Többségünket érdekli, hogyan élnek mások: esténként önkéntelenül is benézünk az elfüggönyözetlen ablakokon, és ha először járunk egy idegen lakásban, úgy érezzük, többet megtudunk a tulajdonosáról, mint akárhány beszélgetésből, mert árulkodnak a tárgyak, a könyvek vagy éppen a hiányuk, a rend vagy a rendetlenség, a mindennapi élet díszletei. Ez a természetes emberi kíváncsiság lehet az egyik oka annak, hogy a lakásszínház történetéhez újabb és újabb fejezetek íródnak. Másrészt az intim térben, testközelben zajló előadás a beavatottság, az intenzív jelenlét élményével ajándékozza meg a nézőt.

A Szörprájzpartinál ezt a beavatottság-érzést tovább erősíti a titkos helyszín: a résztvevők egy megadott helyen találkoznak, és onnan indulnak el egy Kossuth Lajos utcai lakásba. Hozzá kell tennem, hogy az előadást nem ott, hanem a POSZT-on láttam, ahol egy a Bóbita Bábszínházhoz tartozó helyiséget rendeztek be lakásnak, tehát nem csak azt játszottuk el, hogy meglepetéspartira érkeztünk, hanem azt is, hogy egy lakásba. Persze, az ilyen ad hoc módon, az előadás kedvéért berendezett helyiség ággyal, kanapéval, üvegekkel és kiköpködött szotyihéjakkal teli asztallal nagyon más, mint egy évek alatt kialakított, mindennapokkal belakott tér, amit nem hozzáigazítanak az előadáshoz, hanem az előadás igazodik hozzá. A darab felől nézve egyébként ez nem is egy lakás, hanem három. A férfi főszereplő ugyanis két nő, és így két lakás között hezitál, ingázik folyamatosan, míg végül elköltözik egy harmadikba, ahol a meglepetéspartit szervezik, és ahová már egy harmadik lánnyal érkezik meg.

(fotó: koncz Zsuzsa)

Az egy térben, szünet nélkül játszott előadás két, jól elkülöníthető részre oszlik. Az első a „szakíts, ha bírsz” tematika köré épül. A szakítás ugyanis Zsolt számára (a szereplőknek nincs külön nevük, a színész keresztnevét viselik, Zsolt tehát Nagy Zsoltét) nemcsak egyik vagy másik barátnőjével, de még a megszokott bolthálózatával sem egyszerű. Hogy mennyire nem, azt egy utólag már mulatságos, váratlanságával azonban meghökkentő jelenet jelképezi: hirtelen letépi a saját (persze műanyag) karját, és az egyik néző ölébe dobja. De a körülötte élőket egyébként is folyamatosan sokkolja: hol egy hídról akar leugrani, hol szívrohamban fetreng, állandóan izzik körülötte a levegő. Nagy Zsolt nem is alakítja, éli ezt a csupa ideg, egyszerre vonzó és taszító figurát. Nem csoda, hogy a lányok (Kiss Diána Magdolna és Szilágyi Katalin) előbb csak jelképesen, szópárbajjal és a másik túlöltözésével, aztán fizikálisan is megvívnak érte: arasznyira a riadtan hőkölő nézőktől, profi karatemozdulatokkal vagdossák egymást a földhöz, hogy csak úgy döng a padló. Az alkatában kislányosabb, szőke Kiss Diána Magdolna játssza az elszántabb, keményebb karaktert, számára nagyobb tétje van a szakításnak. Legalábbis ekkor még ezt hiszi, hogy aztán a darab végén egy odavetett mondatban sajátos születésnapi „ajándékot” adjon Zsoltnak: „Nem vagyok terhes.” Szilágyi Katalin Katája könnyedebben kezeli a kapcsolatot és a szakítást is. Kapunk még némi eszmefuttatást a fraktálok és a mackósajtos doboz összefüggéseiről, sőt, maga a Zsolt által többször megidézett Halál is megjelenik, erősen Mackó úrra hajazó külsővel, de kaszával a kezében (Baksa Imre).

A második részben testközeli szemlélőkből vendégekké lépünk elő, akiket Nyúl (Polgár Csaba), Zsolti barátja próbál bevonni a születésnapi parti előkészületeibe. „Te mivel készültél?” – teszi fel a kérdést újra meg újra, kedves határozottsággal, de csöppet sem tolakodóan. Bizonyára ennek köszönhető, hogy a többség (legalábbis az általam látott előadáson) passzív nézői pozícióját részben feladva hajlandó néhány szót szólni, vagy egy-két verssort elmondani. Van persze beépített vendég is Herczeg Tamás személyében, aki a kicsit szerencsétlen, de nagyon készséges, örök jófiút játssza.

Nem alakulunk át igazi partivá, csak belemegyünk a játékba, és eljátsszuk, mintha… Ugyanúgy, ahogy tudjuk, hogy nem a szereplők lakásában ülünk, de eljátszunk a gondolattal, mintha… Az előadás pedig azt játssza, mintha az élet és a színház közötti (hol keskenyebbnek, hol szélesebbnek tűnő) határsávon egyensúlyozna, és ezt úgy teszi, hogy tényleg meg tudja adni a kettő közelségének élményét. Ezen túlmenően azonban nem vállal komoly kockázatot, nem akar igazán mélyre ásni, megelégszik azzal, hogy emlékeztessen rá: a közeledésekről és távolodásokról, kapcsolatokról és szakításokról szóló történetek mindannyiunk életében hasonló mintázatokat és folyamatos ismétlődést mutatnak, akár a sajtos tányért tartó mackó a sajtosdobozon, akinek a sajtosdobozán egy újabb sajtos tányért tartó mackó látható, akinek…

A POSZT gyorsan elkényelmesíti az embert: könnyű megszokni, hogy a játszóhelyek túlnyomó többsége néhány perces sétával elérhető. Kissé elszontyolodva láttam, hogy a Pécsi Harmadik Színház valahol a belvárosi helyszíneket feltüntető térkép határain túl leledzik, csak egy nyíl mutatja az irányt, hogy merre. Aztán mire a helyi járat, elhagyva a belvárost, odazötyögött a panelházak között álló, szocreál stílusú, kicsit kopottas, mégis barátságos színházhoz, beláttam: az Ibusárhoz bizony sokkal jobban illik ez a buszvégállomással szomszédos helyszín, s a külvárosi utazás nagyon is segíti a ráhangolódást az előadásra.

A színház kamaratermébe belépve ugyanis egy tipikus vidéki állomás irodáját látjuk kopott, stílustalan íróasztallal, a falon Magyarország vasúti térképével (mintha Szombathely közelében jelöltek volna be rajta egy kisebb állomást, talán az odagondolt Ibusárt?), a fogason a jellegzetes kék vasutas egyenruhákkal. Oldalt egy üvegfülke, benne telefon, hangosbemondó készülék. Józan kopottság, józan fények. (Az operettjelenetekben ezt a józanságot rózsaszín és világoszöld neonvillódzás váltja fel.) Sárbogárdi Jolán sötétkék vasutaskosztümben, állig gombolt fehér blúzban, barna papucscipőben érkezik, kezében csíkos raffiaszatyor az alumínium éthordóval, benne Anyuska libafasírtja (játéktér: Steiner Zsolt és Vincze János; Jelmeztervező: Tresz Zsuzsa).

Füsti Molnár Éva (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Vincze János rendező Pécsett – hasonlóan Szegvári Menyhért egri és Pelsőczy Réka Örkény színházi rendezéséhez – a monodráma-változatot állította színpadra. Füsti Molnár Évának így nem csak a főszereplőt, de Sárbogárdi Jolán életének „valós” szereplőit, s az általa teremtett operettvilág hőseit is egymagának kell megjelenítenie. A pécsi előadás alapkérdése számomra éppen ebből a monodrámaformából adódik: ki beszél benne és kiről? A magától értetődő válasz az lenne, hogy Sárbogárdi Jolán beszél önmagáról és életének, darabjának szereplőiről. A helyzet azonban jóval bonyolultabb. Az előadás első felében ugyanis egy meglehetősen ironikus és önironikus Sárbogárdi Jolánt látunk-hallunk a színpadon, aki nemcsak Anyuska gyakran terhes gondoskodását és Vargányai Guszti közeledési kísérleteit, de önmagát is képes némi távolságtartással szemlélni, sőt, darabjának szereplőit sem veszi túlságosan komolyan. Időnként például maga is mosolyog a folyton ájuldozó Amália hercegkisasszonyon, éppúgy, mint színházat játszó önmagán. A néző pedig kicsit bizonytalan, hogy ez az irónia valóban Sárbogárdi Jolán sajátja-e (mert ha valamit, hát ezt távolinak érzi karakterétől, legalábbis attól a karaktertől, amelyet a Parti Nagy-drámából ismer), vagy pedig az őt alakító színésznőé, netán a rendezőé. A bizonytalanságot fokozza, hogy ez a hangnem néha bújócskát játszik: a Magyar Boldog című laphoz írt levelet például felvételről bejátszva halljuk. Itt nyoma sincs az iróniának, később azonban újra előbukkan. Aztán ahogy fogy az ital a „hubis” üvegből, az ironikus hangnem végleg eltűnik, az előadás második felében átveszi a helyét a kétségbeesés, már-már megszállottság, őrület, s ezzel párhuzamosan az előadás tempója is felgyorsul. Az előadás egészét tekintve tehát úgy tűnik, a rendezői szándék juttatja el Sárbogárdi Jolánt az önreflexiótól a reflektálatlan kétségbeesésig, a környezetéhez való viszonylagos nyitottságtól a monomániáig s a teljes bezárkózásig. Mindez a konkrét látvány szintjén is megjelenik a színpadon, amikor az addig szélen álló üvegfülkét Füsti Molnár Éva középre gurítja, s oda önmagát bemenekítve – kalitkába zárva – elkezdi „közvetíteni” műve előadását. Mindehhez még egy, a darab írott változatához és az ott olvasható szerzői instrukciókhoz képest tragikusabb, szó szerint véres lezárást ad a rendező: nem elégszik meg a hangszórók leverésével, a színpad teljesen elsötétül, s amikor újra kivilágosodik, az eltört hubertuszos üveggel magát megsebző főszereplő véres kéznyomai láthatóak a fülke üvegfalán.

Füsti Molnár Évának tehát azt az ívet kell eljátszania, ahogy Sárbogárdi Jolán a hétköznapi nyomorúságával való többé-kevésbé derűs, azzal szembenézni képes együttéléstől eljut egyetlen menekülési eszköze (operettszerzősége) belátásáig, ami egyúttal saját élete csődjét is jelenti. Nagy színészi erőket mozgató, invenciózus, a rendezői elképzelést híven követő alakítást nyújt, és ami a nézői viszonyulás-azonosulás szempontjából fontos: egy szerethető Sárbogárdi Jolánt állít elénk. Az általa életre keltett többi szereplő közül talán csak Amáliát karikírozza kicsit túl, holott Amália éppen az, akivé Jolán válni szeretne.

Parti Nagy Lajos darabját nyelvi humora, a hétköznapi beszéd rontott használatának költői megjelenítése miatt is szívesen olvassa az ember. Az előadásban sokkal kevésbé szembeötlő ez a finomabb regiszter, részben azért, mert az élőbeszédnél megszoktuk, hogy jóval több rontott elemet tartalmaz az írottnál, részben, mert hosszabb lenne a reakcióidő, mint amit az előadás sodrása megenged. De talán azért is, mert a darab itt, a pécsi Uránvárosban a kelleténél talán egy árnyalattal harsányabban szólal meg. Mintha létrehozói nem bíztak volna eléggé a szöveg önerejében. Pedig tehetnék, ahogy joggal bízhatnak abban is, hogy ezért a végiggondolt, jól felépített előadásért nemcsak Pécs belvárosából, de jóval messzebbről is érdemes elzarándokolni.

TURBULY  LILLA

Hát, igen. Kellemes volt a látvány, az utcakép, az előadótermek programjainak képe. De mintha a kiállítások helyszínei, különösen a programban is jelzetteké, nemigen sikerültek volna. Tudom, az én hibám. Celebet kellett volna felkérnem már legalább egy évtizede, hogy mondja helyettem, akkor talán fölfigyelnek rá. Akik tehetnének ezért, nem érzékelik a problémát: nem csak a betűnek, a látványnak is vannak narratívái. Sőt – a kommunikációs eszközök fejlődésével – sokkal erőteljesebbek, mint a betűé. Kiadványok mondanivalói kapnak a szándékkal ellenkező értelmet képek által: a néznivaló vagy szóba áll a környezettel, vagy sem. Huszadrangúként kezelve a tárgyat és a témát, mindenféleképpen méltatlanságok sora keletkezik.

A filmekhez és színházi előadásokhoz már huszonöt éve különleges látványokat tervező Árvai György makettjei fölkerültek a Pécsi Nemzeti Színház I. emeleti előcsarnokába, pontosabban az erkélyeket és a büfét összekötő öblös folyosórészbe. A neobarokk épület burjánzó és aranyozott díszítése hangsúlyosabb, mint a kényszerűségből picike helyre szorult produkciók. Árvai György, a Természetes Vészek Kollektíva kísérleti színházi csoport megalakítója újfajta szcenikai megoldásokkal a mozgást, a filmet, a performance-ot és a kortárs zenét egyesítette. De alapított együttest osztrák építésszel, és Kopasz Tamással egy Fine Arts Music elektroakusztikus projektet. 2002-től pedig programigazgatója a kommersz kultúrától független Autonóm Zóna szervezetnek. Szerez zenét színházi előadásokhoz és filmekhez látványt. A legtöbb Kamondi-filmet ő jegyzi. Ezenkívül már negyed százada remek színpadképekkel örvendezteti a nézőt. Talán nincs is olyan színház Szegedtől Veszprémig, ahol meg ne fordult volna. Az ő munkája az idei vígszínházi versenydarab, az Augusztus Oklahomában nagyszerű díszlete is. A Nemzeti Színház nyomasztó és agresszív neobarokk terében makettjei, a kis, hatvanszor ötvenes dobozkák egymás mellé szuszakolva próbára tették a látványukban elmerülni kívánót. Izgalmasságukat így csak sejteni lehetett. Még az Iphigénia Auliszban makettje, középen a hatalmas kecskekoponyával is alig volt érzékelhető. Pedig Árvai megérdemelte volna, hogy érzékeny, még makett formában is izgalmas színpadképei jobban érvényesülhessenek. Spiróhoz vonatkocsibelsőket ragasztott egymás mellé, Caraggialéhoz fadarabkákból épített erődvárat. Láthattuk egy bizánci bazilika belső terét, valamint fekete-fehérre festett apró dexion-salgó elemeket a Max Frisch Biedermann és a gyújtogatók című darabjához. Olyan közel voltak egymáshoz a két sorban egymás mögé szuszakolt makettdobozok, hogy egyediségük és attraktivitásuk a lehetségesnél jóval gyengébben érvényesült.

Az időn kívül – Árvai György kiállítása a POSZT-on (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Nem járt jobban Mezey Béla sem, akinek a Kamaraszínház előcsarnokának két oldalán jutott pár tabló, rajta a valaha volt (Film Színház Muzsika, Magyar Ifjúság, Ország-Világ ) és a még létező (Táncművészet, Pesti Műsor) kulturális lapok, folyóiratok címlapképeivel. Mezey Béla 1954 óta a Magyar Állami Operaház fotósa. Az ottani előadások és művészek általa örökíttetnek meg. Készít portrékat és előadásfelvételeket is. Itt most valamiféle történeti bemutatót láttunk a felaggatott üveglapok alatt. Kocsis Zoltánt és Ránki Dezsőt 1972-ből a Magyar Hírek, Nyertes Zsuzsát az Ország-Világ, Petrovics Emilt a Képes 7 címoldalán. A nyomtatott és valamiféle színezést (többnyire kéket vagy szürkét) elviselő hajdani képek elvesztették fotografikus jelentésüket. Ennek helyét az archivitás és a nosztalgia foglalta el. Volt egy világ, amelynek voltak nagyszerű művészei és nagyszerű előadásai. De mindez látványilag nem köthető a jelenhez. A Mezey Béla-képek érdekességként az előcsarnok két oldalán, egymástól jókora távolságban kaptak helyet. Közöttük – ugyancsak fotókon – a Pécsről elszármazott Haumann Pétert köszöntötték róla készült fotókkal és egy jelmezzel.

A Művészetek Háza játékterében a színházi szakmák közül a színházi cipészetbe nyerhettünk rövid bepillantást. A Pesti Magyar Színház előadásainak lábbelijei közül mutattak be néhányat lógatva vagy aprócska talapzatra állítva. Kevés volt az információ. Azt megtudhattuk, hogy Csernus Marian-nak 38,5-ös a lába, de hogy melyik darabban viselhette azt a cipőt, azt nem. Valószínű, hogy a La Mancha lovagjához készült Szakácsi Sándor spanyolos csizmája, de erről bizonyosságot nem lehetett szerezni. Mindazonáltal érdekes volt elmerengeni azon, hogy milyen sokféle tudás kell egy lábbeli elkészítéséhez, amelynek szakszerűtlenségét csak akkor érzékeljük, ha elüt a jelmez karakterétől. Itt önálló életükről tettek tanúbizonyságot. Ez a kiállítás mindenesetre értéke volt a programnak.

A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem hallgatói vizsgafeladatként azt kapták, hogy tésztából mint statikus anyagból alkossanak. Itt látszott, hogy nincs lehetetlen. A kínai levestészta négyzetes paneljeiből 50x50x50-es kockát lehet építeni, de álltak a makaróni-boltívek, hasábok és hidak is. A só, liszt, víz, esetleg tojás mint anyag lehetőségei hirtelen kitágultak. A konyhaasztal deszkájáról a zen ihlette japán kertek életértelmet boncolgató gondolati végtelenjébe úsztak. A miből mit lehet mindenesetre új távlatokat kapott. Erre a távlatra pedig a jelenben boldogulni akaró ifjaknak nagy szüksége van.

A Horvát Színház épületének padlásterében remek kiállítóteret alakítottak ki. A keresztgerendák a látogatók számára ülőhelyként lehetőséget adnak a képek hosszabb idejű szemlélésére. A tér tágas s a fa nagyszerű és semleges háttér. Most Ez is.... az is... Szabó Győző színművész festményeinek bemutatóját hirdette. Tőle pár kép volt csupán: egy biztos rajztudásról árulkodó portré, meg egy öregasszony-rajz és még egy tanulmány. A többi képet Farkas Gábor jegyezte. Markáns színvilága s kicsit groteszkbe hajló témaválasztása harmonizált a színész-festő alkotásaival.

Festmények, még! A kiállítás a Király utca 63. szám alatt található, s fizikai valójánál sokkal de sokkal távolabb a Király utca tér felőli végétől. Valójában elég nehéz volt megtalálni, mert nem volt cégér, csak a poros üveg mögött a POSZT-plakát. De aki elfáradt, itt felüdülhetett. Maga a kiállítótér is izgalmas: egy régi, hajdanában több funkciójú ház összenyitott földszintje és emelete. A falakon kortársaink e korra reagáló festményei, rajzai, különféle technikával és méretekben. Bognár Judit 20x20-as csendképekből állított ki több sorozatot. Ezeken a hangtalanság szimbólumai: a víztükör, a felhő és különféle csendhordozók. Rolik Ádám műanyagpoharakból és viaszosvászonból alkotott kompozíciót. Navratil Judit meseképeket rajzolt, például tüneményes vízilovat. Ezek az állatok nagyszerűek, lapozgató gyermeket is megörvendeztetők. Kiss Iván köztéri árnyakat állított ki. Különféle formájú faragványokat világított meg, hogy csak az árnyékuk vetüljön a háttér fehérjére. Egyszerre sejtelmes és köznapi az élmény. Wágner Gábor pedig fényképeket hordott össze, sok-sok különféle korú és témájú képet, amelyek így különös értelmet nyertek.

A Civil Közösségek Háza Nyitott szemmel álmodók címmel rendezett bemutatót. A nyitott szemmel álmodók nem voltak mások, mint a Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolai Kar Látványtervező szakának hallgatói. Elfoglalták a belső termeket csakúgy, mint az udvart, a gyönyörű, teraszos kertet. Hatalmas lampionként lógtak itt a jelmezrajzok. Mindenkinek volt egy négy oldalú lampionja. A bokrok között pedig makettek is álltak, különféle darabok színpadképeivel. Ahány hallgató, annyiféle látásmód és kivitelezés. Kinek a rajztudása, kinek a színvilága, kinek a fantáziája gazdagabb, s ebből nagyon izgalmas kavalkád keletkezett. Hogy megvalósulhat-e valami majd az életben az itt lapokra álmodottak közül, még nem tudható, de a munkák ígéretesek.

JÓZSA ÁGNES

Miközben óriási mennyiségű és rendkívül sokféle off programból válogathatni a Pécsi Országos Színházi Találkozón, a POSZT megítélésének alapja mégis mindenkor az úgynevezett versenyprogram elsősorban, amelyet az eddigi gyakorlat szerint mindig egyetlen felkért szelektor, kurátor – évente más – állít össze az adott terminus általa legizgalmasabbnak, legfontosabbnak, legmegnyerőbbnek stb. tartott előadásaiból, személyében, fizikai jelenvalóságában vállalva a felelősséget a felhozatalért, egyszersmind önmagáról, saját ízléséről, gondolkodásáról, világlátásáról is óhatatlanul képet adva. Ha kevés morgás, hörgés, fölháborodás van, az már a megtestesült elégedettség maga.

Janisch Attila filmrendező válogatását nemigen érhette szó. Szinte minden jelentős műhely helyet kapott benne – a függetlenek közül is –, s ha akadt is nehezen magyarázható választása, a nagy számok törvénye következtében az arányok jótékonyan elfedték azt. Janisch Attila ugyanis nemcsak a látott előadások számát tekintve csúcstartó (jóllehet időarányosan nem biztos, hiszen kétségtelenül könnyebb helyzetben volt, mint olyan elődei – e sorok írója például –, akik csak ősszel kezdhették a válogatást, merthogy akkor kérték fel őket, nem volt tehát majd’ egy évük rá, csak 6-7 hónapjuk). De abszolút csúcstartó a keretszám túllépésében is: a versenyelőadások eredetileg 12-ben limitált számát – 10 hazai és 2 határon túli produkció az éves összbemutatók arányában – ő lépte túl a legmerészebben a kiválasztott 18 produkcióval (azaz ötven százalékkal!). És még az olyan nehezen magyarázható választások esetében is, mint például a debreceni Oblom-off, egy-egy színészi alakítás – adott esetben Trill Zsolt játéka – értelmet adott az estének.

Janisch Attila válogatásának vitathatatlan erénye, hogy sokszínű lett a program, ami azt bizonyítja, hogy befogadóként meglehetősen nyitott. Hogy egy kommersz darab – még ha Tony-díjas is – tisztességesen megcsinált előadásában ugyanúgy fel tudja fedezni a színészi, tervezői stb. értékeket (lásd vígszínházi Augusztus Oklahomában), mint mondjuk a Bodó Viktor rendezte, szinte üres térben játszódó s a maga szürrealisztikus, abszurd humorával együtt is vérvalóság Bérháztörténetekben a mérhetetlen alkotói, előadói talentumot. Hogy gyönyörködni tud a lenyűgöző professzionizmusban csakúgy, mint az üdítő, szertelen, felszabadult találékonyságban.

Viczei Natália, Mess attila (hátul) és pálfi Ervin A Gézagyerek szabadkai előadásában (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Végtére is csaknem reprezentatív tudott lenni ez a válogatás, ami pedig egy nem módszeres színháznéző, tehát nem kritikus szelektortól aligha elvárható. Csaknem reprezentatív volt a válogatás a legjelentősebb magyar nyelvű színházi műhelyek, illetve színházművészeti törekvések tekintetében, és még azokat az egyenetlenségeket is érzékeltetni tudta (akarva, akaratlan), amelyek azonban nem minőség alattiak. A kis megszorítás, fenntartás természetes, itt jönnek az ízlés- és gondolkodásmódbeli különbségek, és ez így van jól.

Hogy a budapesti színházak közül a Katona és az Örkény egy-egy előadása beválogattatott, mindenképp rendjén van, lévén a legjobb kondícióban lévő társulatokról szó, amelyeknek minden előadása minőség. (Érdekes módon az Örkény Színház kis teréből a Pécsi Nemzeti nagyszínpadára került Jógyerekek képeskönyve elementáris erejű lett, cáfolva a közvélekedést, miszerint a megszokott térből való kilépés csak árthat egy produkciónak.)

A vidéki színházak közül pedig kétségtelenül az egri s a nyíregyházi van évek óta kiegyensúlyozottan a legjobb formában, jóllehet magam például a nyíregyháziak Tizenkét dühös emberét Koltai M. Gábor rendezésében erőteljesebbnek tartom a beválogatott Kasimir és Karoline-nál. Utóbbi kétségtelenül impozáns, tetszetős, gondolatilag tiszta a nézőtér tükörképeként megképzett, lelátóra hajazó vörös térrel, a színészek szinte statikus, ámde rendkívül intenzív, Zsótér Sándor „ülőkorszakára” emlékeztető, fegyelmezett jelenlétével, s a vendégszövegek megerősítette mondandóval, ám furcsamód a hozzáadás épp elvesz az Ödön von Horváth-mű társadalmi mozgások mélyrétegeit firtató gazdagságából. A redukció eredménye a felszínen mozgó plakátszínház, míg a szinte unalomig ismert Tizenkét dühös ember – a Mihalkov-film nyomdokain haladva és Hamvai Kornél fordítását használva – rendkívül izgalmas társadalomlélektani tanulmánnyá lett egy mikroközösségből, egy csoportlélektani vizsgálódásra alkalmas helyzetből kibontva. Vagyis tágítani tud a mű eredeti jelentéstartományán, azzal például, hogy Horváth László Attila Nyolcadik esküdtje tétova, bizonytalan, nem a megszokott, mindenkinél okosabb, első perctől mindent tudó alak, vagy Tóth Károly virtuóz rugósbicska kezelésével az Ötödik esküdt szerepében, amely magánszámnak is beillő mutatvány dermesztő mélységek, társadalmi perifériák megidézője – és a sor folytatható volna minden alakítás elemzésével, a Harmadik esküdt összeomlását rendkívül finoman, plasztikusan megoldó Puskás Tivadaréval, Gáspár Tibor, Avass Attila remeklésével. De hát itt jönnek az említett ízlés- és gondolkodásbeli különbségek… A Kasimir és Karoline egyik jelentős hozadéka Olt Tamás Szemes Franza, és Dengyel Iván vérfagyasztó tekintete Rauch tanácsosként. És nem lehet nem észrevenni, nem figyelni Szalma Noémi némán ténykedő pincérlányát, ám a folyamatos színpadi jelenlét ugyanakkor leleplezi a színészi egyenetlenségeket is: a csoportos szereplők egy része nem tud mit kezdeni a tétlenséggel, nincs meg a Mohácsi-előadásokra oly jellemző személyesség, intenzitás, kidolgozottság. Mindazonáltal hogy a nyíregyházi társulatban komoly munka, komoly társulatépítés folyik, az kétségtelenül ebben az előadásban is markánsan megmutatkozik. Miként az egriek versenyelőadásában, A velencei kalmárban is, amely immár nem a színészi mozgást, inkább a jelentéstartományt, a motivációkat erőteljesen szűkítő, eredeti Zsótér-rendezés, számos kockázatos helyzetet teremtve a színész számára, ugyanakkor izgalmas kérdéseket involválva az igazságszolgáltatás s az igazság mibenlétéről. Járó Zsuzsa kíméletlenül okos, lefegyverző logikával igazságot osztó Portiája kiemelkedik a remek együttesből, amelyről nyugodtan állítható, hogy talán a legerősebb magyarországi vidéki társulat momentán.

De reprezentatívnak mondható a válogatás a határon túli magyar színházi műhelyeket tekintve is, a Szabadkai Népszínház ugyanis nagyszerű évadot zárt, amelynek kétségtelen revelációja volt A Gézagyerek bemutatója, de az Adieu Bandi, a Veszedelmes viszonyok és az Equus is a társulat kitűnő kondíciójáról tanúskodtak, miközben még bennünk a tavalyi Szomorú vasárnap és a korábbi Záróra emléke, vagy a még korábbi Murlin Murlóé, ami megint csak azt mutatja, hogy nem egyszerűen jól jött ki a lépés idén, hanem folyamatos, tudatos építkezésről van szó, bizonyítván a társulati működés értelmét és fontosságát. Ugyanez elmondható a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházról is, amelynek láttunk ugyan az évadban kevéssé sikerült előadását (senki sem lehet mindig tökéletes, s a színház társas játék), A csoda minősége mindenesetre nem véletlen. Hogy az egyébként tán legerősebb erdélyi társulat, a kolozsvári idén hajlandó volt-e végül is megmutatni előadásait a szelektornak avagy sem, nem tudom, de hogy sem a III. Richárd, sem a Három nővér nem jelentett revelációt, mondhatni nem sikerült egyik sem igazán, azt tapasztalatból állítom. A valós problémákat azonban sajnálatos módon elfedni látszik a hathatós marketingmunka, mindenekelőtt a direktor, Tompa Gábor vagdalkozásai a sajtó hasábjain.

A független színházak esetében is majdnem teljes a reprezentativitás: a Stúdió „K” mint kiegyensúlyozottan jó színvonalú alternatív csaknem „kőszínház” méltán volt jelen a nagyszerű Hű, de messze van Petuski! című előadással, Tamási Zoltán színészi és rendezői remeklésével (sajnáltam, hogy Pécsett az általam látott előadás nem tudta hozni az otthoni formáját), olyan szabadcsapatok mellett, mint a KoMa és az ALKA.T., amelynek közös Fédra fittnessében öröm volt látni a volt krétakörösöket, Csákányi Esztert, Scherer Pétert, Katona Lászlót és Bánki Gergelyt. (A POSZT amolyan spontán krétakörös találkozó is lett: Gyabronka József és Csákányi Eszter a Szputnyik Hajózási Társaság előadásában, a Bérháztörténetekben volt még látható, előbbi és Láng Annamária a vígszínházi Oklahomában is – jó volt találkozni velük színpadon.)

A jelentős független műhelyek közül talán csak a Pintér Béla és Társulata hiányzott – nekem, aki annak idején egy kevésbé sikerült előadásukat magam sem hívtam meg a 2002-es POSZT-ra, mindenképp –, mert a Soha vissza nem térő egy rendkívül koherens, megrendítő erejű, bizarr humorú, színészileg mély és pontos előadás, míg a reprezentativitást tekintve kétségtelenül okkal-joggal meghívott Maladype Leonce és Lénája egy olyan formai kísérlet újabb állomása, amely a mű – adott esetben a Büchner-dráma – mozzanatainak, alkotóelemeinek összefüggéseiről, koherenciájáról nem gondolkodik, a különböző helyzeteket önmagukban, a kontextusból kiemelve vizsgálja, s keres rájuk különböző megjelenítési, érzékeltetési módokat. Vagyis lemond a műegészről a részletek javára – tán a posztmodern világértelmezés-ellenes szemlélete jegyében –, rendkívül kreatív, szellemes, friss, expresszív megoldásokat kínálva, lenyűgöző koncentrációval, tiszteletet parancsoló fegyelemmel. Hasonlóan koncentrált, fegyelmezett a Szálinger Balázs Kalevaláját előadó Forte Társulat, Horváth Csaba koreográfus nemrégiben összeállt csapata, s a két előadás együtt markánsan reprezentált egy új utat a színházban: szöveg és mozgás sajátos ötvözését. Ehhez kapcsolódik a másik Horváth Csaba-rendezés, a József Attila Színház Éjjeli menedékhelye, amely a tavalyi Zsótér-rendezés, Az öreg hölgy látogatása után egy újabb, mind az utóbbi években jobbára bulvárprodukciókhoz szokott közönség, mind a társulat számára markáns kihívás, és egyben a POSZT versenyprogramja kőszínházi kínálatának másik véglete a már említett Augusztus Oklahomában mellett.

Számomra egy előadás hiányzott fájón a POSZT-ról, A helytartó Kaposvárról. Értem én, hogy egyetlen rendező három munkáját beválogatni nagy merészség lett volna, hiszen Mohácsi János két rendezése, a Képzelt beteg s az Istenítélet is bekerült a versenyprogramba. Már ez sem kis merészség persze, hiszen mindkettő a Pécsi Nemzeti Színház produkciója, meghívásuk tehát az előadások ismerete nélkül s némi gyanakvással óhatatlanul a házigazdáknak tett gesztusként is értelmeztethetett (hallatszott is efféle feltételezés). Szerencsére remek formájukat hozták, így kétség nem fért ahhoz, hogy diplomáciai megfontolások nem, csakis a minőség, az érték vezérelte szempontként a szelektort (s ezt a zsűri döntései, no meg a szakmai beszélgetések is visszaigazolták). Mindazonáltal nézetem szerint bátran fölvállalható lett volna egy harmadik Mohácsi-rendezés is, bár A helytartó kérdésfelvetése kétségtelenül sokkal konkrétabb, mint akár a Képzelt betegé, akár az Istenítéleté, s ekként nyilván kedélyborzolóbb is, jóllehet a halálhoz és egymáshoz való viszonyunkról szóló színi merengés (Képzelt beteg), vagy az ellenségkép teremtésének és manipulatív kezelésének, a tömeghisztéria formálásának és formálódásának megérzékítése (Istenítélet) sem éppen a felhőtlen szórakoztatás, gondűzés jegyében született. (Miközben szarkasztikus humorukon persze rengeteget lehet derülni, ahogy a Mohácsi-opusok esetében általában – a humor ugyanis a dialektikus gondolkodás szinonimája, a tolerancia megtestesülése.) A helytartóban Mohácsi a nem kis vihart kavart 56 06-hoz hasonlóan, a rendszerváltás óta ugyancsak tabu témává lett problémát vet fel a katolikus egyház második világháborús felelősségét firtató Hochhuth-drámát feldolgozva: valláserkölcs és politikai érdekek, elvek és politikai praxis ellentmondásos működését az egyház antiszemitizmushoz való viszonyában. Feneketlen, kínos mélységeket nyitott meg az előadás a társadalom önismerete szempontjából, de a színészi, a társulati munka minősége (azon belül is különösen Kocsis Pál, Nagy Viktor és Kovács Zsolt alakítása) okán is ott lett volna a helye a versenyprogramban. Már csak azért is, mert korántsem biztos, hogy a kaposvári színháznak az a fajta műhely jellege, ami ebben az előadásban is megmutatkozott, a jövőben megmarad. Reménykeltő ugyanakkor Mohácsi és a Pécsi Nemzeti Színház társulatának együttműködése: úgy tetszik, értik egymást és kialakulóban a közös nyelv.

SZŰCS KATALIN ÁGNES

Idén Wrocław, Grotowski Laboratórium Színházának városa látta vendégül az Európai Színházi Díj és az Új színházi valóságért díj átadási ceremóniáját. Fesztiváli hangulat, remek szervezés és ragyogó tavasz a mérleg egyik serpenyőjében, a másikban többnyire kevéssé érdekfeszítő, s az alkotói szándék szerint polgárpukkasztó, ámde leginkább visszafelé elsülő előadások, és dilettáns gála rangos, ám a legrosszabb esztrádok tehetségtelen műsorvezetőit idéző színészekkel és szánalmas, lila önképzőköri próbálkozásokra hajazó produkciókkal. Néhány díjazott kapcsán pedig maguk a voksolók teszik fel a kezüket és mutogatnak bőszen a másikra, hogy bizony nem az ő szavazatuk miatt tüntetik ki X-et vagy Y-t.

Egy kis hazai – Mozart levelet ír

Nézzük, milyen a modern, felnőtteknek szóló, multi-genre bábszínház! Lehetne olyan is, mint a Krzysztof Grębski írta-rendezte, enigmatikus címűnek semmiképp sem nevezhető Mozart levelet ír. Az előadás ugyanis tényleg arról szól, hogy Mozart levelet ír. Papának, barátnak, mecénásnak, lányoknak-asszonyoknak, Weberéknek, különb-különb nyelveken. Közben dalra fakad, de olyannyira, hogy azt érezni, a lengyel Mozart!-musical munkabemutatóján ülünk. A zeneszerzőt alakító Grzegorz Mazoń rendkívül bájos jelenség (már ha egy ifjú színészre használható ez a jelző), mosolyog, kedvesen eljátssza, hogy zongorázik, jól énekel, tipeg és topog, keresztbe veti lábát, kicsit tapogatja a bábosként és a Mozart körül feltűnő hölgyekként közreműködő színésznők domborulatait, de ennél többet nem is kíván a szellemesen csacsogó és hódító Wolfgang Amadeusra koncentráló alapanyag.

Vásári komédia light, amit épp a bábhasználat (sínekre szerelt, vajangszerűen mozgó figurák) tesz nehézkessé. Talán ha harsányabban játszanának, ha tényleg vásári körülmények között adnák elő, ha nem akarnák elfeledtetni, hogy macerás a színpad közepén álló, kerti pavilont formázó mini bábszínházból kivinni a használaton kívüli bábokat és betenni az újakat, ha a finomkodás helyett vállalnák a stilizált jelmezeket, és elvinnék az őrültség irányába (a parókák követik a korabeli divatot, egyúttal azonban idézik a rasztafrizurát is, díszítésképp pedig néhány karácsonyi angyalhajat használt a tervező), a levelek humora is érvényesülne.

Kötelező körök – Macbeth

A hely kötelez, ráadásul Grotowski-év is van: 10 éve hunyt el a szegény színház prófétája, 50 éve alakította meg Ludwik Flaszennel a Laboratóriumot és 25 éve oszlatta fel, s ráadásul biztosan akad az öt kontinensről szép számban érkezett színházi szakemberek között néhány olyan, aki elméletben, maximum felvételen találkozott Grotowski színházával, látott „valami grotowskisat”, ezért a szervezők egy időpontban mindjárt három produkciót is kínáltak. Három ismeretlen alkotócsapat, két ismeretlen darab – ilyenkor az ember a biztosra megy. És legyünk őszinték: a legrövidebbre.

Ami fennmaradt a rostán: egy ötvenperces Macbeth az angol, finn, skót, walesi és lengyel színészek alkotta Teatr Pieśń Kozła, azaz Kecskedal Színház előadásában (akik 1996-tól 2000-ig a wrocławi Grotowski Intézetben voltak rezidensek, s akiket idén jelöltek az Új színházi valóságért díjra), egy XIV. századi apátság refektóriumából átalakított térben. 2007 óta játsszák az előadást, amit a Royal Shakespeare Companyval koprodukcióban készítettek. A Távol-Kelet, a középkori skót világ, a pogányság és a katolicizmus misztikuma egyszerre elevenedik meg a kántálásokban (amelyek a tradicionális gyökerű korzikai zenéből merítő Jean-Claude Acquaviva szerzeményei, és hogy még legyen néhány csavar: némelyik szövege misék részlete, továbbá keleti pengetős és vonós hangszeren játssza egy zenész). Harci botokat dobálnak nagy koncentrálással, a hosszú szürke szoknyák a klánok és a sógunok társadalmát egyaránt idézik, a sötét-fény játék, a gyertyák pislákoló lángja, fluid mozgásuk előhívja a barbár és a keresztény isteneket-démonokat is. Állandó pulzálásban van az előadás, arc-, kar- és nyakizmok feszülnek, erek dagadnak, intenzív, már-már groteszkig túlzó a mimikájuk. És bebizonyítják, hogy Shakespeare-rel lehet regölni.

Hé, hatvannyolc! – Lupa

Nem kétséges: Krystian Lupa Európai Színházi Díját ünnepli Wrocław és Lengyelország. A Mester laudálására három kerekasztalt is szerveznek, amit kritikusok, teatrológusok, színészek ülnek körül, és leginkább saját történeteiket osztják meg egymással. A mezei érdeklődő ettől a bensőségességtől, az ismeretlen tolvajnyelvtől kirekesztettnek érzi magát, de ők csak beszélnek, beszélnek. Éppen úgy, ahogyan Lupa előadásaiban. Vég nélkül hömpölyög a nyolcórás Andy Warhol-hommage, a krakkói Stary Teatrban készült, Wrocławban egy tévéstúdióba beépített Factory 2 (két szünettel, közben büfévacsorával – ilyen lehetett az ókorban egy-egy előadás?) és a hangzatosan work-in-progressnek hirdetett, magyarul viszont leginkább nyílt próbának nevezhető Persona. Tryptyk. Marilyn. közönség elé tárása. (Az utóbbi, az ikonná vált Marilyn Monroe, Simone Weil és George Gurdjieff alakját feldolgozó produkcióról épp ezért ne is essék szó, nem tartom ugyanis korrektnek sem a színészek, sem a mégoly sokat látott kritikusok és egyéb színházi újságírók felé, hogy egy ennyire nem kész, még formálódó, saját lábán még nem álló produkciót a nyilvánosságnak megmutassanak.)

Arrojad mis cenozas sobre Mickey (Szórd a hamvaimat Mickey-re) (fotó: Rafal Nowak)

Dokumentarizmusról egyik esetben sincs szó, érzet-nagyregényeket, vagy inkább érzet-nagyesszéket állít színpadra Lupa, a szavakba és az elnyújtott pillanatokba beleszerelmesedve, olyan momentumokkal, amikbe belefeledkezhetünk, és zsigerileg megérintenek, de mintha kontroll nélkül tobzódna a rendező ezekben. Szinte bárhol elkezdhetné és abbahagyhatná az így – soha – nem létezett Ezüst Gyár életének bemutatását. Így – soha – nem létezett, mert bár a nevek, a személyek valósak, a történések és a párbeszédek fiktívek, hiszen ilyenformán nem írta le egyetlen hajdan volt lakó sem, mi több: némelyik színészi improvizáció. Lupa és színészei átszellemítik a lakókat, sminkkel, parókával, jelmezzel idézik közénk őket. Tiszta a helyzet. Vagy mégsem? Maga a filmstúdió helyszíne, a csarnokba betolt doboz, azaz a beépített díszlet, a filmezés a színházban (warholi és kvázi-warholi bejátszások és megrendezett forgatás), az eljátszás ténye zavart keltő: voyeurként kukkolunk, sitcomok és talk show-k felvételén ülő rajongók/fizetésért tapsoló statiszták vagyunk – infotainment vagy tiszta színház?

Lupa és színészei azonban csak játszanak. Csoportterápiásat. Magukkal. Maguknak.

Egy, csak egy színész – Cassiers

Jó, hogy az Új színházi valóságért díjat nem egyetlen előadásért adják, mert a Sunken Red (2004, eredetileg hollandul, azóta elkészült a francia és az angol nyelvű verzió, jelenleg a spanyolon dolgozik színész és rendező) nem Guy Cassiers-re, hanem a monodráma előadójára, Dirk Roofthooftra, és az alapanyagra, Jeroen Brouwers regényére irányítja a figyelmet. Brouwers 1981-ben, az anyja halálát követő hetekben írta a regényt, ami búcsú az anyától, magasztalás, ima, számonkérés, elszámolás és vita, leszámolás a múlttal, egy életfejezet lezárása, sebekkel teli múltba és félelmekkel teli jövőbe nézés, az önismeret, az őszinte önfeltárulkozás felé tett első lépés. A boldogságos és fájdalmas sírását, ordítását, egyáltalán: az érzelmeit elfojtó férfi szikár pontosságában lírai szövege.

A történet 1943-ban kezdődik, amikor a hároméves Bouwers anyjával és nagyanyjával a mai Jakarta területén levő női börtönbe került (a tízévesnél fiatalabb fiúkat nem választották el anyjuktól), ahová a japán kormány a Holland-Indiában lakó európaiakat zárta. A japán őrök (az angol szövegben a kimért ’Jap’-ként megnevezettek) nem fukarkodtak sem az étel fejadaggal, sem a kínzásokkal. Az anya az évek során megtörik, elveszti nőiességét, anyaságát, s ez kiüresíti kapcsolatát fiával, eltávolítja tőle. Közel negyven évvel később, rossz álomból ébredve a fiú megérzi ezt az ürességet, de már késő.

A téma és az időhöz kötöttség, a konkrét emlékek ellenére nem történelmi regényről van szó, ennek megfelelően a tér sem történeti. Hátul lamellák, amikre a színész arcát vetítik, elöl egy üvegtábla, ami a fürdőszoba jele, s időnként szintén vetítőfelületté válik, valamint asztal és szék. Ürességében elbizonytalanító, gyökértelenség, otthontalanság érzetét keltő tér. Benne Dirk Roofthooft, a színész, akinek nincs szüksége a cassiers-i multimédiára, egy kávéházi asztalnál elmondva a monológot ugyanilyen nagyot alakítana.

A keményen érzelgős egoista – Delbono

Pippo Delbono 1986-ban robbant be a színházi köztudatba a Rimbaud-tól kölcsönzött című Il tempo degli assissini (A bérgyilkosok ideje) című előadással, ami azóta is műsoron van, és amit Wrocławba is elhoztak. A kétszemélyes produkció szereplői, Delbono és az argentin származású, a társulat alapemberének tekinthető Robledo a commedia dell’arte hagyományából indultak ki. Gyakorlatilag üres térben táncolnak be és ki (remekül mozognak egyébként, de ez nem véletlen: Delbono Pina Bausch táncszínházának volt tagja, Robledóval együtt pedig Dániában Iben Nagel Rasmussen társulatához csatlakoztak, és a keleti kultúrákban merültek el), pontosan koreografált ez a mozgás, minden gesztus aprólékosan kiszámított, és mert 23 éve repertoáron van az előadás, rutinszerű. Nem figyelnek a közönségre, pedig ha tényleg „commediáznának”, akkor bevonnák a táncba hívásra igent mondó hölgyet, aki fellibben a színpadra, és kontaktust kezdeményez. Mint kiderült azért, mert nem tetszett neki az előadás, és ily módon akarta provokálni a játszókat. Delbono és Robledo azonban tudomást sem vett róla, járták tovább az előadás kitaposott ösvényét. Blues Brothers, San Francisco utcáin, kabaré, revü, slapstick comedy, bohóctréfa, butuska sláger, jelnyelv, recsegő lemez, giccses szappanbuborékok, visszaemlékezés az argentínai bombázásokra, honvágy, a szülőföld elutasítása, otthonkeresés, nyugalomra vágyás, folyamatos drive az ismeretlen iránt – zsúfolt az előadás történeti síkja és eklektikus a megjelenítés. Nem kétlem, hogy a gesztusokat ironikusnak szánták, de öniróniát (már) nem fedeztem fel a produkcióban.

Ennél jóval nagyobb szabású a Questo buio feroce (Ez a vad sötétség) című 2006-os előadás, amely furcsa karnevál, hommage Velencének, Fellininek, az AIDS kapcsán/ürügyén mosolygós séta élet és nemlét, a valóság és a tűnt múlt mezsgyéjén, sikoly a kiszolgáltatottakért, a megalázottakért. Sétálnak és halálvalcert járnak az emlékek fehér szobáiban, amik egy kórházi váróteremnek is nézhetők. Töményen giccses és röhejesen megindító, ezt sűríti egyetlen hosszú pillanatba az anorexiás testű Nelson My Way-éneklése, aztán egy másik, még hosszabb a divatbemutatónak is beillő felvonulás, amiben fel-feltűnnek fekete ruhás asszonyok, lezárásképp pedig a harlekinjelmezben megjelenő siketnéma, életének nagy részét egykor elmegyógyintézetben töltő Bobò és a Down-kóros, kortalan arcú fiú, egymás kezét fogva. A társulatban ugyanis együtt lépnek fel ún. fogyatékosok és normálisak, ám számomra Delbonón és Robledón kívül erős színészi jelenléttel, színpadi érdekességgel más szereplő nem bír.

Nyílt ez a színház, nem kendőz el semmit, és ezzel nincs is baj. Delbono saját bevallása szerint az életből akar és tud csak építkezni. (Ebben a társulatában nem használ klasszikus szövegeket, azokat meghagyja pénzkereső, mainstream színházakban rendezett előadásaihoz.) Meglepni akar, rádöbbenteni azzal, hogy egy picit ránk ijeszt. A probléma számomra az, hogy nem érzem, rajta kívül másról is szólna ez a nagy olasz család, hogy rajta kívül vagy mellette másnak is van beleszólása a művészi kérdésekbe. A körülötte lévők iránti minden szeretete ellenére azt érzem, hogy végtelenül egocentrikus, és a maga javára fordítva mások történeteit a Compagnia Pippo Delbono közösségi előadásai kizárólag a névadóról szólnak.

Én szép kis mészárszékem – García

Rodrigo García legfőbb inspirációja is ő maga, saját, Buenos Aires-i nyomornegyedben töltött évei. Írásai a valóság kiterjesztései, ám a kemény realitást poétikai dimenziókba helyezi. A múlt és jelen populáris kultúrája együtt jelenik meg és reflektál egymásra munkáiban, meglepő színházi nyelvében a mozgó testek a mindennapi élet új rítusait bontják ki. Legalábbis ezt állítja a műsorfüzet. S hogy ez hogyan valósul meg színháza, a La Carnicería gyakorlatában?

Három produkciójának mindegyike a húsról, azaz a lélektelenített emberről szólt. (Erre utal már a madridi székhelyű társulat neve is.) Az Accidens (matar para comer ), azaz Balesetek (ölni az evésért/ételért) két témát dolgoz fel, amelyekben az közös, hogy az élet utolsó pillanatairól szólnak. Az egyik történet, azaz egy klip alatt viszont – amely semmi konkrétumot nem mutat – cinikusan a Wonderful World szól, a közlekedési balesetben – értelmetlenül – meghaltakról, a másikban pedig egy homár megölését, elkészítését és megevését követhetjük nyomon. A kiszenvedést az állatra erősített mikroportok által hallhatjuk, a termet mozgásának apró neszei töltik be, majd a bárd lecsapása, a hotplate-en sercegő hús, a bor kitöltése. Juan Loriente szenvtelen arccal hajtja végre mindezt, közben szivarozik. A García által feltett kérdések morálisak: az ételért, a luxusért ölés jogát és jogosságát boncolgatják, a halál értelmét kutatják. Mindezt polgárpukkasztóan, hiszen García a nyílt színen öl(et)i meg a homárt. Az egyik előadáson egy néző ezt felháborodva ki is kérte magának, García azonban művészi szabadságát hangoztatva arrogánsan válaszolt.

Questo buio feroce (Ez a vad sötétség) (fotó: Rafal Nowak)

A háromszereplős Arrojad mis cenizas sobre Mickey (Szórd a hamvaimat Mickey-re) – című produkcióban sokak számára szintén kimerítette az állatkínzás fogalmát, mivel egereket úsztatott egy vízzel teli akváriumban. (Egy néző itt is kikelt magából, reakcióját azonban apatikusan fogadták.) Extrém szituációk követik egymást, ám épp a sorozatosság oltja ki egy idő után hatásukat. Áll három ember, a nyakukban hosszú kötél, amit meggyújtanak, s csak 10 centivel az arc, illetve a láb előtt áll meg a láng. Mézzel locsolja le magát két szereplő, egyikükre kenyérszeleteket pakolnak, a másikuk szőrmében vagy hajban (nem láttam pontosan) hempergőzik meg. Egy statiszta lány haját levágják, majd fejét tarra borotválják. A színésznő az egyik színész péniszét húzogatja, majd Montaigne és Rousseau feliratú pólóra öltözve próbálnak egymás különböző testrészeit használva maszturbálni. Agyagos-meszes kádban megfürödve rohangásznak és másznak egy autóra, amiben szintén helyi statiszta család ül. García kikezdi a sztereotip értékeket és tabukat a családtól a szentnek tekintett ételig, a gyerekektől – hiszen a családban egészen kicsi gyerekek vannak –, az állatoktól a szerelemig és a testig, fricskázza a brandeket, fellép a militarizmus, a nacionalizmus, a nagyhatalmak, az USA és Kína ellen, az eredmény azonban zavaros, már-már betegesen agresszív. Érdekes módon viszont épp ez a végletesség teszi tökéletesen hatástalanná. Az egyesült államokbeli fesztiválvendégek azonban lelkesen ünneplik – már aki nem az állatvédők jelenlétét követeli –, nekik reveláció ez a bátorság és erő, amivel García pofon próbálja ütni a közízlést. Unalmas ez a hússzínház és tökéletesen érdektelen, mivel arroganciája és önmaga megkérdőjelezhetetlenségének hite miatt, mire felkúszik az ingerküszöbig, elveszíti minden erejét. Kipukkad, mint a béka, amely nagyobb akart lenni az ökörnél.

A harmadik produkció, az El perro (A kutya) kifejezetten az Európai Színházi Díj átadására készült, előadói egy nagybőgős és fiatal lengyel színészek. Ember embernek kutyája, szétmarjuk egymást, mindent a művészetért, amit a testemmel teszek, az a színpadon művészet, a fogyasztói társadalom szánalmas és elvetendő – és hasonlók fogalmazódtak meg verbálisan és gesztusok nyelvén a több kiló száraz kutyaeledelt elpocsékoló előadásban, amiben csak annyi volt a meglepetés, hogy a kutyatápot nem ették meg a játszók.

Ki az utcára, ki a térre – Schilling

Az Új színházi valóságért díjazottjai közül Schilling Árpád volt az egyetlen, aki nem vitt előadást Wrocławba („nincs utaztatható termék” – mondta), és nem laudálók hadának gyűrűjében ült a sajtóbeszélgetésen, ahol azt próbálta megvilágítani, hogyan következik eddigi rendezéseiből az a lépés, aminek következménye a jelenlegi Krétakör-formáció, mi volt az az út, amelyen eljutott oda, hogy felismerte: meg kell fordítani a hagyományos játszó–néző felállást, és behívói, vendéglátói attitűdöt kell felvenni a produkciók során, a frontális helyzet helyett a személyesség a fontos.

Félretéve minden honleányi elfogultságot, azt kell mondani, hogy Schilling egy óra alatt meg tudta mutatni, mit jelent az ő színháza (ellentétben a többiekkel, akik nem adtak képet színházeszményükről, és akikről nem adtak képet a laudálók, mindössze a mennybe menesztették őket – csak az nem derült ki, miért). A Baal néhány perce után nagy ugrással Taliándörögdre jutottunk, és A csillagász álmából láttunk néhány jelenetet, aztán pedig a Bobignyban készült, 1968-at feldolgozó tavalyi happeningről forgatott film részleteit, és a budapesti városterápiás akciósorozatot vázolta fel. Azt mondja Schilling, a színház adott problémára, adott helyzetre adott válasz, fórum, ahol a szabadság tréningezhető – a színház haszna csak ilyenformán, mármint az új úton található meg. És ezt, szerinte, nem lehet csak úgy elhozni Wrocławba. Szerintem megoldható lett volna – ha nem ütközik a pesti eseményekkel, akkor nem került volna túl sokba 2-3-4 hetet rászánni – egy itteni hely-, történet- és emberspecifikus produkció (happening, élő installáció, performance, bármi) létrehozása. És akkor szülessen bármily megosztó végeredmény is, az érzeteken túl személyes tapasztalatot vihettek volna haza a Schillinget mindössze névről, jó esetben a legvilágjáróbb előadásairól, de mindenképp kizárólag a múlt alapján ismerő színházcsinálók és színházról írók.

Schilling Árpád (fotó: Karol Liver)

Szellemtelen recycling – Tanguy

François Tanguy és a Théâtre du Radeau az ötödik Új színházi valóságért díjazott. Tanguy előadásait ugyanabban a térben hozza létre (ami leginkább egy ízléstelen tapétákat forgalmazó cég reklámjaként használható), emiatt tekinthetjük egyrészt praktikus embernek, másrészt ideologizálhatjuk úgy, hogy mindig ugyanazt a történetet írja, állandóan folytatja előadásait, hogy a drámai művészet, a színházi reprezentáció belső természetét és határait kutassa. A Ricercar közben a genius locit fel nem fedezve én leginkább a saját tűréshatáraimat keresgettem, és be kell vallanom, megtaláltam.

Polifon (és poliglott) szerkesztésmód, ismétlések, hirtelen megszakítások és váltások – Tanguy kutat, vizsgál. Hogy mit? A már említett drámai művészet, a színházi reprezentáció belső természetét és határait. Mindehhez Bergtől Dohnányiig, Smetanától Kurtágig, Verditől Rihmig és német munkásdalokig gondolatébresztő zenéket és szövegeket – köztük Villont, Dantét, Pirandellót, Kafkát, Mandelstamot stb. – válogatott. Erőszakkal húzna be és akarna hatni, de épp a források alapos ismerete nélkül az alulvilágított, vizuálisan kevés kihívást nyújtó, soknyelvű, feliratozatlan, leginkább deklamáló előadás értetlenséget kelt és elutasíttatik.

PAPP TÍMEA