AZ EPIKUS IDŐ
Már jó ideje elterjedt a híre: a Budapesti Fesztiválzenekar, Richard Goode szólójával, Fischer Iván vezényletével felvételt készít Beethoven öt zongoraversenyéből. Az amerikai Nonesuch kiadványa májusban végre forgalomba került.
Még egy tétel a művek diszkográfiájában (vagy akár az összkiadás-jellegű felvételek sorában), olyan korban, amikor már harangozó sincs, hogy kongassa a felvételkészítés gyászharangját. Mégsem kell merész vagy bátor vállalkozásnak tartanunk a kiadó tettét; mondhatni, „biztosra ment”.
Nem csak azért, mert Goodét szokás „korunk egyik legjelentősebb Beethoven-interpretátorának” tartani – számos előadóművészről mondható ilyesmi. A Nonesuch és Goode közös múlttal is rendelkezik Beethovent illetően, hiszen 1993-ban megjelentette az akkor éppen 50 éves zongoraművésszel a szerző 32 zongoraszonátáját. A 10 lemezes album fogadtatása afféle „foglaló”-nak tekinthető – s keresve sem találhattak volna ideálisabb partnert a felvételhez a Fischer Iván vezette Budapesti Fesztiválzenekarnál, amelynek a világranglistán elfoglalt 9. helye nemcsak művészi értékét, hanem a zenepiaci kereslet-kínálat „napi” állását is jelzi.
Félreértés ne essék, nem ettől jó a Fesztiválzenekar – ugyanilyen kiváló lenne akkor is, ha a külföld észre sem venné. De túl azon a szívet melengető tényen, hogy lám, vannak nagy kivételek, előadóknak sikerülhet itthonról is betörni a nemzetközi köztudatba, jelentős nyalábot kisajátítva az érdeklődés reflektorfényéből, talán megvan az esélyük arra is, hogy mindinkább meghatározzák külföldi koncertjeik és hangfelvételeik műsorát (és ama bizonyos fénysugárból juttassanak a nemzetközi ismertséghez kétségkívül nehezebben hozzájutó itthon élő zeneszerzőknek is).
Annak idején, 1987–88-ban nagy visszhangot váltott ki, hogy Goode sorozatban eljátszotta Beethoven öt zongoraversenyét (akkor a Baltimore-i Szimfonikusokkal). Dolgozott az amerikai PR – és ma aligha kell különösebb erőfeszítéseket tenni az elismert művészek népszerű műsora érdekében.
Mielőtt e felvétel elkészült volna a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében (2005 júniusában és novemberében), mind Budapesten, mind más jelentős európai koncerttermekben műsorra tűzték e műveket. Tehát, ha úgy tetszik, vélhetjük: az élő előadások tapasztalatai-tanulságai is kamatoztak e felvételeken. Magam inkább arra hajlanék, hogy a többszöri eljátszás hasznát a Beethoven-zenében való elmélyülésben keressem.
Hogy Beethoven Fischer Iván kedves szerzői közé tartozik, régóta nyílt titok (a jövő év Beethoven-maratonja is ennek bizonysága). Éppen ezért nem lehet eléggé értékelni azt, hogy korántsem valami személyes interpretációval jelentkezett, hanem olyan Beethoven-(hang)kép felmutatására törekedett, amely túl azon, hogy könnyen közel kerül a hallgatósághoz, képes fogalmat alkotni a klasszikáról.
Hallgatom az öt zongoraversenyt, egyvégtében – nem fárasztó, fejjel-szívvel bírható. Sőt, kifejezetten jótékony hatású, amennyiben „időtlenítő”: a beépített mechanikus óra megszűnik ketyegni. Egyszerűen feledteti a környezetet azáltal, hogy egy nagyobb, zengő univerzum részévé teszi a hallgatót. Megadatik a létélmény, kozmikus értelemben.
Mindebből adódik, hogy a konkrét részletek jelentősége eltűnik; zavarba ejtően feleslegessé válik a hallottak verbalizálhatósága. Aki ezt a felvételt hallgatja, nem akarja összevetni korábbi hangzó élményeivel – ez egyszerűen „nem téma”. Jelentős muzsikusok, akiknek nincs szükségük szándékoltan kialakított zenei image-re, megszólaltatják egy jelentős komponista műveit.
Árad a zene, tagoltan. A hallgató nem elemez, nem értékel – hallgat; nem romantikus belefeledkezéssel, önmaga feladásával, nem is kívülállón, afféle kispadról, hanem megérintve valamiféle teljesség, perfekció által. Nem gazdagabb lett az élmény által, hanem több.
FITTLER KATALIN
KÖLTŐK, SZÍNÉSZEK, ELŐADÁSOK
Két vajdasági színház szinte egy időben két költőnek adta át játékterét. Szabadkán egy szerelem története alcímmel Ady Endre levelezése, versei és novellái alapján egy szerzői kvartett (három színész: Kalmár Zsuzsa, Ralbovszki Csaba, Kovács Nemes Andor és a dramaturg Brestyánszki B. Rozália) összeállításában és a nevezett színészek előadásában látható, Mezei Zoltán rendezésében az Ady–Léda kapcsolatról készült színpadi játék. Újvidéken pedig a színész Táborosi Margaréta összeállításában és (első) rendezésében Domonkos István szövegeiből készült, a színház és a Művészeti Akadémia közös produkciója van műsoron Elor Emina és hét végzős növendék közreműködésével. A két előadásban azon kívül, hogy mindkettő esetében költőtől kölcsönzött szövegek alapján készült, s hogy ezeket színészek állították össze, más hasonlóság nincsen. A két ismertetőt mégis ugyanúgy kell kezdeni – a cím értelmezésével.
Adieu Bandi
A helyesírásilag szándékosan hibás cím játékosan többértelmű. Némi ortográfiai csúsztatással utal Adyra, utal Párizsra, ahol a költő és Lédaként ismert kedvese, Brüll Adél szerelme zömmel zajlott, s az Isten veled értelmében utal elválásukra, szakításukra is. Egyaránt érezni benne az alkalmi elköszönések melegségét és a végső búcsú ridegségét. Attól függ, hogy hangsúlyozzuk, s mikor mondjuk. Érezni mindent, ami egy szerelmi kapcsolatot jellemez. Mindazt, ami a költő első levele – csupán ennyi: „Csókolja a kezét. Ady Endre. Nagyvárad, 1903. szept. 6.” – és utolsó, levél helyett aláíratlanul küldött táviratának (Bp., 1912. jan. 27.) utolsó mondata – „Milliószor csókolja, kívánja, kéri” – között egy szerelemben megtörténhet. Tömény dráma, amint erről elsősorban a versekből a közvélemény is értesült, és amely azóta is tárgya az Adyval foglalkozó irodalomtörténetnek s a kandi tekinteteknek. A dráma azonban nem irodalomtörténet, nem a tények érdeklik, s nem is az, hogy Lédának volt-e szerepe Ady költővé válásában, hanem az emberi vonatkozások, az érzelmek hullámzása, ami a tomboló napfoltkitörések és az időnként beálló dermedtség között lejátszódik. Az, ami egy férfi és egy nő viszonyát egyszerre széppé és elviselhetetlenné teszi. Mert Ady és Léda viszonya ilyen volt – felsőfokon. A versekből, pontosabban szállóigévé lett verscímekből és -sorokból ismerjük a vágyat („Álmodom egy nőről, akit nem ismerek / Forró és különös, áldott, nagy Látomás”) és ismerjük a szenvedést miatta („S véres szívemre szomorún / A könnyek hullnak, hullnak”), mindazt, amit az egyik legismertebb Ady-vers címe alapján az oppozíciós kapcsolatot példázó héja-nász szimbolizál. S ami hosszú életű lehet ugyan, de egyszer be kell mondani az „Elbocsátó szép üzenet”-et, amely ebben az esetben több egyszerű szakításnál, miként erre a vers utolsó két sora utal: „Általam vagy, mert meg én láttalak / S régen nem vagy, mert már régen nem látlak”. Ide jutott az a szerelem, amely kezdetén a költő még így ír Lédának, ki múzsánál több volt számára: „Maga által vagyok valaki, ha vagyok”.
Erről szól az előadás, amely alapfokon számtalanszor megismételt történetet mond el: egy férfi őrülten beleszeret egy nőbe, aki egy kicsit férjnél van (igaz, kétoldalú érdekházasságban), de ez nem zavarja abban, hogy viszonozza a szerelmet, s így kialakul egy harcokkal és megbékélésekkel teli fonák háromszöghelyzet, ami végül a szerelmesek szakításával végződik. És amelynek pikantériája, hogy a szerelmes férfi a kor, s általában a magyar irodalom egyik legjelentősebbje, Ady Endre.
Hogy ebből a részben ország-világ előtt zajló kapcsolatból – amit azóta sem ereszt szorításából sem az Ady-irodalom, sem pedig az emberi kíváncsiság – dráma szülessék, arra maga a történet predesztinál. A kérdés csak az, hogy mit használjanak fel, s mit hagyjanak el az alkotók, jóllehet a kínálat oly gazdag, hogy bárhogy döntenek is, izgalmas drámányira bőven jut, s bizonnyal marad is belőle. Ez történik Szabadkán is. Aki ismeri az Ady–Léda-szerelemről publikáltakat, kiegészítve ezt a férj, Diósi Ödön szerepével, az jó érzéssel nyugtázhatja, aki viszont nem rendelkezik előismeretekkel, az éppen úgy fogadja, mint bármely drámává formált szerelmi háromszögtörténetet. Közös viszont a megjelenítés nyújtotta élmény – az előadás színházi minősége.
És ezzel szemben, bár alapfokon nemcsak nézhető, hanem élvezhető az előadás, már lehetnek bizonyos fenntartások, elsősorban Ady megformálását illetően. Nem csak arról van szó, hogy szeretem Adyt, s nem tudom elfogadni olyan ellenszenvesnek, amilyennek Kovács Nemes Andor ábrázolja. Igen, duhaj volt, szeszélyes, sőt gonosz is, látszik a verseiből, de polgár is, aki ügyelt a külsőségekre (nézzük meg fényképeit!), s nem lehet, még házi környezetben sem, gusztustalanul ápolatlan, rendetlen, lompos, legtalálóbban szólva – pacuha. Már csak azért sem, mert a nagyon is polgár Léda asszony ilyen Adyba semmiképpen sem szerethet bele. Nem szerencsés, ha az Adyt alakító színész vad gesztusokkal demonstrálja a borzalmas embert, ha úgy veti magát a nagyon is polgári bútordarabként ismert pamlagra, cipős lábát átvetve a karfán, ahogy Petőfi Aranyhoz írt levelében olvashatjuk: „Én olyan ember vagyok, hogy, amely házba bemegyek, szeretem magamat hanyatt vágni a ládán”. Petőfi a barátság jelképeként fogalmaz így, az előadás Adyja viszont nem jelkép, hanem nagyon is valós szereplő egy történetben, melyben őt egy magára fölöttébb sokat adó, önmagát gőgösen szerető polgárnő szereti. Hiába tolmácsolja érzéssel, szépen a színész-Ady a költő verseit, ha Adyként hamis.
Léda, amint említettem, a jómódú, látszatra sokat adó polgárhölgy, aki az odaadás és az önzés, a hűség és a női fölényeskedés között ingadozik. Szereti Adyt, de a maga módján. Bonyolult lélek, ahogy a Léda–Ady kapcsolatról könyvet író Kovalovszky Miklós fogalmaz, aki „a kicsinyes panasz, a felnagyított, eltúlzott sérelem, a szemrehányás és számonkérés” ellentmondásai közt vergődik. Színész számára ideális anyag, amit Kalmár Zsuzsa többnyire pontosan tolmácsol, sokszor remekül érezteti Léda nem mindennapi asszonyi habitusát. Kivált, amikor női fölényét érvényesíti, amikor erélyes, amikor viszont női rafináltságát kell, kívánja működtetni, akkor feleslegesen visszafogott. A háromszög harmadik szereplője a férj, aki önként, kénytelen belenyugvással vállalja a nem éppen kellemes és felemelő outsiderséget. Pontosan ezt fogalmazza meg Ralbovszki Csaba nagyon emberien, csendes, halk eszközökkel. Nem a balek, szánalmat keltő férjet formálja meg, hanem a kívülálló férfit, aki időnként még élvezi is ezt a fonák helyzetet, amibe a körülmények belekényszerítették, és szövetkezik Adyval Léda ellen, akitől többszörösen is függ.
Tavasz – Hős kis ibolyák!
Az előadás címe az ötödikes Brasnyó Lajcsika egysoros verse, akiről Domonkos István több riportot írt a hetvenes évek elején. A „mi utcánk költője”, ahogy a riporter nevezi a szegény sorsú bácskai magyar gyerkőcöt, aki a család kilencedik gyermeke, apja kőműves, könyvei nincsenek, „nem járt francia óvodába”, a zsíroskenyeret szereti, meg a krumplipaprikást, és „egy konyhában írja verseit”, s aki a kórházban (a réten talált ágyúgolyó sebesítette halálra) azt kéri az anyjától, vegyen néhány kiló húst, rántsa ki, tegye a frizsiderbe, hogy ő ehessen, amikor csak akar. Az előadás azonban, bár címe a kis vadzsenit idézi, nem róla szól. Ő csak jelkép vagy inkább apropó arra, hogy a vajdasági (magyar, kisebbségi) létről essék szó. Annak a „gerinces emlős”-nek a sorsáról, „akinek tavasszal és ősszel rendszerint / mehetnékje támad / de aki – végül is – / mindig marad”, ahogy Domonkos írta Lappangók című versében.
Az előadás epizódjai akárha a vajdasági létnek is nevezhető közérzet néhány pillanatát formálnák színpadi jelenetekké olyképpen, hogy a nosztalgiát rendre felülírja a groteszk önreflexió, a – mintegy keretet képező – nyitó jelenettől a záró etűdig. Előbbiben a minden csapból folyó, a kisebbségi önazonosság kifejeződésének vélt és hirdetett népitáncolás kerül komikus, groteszk mozdulatok révén idézőjelbe, utóbbiban pedig a filmbejátszásban látható, ismert vajdasági képeslapmotívumokat (szabadkai színház, újvidéki katedrális, Kosztolányi-szobor stb.) követő tipikus bácskai disznótor képei (ölés, pörkölés, bélmosás, kolbásztöltés stb.) által jut kifejezésre az alkotói vélemény erről a világról, önmagunkról. Ily módon, bár több részlet is elhangzik az előadást ihlető Domonkos-opusból, a produkció elsősorban nem a költő életműve előtti tisztelgés, inkább fiatalosan évődő Vajdaság-hommage. Ennek jegyében mind gondolati síkon, mind a színészi játék tekintetében jól felépített, jól megformált epizódok követik egymást, egyaránt dicsérve az ötletes rendezést és az előadással bizonyítási lehetőséget kapott, pályakezdés előtt álló fiatalokat (Búza Ákost, Crnkovity Gabriellát, Gombos Dánielt, Kokrehel Júliát, Mészáros Gábort, Raffai Ágnest és Soltis Lehelt), akik kivétel nélkül éltek is a kapott alkalommal, és eddigi kisebb és statisztaszerepeiket felülmúlva mutatkoztak be fölöttébb előnyösen.
Míg az előadás a „mennék haza, de otthon vagyok” jellegzetes állapotát tematizálja, addig a rendezői és a színészi munka egyértelműen az otthon vagyok biztonságát igazolja.
GEROLD LÁSZLÓ
HANGOSKÖNYV
A magányos Irma néni saját gyermekeként szereti édes unokatestvére kislányát, de pénzt nagyon ritkán ad, inkább ajándékokkal kedveskedik. Például cipővel, hiszen a híresen kicsiny lábára készíttetett szebbnél szebb lábbeliket úgyis hamar megunja. A serdülő Eszter ekként tesz szert felnőttes, gombos, szürke antilopbetétes fekete cipőre, mely miatt meg is dorgálnák az iskolában, ha nem ő lenne az Encsy Mózes Gimnázium alapítójának ükunokája, s nem lenne ezért alapítványi helye a patinás épület falai között. Sajnos azonban Irma néni jobb lába egy fél számmal még kisebb, mint a kicsiny bal: a további három párral gazdagodó Eszter sántikálva, bedagadó lábbal viseli az ajándék cipőket. Felnőttként szerelme elől is szandálba, takaró alá dugdossa két elmulaszthatatlan tyúkszemtől szenvedő, deformált jobb lábfejét.
Szabó Magda 1959-ben megjelent korai regénye, Az őz lapjain a láb- és cipőügy ugyanúgy bőséges epikus kifejtést nyer, mint számos más, jellegzetesen regénybe kívánkozó epizód. Sajnos a könyvből monodrámát alkotó színművésznő, Molnár Ildikó előadásában is. A prózai ballaszttól megnyomorított millió és egy dramatizálás után immár millió és kettő akad, amelyben az előzmény csúfot űz az adaptációból, s a legkülönfélébb dramaturgiai kézikönyvek elemi útmutatásai ellenére alig áttekinthető, nehezen elviselhető szóhalmaz a szövegeredmény. Gyurica (doktor), Ambrus (cipész), Károly (Ambrus öccse), Emil, Gizike, Dolhay Évi, Pipi (férfi, színészkolléga és szerető), Hella, Suci, apa, anya, ilyen bácsi, olyan néni: Molnár Ildikó az idősík-váltogató tudatáramregény ezernyi szereplője közül a lehető legtöbbet szerette volna (vagy koncepciója folytán kénytelen volt) megtartani. Holott mennyivel ökonomikusabb önálló estét játszhatott és rendezhetett volna, ha a majdnem kétszer egy óra helyett ötven–hatvan percben a három főszereplőre, az Eszter–Lőrinc–Angéla alkotta szerelmi háromszögre koncentrál! A minimálisan szükséges pszichológiai háttérrajz, családi-nemzedéki tabló és történelmi hosszmetszet így is textuskulisszát képezhetett volna a drága, pótolhatatlan halottját megszólító, sirató és vádló emlékezéssel búcsúztató Kossuth-díjas színművésznő, Encsy Eszter alakja mögött.
Az őz ötven esztendővel ezelőtt ellentmondásos, általában mégis jó kritikát kapott, az írónő a Freskóval végbevitt, átütő 1958-as indulásának sodrában. Igaz, a bírálók, elemzők abban sem tudtak-tudnak megegyezni, a némiképp önéletrajzi figura, Eszter boldog vagy boldogtalan gyerek- és ifjúkor nyomán válik-e a szeretetértékek közt disztingválni nem mindig tudó, saját teljesebb szépségű, értelmű sorsáról nem pusztán a saját hibájából lekéső asszonnyá. E mű – mai olvasatban – meg sem közelíti Szabó Magda epikájának valószínűleg legjelentősebb, más-más arcú három későbbi regényét, a Régimódi történetet, Az ajtót és a Für Elisét (az első kettőből ugyancsak keletkezett színpadi változat). A hajdani korszerűség, a dzsentri-polgári környezetet és mentalitást leképező és az ezerkilencszázötvenes évek bürokratikus (folyton önéletrajzokat és önkritikát követelő) gyakorlatára vetítő törekvés elhalványodott, helyenként szegényesnek vagy hamisnak érződik immár. A szerelmi dráma viszont élő napjainkban is: Eszter életútja zenitjén, fiatal középkorúként hajdani nemszeretem iskolatársának, a babusgatást vágyó, csiripelő, finomkodó Angélának a férjével köti össze titkos életét. A színházi és irodalmi tekintélynek számító literátor, műfordító, tanár Lőrinc gyenge választani, dönteni a két nő között. Korai, véletlenszerű halála az akaratszegény férfi bűnhődése is – de végzete nem független attól, ahogyan Eszter önmagában átéli, kezeli a meglehetősen kilátástalan, hosszas viszonyt. Eszter tehát bizonyos nézőpontból gyilkos, ha közvetve is.
A regény monológjellege evidens, egyben félrevezető. Csupán ezért még nem „kézenfekvő”, hogy drámavariáció szülessék belőle (sajna, egyelőre nem is született). Az őzmotívum erősen megidézi Ibsen vadkacsa- és Csehov sirálymotívumát: az egykor Angéla büszkeségének számító, domesztikált jószágot Eszter ifjonti bosszúból ragadta el, vesztét okozva. Az egyértelmű szimbolika a szerelmi háromszög szeretetveszteségeit, kiszolgáltatottságát, a három érintett ember sérülékenységét, összetett egyéniségét is átvilágítja.
A színházi játszóhelyként egyre ambiciózusabb műsorrendű Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum (Kultea) színpada ez estén éppoly fogyatékos kiképzésű, amilyen megoldatlan a szövegépítés. Márk László patinás bútorokat rakosgatott egymás mellé élettelen karéjba, amelyek arra kényszerítik a színésznőt, hogy hol teljesen funkciótlanul használja, hol ugyanily funkciótlanul ne használja őket. Leülés, felállás, sétálgatás, megállás – az önmagát rendező Molnár Ildikó egyik döntése rosszabb, szegényesebb, tétovább, mint a másik. Alig látunk egyebet a szöveg gyámoltalan illusztrációjánál, a szavak tárgyiasításánál, alkalmi mimikába öntésénél (cipőhistória – Eszter leveszi cipőjét, nyomkodja fájó lábujjait, bokáját). A szöveg nyomasztó voltát az előadó is érezhette, ezért megosztással igyekezett belé életet lehelni. Tekintélyes passzusok magnófelvételről hangzanak el az ő hangján (részben kikövetkeztethető, hogy miért épp ezek, bár valóban logikus elosztás, váltakoztatás nem történt), ilyenkor a néma ego mintha a saját belső vívódására figyelne. Csak hát a külső és a benső én nem nagyon akar egy alak lenni. Az előttünk lélegző, a szövegben akár rögtönző, bakizó, forrongó Encsy Eszter és a felvételről makulátlan hangsúlyokkal szóló másik, fagyott Eszter én-viszonya eleve torz, hiszen míg az egyik majdhogynem csügg hangalteregója szavain (a sajátjain), addig ama hanglény, a tudati én gépszerűen, holtan válik le önmagáról. Rossz a jelmez (nem a gyászoló művésznőt mutatja, hanem koránál idősebb szerény háztartásbelit), előnytelen a tárgyválasztás (a nagykendőt kénytelenségből teszegetni-veszegetni kell, elhajítani, megsimítani, mintha mindez az illusztratív összerendezetlenségben jelenthetne bármit is). Rossz a térkezelés (Molnár például úgy húzódik a hangfalhoz, mintha lelki beszéde onnan eredne), és nincs kiaknázva, hogy esetleg az egész autobiografikus beszámolót „színház a színházban” előadásnak, egy élvonalbeli színésznő – a regény szerint a Lendvay Színház tagja – saját sorsából szőtt-játszott, önkínzó-gyónó jutalomjátékának, netán sikerszerepének fogjuk fel (az első részt tipikus színházi gongütéssel szegi be Molnár).
Színházban nem számít paradoxonnak (vagy épp annak: állandósult paradoxonnak számít), hogy jóllehet ennyi negatívumot kellett leltároznunk, Encsy Eszter megformálója a többféle tévesztéstől béklyózva, saját legjobb lehetőségeitől távol is illúziókeltő, rokonszenves, sokhúrú, s a hosszú fejezetek alatt is fenntartja alakítása iránt az érdeklődést. Molnár Ildikó fájdalmas mosolyaiban, messze néző pillantásaiban, törékeny alkatának egy mozdulattól is gyermekké fiatalodó tartásában sokkal több rejlik, mint ami felszínre kerül. A Szabó Magda-regényhez hű rezdülései, a hangfelvétel kidolgozottsága értékes hangoskönyv lehetőségét körvonalazza. Jó lenne, hogy ha már színház nem lett Az őzből, hangoskönyv előbb-utóbb lenne.
TARJÁN TAMÁS
KÍNOS KÉRDESEK — HITELESEN
A Kolibri Pince nem az a hely, amiről egy pesti színházlátogató tudni szokott. Amit a Pincéről jól értesültként tudni lehet, azt tudni nem érdemes, ami viszont a Pincében érdekes, arról nem szokták az embert értesíteni.
A Pincéről lehet tudni, hogy hajdanán a Bábszínháznak volt a jelmezraktára. Amikor aztán a kilencvenes évek elején a Kolibri kivált a Bábszínházból, a Jókai téri „nagyszínpad” mellé az Andrássy úti raktárat is megkapta, amit legott alternatív játszóhelyévé léptetett elő. A Pince úgy is néz ki mind a mai napig, mint egy alternatív játszóhely a kilencvenes évek elejéről. Afféle RS9 a városi gyerekszínház fenntartásában. Na, ez az, amit a Pincéről tudni nem érdemes.
Ami viszont érdekes benne, hogy ő a Kolibri drámapedagógiai kísérleteinek a bázisa. Kísérletezni márpedig van mivel. Errefelé a gyerekszínház rég nem „felhőtlen mulatság a család minden tagjának” – a kolibrisek éppen hogy azon igyekeznek, hogy a gyerekközönséget korcsoportonként szólítsák meg, olyan problémával, amely az életkori sajátosságokhoz illeszkedik, olyan eszközökkel, amelyek a szóban forgó generáció szemében hitelesek. És persze a kínos kérdéseket sem kerülgetik. A repertoárban külön vonulatot alkotnak azok a kortárs svéd darabok, amelyek beilleszkedési zavarról, válásról, elárvulásról, szülői alkoholizmusról szólnak. Ezekhez ráadásul – ha az idelátogatók előzetesen igénylik – külön drámafoglalkozást is tartanak. A drámapedagógia persze nem a Pince monopóliuma, jut belőle a Jókai térre is: problémadarab, „svéd vonalas” előadás szerepel a „nagyszínpad” műsorán is. A kísérletezés terepe mégis a Pince: itt próbálják ki a legbevállalósabb darabokat. Laborjellege annál is nyilvánvalóbb, hogy az utóbb sikeressé lett előadásai sem a nagyszínpadon, hanem „kihelyezett előadásként”, iskolákban folytatják a pályájukat.
A Pince legfrissebb bemutatója a Kikatt. Problémadarab, problémája pedig az iskolai erőszak. Nagykamaszoknak szól, az ő életkori sajátosságaikra épül a dramaturgia, őket célozzák meg a rendezés különféle fogásai is. A darab akár a „svéd vonalba” is tartozhatna, csak hát szerzője, Lutz Hübner történetesen nem svéd, hanem német (rendezője pedig Scherer Péter, aki a Pince előző problémadarabjának, a Klamm háborújának volt a főszereplője). A darab egy középiskolai tanárnőről szól, aki az egyik problémás diákkal külön is foglalkozni kezd, hogy az év végi vizsgára felkészítse. A diák több szempontból is gázos: tanulási gondjai is vannak, magatartási zavarai is – az utóbbiak ráadásul kezdenek iskolai fegyelmi ügyekbe átcsapni. A tanárnő mégis felvállalja a fiút – pedagógiai kihívásból, úgymond. Csakhogy maga a diák ezt korántsem így látja: az iránta tanúsított tanári figyelmet saját férfiúi hódításának tudja be. Talán nem alaptalanul, az erőviszonyokat tekintve azonban nagyon is tévesen. A korrepetálásokra történetesen nem az iskolában, hanem a tanárnő kedvenc kávézójában kerül sor, ami csak megerősíti diákunkat donzsuanságában: az első tanórán kívüli foglalkozást randevúra veszi. Szombat esti szerelés, kölni, miegymás. A tanárnő pedig annak rendje és módja szerint helyre teszi: asztalnál nem egymás mellé ülünk, hanem szépen sarkosan, nem hívunk meg senkit semmire, viszont nagyon is keményen beosztjuk a tanulandókat a vizsgáig hátralévő időre. Aztán előpakolja kistáskájából a feltétlenül átnézendő handoutokat, amelyek végül úgy tornyosulnak a kávéházi asztalon, mint vérpad tetején a guillotine. Tanárnő búcsúzóul még vigasztal is egyet a diákon: most már mehet a randira, így kiillatosítva odakészült, nem?
A rendszeres korrepetálások során azért adódnak lazább pillanatok is – végtére nem lehet állandóan csak tanulni! Ilyenkor a fiúnak is alkalma nyílik megvillogtatni papírrepülő-hajtogatói képességeit, a szakszerű repülődobás-oktatáskor pedig óhatatlanul egymáshoz ér oktató és oktatott keze… Hm-hm. Innentől a tanárnő és a fiú dominanciaharccal kombinált „name of the game” játszmát játszanak. Ha a tanárnő uralja a helyzetet, akkor a dolog neve korrepetálás, ha kicsúszik a kezéből az irányítás, akkor tanulás apropóján folytatott flört. A szituáció színtiszta színház – egy „felnőtt” darabban valószínűleg egy fél előadást megtöltene a „váltakozó sikerű” küzdelem. A pedagógiai problémadarab azonban komoly dolog, ilyen léhaságokra nem vesztegetik az időt. A Kikattban elég pár feszes jelenet – tanárnő családlátogatásra megy a fiú szüleihez, a fiú összevész a barátnőjével –, és már jön is a végkifejlet. A tanárnő obszcén levélkét kap, amelyben félreérthetetlenül utalnak a fiúval való kapcsolatára. Sötét gyanú ébred benne: alkalmasint a diák dicsekedett el vele a haverjainak mint „perfektuált hódításával”. Hivatja a fiút, kérdőre vonja, az tagad, viszont megígéri, hogy kideríti, kik írták a levélkét. A zárójelenetben a tanárnőt hivatják az igazgatóiba: a diák lepofozta két osztálytársnőjét.
A darab itt véget ér, a történet nyilván nem. Abból, amilyennek a tanárnőt eddig megismertük, az következik, hogy menteni fogja a fiút még azon az áron is, hogy az állása veszélybe kerülhet. Hogy a fiút ezek után hajlandók-e vizsgára bocsátani, az már jóval kérdésesebb. Rovott múltja ismeretében valószínűleg nem. És ha mégis, akkor se valószínű, hogy átmenne rajta. Nincs ugyanis, ami motiválja. Ha a tanárnő kiáll a fiú mellett – márpedig van okunk azt feltételezni, hogy igen –, akkor az kapcsolatuk megerősítését fogja jelenteni. A tanárnő eredeti, korrepetálós célja azonban szinte biztos, hogy kútba esett. Ha azt vesszük, hogy a darab alapszituációja a „name of the game” játszma volt, akkor úgy summázhatjuk: a fiú győzött, a tanárnő pedig vesztett. A fiú ráadásul úgy nyert, hogy nem is játszott – nem játszmának látta a helyzetet, amelynek a szereplője volt. Sose hitt a korrepetálósdi sikerében, hitt viszont a tanárnőnek. Ezért veszett össze a barátnőjével, ezért írta a barátnő – meg annak a barátnője – a levélkét, ezért verte meg őket a fiú. A tanárnő ellenben nagyon is tisztában volt a játszmával, a játszma játszmajellegével, még ha a végső célja – ezt őszintén elhihetjük neki – pedagógiai volt is. Tisztában volt vele, hogy a sikeres vizsga ígérete önmagában nem eléggé motiváló, méz is kell a mézesmadzagra. És úgy is adagolta: a madzagot is, a mézet is. De az „adagolás”, a dolgok kézben tartása inkább a sikerre kellett volna, hogy predesztinálják, hol és hogyan csúszott ki a kezéből az irányítás, mitől lett az egészből mégis kudarc?
Valamit elhallgattam a darab elejéből, ami miatt a Kikatt mint problémadarab tényleg az iskolai erőszakról szól, nem pedig a tanár–diák viszonyról. A darab legelején a rossz magaviseletű fiú azzal megy oda a tanárnőhöz, hogy alkut kínáljon neki: ő hajlandó visszább venni órai megnyilvánulásaiból, úgymond, ha a tanárnő cserébe átengedi a vizsgán. Tanárnő is jól jár, meg én is – áll az üzlet? A tanárnő persze élből visszautasítja – mégis, mit képzel magáról? –, mire a fiú bemos neki egyet. Ezért bizony kicsapás jár. Járna, ha a tanárnő három nap betegállományban töltött gondolkodás után úgy nem döntene, hogy inkább korrepetálja a fiút. A tanárnő lehet, hogy jól tartja ugyan kézben a „name of the game” játszmát, csak a kiinduló helyzetben rejlő agressziót „felejti el” kezelni, az üt vissza a végén a szó szoros értelmében.
A darab tehát – ahogy a szórólapja is ígéri – pofontól pofonig tart. Csakhogy a két pofon nagyon is különbözik egymástól, még ha az osztójuk ugyanaz is. Az első pofont – mint a családlátogatáskor kiderül – egy apja által megnyomasztott fiú adja: be van szorítva, ezért agresszív. A záró pofonokat viszont a tanárnő jó híréért osztják – ha tetszik: ezek becsületbeli pofonok. Agressziónak az utóbbi is agresszió, de nagyon másmilyen, mint az előbbi. Hogy a kettő miben hasonlít és miben különbözik, azt nem a darabnak feladata pontosítani, hanem az előadásnak. A Pincében a fiút Szanitter Dávid, a tanárnőt Pelsőczy Réka játssza. Szanitter száznyolcvansok centi magas, ehhez képest ötven kiló ha van. Szóval nagyon sovány, ami nagy előny egy gyerekszínházban, ahol kisfiútól nagy kamaszig sorozatban kell játszani a saját koránál tizenöt–huszonöt évvel fiatalabb szereplőket. A Kikatt főhőse azonban más eset. Nagyon is férfias fiú, akinek csak a kemény, „objektív” tények léteznek: az alku az alku, a vizsga vizsga, a nő az nő. Az alkut el lehet fogadni vagy vissza lehet utasítani, a vizsgán lehet megbukni meg átmenni, a nőt pedig vagy meghódítjuk, vagy ő ráz le minket. Alkut módosítani, vizsgán kicsit jobb jegyet kapni, nővel kétértelmű játékot játszani – ezek neki nem létező dolgok. Ez a fiú egy alfahím apa mintáját igyekszik követni – először azért agresszív, mert képtelen a mintának megfelelni; végül azért agresszív, mert az apai minta is agressziót írna elő abban a helyzetben. A Szanitter játszotta figura ehhez képest eléggé más, de a kulcshelyzetekben mégis hiteles. Az ő diákja inkább szorongó/hiperaktív kamasz, aki egy jó szótól is lenyugszik, a szerelemtől azonban kiszámíthatatlanná válik. A darab alapján a tanárnőt olyannak képzelhetni, mint a Solondz-féle A boldogságtól ordítani című film nővérhármasának legifjabb tagját. Elvarázsolt bölcsészlány, aki hihetetlen magabiztossággal vonzódik a gázos pasikhoz. Tanári rutinját tekintve középhaladó, lelkesedése azonban a kezdőkénél is hamvasabb. Pelsőczy Rékában lényegében minden megvan ebből, árnyalataiban azonban egészen mást hoz ki belőle. Bölcsészlány, de már túl a reményeken. Tudja méltósággal viselni a szeme alatti kék monoklit. Elvarázsoltnak is csak attól elvarázsolt, hogy olyan elszántan küzd a fásulással – hogy bír magával elégedetlen lenni… Pelsőczy és Szanitter összességében hiteles tanár–diák páros. Még az is hihető, hogy a Szanitter játszotta figura szerelmes lesz a tanárnőjébe; ami hihetetlen, hogy ez az érett tanárnő bármi érdekeset is lásson ebben a nyuszifülű kamaszban.
Ami egyébként nem akkora baj – a Scherer-féle rendezést például üdítően fölszabadítja egy kínos kötelessége alól. Nem kell azon izmoznia, hogy a tabuszámba menő tanár–diák szerelmet képtelenségnek ábrázolja. A darabban szövegszerűen is szerepel utalás arra, hogy ők ketten kulturálisan is más világok – nagyon másmilyen zenét hallgatnak. Egyikük Suzanne Vegát, másikuk Motörheadet. Kábé. Egy felnőtt előadásban kihagyhatatlan ziccerek sorozata épülne arra, miként foszlik semmivé egy-egy meghitt helyzet a bejátszott basszusgitárszólótól, vagy fordítva. Kihagyni persze Scherer sem hagyja ki, de ahogy megvolt, már lép is tovább. A darab minden helyzete, utalása, stílusrétege fontos – annyira, amennyire az egész előadás megértéséhez fontos. Ha sikerült keresztülvinni a nézőkhöz, akkor viszont nem szabad a jelenetbe beleülni. Scherer tudja, hogyan néznek színházat/filmet a mai fiatalok, ettől a rendezése nagyon gyors és nagyon kemény vágások sorozata. Attól ütős, hogy a nézőnek nincs ideje kivonni magát a hatása alól.
Én persze így is eltöprengtem azon, hogy mitől is nem sikerült ez a pedagógiai kísérlet. Mit nem kellett volna csinálniuk, mit kellett volna másképp csinálniuk – legfőképpen a tanárnőnek. Pelsőczy Réka az egyik, Kultúrpartnak adott interjújában beszámol róla, hogy a Pincén kívül több gimnáziumban is játszották már a darabot. Sőt egyszer tanárközönségnek is. Nagyon kíváncsi vagyok: ők mit gondoltak. Mit lehetett volna másképp csinálni?
ZSÁMBOKI ANDRÁS
PÉCS JÓ HELY
Pécs gyönyörű. A török korból ránk maradt kis terek szabdalják. A POSZT észrevétlenül simul bele a nem túl nagy belváros nem túl nagy zsivajába. Három utcával lejjebb még a vendéglősök sem igen tudnak róla.
Utcai előadások, tánc, színésznövendékek, egyetemi színpadok. A design vadhajtásaként szemet szúró, koton automatákra emlékeztető parkolóórák városát elsősorban az utcai performance-ok, előadások hivatottak fesztiválszerűvé tenni.
A Hodworkskültéri játéka a meghirdetettek szerint „alkonyat után valahol a városban” van. Ez önmagában ötletes, és a véletlenszerűség élményével is megcsavarodik, viszont én, aki szerettem volna írni róla, egész este nem találtam.
Hasonlóan jártam a Budapesti Tánciskola Szabad? című interaktív előadásával.
A Janus Egyetemi Színház Beckett Jövés-menéséből kiinduló előadását négy néző előtt is lejátszotta. Megtalálni őket sem volt könnyű. Az előadás ötletesen járja körül Beckett egypercesét, ahogy a rigorózus jogtulajdonosok betűhöz ragaszkodó bornírtságát is ügyesen kerüli ki az intézményen kívüliség védőhálója mögé bújva. A becketti életmű ontológiai mélységét az eredeti verzió éppen rövidsége és jelszerűsége miatt jobban őrzi. Ennek megfelelően, aki keresi és szereti a becketti abszurdot, csalódni fog Katerina Mikulkova és Rosner Krisztina átirata láttán. Aki viszont kevéssé érdeklődő a lételméleti mélységek iránt, annak az előadás a becketti kiindulóponttal való izgalmas játék.
Az eső ellenére egyből rátaláltam a Nyugat-Magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ II–III. évfolyamának W. S. S. szigorlati tételek című szabadtéri előadására. Izgalmas, szép és átgondolt munka Blaskó Borbála és Gyöngyösi Tamás rendezésében, koreografálásában. Mindenekelőtt említést érdemlő a pedagógiai szempont: a színésznövendékek szöveg nélkül voltak kénytelenek dolgozni. A megszólalás színházi-mozdulatművészeti formanyelve a Forte Társulat útkeresésével rokonítható, a kapocs feltehetően a társulat tagja, Blaskó Borbála személyisége. Az előadás, jó előadások mintájára szerteágazó. Alapja egy többféleképpen felfejthető szüzsé, amelyhez azonban a kellő értelmező, alkotó lendületet is mellékelte. Az osztály, a rendezők mellett mindenképpen meg kell említeni Jordán Tamás vezetőtanárt. Szép, világos, a mondandó kifejtéséhez mért, finoman ironizáló előadást láttunk. Reménykedve várhatjuk, mi lesz ezekből a fiatalokból.
Sokkal kevésbé érzem sikerültnek Ladányi Andrea a Színház- és Filmművészeti Egyetem I–II. éveseivel létrehozott munkáját Mozgástanszék-bemutató címmel. Nem a történetet hiányoltam, nem is a virtuóz mozgást – lévén színész és bábszakos hallgatókról szó –, inkább az a rossz érzésem volt végig, hogy a zenével, néhány kellékkel és pózzal létrehozott atmoszféra nem elég ahhoz, hogy színpadra álljanak vele. A sok hatáskeltésre szánt kép között a néhány megrázó erejű sem feledtethette a benyomást, hogy sok leendő színészt kell most itt egyszerre megmutatni, akik közül egy remek táncos, még kettő jó mozgású, ám a többség köznapi értelemben sem tehetségesebb az átlagnál. Pedagógusként mindenképpen elismerés illeti Ladányi Andreát, mivel erősen szedált mozgásanyaggal vigyázta tanítványait, előadásként azonban nem számottevő az eredmény.
Az utcai produkciókat a Tünet Együttes Te szemét! című produkciója folytatta, amely a társulat kreativitására vonatkozó minden korábbi tapasztalatra némiképp rácáfolt. Egy kedves, humoros, didaktikus fél óra arról, hogy ne szemeteljünk. Nagyon nehéz eltávolodni a szájbarágástól egy ilyen valóban közérdekű, praktikus üzenet átadásánál. Hogy ez mégis sikerülhet, arra mindeddig nagyon kevés példa van (ilyen volt idén a Taktadami Társulat és a Tér Társulat Összművészeti EGYÜTTléte a Merlinben, vagy a Pneuma Csoport Lufthase projektje).
Kamaradarabok
Részben ezt a gondolatmenetet továbbgörgetve, a drámapedagógiai célzattal felkért népszerű német szerző, Lutz Hübner drámája Kikatt címmel önmagában is felveti a didaxis kérdéskörét, tematikus előzményével, az ugyancsak a Kolibri Színház Klamm háborúja című előadásával összevetve még inkább. A szigorúan zárt tér (osztályterem), a pontosan definiált pedagógiai problémák ellenére egyik előadásnál sem éreztem semmi szájbarágósat, ami feltétlenül dicséri a két szerzőt. Mindez azt mutatja, hogy kellő kreativitással lehet tanítani a színházban. Az összevetés metszetében Scherer Péter áll, aki a Klamm háborújának főszereplője, a Kikattot pedig rendezőként jegyzi. Ez utóbbival semmilyen szinten nem sikerült a Klamm háborúja közelébe kerülni. És ez nem a két szereplőn, Pelsőczy Rékán és Mészáros Tamáson múlt, akik hibátlanul játszottak a megrendítés és a nevettetés határvidékén. Talán az osztályközösségként részt vevő nézőkkel való játékhoz szükséges ellazultság és rutin hiányzott, de lehet, hogy ez is a szöveg számlájára írható, hiszen annak jól érzékelhetően nem szerves része a befogadókkal való játék (szemben a Klamm háborújával), így ezek a kiszólások nagyrészt kilógtak az előadásból. Sem drámaiságban, sem koncentráltságban nem közelíti meg Hübnerdrámája Kai Henselét.
Tánc, mozdulatművészet
A IX. POSZT mozdulatművészeti csemegéje Ladányi Andrea és Borlai Gergő érzéki kettőse. Megrázó erejű élmény ebben a különféle hangkeltőkkel telezörgött térben a fiatal férfi és az egyébként lényszerű, kortalan és nemtelen nő improvizatívnak ható, mégis pontról pontra kimért játéka. Már maga az egyszerű reagálás, az egymásra figyelés izgalmas élmény, amikor Ladányi Andrea ebben a darabban nem a mozgás virtuozitására, a képzettségre és az expresszivitásra, hanem a játékosságra helyezi a hangsúlyt, míg partnere (amennyire ezt laikusként meg tudom ítélni) a képességeinek határán zenél. Mindebből – ha nem is történet, de – egy erotikával átszínezett alá-fölé rendeltségi viszony libikókája alakul ki. Ladányiminden eddigi előadásával szemben most igazi beavató asszonyként, beavatandó kislányként jelenik meg. Mindig rápróbálják a gyerek-angyal–démoni nő fogalompárokat egyszerre és külön-külön is, ami jól mutatja, hogy nemigen lehet rajta fogást találni. Erotikus vonzású nő és kislány egyszerre. Hozzájárulhat ehhez az is, hogy a szokásoshoz képest plusz két kiló van rajta, aminek hatására az eddigi 2,5 dimenziós lény helyett egy igazi asszonyt látunk a színpadon. A két előadó zajos intimitása a POSZT Off programsorozatának kiemelkedő élménye volt.
Felolvasószínház, kortárs magyar dráma
Nem tudhatni, mi lehet hasznára a kortárs magyar drámairodalomnak, de vélhetően elsősorban a színház, valamint az együttmunkálkodás. Ennek két üdvös példáját is láthattuk Pécsett, egyelőre felolvasószínházi formában.
Érdekesnél messze több a litera.hu pályázatára készült Magyar staféta című összmunka, a Háy János, Tasnádi István, Erdős Virág, Forgách András és Garaczi László egy-egy felvonásából született ötfelvonásos. A szövegötös szellemesen – elsősorban kultúrkritikai éllel – játszik az alaphelyzettel és egymással is, s végezetül Forgách András tollából az élet és halál egybenyílásának posztmodern víziójával fejeződik be. Még inkább örömteli a Nemzeti Színház meghívásos pályázata Tízparancsolat címmel, ahol a felkért drámaírók egy-egy parancsolatot választottak ki, és írtak különféle hangulatú és formátumú drámákat. Esterházy Péter posztmodern jópofáskodásától Garaczi László vérfertőző pszeudo-balladáján, Háy János érzékeny tollú családi körén, Rakovszky Zsuzsa elhibázottnak érződőIbsen-parafrázisán, Závada Pál élvezhetetlen és érthetetlen kórusszövegekkel teleírt sabbatigenlésén, Visky András és Darvasi László abszurdján át végezetül Vinnai András messze az abszurdon túl nyúló drámájáig ívelnek a művek. Nekünk, magyaroknak nyolc a tíz. Nem lehet egyértelmű ítéletet mondani a darabokról, mivel csak részleteket hallhattunk, de az mindenképp öröm, hogy ezeket a drámákat jövő évtől folyamatosan megrendezik és játsszák a Nemzeti Színház kamaratermében.
Pécs jó hely. Az antikvárius teszi azzá a Ferencesek utcájában, aki borral kínál, és alkura szólít fel, de még hitelt is ad, ha nincsen elég pénzed, könyvet ajánl, amit másnap szó nélkül visszavesz, ha nem tetszik neked. És Karcsi és Malvin teszik azzá, akik a legnagyobb természetességgel hívtak be otthonukba vadidegenként egy beszélgetésre. Ezektől a dolgoktól lesz szebb az egész. Mégiscsak mi tesszük bele az értéket, nem mások. Már ha beletesszük. Szerettem itt lenni. Június 8-ig nem sok rossz dolog történt velem.
TÖRÖK ÁKOS
