A JÁTÉK ÖRÖME
Csukás István opusa sokunk gyermekkorának meghatározó élménye. A harminchárom éve debütált bábfilm immáron etalon, amely kitörölhetetlenül beépült a magyar kultúra kánonjába is. Mindemellett osztatlan siker – nem találkoztam még olyan emberrel, aki ne rajongott volna e szeretnivaló és szeretetéhes böszme szörnyért. Csukás előítéletességről, másságról, elfogadásról és toleranciáról szóló története, szerethetően sete-suta, antihős figurái, a Lévai Sándor álmodta bumfordi bábalakok, és nem utolsósorban Bodrogi Gyula, Sztankay István, Csákányi László és Kaló Flórián zseniális szinkronhangja mind-mind hozzájárul(t) ehhez a sikerhez.
Bár az ember sejti, hogy e kivételes konstelláció megismételhetetlen – a varázslat más dimenzióba át nem ültethető (lásd a Vuk nemrég bemutatott, csúfosra sikeredett és csúfosan megbukott 3D-s változatát), mégis titkon igencsak reménykedik és szurkol. Mert hát nem szeret legendát porba hullani látni. S ha már családos, abban is igen reménykedik, hogy a számára oly fontos élmény gyermekében is éppoly mély nyomot hagy majd.
A József Attila Színház előadásán mind a nosztalgiázásra vágyó felnőttek, mind az újra váró gyerekek boldogan ülik végig a kétszer egy órát. Ugyanakkor mi sem csupán nosztalgiát kapunk, s a gyerekek is megéreznek tán valamit a Süsüt övező „többgenerációs” szeretetből, a Süsü-mese legendás múltjából. Az előadás hű is a harminckét évvel ezelőtti mintához, és némileg el is tart tőle – önálló életet él.
A történet csupán egy kerettörténettel egészül ki, a dalok is a régiek, bár két új nótát azért írt Bergendy a többihez, ám ami talán a legfontosabb: Süsü külső megjelenésre is az eredeti maradt. A hangszórókból Bodrogi Gyula hangját halljuk. Az egykori Süsü-hang nyitja az előadást, hiszen, ahogy Csukás István is nyilatkozza egy helyütt, Bodrogi nélkül nincs Süsü. E „nyitánnyal” tisztelegnek hát az örök Süsü előtt, aki mellesleg nemcsak színpadi utódját, Dányi Krisztiánt engedi útjára ekképp, de történetbeli utódját, kisunokáját is, hogy ő mesélje el nagyapja hajdani kalandjait.
A kisunoka azonban némileg várat még magára. Helyette az eredetitől eltérően egy pizsamás kisfiú érkezik a meséken túlról, a valóságból, játékaival és egy fáradt apukával, aki altatni próbálja fiát, a mesélés közben azonban maga alszik el. E kisfiú révén a Süsü-rajongó mesehallgató is megidéződik, ráadásul még szerepet is kap Süsü történetében. Nem is akármilyet: Süsü sok viszontagsága tulajdonképpen e fantáziájával és babáival magára maradt kisfiú álma lesz, Süsü pedig csupán egy báb a kezén. E geggel egyúttal vissza is utal az előadás az eredeti műfajra. A bábelőadásnak azonban itt vége is, Süsü egy pillanat alatt életre kel, és életnagyságúvá növekedik. A „valóságból” villámgyorsan és a legnagyobb természetességgel evezünk át a mese birodalmába. Fáradt apukából így lesz hős királyfi, anyukából szépséges királylány, játékmanókból pedig a mesét benépesítő alakok: fahasábok, vadvirágok, cölöpök, udvarnép, mikor mi kell.
E remake-ben, amelynek létrejöttében Csukás István is hathatósan közreműködött, van minden: álom és valóság összefonódása, szóviccek és szójátékok, a nézőtér bejátszása és kiplakátozása, a közismert dalok spontán együtténeklése s a közönség bevonása a játékba – két táborra osztás, szurkolás; és persze némi önirónia. Legfőképp azonban felszabadult, jókedvű, örömteli játék van és csapatmunka, merthogy itt még a „statiszták” is oly remekül adják a szerepüket, hogy a főszereplők mellé zárkóznak szép fokozatosan.
Egy biztos kéz, a rendező Harangi Máriáé találékonyan tartja össze e bájos, ötletteli produkciót, amelyben a címszereplő, Dányi Krisztián testestül-lelkestül bújik Süsü bőrébe és figurájába. Dányi méltó utóda Bodroginak. (A báb egyébként technikailag is elképesztő: a szájmozgás és a hangzás szinkronja szinte tökéletes.) Az egyetemistaként debütáló Csórics Balázs inkább királyfiként meggyőző, jobban is áll neki e szerep, gondos apukaként még bizonytalannak tűnik. Kovalik Ágnes egy csupán külsejében hibátlan királylányt ad – nem szokványos figura az övé. A bábfilmbelihez hasonlóan vannak félelmei, szorongásai és hibái. Józsa Imre is nagyszerű a gyermeteg, állandóan vacogó, szalvétagyűjteményébe beleszerelmesedett király szerepében. Rég láttam ilyen jónak. Galambos Erzsi pedig egész egyszerűen lubickol ebben az előadásban, láthatóan igencsak kedvére való e játék. Nekünk meg az övé. A vénlányosan élveteg, ámde gondoskodó dada figurájának megannyi árnyalatát mutatatja meg. A többieken is egytől egyig érezhető az odaadás és a játék öröme, szerepnagyságtól függetlenül. Ömböli Pál és Fila Balázs párosa (Trunkó–Brunkó), Háda János (kancellár), Gieler Csaba (írnok), Juhász György (sárkányfűárus) mind-mind remek karaktert hoz.
Csukás meséjének szelleme láthatóan megfertőzte az alkotókat, de a személyes emlékek s a produkció létrejöttét övező nagy érdeklődés is pozitív energiákat adott. Nem utolsósorban pedig jót tett a frissítés is a színháznak – a Vas utcai negyedéves zenés színész osztály néhány tagja, Molnár Gyöngyi, Bakos-Kiss Gábor, Fejszés Attila révén.
Boráros Szilárd egyszerűségében praktikus díszlete kellőképp meseszerű és titokzatos a két óriás kacskaringós virágmotívummal. A király számára zanzásított sárkánytörténelem árnyjátékba foglalása pedig maga a virtuozitás.
Gyerekelőadásoknál persze mindig érdemes a gyerekek reakcióit is figyelni, mert hát mit számít a kritikus ujjongása vagy fanyalgása, ha annak, akinek elsősorban szól az előadás, más a véleménye. Itt azonban ebben sem volt hiba: lelkesedés és öröm egyöntetű volt a nézőtéren. Igazi családi színháznak bizonyul a József Attila Színház új bemutatója, amelyről valóban elmondható, hogy egyaránt szórakoztat kicsit és nagyot. Süsü így tartja fitten bennünk az örök gyereket, és így marad maga is örökéletű sárkányfi.
MARIK NOÉMI
SZÍNHÁZI LEVLAP — TÖRTÉNELMI HÁTTÉRREL
1942. november utolsó napjaiban egy levelezőlapot adott be a postás a Nemzeti Színház színészportáján („…ott, ahol a hatos megáll”). A címzés „Székely György Dr urnak Budapest VIII. Rákóczi út” szólt. A képes oldalon Bolmányi Ferenc olajfestményének reprodukciója volt látható: Beregi Oszkárt ábrázolta Hebbel Judith című drámájában.
Holofernes szerepében. A művész néhány sort is írt a lapra: „K.Sz.! Szép Iphigenia sikerének nagyon örültem és továbbra is sok örömadó sikert kívánok. Ha van egy fölösleges pl-a a Dr.-i disszertációjából, szívesen olvasnám. Szíves jókívánsággal. 1942. XI. 24. Beregi Oszkár. A levelezőlapon még volt néhány kiegészítő információ. Tudatta, hogy az OMIKE Művészakció 1940. novemberi műsorában színre került darabról van szó, illetve, hogy a levelezőlap kiadója Dr. Ribáry Géza. Gondolom, ezek a fenti sorok egy mai színházi ember számára szinte semmit se mondanak, holott izgalmas, és nemritkán tragikus színház- és világtörténelmi események, helyzetek rejlenek mögöttük. Talán nem árt felidézni ezt a különleges hátteret. Négy bekezdés kínálkozik. Beregi Oszkárról szól az első. Az OMIKE Művészakcióról a második. A harmadik Friedrich Hebbel Judith című drámájáról. A negyedik a levelezőlapon említett Iphigenia Delphiben című színműről, Gerhart Hauptmann ekkor újdonságnak számító darabjáról (1941. november 15-én volt az ősbemutatója Berlinben).
Beregi Oszkár
(1876., Budapest – 1965., Hollywood)
Nagyformátumú, nem mindennapi életutat bejárt művész volt. A Színiakadémiát 1895-ben végezte el. Első éveiben Kolozsvárott, a Vígszínháznál, több vidéki városban játszott. 1899-től 1907-ig a Nemzeti Színház tagja volt. Anyanyelvi szinten beszélt németül, s így szinte természetes lépés volt, hogy 1907 és 1910 között Berlinbe szerződött és Reinhardt színházaiban lépett színpadra, ugyanazokban az „ifjú hős“ szerepekben (Romeo, Hamlet, Ferdinánd, Karl Moor, Faust), amelyekben előzőleg magyar nyelven már nagy sikerrel szerepelt. 1910 és 1918 között újra a Nemzetiben töltött be vezető szerepet. Belekapcsolódott az első világháború végén kialakult baloldali forradalmi mozgalmakba. Ezért „minisztériumi helytelenítésben“ részesült, de nem bocsátották el a színháztól. A sajtó viszont élesen támadta, a szélsőjobboldali Ébredő Magyarok Egyesülete (Gömbös Gyula, Héjjas Iván különítményei) utcai tüntetéseket rendezett ellene, ezért emigrációba kényszerült. Ismét Reinhardt színházainak vezető színésze lett. 1930-ban azonban, a hitleri nácimozgalom megerősödése elől visszaköltözött Magyarországra és a legkülönbözőbb magánszínházakban lépett fel. Művészetét Schöpflin Aladár ekkoriban így jellemezte: „Nem közönséges színészi készségekkel rendelkezik. Kellemesen moduláló hangja, jó színészi alakja, ideges lírai heve, mellyel minden szerepét aláfesti, megkönnyítették sikerét, amelyet lelkiismeretes tanulmánnyal, a szerepek lényegének kihozására való törekvésével igyekezik kimélyíteni. Szavaló modorával, melyben gyakran van némi modorosság, mintegy átmenetet jelent a régebbi és a modern színjátszóstílus között, de nyugtalan, színes művészi egyéniségével egészen modern színpadi jelenség.” (SzínészetiLexikon, 1930)
Amikor 1939-ben az úgynevezett. „második zsidótörvény“ kiszorította az érintett művészeket a hivatalos színházi intézmény-rendszerből, létrejött az OMIKE Művészakció keretén belül egy színművészeti részleg is. Beregi Oszkár a prózai együttes főrendezője lett és több produkcióban vállalt szerepet. 1945-ben a Nemzeti Színház újra leszerződtette és 1946-ban megadta számára az „örökös tag” megtisztelő címet. Művészileg azonban hátrányos helyzetbe került. Újra elhagyta az országot és először Argentínába, majd az Egyesült Államokba, az általa már régebbről ismert Hollywoodba költözött, ahol még néhány filmszerepet játszott el. „Szerepkatalógusának” összeállítója, Somorjai Olga szerint ezekben az utolsó években készült „másfélezer oldalnyi önéletírása nem más, mint egy nagy monológ. Szerepeiről írt elemző vallomás, mestereiről szóló hálás megemlékezés, egy nagyszerű pálya összefoglalása.”
Tulajdonképpen nem lehet rossz néven venni, hogy az elmúlt hat évtized alatt kiesett a szakma emlékezetéből. Pedig korabeli jelentősége kétségtelen. Jászai Marinak, az ifjú Márkus Emíliának a partnere volt megannyi klasszikus szerepben a Nemzeti Színház színpadán, és hasonló súllyal lépett föl a német nyelvterület vezető színházaiban is. Igényességéről pedig az OMIKE Művész-akcióban is bizonyságot tett.
Az OMIKE – 1939–1943
Négy – nem teljes – évadja alatt 730 színházi előadást tartott 270 000 néző számára az a szervezet, amelyet a magyarországi zsidóság a történelmi kényszer szorításában alakított ki. Az előadások helyszíne a Goldmark terem volt. 1920 után kezdte el építeni a pesti zsidó hitközség a Wesselényi utca 7. szám alatt, egy régi iskola helyén azt a kultúrházat, amelynek a második emeletén volt a 382 nézőt befogadó nagyterem, ahol 1939-től kezdve a prózai, opera- és koncertelőadásokat tartották. Ennek a „nagyüzemnek” a működtetését, a régi Thália Társaság egyik alapítója, dr. Bánóczi László igazgató irányította. A szervezkedés elindításának közvetlen indoka az ún. „második zsidótörvény“ volt, amelynek értelmében a szakmában országosan csak 6%-nyi zsidó tagot alkalmazhattak. A többiek – legnagyobb művészek is – egyik napról a másikra az utcára kerültek. A Művészakciótörténetet legalaposabban Lévai Jenő foglalta össze, és a színháztörténészek azóta is az Írók,színé-szek, énekesekészenészekregényeséletútja a Goldmark-teremig (1943) című könyvét használhatják megbízható forrásként. A prózai részleg repertoárját 1974-ben Alpár Ágnes közölte A fővárosikisszínházak műsora 1904–1944 című műsorkatalógusában.
A prózai színházi részleget Bálint Lajos (az 1920-as években Hevesi Sándor dramaturgja a Nemzetiben), a zeneit Komor Vilmos irányította. Beregiék 1943-ig 63 művet vittek színpadra. Ehhez 75 színész és 59 színésznő állott rendelkezésükre. Lévai Jenő szerint a műsort három elvi szempont szerint állították össze: zsidó szerzők művei, zsidó tárgyú darabok a világirodalomból, klasszikus darabok. Emellett kabarét és operettet is játszottak. Első előadásukat 1939. november 11-én tartották, az utolsót közvetlenül a hitleri német hadsereg Magyarországot megszálló bevonulása előtt, 1944. március 17-én. Abban a levélben, amelyet Beregi nem sokkal 1965-ben bekövetkezett halála előtt írt régi barátjának, Zsadányi Oszkárnak, így emlékezett vissza akkori munkájukra: „Nem kell szégyellni magunkat. Shakespeare-rel kezdtük. Madách Mózesével fejeztem be szereplésemet és közben a magyar irodalom kiválóságainak műveit mutattuk be.” (Azüldözöttekszínháza. Új Élet, 1972. január 15.)
A klasszikus darabok közé tartozott Friedrich Hebbel Judith című tragédiája is, amelyet 1940. november 9-én vittek színre, s amelynek férfi főszerepét, Holofernest a hatvannégy éves Beregi Oszkár játszotta. A képes levelezőlapon ebben a szerepben látható. Erőteljes figura. Arca akaraterőt sugároz, sőt erőszakról, mélyen átérzett szenvedélyről tanúskodik.
Judith
Volt előzménye is a novemberi előadásnak. Március 30-án egy vegyes műsorú est keretében (Molnár Ferenc: Előjáték Learkirályhoz, Rejtő Jenő: Azelvonókúra, Voltaire: A nagyon hű asszony/bábjátékos kivitelben/) utolsó tételként került sor a Judith egy részletének előadására. A rendelkezésre álló adatok szerint azonban készen álltak a teljes mű bemutatására, mert már ezt a részletet is Zádor István díszletében, Fischer Sándor zenei anyagával mutatták be. Novemberben viszont önállóan szerepelt a műsorban mint „dráma négy képben“. Rendezőjeként Beregi Oszkárt tüntették fel.
Friedrich Hebbel (1813–1863) tragédiájának ősbemutatója éppen száz esztendővel korábban volt a berlini Könisliches Theaterben, mint írták „erősen meggyengített formában“. 1846-ban azután Bécsben, a Burgtheaterben a teljes szöveg hangzott el; a címszerepet az író felesége, Christine Enghaus játszotta nagy sikerrel. Magyarországon is korán színpadra került a tragédia. 1856. szeptember 5-én Komlósi Ida jutalomjátékaként Tóth József rendezte a Nemzeti Színházban az általa „Hebbel után“-nak minősített fordított/átdolgozott szöveget. Új fordítást készített az 1912-ben ugyancsak a Nemzetiben bemutatott drámából Ivánfi Jenő, aki Holofernes szerepét játszotta. A címszereplő ekkor Márkus Emília volt. Abban az előadásban részt vett Beregi Oszkár is, neki akkor az ifjú Efraim szerepe jutott.
AZ OMIKE műsorpolitikájának többszörösen is megfelelt ez a darab. Klasszikusnak számított. A szorongatott zsidó nép egy régi (bibliai apokrif) legendájára épült. Kétszer is feltűnt a Nemzeti Színház műsorában, és – mint láttuk – új fordításának tolmácsolásában Beregi is részt vett. Viszonylag kevés szereplővel elő lehetett adni, ha a két főszerepre volt megfelelő művész. A cselekmény könnyen áttekinthető. Bethuliát, a zsidók által lakott, szintén csak legendabéli várost Holofernes, Nabukodonozor egyik hadvezére ostromolja. Judit, a fiatal zsidó özvegy elhatározza, hogy megmenti városát, módot talál rá, hogy megölje a vezért. Átmegy az ellenség táborába, azonban akarata ellenére beleszeret a szinte emberfeletti erőt sugárzó, vonzó Holofernesbe. Amikor rádöbben, hogy az csak hadizsákmánynak tekinti őt, mélységes sértődöttséggel a szívében Judit végrehajtja bosszúját: levágja a részegen alvó férfi fejét. A város felszabadul az ostrom alól, mert a vezérét vesztett ellenséges sereg felbomlik és elmenekül. Judit azonban öngyilkosságra készül: „nem akarja megszülni Holofernes gyermekét’’. A verses dráma nyelvezete még a vadromantika jegyeit mutatja. Az események menete azonban, az eredeti történet benső indítékait megváltoztatva, modern lélektani szemlélet alapján épül fel. A két főszerep hálás színészi feladat. Hogy egy olyan dráma kerülhetett a Goldmark terem színpadára 1942-ben, amelyben a zsidó hősnő legyőzi a népét fenyegető sereg hadvezérét, nem csekély merészségre vall. Lehet, hogy a hatóságok egyszerűen tudomásul vették: a hermetikusan elzárt körülmények között valószínűtlen bármilyen társadalmi-politikai hatás lehetősége. A címszerepet Párdány Judit kapta. A mi számunkra ez a név semmit se mond. Lévai Jenő már idézett könyvében viszont többoldalas interjú jelent meg vele. Ebből bizonyos mértékig rekonstruálni lehetett addigi életútját. Valamikor 1917–18-ban született. A család valószínűleg kapcsolatban volt a színészvilággal, mert a kis Judit 12-13 éves korában szavalhat Váradi Aranka, Gombaszegi Frida, Beregi Oszkár előtt. Ekkor azonban még nincsen szó a színészetről. Judit 1935-ben korai házasságot köt, és egy gyermeke születik.
Pünkösti Andor, aki – megint csak egy családi est során – fölfedezte a fiatalasszony „csodálatos orgánumát“, magántanítványaként fogadta el. A fiatalasszony két éven át ismerkedett a mesterséggel, majd Miskolcra szerződött Sebestyén Mihály társulatához, ahol folyamatosan foglalkoztatták. 1939 elején vizsgázott a Színészkamaránál, és „mint egyetlen zsidó“, felvételt nyert. De az életbelépő törvények miatt már nem kaphatott színházi szerződést. Ekkor került az OMIKE társulatába. Már az első évadban komoly szerepet kapott. A kortárs így írta le az 1940. február 10-i bemutatkozást : „Bródy Sándor Rembrandt-ja elevenedett meg a világot jelentő deszkákon. Beregi Oszkár játszotta a férfi főszerepet.
Amikor a Hendrick szerepét alakító színésznő első jelenete kezdődött, megmozdult a közönség. A színlapot nézték. „Ki ez a szép, sudártermetű, fiatal nő?” Ugyanaz év őszén már Hebbel Judithjának nagyszabású szerepe következett. Még két szerepéről tudunk. Az utolsó adat 1942 májusából való. Nyilván továbbra is játszotta repertoárszerepeit. 1943-tól kezdve azonban – egyelőre legalábbis – további működéséről, sem sorsáról nincsen hír.
SZÍNHÁZI LEVLAP — TÖRTÉNELMI HÁTTÉRREL
Iphigenia Delphiben
Gerhart Hauptmann drámája, amelyet a Nemzeti Színház 1942. november 22-én mutatott be, talán még az eddigieknél is szorosabban fonódott abba az összefüggésrendszerbe, amely az éppen futó „történelem“ és a színházművészet között mindig is kialakul. Hasznosnak tűnik, ha ezt a tényt mindenekelőtt egy rövid kronológiai összeállítással próbáljuk igazolni.
1939. Németország és a Szovjetunió megnemtámadási szerződést köt (ez volt az úgynevezett Ribbentropp/Molotov-paktum).
Hauptmann elkezdi írni IphigeniaDelphiben című drámáját, amelynek központi témája a megbékélés, a béke. Hogy ez milyen mértékben illúzió, azt az 1941. június 22-én induló hadi esemény igazolja: Németország megtámadja a Szovjetuniót.
1941. november 15. A művészek továbbéltetik az illúziót: Berlinben, a Staatliches Schauspielhausban tartják az Iphigenia ősbemutatóját.
1942. Hauptmann 80. születésnapjára készül a német szellemi élet. Ennek azonban – mint később kiderül – korlátai is vannak. A náci párt két ideológiai vezére, Alfred Rosenberg és Joseph Goebbels februári levélváltásában rögzíti, hogy nem kell az írót „mint a mi formáink költőjét méltatni“.
Ugyanabban a hónapban a bécsi Burgtheaterben színre kerül az Iphigenia.
1942. április 11-én a magyar–német kulturális kapcsolatok keretében, Heinrich George, a berlini Schiller Theater intendánsa rendezésében a budapesti Nemzeti Színházban bemutatják Schiller Ármányésszerelem című polgári tragédiáját.
Ennek ellentételeként szeptember 19-én a Schiller Theaterben kiváló szereposztásban játsszák Vörösmarty CsongorésTünde című drámai költeményét/mesejátékát. Rendező: Németh Antal, díszlet: Pekáry István. Még folynak az első előadások, amikor 1942. szeptember 23-án megkezdődik Sztálingrád ostroma.
November 15-én ünneplik Hauptmann 80. születésnapját.
Magyarországon november 18-án rendelik el a zsidó származású férfiak kötelező munkaszolgálatát.
1940. november 19-én indul a szovjet ellentámadás Sztálingrádért. Három nap múlva, 1942. november 22-én van a Nemzetiben az IphigeniaDelphiben magyar bemutatója.
Beregi Oszkár valószínűleg ezt az előadást látta, és erre reflektált azon a bizonyos levelezőlapon.
Nyilvánvaló, hogy az IphigeniaDelphiben az 1942-es év utolsó harmadában fonódott be a magyar színháztörténetbe. Kezdődött azzal, hogy augusztus utolsó napjaiban Németh Antallal együtt – én mint asszisztense – érkeztünk Berlinbe a Csongor színre állítására. Még ma is emlékszem arra a meghökkenésre, amit akkor éreztem, amikor a Schiller Theater évadnyitó társulati ülésére, a színpadra Heinrich George, az intendáns SA-egyenruhában vonult be. De azután elkezdődtek a próbák, a nagyszerű Will Quadflieggel Csongor szerepében. Mirigyet az a Maria Eis játszotta, aki 1934-ben Bécsben, Röbbeling híres rendezésében Azembertragédiája Éva szerepét alakította, Németh pedig „mellesleg“ a kezembe nyomta az Iphigenia példányát, hogy délutáni szabad óráimban a Hotel Adlonban lévő igen kellemes szobámban kezdjem el a mű fordítását. Mondanom sem kell, hogy semmit sem tudtam a még Berlinben is újdonságnak számító darabról. A verses forma mindenesetre megragadó volt, és igyekeztem is visszaadni nem archaikus belső ritmusát. A Csongor szeptember 19-i bemutatója után hazaérkezve fejeztem be a munkát, amelyet nyilván elfogadhatónak ítéltek, mert azzal bíztak meg, hogy – mint aki nyilván a legjobban ismeri ezt a drámát – rendezzem meg a Nemzeti nagyszínpadán soron következő bemutatóként. A szereposztást Németh ajánlotta: a társulat olyan tagjaiból, akik már akkoriban is baloldali érzelműekként voltak ismertek köztünk. Többek között Gobbi Hilda (a címszerepben), Somogyi Erzsi (Elektra), Ungvári László (Orestes), Ujlaky László (Pylades, Elektra kedvese), kisebb szerepekben Pásztor János, Balázs Samu.
Hauptmann ezt a drámát a görög mítosz híres gyilkos-történetének zárófejezeteként írta meg. A Trója ellen induló Agamemnón oltáron áldozta fel leányát, Iphigeneiát, hogy hajói kedvező szelet kapjanak. A hazatérő hadvezért a lánya haláláért (akiről senki sem tudja, hogy egy istennő megmentette) bosszút álló hitves, Klütaimnésztra szeretőjével, Aigisztosszal együtt bosszúból megölte. Ők viszont a közben felnőtté váló másik két gyermek, Oresztész és Élektra áldozataivá lettek. De a fiatalok sem maradhatnak büntetlenül, őket az alvilág bosszúistennői, az Erinnüszek hajszolják-üldözik országokon át.
A hauptmanni dráma a mítosz lezárását jeleníti meg. Delphiben szinte véletlenül találkozik a három testvér. Iphigeniát csak mint véres papnőt ismerik, akinek isteni parancsra mindenkit, főként minden görögöt, aki Taurisban temploma körébe téved, meg kell ölnie. Számtalan áldozat vére mocskolja be a múltját. Nagy fölismerési jelenetek során további erőszak fenyegetése is megjelenik. De Delphi főpapja bejelenti, hogy „Az éppen induló ünnep neve: / Megbékülés: az ünnep ünnepe! / Egész világon zúg az égi hang, / hogy Phoebus s Artemis hosszú viszály után testvéri békét kötne itt.” Ezt fogadja el az egymással addig gyűlölettel szemben álló két nővér is. Elektra ezt így fogalmazza meg: „Igen! Elölről kezdjük hát, igen! Új életünknek hittel indulunk.” A most már testvérként felismert Iphigenia pedig így erősíti meg: „Nem kell új viszály, a dalnak vége.” Őt azonban túlságosan is nyomasztja honfitársai által előidézett halála, és engesztelésképpen öngyilkosságot követ el: egy mély sziklahasadékba ugrik és halálra zúzza magát. A dráma utolsó sorai mégis a feloldódást szólaltatják meg. Iphigenia számára a „jó sors nagy-kegyelmesen / utat nyitott az önként áhított / vezeklő áldozathalál felé.”
Ennek a viszályt és háborút oldó drámának az előadását, magyar nyelvű bemutatóját látta november 22-én Beregi Oszkár. Gondoljuk csak meg. Az a művész, akit a történelem évtizedek óta kizárt a Nemzeti falai közül, művészi gettólétbe kényszerítve is friss lélekkel vállalkozott rá, hogy megismerkedjék egy olyan drámával, amelyről talán hallhatott (berlini, bécsi kollégáitól), de amelyet „élőben“ is, a színpadon (éppen száműzetése helyén!) látni kívánt. És vette a fáradságot, hogy már két napra rá megírja azt a bizonyos levelezőlapot, amelyen elismerését fejezte ki a darab rendezőjének és – szinte ráadásképpen – annak doktori disszertációja után is érdeklődjék, amely az angol színházelméletről 1940-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem kiadásában jelent meg. Nem emlékszem, hogy lett volna példányom, amelyet eljuttathattam volna hozzá.
Székely György
GERTRÚDE ÉS BEATRICE
V. FELVONÁS
1. Szín – Lakomaterem – Gertrúd és Rodna (mint Király) uralkodói székeken. Nemesek és Dámák az asztalnál. – Egy Tiszt Rodna mellett álldogál, aki épp áttanulmányozta az érkezett leveleket.
Rodna Uralkodásunk szerencsésen indul.
A sereg, látva rosszkedvünk, feloszlott,
és száműzött vezére Szíriába
indult el újra: ez a hír, Királyném!
Gertrúd (Izgatottan emelkedik fel székéről)
Ó, mily elsietettség, Istenem!
Lehet, hogy András sose tört a trónra?
Akkor mért kellett szövetségre lépnem
a magam uralma helyett? Dühöm,
a vak vezette léptem. Megőrülök,
ha felfogom, mi történt.
Rodna (Félre) Vágyaim
teljesülőben. Gyatra származásom
királyi már. A gőgös, büszke kék vér,
mely úgy feszíti nőmnek kebelét,
lehet, hogy elevenebbel vegyül,
de aztán... Bah! A poszt és nem a vér
dönt arról, kik vagyunk.
(Kiáltások kint; Rodna a közelében állókhoz fordul.)
Az ég dörög?
Nemes Nem, a csőcselék, Uram.
Rodna És mi baja?
A nászunk tán?
Nemes Váradit élteti.
A tatár leverését.
Rodna El vele!
Ez árulás! Hogy azt a hitszegőt...!
Hirdessétek ki tüstént haragunkat!
Lógjon, ki engedetlen!
(Egy Tiszthez) Láss neki!
Gertrúd A zsarnok demagóg!... Megy Szíriába...!
Beatrisz nélkül!... Itt lesz nemsoká,
hogy megszerezze. Kitervelte ő már,
én meg csak álmodok a bosszuról, mert
magam futtattam zátonyra hajóm.
Nekem van elsőbbségem, szép hugom!
Most egy királyhoz adlak feleségül,
kinek üres csont tartja bíborát,
és te örök-tél karjai között
jégcsappá fagysz, és soha föl nem olvadsz.
Már adlak is! (Kimegy)
Rodna No lám, az éj beérett!
Zárjuk szép lakománkat, uraim!
Királynőnk elvonult. Jó éjszakát!
Neme Áldja az Ég Felséged fekhelyét!
Mind hódolattal búcsuzunk.
(Valamennyien távoznak.)
Rodna (Szolgájához) Embereid?
Szolga Lent várakoznak, Felség.
Rodna (félre) Gyorsan és biztosan kell cselekednem.
(Szolgájához) Bertold!
Szolga Uram?
Rodna (Félre) Legyen meg még ma éjjel?
Mit késlekednék? András számüzött,
a nép szíve enyém... Igen, ma éjjel
meg kell történnie.
(Szolgájához) Bertold!
Szolga Uram?
Rodna Várj! (Félre) Ha Beatrisz mégsem lett enyém,
mit ér az egész? Hiszen ő nekem
horgony, nem elsodródó gondolat!
Itt a levegő koporsószagú,
méreggé válik gyomromban az étel,
és serlegemben kígyó nyála habzik
kicsordulásig... s mindez őmiatta.
Mi más az ír, mint nővére halála,
hogy ő legyen, ki boldogítja ágyam?
(A Szolgához)
Még itt vagy? Eredj, és mondd meg Asszonyodnak,
maradjon szobájában, s várjon ott rám.
Éjfélkor s egyedül.
2. Szín – Gótikus csarnok – András és Hasszán csavargónak öltözve; arcukat eltakarják rongyaik
Hasszán Könyörgök, Felség, hogyha látja majd,
mit én már rég, hogy milyen ördögi
gondolatoknak titkos fészke lelke,
el ne árulja semmiképp magát!
András Megvédenek e rongyok minden ellen,
a dolguk az, hogy én lássak, ne ő.
Ha a királynő nem csúfolja úgy meg
rangját, kiragadhattam volna hűtelen
alattvalója karmai közül,
de ahogy most áll...
Hasszán Felség, Rodna gróf jön!
(Belép Rodna)
Rodna Ti itt... Kik vagytok? Honnan jöttetek?
Hasszán Balassi gróftól, Felség.
Rodna Ezt csodálom.
Mért nem maga a gróf van itt?
Hasszán (Félre) Mivel
tömött erszénnyel nem volt kedve rá.
(Rodnához) Kórság támadt rá, Felség, hirtelen.
Rodna Bizalmasai vagytok?
Hasszán Szíve csücske!
Nincs titka, melyet meg nem oszt velünk.
Rodna Tudjátok hát, mi ügyben jöttetek?
Hasszán Valami érvágás félében, így van?
Rodna Te embervért csapolsz, és lefetyelsz?
Az gyanús lenne, s ijesztő, te farkas!
Nem tetszik nedves, vérfaló pofád,
rút hajlamod. Ha nem tudnád, a hölgy
magas rangú: őt nem ijesztheted meg.
András (Félre) Hölgy? Ki az?
Hasszán (Félre) Asszony? Ó, szentséges ég!
És te házas vagy... Értem már a dolgot!
Legfőbb érték vagy hölgyeink körében.
Rodna (Félre) Hogyan, ha nem vérrel? Na gyere csak!
Hasszán Uram?
Rodna Nos, fölfogadlak, Vérivó!
Hogy’ sündörögsz! Hát, vállalod?
Hasszán Ontottam vérét csöppnyi csecsemőknek,
és szebbnél-szebb szüzeknek, hogyha kellett.
Sose töröltem szárazra vasam.
Erős kezünket vízben nem fürösztjük:
így éri pénz.
Rodna Megmondtam: finoman!
(Andráshoz) És neked is... Én kénytelen vagyok
így cselekedni, oly bűnös a hölgy.
(Hasszánhoz, aki hátrált néhány lépést)
Ügyelj jól, nehogy megzavarjanak!
(Andráshoz) Hadd nézzem csak meg öltözékedet!
Mi volt ez?
András Lárma.
Hasszán Gúnyos füttyögés.
Rodna Erre! Húzódjunk beljebb, ahová
nem ér a lárma. Ah! Elég nekünk
az önmagunk rémtette társaságnak.
Ismered azt a komor ligetet
királyi lakunk bástyáin belül,
melyben egy mély és lomha vízfolyás
halad. Ha annak partjára leülsz,
s tükrébe nézel, amely fekete
a ráhajló fenyőktől, susogásuk
hallod, mely mintha gyászolná magát.
András (Félre) S csöppentik bolond váladékukat,
míg hulldogálnak nyűtt leveleik...
Óh, ez példázat!
Hasszán Tudjuk a helyet.
Tartva magunk Felséged óhajához,
ma éjjel ott találkozunk.
Rodna Helyes,
de ne beszélj ily hangosan, nehogy
gonosz szemek is bekukkantsanak
az elhagyatott víz alatti sírba.
Senki ne lássa, mi folyik az ágak
dús függönye mögött!... Te nem figyelsz?
András Azt a helyet én régen ismerem.
Rodna Jó! Most a városban minden nyugodt,
Magyarország az ágyában pihen.
Ő nem aludhat: tépd ki hát a csöndből,
s hozd azt a ragyogó, szép nyomorultat
ide, és itt a lassan csordogáló,
mély vízbe... nyomd bele!
András De kit? Könyörgök!
Hasszán Mindegy: ki jó urunk útjában áll.
Rodna S jegyezd meg: vérontás nincs, mivel az
bűnös dolog! Csak nyomd a víz alá,
mely márványfalként rejti majd a szem
elől. Gyújts fáklyát, hogy lásd, küzd-e még,
vagy végre meghalt... Értitek?
Hasszán Uram,
mindent, és végrehajtjuk gondosan.
Rodna Nem menekülhet karmaid közül?
Hasszán Soha.
Rodna És eltökélt vagy? Nem inoghatsz!
Nem, hogyha fészkéről a keselyű
riadna is fel, s nagy keservesen
vijjogni kezdene az éji égen;
hogyha tán tollas gémet hallanál is
előrobajlani a néma vízből;
s hogyha... mert itt van udvara, tudom...
a királysas hagyná el sziklacsúcsát,
s fölötted róná mágikus körét,
aztán visítva szállna csillagokba.
Nem félsz majd? Mivel mindez velejárhat.
Jár, nem, a tettnek meg kell lennie;
meg annak, még ha mégoly mocskos is.
El vagy tökélve?
Hasszán El, s hogy mit, miért,
Felséged dolga.
Rodna Úgy van. S mondtam is.
András Csak azt nem, hogy kit...
Rodna Azt még nem, valóban...
A Királynőt.
András A Királynőt! Jól hallom? Gertrúdot?
Rodna Tudsz másikról is? Kit nem ismerek még?
Én és Isten halálra szántuk őt.
András Elvetemült! A pokolbéli ördög
maga sem tudott soha kieszelni
sötétebb gaztettet a tiedénél!
Hogy őt, aki a szennyből kiemelt,
egészen föl, a trónnak magasáig,
őt, a te fölkent házastársadat
véres munkádnak tárgyává tegyed!
Térdelj le, mielőtt a porba zúzlak,
a megbántott Isten színe előtt,
hogy irgalmáért könyörögj! Habár
az Ítélet Könyvében nincs bocsánat
ekkora bűnre.
Hasszán (Félre) Ettől féltem én.
Rodna Hogyhogy? Mit merészelsz? Nem ismersz talán?
András Nagyon is jól, te gaz! S vajon te ismersz?
Gertrúd unokabátyja áll előtted!
Rodna András!... Végem van!
András Reszkess, áruló!
Nincs a világon nyelv, mely teneked
nevet adhatna; és a kárhozat
enyhe kis büntetés. De énelőlem
el nem szelelsz!
(Hasszánhoz) Őrizd, míg odajárok
Őfelségénél: tudja meg, mi készült!
Szemed le ne vedd róla közben! Inkább
lássam az ajtóhoz szögezve tőrrel,
mintsem a küszöbön!
(András távozik.)
Rodna (Behízelgő hangon) Pajtás!
Hasszán Az ördög!
Rodna Ha eleresztesz, nincsen az a pénz,
mit meg ne adnék szabadságomért.
Hasszán Tízezer tallért?
Rodna Megkapod.
Hasszán A gyűrűd?
Rodna Tessék! (Átadja neki)
Hasszán S a Hercegnek semmit nem ártasz?
Rodna Az égvilágon.
Hasszán Lelked rajta, Rodna?
Rodna Esküszöm!
Hasszán Mondd hát: „Arra kérem Istent,
juttasson engem szörnyű végre, ha
a Herceg életére törnék!” Halljam!
Rodna Sújts hirtelen halállal, Istenem,
ha András életére törnék.
Hasszán Itt a
tízezer tallér?
Rodna Nincs, de rögtön itt lesz.
Hasszán Köszönöm... No csak, írd ezt itt alá
biztosítéknak! (Kezében tartja a papírt.)
Rodna (Az asztalhoz megy aláírni.) Mi a szövege?
A kesztyűd eltakarja.
Hasszán Fontos az?
Csak írd alá vakon! Itt nincs helye
faggatózásnak... úgy hiszem!
Rodna No, jó... jó.
(Hasszán átveszi a papírt, összehajtja, és a mellényébe rejti)
Most már eressz el!
Hasszán Adsz öt perc előnyt.
(Félre) Torkig vagyok a dolgaiddal, Rodna.
E tárgyacskákkal tönkretehetem
a főztödet, s hazug szád lesz a veszted.
(Rodnához) Akkor most jó reggelt, uram!
(Hasszán távozik)
Rodna Elég volt, lelkem! Ne remegj tovább!
Legalább emiatt ne! Szórd a szélbe
félszed! Andrásnak meg kell halnia.
De nincs, ki... Hah, a bandám! Egyikünknek
a szakadék fenekén a helye.
Hadd jöjjenek, kik odaküldik őt!
3. Szín – Szomorkás berek; egy ér fut rajta át. – Ragotszki és néhány kísérője
Ragotszki A Hercegnek és sötét emberének
már itt kellene lennie. Mi történt?
Lesz, ami lesz, én...
(Hasszán jön, sietve)
Hasszán Vége van neki!
Ragotszki Hol a Herceg?
Hasszán (Diadalittasan) A bandát, Rodna grófét,
széjjeloszlattam fondorlatosan,
e gyűrű jóvoltából.
Ragotszki Hol a Herceg?
Hasszán Jön Rodna majd, hogy mürmidonjait
a Hercegre uszítsa; de ha jön,
a sötét sivatagba visz az útja,
amelyben már a gödör várja őt,
s az olthatatlan láng a fenekén.
Ragotszki Miről beszélsz?
Hasszán Hogy Rodna veszni fog.
S mint férges gyümölcs hull a földre le,
úgy hull beszenteletlen sírba ő,
ha utoléri bosszúm. Hallga csak!
Nem hallasz semmit?
Lélegzetnyi zajt sem.
Én egy kiáltást véltem hallani,
de hát különös lények laknak erre:
olykor egy árva madár felsivít,
reánk hullatja piszkát, s elrepül.
(Szünet)
Micsoda csönd! Csak az a végzet-óra,
csak az a patak ott...
(Harangkondulás)
Ragotszki S a gyászharang szól.
Hasszán Felhőkből hallani: a levegő
felkapja baljós hangját, s száll vele:
viszi a szélszabdalta pusztaságba.
Nem gyullad fény. Nincs is tán senki itt
rajtunk s az Időn kívül.
Rodna (Rodna rohan be) Tönkretettek!
Végem!... A bandám! Hova lett a bandám?
Hasszán (Megragadva Rodnát)
Megszegted esküdet, s most meglakolsz!
Rodna Hova tűnt el a bandám?... Hé, eressz el!
Hasszán Hiába ordibálsz: itt senki sincs
mirajtunk kívül. Bandád hazaküldtem.
Rodna Ki vagy te, alja fickó?
Hasszán (Ledobva köpenyét) Nem tudod?
A mór! Akit te kutyába se vettél.
Mi lelt? Tán elnémít a végitélet?
Kapsz tőlem pár percet, hogy összeszedd
rongy életednek bűneit, s imádkozz.
Rodna Fulladozom! Csak nem akarsz megölni?
Kérj, amit kívánsz! Mindent megadok.
Aranyat rúdszám... Hogyha drágakő kell,
gyémánttal átszőtt selymet kapsz ruhának,
olyat, amelytől káprázik a szem.
Csak hagyj életben.
Hasszán Hogy’ végezzük őt ki?
Rodna (Hevesen)
Ragotszki! Nem látod, hogy mire készül?
Könyörgök, tiltsd meg néki! Nem szabad!
Ragotszki Nem ölhetsz, Hasszán, törvénytelenül.
Ítéletet előbb a földi bíró
mondjon ez úr fölött, s csak azután
az égi.
Hasszán Kész az evilági már. –
Nézd ezt a felhatalmazást, amely
itt van, a szívemnél, mint tőr a tokban,
s melynek pengéje, hogyha kivonom,
éltét szegi... Nos, győződj meg magad!
(Átadja neki a papírt)
Ragotszki (Olvassa)
„Megengedem és megparancsolom,
hogy hű alattvalónk... ezt kézbe véve,
nyomban végezze ki... Rodna... urat!...
Királyi pecsétünkkel szentesítve.
Gertrúd.”
Rodna Ez hamisítvány! El ne hidd!
A mór eszelte ki! Ez hamisítvány!
Hasszán (Rodnához, halkan és jelentőségteljesen)
Ha az, tiéd: te adtad ezt kezembe,
hogy Andrást végeztessem ki vele.
S neve helyébe, félórája sincs,
te írtad be a magadét. Nem így van?
Rodna Veríték ömlik végig testemen.
Semmi remény nincs? (Halálra váltan áll.)
Ragotszki Mily módon tegyünk
a királyi parancsnak eleget?
Nem szennyezem be kardom.
Hasszán Azt nem is kell.
Uram! Amikor ez az áruló
bennünket bérgyilkosnak fogadott fel,
azt parancsolta, hogy Gertrúd királynőt
fojtsuk e zord, magányos vízbe itt.
Ne legyen sorsa az, mit néki szánt?
Ebben a fejedelmi öltözékben,
mely mint halotti lepel, úgy fedi,
fektessük őt a hideg, néma vízbe,
hadd villogjon ki pompás bíbora!
Ragotszki Kitűnő gondolat.
Rodna (Erőtlenül) Óh, irgalom!
Ragotszki Majd társaim segítnek. Én magam
a palotába indulok. Ha végzel,
gyere te is.
Rodna Erőtlenül) Ó, ne hagyj itt! Kegyelmezz!
Ragotszki (Fejét rázva)
Most már a Legfelsőbb Bíróra bízlak.
Hasszán, igyekezz!
(Ragotszki távozik)
Hasszán Rajta, cimborák,
végezzünk röviden!
(Rodna, látva a közeledőket, térdre roskad.)
Rodna Ó, drága Hasszán,
nem tenyeremből ettél? Könyörülj hát...
Hasszán (Félbeszakítja)
Te meg akartad fojtatni királynéd. –
Ajkad, amelynek csókja is hazug,
hiába könyörög. Vigyétek el!
Rodna (Erőtlen, kapkodó hangon)
Állj! Ne siess!
(Egy pillanatig képtelen folytatni,
majd sikerül hangját visszanyernie.)
Hasszán! Hagyj lélegezni!
Éljek szennyhalmon, bűzben, vaksötétben,
vagy hol száz éves hullák fekszenek
nemrég temetett gyermek holtak mellett,
rothadva óriás márványlap alatt –
így vezekelvén át, mi hátravan:
mindegy nekem, csak levegő legyen,
élethez elegendő, s ne halál!
Hasszán Hagyd abba! Hogy mersz így lealjasulni,
hogy már bennünket fojtogat a szégyen!
Rodna Te oly tettekkel vádolsz engemet,
miket a Végzet döntött el, nem én.
(Jámbor hangon)
Egy perc... egy hő imára még?
Hasszán Legyen.
(A többiekkel együtt hátrál néhány lépést)
Rodna Hát nincs remény? De mit papolnak akkor
isteni irgalomról? Hogyha volna,
imám nem fújná vissza rám a szél.
Hogy én, a marsall, nádor és király,
meghaljak? S vízbe fojtva, mint a macska?
Miért küszködtem akkor, s szövögettem
hálóim?... Esztelen! Így tőrbe estél?
(Kétségbeesetten veri a mellét)
Nem engedek! Én bűnös nem vagyok.
Nem bíróság ez, gyilkosok tanácsa!
Andráshoz apellálok, s nem merítnek
nyálkás mocsárba, viperák közé,
hogy ott halálra marjanak, s az élet
finom szeszét és édes érzetét
egy örök álom űrje váltsa fel.
Vagy hogy...
(Pár pillanatra elakad a hangja)
Te szent ég! Talán nem is űr
lakja a feneketlen szakadékot,
hanem ezerszer félelmetesebb
dolgok a rothadásnál... Testtelen
bűnök, jajok és fojtott sikolyok,
szikrázó ördögarcok... Közrefognak!
(Sikoltva görnyed össze, mint akinek eszét vette a félelem)
Hasszán Ti következtek. Béna és süket.
Nem baj, csak kezdjétek. Lám, térdei
összeverődnek!... Ily ábrázatot
márványlapokon láttam. Ráncain
vastag veríték. Tárt tekintetében
nincs gondolat. Lelke, mely elborult,
ki nem világosul már soha többé,
s mindegy neki, holt-e már, vagy él még.
(Megragadják Rodnát, aki felüvölt, midőn a víz felé vonszolják. Hirtelen kitépi magát kezükből, és a színpad előterébe támolyog.)
Rodna (Vadul körültekint)
Ti nem hóhérok vagytok, gyilkosok!
Rangot kapsz, Hasszán, nagy kitüntetést!
Fulladok! Ments meg! Ments meg a pokoltól!
Föl sem oldoztak! Reszketek! Hideg van!
Vérem besűrült, s mindent hó borít!
Halálra váltam, hajam él csupán.
Sötét... sötétség vesz körül. Könyörgök,
hadd vezekeljek!... Emberarcotok van,
de hol a szív, a lelkiismeret?
Lelkemre kérlek, irgalmazzatok!
Nem? Reng a föld alattam, süllyedek!
Szentség és feloldozás nélkül? Így?!
Nem, nem! Iszonyat! Nem halok meg így!
(Az utóbbi mondatok közben fokozatosan a földre süllyed, míg legvégül, a félelem tetőpontján, holtan esik össze.)
Hasszán Emeljétek fel!... Többé nem beszél.
(Azok közelebb mennek, hogy felemeljék.)
Egyik Kísérő Ez hulla már.
Hasszán (Rövid és döbbent csönd után)
Szörnyű, de így igaz:
a halálfélelembe belehalt.
Így zárta le az Égnél tartozását.
Maga vonta fejére ezt a véget.
Süllyesszétek vizi sírjába testét!
Menjetek!
(Társai távoznak Rodna holttestével)
4. Szín – Lakosztály: a szín végében egy alkóv, amelyben Beatrice alszik; közelében Gertrúd Királynő ül, egy fiolát tartva kezében (A IV. Felv. 1. Színének helyszíne) (Gertrúd előrejön, megáll, és magában mormog, mielőtt hangosan megszólalna.)
Gertrúd Csak ne emlékeztetne így Atyánkra!
Vagy csak a képzelet láttatja úgy?
Mit tétovázom annyit tett helyett?
Kétszer akartam fölkelteni már,
de valami varázslat mind a kétszer
elvette szóm. Asszonyi gyengeség
ne álld bosszúmnak útját!
(Közelebb lépve a pamlaghoz) Nézz oda!
Arcán valami mosolyféle bujkál,
mit boldog ábránd kelt az álmodóban.
Úristen! Ő az, kit a képzelet
melléje fektet; igen, kebelét
mint tó vizét a vad szél, úgy dagasztja
karjának ölelése; és az ajka
e két nedves, vörös szirom piheg.
Meg kell, hogy haljon a buja! Igen!
Forró csókoktól reszket, rogyjon össze!
Én elfátylazom ajkad mindörökre!
Letépem róla szeretődet! Inkább
mennykő lett volna párod! Hol a méreg?
Nem, az túl lassú.
(Egy asztalkára helyezi a mérget)
Meztelen vasam
(Előhúzza tőrét)
gyorsabban hat majd bájaidra és
simítja el kis hullámaidat.
(Az ágy fölé hajol, majd visszahúzódik egy pillanatra)
Hogy van ez? Gyermeteggé vált erőm:
dühöm hiába uszítom reá?
Beatrice (álmában) András!
Gertrúd Ez a név visszaad magamnak.
(Éppen döfni készül, amikor belép András, és kicsavarja kezéből a tőrt)
András Állj, gyilkos! Vissza!...Ó, kegyetlen asszony!
Gertrúd (Megriadva) Ki vagy te? Áruló!
Ezt hogy merészled?
András Ártatlant ölnél? Védtelent, akit
a természet köt hozzád? Félretolsz
minden emberi érzést? Ó, szivemben
kettős harag forralja a rokon vért,
s kergeti arcomba! Hitvány királynő!
Gertrúd Nem tartozom felelni senkinek.
Eressz el, szolga!
András (Szigorú hangon) Szót se szólj! E perctől
parancsolásra többé nincs jogod:
nem vagy uralkodó.
Gertrúd Elég! Eressz el!
András (Ünnepélyes komolysággal)
Asszonyom, ne légy elbizakodott!
Tompítsd sas szemed villámlásait,
helyettesítsd csodálkozással inkább,
nehogy dühöd, a magasba törő,
az ég tüzes nyilát zúdítsa rád!
Gertrúd Engedj elmennem!
András (Ellentmondást nem tűrő hangon)
Vigyázz, nem ajánlom!
Királyságodtól megfosztottak. Engem
küldtek, hogy hírét tudassam veled,
és fűzzek rozsdás láncot hófehér
tagjaidra, hogy mint szerelmes kígyó,
utat rágjon magának szívedig,
s ott sütkérezzék.
Gertrúd Királyok Ura!
Ki parancsolta ezt?
András Ki más? A férjed!
S hogy vessek véget bíbor bűneidnek,
s fojtsam páratlan tested vízbe ott,
hol hazug részvét nem kíséri. Kész vagy?
Gertrúd Megőrülök. Ezer vad fúria
tombol fáklyával bennem. De te nem mersz
bántani minket. Királynőd vagyunk.
András Tévedsz! A jogtalan tett a királyt
megfosztja méltóságától. Az Ég
a fölkent főre szentségét nem adja,
ha azt nem lakja senki, mint tiédet.
Mert mikor bűnt követsz el, szent erőd
elhágy. És bíbor köntösöd a nagyság
halotti leple már csupán. De mondd,
mily ördög bírt reá, hogy kést emelj
erre a szép virágra, mielőtt még
eláraszthatná édes illatával
országodat? Könyörgök, válaszolj!
Gertrúd Nem tartozom vele, és nem tudok.
Hangod a vallomástól visszatart.
Neked halotti lepel köntösöm,
a királyok bíbor színével ékes...
Így csak ellenség szeme néz reá,
amelyben nincs iránta tisztelet.
Vagy könnyeink talán a hullafoltok
súlyos redői közt? Szegény fejem!
Ki koronát hord, kint hordja szivét,
s vak a fénytől, mely otthonába tör,
amelynek valamennyi terme színház.
A kék szín lég kibontja szárnyait,
a víg, örök nap visszaifjodik,
s minden hajlékra szent kegy záporoz,
csak ez marad magányos, ez a népes.
Minden szív társra lel, csak az enyém nem,
a leghatalmasabb... A nyomorúság
terén legalábbis! Kinek keserves
könnyei titkon ömlenek, mivel
koronás főnek méltóság a dolga,
s reá egy nemzet szeme szegeződik.
Mindenek közt, mi fénytől menekül,
s örömmel bújna rejtekhelyre el,
én, akinek fenséges csönd a társa,
én nem tudom csak, hova, merre bújjak
a szemektől, mik bekerítenek.
Nem rejthetem szívemnek sóhaját
a ködnek tágas köpenyébe sem,
vagy vastag felhőbe, hogy lepje trónom,
a szemek minden tettem követik.
S ha kába méltóságba burkolóznék
szívük elől, úgy megvonnák bizalmuk.
Egy jót tehetne csak a sors velem,
és meg is tenné, hogyha nincs hugom,
ki mint ámító, vásáros cigány
ellopta jussomat.
András Avass be, kérlek,
mi jussod lopta el?... A herceget?
Gertrúd (A meglepetéstől egy pillanatra elnémulva)
Merész vagy, lovag. Ám ha már beszélek...
Gyötrő remények!... Óh, ti, kik fülünkbe
álmot susogtok, csaltok, mint a zöld ág,
mely szeretőként széllel enyeleg!
(Tenyerébe rejti arcát, majd újra fölfedve, színlelt nyugalommal)
Ahogy mondtad.
András Hallgass meg, kérlek, akkor...
Boldog időket éltem egykoron,
megboldogult atyád kedveltjeként.
Történt egyszer, hogy megriadt lováról
földre esvén, egy óriási vadkan
meredt fölébe roppant agyarával,
de én még jókor ledöftem a szörnyet.
Gertrúd Drága atyám! S te megmentetted őt?
András Igen, s először húgod tűnt elém,
majd András herceg...
Gertrúd Húgom? Mondd tovább!
András Te már királyné voltál akkor, vagy talán...
Mit mondtál, hol voltál te akkor?
Gertrúd Nem mondtam semmit. Könnyem hullt csupán.
S drága atyámat többé sose láttam.
Pedig mily hőn szerettem, s mennyire
fáj, hogy dicső alakja nincs jelen.
Térden hálálnám meg az égnek őt.
Az égnek s néked.
András Ezt tette hugod.
S tisztelt atyád kezünket egybefonta.
Nem az vagyok, kinek ruhám mutat.
A szép Beatrisz keze vont ide.
Gertrúd S ő megtagadta volna óhajod?
A háládatlan!
András Te az ő helyében
mást tettél volna?
Gertrúd Kérlek, mondd tovább!
Nem volt ellenfeled szívében? Akkor?...
András Szerettem jó atyád, és ő is engem.
Beszélgetéseink során nemegyszer
tért ki reád is.
Gertrúd Énrám? Ne mondd!
Gondolt Gertrúdra? Óh, a drága, drága!
András Azt mondta rólad, hogy természeted
Olyan, akár a tűz, oly lobbanékony.
Szívednek meg kell perzselődnie,
hogy lásd hibád. Szemednek könnye kell,
hogy megtisztítsa szenvedélyed.
Gertrúd Óh!
Mily jól festett le, s mily sajnálatos, hogy
megvonta tőlem régi, mély bizalmát!
András Magát vádolta, mért nem fogta vissza
vad véred addig, míg az született
nemességedet nem rontotta még meg.
Így – mondta – bűnöd joggal tépi őt le
Ábrahám kebeléről.
Gertrúd Óh, Atyám,
nem fogok ártani!
András Én azután
harcolni mentem, búcsút véve tőle.
Nem láttam többé, de a képe itt van,
szívemben, élőn, s forrásként buzog.
Zápor ő, mely az elszórt magvakat
oly édessé teszi, hogy nem is értjük,
hová lett éltetőjükből a kín.
Ámde szárítsd fel, hölgyem, könnyedet, mert
van még szívedbe mit csöppentenem.
Gertrúd Atyámtól? Hadd borulok arcra akkor,
mint nagy szárazságban a nyomorultak,
fölgyűjtve ingükkel a harmatot.
Virágfüzér lesz bennem mindenik
ajkán termett szó... Mit mondott atyám?
András Halálos ágyán írt nekem, de egy gaz
föltartóztatta emberét, ezért
csak most kaptam meg... s adhatom kezedbe
ezt az emléket,
(Egy kis dobozt nyújt át)
hogy, ha rátekintesz,
atyád szigorú hangját halld magadban,
s ne bűnös akaratodat. Hogy érezd,
ő gyermekén tartja tekintetét,
s látja, szavát az hogy’ fogadja meg.
Gertrúd Mit rejt e doboz?
András Atyád arca mását.
(Fölmutatja a miniatúrát)
Gertrúd Add ide! Add ide!
András (Ünnepélyesen) Tessék, KUZIN!
(A Királynő remegve, szinte önkívületben veszi át, majd némi szünet után, komoly arccal mered a férfira, és felkiált.)
Gertrúd András!
András Olvasd el!... Rögtön itt vagyok.
(András kimegy)
Gertrúd Atyám levele... Óh, unokabátyám!...
Nem tudom elolvasni könnyeimtől.
Vád a fejemre mindenik szava.
(A papírra pillant)
Andrásra száll áldása!... S a király
elveszi húgom? Soha! De atyám
azt írja itt, ha ellenszegülök,
márvány lakát feltörve itt terem,
hogy megbüntessen. (Ránéz a képre)
Az ő képmása! Milyen eleven!
Mintha ő maga volna... Ritka művész! –
Szemében ott lobog a lélek, és
életre melegíti. Ó, te por!
Hajdan én nagyszerű atyám, mi vagy
te most, ha nem por? Ám te tiszta lelked
és tiszta szellemed a rothadást
messzire űzi, s megrázza valóm.
Van valami, ami megérteti
éles tekintetét, mely mint az örvény
szívja be lelkemet, és issza vérem,
mint a hold az árt, megbánást mérve rám.
Vesztettem. S immár sértett húgomé lesz
a boldogító élet ővele...
(András parancsoló hangja kintről)
András Fogjátok el Rodnát, az árulót!
Gertrúd Mit hallok? Ellenségemmel kötöttem
felbonthatatlan szövetséget a
sűrű füstben, mely elfelhőzte elmém?
Oly okból, mit most kisöpör a szél?
Most mit tegyek? Ki rejt előle el?
Nem veszek levegőt, és meghalok...
De jön. Azonnal ideér.
(A méregfiolára pillant) Jöhet!
(Fölkapja a fiolát)
Te életadó, fényes, tiszta szellem,
ki úgy pezsegsz, forrsz kristály otthonodban
a lámpafénynél, mintha csak a nap
a te nedved gyűjtötte volna rügybe,
és hagyta volna kegyként énreám:
szabadíts meg Rodnától! Vígy oda,
hol árulók nem törnek hercegekre,
s nem tölt hiszékeny fült színig hazugság!
Hol barna bőrű, villás hitszegés
nem áll döfésre készen, s nincs sötét,
ördögi összesúgás, zendülés,
véres tekintetű, sápadt bitorlás,
de van helyette...
(Belép András és Ragotszki)
Rokon! Rád köszöntöm!
Tiéd legyen az ország... mely miénk volt!
Sokáig élj, és boldogan!
András Mit tettél?!
Gertrúd (Elhalóan) Ez a fagyos kéz utoljára érint...
Méreggel kioltottam életem.
András (Átkarolja) Drága hugom! Ne tedd ezt! Mit cselekszel?
Vond vissza, kérlek!
Gertrúd A sír oltalom.
András Mi ellen?
Gertrúd Túl nehéz kimondanom...
Nevetséges és aljas férjem ellen.
András Ő már halott.
Gertrúd Örömhír... Rajtavesztett?
De már... mit ér?... Bocsáss meg, Istenem!
Kösd föl a hajamat: nyakamba hullik,
mint tűzfonál... Óh, karjaid között!...
Milyen lehet az élet, hogyha már
a meghalás is ilyen boldogító? (Meghal)
András (Ünnepélyes csönd után)
A szépséges Királynő halhatatlan!
(Egy pamlagra helyezi a testet)
Ó jaj, szivem üvölt a fájdalomtól,
de vár a munka... Ragotszki! Hallod ezt?
(Kiáltások hallatszanak kintről)
Ragotszki A királyt köszönteni jött a nép.
András Ereszd be, kérlek.
(Belép Hasszán és a népség) (Hangos kiáltások)
Tömeg Isten éltesse Andrást, a királyt!
Hasszán Uram? A korona!...
(Beatrice, aki közben fölemelkedett fekhelyén, az előtérbe jön)
Beatrice Nem álom... András és a korona,
mit ráillesztenek... S ujjong a nép!
Mily rémálom gyötört!
András Hagyd, kedvesem!
Nem folytatódik. A félelmeket
hagyjuk okozóikra! Bizonyítsuk,
mily mulandó a sors minden kegye,
csak az igaz hűségre épülő nem.
Égbe visz az, hol minden jó lakik.
A többi hiú, szemkápráztató
kurta öröm. Kincse az Indiáknak
s a tiszta szellemek jutalma is
tüstént letűnik, feledésbe megy,
amint a színre rágördül a függöny.
A függöny legördül
GERTRÚDE ÉS BEATRICE
IV. FELVONÁS
1. Szín – Lakosztály a palotában – A terem végében alkóv –
Belép Rodna és Izabella
Rodna Ez a szobája, gyermek?
Izabella Ez, uram.
Órákon át heverget ott a grófnő
álmatlanul és gondokba merülten,
oly némán, mint a mozdulatlan sírkő;
mint a legszebbik élet nélküli
az irdatlanban ácsorgók közül.
Így ül (szárny nélkül) angyal öltözékben.
Máskor meg lassan élet száll belé,
de értelem nem... megrendült esze
széttört tükör, és mindenik darabja
egészet tükröz, ám megannyi más
formájút, méretűt... nemünk, uram
szívével észlel, s eszünk legjava
érzésünk töredéke csak.
Rodna Beszél?
Izabella Csodálatos a ráérzés hatalma!
Mintha mindaz, mit elgondol magában
ott volna kézzelfoghatón. S beszél
A látomással. Addig mondja, míg csak
föl nem kacag, mint vígat álmodó.
Újra szövi a boldog, szép időket,
midőn mint gyermek, ő és András herceg
koszorút fontak.
Rodna András!... Mondd tovább!
Izabella A játszótársa volt, ahogy meséli,
s gyakran elmondja: András messzi van,
vív a pogánnyal, de majd visszajön,
hogy elvegye. Gyűjtöttem zöld babért
a sisakjára, de a sors keze
ciprussá változtatta, hogy a pajzsát
díszítse – mondja, és sírva fakad,
de menten elmosolyodik.
Rodna Zavart ész.
Izabella Úgy hat... És nagyságodról is beszél,
de hogy mit, azt már nem mondhatom el.
Rodna Azt majd magam; mivel ez államügy,
hisz ő a trónhoz tartozik, ha itt
van is. De menj most! Meglesz majd jutalmad.
(Izabella távozik)
Legyen csak őrült!... Hogy’ ver a szivem!
Nem kapok elég levegőt, s a sóhaj
nem lel utat magának ... Hogyha őrült,
s a háló bírja, megvan a madár!
Enyém, vagy az lehet. Beteg vagyok:
a forróság gyötör, mert gyűlölöm,
amire vágyom. Vérem bizsereg,
és szúr a vágy. Csak rá mered szemem,
s isteni beteljesülésre vár.
(Belép Beatrice)
Beatrice Pszt! Pszt! Itt most a Csend az alkirály.
Törvényt nem ül soha, már ismerem.
Ő lesz a férjem, e hatalmas árnyék,
ki Hercegemnek képiben van itt,
hogy mikor András végre visszatér majd,
az ország előtt átadjon neki,
s ő elnyerhesse címét általam.
Mitől szeretem így, hogy bármiként is
fetrengjek, nyögjek, sírni gyűlölök?
Kár is zokogni: hogyha két szemem
apadtig hullatná is könnyeit,
az sem lenne elég, hogy belefúljon
keserves szégyenem.
Rodna Ó, mily zene
s mily illat száll a pompás levegőben,
ha nem az ő lehelete? És ez
a kar pároszi márványnál fehérebb.
Sírhatott nemrég, de pilláin mintha
megannyi gyöngyharmatcsepp rezgene,
tükrözvén tűz szemének sugarát,
míg elbírja hevét.
(Beatrice-hoz) Merengsz, hugom?
Beatrice Tőlem régóta távol él, mivel
fiatalon elhívták. De talán
ez is volt oly üdvösség egy leánynak,
mint hogyha égre száll, s ott elfelejti.
Rodna Ó, túl jó vagy te arra!
Beatrice Bár hihetném!
De nem tudom. Ó, mit is sejtitek
ti, férfiak, hogy Éva a bukáskor
mennyivel több üdvöt hozott magával,
mint mi az Édenben maradt! S noha
élhetnénk itt is boldogan, a sors csak
játszik velünk... Uram, ön ismerősöm?
Rodna Elméje romban.
Beatrice Titkot közlök önnel.
Ha séta közben egy sötét, szikár,
trágár szavú emberbe botlana,
ki földre szegezett tekintetét
föl akkor emeli, ha szajha jön,
hogy rámeredjen... nem tud az imát.
Tartása nyegle, karja összefonva,
maszkjára kényszerített mosolya
üres... Ki vagy te, aki belopózol
elhagyatott sziveknek otthonába,
nász nélkül özvegyekhez? Halld tehát:
gróf Rodna gyáva: hangosan csahol,
hörög, de engem meg nem csal vele,
jól látom benne a hitvány kutyát.
Rodna Megpecsételte sorsát. Tervemet
most már Szaturnusz léptéhez szabom,
Vénusznak balga fénye tűnjön el!
Jöjjön a bosszú!
Beatrice Irgalmas egek!
Ily szeretőknek válni hogy’ lehet?
Mért nem haltam meg akkor? És utána?
Jer hát, s figyelj!
Rodna Hah! Mintha zavara
jóslatot igazolna!
Beatrice Hol vagyok?
Övem megoldva. Ki ez itt előttem?
De hisz tudom, ne mondd! Valami szörnyű
lidércnyomás, mi közeleg, s amit
balcsillagaim állása segít.
Ó, szív! Ha ez csak álom, a pokol
vált láthatóvá. S bár bajok előbb
is voltak, ehhez foghatót soha
nem szült a képzelet. Az iszonyatnak
végső példája ez.
Rodna Ne rejtsd, szerelmem,
homályos sejtetésbe bajaid.
Mondj mindent el nekem.
Beatrice S hallgatni fogsz?
Én nyárra-nyárt bénán aludtam át,
míg furfangossá nem vált bánatom,
s a lehetetlenben nem lelt varázst.
Ám ébredéskor... Nem szólsz senkinek?
Ó, félelmetes emlék! Ébredéskor
hólepte fürtű, régvolt emberek
mint vámpír szívták ájuló szivemből
az élet illanó szeszét. A hús
leolvadt rólam, révületbe estem,
s többé nem volt belőle ébredés.
Ó, nyomorult becsületem! De csitt!
Hallgatok, mint a sír, mit nékem ástak.
(A háttérbe vonul.)
Rodna Utam simább, mint ott fönn Phoebusé,
mikor felhőkön kell, hogy áthatoljon,
melyek duzzadt keblükre ölelik,
s heve lehül. E nőnek vágyai
kapóra jönnek. Elmehábora
segít rászednem kényes tisztaságát,
s tévútra vinnem, melyen alkalom
nyílik kiélni bosszumat.
(Az ajtóhoz lép, és a zárra tapasztja fülét.)
Helyes!
Ha hangja mennydörgéssé válna is,
ártatlan zümmögésnek hatna csak
e kőtömeg mögött... Beatriszem!
Beatrice Szent ég! Ki vagy? Hah! Megtaláltalak?
Rodna (behízelgő hangon)
Nem emlékszel már esküvéseinkre,
hogy ilyet kérdezel?
Beatrice Tudom, ki vagy.
Ez az úr itt a Herceg, hogyha kétled.
Szégyellem is, hogy nem jutott eszembe.
Kegyes néném! András, a Herceg ő;
ki némi joggal vár királyi címre
tiszta szivemben, mit bevallani
nem tudtam arcom pirulása nélkül.
Rodna Szép Beatrisz! Lásd, visszajöttem újra,
s kamatostul pótlunk be minden el-
veszett szerelmes órát. Ugye, szép lesz?
(Beatrice felsikolt.)
Mi ijesztett meg? Mondjad, mért sikoltasz?
Beatrice Ahogy beszéltél... ahogy mosolyogtál,
valami megcsillant, és láttam egy...
oly tisztán, ahogy téged, valami...
valami olyan formát, mint a kígyó.
Aranypikkelyest, lángot köpködőt,
fényeset, mint a kövek tunikádon,
s a visszavert fény sápadt, reszketett.
Rodna Buta beszéd... No, jöjj...
Beatrice A szemeid
fénylettek, mint a meteor, s a nyelved
villája szívembe döfött sziszegve!...
S a kígyó fölmeredt: éppúgy, ahogy
a Paradicsomban...
Rodna Elég, szivem!
Gyere, menjünk és pihenjünk le ott.
Elnyugszom én is nyugvó szíveden,
mint a hullámok a hold hűs fényinél,
s a komor szél, mely borzongatja őket.
Beatrice Hogy magasra meresszék tarajuk,
ahogy te és az ördög. Ily csodát!
Mert csoda volt, én mondom. Nem hiszed?
Rodna Ne gondolj erre!
Beatrice Azt nem tehetem.
Most is látom még fényes, sima testét
rám tekeredve! Hogy felejtsem el?
Csak álmomban kímélne legalább!
Rodna Őrült ez... Lásd, forró a levegő,
s a napsugár, amely szobádba tűz,
elbágyaszt. Lepihenhetnénk amott,
a benyíló nagy, szárnyas ablakánál,
hol a királyi vért látott üveg
rubin tömjénként szűri meg a fényt.
Hadd áradjon ott ajkainkon át
egymásba lelkünk s vérünk öröme!
Beatrice Jól van, vezess, ha szenvedésre lettem.
Rodna Nem szenvedésre, szerelemre, szívem!
Beatrice Nincs több szavam.
Rodna Már végképp nincs magánál.
Bátrabban lépj! Majd segítek, gyere!
(Beatrice néhány lépés után megtorpan, és végképp magába merülni látszik.)
Hogy’ meg van kötve! Ajka elfehérül
tulajdon illatától, mint a hervadó
rózsának gyönge szirma. Csöndben áll,
s ha megérintem, még csak meg se rezzen:
nem változik a kép, holttá meredt.
Kigúnyolnak e hideg, néma formák,
Knűdoszt igéző szép márvány tagok.
Hogy? Így van ez? Ki tudja? Szót se szól.
Ott azt a szobrot kellem, értelem,
s szentséges istenvérnek bájoló
pírja derengte be, és mintha élne,
a márvány kéreg verejtékezett.
Az az istennő nem vívott csatát,
szeme villámot nem lövellt, s az ajkát
a harag soha nem nyitotta ketté.
Tűrt mindent egykedvűen s jámboran,
ahogy az én szép grófnőm. Élsz-e már?
Kényelmes maszk, de ebben nem pirul majd!...
Bánkbán szűz asszonya! Gyerünk!
(Beatrice hirtelen felsikolt, és elhúzódik.)
No, lám,
még sem vált kővé!... Kérlek, ülj le hát!
Beatrice Önkívületbe estem. Ugye, láttad?
És egy tűzörvény tűnt szemembe ott,
mely beállt közénk. Elhagylak tehát,
mint elhagy engem a remény.
(Kezével int, és távolodik tőle.) Eredj!
Rodna Elég volt: jöjj a pamlaghoz velem,
vagy én viszlek oda a két karomban!
Erővel. Látod? Erősebb vagyok.
(Megragadja Beatrice karját.)
Beatrice Csak nem akarsz megölni? Mért gyötörsz?
Jaj, mit tegyek? Én nem birok veled.
Eressz el! Mindjárt eltörik a csontom!
Rodna Majd amott eleresztelek, gyere!
Beatrice Mit akarsz tőlem? No, jól van, megyek.
Rodna Hisz meg se mozdulsz!
Beatrice Eressz! Eressz! Ki vagy te?
Rodna Hát, a mátkád.
Beatrice Nem, nem! Az lehetetlen, esküszöm!
Kezdek mindenben kételkedni már.
Óh, szólj! Hadd halljam halálom előtt!
Mi a neved?
Rodna A vágytól lihegek.
Beatrice Neved?
Rodna Nem fontos. Nem viselhető el
tovább e lázas állapot. Szerelmem...
Beatrice Neved?
Rodna Megmondom. Mit egy lány nekem!
Rodna vagyok.
Beatrice Őrült, ha így beszélsz!
Fülembe tűz, szemembe vér tolul.
Ettől minden, mi körben elterül,
pokolszínt ölt, s te ott állsz, legközépen:
az ellenség maga.
Rodna Ó, te szirén!
E gúnydal lángra gyújt... Add meg magad
kínzó vágyamnak! (A pamlagra mutat.)
Beatrice Ülj csak ott magad!
Rodna Nem, nem magam. És nem ülök, hanem
karodban dőzsölök, hogy bosszut álljak
gyűlölt szépségeden, mely fölkavart.
Ó, csak lövellje lángjait szemed,
virulok tőle, mint a zöld öböl!
S nem fonnyadok, mint rögtön láthatod majd,
minden düh ellenére.
(A pamlag felé kényszeríti Beatrice-t, aki sikoltozik. Bánkbán fölemelkedik ágyáról, és megáll a benyíló bejáratánál.)
Hasztalan
kiabálsz, nem hallanak.
Beatrice Istenem!
Rodna Túl messze van, s én nem vagyok bolond.
Kígyózzanak csak bájos tagjaid!
küszködj, erőlködj, így az igazi:
mikor sebes hal rángatja a horgot.
Ölellek én úgy, ahogy a halál...
(Eléri az alkóvot.)
Most föld, pokol s menny mely lakója ment meg?
(Ahogy megfordul, Bánkbánnal találja
magát szemben.)
Bánkbán Én!
(Rodna elereszti Beatrice-t és félrefordul.)
Beatrice (Bánkbán karjába menekül.) Ments meg!
Rodna (félre) Vad lángom fölperzselte a virányt,
s már a Kaukázus oldalára hágott,
mígnem elérte fönt a hóhatárt,
hol a tüzek már önhamvukba fúlnak.
Bánkbán Milyen sápadt vagy, kedvesem!
Beatrice Köszönöm, nincs jelentősége. Nincs nagy.
Mintha a karom sérült volna meg...
De nem: a szívembe szúrt valami.
Bánkbán Isten gyógyítsa meg! (Rodnához) Asszonygyalázó!
Porba gázolnád nőm becsületét?
Karom lehet, hogy nem a régi már,
volt erejének nem használt a kor,
de mocskot tűrnöm nem kell még azért,
arra még jó, hogy téged megtanítson
a becsületre.
Rodna (gúnyosan) Azt rídd: irgalom!
Mit játszod itt a férfit? Szép nejed
véred még nem hűtötte le? Ne félj,
hogy lerontom diadalát, s belőled
erővel hőst csinálok!
Bánkbán Jár a szád, de
nem mersz kiállni karddal.
Rodna Nem merek?
Bánkbán Ha belehalsz sem.
Rodna Lám, egy rügyező Mars!
Mi tűz oldhatja vérének fagyát?
Bánkbán Ha nem rántsz kardot, országgá kiáltom
gaz gyávaságod. Mért vagy te Budán
s nem a sereged élén, Fővezér?
Asszonyokkal csatázol? Ily veszély
oly távol áll minden valóditól,
mint becsületestől a becstelen.
Rodna (Hátat fordít neki, és Beatrice-hez fordul.)
Átkozott szenvedély, goromba bókok!
(szarkasztikusan) De remélem, szép hölgy, hogy nem haragszik
(elhúzódva tőle) Megyek mennykőért.
Bánkbán (kardot rántva) Hagyd békén a hölgyet,
te rongy, mocsok!
Rodna (gondtalan derűvel) Dugja el, Férj Uram!
Kell még a hév az ágyban.
Bánkbán Ránts kardot, hogyha tokba nem ragadt!
Rodna Ön van előnyben.
Bánkbán Ország szemete!
Ki a jelen árjának tetején
lebegsz, miként vihar sodorta gyom,
lerántok rólad minden látszatot,
s a szélbe szórom, lássák, mit te tudsz már,
hogy gyáva vagy és lelkiismeretlen.
(Kardja lapjával veri Rodna hátát.)
Rodna (Az ajtóig hátrálva) Hé, ti! Segítség!
Gyertek, mire vártok?
Bánkbán (a nyomában) Az őrség mentsen ki, te nyomorult?
Én mondom, kardot rántsz, vagy megsebezlek!
Nesze, Gertrúdért! Ez meg (kardheggyel)
Hölgyemért!
Rodna (félre) Muszáj kiállnom, mert halálra döfköd
a végén szégyenszemre még.
(Bánkhoz) Meg akarsz ölni?
(Kardot ránt, és védő tartásba helyezkedik)
Beatrice Életre-halálra!
El innen! Segítség! Ó, gyilkos! Gyilkos!
(Az Őrség körülveszi Bánkbánt, és lefegyverzi. A Tiszt karddal tiszteleg Rodna előtt)
Bánkbán Győztél, Rodna, de itt, vagy még előbb már, a lelked levitézlett.
Rodna Így, ni! Lám,
máris magamhoz tértem. (az Őrséghez) Menjetek!
Hopp, előbb nézzétek meg, nincs-e nála
valami tőr még! Nincsen? Biztos ez?
Úgy várjatok kint! Nemsokára hívlak.
(Az Őrség kimegy.)
(Rodna kivont karddal közeledik Bánkbánhoz.)
Téged gyűlöllek legjobban a földön.
S nem is amiatt áldom most a sorsot,
hogy módot ad bosszúm kitöltenem,
hanem, hogy ezt szemedbe vághatom.
Bánkbán Tanúm az Ég, gyűlölni nincs okod.
Rodna (szenvedélyesen) Köszönet, amért ekkorát hazudsz
a végórádon! Így majd legalább
pokolra jut a lelked... Nincs okom?
S az, hogy hiába lestem évekig
a politika minden rezdülését,
hivén, méltó vagyok a fővezérség
mellett a nádorságra, mindenütt
azt láthattam, hogy igyekezetem
csak a te roppant nagyságodra vet fényt...
S az, hogy szó nélkül kellett elviselnem,
hogy ő, a tüskés rózsa, akinek
szépsége szíven szúrt, a nőd legyen?
Jó képet vágni ott, hol nincs remény,
mert ért vetése gúnynak tárgya lesz...
Hogy most irhádba bújhat férfi testem,
ha magáévá vágyik tenni őt...
Mily boszorkányság ez, hogy bájait
épp neked adja, kinek lepedője
tépett vitorla – mintha csak Hymen
halotti fáklyát lobogtatna fennen,
és a sírboltban vetne nászi ágyat!...
Hogy te, a fonnyadt vén, a hivatalban
s a szerelemben is előmbe vágtál,
ez nem ok? Nem ok a gyűlöletre, mondd?
Bánkbán Hogy’ van az, hogy míg tajtékzol reám,
iménti vereségedről egy szót sem ejtesz,
csak a szerelmet, rangot firtatod?
Ki istenít téged? A csőcselék.
Az igazi katona kinevet.
Szemedbe vágtam, gyáva vagy, s te...
Rodna Elég volt! Meghalsz!
Bánkbán Akkor Istenemnek
ajánlom lelkem s asszonyom.
Rodna E szó
pestisként jár át, s így is lesz, amíg,
amíg csak... Hé, ti! Őrség!
(Belép az Őrség.) Ide gyertek!
Ez a nagyúr itt áruló! Vigyétek...
a törvényszékre!
(Odasúg a Tisztnek.) Tudod, mi a dolgod.
(A Tiszt meghajol, és int Bánkbánnak, hogy kövesse őt.)
Bánkbán Becstelen sietség ez, Rodna gróf!
Bevádol érte lelkem fönn az égben,
s az égő trónnál fogsz felelni majd.
Gyerünk, uram!
(Hírnök jön be.)
Hírnök (Rodnához.) Nagyságos úr, a bajnok Váradi
csatába szállt a tatár seregekkel,
s pusztító vereséget mért reájuk.
A győztes hadvezér közeledik.
Bánkbán S meg fog bosszulni engem. Ez a tőkét
nászi párnává változtatja nékem.
(Az Őrségtől kísérve távozik.)
Rodna András itthon!... Vagy tartja esküjét,
vagy hogyha nem, a nép pártomon áll:
nádor leszek, s a hatalom enyém.
S aztán? Türelem, ne siessük el!
Nézzük az ígéret földjét alant:
tágas, nagy városok, földek, folyók...
(Egy Tiszt lép be.)
Ki az?
Tiszt A királynő küldött, Uram,
és Önt magához kéreti.
Rodna Hová?
Tiszt A keleti szobába.
Rodna Jól van, add át
hódolatom, és mondd, megyek.
(A Tiszt távozik.)
Igen,
karnyújtásnyira mind: a völgy, a domb,
a tornyos templomok... És hogyha Gertrúd
majd ellenáll? Sebaj. A panaszával
úgyis tele az összes folyosó.
Felséges Asszony! Ha lehullsz a trónról,
tört fuvolád nagyobb tetszésre nem lel
a népnél, mint egy gyermek duzzogása,
mert nyafogásod igen unja már. –
Használja hát csak neme fegyverét,
vért nem fakaszt. Ha főhatalma nincs,
csak asszony ő, nem több mint puszta asszony,
kivert kutyánál ártalmatlanabb.
Mért hát, hogy bármily eltökélt vagyok,
a királynői cím lenyűgöz engem,
s raknék, mint Jupiter, hegyet fölé? –
Nem mintha félnék tőle, jóllehet
(remélem, nincs jelen élő, ki hallja,
Bánkbán, ki átlátott rajtam, halott,)
félek múltamnak félelmeitől,
mik alszanak; s a csőcselék szivétől,
mely fordulékony, mint a szélkakas.
Ritka, hogy el nem fogja a csömör
új kedvencétől, és ha netalán
nincsen királyi hánytató bajára,
üvölt utána... Óh, ennek dühe
úgy dúl, akár a szél táplálta tűzvész,
felfalja ellenségünk otthonát,
de tűzörvényként nyomban visszafordul
ránk, akik szítottuk... Ezt ne feledjük.
(Amint indul ki, szembe jön vele a Tiszt.)
Te vagy az én hóhérlegényem. Így van?
Megözvegyült a grófnő? Nos, beszélj!
Úgy tűnik, mellényednek bíbora
vértől magasztos, de azért jelents!
Tiszt Parancsa teljesült.
Rodna Andrást pedig
a törvény messze űzi. Köszönöm.
A fejét vetted?...Elmehetsz.
(A Tiszt távozik.)
No, hát
remélem, Nádor úr, hogy hangodat
nem hallom többé. Nem kívánlak újra
életben látni. Nem. S csak holtan Andrást.
A királynőt is ... aztán. Ó, ti lomha
járású órák, sorsom malmai,
tegyétek dolgotok... de némán!
(Rodna távozik.)
2. Szín – A Királynő lakosztálya – Gertrúd komor gondolatokba merülten ül
Gertrúd Döntöttem, így lesz. Ó, te büszke lélek!
Csakis a bosszú gyógyít, amióta
az a rút sértés a fejedre zúdult,
oly álnok pettyezetben, mint a párduc.
Elutasított! Ó, micsoda szégyen!
S birodalmastul, hogy még szebb legyen!...
Van mód, hogy elüssem a koronától
utódaival együtt... Pfúj! Lemond,
hogy lássák, puszta kézzel is legyőz,
de én rászánom lelkem s jussomat,
és az nászt ördöggel ülök... Lebeg
fölöttünk lázadóival, akár
egy viharfelhő – melynek árnya engem
megöl, és őt királlyá koronázzák!
Szeretnék? Nosza! Én elszánt vagyok:
csak testemen át léphet trónra most már.
(Hátrébb húzódik a színen, és gondolatokba merülten járkál föl-alá.)
(Belép Rodna.)
Rodna Lám, mily szilárd a lépte! Mintha lába
valami indulóra lépne... Mily jól
illik ehhez ruhája suhogása!
De süket légy fülem, és béna, arcom,
márvány szigorral mondd, amit akarsz,
és lelkem félénkségét el ne áruld!
Verj, vértelen szív!... Fővezér vagyok csak.
Szolgálatára, Asszonyom!... Mit óhajt?
Gertrúd Ki ez?... Bocsánat: azt álmodtam épp, hogy Királynő vagyok. – „Óhaj” s nem „parancs”?
De nem, ne nézzen így rám: remegek,
hisz felriadásom is azt mutatja,
mit álomittas, tágra nyílt szemem:
koldus vagyok.
Rodna Mi?
Gertrúd Kolduló szegény
Hatalmasságodnál. – Hatalmas az,
ki tudja az utat a hatalomhoz.
S mivel te győztél rajtam, kész vagyok
nádorrá tenni téged, tudva, hogy
nem jó, ha egymással rosszban vagyunk.
Volt idő, mikor ébren s alva is
tombolt a vita köztünk... Vége ennek.
A te hatalmad nő és fényt iszik,
az enyém vaksin hunyorog a fényben,
de ha mi összefognánk, azt hiszem,
jól járnánk véle... Te jól, annyi biztos.
Rodna (félre) Milyen szerény!
(A Királynőhöz) Hisz uralkodsz!
Gertrúd Ne túlozz!
Uralkodtam én eleinte, és
országaim nyögték uralmamat.
De hogy ki vagyok, te kivé tehetsz,
s kivé hagy lennem ő, vagy épp a dolgok
forgandósága, az most itt a kérdés.
Beszéljünk róla!... Te nem figyelsz rám.
Rodna Hogyne figyelnék, Felség, amikor
ekkora ügyről van szó! De nem értem.
Gertrúd Barátságunk abroncsán dolgozom
minden erőmmel, hogy szilárd legyen.
Rodna (félre) Ha selyemhernyóként himbálja szálát,
hogy behálózza Cupidót, s szivem
pórázra fűzze, itt az alkalom,
hogy kibogozzam a gordiuszit.
Másképp hogy’ foldjam be egyezkedésünk hézagát!
(A Királynőhöz) Milyen abroncson, Felség?
Gertrúd Aranyon, melynek bűvkörébe zárjuk
gyűlölködésünk maradványait.
Rodna (félre) Esze cselt ver, mint pénzt a pénzverő,
s nyelvével aranyozza be a művet.
Szerintem kettőnk célja nem közös,
míg csak a sír, mi mindent összebékít,
el nem nyel minket is.
Gertrúd Én lévén az, kit itt látsz, megtanultam,
sorsomhoz szabni vágyam. Vedd kezem:
sikerült engem elfordítanod
attól a férfitól és önmagamtól...
Pfuj! már nevétől fáj a szám... aki
a koronára tör... Én akkor inkább,
mint a lehullt levél, kezedre szállok.
Nézd csak!... Látod, mi ez?
Rodna (félre) Páros jó tanács:
ölj és ölelj!
(A Királynőhöz) Térden hadd csókolom meg!
(A Királynő hátra lép, és méltóságteljes arcot ölt.)
Gertrúd Ezt nem szabad... Még nem szabad... Maradj ott.
Ezt a kezet királyok keze fogta,
s jogar volt benne, ámde tegnap óta
oly akadály van rajta, mint a hegy.
A lelkem az, s bár égről szól a szám,
imára nyílni nem tud.
Rodna Ó, könyörgök...
Gertrúd Hallgass! Szód nem igénylem, csak füled.
A táborból üzenték híveim,
hogy őt, a mi volt férfi rokonunkat
királyukká tették a lázadók,
így éljenzésük mellett trónra léphet,
elfojtva ellenzőinek zaját.
Készek, hogy fenyegetéseiket
beváltsák rajtad is.
(kis szünet után) Ez nem ijeszt?
Rodna Nem, Asszonyom.
(félre) Ezt már az ügynököm
hazudta néki.
(a Királynőhöz) Vannak itt sokan,
kik Rodnát Mars istenként védenék
akár a világ ellen is.
Gertrúd De nem
az Ég ellen. (félre) Mint sas erőlködöm
a kígyó gyilkos gyűrűjét feszítve,
s viszi szárnyam a rejtett mérgeket
fényben, viharban, éjjel, nappal egyre...
(Rodnához) Nem annyit érne mindez,
mint a mellvért?
Rodna Hah!
Gertrúd Tudom, hogy királynőhöz mily nem illők
az ily alázatos szavak, de rajta! –
Égre törő gőgöm a földre hullt.
Te bizonyosra építs, ne romokra.
De támaszkodj címemre, s láthatod majd,
mily kőfal lesz az Váradi előtt,
s mily erős bástya teneked.
Rodna Jól hallok?
Gertrúd Nincs a világon bizonytalanabb
a tömegre épített hatalomnál...
A te pompás palotád, jó uram,
diadalod jele, de nem szilárd:
nem támaszkodik zárókőre íve.
Törvényesítsd hát úgy, hogy Magyarország
Királynőjével házasságra lépsz.
Így mit elértél, nem fog romba dőlni,
tartós és nagy marad.
Rodna Hogy’, Asszonyom?
Remélhetem, hogy férjed lehetek?
Gertrúd (Kezét Rodna fejére téve)
Igen, uram, ha tetszésedre van.
Minden féltékenységnek, félelemnek
véget vetünk. Én kész vagyok kezem
tenéked adni, hogy büszke szerencséd
tartós legyen. Nyomd ajkadnak pecsétjét
egyezségünkre, mely a gyűlöletnek
kiirtja gyökerét is.
Rodna Isten őrizz,
hogy elszalasszak ily kegyet! Kezed
ím esküm őrzi... Így vezérli majd
közös szív terveinket!
Gertrúd Ámen! És
Váradi sosem lesz magyar király!
Most menj, s a kápolnában várj reám!
Minden meglesz majd, ami kell... e földön.
Rodna (félre) Egy örökkévalóság!
(a Királynőhöz) Isten áldja
Felségedet! És minden jót nekünk!
(Kezet csókol, majd távozik.)
Gertrúd Bukásomnál is pusztítóbb e Júdás.
Győzelme megkísérti hitemet,
belőlem istentagadót csinál,
és örök sírba tesz.
(Föl-alá járkál, majd megtorpan, és úgy marad, töprengő testtartásban.)
Bánkbán halott.
Özvegye újra szabad. Hogy’ van ez?
Övé lesz? Míg én állok vágyakozva,
reményemtől megfosztva, kárhozottan?
(Az oldalajtóhoz megy, és kiszól.)
Vár kint valaki?... Úgy!... S ki van vele?
Kuzinunk!... Hé, ti!... Csak így ideállít?
S itt így fogadják? Béke és öröm
tekintetében kívánhatna-e
különbet szabadon, mint számüzötten?
Ez őrület!
(Belép az Udvarnok.)
(az Udvarnokhoz) Menj!
Udvarnok Felség, hívatott?
Gertrúd Igen.
(rövid szünet után)
Kint jártam napkelte előtt.
Mosolygott minden, mintha csak nevetne
nyugtalanságomon. Ott, túl a sűrűn,
úgy virított a föld, mint hogyha tarka
csillagok hulltak volna rá, s növényként
lövellnék szerte fényüket, kivált a
forrás mellett, a ciprus közelében.
Közelebb mentem, s néztem, mily dicsőn
hordja fejük a fénylő harmatot:
mint egy királynő minden kis virág.
Bíborba öltözötten álltak, és
a lassú szellő köztük átsuhanván,
gyöngécske száruk meghajolt, s a kis
szirom mint haj merült a vízbe.
Udvarnok Óh!
Gertrúd Figyelj! Tudom, mily isteni hatású
mindőjük bimbaja: mint méh a mézet,
úgy rejt magában mind egy csöpp halált.
Menj, tépj nekem belőlük egy maréknyit,
s gyűjtsd fiolába balzsamuk.
Udvarnok Mi célt
szolgál e súlyos méreg?
Gertrúd Életet ment!
Itassam... talán meg veled? Eredj, hozd!
(Az Udvarnok távozik.)
(A Királynő az ablakhoz megy, és kinéz.)
Ezek a nap utolsó cseppjei.
A fény forrása csöndben csordogál:
a sugaras dél árja elszökött,
és alszik odafönt. Itt lenn, a földön
még vánszorog egy élő, aki már
nem lesz, mire a felhők elvonulnak,
és parti szikláit az óceánnak
új fényár fürdeti... Meghal ma éjjel!
Vége a negyedik felvonásnak
