a pénz, mások filmsztárok és operaklasszikusok jelmezeibe bújnak a Kill Bill Menyasszonyától a Szomszédok Taki bácsiján keresztül Don Giovanniig és Szent Istvánig. Az írók idéznek, játszanak a nyelvvel, a színházi szituációval, még a klasszikus nagy fehér festmény is megjelent mint a kortárs művészet érthetetlenségének szimbóluma. Bozsik Yvette Tasnádi István eredeti szövegét a táncszínház világába adaptálta, így valamelyest kitűnt a hasonló jelenetek közül, Török Ferenc rendezése egy reklámcég közegébe helyezte a pályázati versenyt. Kovács Dániel érdekesen használta a teret azzal, hogy egy meghibbant kurátor édesanyját úgy három méter magasra ültette kötögetni az osztályterem egyik sarkában, jól kifejezve ezzel, hogy a kedves mama kurátorabb a kurátoroknál, mindenbe beleszól, mindenki fölött áll, mégis sarokba van szorítva. Galambos Attila, ismertebb nevén Gigor Attila a Keresztapa nyitójelenetére írt egy frappáns szinkronszöveget. Horváth Csaba Háy János jeleneteiből egy a ritmusra építő, a tánc és a prózai színjátszás kapcsolatán ironizáló előadást rendezett. Andrássy Máté Oroszlánkirály című musical-előadása az egyik legfájdalmasabb színházi élményem, a jó és a rossz színház százalékpontos vegyülete. Krisztik Csaba káromkodás-katarzisa és a 80-as évek legsötétebb időszakát idéző öltözete is emlékezetes.
Az igazi bajnok az utolsó előadás, Vajdai Vilmos és Vinnai András Kovácsoltvas pelenkája. A nyitóképben Váradi Gábor egy piros lavórbugyogóban áll, két hosszú lábának két lyuk van kivágva, és egy kereplő hangját utánozva forgatja az öklét a levegőben. Aztán Pálmai Annával verselni kezdenek hosszan a lélekesztergáról. A nyugodt Zrínyi Gál Vince mint rendező és az ideges Bánki Gergő mint író szintén utánozhatatlan páros, őket talán csak Keresztes Tamás és Hegedűs D. Géza űrutazói múlják felül. És ne feledkezzünk meg Ezüsthigany egyedi mozdulatairól sem. A Különvélemény című sci-fi, a magyar rögvalóság és a legjobb minőségű abszurd kikezdhetetlen ötvözete ez a Kovácsoltvas pelenka. Visszatér két kurátor a jövőből, hogy megakadályozza egy alternatív előadás elkészülését, amely bűn lenne az emberiség ellen, tudják előre, pedig az alkotók még el sem követték. A valóságban viszont ez az előadás menti meg a véget érni nem akaró éjszaka becsületét. Ezek utána már csak Schilling Árpád és Gáspár Máté üzenete következett: egy kedves, idős hölgy olvasta fel háromoldalas kiáltványukat, amelyben félig ironikusan, a bürokratikus nyelvet fricskázva, félig komolyan felhívták a figyelmünket a közösségi és közösségért való színjátszás fontosságára, majd képzeletbeli kuratóriumuk a képzeletben rendelkezésükre álló összeget egy nyugdíjas otthonnak ítélte.
A Kamrában bemutatott struktúravita nem olyan zsigeri (vagyis fizikai szenvedés-színház), mint a Kurátorok, de nagyon is emocionális előadás. Címe Schwajda György pályázatából való, amivel elnyerte a kaposvári színház igazgatói posztját: „rombolni nem színházat építeni szívesen."
A Notóriusok című színháztörténeti sorozat VI. részének legreménykeltőbb, és egyben legkiválóbb teljesítménye a színészeké, mindenki sziporkázik a szerepében, jólesik ilyen jó színházat nézni. A téma a bemutató közönségének talán izgalmasabb, mint egy Shakespeare-dráma, a rendezők, színészek, kritikusok mindennapjait adják elő, napjaink politikai és egyben szakmai diskurzusát dramatizálják, bár elnézve a szövegeket, a kirohanásokat, felszólalásokat és összeesküvéseket, mentőakciókat, a dráma adja magát. Ugyanakkor kétséges, hogy a színházi berkek szűk körén kívül mennyire lehet népszerű, érthető ez a tragikomédia.
Az első felvonás a Merlin Színházban, 2007 áprilisában megrendezett színházi struktúravita egyik délelőttjének a jegyzőkönyvét követi. A házigazda Magács László (Tenki Réka), a Merlin igazgatója, aki jobbára a büfé állapotáról számol be. Galambos Péter, az örök moderátor az előadásban saját hangjával szerepel egy kalitkába zárt galamb képében. Schilling Árpád és Gáspár Máté (Kovács Lehel és Keresztes Tamás) egy székben ülve éktelenül verik a dobokat, ébresztőt „fújnak" az előadás nyitányaként, mintegy megadva az ingerült hangütést, többek között a Nemzeti Színház elárverezését követelve. Velük szemben ül az egész szakma, a kultúrpolitikusok és rendezők, színigazgatók különféle nemzedékei. A színészek pizsamában, egy-két találó attribútummal vagy gesztussal jelenítik meg a közszereplőket. Fullajtár Andrea kiköpött Csáki Judit – mély hangjuk is szerencsésen hasonlít –, máskor pedig kissé kíméletlenül, szétdúlt hajjal játssza Hudi Lászlót. Bezerédi Zoltán visszafogott és szerény Koltai Tamás, hiszen élő mása épp szemben ül vele, fő a békesség. Elek Ferenc bőrmellényes Márta István, később a mobiltelefon is előkerül. Bodnár Erika játssza a fölényes Babarczy Lászlót és így tovább, sorra kerül majdnem mindenki. Bálint András (Kocsis Gergő) híres 43-asok dalát 50-es évekbeli indulóként adja elő a színészkórus, Márta István egy táblánál tart prezentációt a három malomról, amelyek más-másképpen őrölnek, Székhelyi József a híddal, Konter László a vallással példálózik. Takátsy Péter alakítása az óráját leső, profi közhelygyáros politikus Horváth Csaba alpolgármester szerepében magáért beszél. Megannyi szórakoztató kis jelenet, a megjelenítettek persze végül kiöntik a gyereket a fürdővízzel együtt. Az összejövetel szünetében Csáki Judit interjút készít Alföldi Róberttel (Rajkai Zoltán), akinek fejtegetéseit a notórius pályázókról hangos nevetés követi, miként ama kijelentését is, hogy ő többet soha nem pályázik, miután nem kellett az Új Színházba. A felvonás végén Dankó István hajhálós rapje erősen zárja az első menetet.
A második felvonásban egyre sötétebb és keserűbb az előadás hangvétele, a karakterek és közhelyek mögül kikandikál a vita tragikus, vagyis politikai olvasata. Az elmúlt év sok botránya közül a szolnoki Szigligeti Színház igazgatói pályázatát emelik ki, ahol Szalay Ferenc polgármester jelölte és egyben választatta Balázs Pétert igazgatónak. A második felvonás kezdetén azt láthatjuk, ahogy a pécsi Dante kávézóban, a POSZT-ra összegyűlt szakma egy(ik) része azon tanácskozik, hogyan vegyék elejét annak, hogy a politika döntsön szakmai kérdésekben. Két rövidnadrágos szolnoki színész járul a füstölgő asztaltársaság elé, hellyel nem kínálják őket, csak audienciát tartanak – szatirikusan jelzi ezzel az előadás a színészek rangját a rendszerben. A jelenet iróniájának másik célpontja az asztaltársaság tehetetlensége: jól érződik, hogy a szinház.hu-ra írt nyílt levél mennyit ér (arról nem is beszélve, hogy ez már hányadik aláírásgyűjtés volt, csak abban az évben). Egyik levél szüli a másikat, Lukáts Andor a körülötte, vele zajló cirkuszról ír keserűen, Kerényi Imre „Kedves Ascher Tamás!" kezdetű levelében tisztázza és egyértelműsíti az arcvonalakat, a háború tényét; a kölcsönös pofonokat számolja, egyre megy, hogy ízlések vagy politikák szembenállásáról van szó.
Számomra csak az egyértelmű, hogy „lúzer a hangulat". Az előadás végső tanulsága, hogy a repülő csatabárdot is el kellene ásni valahogy, mielőtt valaki hátába áll – nem kell minden évadra egy ominózus műtét.
„A király föláll.(…) Világot ide! Menjünk."
A valódi bizonyosság nem az, hogy a fény leleplezi Claudiust, hanem csupán arra derül fény biztosan, hogy a játék nem ért véget.
hóFEHÉR ANNA
SOK ÉS VALAMI
Szerencsém volt-e vagy pechem, máig nem tudom eldönteni. November 26-án, szerda este 10 óra körül, amikor sikerült beküzdenem magam a Hegedű utca 3. (mostanában itt a Tűzraktér) kapualjából balra nyíló szűk ajtón, a jegyosztók elé, kék cédulát kaptam. Akkor még fogalmam sem volt ennek beláthatatlan következményeiről. Sőt arról sem, hogy igazából mire szolgál az amúgy tisztességes műsorközlő szórólapnak látszó papír színe. Aránylag hamarosan (negyedóra?, félóra?) múlva aztán kiderült, hogy a program, a Kurátorok megtekintési sorrendjét rejtik a különböző színek. A „Nyitó és Záró Plenáris ülések" között három „Szekcióülést" jeleztek. Magyarul: különböző helyszíneken háromszor játszották el ugyanazt a programot (négy-négy jelenetet a kuratóriumok témájára), melyet a csoportonként vándorló nézők a papírjuk szerint meghatározott sorrendben nézhettek meg.
Amiért nem tudom, hogy szerencsém volt-e a kék színnel, az, hogy ennek köszönhetően néztem végig a csaknem ötórás, majdnem hajnali háromig tartó produkciót. Változatos élmény volt. A „Grecsó-szobában" látott első adag magával ragadott, de legalábbis biztatónak mutatkozott. Igaz, ide került a leggyengébb darab, a BTK Egyetemi Színpad egészen amatőr játéka, a másik három azonban fölhangolt. Valószínűleg ezért maradtam végig. Ha a sors először a „Ninaálkönyvtárba" vetett volna, valószínűleg leverten menekülök az első adandó alkalommal. Pedig itt voltak a legjobb nevek, igaz, nem mindenki jelent meg. A baj azonban nem a játszókkal, hanem az írások minőségével volt. Amúgy utólag a legerősebbnek a második részt érzem („Bársonyterem"), amit az is bizonyít, hogy utána sem mentem el. S ha már addig kitartottam, nem hagyhattam ki a záró plenáris ülést sem.
A Tűzraktérben látott előadásnak kétségkívül volt szigorú szerkezeti koncepciója, mely maga is leképezi a játék tárgya, a kuratóriumi pénzosztás bürokratikus-álságos rendszerét. Ez a keret azonban túl nagynak bizonyult a mai nézők teherbírásához, s főképp a késői kezdési időponthoz képest. A műsorpapír tizennégy jelenetből tizenháromnak közölte a várható időtartamát, ezek összege 255 percet tett ki, azaz csaknem négy és fél óra lett volna a tiszta játékidő. Tulajdonképpen igen derekas teljesítménynek tekinthetjük tehát, hogy vonulásokkal, lődörgésekkel, várakozásokkal együtt is öt órán belül teljesült a program.
Mégis, a hosszánál is problematikusabbnak érzem, hogy a tartalom nem feszítette szét az akkurátus keretet, hanem inkább lötyögött benne. A kurátori rendszer témája egyfelől borzasztóan izgalmas. A művészeti életen belül közvetlenül érint mindenkit, azon túl pedig a demokratikus működés szimbólumaként, hogy ne mondjam állatorvosi lovaként kelthet érdeklődést. Erről is elmondható a nagy közhely: nagyon rossz rendszer, de még nem találtak ki jobbat. Másfelől azonban nem kínál túl sok érdekes életanyagot. Legalábbis rövid, frappáns jelenetekhez aránylag kevés téma látszik alkalmasnak. Egyik oldalról, a kurátorokéról a korrupció, az összefonódások, a felületesség, a másikról, a pályázókéról a dilettantizmus, az akarnokság, mindkettőről pedig az derülhet ki leginkább, hogy a művészi érték helyett a pénz áll a középpontban. Mindenki mindenkivel marakodik, vagy éppen szövetkezik, kurátorok és pályázók egymással éppúgy, mint az egyes táborokon belül. A jelenetek nagy részének írói ki is menekülnek a téma szorosan vett keretei közül, nemcsak a szatíra bevett eszközeit, a túlzást, a fantasztikumot vetik be, hanem áteveznek a szereplők magánbajaira, a köznapi élet, házasság, válás, szerelem, féltékenység groteszk mozzanatai fűszerezik a kurátorok és művészek huzakodásait. A találkozás nem mindig szerencsés, bár olykor jópofa. Például Mohácsi István Égő szív 2859 című jelenetében (a KoMa társulat előadásában, rendezte: Tasnádi István). Takátsy Péter Fekete bárány című darabjában a tényleges író és rendező (Keszég László) dühödt veszekedésébe torkollik a kurátorok és a művész huzakodása-fraternizálása.
A darabokat sokszor inkább düh, mint szellemesség hatja át, sok esetben a harag is forszírozott. A szigorúan megszabott szerkezet nagy hátránya a Tűzraktérben az, hogy mindent el kell játszani. Ha a szerkesztő minőségi szelekcióhoz látna, fölborulna a rendszer, netán újat kellene kitalálnia. Ez valószínűleg abszurd elvárás.
Gondolom, a koncepció felelőse (a színes lapokon minden író, rendező, szereplő föl van sorolva, legfeljebb nem mindenki érkezett meg, csak az egész kigondolója, összeállítója nincsen, ezért csak gyanakodhatok Vajdai Vilmosra) ezt időben felismerte, mert eleve meghirdettek a Trafóban egy későbbi estet Valami a Kurátorokból címmel. Nem ígérték, hogy a legjobbat adják, hogy is tehetne ilyet egy olyan társulat, amelynek egyetlen hangosan hirdetett programja, hogy rossz színházat akarnak csinálni. Ettől még természetesen valóban az eredeti tartalom jobb részét ismételték meg a Trafóban. (Nekem egyedül a nyitódarab hiányzott, ahol a pályáztató Rába Roland kötődik otrombán a pályázó Monori Lilivel.) A szokásos színházi térben egymást követő jelenetek nem keltették a megszerkesztettségnek, a koncepciózusságnak az eredetihez hasonlóan erős benyomását, viszont időben nem folyt úgy szét a műsor. Néhány jelenet egymásba vágásával viszont új tartalmi sugallatok támadtak. Minden néző azonos kompozíciót kapott, ugyanazt a gondolati ívet követhette végig, vagy ugyanott érezhette az ívet megtörni. A Valami… legszerencsésebb megoldása, hogy a legerősebb darab, Vinnai Andrástól a Kovácsoltvas pelenka című pályamű a végére került. A fantasztikus abszurd, a jövőből érkező kurátorok, akik a kész előadás ismeretében hozzák meg visszamenőleges döntésüket, alapötletében és részleteiben egyaránt szellemes, a pályázati-kurátori rendszer lényegi képtelenségébe talál, Vajdai Vilmos rendezésében az előadás is pontos, a színészi alakítások plasztikusak, különösen Hegedűs D. Géza és Keresztes Tamás időutazó kurátorai élvezetesek, a Kovácsoltvas pelenka című pályaművet befejezésül összefoglaló szöveg pedig az Örömóda dallamával az egész estét hatásosan zárja le. A legszerencsétlenebb ötlet viszont, hogy ezután, amikor már mindenki azt hiszi, vége az előadásnak, kitapsolta magát, menne haza, akkor megjelenik az eredetiből ismerős idős civil hölgy, és nehézkesen, akadozva fölolvassa Schilling Árpád–Gáspár Máté Evangélium című összefoglalóját. Ami ott még hajnali háromnegyed háromkor is hatásos volt, az itt már éjfél körül is süketen szól, a nézők ugyanis kikapcsoltak, türelmetlenül készülődnek hazafelé.
Az elszántan rossz színház tehát végül megvalósul, de addig jó.
ZAPPE LÁSZLÓ
