Úgy kezdődött ez a dolog 2004-ben, hogy enyhe érettségi találkozós stichhel, szépen kiöltözve összeültek az egy évvel korábban végzett Máté–Horvai osztály tagjai egy keskeny, hosszú zsámbéki rakétasilóban. A legkülönbözőbb szövegek, valamint improvizációk felhasználásával jeleneteket és zenéket adtak elő Migrénes csirke címmel. Az összetartozásuk, a komédiázó kedvük, az együttjátszásban lelt örömük mellett a személyesség volt a varázsuk.

Kovács Patrícia és Fenyő Iván (fotó: Szkárossy Zuzsa)

A következő évben a pályakezdő színészek eme nem véletlenszerűen kiválasztott csoportja Dévényi Ádám dalai köré szőtt bensőséges, közösségi revüt a BelemenekülŐk esten. A harmadik nyáron már nyílegyenesen maguk felé vették az irányt. Az Éjféltájban mondta meg, hogy mi baja című előadásban egymásnak és a nézőknek szolgáltak vidám és szomorú összefoglalóval a pálya első éveinek tapasztalatairól. A 2007-es nyári találkozóra pedig kitalálták a 14 évesre tervezett személyfeldolgozó opus-sorozatot, amelyben deklaráltan arra vállalkoznak, hogy magukból csinálnak színházat. Az egyéni és közös múltjukból, a viszonyaikból, az érzéseikből, a tapasztalataikból, a véleményükből. Ön- és egymásismereti kurzus gyanánt dolgozzák fel az osztály tagjait – mérsékelt stiláris változatossággal, viszont mindig kíméletlen őszinteséggel és elsöprő humorral –, a sorsolás adta sorrendben. Művük alapanyaga tehát egy-egy magukfajta, huszonéves színész, az összes magánügyével és szakmai históriájával együtt. Emiatt is nehéz fogást találni a bemutatókon. A magánügyekbe beavatott kritikusnéző hajlik arra, hogy a saját reakcióját is magánügynek tekintse. Megrögzött szokásává lesz, hogy megnézi az AlkalMáté Trupp évi rendes nyáriját, részese egy mulatságos és tanulságos augusztusi estének, miközben óhatatlanul egyre többet tud az előadás-sorozat tárgyát képező színészemberekről és viszonyulni kezd hozzájuk, mintegy privátim. Nem kell hozzá még tizenvalahány év, hogy úgy érezze, mintha maga is – afféle elkülönült magántanulóként – jogos és avatott résztvevője volna a zsámbéki osztálytalálkozóknak.

Jordán Adél, Szantner Anna, Járó Zsuzsa és Péter Kata (fotó: Szkárossy Zuzsa)

Két évvel ezelőtt a Járó Zsuzsában azt énekelte határozott imperatívusszal a Máté Gábor-osztály, hogy „Szeressétek Járó Zsuzsát!” Most, a Kovács Patríciában mintha csak azt dalolnák kicsit flegmán és értetlenül, hogy: „Mit szeressünk Kovács Patrícián?” (Nem éneklik ezt, énekelnek egyet s mást – andalítót, keményet, lírait, drámait –, de ilyet nem.) Az ez évi „téma” megközelítése figyelembe veszi a címszereplő karrierjét, e karrier természetét, hatósugarát, velejáróját, tán még a külön célközönséget is. (Bizonyára kimutatható lesz például az, hogy mennyivel több néző kíváncsi a Kovács Patrícia című bemutatóra, mint a jövőre beütemezett Máthé Zsoltra, pedig én előre le merném fogadni, hogy az is érdekes lesz.) Hogy Kovács Patrícia a zsámbéki körökben elsődlegesnek tartott színházcsináláson túli népszerűségre tett szert (közönségfilmek, reklámok, celeb-jelenlét a médiában), az bizonyára ambivalens megítélésű. Evvel nyilván összefügg, hogy a produkcióra erősen rányomja bélyegét a bulvártematika.

Az osztálytársak nem annyira megfejteni, mint inkább bemutatni igyekeznek a címszereplőre vonatkozó tételeiket. Például hogy Kovács Patrícia, akinek talán nincs is saját hajszíne, kontaktlencse nélkül szinte vak, és képes kombinét venni legfelülre, mégis szép, és minden jól áll neki. Vagy hogy megszenved különböző párkapcsolatokat, mégis mindig odaadóan szerelmes. Vagy hogy elhagy egy színházat egy filmfőszerepért, amelyet végül másnak adnak, szabadúszik, majd elszerződik a Vígszínházba, és az összes szakmai váltása lelkesíti, mindenben hisz, amit csinál. Járó Zsuzsa és Mészáros Máté tárgyalják ki ezt a kulcsjelenetben, némileg pikírten mondva és mutatva: hiszen tudod, milyen… És tesznek egy röpködős mozdulatot: jellemzőt, nőciset, színésznőciset. Összességében pedig élet- és szakmai stratégiát vetnek egybe (tartózkodó modorban) a sajátjukkal, azután pedig mindenki odateheti a mondat végére a maga sejtelmes három pontját.

Volt másik három pont is az előadásban, ezeket – mint színpadi színészeti előírásokat – Mészáros Béla és Fenyő Iván taglalta virgoncan és hosszan. Ez a rész éppúgy túlságosan elnyúlt, mint az, amelyikben a Kovács Patríciát elrabló Dömötör András és Fenyő Iván a színésznő politikus kedvesét leprázta és fenyegette. (Abból az ocsmány szóáradatból egy percet is nehéz volt végighallgatni, nem hogy jóval többet.) Viszont kedves volt Kovács Patrícia vizslájának (Vajda Milán) meginterjúvolása, megrázó az István, a királlyal megkoronázott karácsonyi családi szcéna (Ím, hát itt fekszik előttem jó atyám), pazar a nagyzoló bakfis csoportos leleplezése, megható Mészáros Máté sanzonbetétje, és sorolhatnánk tovább az ezúttal is kissé egyenetlen produkció különösen jól sikerült jeleneteit.

Vajda Milán, Péter Kata és Mészáros Máté (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Kovács Patrícia kiáltó önellentmondásként, egyben irigylésre méltó bölcs tűrőképességgel követte végig az előadást: mint finom, kecses, rokokó öltözékű dáma – alighanem az Így él a világ-beli jelmezében – ingeket vasalt a színpad szélén, talán hogy politikus kedvese hibátlan eleganciával interpellálhasson a parlamentben. (Adekvát igyekezettel emlegetem már többedszer az országatyát, minthogy a produkció bőségesen foglalkozott vele, még a látványos finálé is a neki szóló, Nem kell, hogy sírj, Gusztos Péter!-re átírt Evita-számból kerekedett, amit az igazi Kovács Patrícia adott elő sportos egyéni képviselője [Dömötör András] és egy esernyős testőr [Czukor Balázs] által közrefogva.)

Tiszta, szép, megviselt arcán felszáradt könnyekkel hol közönyösen, hol huncutul, hol csúfondárosan szemlélte a címszereplő az eseményeket. Olykor fennebb stílben kommentált, s gyönyörűen búcsúzott el korábbi szerelmétől.

Nem sokkal maradt el tőle kovácspat-ríciaságban a virtuózan mozgó Szandtner Anna és a szerelmi bánatos tekintetű Péter Kata sem. Péter Kata egyazon férfi két fele között vergődött, de aztán alighanem mindkét fél arra jutott, hogy kihajított valamit a Valentin autójára. No és persze Jordán Adél is elragadó volt, amint Marilyn Monroe dívás pózaiban dalolt. Elő tudják adni egymást, az biztos.

A tervezett zsámbéki sorozat 14 évre szól. Hegyes, szúrós szám ez. A 15 szebb, kerekebb lenne. Félidőben beleférne a ciklusba egy Máté Gábor.

STUBER ANDREA

Szerencsére nézőként és nem vizsgáztatóként néztem a kaposvári végzős egyetemisták Naftalin-előadását. Vizsgáztatóként ugyanis zavarban lennék. Nézőként viszont remekül szórakoztam. Mohácsi János ugyanis alighanem a világ egyik legszuggesztívebb színészpedagógusa. Ahol megjelenik, rövidesen mindenki mohácsiul kezd játszani, mégpedig remekül. Amíg csak Kaposváron működött, az volt a látszat, hogy egy jól öasszeszokott és kivételes színvonalú társulat erős közös munkájának az eredményét látjuk egy-egy sikerült Mohácsi-produkcióban. De aztán Nyíregyházán, mostanában meg Pécsett működik Mohácsi éppoly hatékonyan. Csak a Nemzeti Színházban aratott legfeljebb fél- vagy negyed sikereket – de hát kivételek mindig, mindenben előfordulnak.

És most a kaposvári színészosztály is kiváló Mohácsi-előadást produkál Heltai Jenő Naftalinja ürügyén. Csak éppen az nem derül ki belőle, hogy a játszók amúgy milyen színészek, illetve milyen színészek lennének Mohácsi nélkül. Nyilván nem merülne föl bennem a kétely, ha nem észleltem vagy inkább csak éreztem volna gyanús jeleket, amikor a balatonföldvári Kultkikötőnek keresztelt kellemes nyári játszóhelyen láttam az előadást. Igaz, csak az elején és rövid ideig voltak rossz érzéseim. Nagyjából addig, amíg Heltaitól át nem veszi a szót Mohácsi. A bumfordi zenekar (Karácsony Tamás, Serf Egyed, Kiss István – a színlapon még szereplő Znamenák István hiányzott) szándékoltan suta indítása után pár percig merevnek, iskolásnak, csaknem élettelennek tűnik az alaphelyzetet felvázoló néhány jelenet. Budai Zsófi elég elfogódott úrinőnek látszik, és azt is nehéz megszokni (akárhány vizsgaelőadást is lát az ember), hogy mindenki egyformán fiatal. Anya és lánya, vő és apósa szinte megkülönböztethetetlen, s ebben a jelmezek sincsenek a néző segítségére, igaz, a színlapon nem is szerepel a felelősük, akárcsak a nyilvánvalóan épphogy összeszedett díszletelemeké sem. Maszkírozásra meg kísérlet sem történik.

Idővel mégis átváltozik a százesztendős szokványos nyári bohóság igazi mai nyári bohósággá. Pedig utólag olvasgatva Heltai darabját, úgy tetszik, mintha nem is lenne olyan nagymértékű a szöveg átalakítása, nem lenne benne annyi, a Mohácsi-stílusra jellemző betoldás, torzítás, változtatás, mint amennyit az előadás folyamán érzékelni vél a néző. Heltai eredeti története és szövege ugyanis csaknem olyan blőd, mintha tulajdon, illetve a műfaj paródiája lenne. Szóval akár a Mohácsi testvérektől is eredhetne egyik-másik poénja. Sőt maga az alapötlet is a legjobb Mohácsi-produkciók szellemét idézi. Mert a Naftalinban természetesen nem az a trouvaille, hogy a rendes polgárok megkülönböztetnek téli és nyári erkölcsöt, nyárra a becsületet és a hűséget is naftalinba teszik, csalnak és hazudnak mértéktelen, hanem abban, amikor előfeltevéseiket a nyilvánvaló tapasztalataik fölé helyezik, és nem a szemüknek, hanem az előítéleteiknek hisznek. Amíg a lelepleződéstől félve a szeretőt a szekrényben rejtegetik, addig csak az ilyenkor megszokott viccelődés folyik. Hanem amikor a tilosba tévedt fiatalasszony anyja kiszabadítaná, ám a várt fiatalember helyett egy ifjú hölgy, történetesen az anya férjének a szeretője lép ki a szekrényből, új helyzet áll elő. Az asszony nem a szemének hisz, hanem a meggyőződésének, inkább feltételezi, hogy a férfi nővé változott, mint hogy ésszerű magyarázatot keressen. És ráadásul ez az ötlet nem is marad magában, nem egyetlen poénsorozathoz nyújt anyagot, hanem ezen alapul a történet megoldása is, mire az asszonyok rájönnek, mi is történt, addigra a férfiak kezdenek hinni a csodás, illetve a kor tudományos divatjai szerint autoszuggesztióval meg is magyarázott átváltozásban, s ezt a nők okosan kihasználják. Most már szándékosan cserélik ki a szekrénybe zárt férfit nőre, s ezzel legalábbis lehetővé teszik, hogy mindenki hihessen mindenki ártatlanságában. Főképp, ha nagyon akar. Márpedig a darab szereplői akarnak.

Hogy ez a történet erőszakoltnak, életidegennek, valószerűtlennek tűnik-e a néző számára, vagy mulatságos marháskodásnak, illetve esetleg az emberi természet, társadalmi viselkedés, szokásrend mélységeibe világító abszurdnak, az az előadásmódtól, stílustól függ elsősorban, illetve ezúttal a szöveg – tulajdonképpen apró – átalakításaitól is. Mohácsi legtöbb előadásának alapélménye az emberi ostobaság, vakság, amivel a dolgok intéződnek. Az a hisztérikus előítéletesség, ami lehetetlenné teszi a józan belátást, hogy a dolgokat annak lássuk, amik valójában. A nyelv roncsolódása mögött a gondolati igénytelenség, a tényleges gondolkodásra való képtelenség lapul. A betoldott szövegek többnyire állandó nyelvi struktúrák, folyvást ismételgetett fordulatok eltorzulásai. A házmesternek dicsekvésképpen annyira telik, hogy „ahol én vagyok a házmester, ott én vagyok a házmester”, Patkány Etus délutáni színésznőnek mindenről a Romeo és Júlia jut az eszébe, természetesen minden ok nélkül. A kontrollálatlanul működő beszédautomatizmusból fakadó egyik legszebb baromság: „ártatlan, mint aki ma szült bárányt”. A meglepő csak az, hogy ezek a jellegzetes mohácsiádák csöppet sem lógnak ki a százéves szövegből. Nemcsak hibátlanul simulnak Heltai mondatai közé, hanem még meg is világítják azokat. Már persze ha elemző füllel hallgatózunk, illetve az előadásra emlékezve olvassuk a darabot. Egységesnek ható szövet jön létre, amelyben a régi tréfák is korszerűsödnek, mai szellemes blődlizésnek hatnak.

A végzős színészhallgatók, akik közül ezúttal csak a házmestert és az egyik párbajsegéd apró szerepét adó Csillag Botond látszott igazán erős, eredeti egyéniségnek, ezt a fanyar világlátást, szatirikus hangulatot tökéletesen varázsolták színpadra, és két szünettel, három órán át tudták fokozni, ahogyan az egy rendesen működő előadásívhez elengedhetetlen. Nem próbálkoztak azzal, hogy kitalálják a szabványfigurák nem létező egyéniségét, ismétlődő gesztusokkal, pontos ritmusban visszatérő motívumokkal viszont markánsan különböztették meg magukat. Azt mindenképpen bizonyították, hogy Mohácsit remekül értik.

ZAPPE LÁSZLÓ

Mondjon egy szerzőt, akinek műve szinte önmagában megél, és nem szorul verejtékes átigazításra, szembeszökő aktualizálásra, sőt, nem szükséges hozzá markáns rendezői koncepció, vadonatúj stílus, kihívó látvány sem. Ha erről a köznek véleményét kutatnánk, alighanem előkelő helyen, akár a legelsőn végezhetne Molnár Ferenc, akinek színházi érzéke főhajtásra késztet. Ki tudná másképp elképzelni például a Játék a kastélybant, mint elegáns szalonbútorok között? Ám eszembe jut egy firenzei előadása, amelyet 1991-ben, a Compagnia Laboratorio Novéval rendezett Jeles András. Szívesen mellékelnék fotókat, amelyek a színteret, Antal Csaba üvegesen áttetsző, fénytől derengő kifutóját mutatják. A Liliom színképeit már többféleképp álmodták meg, hiszen e „külvárosi legenda” – akkor a „lizsé” még a külvárosban volt – sarkallja is a fantáziát. (Vagy éppen a kurátori gondolat ösztönzött, mely szerint a 2007-es Prágai Quadriennálén szereplő magyar tervezők Liliom Bagdadban címmel készítettek interaktív installációt.) Meghökkentő volt mégis a Thalia Theater Hamburg vendégelőadása, amelyet 2003-ban Michael Thalheimer színrevitelében láthatott a magyar közönség. Rideg falak, már-már falanszter, amelyen méretes piktogrammok igazítanak útba, a látszatra érzelmileg retardált emberpár körül. Ami jelzi, hogy nemcsak a külsőségek változtak, már szokatlan tartalom is felbukkant. Természetesen, ezek végletes példák. Nem volna szerencsés, ha boldog-boldogtalan követné; ha ilyennel várnák akár a Budapesti Kamaraszínház Tivoli termének publikumát, amely a Liliom alkalmával korántsem rétegszínházra vált jegyet.

Németh Kristóf (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Egy pózna, egy korlát. A jobb sarokból két ajtó nyílik. Még egy tágasabb járás (e terem szerény adottságai szerint). Alig valami kerül még a kopár színre, egy szárítókötél, egy teknő. Ülőalkalmatosságul gyakran az osztott padlózat dobogónyi magasa szolgál. Dőry Virág egyszer csak, szinte észrevétlenül, természetes könnyedséggel megtette azt a lépést, amely a jelmezektől a díszletig vezette. Racine, Márai után most Molnár Ferencnek ad a különböző színképekhez alkalmazkodó, biztonságos helyet, amely szinte bármilyen értelmezésnek megfelelhetne. Akár a hamburgiak betegesen csenevész Julikája is beléphetne, hogy inkább taszító, mint vonzó Liliomjára találjon. De másképp döntött a rendező, Lukáts Andor, ami a látványban is szembeötlő. Amilyen puritán a tér, olyan részletgazdagok a jelmezek. Szintén Dőry Virág terve szerint, első tekintetre felhívják a figyelmet, hogy itt a múltat teszik a mának idézőjelébe. Lehet ráfeledkezni a változatosan szabott, tűzött, húzott cselédruhákra, amelyek a hajdani varrónők szépérzékét idézik. A kis szolgálólányok hajfonatai, a magányos és páros, vagy éppen koronásan feltűzött varkocsok megint csak olyan korra utalnak, amikor még érték volt a rend. A hintáslegény még ügyel arra, hogy csíkos pólójához csíkos zoknit vegyen. De mintha azt a benső tisztaságra apelláló világot feszegetnék a többiek, a hanyagabb vagy zártabb öltözetű férfinép. Szinte mindannyiukra rálát már-már ezredfordulónk groteszk panoptikumából a körhintásné, akinek ízlése-veszett csiricsárésága, hátsó felét kivillantó miniszoknyája, megannyi bizsuja mutatja, hová is jutottunk.

Ez a logika kézen-közön elkallódik. Tudvalevő, hogy Lukáts Andor nemegyszer találkozott a Liliommal. Volt címszereplője. Méghozzá abban a jó negyedszázaddal ezelőtti, Babarczy László rendezte előadásban, amely már-már alternatív érvényességgel, meggyőzően alakította át azoknak a jeleneteknek – ebben az előadásban is követett – sorrendjét, amelyek Liliom öngyilkossága után jönnek. Volt rendezője is. Amikor évtizedünk kezdetén, a színinövendékekkel (Csányi Sándorral és Hámori Gabriellával) bemutatott produkciója szinte versenyben állt a Schilling Árpád-féle (Nagy Zsolt és Láng Annamária, valamint Csákányi Eszter játszotta) előadással (amelybe Csányi Sándor át-átruccant). Most pedig mintha nem tudna lemondani mindarról, ami itt-ott megragadhatta, s ez végtére megbontja a következetességet.

Olyan sivalkodva szaladnak be a körhintásnő kergette cselédek, hogy megijed az ember, nehogy afféle ligeti „couleur locale” nyomán haladjunk. Azután megállapodik a tekintet Julikán, s nem is lehet többé levenni róla a szemünket. Az áhított egység Stefanovics Angélában tündöklik fel. Ártatlan lány, erős asszony, rendíthetetlen ember. Akinek a szeretet a védjegye. Ezért halk szavú, ezért visszafogott. Keveset mond, annál mélyebben érez. Ebben csakugyan a párja Liliom, akinek lehengerlő „dumája” valójában takargatja az érzelmeket. Ám olyan mutatós ez a machós temperamentum, hogy nehéz a színésznek ellenállnia. Nem is tud lemondani róla Németh Kristóf. Bár nincs szó arról, hogy fegyelmezetlen alakítás született volna. Csak éppen, amit a külvilágnak mutat, végül is gyakran elfedi a mögöttes gondolatokat. Egy-egy könnyen odavetett, hetyke szó a kelleténél erősebben visszhangzik. Ha nincs alkalma cseppnyi csöndre, a lélekről árulkodó pillantásra, Liliomja máris belefut az újabb nyegleségbe. (S ha már a szavaknál tartunk, az éppen évszázados „molnári” fordulatok legszínesebbjeit, a nyelv változása okán már furcsán és mókásan hangzókat gyakran mondják ki úgy, hogy nem a tartalmukat sugallják, hanem a gyanítható hatást élvezik.) Ezt a kettősséget, a nagyszájú erőszakosságot és a szorongó szeretetvágyat tökéletesen mutatja Egri Kati. Minden egyes tette arról árulkodik, hogy Muskátné féltékeny, hogy magányos, nagyon is érző asszony. Amit a több évtizednyi különbség ellenére, valamelyest Liliom is honorál. Nem pusztán munkaadó. Csupán azzal csábít, amije van. Állást kínál, a keserves világban jottányit könnyebb életet. Nagyszerű alakítás, nagyszerű jelmezben. De a kettő együtt rendezői habozást sejtet. (Amit nemegyszer lehetett tetten érni más Lukáts-színrevitelekben is. Ha előadásait felidézzük, azoknak „eklektikus” sokfélesége – a Portugáltól a Kék, kék, kéken, a Stellán,vagy A modellen át mondjuk a Rítusig – elgondolkodtató. S a sor – vissza, Kaposvár felé és előre, a legfrissebb, alternatív vendégrendezésekig – szaporítható, ugyanezen tanulsággal. Vagyis a művészi önazonosságot firtatva.)

Németh Kristóf és Stefanovics Angéla (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Ficsurként már láttuk Lengyel Tamást, abban az emlegetett színművészetis előadásban. Nemcsak simlis, de valóban rossz életű, gonosz lelkű. (S a többiekhez képest igencsak túlsminkelt.) Nehéz megérteni, miért is „lóg” vele Liliom. Ostoba, ha jó haverjának hiszi. Akár Kaposvárig is eredeztethető – ahová Lukáts Andor pályája meghatározóan kötődött –, hogy női szerepben férfiszínészt léptet fel. De elég a 2001-es Liliom-előadásokra utalni, amelyekben a szállást adó Hollundernét Bodó Viktor, illetve Terhes Sándor játszotta. Megint valami, amiről nem tudott lemondani a rendező. Most Kerekes József adja az özvegy fényképésznét, hitelesen öregasszonyos mozgással, mentalitással. Mégis igazolatlan leleménynek tűnik.

Ha már szóba jött Kaposvár, van egy alakítás, amely tartalmasan groteszknek tetszene abban a közegben. Sokszor láttuk Hugót afféle málénak, papucsférjnek, most Karácsonyi Zoltán megmutatja „miből lesz a „cserebogár”. Eleinte csak a párját inti le, „takarásból” hessegető kézmozdulatokkal, később nyíltan törleszkedik az intézkedő tisztségviselőhöz. Ilyennek kell lennie annak, aki egyszerű portásból többre viszi. Amikor készenlétben áll egy szappannal, hogy a halottvizsgáló rendőrorvos megmoshassa a kezét, az kicsúszik a tenyeréből, kapdos utána, s a színész nem feledkezik meg az elszabadult tárgyról akkor sem, amikor véget ér a jelenése. Mégis ez a pontosan felépített játék afféle magánszámnak hat, mert egymaga próbálkozik vele, s körülötte a többiek beállítása, vagyis a színészvezetés a leghagyományosabb Liliom-előadásokat idézi. Ott van a nejeként Mari is, akinek Szabó Margaréta akkor sem, máskor sem ad karaktert. Abból a dialógusból, amikor még az éppen csak megismert Hugó „státuszát” firtatja, hiányzik az a romantikus ideál, amely a szívét egy katonához húzná. Azután pedig nem láttatja megalkuvásának fokozatait. Julika mellett is csak mondja a szamárságait. Nem tudni, mennyire kötődik még a lánykori barátnőjéhez, mennyire üresedett ki a lelke.

A túlvilág mosolyogtatóan naiv. Mennyei fogalmazóként Cs. Németh Lajos huncut hunyorításokkal jelzi, mikor poénok lappanganak a szövegében. De miért is ennyire gyermekded, miért ilyen tanító bácsis, a halandókat ráncba szedő, elbutult ügybuzgóság jellemzi az örökkévaló hierarchiát? Ha Liliom lelkén át kellene érzékelnünk, alighanem keserűbb lenne a kép. De akkor is, ha a mi szemünkkel vizsgálgatnánk. Holott Dózsa Zoltán jó pontot szerző, kopottas megboldogultja rendben van. Még Horváth Ferenc öngyilkos ügyvédjében sem volna kivetnivaló, ha nem kellene magát hajlott kora ellenére negyvenhat évesnek mondania. Talán csak tréfál, de hogyan lehet akkor még kicsike a fia.

A földi galériában pontos helyet Lujzának találnak. Aki az „anyja lánya”, csupán serdülő korához illőn cserfesebb Bánfi Kata személyében. A többiek, akik több alakban is fellépnek, a lehetőségig megoldják feladatukat, de nem rendeződnek egy gondolat, vagy akár csak egy stílus mentén. Szemlátomást a kettős szereposztásokat csupán a szükség indokolja. Ekkora a gárda, el kell látni a teendőket. Messzire esnek az ideális helyzettől, amikor dramaturgiai megfelelések szerint duplázzák-triplázzák a szerepeket. Sepa György leginkább a készséges Hollunder fiúként megjegyezhető, Katona Zoltán a részvétlen rendőrorvosként. A rendőrökhöz, detektívekhez nagyon is hiányzik egyfajta rendezői világkép, enélkül nem is boldogul Hayth Zoltán, míg Törköly Levente a kapitánynak tulajdon személyisége súlyát kölcsönzi. A dörzsölt, magabiztos, alighanem sokat megélt Linzmann pénztárnokhoz pedig sehogy sem illik Dózsa Zoltán még fiatalemberes alkata. Csak Dolmány Attila mutat fel sötétlő sorsot Julika kérőjének röpke jelenetében. Nem szerelmet, hanem özvegy életéhez megoldást, félárva gyermekeinek anyai gondoskodást remél.

Amikor Liliom visszalátogat a földre, kezében most fénytelen csillagot hoz. Ebben még eszme is lappanghatna. Mégis technikai malőrt sejtet. Mert az a két ajtó, amelyek különben a házba nyílnak, a másvilág „előszobájából” a mennybe, illetve a tisztítótűzbe vezetnek. Ez utóbbiból vöröslő sugarak özönlenek is, mikor Liliom belép rajta. Úgy volna helyénvaló, ha a másikból éteri ragyogás áradna. De semmi. Ez a felemásság még javítható. Mind a többi már bajosabban.

Évad derekán biztos nem vállalkoztam volna erre a kritikára. Ahogy magamat ismerem, még az sem biztos, hogy megnézem a számomra (és a magyar közönség számára) teljességgel ismeretlen Ivan Menchell bulvárdarabját. A mű eredeti címe – Temetői klub – sem vonzott volna igazán. De kánikula és a giccsdömpinggel és utánjátszásokkal leplezett uborkaszezon idején az ember hajlamosabb beülni a Thália Színház hűtött nézőterére, ha egy kihívóan harsány pop-artos szórólap Sírpiknikre invitálja. A szövegből rögtön kiderül – vagy legalábbis nagyon valószínűnek tűnik –, hogy ez az ötletes, nézővonzó cím a magyar változat szerzőjének, Parti Nagy Lajosnak a leleménye. Az ő neve számomra, bármilyen sok plakáton olvasom, mindig több, mint áruvédjegy. Lehet, hogy Molnár Gál Péternek igaza van, amikor „sánta művek lódoktorának”, „féltehetségek mentőangyalának” becézi az írót, de szerintem a Mauzóleum jelentős drámaírói életművet ígérő szerzője nemcsak a Tartuffe Alföldi Róbert kedvéért vállalt frissítésével tett jó szolgálatot a magyar színháznak, hanem például a sohasem hallott Julian Crouch és Phelim McDermott Jógyerekek képeskönyve című horrorisztikus komédiájának átköltésével is. Elfogadom, hogy a nyelvművészet teljes eszköztárát a kisujjában őrző adaptátor nem fordítónak tudja, vallja magát, több jog, teljesebb szabadság illeti meg. Legfeljebb az bosszant, ha bevált szófacsaró eszközeit addig forgatja, amíg egyik-másik hamvát vesztve megkopik. De Parti Nagy választásait eddig még mindig meggyőzőnek éreztem. Gondolom azért, amire egy vele készített interjúban utalt, hogy szerencsére válogathat a színházi megbízatásokban, tehát nem vállal olyan munkát, amiben nem ismeri fel a maga számára a lehetőséget. Gyengébb, bulvárjellegű darab szövegének legfeljebb akkor veselkedik neki, ha a szerepek érdekesek, és ebből következően jó, esetleg kiváló előadás ígérkezik. Ha valóban érdemes nyelvet adni a műnek. (Hát még címet! – tenném hozzá, különösen akkor, amikor a nézők nagyobb részét itt és most, sejthetően, a hatásos cím vonzotta az előadásra.)

Bánsági Ildikó, Margitai Ági és Takács Katalin (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

De azért, ha mondjuk baráti kapcsolatban lennék Parti Naggyal, a darab sztorijáról értesülve mégiscsak megkérdeztem volna, hogy ezúttal vajon érdemes volt-e nyelvet adni a temetőben piknikező özvegyeknek. Ám mivel az ilyen provokatív kérdésre eleve sejthető a válasz, inkább magam folytattam a nyomozást. Az első, amit megtudakoltam, a szereposztás. És mivel Margitai Ági, Bánsági Ildikó, Takács Kati neve eleve jó, sőt kiváló előadást ígért, én is rászántam magam a piknikre, és az idei nyár egyik legforróbb napján beültem az új vezetés alatt új utakat kereső Thália kellemesen hűtött nézőterére, egy kellemetlenül kényelmetlen, támla nélküli pótszékre.

Addigra persze már értesültem arról is, hogy a számomra ismeretlen Menchell még az elmúlt század végén bemutatkozott Amerikában. Huszonéves korában a Yale-en írta a darabot, ahol nemcsak bemutatták, de különösebb feltűnés nélkül el is röptették a Broadwayra, majd három év elteltével szerencsésen elérte a sikerek és félsikerek végzete, és megfilmesítették. De ahhoz, hogy az élni vágyó amerikai zsidó vígözvegyek a harmadik évezredben Pesten is hódítsanak, az kellett, hogy jókor és jó helyre érkezzenek. Zsidó voltukat – megfontolt szándékkal – elködösítette a fordítás és a szemmel láthatóan keresztény temető. Az időskori magányt középpontba állító történet időtlensége kárpótolt mindenfajta erőltetett aktualizálásért. Mellesleg ez is csak a darab sikerét szolgálta, mert Pesten a válság körüli lamentációk szorításába és a hétköznapi politikai krimikbe belefáradt nézők hálásak a privát gondokért, a többség számára ismerős érzelmi patronokért, főként, ha az ironikus és önironikus csomagolás, a dialógusok szellemesen alakított nyelve megóvja őket a melodrámák hatására könnyen és szégyellhetően kicsalt könnyektől is. Mert bulváron sírni mégsem illik… Akkor sem, ha a cselekmény egésze az elözvegyült hölgyek nehezen viselt magányáról szól. Ha az egész estét betöltő három özvegyasszony közül a legmegtörtebb nemcsak vallja, vállalja is a síron túli hűséget, a másik viszont már éppen késznek mutatkozik arra, hogy új lapot nyisson özvegyi életében – az életet jobbára a női magazinok szerkesztői üzeneteiből ismerők is felsóhajtanak, hogy bizony, bizony – ilyen az élet… Aki nem magára, az a sógornőjére vagy a szomszédasszonyra ismer a színpadon. Frappánsabb a harmadik özvegy sorsa, figurája, aki háta mögött egy sikerületlen, hazugságokkal szépített házassággal ragaszkodik ahhoz, hogy számára minden új ruhadarab, minden előnyös vásárlás személyes siker, minden találkozás sokat ígérő női hódítás. Lucille-on talán egy kicsit kajánabbul nevetünk, de őt is megértjük. Hiszen az egész történet tág teret kínál a részvétre, az empátiára és – humoránál fogva – a magukat intellektuális és erkölcsi fölényben érző nézők kritikájára is.

Apropó kritika… Azt, hogy a darab jókor érkezett Pestre, mi sem bizonyítja jobban, mint a mű bulvárműfajához – és színvonalához – képest szokatlanul széles kritikai visszhang. Ez akkor is hatékony reklám, ha a bírálók – Csáki Judittól Molnár Gál Péterig – egyetértenek abban, hogy a darab nem különösen értékes matériából készült, a szereplők valóságos problémáit jobbára a felszínen karcolgatja. A jellemek elemzése nem is törekszik túlságosan mélyre, a szerző kísérletet sem tesz az intimszféra falainak, kereteinek kitágítására. A cselekmény fordulatai is jobbára előre kiszámíthatók. Tudjuk, hogy ebben az özvegyek járta temetőben valahol, valamikor fel kell bukkannia egy hímnemű özvegynek is, létre kell jönnie valamiféle nehezen születő, mégis vigasztaló happy endnek. Legfeljebb az lep meg, hogy az özvegyek kísértője éppen egy idősödő fejjel is charme-os belvárosi hús-designer. (Ahhoz képest, hogy Parti Nagy az amerikai zsidó környezetet egy általános, New Yorktól Nyíregyházáig érvényes, de leginkább mégis hazai világba adaptálta, Sam szokatlan, ám felettébb rangosnak érzékeltetett mestersége első pillanatban meghökkentő. A másodikban aztán elfogadjuk: utóvégre ma már nálunk is a sikeres és leleményes kisvállalkozóé a magányos hölgyek szíve…)

Az előadás látványvilága, díszlete (Iványi Árpád) nyáriasan spórolós. Pedig nem igazán volt értelme a pénzzel és a fantáziával takarékoskodni, az előadás holtbiztosan túléli a kánikulát. A szereplők amerikai asszociációk ébresztésére is hivatott lepsényi eleganciája meghökkentően előnytelen. Mintha nem is Jánoskúti Márta ruháit látnánk. De az is lehet, hogy a tervező ezzel a karikaturisztikus stílussal határolta el magát a figuráktól és a darabtól is.

Ilan Eldad viszont, aki Izraelben nem is akárhol, hanem a rangos Habima Színházban állította először színpadra Menchell darabját, annyira bízott az ott bevált darabban és a remekül választott szereplők tehetségében, hogy egyszerűen hagyta őket komédiázni. Bánsági Ildikó, aki a látszólag legvígabb özvegyet, a sikerhajhász, exhibicionista Lucille-t játssza, még a próbák alatt azt nyilatkozta, hogy a rendező, „ha tetszik neki, amit a játékosok csinálnak, akkor ájultan ül lent, szinte elfelejt rendezni”, hagyja őket játszani, próbálni, és jó érzékkel csak akkor szól bele, ha azt érzi, hogy nem jó felé igyekszenek. Ez a passzivitás félig-meddig bevált: szikrázó rendezői truvájokkal, ötletekkel nem találkozunk, de a játékosok Parti Nagy szövegét élvezve, a saját lelkük mélyéről kiásott érzelmi többlettel és a szituációk ironikus-önironikus értelmezésének képességével sikeresen emelik saját szintje fölé a darabot. Az persze utólag nem tudható, hogy például az előadás legharsányabb táncjelenetében igyekezett-e Eldad a színészek felhabzó magamutogató szenvedélyét némileg fékezni, vagy itt is magukra hagyta őket. Hiszen úgy tűnik, hogy a rendező akkor sem avatkozott be a kissé elnyújtott produkcióba, amikor az előadás ritmusa megkövetelte volna.

Gálffi László és Takács Katalin (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A három özvegy dramaturgiájának igazi előnye, erénye, hogy a cselekményt három egyenrangú főszereplő mozgatja, akik a szövegben is, a színpadon is valóban egyenrangúak. Többen – nézők és kritikusok is – Bánsági Ildikó jutalomjátékának értékelték a produkciót. Tény, hogy a házasságában elszenvedett kudarcokért is kárpótlást kereső, mindenáron sikert hajszóló Lucille hálás szerepét a színésznő lankadatlan energiával és sok színnel alakítja, leleplező gesztusaiban is megőrzi a magánytól szenvedő asszony sorsának tragikumát. Meglehet, kevesen osztják a véleményemet, de számomra Margitai Ági visszafogottabb Doris-alakítása volt a legérdekesebb. Akkor is, ha tudom, hogy Margitai álmából felkeltve is hiteles és hűséges „majdnem matróna”, elkápráztatott azzal, hogy az önfeladó szöveg alatt és mögött, sokszor azzal már-már ellentétbe kerülő, fel-felvillantott nőisége a barátnőinél valamivel idősebb özvegy megzabolázott egyéniségének érzelmi hátterét is érzékelteti. Takács Kati arra az aggódó kollegiális kérdésre, hogy mit csinál Phaedra a bulvárban, azt feleli, hogy „élvezkedik”. Higgyük el neki. Hiszen akkor is saját szakmai tapasztalatára hivatkozik, amikor azt állítja, hogy a könnyű műfajt a legnehezebb (jól) játszani. Ám tragédiák, illetve tragédiahősnők alakításánál azért is élvezetesebb, mert a derék, kicsit gátlásos fodrásznő, akit ő játszik, végül elnyeri jutalmát. Mellesleg nemcsak ő, hanem az özvegyek célkeresztjében hódítóvá emelkedő hentes, Gálffi László is klasszikus hősök szerepét piheni ki – fékezett habzású humorral, de mindvégig stílusosan – a sírpikniken és a Sírpiknikben. Létay Dóra a harmincas fodrásznő, a margóra került bombázó szerepében feltételezhetően nem két árva jelenetét, sovány szövegét, inkább a későn születettek tagadhatatlan előnyét és a rangos partnerekkel való közös munka örömét élvezi.

Mi pedig azt a nem éppen új, de mostanában ritkán érvényesíthető felfedezést, hogy ha a bulvárt ugyanúgy teljes erőbedobással, szívvel, humorral játsszák, mint a katarzist ébresztő nagy műveket, a színház kezében van az adu ász. De Molnár Ferenc hazájában, a briliáns vígszínházi előadások emlékét őrző nézőknek ezt nem kell magyarázni. Mint ahogy azt sem, hogy ez a titka annak, hogy a könnyebb fajsúlyú művek piknikmenüje ne csak a szappanoperák közönségét, hanem a színházi ínyenceket is jóllakassa. Legalább egy felejthető, kellemes estére.

FÖLDES ANNA

A „Vigyázz, vigyázz, te Jáninger…” kezdetű dal kimaradt a Budapesti Kamaraszínház,Tivoli Liliom-előadásából, amikor én láttam. Feltehetően beugrás miatt. Bizonyára nem volt idő rá, hogy a Lengyel Tamás helyére az esztergályos szerepéből Ficsúrrá előlépő Dolmány Attilával rendesen begyakorolják a csöppecskét összetett jelenetet. Liliom és Ficsúr ugyanis mindig akkor fakad dalra, amikor a gyanakvó, a kapcsolatukat amúgy is rossz szemmel néző Juli fölbukkan, és kihallgathatná a rablás tervét. Lukáts Andor rendezői igényességét és körültekintő óvatosságát is jelzi, hogy megóvta a színészeket a túlzott kockázattól, a várható kínos kudarctól. Más kérdés, hogy az adott estén az esztergályos apró szerepét magára vállaló rendező ezúttal eleve sem vállalt különösebb kockázatot a darabbal, amelynek egykor címszerepét játszotta a legendássá vált kaposvári előadásban, később pedig maga is rendezett egy hasonlóan emlékezetes Liliomot a főiskolán, Csányi Sándorral a címszerepben és Hámori Gabriellával Julikaként. Ez az újabb rendezése aligha fog mély nyomot hagyni a színházi emlékezetben.

Varga Zsuzsa és Kocsis Pál a kaposvári előadásban (fotó: Klencsár Gábor)

A Liliom mostani kaposvári előadásában, Rusznyák Gábor rendezésében igen nagy szerepe van a zenének, és Kovács Márton muzsikájába mintha végig beleszövődne a Jáninger-dal hangvétele, stílusa, hangulata. Fenyegető iróniával, groteszk tragikummal itatja át a kisember-szentimentalizmustól szinte teljesen megfosztott történetet. Az előadás amúgy, nyilván nem utolsósorban Mohácsi István dramaturgi közreműködésének is hála, egészen elmohácsiasodott. Rusznyák Gábor nem először kísérletezik a Mohácsi-féle módszerrel és stílussal. Szegeden Goldoni A kávéházának Mohácsi kaposvári rendezéséből átvett szövegével próbálkozott, igaz, nem túlzott sikerrel. Most a Liliom átalakítása Mohácsi-módon, ha mennyiségileg nem is olyan radikális, nem születik olyan egészen új darab, mint a (két) Mohácsi legtöbb munkája esetében, azért jelentős eredményt, erős, hatásos előadást hozott. És remélhetőleg jól érzékeli a már éppen nem kezdő rendező, hogy pályája jelen szakaszában szüksége van idősebb kollégája eszközeiben és módszertanában ennyire megmerítkeznie. Belefeledkeznie azonban biztosan nem volna helyes. Lehet ez hasznos kitérő a saját út, hang folytatásához, a folytatás megtalálásához, de cél biztosan nem.

Az öngyilkosság magyarországi történelme, szociológiája és mitológiája mentén ábrázolja, értelmezi a rendezés Molnár Ferenc darabját. A millenniumi kisföldalatti állomásán egy öngyilkosságot kommentálnak a mai utasok, durván, idegesen, hisztérikusan, háborogva – és fölidézve történelmünk jeles öngyilkosait. Ide érkezik a körhintáról kitiltott Juli barátnőjével, Marival, itt veszekszik velük Muskátné, itt veszti el csalogatói állását Liliom, egyáltalán, itt játszódik le az egész darab. A szűkös, naturálisan valósághű peron azonban egyre tágul, mind hatalmasabb lesz, de végig azonos marad, megmarad a csempézett falakkal határolt zártság. A blődliző betoldások, a töredezett közbeszédet ezúttal is szellemesen megidéző, karikírozó átírások, a túlvilágon is különleges elbánásban részesülő gróf Széchenyi István felbukkanásával együtt univerzálissá tágítják az egyetemes, de legalábbis országos idiotizmus élményét.

Mindkét előadás a Babarczy László kitalálta jelenetcsere szerint, racionalizálva adja elő a történetet. Liliom nem halála után, hanem előtte, haldoklása lázálmában látogat el a mennyországba, majd vissza a földre, hogy hű maradjon önmagához, és ne sikerüljön neki még egy túlvilágról jövő jócselekedettel sem helyrehozni, amit valódi életében elrontott. Amikor Babarczy ezt a dramaturgiai megoldást a nyolcvanas években Kaposváron először alkalmazta, fontos része volt a darab átértelmezésének, áthangolásának. Nyomatékosította, összefoglalta, kézzelfoghatóvá tette mindazt, amit a játékstílus is megalapozott, hogy ezúttal nem a giccses érzelgősségben tocsogó, városligeti vagány- és cselédromantikával átitatott mese, hanem a mögötte meghúzódó társadalmi és lélektani igazság szól a színpadról. Ebben az előadásban volt karcosan eredeti Liliom egykor Lukáts Andor. Az akkori előadás fölfedezése azonban mára közhellyé kopott, a darab tárgyilagosra, helyenként gunyorosra vett, lehűtött érzelmességű színre állításában ma már nincs meg a fölfedezés, az újdonság, a lázadás varázsa. De az a báj sincs benne, ami megvolt a kilencvenes években, amikor Lukáts Andor főiskolás színészeivel rendezte meg a darabot. Mára játszási normává vált mindaz, amit a Tivoliban többnyire becsülettel megvalósítva láthatunk. Stefanovics Angéla Julija meghaladja a normát. Filigrán testében, gyermeki, kicsit mégis elnyúzott arcocskájában, vékony hangjában valószerűtlen belső erő, koncentráltság, önfegyelem, határozottság, elszántság sűrűsödik. Külön csemege volt azon az estén, amikor én láttam, az a gyermeki öröm, amely az előadás után elfogta – feltehetően a sikeres beugrás, a szereplők átcsoportosításával megmentett este miatt. De Julikája alighanem magában marad emlékezetes az előadásból. Egri Kati ennek a kicsit sprőd, nagyszájú, élveteg Muskátnénak minden gesztusát és hangsúlyát – a Liliom halála utáni száraz érzelmességgel együtt – valószínűleg készen tartja otthon. Cs. Németh Lajos kedves, öreg, jóindulatú, mértékkel aranyos fogalmazója rendesen kidolgozott munka, Dolmány Attila Ficsúrján nem látszik a beugrás, sokkal inkább a magabiztos színészi erő. Szabó Margaréta szőke parókában megfelel a praktikusan szerető Mari alakjának, és Karácsonyi Zoltán is komoly pontossággal sorakoztatja föl az okosan korlátolt altiszt tisztes karriert hozó karakterjegyeit. Kerekes József görbedten csoszogó, kedélyesen rémisztő vén fényképésznéje az előadás egyik legerősebb, éppen ezért kirívó színfoltja. Németh Kristóf a címszerepben annyira kifogástalan, magától értetődően érző lelkű link, hogy akár ott se lenne. Emléke belesimul az általános Liliom-képbe.

Kaposváron talán még kevésbé fontos a jelenetcsere. Liliom egész történeténél sokkal súlyosabb a túlvilágon megmutatott társadalom- és világkép, valamint az időnként bemasírozó és az előadást is lezáró zenekar. A hintáslegény tragikus sorsa szinte csak ürügy, dobbantó, hogy a rendező véleményt mondjon az abszurd, képtelenségeit mindig megismétlő, újratermelő, bajaitól szabadulni nem tudó emberi világról. A túlvilági jelenet kibontja, részletezi, továbbfejleszti Ficsúrnak azt a megállapítását, hogy ott is minden ugyanúgy van, mint itt a földön. Az öngyilkosok számát is gyarapítja a rendező, a szöveg is itt dúsul föl leginkább hamisítatlan mohácsiádákkal, Znamenák István fázós, sapkáját fülére húzó fogalmazója pedig itt vacog és kínlódik, öntudatoskodik és magabiztoskodik, hatalmaskodik és alázatoskodik menny és pokol között a világ tengelyében. Isten talán meg is halt már, de ő maradt a posztján, mást nem is tehet. A világ egyre ócskább automataként jár alatta és fölötte, ő pedig intézkedik. Mintha a rendszer, amelynek része, igazi volna.

A rendszer persze embereket őröl. Kocsis Pál alkata szerint melák, jóindulatú, az életben ügyetlenkedő, lelkében „művész” Liliomját, Czene Zsófia elszántan öntudatos, konokon rejtőzködő, fojtott érzésű Juliját, Grisnik Petra bájosan kajla Mariját, Sarkadi Kiss János kívül joviális, belül célra tartó Hugóját, Varga Zsuzsa belső eleganciával megformált Muskátnéját, Tóth Eleonóra lompos lelkű Hollundernéját.

Mindkét Liliom a hajdani kaposvári színházat idézi, abból nőtt ki. Lukáts Andoré a Tivoliban csak emlékeztet, becsülettel, kissé elaggottan, tisztes színvonalon. Rusznyák Gáboré úgy, mintha az a színház, az a szellem ma is eleven volna, sőt, mintha mi sem fenyegetné.