Portré-interjú Bacskó Tünde színésznővel

A Szent családban láttam először, Szászné szerepében. Nem éppen jópofa, vicces karakter. Önjogán látszódott Vári Éva mellett, aki miatt a Pécsi Harmadik Színház a Schwajda-művet műsorra tűzte, és akiért Vincze János rendező-dramaturg szinte egyszemélyes „show”-vá változtatta a darabot. Bacskó Tünde színpadi jelenléte „földszagú” volt. A játéka kemény és zsigeri. A világjárvány hozadéka, hogy a színházak online térben elérhetővé tették régi előadásaik felvételeit. A Pécsi Harmadik három Spiró-darabbal állt elő, a Szappanoperával, a Prahhal és a Príma környékkel. Látva ezeket az volt az érzésem, jól ismeri az élet árnyékos oldalát, sőt még annak is sok sötét mélyét, talán minden figurát belülről hoz. 

Az ország másik feléből, Debrecenből indult, és közel tucatnyi színház vagy színházi alkotóműhely tagja volt már azelőtt, hogy két évtizede – talán végleg – Pécsett telepedett le. A családban nem volt előzmény nélküli a színi pálya, édesanyja unokatestvére a tragikus sorsú, mára egy korszak ikonjává vált Soós Imre, akit korai halála miatt csak filmjeiből, édesanyja néhány történetéből és a színész tiszteletére létrehozott balmazújvárosi emlékszobából ismerhet Bacskó Tünde, de a belőle áradó elsöprő energia máig lenyűgözi. 

Nem járt főiskolára, így minden alkalmon kapott, amit a színi pálya hozott számára, mert játszani akart, és színésznőnek álmodta magát már gimnazistaként is. Az Equus Jill Masonje, a Cabaret Sally Bowlesa, a Bányavirág Irmája, a Piszkavas Maureenje, a Nóra Lindénéje, a Kulcskeresők Nellije és Spiró György számos drámájának hősnője él benne, ezek a szerepek egyben művészpályája meghatározó színpadi alkotásai is. Filmjeinek száma a tucatnyihoz közelít, igaz, nem nagyszabású és nagyköltségvetésű filmek ezek, hanem jellemzően réteg-, vagy művészfilmek. Hajdu Szabolcs több munkájában számított rá (Necropolis, Fehér tenyér, Te országod), és forgathatott Szomjas György Gengszterfilmjében is. Aki hallotta előadásában Tina Turner Simple the bestjét a Te országod című filmben, sajnálja, hogy nem játszott, játszik sok-sok musicalszerepet.

Egyszerre volt számára könnyű is, meg nem is a pályakezdés. Azé a pályáé, amihez megvolt minden adottsága – talán csak a könnyen formálhatóság hiányzott. Nem hiszem, hogy erővel sztárt faraghattak volna belőle, megtörve őt a rivaldafényért. Számba véve pályája – eddigi – alakításait, már fiatal lányként is volt a Bacskó-feelingben valami „bölcs asszonyos”, akkor is, ha nem klasszikus szerepek, inkább modern női figurák és abszurd, groteszk karakterek találtak rá.

Ha nem is forgószél, de nem az a megülős, állóvízben is eltapicskoló ember. Nem fél a konfliktushelyzetektől, és nem erőssége a hosszú távú megalkuvás. Van benne valami nyugtalan vibrálás, kifejezetten kíváncsi, fürkész elme. A nyughatatlan természet az alkotó művészlétben előny lehet, a mindennapi életben azonban inkább hátrány, kihívások elé állít. E habitusa sok terhet rótt rá, magának okozta a legnagyobb sebeket.

Nem volt eddigi pályáján olyan, hogy fönt és lent, felkapottság és mellőzöttség. Munka volt és színházcsinálás meg filmforgatás. Szerencsés pillanatok és találkozások megadattak, de hosszú távú alkotó időszakok nemigen. Így látványos bukás sem, maximum egy kis hiányérzet a művészemberi bensőben: „ez most nem úgy sikerült”.

Három évtizedes pályáján sok tapasztalatot gyűjtött, de még mindig van számára a színházcsinálásnak olyan szegmense, amit nem ismer, de szeretne megismerni. Előbb csak önálló estje volt, aztán két éve Tandem néven Fábián Gáborral közös színházi vállalkozást indított. Most – a színházi szerepei mellett – ez tölti ki az életét. Kampányol amellett, amiben őszintén és mélyen hisz. Közlendője van a színházról, a világról – mondhatni társadalmi missziója. Maga is megtapasztalta, milyen elesni, és azt is, hogy nem mindenki tudja a bajból saját hajánál fogva kihúzni magát, ahogy ő. Sokaknak kell egy segítő kéz, egy lehetőség, aki, ami visszavezet a „normális” életbe. Tisztánlátása okán azt is tudja, hogy az ő útja nem az ételosztás, a pénz-, és ruhagyűjtés; hivatásán keresztül tud igazán segíteni az arra rászorulóknak. Személyes tapasztalata van arról, hogy az életben milyen fontos a támasz, hisz maga is kapott segítséget, évtizedek óta van társa, és szülőként gyermekekért felel. Azt hiszem, ő úgy tud igazán adni, ha maga is kap.

Lassan a színésznői kor rémálmához ér, a „már nem és még nem” létbe. Ahogy M. G. P. fogalmazott: „már nem naiva, de még nem is intrika.” Tartottam tőle, hogy egy elégedetlen, kicsit keserű színésznővel ülök le beszélgetni, azonban egy élettel teli, alkotóereje teljében lévő „belevaló”, szolidan bohém, fanyar kisugárzású nő huppant le a velem szemben lévő székre. 

Vidéken játszó színésznő, akinek hajdan volt, jelenleg éppen semmi elfoglaltsága nincs a nyüzsgő fővárosi művészéletben. Ez azonban egy cseppet sem frusztrálja. Nem fecsérli búskomorságra, sebei nyalogatására vagy irigységre az idejét, legjobb energiáit. Nem szigeteli el magát, sőt, minden irányba nyit, ahol színházi lét van. Benne van a képesség, hogy színházat szervezzen maga köré. Két évtizede egy bio-üzemmódú mini erőműként működik – látszatra boldogan – Baranyában. Egy színésznő életét éli, ami nem mindenkinek való álom.

Amikor leültünk beszélgetni, nagy kihívás előtt állt, decemberben bemutatója lett volna a Pécsi Harmadik Színházban, Bertolt Brecht Kurázsi mama című drámájának címszerepére készült. A legjobb színészi korban van a szerephez, és a figura úgy passzolna színészi alkatához és eszköztárához, akár egy szép gomb a kabáthoz. A produkció – egyelőre erről szövött álmaival együtt – elszállt, nem valósulhatott meg. Azonban rögtön kárpótolta az élet, a Tandem Színház, még decemberben pályázati támogatáshoz jutva, produkcióit bemutathatja a budapesti Pinceszínházban, és a Pécsi Harmadik Színházban is továbbvihet egy már megkezdett előadásprojektet, a Visszhangot.  

 

Bacskó Tünde

 

Játszottál már Brecht-darabban?

Nem. Voltam olyan nyári kurzuson Ascher Tamásnál, Gaál Erzsinél, ahol foglalkoztunk az író darabjaival. De én nem jártam színművészeti főiskolára, nincs diplomám, így enélkül, nem hagyományos módon jöttek a Brechtet tanuló fázisok: a gimnáziumban drámaórán egy-egy dal, monológ formájában.

 

Vári Éva és Bacskó Tünde – A szent család, Pécsi Harmadik Színház

 

Ez Debrecenben volt, az Ady Endre Gimnáziumban. Húsz évesen már a József Attila Színház tagja voltál, aztán öt évig a pécsi társulatot erősítetted. Hogy került egy debreceni gimnazista Angyalföldre kezdő színésznőnek?

Hát úgy, hogy a főiskolai felvételin „eltanácsoltak” a harmadik rostán.

Ki volt a „galád csapat”?

Mély nyomot hagyott, Kerényi Imre. Így aztán minden ajtón bekopogtam, hogy: „Jó napot kívánok! Harmadik rostás voltam, és színésznő szeretnék lenni.” És persze mindenki azt mondta: sajnáljuk, de nem. Léner Péter viszont azt mondta: „Bacskókám, éppen meghallgatást tartunk, Tasnádi Csaba válogat a Pál utcai fiúkra, menjen le és mondja, hogy én küldtem.” Megkaptam Richter szerepét.

 És aztán Makrancos Katát?

Igaz, az is abban az évben volt, de nem a József Attilában, hanem még a Debreceni Nyári Színház égisze alatt egy diákcsapattal, akikkel évekig együtt dolgoztam előtte. Várhidi Attila rendező szervezte nekünk a nyári előadást. Szép emlékem, az Alternatív Színházi Találkozón a Legjobb Színésznő Díját kaptam Katáért 1992-ben.

Páran megmutatták már, hogy ezen a pályán diploma nélkül is lehet érvényesülni…

Meg hát. Itt van Vári Éva…

És Pogány Judit, Csákányi Eszter, de azért nekik volt némi hátterük. Neked mi volt?

(nevet) A nagyvilág…

A József Attila Színház nem kis színház, hogy lehet felkészítés, tanulás nélkül például csak átbeszélni is a nézőteret?

Az nem igaz, hogy minden képzettség nélkül. A Várhidi Attilánál eltöltött évek a mai napig meghatározóak számomra. Két diákszínjátszó kört is vezetett Debrecenben. Aki az Alföld Gyermekszínpadot kinőtte a városban, az mehetett a Főnix Diákszínpadhoz tovább játszani. Évtizedek óta mozgatja, menedzseli a diákszínjátszást a városban. Hajdu Szabi, Szabados Misi, Magyar Attila, Hargitai Iván mind-mind Attila bá keze alól kerültek ki.

Szóval innen az ismeretség Hajdu Szabolccsal, aki pályád egyik sikeres pillanatának fontos szereplője. A 42. Magyar Filmszemlén a Legjobb Színésznő Díját hoztad el az általa rendezett, a Te országod című rövidfilmjében nyújtott alakításoddal…

A legfontosabb elismerés eddig, amit kaptam. A számomra leghitelesebb magyar színházi ember, Cserhalmi György volt a zsűri elnöke. De én persze tele vagyok ilyen típusú jelentős dolgokkal. Megtörténik és annyiban maradunk. Nemcsak a hivatásomban, a magánéletemben is, belőlem valahogy így bugyborékol az energia, le-föl, össze-vissza.

Ha ilyen társaság volt Debrecenben, miért nem otthon, a debreceni Csokonai Színház ajtaján kopogtál?

El akartam jönni Debrecenből. Úgy éreztem, szűkek vagyunk egymásnak, nagyon intenzíven éltem meg a gimnáziumi éveimet, és belaktuk egymást, a város meg én. El kellett onnan jönnöm, mert elvágyódtam, tágítanom kellett a látóköröm. Úgy gondoltam, amikor megkapom az érettségim, nekem akkor indulás van másfelé.

Két év József Attila Színház után jött Pécs. Miért Baranya megye, mi volt itt, ami csábított?

Kolléganőmön, Hegyi Barbarán keresztül megismerkedtem férjével, Balikó Tamással, elbeszélgettünk, mígnem a Pécsi Nemzeti igazgatói székébe került, és lehívott, hogy szerződjek hozzájuk. Péccsel mindig is kacérkodtam, vonzott ez a város, és az idősebb kollégák is mind azt tanácsolták, hogy vidéken lehet igazán a szakmát megtanulni, mert mindent el lehet és el is kell játszani.

Pécsett nem kezdtél gyengén, Equus, Kabaré…

Igen, Sallyt kettős szereposztásban játszottuk Hegyi Barbarával…

Ebben az előadásban játszott Simon István, a színház akkori gazdasági vezetője is?

(ismét jóízűt nevet) Bizony, az ölében ültem az igazgató úrnak. A pályámat nézve nagyon fontos kapcsolatokra tettem szert, dolgoztam Menyussal [Szegvári Menyhért rendező, aki az Equusban rendezte – Cseh A. I.], Csiszár Imrével. Csupa jó szerep, és igazán jó évek voltak ezek. Tényleg nagyon sok mindent itt tanultam meg. Eszembe nem jutott volna, hogy magamtól betanuljak egy táncot vagy betétdalt a Csárdáskirálynőben. Egyáltalán, hogy én játsszak operettben. De mivel Moravetz Leventének eszébe jutott, hogy próbáljuk már ki a Bacskót, eljátszhattam Stázi grófnőt.

De öt év múlva mégis Budapesten próbáltál már a Stúdió K-ban…

Nem öt év múlva volt az, inkább folyamatában. A kőszínház kötött dolog, de engem mindig izgattak a kísérletező társulatok, csapatok is. Alapból úgy vagyok behuzalozva, hogy mindenre kíváncsi vagyok. Már amikor először Pécsett voltam, a második vagy harmadik évadban Grunwalsky Ferenc rendezett ott két előadást, amikben játszhattam. O’Neill Az éjszakai portás című darabjában Erie Smith, a férfi főszereplő Andorai Péter volt, és kaptam benne Grunwalskytól egy szerepet én is. Aztán ő volt a Gengszterfilm operatőre, amiben az ajánlására szintén játszhattam. Ez mind-mind olyan esemény volt, ami megerősített abban, hogy a kíváncsiságom jogos, mert Pécs falain túl is van élet. Másmilyen, más emberekkel. Ha te vidéki színházban vagy szerződött színésznő, nem tudsz elmenni ide-oda vendégeskedni, kizárólag a nyári szünetben, de még azt is nagyon alaposan körbe kell járni, át kell gondolni. Fodor Tamással dolgozhattam volna korábban a Stúdió K-ban, de nem tudott kiadni az igazgatóm, engem meg izgatott Fodor személyisége, munkamódszere, egyáltalán a Stúdió K mint műhely, meg talán Budapest után is vágyódtam. Az ötödik évad végére megérlelődött bennem a gondolat, hogy váltanom kell.

Milyen lehetőségeket, szerepeket kaptál Fodor Tamástól?

Hihetetleneket, szipirtyókat. Fodorné, Kamilla voltam Zalán Tibor Halvérfesték című színdarabjában, amit Tamás rendezett. Aztán szintén Tamás rendezői keze alatt Békés Pál Visz-a-víz című komédiájában egy fiatal, idióta fruskát kaptam. Játszottam bábelőadásokban boszit, királynét. Állítólag élt a kezemben a báb. Még énekes szerepem is volt, Arthur Schnitzler Körtáncában. Valamint én játszottam Gerdát Hajdu Szabi Tamara című előadásában, ami a film eredeti formája volt. Jaj, nagyon bírtam! És ekkor kismama lettem… és visszaköltöztünk Pécsre...

 

László Csaba és Bacskó Tünde – Bányavirág, Pécsi Harmadik Színház

 

Jött négy év szünet, csend…

Én az anyaságnak teljesen átadtam magam. Igaz, már félidős koromban veszélyeztetett terhes lettem. A nyári szünetre esett a terhességem kezdete, amit nem kimatekoltam, hanem így alakult, és szeptemberben már olyan dolgokkal küzdöttem, hogy nem mehettem vissza dolgozni. A GYES három évét én teljesen kihasználtam. Soha nem láttam magam korábban sem feleségként, sem anyaként. De jött egy férfi az életemben, akivel úgy gondoltuk egymásról, hogy de jó, hogy te létezel, mert minket a jó Isten is egymásnak teremtett.

Nem volt ez veszélyes lépés színésznőként? Akkor kiszállni, amikor végre beindult a pálya, megint, vagy végre a fővárosban voltál, szakmailag igen jó helyen?

Igen, huszonkilenc éves voltam, de úgy gondoltam, ha én ezt az ajándékot kaptam a sorstól, akkor ezt szeretném megélni. A karrier az így vagy úgy forog, ha van keresnivalóm ezen a pályán, akkor vissza fogok találni, ha nincs, tök mindegy, hogy erőlködöm vagy sem.

 

Ezerkilencszáz56 – sanzonest (fotó: Franczia Yvonne)

 

Visszaigazolta az élet az anyaságra, a civil boldogságra való rácsodálkozásod?

Huszonöt éve élünk együtt, két közös gyermekünk van. A család sikertörténete az életemnek, megérte energiát fektetni bele. Mert persze kellett. Egy kapcsolat nem olyan, hogy beleülünk a készbe, azután az már örökre van. A családom támogatja a törekvéseimet, bár néha az idegeikre megy a színészi működésem. A fiam, Marci tizennyolc éves, a kislányom, Anna tíz. Persze úgy gondolják, hogy a hivatásom, a pályához köthető „hobbijaim” tőlük veszi el az időt, de látják ennek a súlyát és fontosságát is, és nagyra tartják. Úgy érzem, megbecsülik azt, amit csinálok. Nem arra büszkék, hogy az anyukám színésznő, hanem arra, hogy egy szereppel mit sikerült megvalósítanom, az milyen fontosságot hordoz magában. Jó, néha kikérik maguknak, hogy még egy filmet sem vagyunk képesek egy héten egyszer közösen megnézni, de én mégis úgy érzem, hogy családként egészen ügyesen működünk együtt.

Támaszod a férjed, biztonságot nyújt?

(vad, sivító kacaj) Igen, a pénze miatt vagyok vele!

Ezt megbeszéltük!

Ő abszolút civil, de erős művészi vénával megáldva. Szerintem remek író válhatna belőle, ha nem lenne szent meggyőződése, hogy neki a pénzkereséssel kell töltenie minden idejét. Sok mindenben támogat. Számtalanszor előfordult, hogy valami kipattant a fejemből, nekiálltam olvasni, kutatni, ő meg a kezem alá dolgozott. Temérdek adat van a fejében, imád utánanézni adatoknak, tényeknek. A fiunk élő Wikipédiának hívja. Nagyon sok ötletem a segítségével valósulhatott meg. Ő egy igazi tüke, ezért telepedtünk le Pécsett. Én fáztam ettől az ötlettől, még azt is bevállaltam volna, hogy egy albérletben szülessen meg a fiunk Budapesten. Most, 20 év távlatából visszanézve nem bánom, hogy így alakult, hogy itt és így élünk, ilyen körülmények között.

Balikóhoz jöhettél még vissza…

Igen, nem kellett bekopognom, hogy itt vagyok. Szilágyi Eszter Anna költő és drámaíró neszelte meg először, hogy visszajöttem Pécsre. Eszter nagyon meghatározó színházcsináló személyiség, férje Hargitai Iván rendező. Megint a debreceni diákszínjátszó múlt. Nem emlékszem pontosan, hogyan volt, de egyszer csak hívott Eszter, igaz-e, hogy visszajöttem, mert szeretne egy darabot megvalósítani, amihez már gyűjtött maga köré egy kis csapatot, és rám gondolt a női főszereppel. Ez egy Pirandello-darab volt, A hegyek óriásai. Az író befejezetlen műve, amelyben egy színtársulat vándorol városról városra, kietlennél kietlenebb vidékeken keresztül, mert a vezető színésznő meggyőződése hajtja őket, hogy a színháznak igenis van létjogosultsága. Ha csak egy ember is nézi őket, az már színház. Nagyon szép mű, tele színház-filozófiai gondolatokkal, érzésekkel. Gyönyörű munkám volt, de nagyon mostoha körülmények között. Példának okáért nem volt próbatermünk, magam varrtam kézzel a jelmezem. A hegyoldalban, a fűben próbáltunk, játszottunk, de végül is a Pécsi Harmadik Színház befogadta az előadást, ott mutathattuk be a darabot. És így megismerkedhettem Vincze Jánossal. Ebből a találkozásból született Háy János A Gézagyerek című drámájában a Szomszéd nő szerepe számomra 2006-ban, amelyben János rendezett már. 

Utána jött a Piaf-est?

Bonyár Judit barátnőm keresett meg, úgy érzi, nagyon közel állnak hozzá ezek a dalok, sőt jól is állnak neki. Meghallgattam őt, és rögtön tudtam, hogy nem jól, hanem piszok jól. Judit úgy gondolta, hogy a dalok között felolvashatnék szemelvényeket Edith Piaf életéből. Mondtam neki rögtön: jól van Jucus, ez nagyon jó, de én színész vagyok, nem magyar tanár. Ha már odaülök melléd, akkor én nem felolvasok, hanem írjunk a dalok köré egy darabot, mert ez nem a kétszemélyes Edith és Marlene, hanem Piaf-belső és Piaf-külső. Elkezdtünk szövegeket írni az énekesnőről szóló életrajzok, saját önéletrajza és korabeli írások alapján. Megpróbáltuk jelenetekké gyúrni a szövegeket, s amikor elakadtunk, Rózner Tina barátnőnket kértük meg, hogy fésülje össze a darabot. Ő színházszakos volt hajdan a Pécsi Egyetemen. Jó szokás szerint, próbahelyünk nem volt, hol Jucus nappalijában próbáltunk, hol a mienkben, és egyszer csak Vincze János ajtaján kopogtattunk újra, hogy lenne itt egy darab. János befogadta a Harmadik Színházba ezt az előadást is. De kellett is hozzá a színházi miliő. Visszatekintve, nem volt sikertelen próbálkozás.

Ahogy böngésztem az eddigi szerepeid listáját, nem sok klasszikus mű van közöttük…

Igaz, pedig vágyom rá. Egy jó Csehov-szerep után csorog a nyálam, de ehhez az kéne, hogy valakinek, ahogy most Ottlik Ádámnak, eszébe jusson az, hogy a Bacskó a Kurázsi. Ha holtában született ötlet is vált belőle. Ennek híján le kéne szerződni valahova tagnak, ahol vetésforgóban előkerülnek újra és újra a klasszikus darabok, és valahogy csak rá kerülne a sor az emberre.

Egy-két Csehov-szerep ugyan elment, de azért még maradt néhány. Hogy viszonyulsz a Spiró-darabokban eljátszott szerepeidhez, hisz ezek a Pécsi Harmadikban ősbemutatók voltak…

Nekem Spiró-darabjai, a szerepeim azokban pályám mérföldkövei, ezzel tértem vissza újra a színpadra, és a Pécsi Harmadikba úgy, hogy sikeresen beágyazódtam ide. A Spirók után már nem a nappalimban próbáltam, s nem magam írtam darabot magamnak.

Pedig a Pécsi Harmadik Színház helyzete soha nem volt rózsás, most aztán különösen nem…

Amióta ismerem Jánost, ő tartja fenn magát és az intézményt is. Amíg ő van, Pécsi Harmadik Színház is van, pandémia ide vagy oda.

Beszéljünk egy kicsit életed új projektjéről, a Tandem Színházról. 2019-ben alapítottátok pécsi független színházként Fábián Gáborral, a civil társadalom és a színházi alkotók együttműködésére építve. A honlapotok szerint az előadásaitok célja a „hátrányos helyzetben lévő társadalmi csoportok hangjának a hallatása a nagyközönség irányába”. Te és Fábián Gábor vagytok az „arcok”, de nem is kicsi az a segítő stáb, amely veletek dolgozik és szervezi a programjaitokat. Féltucatnyi repertoár-darabotok, előadásotok van már, iskolákba jártok drámafoglalkozásokat tartani. Magam eddig csak a Visszhang című interaktív online előadást láthattam. Enyhén mellbevágó volt a függőség mint állapot feldolgozása. De ámulattal olvastam a Fapados revüről, ami műfaja szerint közösségi rágcsa, A leprikónok átkáról mint viking kaland- és vitajátékról, és A kóbor szálló című, hajléktalanságról szóló tündérmeséről. Úgy érzem, ez gyönyörű szép társadalmi küldetés, abszolút pénz nélkül, maradék szabadidőben, szerelemből. Ráadásul hiába alakultatok két éve, a pandémia másfél évet kivett az indulás lendületéből, a kezdővonalon vagytok még mindig, iszonyatos sok munkát beletéve már eddig. Mit adott, ad ez neked?

 Új világ nyílt ki előttem. A belső meggyőződéseim nyertek megerősítést. Nem vagyok szociális munkás, de szociálisan érzékeny ember vagyok. Ebből kifolyólag persze kicsit idealista is. Teljesen alkalmatlan lennék erre a pályára, meglátok egy kunyeráló embert és elsírom magam. Nem tudok hasznosan viselkedni ilyenkor, hogy jöjjön, megmutatom, hol a melegedő, inkább együtt sírok vele. Egyetlen kivételes kapcsolódási pontom van a szociális szférához, az egyik húgom szociális munkás. Ő segíteni képes ember, mindig azonnal tudja, mit kell az elesett ember javára tenni. Azt hiszem, minden szerepemben, amit eddig eljátszottam, hasznosult az ez irányú érdeklődésem és érzékenységem, mert minden figurának van szociális háttere. A Spiró-hősöknek, vagy a Bányavirágban, a Piszkavasban játszott szerepeim karaktereinek is. De a világirodalom bármely szerepe idesorolandó, a Shakespeare-hősök is jönnek valahonnan, úgy érkeznek meg abba a szituációba, amiben éppen látjuk őket. Számomra mindig állati érdekes ebből a szempontból is megvizsgálni a karaktereket, visszafejteni őket. Amikor aztán ez a valósággal egyszer csak metszéspontba kerül, és tudsz úgy színházat csinálni, hogy nem kizárólag „önmegvalósítasz” és a csúcsra forgatod a pályádat, hanem a játékoddal, a munkáddal elmozdítasz a holtpontról társadalmi kérdéseket, megmozdítasz társadalmi csoportokat, akkor a legnagyobb dolgot teszed, amire a színház képes lehet. Sokat tanulok a Tandemből. Megtanultam pályázatot írni, ebből vészeltük át az elmúlt másfél évet, én is, a Tandem is. Most végeztem, végzek először irodai feladatokat a színház mellett, helyett. Elképesztő háttérmunkát igényel a színházcsinálás. Az elmúlt másfél évbe belesűrítettünk ötévnyi munkát. Ezt a Harmadik Színházban játszott szerepeim, felkéréseim mellett nem tudtam volna megcsinálni. Egyébként Fábián Gábor is debreceni, amikor én végeztem az Adyban, ő akkor lett első éves. Ha ő nincs, magamtól soha nem hoztam volna létre semmilyen komplex szervezetet, de az ő ebbéli gyakorlata alap lehetett ehhez. Gábor első felvetése az volt, ha már „legyártunk” két előadást, ne kelljen állandóan bekéredzkedni valamilyen szervezet mögé, alapítsunk színházat. Én meg rávágtam: persze! Nem tudtam, mibe vágok bele! De a bekéredzkedést, annak hátulütőit már ismertem.

Mi volt az első „legyártottad”?

A Fapados revü, melynek 2019 decemberében volt a bemutatója a KuglerArt-ban. Ezt hajléktalan költők műveiből szerkesztettük. Ma a végleges formája már más egy kicsit, mint a bemutató volt. Aztán jött A Kóbor Szálló.

A honlapotokon megakadt a szemem egy sanzon-esten, ami a Te országod című filmben nyújtott produkciód után izgalmasnak tűnik számomra…

 Az a címe: Ezerkilencszáz56 (sanzonest egy ’56-os fiktív napló mentén), mert szinte becsípődésem 1956. A rendszerváltás idején jött a nagy felismerésem, hogy ja, az egy buborék, egy hazugsághalmaz volt, amiben én gyerekeskedtem. Akkor már értem, hogy apám és anyám miért volt olyan nyomorult, hogy az akkor nem is úgy volt. Kezdett érdekelni a téma, mert én 1992-ben érettségiztem, de mi nem tanultunk 1956-ról, a második világháborúnál vége volt a történelemoktatásnak. Aztán jött az életembe Gábor, a férjem, akinek az édesapja ’56-os mecseki volt. Persze ez célzatosan csak október 23-án kurrens darab, de én szeretném a mai gyerekekkel is megértetni, hogy mi történt akkor, és az hogyan befolyásolta a következő negyven évet. A saját fiam osztálytársain is látom, hogy egyre nagyobb a távolság, pedig a mai tizenévesek életére is még mindig hatással van az a kor. Szerintem ‘56 transzgenerációs öröksége a kollektív nyakbehúzás. A lapítást és a szemlesütve élést kaptuk örökül. Már érteni vélem a szüleim generációját. Az össznépi alkoholizmust, a kussolást, azt a furcsa keserűséget. Ma már szinte mindegy is, hogy akkor melyik oldalhoz tartozott valaki, a tünetek mára ugyanazok. Ebben a meglévő előadásban az év dalain keresztül – amelyek Magyarországon is slágerré váltak – járom be a történéseket. Például a Tizenhat tonna egy 1956-ban kijött Tennesse Ernie Ford-dal, de Hajmási Péter és Hajmási Pál is benne van a Csárdáskirálynőből, mert akkor volt vele az Operettszínház szerepelni a Szovjetunióban. És a személyes történet ereje – apósom élete – megtöri a jeget, látom a rám szegeződő tekintetekben.

 

Bacskó Tünde és Fábián Gábor – Tandem Színház

 

Merre, milyen témák irányába tudtok a Tandem Színházzal továbblépni?

Varró Dani darabja, A leprikónok átka egy vitakultúrát erősítő játék, olyan játék, ahol egy kérdés vége mindig potenciálisan szétágazik. A bemutató előtt tartottunk több tesztelőadást, játszottuk másodikosoknak, ötödikeseknek, hetedikeseknek, gimnazistáknak és felnőttképzésben résztvevőknek is – mindegyik korosztálynál kiválóan működött. Nagyszerű látni, hogy egyszer csak megértik a gyerekek, mit jelent érvelni, és mi lehet hibás érv, például az általánosítás, a személyeskedés, illetve hogy miként tudnak ennek felismerése után továbbhaladni.

Ez azért messze esik a hagyományos színészettől, erre hogyan tréningezed magad? Az rendben, hogy a férjed kutat számodra, de az téged egy adott szituációsjátékban nem segít ki…

Igyekszem nagyon sokat olvasni, abból készülök. Ez a másfél év, a „Bacskó Tünde mint színházi vállalkozó” megszületése nagyon felhozott gondolkodásban. Ilyen intenzív módon új ismeretekkel utoljára a gimnáziumban serkentették az agyamat, és ott tettem szert ennyi számomra új tudásra, ami ahhoz valójában nem kell, hogy eljátsszam mondjuk Szászné szerepét a Szent családban. Ez megint új terület az életemben. Én nem vagyok drámapedagógus. De ugye megint a kíváncsiságom, már foglalkoztat az is, hogy el kéne végezni valami ilyesféle iskolát, részt venni valamilyen képzésen, hogy jobban átlássam a folyamatokat, ne csak színésznőként érezzek rá. Bár eleve azt a visszacsatolást kaptam a gyerekektől, hogy ha komolyan veszem őket és nyitottan közeledem hozzájuk, ők is ugyanolyan nyitottak irányomban. A pedagógiai érzék valószínűleg nem a papírtól függ, hanem a hozzáállástól. Fábián Gábornak előnye van, már tanított, van ilyen tapasztalata. Számomra ez most nagyon fontossá vált, és szeretném, ha Gáborral közösen ez az életünk részévé válna hosszú távon. Igaz, az éremnek mindig két oldala van, és pontosan tudom, hogy már munkálkodik bennem a színésznői hiúság is, és el fog jönni az a pillanat, amikor ez már nem fog kielégíteni úgy, ahogy most, még új, nagy kihívásként.

Miként viszonyulsz Szászné szerepéhez a Szent családban, ami a legutóbbi kőszínházi bemutatód volt?

Az az igazság, amikor megkaptam a szövegkönyvet és elolvastam, azonnal tudtam, ezzel a szereppel kezdenem kell valamit, mert János rögtön ki fogja sütni: „Áh, ez a karakter nem is kell ebbe az előadásba!”. Próbáltam a maximumot kihozni belőle. De én minden egyes szerepemben törekszem arra, hogy valami miatt megszeressem, mert pokoli érzés úgy bemenni a színházba, hogy az az este egy púp a hátamra. Mindig fektetek külön energiát abba, hogy találjak a figurában valamit, ami miatt elkezdhetem szeretni, mire a premierhez érünk. Szásznét is megszerettem. És az, hogy Vári Éva közelében lehetek, csodálatos élmény.

Ülsz itt velem szemben, kerek egészként, összeszedett realistaként. Megéltél olyan élethelyzeteket, mint azok, akiknek most segíteni akarsz? Konkrétan a Visszhang című előadásotokra gondolok. A darabot ugyan Fábián Gábor írta és ő alakítja az alkoholista drogos férjet, Zsoltot, de a függőséget nekem mégis te játszottad el, a „tiszta” feleség, Fruzsi szerepében, aki menteni akarja a függőt…

Hajjé! Voltak mélypontok az életemben, az elmúlt másfél évet és az elmúlt harminc évet nézve is. De én is úgy vagyok behuzalozva; a saját hajamnál fogva húzom ki magam, aztán a felszínen tartom a fejem. És igen, itt a Pécsi Nemzeti színházi tagságom lázas évei alatt volt egy brutális zuhanó repülésem, drogok, ivás, pasi, egyebek… elmentem a falig. De én mindig elmegyek a falig, aztán visszamászom önerőből.

Hogy jött az a pont, hogy eddig és nem tovább?

Abban az időben az volt a motivációm, a mindent felülíró motivációm, hogy én színésznő szeretnék lenni, nem pedig hajléktalan halott. Ez a húszas éveim közepe volt, akkor ismerkedtem meg a férjemmel, amikor már lezáruló félben volt az életem e zűrős kalandja.

 Hogy tolerálta ezt a színházüzem?

Fogalmam sincs. Balikóval amúgy egy nagyon érdekes viszonyunk volt. Szakmailag kifejezetten jól működtünk együtt. A színház berkein belül a férfi−nő viszony, na az mindig érdekes…

Mi a te személyes álláspontod a színházon belüli abúzusok témájának felbugyogásáról? Magad megtapasztaltad?

Sajnos igen. Szerintem fontos, hogy ez megtörtént. Én őszintén reménykedem abban, ahogy változik a világ, úgy változhat ez is. Ahogy felszínre törtek ezek a rossz, kőbevésett, elrothadt működési beidegződések, úgy jöhet majd a változás. Ez egyszerűen nem tisztességes. És teljesen mindegy, hogy a bántalmazás bármely formája színésznővel vagy színésszel szemben merül fel, ahogy az is, hogy a színházban vagy azon kívül, például egy futószalag mellett szenvedi el valaki a hatalommal való visszaélés arcul csapását. Ez akárhol van, egy gusztustalan dolog.

Éles témaváltással, talán kicsit pimaszul folytatva: abba a korba értél, amikor színésznőként jön a szerepkörváltás. Nem visz el a művészpályádtól, az igazi jó és vágyott szerepek megszerzésétől, megélésétől, hogy egy más szerepkör, a társadalmi küldetés lefoglalja a legjobb energiáidat, amelyek a színpadnak kellenének?

Én nem érzem azt, hogy hátat fordítottam a deszkáknak. A Tandem Színházat magam hoztam létre a missziójával együtt. Azért, mert fontosnak tartom a létezését. Annyit teszek bele, amennyit én magam szeretnék. Én színésznő vagyok, az maradtam, széles érdeklődési körrel.

A debreceni diáklány hogy látta magát a jövőben, hol fog tartani három évtized után?

Naná, hogy egy színház vezető színésznőjeként láttam magam, ahogy a deszkákon kiteljesedem.

Egyetlen színházban sem maradtál addig, hogy vezető színésszé válj…

Nem. Én annál kíváncsibb vagyok, mindig kiderül, hogy van még másik, meg még másik lehetőség. Mire megtanulok valamit, megint szembejön egy új dolog, és úgy érzem, én azt is tudni szeretném, abban is ki szeretném magam kipróbálni.

 

Bacskó Tünde és Füsti Molnár Éva – Piszkavas, Pécsi Harmadik Színház

 

Elégedett vagy a pályáddal?

Ott tartok, ahol tartanom kell. Persze, hogy tudnék ennél sokkal nagyobbakat álmodni. Lásd egy jó Csehov-szerep. De nem álmodom én semmiről, a Piszkavas Maureenjét és Kurázsi mamát sem álmodtam. Szembejöttek. A Kurázsi mama éppen csak megvillantotta magát. Viszont gimnazistakén Sally Bowlesról álmodtam. Már évtizedek óta azt tapasztalom, hogy nekünk, színészeknek nem lehetnek elvárásaink, kizárólag végrehajthatjuk azt, amit a pályánkon nagy kegyesen kapunk az élettől. Mi nem tudunk beleszólni abba, hogy egy színházigazgató miben és kiben gondolkodik, nagyon nagyot változott a világ ahhoz képest, ami a XX. század elején volt, hogy ünnepelt színészekkel és színésznőkkel volt tele a sajtó meg a kávéházak. Lassan örülhetünk, ha megtűr minket a társadalom a hátán. Mondjuk, magam azt tapasztaltam, ez az időszak mindenkit kicsit arra sarkallt, hogy kezdjen mozogni önmagáért, a számára fontos ügyekért. Nem hagyott senkit ülni a langyos vízben, hogy van egy szerződésem, így tuti lesz x szerepem. Én azt hiszem, ez a nyitáskor érzékelhető is lesz, bár jós nem vagyok. Lehet, magamból indulok ki. Nekem ez vált és válik be jobban, a szabadság, hogy bármelyik előadásunk befér az autóba, és visszük oda, ahova hívják. Itt van Herczeg Adrienn példája, aki a Visszhang, valamint A leprikónok átka című előadásaink rendezője. Ő abszolút kőszínházi miliőből érkezett. Nem szerződött vissza Pécsre tagnak, és remekül feltalálta magát a Tandem Színház keretei között is. Adri felvetése volt, hogy a pandémia alatt a Visszhang című darabból ne előadást csináljunk, hanem az élő streamelést kiváltandó, egy kisfilmet. Dr. Szemelyácz János barátunk lakásában, egy kamerával, egy hosszú snittel a konyhából be a nappaliba leforgattuk egyben a harminc percet. Adri érzett rá arra is rendezőként, hogyan lehet teljessé tenni a történetet úgy, hogy egy párból csak az egyik fél, Zsolti, a férj szemszögén keresztül ismerjük meg az ok-okozatot. Már tudjuk, hogy egész estés, élő színházi előadásnak ez kevés, féloldalas. Tavasszal – pályázati pénzből − tudunk úgy továbblépni, hogy a feleség, Fruzsi életét is megismertessük, és így lesz belőle egy egészestés színdarab. Visszatérve a kérdéshez, felmerül bennem időről időre, hogy de jó lenne a havi fix. De aztán rögtön az is, hogy egy porcikám nem kívánja, hogy estéről estére bemenjek egy színházba olyan szerepet játszani, ami nem okoz örömöt, mert csak végrehajtás. És rögtön jön a belső válasz, hogy nem kell a havi fix, mert ez akkor már nem művészi tevékenység. Akkor sem tudnék nagyságrendben jobban élni, ha lenne havi fixem, csak millióval több kompromisszumot kéne kötnöm. Így is kell persze, és sajnos a családomnak is általam, miattam, de ezeket is könnyebb úgy megkötni, ha nem tagozódtál be.

Mit gondolsz, Pécs marad a végállomás?

Hát mit tudom én. Bár annyira szép helyen lakunk, és a házunkat imádjuk, az egyik húgom is itt lakik, a nagybátyám is, és most édesapám is azt tervezi, hogy felszámol mindent és ide költözik… végül is Pécsett is van élet.

Cseh Andrea Izabella

Rainer Maria Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései – RS9 Színház, Junion Színház

Néhány elkapott mondat az előadás előtt, az RS9 Színház előterében: „Nem tudnám pontosan megmondani, miről szól. Az életről? De nem is ez a fontos. A hangulata maradt meg bennem.” Így válaszolt egy ismerőse kérdésére egy fiatal nő, aki már korábban látta az előadást. Néhány nappal az után, hogy megnéztem, magam is valami hasonlót tudnék mondani.

Rilke nálunk kevésbé ismert műve, a Malte Laurids Brigge feljegyzései egy költő prózája. Töredékes mű: napló és visszaemlékezés, elmélkedések és gondolatfutamok elegye. Feltűnnek benne történetmorzsák, de lényegében nincs története. Egy író számvetése élete szereplőivel, élőkkel és holtakkal, önmagával, érzésekkel és gondolatokkal. Nem színpadra született. Lábán Katalint azonban vonzzák a nem színpadra született irodalmi szövegek. Legutóbbi munkái is ilyenek: Füst Milántól A Mester én vagyok című regényből készült Egy doktorkisasszony naplójegyzeteit rendezte meg, majd következett Pilinszky és Sheryl Sutton levelezése. Egy interjúban¹ ezzel indokolta darabválasztásait: „Próbáltak lebeszélni mindkettőről, de nem sikerre törekszem. Fontos nekem, hogy az engem régóta foglalkoztató szövegeket színpadra vihessem. És közben reménykedem, hogy ezek nem csak engem érdekelnek.” A Rilke-mű is ebbe a sorba illik. Színházi érdeklődése nyilván összefügg civil foglalkozásával: mentálhigiénés szakember, személyközpontú pszichoterapeuta, sokáig foglalkozott gyászterápiával is.

Kassai László, Kókai János és Nagy Ferenc (fotó: Veres Ildikó)

 

Ez utóbbit azért is érdemes megemlíteni, mert az előadásban az élet különböző szakaszai mellett folyamatosan jelen van a halál, a meghalás pillanata, képileg a ravatal. A címszereplő mellett a többi szereplő mintha az emberi élet egy-egy szakaszát is megjelenítené. A játékot egy mozgásjelenet foglalja keretbe. Úgy megyünk be a színházterembe, hogy Malte (Kókai János) a színpad első részén, oldalt ül egy kis íróasztalnál, a többi színész pedig (Álmosd Phaedra, Kadlót Zsófi, Nagy Ferenc és Kassai László) a mögötte lévő térben perceken keresztül ide-oda sétál, vánszorog vagy éppen rohan a színpad egyik oldalfalától a másikig. Eltérő módon és eltérő ritmusban róják a szélteket. Különböző stációkat, életutakat mutatnak meg: a fiatal lányt, az anyát, a középkorú és az idősödő férfit.

Miközben ők néhány percbe sűrítve leélnek egy életet, annak minden igyekezetével, küszködésével, örömével és csalódásával, Malte, az író, a külső szemlélő pozíciójában jelenik meg. A többiek aktivitásával ellentétben ez a passzív, megfigyelő, elmélkedő alaphelyzet jellemzi az egész előadás alatt. Kókai János alakja fehér hajával kiviláglik a fekete térből. Egyszerűen, sallangmentesen beszél, éppen a megfelelő tempóban, időt hagyva Malténak, hogy megszülethessen benne a következő gondolat, és időt hagyva nekünk, a nézőknek is, hogy ezt a gondolatfolyamot követni tudjuk. Néha elidőzik egy-egy nézőn a tekintete, mintha egyetértést vagy éppen ellenkezést várna – képes kapcsolatot teremteni a közönséggel.

Malte elmélkedései mellett látunk rövidke jelenetdarabkákat is a halálon innenről és túlról, mintha a kettő közötti átjárást vagy senki földjét igyekeznének megragadni például Nagy Ferenc többször is meghaló karakterével, vagy a kísértetként visszajáró asszonnyal (Álmosd Phaedra), az agyvelőre emlékeztető karfiolt kezében tartó Kassai Lászlóval. Kadlót Zsófi karaktere kötődik leginkább az élethez, ő Malte szerelmét játssza, aki feltétlenül hisz a férfi tehetségében és jövőjében.      

Malte Rilke művében 28 éves. Mai fogalmaink szerint ez inkább a kapunyitási pánik, nem pedig az elmélkedés, az összegzés időszaka. Az előadásban húsz évvel idősebb, 48 éves, az életközepi válság, a számvetés, a visszanézés időszakában jár. És 48 évesen sokkal fájdalmasabb szembenézni azzal, hogy amit eddig elért, szinte semmi. Így látja írói teljesítményét is: írt egy – szerinte – rossz tanulmányt és verseket. Felszínesnek érez mindent maga körül, beleértve a saját műveit is. Mélyebbre menni, tapasztalni, látni – ezt a célt tűzi ki, hogy aztán majd a halála előtt meg tudjon írni talán tíz jó sort.

Érdekes összevetni ezt az írói életprogramot azzal, hogy Rilke a megírás idején, 1910-ben 35 éves, már megjelent az Imádságos könyv és a Képek könyve, fő műve, a Duinói elégiák azonban még messze van, majd csak 1926-ban, halála évében jelenik meg. Malte alakjában nyilván benne van Rilke is.

Ahogy az előadásban érezhetően benne van Lábán Katalin színházi és színházon kívüli gondolkodása, értékrendje is. A bátorsága, hogy a mai színházi komfortzónához képest történetszegény vagy éppen történet nélküli, lassú előadásokat csináljon, olyanokat, amelyekhez nagyjából lehetetlen nézőhívogató reklámokat és színlapokat készíteni. Amelyekről tényleg csak azt lehet mondani, hogy nem tudni pontosan, miről szólnak, gondolatokról, érzelmekről, életről és halálról. Amelyeket lehet, hogy kevesen néznek, de akik igen, azok pontosan érzik, hogy érdemes átadni magukat ennek a gondolatfürdőnek. Lehet, hogy csak néhány gondolatfoszlány marad meg belőle, valami olyasmi, hogy lassabban, mélyebbre, szeretettel. De ez sokkal több, mint amit az előadások túlnyomó többségéről elmondhatunk.

Turbuly Lilla  

¹ https://kutszelistilus.hu/szinhaz/interju/726-ennek-a-korszaknak-vege

Egy érdekes életútról – 1. Rész

Évek óta szeretném megírni Balogh Vilmát. Voltaképp évtizedekkel ezelőtt kezdett érdekelni, amikor Balázs Béla egyik Párizsból Lukács Györgyhöz írott levelében találkoztam a gonoszkodó megjegyzéssel: „[…] Bánóczi Laci is itt van… Vilmájával!” Akkor Rozsics István barátom felvilágosítása alapján, aki mindent tudott a XX. század első felének magyarországi szellemi életéről, ezt írtam jegyzetbe a vonatkozó publikációban: „Bánócziné Balogh Vilma írónő, színésznő, később Continental szállóbeli irodalmi szalonja volt nevezetes.”¹

Pedig ha kicsit jobban odafigyelek, már máshol is találkozhattam volna a nevével. Bemutatta őt a József Attila életének minden percét dokumentáló Szabolcsi Miklós,² szerepelt – egy vicces tévesztéssel, erre még visszatérek – József Attila leveleinek 1976-os kiadásában.³ Aztán volt egy idő, amikor szinte divatba jött, amikor tanulmányok születtek a József Attila körül megfordult nőkről.⁴ Hiszen egyik felfedezője volt. Devecseritől Tersánszkyig sokan megemlékeztek róla. De majdnem minden ilyen visszatekintésben éreztem valamiféle lesajnáló hangsúlyt. A „kétségtelen, hogy…, de”, „bár”, „vitathatatlan, hogy… de”, „nem volt jobb, mint…”, „nem érte el a… színvonalát” stb. kifejezések majdnem mindig ott voltak a hozzá kapcsolódó megítélésekben, főleg színházi és irodalomszervezői működése tekintetében, tevékenységét – bármilyen területen – mintha eleve a második sorba helyezték volna. Még a saját fia visszaemlékezésében is.⁵ Gergely András, „a magyar szellemi élet egyik furcsa, megmosolyogtató, de hasznos alakjának” nevezte, a marginalitás irodalomtörténetébe sorolta, finoman egyensúlyozva a kifejezésnek az aktuális kánonhoz képest a margón helyet foglaló, progresszív, illetve másodlagosságot sugalló jelentése között. Úgy tűnik, sokan sznobnak, kékharisnyának tekintették.⁶ 1999-ben Bodri Ferenc biztatott újrafelfedezésére. Ő tevékenységének több színterére is bevilágított. Tanulmányát ezekkel a szavakkal zárta: „...A nagylelkű, tevékeny és remek műveltségű Hölgy egykori jelenléte, alkotó és áldozatos munkássága egy sóhajnyi főhajtást mindenképpen megérdemel. Csendes emlékezést »cselekvő szolgálatára«, és nemcsak József Attila körül.”⁷

                    

Az első másfél évtized

Adott egy harmincas évei elején járó,⁸ férjes, pontosan nem tudni, mennyire iskolázott, mindenesetre műveltnek tűnő, több nyelvet beszélő asszony, két fiúgyermek anyja, rendezett háttérrel, polgári jómódban, és nem fér a bőrébe. Nem tudni, milyen kapcsolatokat alakítgat, hol, milyen körökben fordul meg, de valahogy nem bír megmaradni a fenekén. Baloldali, feminista nézetekkel ismerkedik, majd újságírásra adja a fejét. Cikkeit Kovács Adolfné Balogh Vilma néven jegyzi.

Újságírás

Az újságírónő, vagy inkább az újságot író nő fogalma már nem volt teljesen ismeretlen a XX. század elején. Karacs Ferencné Takács Éva és lánya, Karacs Teréz az előző század közepén még igazi kuriózum volt. Az ezt követő évtizedekben a hiányhelyzet elsősorban a háztartás, gyermeknevelés, divat, esetleg az egészség témái felé terelte a tollforgatás iránt érdeklődő asszonyokat. Aztán a századforduló körül, elsősorban angliai példák nyomán elkezdenek Magyarországon is megjelenni a nemcsak a háziasszonyi témák iránt érdeklődő újságírónők. Glücklich Vilma és Bédy-Schwimmer Rózsa tevékenysége a jogi−közéleti−politikai témáknak is lendületet ad, 1907-től jelenik meg A Nő és a Társadalom. A vérbeli újságírónők tevékenysége a tízes évek elején fut fel, majd a nagy háború férfias színterein teljesedik ki.

Első írásaiban Vilma asszony 1906−1907 körül a valószínűleg frissen megismert feminista eszméket adja tovább. Arra nem találtam jelet a nyilvánosan hozzáférhető dokumentumokban, hogy a Feministák Egyesületében feladatot vállalt volna, de ők számon tartották. A Nő és a Társadalom 1912. októberi számában a következő tudósítást olvassuk: „Nők a sajtóban. A női munka térfoglalásának egy új jelensége a nők foglalkoztatása a politikai hírlapírás terén. [...] Mint reporter mind több és több nő érvényesül. Így Az Újság Kovácsné Balog Vilmát, a Világ Antal Gézánét, az Est és a Nap Kovács Lydiát alkalmazta reporteri minőségben.”

Eleinte még nem „reporter”, látszik, hogy keresi a helyét. A feminizmus összes témáját feldolgozza 1906-tól A Munka Szemléjében. Síkra száll a nők tanulása és munkavállalása, szívbéli párválasztása és gazdasági függetlensége mellett, leteszi a voksot a prostitúció ellen, a női szexualitás jogainak érvényesítése érdekében. Írásai megjelennek a Budapesti Hírlap, az Új Idők, Az Újság, később a Pesti Hírlap vagy a Világ hasábjain is. Az átlagos feministáktól ugyanakkor megkülönbözteti, hogy kifejezetten baloldali, majd kikristályosodó szocialista nézeteket vall. Ennek jegyében világnézeti felvilágosításra is vállalkozik. A Munka Szemléjében Az idealizmus ellen; Mire tanít bennünket a monizmus?; Mi az élő és mi az élettelen?; Koruk és problémája; Vallás- és erkölcstan címmel ír ismeretterjesztő cikkeket. A nők társadalmi szerepének figyelése egész pályáját végigkíséri, a húszas években tartott előadásaiban is rendszeresen fejteget majd nőpolitikai témákat, 1925 szeptemberében már mint „ismert szociálpolitikai írónő” nyilatkozik a Színházi Életben a nők válságos helyzetéről. Tollát elhagyja néhány novella és vers is, majd az első évtizedforduló idején irodalmi és színházkritikákat kezd írni. Megjelenik Az Újságban, a Kelet Népében, a Világban, de még Bárdos Színjátékában is. Az Új Életben tudósít a párizsi színházakról, a Neues Pester Journalban Petőfi olasz kiadásáról.⁹ A Pesti Hírlapban éppenséggel nőalkotók munkáiról ír a bécsi „Secessio” kiállítása alkalmából 1910-ben. Nyelvtudásának egyébként is nagy hasznát veszi, több külföldi tudósítást is küld, külföldi személyiségekkel beszélget. Közöl interjút Franz Wedekinddel, „Poincaré Henrik” párizsi és „Göszta Mittag-Leffler” stockholmi tanárokkal, a Bolyai-jutalom külföldi bírálóival, József királyi herceggel „Stróbl műterméből” vagy Yvette Guilbert-rel, a legendás francia sanzonénekesnővel a Hotel Bristolból, és még jó néhány korabeli celebbel.

Egyik-másik interjúját botrány kíséri. 1911. szeptember 14-én írja például a Magyarország: „Egy meg nem történt interview. Közöltük a román távirati ügynökség czáfolatát a román királyné állítólagos meginterviewolásáról. Erre a czáfolatra most Balogh Vilma egy hozzánk küldött nyilatkozatában azt állítja, hogy a román királynő szeptember 3-án fogadta és negyedikére újból magához hívatta. A megtörtént interviewt Benyescu Joe udvarhölgy aláírásával és az audiencziára meghívó távirattal igazolja.” Az esetre Kovács György is emlékezett. A problémát a forrongó bonyolult romániai, illetve balkáni helyzetben könnyedén csevegő királynő egynémely politikai elszólása okozta, amit a szenzációs riporttal együtt a világsajtó „java része” is átvett. Ezután, „néhány nap elteltével Carmen Sylva elküldte a maga dörgedelmes cáfolatát, hogy ő sehonnan senkivel semmit sem beszélt. Minthogy azonban a fogadásra vonatkozó írásos engedély még megvolt, utóbbi a magyar hírlapban a cáfolattal együtt megjelent fakszimilében, és a cikk tartalmának, valamint a román udvar cáfolatainak hitelességéről mindenki azt gondolhatta magában, ami jólesett. De az biztos marad, hogy egy ilyen kaland általában – legalábbis ebben az esetben, akkor – a méltánytalanul meghazudtolt újságírónak használ a legtöbbet.”

Botrányt egyébként nem egy cikke kavart, sőt a következő években Balogh Vilma többször is a vádlottak padján találta magát, amely eljárások hol bocsánatkéréssel, hol tetemes pénzbüntetéssel végződtek.

Mert ekkor már tényleg „reporter” volt, s ebben a minőségében elkezdte lemerülését a társadalom mélyebb bugyrai felé. Nemcsak a gödöllői királynapokról tudósít, hanem Márianosztráról vagy egy bírósági tárgyalásról is. Életképet küld Mezőkövesdről, a néprajzi könyvészet bibliográfiájába is bekerült tudósítást a bukovinai csángókról, de a budai szabad királyi levéltár selejtezése kapcsán elmeséli egy XIX. századi rabló történetét, aki a börtönben felkötötte magát. Szociális érdeklődése igazán majd a húszas években bontakozik ki.

1912-ben már ismert újságírónő. Az „intézményes” feministáktól az is megkülönbözteti, hogy bevallottan hordoz némi bohémságot és jókedvű nagyvonalúságot. A Budapesti Újságíró Egyesület körkérdésére adott válaszából kiderül, hogy nem áll tőle távol az irónia, sőt a szemtelenség sem: „Igen tisztelt és kedves szerkesztő úr, örömmel küldöm a kívánt arcképet, és ha Rónai Dénes barátom modern művészete mégsem fejezné ki elég világosan legbensőbb énemet, magam is szívesen szolgálok felvilágosítással. Tehát: Úri passzióim vannak. Szeretek szép, illatos szobában órákig tétlenül heverni, nem tudok kérni senkitől semmit, ki nem állhatom az idegeneket, mások ügyes-bajos dolgaival nem törődöm. Megértem a művészetet, és azt tartom, hogy az anya legfontosabb kötelessége, hogy gondozza, nevelje gyerekét. Minél intelligensebb, annál szentebb ez a kötelessége. Mindezek dacára újság-riporter lettem, és imádom a pályámat. Az Almanach olvasói meg lehetnek velem elégedve – »komplikált« lélek vagyok.”¹⁰ E nyilatkozatához kapcsolva jelent meg illusztrációként az a fénykép, amely egy hatalmas kalap árnyéka alatt, alig kivehető arcvonásokkal ábrázolja Balogh Vilmát. Ekkor már túl van élete másik meghatározó kalandján. Mert művészlélek is.

Színház

1907-től van dokumentumunk arról, hogy belépett az életébe a Thália Társaság. Vagy ő lépett bele, nem tudni, hogyan. Ebben az időben már kapcsolatban volt a nála jóval fiatalabb Bánóczi Lászlóval. Valószínűleg az ő hatására fordult a baloldaliság felé – a nyilván szomjasan frissen tanultakat mintegy magából kiírva dolgozta fel cikkeiben.

Bánóczi László elismert, ám mégsem eléggé ismert alakja a magyar kultúra történetének. Ismert és elismert Thália-alapítóként és -igazgatóként (1904–1908), Új Thália-igazgatóként (1934), OMIKE művészakció-szervezőként (1938–1944). Inkább csak ismert vígszínházi (1921), belvárosi színházi (1925) rendezőként, Magyar színházi főrendezőként (1924). A kortárs lexikonok számon is tartják mint színházi embert. Színházi pályája azonban igazán sosem teljesedhetett ki – Bálint Lajos ezért nevezhette a színház boldogtalan szerelmesének. Az újabb lexikonok természetesen szintén megemlítik színházi munkásságát, a közbeeső éveket pedig általában a „munkásbiztosító-tisztviselő” vagy „fővárosi tisztviselő” kifejezésekkel töltik ki. A kissé unalmas, könyökvédőt sugalló kifejezés mögött azonban harcos kultúr- és szociálpolitikusi valóság áll – jó másfél évtizedig Balogh Vilma oldalán.

Hogy Kovácsné már Bánóczi László által jutott a Tháliába, vagy éppenséggel ott ismerte meg, lényegtelen. Mindenesetre a lényére jellemző teljes energiával vetette bele magát a munkába. Eleinte főleg pénzeket szerzett. Bánóczi folyamatosan tudósította alapítótársát, Lukács Györgyöt Kovácsné sikeres pénzszerző akcióiról, leveleiből tudjuk, hogy Vilma ügyesen pumpolta a forradalmi színházzal rokonszenvező pumpolhatókat, hol 100, hol 2-300, hol diadallal 1000 koronát szerezve.¹¹

Az is biztos, hogy a férj nem kifogásolta, sőt kifejezetten támogatta felesége tevékenységét. „Az örökös hajsza és bizonytalanság ráfizetéshez vezetett – emlékezett Kovács György –, amelyet csak a »Thália Társaság pártoló tagjai«, derék és főleg gazdag széplelkek, felesleges mondanom, hogy köztük apám is, tudtak kiegyensúlyozni.” Hadd szórakozzon az asszony – gondolhatta. Lehet, hogy imponált is neki a dolog. Mindenesetre pénzt adott. „Apám nagyon jól kereső mérnök volt – emlékezik Kovács György –, aki az Államvasutaktól húzott fizetésén kívül, amely a szokásosnál magasabb volt, mert pályát épített, magánvasutaktól (voltak ilyenek) szakértőként kapott komoly összegeket. Igaz, annak nagy része, ami befolyt, Vilma kezén át megint kifolyt, mégpedig nemcsak kalapra és konflisra, hanem nemesebb célokra is, mint például a Thália támogatása.”

Vilma ekkor már elköltözött otthonról, kisebbik fiát magával vitte. Pedig a férj nem akart volna válni. „Apám hangja mindég csendes, rábeszélő, kérlelő volt, anyámé többnyire ideges vagy éppen felcsattanó. Éveken át tartó új korszak kezdődött. Lassan múladozó gyermekkoromra egyre mélyebb és mélyebb árnyakat vetett a szülők nehéz válása. Két emberé, akik egykor a legszorosabban összetartoztak, engem tudatos elhatározással az életbe hívtak, majd az egyik, aki nem ismerte sem önmagát, sem a világot, tudatára ébred annak, hogy néki más élet kell, és nem bírja elviselni a régit, a másik pedig megváltozni nem tud – miként is tudna? –, és ólomsúllyal húzza vissza gyötrődő társát, akinek úgy kell a szabadság, mint a fuldoklónak a levegő.”

Vilma a pénzgyűjtés mellett fordít és játszik. A fordítás még sokáig elkíséri az életben, a színjátszás kevésbé, de egy darabig még jelen van. Az első évtizedekig kenyeret adott neki, a színpad egy darabig vonzotta. Ott is megpróbálta magát, mégpedig önzetlenül. „Kovácsné 200 koronánál tart – írja Bánóczi Lukácsnak 1907. január 23-án. – Közös megállapodásra felfüggeszti a gyűjtést, amíg eldől a fellépése, nehogy pénzügyi íze legyen a dolognak. Ha nem lép fel, rögtön gyűjt, ha igen, a fellépése után.”¹²

Kovácsné a dokumentumok tanúsága szerint a Tháliában játszott Schnitzler Irodalom és Henry Becque A sajka című darabjaiban, amiket fordított is, továbbá Heyermans Reményében, Hebbel Mária Magdolnájában, Hauptmann Henschel fuvarosában, Edward Brandes Egy látogatás és Mohácsi Jenő Hamu című színdarabjában. Az iratokból nem látszik, de Kovács György kifejezetten azzal kezdi visszaemlékezését, hogy ő maga Nóra egyik gyermekét alakította anyja mellett Ibsen darabjában, és a Népszava egy 1923-as beszámolója szerint „Leopoldine Konstantin vendégjátéka Júlia kisasszonyban [...] emlékünkbe idézte a Tháliának ugyanebben a darabban aratott diadalát, amikor a címszerepet a Népszava jó ismerőse, Balogh Vilma adta.”¹³

Színésznőként a Tháliában eleinte K. Balogh Vilma, esetleg Kovácsné Balogh Vilma, néha Kovács Adolfné Balogh Vilma néven szerepelt. Sajtója ellentmondásos volt. „Úgy tudom, hogy anyám nem volt valami nagy színésznő – írta Kovács György. – Pedig a temperamentuma, értelme és megjelenése megvolt hozzá. Persze a Thália maga megkövetelt egy bizonyos színvonalat, amelyet azonban éppen csak hogy elért. Benedek Marcell, Hevesi Sándor, Lukács György és Bánóczi Laci vezetése nem tűrt meg tehetségtelenséget vagy ripacsságot a színpadon [...] De Balogh Vilmában – mondták – mindég megmaradt valami műkedvelői. Többet ért mint műfordító és – később – újságírónő.”

Elemző kritikák akkoriban nem nagyon jelentek meg, beszámolók azonban rendszeresen, ezek között volt, amelyik dicsérte, volt, amelyik eltanácsolta a színpadtól. A Munka Szemléje ugyan „erős színpadi tehetségként” üdvözölte az Irodalom bemutatója alkalmából kedves szerzőjét, aki „menten minden modorosságtól, az első pillanattól kezdve eltalálta az igazi hangot. Egyszersmind azonban erős intellektusa megóvta a túlzásoktól, úgy, hogy játéka, bár élesen és tisztán pointírozott, mégis megtartotta azt a diszkrét színezetet, mely a modern színjátszás legnagyobb előnyei közé tartozik. Lámpaláznak és a dilettánsok többi, megszokott hibáinak semmi nyoma.”¹⁴ Az ugyancsak baráti Népszava ezzel szemben leszögezte: „Kovácsné Balogh Vilma, aki csak műkedvelésből vállalta el a szerepet, egyáltalán nem való színpadra.”¹⁵ A Munka Szemléje szerint a Reményben „sugárzóan intelligens” alakítást nyújtott,¹⁶ Az Újság szerint viszont A sajkában azok közé tartozott, akik „teljesen elejtették szerepüket”,¹⁷ a Pesti Hírlap pedig a Hamu kapcsán ezt írta róla: „esetleg jól megállja helyét a csak rutint kívánó szerepekben, de szívósabb természetű, drámai szerepekre vállalkoznia nem szabad.”¹⁸ Mindez különösebben nem vette el Balogh Vilma kedvét, a húszas évek elején még fellépett színpadon, nem is kis sikerrel.              

Középen, világos ruhában Balogh Vilma

                        

Fordítás

Ebben az időszakban lefordította a Thália számára Schnitzler Hagyaték és Irodalom, valamint Henry Becque A sajka cím darabját, majd a Thália után Feld Irén Kamarajátékok elnevezésű előadássorozata számára Georges Courteline A modern férj, Karl Anzengruber A csendes éjszaka, Freymann Károly Thermidor kilencedike után és Hermann Bear Az érző lélek című darabjait, továbbá Ibsen Rosmersholmját, ami 1911-ben az Athenaeum Modern Könyvtár sorozatában kötetben is megjelent, és 1924-ben Forgács Rózsi kamaraszínházában is bemutatták.¹⁹            

A fordítás, újságírás és színházazás mellett, illetve után kezdett kibontakozni Balogh Vilmának az a képessége, hogy embereket szervez maga köré. Ettől kezdve egészen a harmincas évek végéig a „Balogh Vilma szalonja” kifejezés kortársaknál is, a velük foglalkozó irodalomban is magyarázatra nem szoruló egyértelműséggel szerepel.

Szalon

A szalon a XVIII. század óta fontos fóruma volt az irodalmi közéletnek, egyáltalán a polgárság társadalmi érintkezésének. Érdekes változása a fogalomnak, hogy ami eredetileg a magánélet színtere volt, a társasági érintkezés fórumát kezdi jelenteni, bár az előbbi otthonosságát megtartva, ezért általában nők által alapítva-irányítva, akik ebből a zárt magánéletből ki szerettek volna lépni, de nagyobb lépést a konvenciók egy ideig nem tettek lehetővé. A szalon Magyarországon XIX. századi aranykora után²⁰ a XX. század első évtizedeiben új felvirágzás elé nézett. A fogalom ekkori használata első gondolatra Polányi Cecil nevével asszociálódik. Ha nagyon akarjuk, intellektuális szalonnak tekinthetjük a Vasárnapi Kört, bár ott férfi volt a vendéglátó. Szalonféleség volt Lesznai Anna körtvélyesi háza, de budapesti lakása is. És formálisan is kifejezetten az volt Cecil mama szalonja, szellemileg a túloldalon Ritoók Emmáé. Szalonként emlegetik az emlékezők Kudelka Károlyné, később Dánielné Lengyel Laura társaságát vagy akár a Mentor könyvkereskedést.      

Válásakor Kovácsné Gyuri fiával az ötszobás Podmaniczky utcai lakásból egy kétszobás Nefelejcs utcaiba költözött, ahol már állandó vendég volt Bánóczi. Hamarosan eljött az idő, amit visszaemlékezésében Kovács György a régi népének szavaival illusztrál: „…keskeny az asztal, rövid az abrosz, kevés a vacsora”. Meg kellett válni a Gyurikát imádó cselédlánytól, és egy független háztartás gondjai elől szállodába-panzióba menekülni. „Pest akkor tele volt olcsó és jó családi penziókkal, és sok szálloda is szívesen fogadott be úgynevezett állandó lakókat, hogy üres szobáinak számát csökkentse. Az állandó vendégek jelentékeny árkedvezményt kaptak a hoteltulajdonostól, úgyhogy Krúdy Gyula, Bródy Sándor, Szép Ernő, Fényes László és sokan mások, köztük Balogh Vilma is, ily módon szabadították fel magukat a háztartás gondjai alól, s tettek szert olyan kényelemre, amelyet egy főbérleti lakás e vándormadár természeteknek sosem tudott nyújtani.” Laktak a Royalban, laktak a szigeti Nagyszállóban – „A szállodák mind érdekesek és izgalmasak voltak, de jelentőségében messze kimagaslik közülük a legkisebb és legolcsóbb. Így hívták: Pálmakert. Egyemeletes ház az Aréna (most Dózsa György) úton, amely ma is áll, de más célt szolgál. Frontján nagy terasz aránytalanul nagy dór oszlopok között, mögötte egy nagyobbacska és egy kis szoba. Ez a mi bérleményünk. Bútor alig volt, de ez előny, mert anyám amúgy is ki szokta rakatni a sablonos berendezést, hogy egyéni darabjaival, szőnyegeivel otthonossá tegye az uniformizált szállodai lakhelyet.” A Pálmakert szalon volt Balogh Vilma első nevezetes fogadóhelye.

„A kitűzött fogadónapoknak (kétszer hetenként), amelyeket Laci ötölt ki, az lett volna a céljuk, hogy enyhítsék az állandó megszállást – szólnak a koraérett kisfiú emlékei. – Valaki így is ült mindég Vilmánál, vagy új versét olvasta fel, vagy a nagy- és kisbirtok termelékenysége közötti különbséget magyarázta, vagy korát megelőzve azt fejtegette, hogy az irodalom eljutott közlőképességének végső határáig, és meg kell szűnnie.” Valaminek lennie kellett ebben a légkörben, mert egy időben állandóan ott lebzselt a fél Nyugat. Csáth Gézától ugyan félt Gyurika, mert „cigarettahamuját oda szórta, ahová éppen esett, és vagy már némileg becsípetten jött, vagy minden szeszt megivott, amit talált”. Ady viszont a legjobb barát és játszótárs volt. „Az volt a szokása, hogy mindég előbb nyitott be a kis szobába, amely az én külön birodalmam volt, mint a nagyba. Nem tagadom, hogy ez hízelgett nekem, nem azért, mert a beszélgetésekből gyakran kivettem, hogy őt általában valami vezérnek és mindenki közül kimagaslónak tartják, hanem megéreztem a barátiságát és szeretetét. Ha a földön játszottam, az egész padlót beborító zöld filcszőnyegen, mindjárt mellém telepedett, és valósággal elmerült nagy vasútjátékomban […] Kissé úgy éreztem magamat a közelében, mint Lacival. Nagy fiú, óriási szemmel, homlokába hulló dús hajjal, mindég jókedvű, beszédes is, minden játék érdekli, a vasút különösen. Ha kimelegedett, levetette a kiskabátját, s előfordult, hogy vagy egyszerűen megfeledkezett arról, hogy voltaképpen nem hozzám jött látogatóba, vagy – mint igazi nagyúr, aki volt – azt csinálta, amihez kedve támadt, például a játék váltót állítgatta, és váratta a társaságot. Gyakran vettük ki egymás kezéből a különböző alkatrészeket, ami nem ment némi erőszak nélkül, és előfordult, hogy anyám vagy Laci akkor szereztek tudomást jelenlétéről, mikor véletlenül benyitottak a szobámba. A nagy szobában Ady alaposan megváltozott. Vagy azt a benyomást keltette, hogy unatkozik, szótlanul ingatva keresztbe vetett lábát és a semmibe nézve, vagy felvéve egy könyvet vagy újságot az asztalról, amelybe némi lapozgatás után teljesen el tudott merülni.” Gyurika szívéhez az ugyancsak gyakori látogató, Balázs Béla is közel állt. „A finom átmeneteket, pasztellszíneket, ellágyított körvonalakat kedvelő művész világnézete (ebben az időben nagyon sokat használták ezt a szót) kemény és élesen elhatárolt volt. Leginkább ő volt, akire azt lehetne mondani, hogy kommunista. Igaz, hogy a társadalmi reformerek sokárnyalatú tömegében ez a fogalom csak sokkal később telt meg tartalommal. Végtelenül szerény és halk volt, de ugyanakkor konok és kitartó is. Meghatóan naiv és visszarettenő szemmel tudott nézni. Nyilván ilyen lett volna, ha akkor azt ígérik neki, hogy utcát fognak elnevezni róla a fővárosban.” A legszínesebb figura a rendszeres látogatók között Kosztolányi volt, aki Kovács szerint „az emberi lélek egyik legérzékenyebben reagáló ismerője és a nyelv egyik legnagyobb művésze a magyar irodalomban. Társaságban ugyanúgy tudott kimért és szertartásos lenni, mint túláradóan vidám, és – ha kipécézett valakit – kegyetlenül leleplező és felültető. Ez egyébként még a Négy fal között és A szegény kisgyermek panaszai írója volt, akinek írói pályája később még sokkal magasabbra ívelt, de én megéreztem benne a szegények és megalázottak barátját és sorstársát, a később megismert klasszikus orosz regényirodalom magyar képviselőjét.” Az emlékező felidéz egy esetet: „Egy alkalommal »műsoron kívül« jött, és én egyedül voltam otthon. Cigaretta lógott a szájában, mint csaknem mindég, megsimította a vállamat, és egyedül beült a nagyszobába. Egy idő múlva a csukott ajtón át sírás hangját hallottam. Félénken résre nyitottam az ajtót. Nem sírt, hanem arcát kezébe rejtve kétségbeesetten zokogott. Rémülten visszahúzódtam, és szorongva figyeltem. Lélegzeni is alig mertem. Nem emlékszem, meddig tartott. Aztán abbamaradt a zokogás. Hallottam, hogy felkel és elmegy. Úgy féltem és annyira együtt éreztem vele, hogy sosem mondtam el senkinek. Másnap fogadónap volt. Kosztolányi végig szóval tartotta a társaságot, talán sosem láttam ilyen szabadnak és sziporkázóan jókedvűnek.” Fontos tagja volt a társaságnak Gyurika atyai barátja és Bánóczin kívül másik szellemi nevelője, a tanár, fordító Horváth Henrik, akinél „jobb szívű, melegebb kedélyű, a konvenciókra kevesebbet adó, megnyerőbb embert talán nem is ismertem életemben. […] Sokat sétáltunk, és látogattuk a múzeumokat, ő pedig beszélt, magyarázott, én meg hallgattam. Lacin kívül senki sem befolyásolta s nevelte úgy ízlésemet, mint a kissé pocakos, kissé félrecsapott kalapban járó, kissé gigerlis, de ugyanakkor kissé elhanyagolt, száját takaró franciabajuszos drága Henrik.” A derék költő-műfordító pár évvel később még jelentős szerepet játszik Vilma életében. Írók, képzőművészek mellett színházi emberek is látogatták a Pálmakertet, közülük különösen a Feld család, Irénnel később is kapcsolatban marad Vilma. Ugyancsak a társaság sokszínűségére mutat, egy kicsit későbbi időszakra, már a forradalmak idejére, de az emlékező szerint még Vilma „Kovácsné” korszakára – bár éppenséggel nem a Pálmakertre – vonatkozó, fél évszázaddal későbbi levélben feltett kérdés, amire a kérdező már nemigen kaphatott választ. Szilágyi Dénes – 1971 májusában már Denis Silagi – Lukács Györgyöt kérdezi Balogh Vilma szalonjáról. „Járt-e a Professzor úr 1918-ban vagy 19-ben Balogh Vilma (akkor Kovácsné) »irodalmi szalonjában«? Balogh Vilma, illetve Kovács nevű férje (kinek keresztnevét elfelejtettem) az akkori Fehérvári úton lakott, Budán. B. V. még 1919-ben (vagy 1920-ban?) elvált és Bánóczi Lászlóhoz ment férjhez. A talán furcsának tűnő kérdést azért teszem fel, mert úgy emlékszem, hogy abban az időben B. V. »szalonjában« láttam a professzor urat.”²¹ A kérdező nem egészen bizonyos a találkozás helyszínében, és egy „Balogh Vilma színes figurájához” fűződő emlékét szeretné verifikálni – nem is igen áll össze a kontextus, de a lényeg, hogy a filozófus megjelenése ebben a szalonban nem volt elképzelhetetlen feltételezés.

József Attila dedikációja Balogh Vilmának

 

Forradalmak

A háziasszony továbbköltözve is tartotta népes fogadónapjait. A szalon a forradalmak alatt is működött, miközben Vilma asszony, szocialista meggyőződésének jegyében a politikában/közigazgatásban hasznosította magát. Dolgozott a Színházakat Kommunizáló Bizottságnál, majd az írói kataszter felállításánál Kassák keze alatt. Benedek Marcell pikírten megjegyzi: „Van egy hivatal, amely fordításokra ad előleget. Lehet válogatni a világirodalom remekei közül. Bánóczi Laci öreg felesége »intézi a magyar irodalom sorsát« ebben a hivatalban (ő mondja így). […] Laci a színházi ügyek intézője a minisztériumban. Ő végre méltó helyen van, és nem olyan büszke, mint a felesége.”²² Kassákkal való együttműködése ellenben konfliktusmentes volt: „Mellettem Balogh Vilma végzi a titkári teendőket. Értelmes nő, elég könnyű vele boldogulni, annak idején a Thalia színház tagja volt, kulturált és modern gondolkodású, mint kevesen a környezetemből. Íróasztala az előszobában áll, ő veszi föl a jelentéseket, és szortírozza az ügyeket.”²³Együttműködésük majd a húszas években is folytatódik. Közben Vilma saját jogon is bekerül az írói kataszterbe.²⁴

(Folytatjuk)

Lenkei Júlia

 

 

JEGYZETEK

¹ L. Balázs Béla levelei Lukács Györgyhöz. Szerk. Lenkei Júlia, MTA Filozófiai Intézet, Budapest, 1982

² Szabolcsi Miklós: Érik a fény – József Attila élete és pályája 1923–1927, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977

³ József Attila válogatott levelezése, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Fehér Erzsébet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976; a Stoll Béla-féle 2006-os levelezéskötetben ez a tévesztés már nem szerepel.

⁴ L. Valachi Anna: „Amit a szívedbe rejtesz...” – J. A. égi és földi szerelmei, Noran, Budapest, 2006; Valachi Anna: „A nő számomra rejtély” – J. A. asszonyai, Noran Libro, 2013; Lengyel András: Balogh Vilma és József Attila – A marginalitás irodalomtörténetéhez, in: Uő: Útkeresések – Irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990

⁵ Kovács György: Festék és félelmek, Holmi, 2001/1. – a továbbiakban innen idézünk.

⁶ L. Litván György: Kovács György, az orvos és író, Holmi, 2001/1.

⁷ Bodri Ferenc: Egy arcél József Attila környezetéből, Magyar Tudomány, 1999/8. – a továbbiakban innen idézünk.

⁸ Bodri Ferenc 1873-ra teszi születését, Lengyel András szócikkében (A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2019. Új folyam 6. (Szeged, 2019) | Könyvtár | Hungaricana) 1873 v. 1879 szerepel. Magam az előbbit valószínűsítem, tekintve, hogy 1896-ban gyermeke született.

⁹ rről a Petőfi-társaságban is megemlékeztek: „Az újságírói munkássasága révén eléggé ismert nevű kisasszony Petőfi olasz fordítójánál tett látogatását írta meg finoman és ötletesen.” https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/SzegedEsVideke_1912_09/?query=SZO%3D(%22Balogh%20Vilma%22)&pg=163&layout=s

¹⁰ Budapesti Újságírók Egyesülete Almanachja 1912.

¹¹ L. A Thália Társaság (1904–1908) – Levelek és dokumentumok, válogatta, a jegyzeteket és az előszót írta Gábor Éva.

¹² A Thália Társaság, i. m. 125.

¹³ Népszava, 1923. júl. 7.

¹⁴ 1907. márc. 16.

¹⁵ 1907. márc. 12.

¹⁶ 1907. dec. 21.

¹⁷ 1908. nov. 13.

¹⁸ 1908. dec. 2.

¹⁹ Szomorúan tapasztaltuk, hogy a Világirodalmi lexikon Ibsen-szócikkében nem szerepel fordítóként Balogh Vilma.

²⁰ L. Fábri Anna vonatkozó könyveit.

²¹ https://core.ac.uk/download/pdf/162162523.pdf

²² Naplómat olvasom, Szépirodalmi, Budapest, 1965, 315.

²³ Egy ember élete. Vö. https://reader.dia.hu/document/Kassak_Lajos-Egy_ember_elete-2675

²⁴ Vö. „Mindenki újakra készül…” Az 1918-19-es forradalmak irodalma: szöveggyűjtemény. IV. A Tanácsköztársaság publicisztikája és irodalmi élete. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967. 1001.

Fried Ilona: Egy város keresi önmagát – Trieszt 1860−1954

Azt mondják, hogy egy cseppben ott a tenger, mert őrzi a bálna nyomát is. Ebben a kötetben ott van egész Közép-Európa száz éve, de még az is, ami előtte volt, s az is, ami utána lett.

Trieszt, egy város, amelyen ma már legtöbben s legtöbbször átutazunk; amelyet az első megpillantása óta a szívünkbe zártunk, mert némely utcaképével Osztrák−Magyar Monarchia, egyszerre Bécs és Budapest, amely Dante gyönyörű nyelvén szól. Trieszt nemcsak egy város, nemcsak egy kikötő, de érzékelteti mindazt, ami ezen a tájon az itt élő emberekkel megtörtént, megtörténhetett.

 

Határokat az ember szab magának, amit kijelöl, hogy eddig és ne tovább, azért, hogy értelme legyen a túlnak. De a valóságban ezek fogalmak, Értelmük annyi, amennyit felfoghatunk belőlük.

Ha egy tudós fog könyvíráshoz, akkor tudjuk, hogy munkája körültekintő, alapos és a valóságot a leginkább érzékeltető. Ez nem jelenti azt, hogy nem izgalmas, fordulatos és lebilincselő.

Fried Ilona az ELTE Olasz Nyelv és Irodalom Tanszékének egyetemi tanára, kutatási területe a XIX–XXI. századi olasz irodalom, dráma és színház, a kortárs magyar és európai színház és a magyar−olasz kulturális kapcsolatok. Publikációi (majd 300) olaszul, angolul, németül és horvátul is megjelentek. Több könyvet írt, szerkesztett: Emlékek városa – Fiume (2001-ben), Fiume – Magyarok nyomában külföldön (2004-ben), Fiume, citta della memoria 1868−1945 (2005-ben), Modern olasz irodalom és színház: problémák és művek (2006-ban), Il convegno Volta sul teatro drammatico – Roma 1934 (2014-ben), Őexelenciája kívánságára – színház, kultúra, politika a fasizmus Olaszországában (2016-ban) és a legújabb, az Egy város keresi önmagát – Trieszt 1860−1945.

Mindebből érzékelhető, hogy nemcsak a tágabb kulturális összefüggéseket érti, de behatóan foglalkozott azzal a földrajzilag nagyon is behatárolható nem is nagy térséggel, amely talán éppen ezért is különösen gazdag életformákkal és viszonyrendszerekkel bír.

Nemcsak a Juliai-Alpok találkozik a karsztos fennsíkot érintve az Adriával, hanem különböző nyelvek, kultúrák is. A XIX. század nemcsak a kivételezett keveseknek adta meg a helyváltoztatás lehetőségét, de sokaknak. A falusi porták, a kisvárosok apró kézműves műhelyei után más léptékű lett a világ.

Fried Ilona ennek a más léptéknek járt utána a tudós alaposságával. Egy részletes kronológiával indít, amelyben nemcsak a helyi események, hanem az azokra ható világtörténések (például a Szuezi-csatorna megnyitása, Etiópia megszállásának kezdete s az olasz−német segítség Franco tábornoknak a spanyol polgárháborúban) is benne foglaltatnak.

A szerző megközelítési módja új és izgalmas, mert régi és új szempontokat módszeresen és együttesen alkalmaz. Nemcsak egy alapos várostörténetet kapunk a népesség, vallás és társadalmi rétegződés föltárásával, pontos adatokkal, de Fried Ilona feltérképezi az ideológiai irányultságokat is. Lebilincselő, ahogy a város arculatának alakulása, az épületek, a templomok, múzeumok, színházak formája az építtetők szándékával és lehetőségeivel nemcsak értelmet és indokot, de nagyon is átérezhető és átélhető sorstartalmakat kap.

Nem véletlen az sem, hogy külön rész a kulturális élet ismertetése (a 169. oldaltól a 305. oldalig). Tudjuk-e például, hogy milyen egy futurista vacsora? Hát ilyen: kávé, édes emlékek frappé, a jövő gyümölcsei, dicső tett befőtt, sült múmia professzormájjal, archeológiai saláta, párolt múlt robbanó habbal történelmi mártásban, holt-tengeri hal, erőleves vérrögökkel, vermut (196. o.).

Nemcsak a sokféle műfaj és forma, de mindazok, akik részt vettek az alakításában, a kultúra jelentős személyiségei is szívközelbe kerülnek.

A szívközeli kifejezés annak szól, hogy nem száraz ismertetést kapunk a városban alkotó, vagy ott megfordult hírességekről, hanem élvezetes bemutatást, s akit illet, alapos elemzést, (például James Joyce, D’Annunzio vagy Italo Svevo, akinek apró mozzanatokra is kiterjedő bemutatása egy önálló kötetet is kitesz).

A tudós alapos és hiteles. Az alcímek alatt ott a részletes leírás, ismertetés, s a pontosságot szolgálják a lábjegyzetek (számuk 793).

Az alapokig hatoló, sokfelé ágazó, a szociológiai hátteret is felölelő kutatómunka, a sok irányból közelítő kutatási módszer teszi lehetővé, hogy kiterjedt és a téma egészét érintő, új, izgalmas, felfedezésszerű tényekkel gazdagodjon korábbi tudásunk (például Giorgio Voghera memoárjában Trieszt és a trieszti irodalom mint a modernitás belső és külső válságainak kísérleti laboratóriuma, vagy Moissi, Max Reinhardt felfedezettje, az 1920-as Salzburgi Fesztivál Jedermannja – 175. o.).

Így ebben a kötetben a korszellemhez igazodó, a bulvárra is érzékeny tudásvágy és a valós ismereteken alapuló valóságfeltárás egyaránt érvényesül.

A tények tiszteletben tartásával a legreprezentatívabb s ugyanakkor a leghitelesebb képet kapjuk egy városról, amely csepp a tengerben, egy egész régió történetének képét mutatja fel.

Fried Ilona nem kommentál, feltárt tényeket sorol, elemez, bemutat, megfogalmazásában nagyon élvezetesen.

Kibontakozik a tágabb kultúr- és az irodalomtörténet a maga „szűkebb” tartalmi gazdagságával.

A fekete-fehéren illusztrált (ötvenöt kép), nagyszerűen tagolt és névmutatóval ellátott, nagyon igényes tipográfiával napvilágot látott kötetben, 328 oldalon egy olyan könyvet üdvözölhetünk, amely nemcsak témaválasztásában, de feldolgozásában és kutatási eredményeivel is újszerű, ugyanakkor nagyon élvezetes olvasnivaló.

Józsa Ágnes

A DAMS 50 éve

Az olasz egyetemi világban a színház, a zene, a film területén mindenki ismeri a DAMS rövidítést: Discipline delle Arti, della Musica e dello Spettacolo, azaz a Művészet, a Zene és Előadó-művészet Tudományágai. Az első ilyen tanszéket a Bolognai Egyetemen alapították, tavaly ünnepelték fennállásának 50. évfordulóját.

A képzés gondolata egészen különös módon egy klasszika-filológustól, Benedetto Marzullótól, a görög irodalom professzorától származott. Marzullo rajongott a művészetért, a színházért és a zenéért, és nemcsak tehetséges volt, hanem elég hatalommal is bírt, hogy végig vigye akaratát. Sikerült megteremtenie e teljesen új, Olaszországban nem létező modern szakirány indításának a feltételeit a nyugati világ legrégibb, 1088-ban alapított, klasszikus hagyományaira és stúdiumaira olyannyira büszke egyetemén. Ez még az 1968 utáni, kulturálisan nyitott és kísérletezésre vállalkozó időszakban is nagy kihívást és kalandot jelentett. Marzullo az akadémikus és a művészeti intézmények közös megújításával a fiatalok kreativitását s az egyetem mint intézmény képviselte tudást és gondolkodást kívánta ötvözni. A cél a kultúra minden területére jó felkészültségű közvetítők képzése volt: színházakba, mozikba, művészeti galériákba és múzeumokba, valamint a rádióba, a televízióba és a kiadókba. Az érdeklődő hallgatókat arra bátorították, hogy művészeti, kulturális szakmájuk elméleti kereteit is ismerjék meg. Sok eredeti, újdonságot jelentő tárgyat vezettek be, mint a színháztörténet (akkoriban az olasz egyetemeken inkább csak drámatörténetet oktattak).

Az első oktatók között tűnt fel Umberto Eco is, aki azonban hamarosan inkább a kommunikáció irányába ment el, de számos más igen híres, bár nálunk sajnos kevésbé ismert oktató is működött itt. Célját a tanszék, hogy az elméletet s a gyakorlatot összekösse és minél tágabb teret engedjen a fantáziának, a legkülönbözőbb területekre kiterjesztette. Olyan kurzusokat hirdettek, mint: „A stílusok fenomenológiája”, „Etnozene”, „A rendezés intézményei”, „A rádió és a televízió nyelvének technikája”, „A tömegkommunikáció”, „A fotó technikái”, „Reklám-technikák”. A kurzusokat a legkorszerűbb kutatások alapján szervezték, és az elmélet mellett a gyakorlati képzésre is hangsúlyt fektettek, minél több kiválóságot hozva el az egyetemre. A meghívott vendégek között szerepelt: Jean-Luc Godard, a Living Theatre, az olasz színház fantasztikus színész-rendező-drámaírója, Carmelo Bene, az ismert filmrendező, Bernardo Bertolucci.

Gyakorlatok a DAMSlabon

 

Az oktatók között olyan nagy elődök működtek itt, mint a rendező Luigi Squarzina, az író, kritikus, dokumentarista Gianni Celati, a színházi kísérletező, a neoavantgárd színházi akcióinak egyik főszereplője, Giuliano Scabia, aki több rendezésével, kísérletével is emlékezetes marad. Ő alkotta meg többek között annak idején a Trieszti Elmegyógyintézet betegeivel kartonpapírból a Marco Cavallo, a Marco Ló szobrát, mely az olasz elmegyógyászatot, az elmegyógyintézetek reformját előkészítő legendás pszichiáternek, Franco Basagliának emblematikus kísérleti tárgya lett. Érdeklődési körükbe tartozik a keleti színház is.

Gerardo Guccini

 

Az elmúlt majdnem harminc évben magam is többször dolgoztam együtt a színház szakkal. Külön élményt jelentett, hogy néző-résztvevője lehettem sok évvel ezelőtt Judith Malina hallgatókkal rendezett előadásának, beszélgetésének a workshopja végén, s láthattam Eugenio Barba workshopját lezáró előadását is.

Az olasz színházesztétika, -történet több nagy alakja már jó ismerősünk, kedves kolléga: Claudio Meldolesi, a nagy nevű színházesztéta 1994-ben járt nálunk egy konferencián, a börtönszínházakról tartott előadást. Marco De Marinis – talán az egyetlen, aki Magyarországon is ismert mint a szemiotika képviselője – szintén megfordult konferenciánkon Budapesten.

A szak mai koordinátorát, Gerardo Guccinit a kilencvenes évek közepén ismertem meg: a kortárs olasz kísérleti színházról tartott felejthetetlen előadást. Azóta is sokszor volt vendégünk konferenciáinkon. Kutatásai igen széles skálán mozognak, a középkori misztériumjátékoktól az operáig, a XVIII. századi színháztól a posztdramatikus színházig. A színház- és drámaelmélet, -történet kiemelkedő képviselője, ugyanakkor a színházi gyakorlatnak is kiváló ismerője, művelője. Tanszéke sok évig együttműködött az ISTA-val, (International School of Antropology), Eugenio Barbával. Guccini a tudományos csoport tagja volt, Eugenio Barbával több workshopon is részt vett, publikációi is megjelentek róla.

Úttörő volt az operajátszás történetét feldolgozó munkája, melyet 1988-ban jelentetett meg. Számos jelentős tudományos kutatása, publikációja, kiadványok szerkesztése mellett sokat tett a DAMS gyakorlati képzéséért is, vendégelőadásokat szervezett, workshopokat tartott. Ez utóbbiakon számos színész is fontos útravalót gyűjtött, így Marco Paolini is, akinek Guccini dramaturgiai közreműködésével, Gabriele Vacis rendezésében készült híres monológja, a „Vajont katasztrófája”. Ettől az előadástól datálható Paolini igen sikeres narratív színházi pályája. 1993-ban mutatták be az előadást, mellyel több rangos díjat nyert, de igazán ismert 1997 után lett, miután a RAI2 műsorán is látható volt. A két falut elsodró súlyos gátszakadás-katasztrófát „civil szónoklat”-ként adta elő. Tervezési, építési mulasztásokat beszélt el, amelyek 1963-ban a katasztrófához vezettek, amikor is a Friuli és Veneto tartományok közötti duzzasztógát egy lezúduló hegyomlás következtében két partmenti települést és környéküket, Ertót és Cassót elárasztotta, közülük Longaronét szinte teljesen megsemmisítette. 1917 ember esett áldozatául.

Guccini fontos projectjei között megemlíthető a Commedia dell’arte, a Harmadik Hullám színházainak tér-dramaturgiája, az új szöveg-dramaturgia, az új epikus performansz, a zenés színházak. A tanszék előadóközpontja, a Soffitta közreműködőjeként szervezte meg például a „Színház és narráció” előadás-sorozatot (1998), melyen a szakma kiemelkedő előadói vettek részt: Giuliano Scabia, Laura Curino, Marco Paolini és Marco Baliani. A commedia dell’arte kutatásokból nőtt ki Guccini közreműködésével két kitűnő színész, Elena Bucci és Marco Sgrosso egészen különleges előadása, az Izabella megőrülése – A Gelosi komikusok élete és csodái, melyről e helyen, a 2007/12-es számban adtam hírt. A commedia dell’artét az adott kor multimediális performanszaként értelmezték, és a játékmódnak egy teljesen újszerű megközelítését adták.

Gerardo Guccini több kiemelkedő kiadvány főszerkesztője, szerkesztője: a „Prove di Drammaturgia” a kortárs kísérleti színház egyik legjelentősebb orgánuma. Az újonnan alapított AlmaDL, University of Bologna Digital Library sorozatának társszerkesztője, kitűnő előadó-művészeti kiadványok kiadója, megemlíthetjük a legutóbbi kötetet, a Creating for the Stage and Other Spaces: Questioning Practices and Theories című 2020-as konferencia anyagát, mely a pandémia miatt csak írásban készült el.

Scenario Festival 2019 (foto: Mali Erotico)

 

1992-ben alakult a tánc és pantomim kurzus, melynek alapító tudós-tanára Eugenia Casini Ropa, aki a magyar kultúra iránt is érdeklődik, többek között Balázs Béla színházi írásait adta ki olaszul. Napjainkban, az egyetemi oktatást befejezve, a tánckultúra terjesztésével foglalkozik a közoktatásban, a szociális szféra különböző szegmenseiben, ennek a kezdeményezésnek országos elnöke. Utódja a tánctörténész, esztéta, koreográfus Elena Cervellati, aki széles nemzetközi érdeklődése, együttműködései mellett hozzánk, Budapesthez is kötődik, saját kutatásai mellett a »Danza e ricerca – Laboratorio di studi, scritture, visioni«, című folyóirat társszerkesztője. 2020-ban kiadta Storia della danza (A tánc története) című kötetét.

Mint Guccini megfogalmazza, a DAMS célja ma is az „új elképzelése”, nem az egyetemi tárgyak ellenében, hanem rajtuk keresztül, változatlanul nagy hangsúlyt helyezve a gyakorlatokra is. A DAMS ma már két kulturális intézményén keresztül is vendégül lát művészeket, szakembereket, előadásokat. Megbeszéléseket, konferenciákat szervez, a hallgatók számára a tanterv részeként kurzusokat, workshopokat tart: a DAMSlab és a Soffitta a városra, a régióra is nyitott kulturális intézmények, együttműködnek Emilia-Romagna Tartomány kulturális alapítványával.

Történetének első húsz évében a bolognai DAMS egyedülálló volt Olaszországban, azután kezdtek más egyetemeken is hasonló szakok indulni, a DAMS ma már mintegy húsz olasz egyetem igen népszerű szakiránya.

Fried Ilona