Pintér Béla: Marshal Fifty-Six – Pintér Béla és Társulata, Újpesti Rendezvénytér

Egy biztos: Pintér Bélának az összes hócipője tele van.

Ezt lehetne még kifejezőbben (és a darabhoz illőbben) mondani, de a Criticai Lapok komoly szakmai fórum, ahol az ember nem beszél csúnyán.

Tele van az elmúlt tíz-egynéhány évvel, de könnyen lehet, az elmúlt harminc-valahánnyal. Mi tagadás, ezzel én teljes mértékben tudok azonosulni, az én összes hócipőm is tele van. Állampolgárként, értelmiségiként egyre rosszabbul viselem, dühít, felháborít, amit naponta látok, hallok, ami történik, de azt is, hogy senkik nevével és viselt dolgaikkal van tele az agyam, s hogy ezek a senkik gátlástalan gazemberek, akik éppen tízmillió ember életét képesek megkeseríteni, tönkretenni. És a 2022-es választások előtt pár héttel egyáltalán nem remélem, hogy sikerül őket elzavarni, mert az említett tízmillióból egyrészt néhány száznak aranybánya ez az időszak, másrészt sok százezer pedig őszintén hiszi vagy legalábbis hinni akarja, hogy ez neki jó. A rendszerváltás után elvileg lehetett volna egy normális – viszonylag normális – országot csinálni, vagy legalábbis elindulni egy jó irányba. Nem indultunk el, egész más irányba indultunk el, s hogy merre haladunk épp, arra jobb nem is gondolni. Magyarország előre megy – a szakadék széle felé. Tehetetlen dühöt érzek, amiért soha nem adatott és már nem is adatik meg nekem és sok nemzedéktársamnak, hogy demokráciában éljünk.

Szóval mélyen megértem Pintér Bélát.

Kérdés azonban, hogy ezt a hócipőtelített-séget hogyan sikerül esztétikailag artikulálnia, most épp a Marshal Fifty-Six című előadásukban.

Fenomenálisan, természetesen. De mi tagadás, azért vannak kifogásaim. Igaz, nehéz egy indulatos kifakadást, jajkiáltást, farkasüvöltést higgadtan elővezetni.

A NER-elit körében vagyunk – a NER ugye a Nemzeti Együttműködés Rendszere: Orbán Viktor a 2010-es országgyűlési választások nyerteseként jelentette be a megszületését, pillanatokon belül megíródott a nyilatkozata is: „A magyar nemzet 2010 tavaszán újra összegyűjtötte életerejét (mármint 56 és a rendszerváltás után, az utolsó pillanatban, D. M. I.), és a szavazófülkékben sikeres forradalmat vitt véghez. […] Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy az áprilisi választásokon új társadalmi szerződés született, amellyel a magyarok egy új rendszer, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megalakításáról döntöttek. […] Mi, a Magyar Országgyűlés képviselői kinyilvánítjuk, hogy a demokratikus népakarat alapján létrejött új politikai és gazdasági rendszert azokra a pillérekre emeljük, amelyek nélkülözhetetlenek a boldoguláshoz, az emberhez méltó élethez és összekötik a sokszínű magyar nemzet tagjait. Munka, otthon, család, egészség és rend lesznek közös jövőnk tartóoszlopai.” A nyilatkozatot (Nyilatkozatot) ki kellett függeszteni a középületekben, „színes formátumban, méltó minőségben” nyomtatva persze, legalább 50x70 cm méretű keretbe foglalva. A 2012. január elsején hatályba lépett alaptörvénynek (Alaptörvénynek) már egyenesen egy asztalt kellett biztosítani. Csodálatos szöveg mindkettő, emelkedett, megható. Ha körülnézünk, világosan láthatjuk, milyen szándékokat takartak el vele, mi lett közös jövőnk tartóoszlopaiból, sőt közös jövőnkből. Magam nem tudtam annyira sokszínűnek tartani a magyar nemzetet, hogy a tagjának érezzem magam, de megszoktam, hogy én általában kimaradok a nemzetből. Ennek a rendszernek a létrejöttéhez az én akaratomnak semmi, de semmi köze nem volt, tán ezért, hogy számomra sokkal rokonszenvesebbek Sickratman kétségkívül rendkívül radikális, sőt provokatív szövegei, ahogy Pintér Bélának is azok lehetnek; a sokkoló dalok ott vannak a Marshal zenei rétegében.

Rögtön az elején kettő kapcsolódik össze Kristóf (Szabó Kimmel Tamás) és Gyöngyi (Fodor Annamária) dalában („belépőjében”), a Gyönyörűm és az Evvel a dalban mondom el. A Gyönyörűm maga is utalás, Nagy László Himnusz minden időben című megzenésített versére, amit a Sebő együttes első, 1975-ös lemezén (a B oldalon!) hallhattunk. Nagy Lászlónál így kezdődik: „Te szivárvány-szemöldökű, / Napvilág lánya, lángölű, / Dárdának gyémánt-köszörű, / Gyönyörűm, te segíts engem!” Sickratmannél így: „Te tetovált szemöldökű kurva, / tüzes picsájú, lesült luvnya, / Fáj, mikor pörögsz a faszomra húzva, / gyönyörűm, nyald ki a seggem!” Blaszfémia? Egy szent szöveg meggyalázása? És akik csak így tudják kifejezni magukat, akiknek csak ilyen kapcsolat jutott, és nem ismerik sem Nagy Lászlót, sem Sickratmant, Pintér Béláról nem is beszélve? Nem végtelen keserűség van ezekben a sorokban? Hogy ami lehetne szerelem is, abból ez lesz? Idézet Illyés Gyula híres verséből, a Bartókból: „Picasso kétorrú hajadonai, / hatlábú ménjei / tudták volna csak eljajongani, / vágtatva kinyeríteni, / amit mi elviseltünk, emberek, / s amit nem érthet, aki nem érte meg, / amire ma sincs szó”… 1955-ben jelent meg a költemény, az „amit mi elviseltünk” vonatkozhat épp az ötvenes évekre is (vagy érthetjük azokra is). De akárhogy is: egy Sickratman-szám nem ilyen eljajongás? Netán – minden röhögés, minden poén ellenére – egy Pintér Béla-darab, például ez?

Blaszfémia az is, méghozzá a legfelháborítóbb, amikor a nők nemzőképességéért küzdő Apollonia egy hatalmas hímvesszővel felszerelve az Unió himnusza, az Örömóda dallamára azt énekli, hogy „Testvér lészen minden asszony”. De a jelenet kristálytisztán mutatja, mivé torzultak Schiller és Beethoven eszméi, mire használják a dallamot, mit fednek el az eredeti szöveggel. (Hm, Schiller mint fedőszöveg…)

Kristófék dala – a zongoránál Kéménczy Antal – így indul: „Te Észak-Balaton asszonya, / Üzleti háborúk harcosa, / Sivár magányom alkonya! / Gyönyörűm, te segíts engem!” Refrénként a másik Sickratman-opus szolgál, szándékos nyelvi gikszereivel: „Evvel a dallal mondom el, hogy a szívem üzenetét / Hogy vártalak! Hogy Rád találjalak!” A boldog pár az esküvőjére próbál, tényleg oly megható minden, illetve az lenne, ha Krisz haverja, Ricsi, nem ment volna szét épp most a párjával, Borival. A NER arca még korántsem lepleződik le a maga teljességében, de egy-két apróbb szeplő már ebben az első jelenetben láthatóvá válik. Ricsi megjelenő anyja, dr. Sánta Marietta (Roszik Hella) felhívja a fiát. A barátai is követhetik a beszélgetést, de ezt csak némi fáziskéséssel árulja el: „Vigyázz, Ricsike, mert ki vagy hangosítva, úgyhogy a Gyöngyi meg a Kristóf is hallja, hogy beszélsz az anyukáddal.” Mikor Krisz veszi át a telefont, megnyugtatja a haverját: „Most lehalkítottalak, csak én hallak!” És persze nem halkította le. Mindenki hazudik mindenkinek, senki sem bízhat senkiben. A legjobb barátjában, a saját anyjában sem. Szerencsére mindenki tudja, hogy a másik is hazudik, de mégis, olykor kihagy, kihagyna a figyelem… Oly jólesne egy őszinte szó!

A betoppanó Sashegyi Bernáttal (Szabó Zoltán) aztán a napi politika is betoppan: 56 hőséről, a Marsallnak becézett Stefánka Lászlóról írt rapszámot (Sickratman Küsidjének zenéjét halljuk), ez így menő: „Ezerkilenszázötvenhatban történt meg az eset. / A Vereckei-hágón nyomult be a szovjet sereg. /Mer’ eszkalálódott a népfelkelés most má’ nagyon, / Úgy döntöttek Moszkvában, hogy nem lesz forradalom”… Egy helyütt kicsit át kell írnia a szöveget „Ez nem cenzúra, Bernát…” – nyugtatja a feltételezhető megrendelő, Marietta. Bernát, az érzékeny művész tiltakozik, majd elfogad. Nem jelent ez nehézséget számára. Mint később kiderül, a miniszterelnök úr (Miniszterelnök Úr) neki szellemi vezetője, együtt küzdenek a tudjukkik nemzetközi háttérhatalmak ellen.

Krisz végtelenül megértő és gyengéd, mikor találkozik Ricsivel. Az Andrássyn araszolnak a forgalomban, két hipszter, a Sky Garden felé, hová máshová. Mindenkivel persze nem lehet megértő. Egy másik autósnak ki is szól: „Mi van? Mit dudálsz? Azért nincs a kezem a kormányon, mert önvezető autó, tudod?” Talán Ricsivel szemben sem a lélek legmélyéről fakad a gyengédsége: „Nagyon kellene nekünk a Pécselyi-medence. Ugye, enyém a Tapolcai-medence meg a Káli-medence nyolcvan százalékban, a tiétek anyukáddal nagyjából a Tagyon völgye, a Gyöngyié szintén olyan nyolcvan-kilencven százalékban Füredtől Dörgicséig minden értékesebb szőlőbirtok meg földterület, és nagyon jó lenne, ha a Borin meg a faterján keresztül hozzánk csatlakozhatna a Pécselyi-medence is, mert akkor tényleg a miénk lenne az egész Balaton-felvidék.” Ricsinek tehát feleségül kell venni a Borit, pláne, hogy a lány apja nem tagja az ő politikai családjuknak, így házasság nélkül nem fog velük megegyezni soha.

Itt a lényeg. Egy családban lehetnek, vannak érzelmek. Egy politikai családban nincsenek. Fel sem merülnek. Szeretet, részvét? Ugyan már! Na jó: Bori szereti Ricsit, sőt még Gyöngyi is Kriszt. De alapvetően érdekek vannak, közös érdekek, közös cél. A Pécselyi-medence. A Balaton-felvidék. „Ezért minden: önkínzás, ének…”

Az egyik leghatásosabb rendezői megoldás, hogy amikor Ricsi arról beszél, Bori már elkezdhette építeni az új életét, a lányt is látjuk, amint egy kórházi hálóingben bekóvályog a függöny mögül (jelmez: Benedek Mari, díszlet: Khell Zsolt).

Bori (Messaoudi Emina) is énekel, ő Sickratman Mélypontjának dallamára. Gyöngyi van nála épp látogatóban a pszichiátrián, Bori zsebéből még egy kés is kiesik… Talán mégis rendbe lehetne hozni ezt a kapcsolatot, vagy legalábbis, ami sokkal fontosabb, meg lehetne szerezni a Pécselyi-medencét, de Titánia közbeszól. Illetve Apollonia.

Akinek a megjelenésével elszabadul a pokol.

(fotó: Mészáros Csaba)

Pintér Béla összekomponálja a művét a Szenivánéji álommal. Sőt, A Mester és Margaritával is. Jó kis koktél, ha összetevői nem is vegyülnek egymással maradéktalanul. Az Andrássyn váratlanul megjelenő, szuperelegáns Apollonia von Höllenthal (Rezes Judit) a feminológia professzora és Kozmikus Nőienergia Koordinátor, nemkülönben járatos a negyedik dimenzióban. De misztikus hatalma csak később derül ki, egyelőre meghívja a férfiakat a Marshal Fifty-Six bárba, amit épp most bérelt ki egy „ünnepi éjszakára”. Minden szereplő oda igyekszik, maga a tulajdonos, a Marsall is, 56 háromszoros hőse (aki ezt, lám, remekül kamatoztatja), de Bori is, akit Apollonia egyik segédje, Sofia (Enyedi Éva) hív oda, mi ez neki, Ricsi hangján. Ricsi közben, nem függetlenül a mindkettejük által felhajtott Masculino koktél hatásától, elszavalja Krisznek Faludy György Nel mezzo del cammin című versének (a cím az Isteni színjáték kezdősorának első fele, mondom akkurátus magyartanárként) egy részletét – „Kinn bukva szállt a cinkos telihold, / szemed setétjét sárga szikrák törték, / körmünk az ágyvason szikrát csiholt, / ágyékunk szemben állt, mint két tükörkép”… –, azaz felfedve homoszexualitását szerelmet vall neki, sőt meg is csókolja. Ezt Gyöngyi is látja, ki is bukik rendesen. Bori Ricsi vallomásától még jobban kibukik. Csak Ricsi anyja, Marietta – mert ő is befut – marad higgadt: „Nyolcéves korod óta tudom, hogy buzi vagy, de ne ordítsál már!” Teljes a kavarodás.

Sejteni vélem, mi minden ihlette Pintér Bélát erre a jelenetre, mindannyian hallottunk gyerekpornót gyűjtő perui nagykövetről, ereszcsatornán menekülő EP-képviselőről, de nem igazán tudok vele mit kezdeni. Azzal végképp nem, hogy ezen a kis helyen megjelenik a Magyarországért rajongó („Itt még van becsülete a hagyományos értékrendnek”) Magnus is, Apollonia férje (Takács Géza), aki azzal vádolja hitvesét, hogy férfi akar lenni. Apolloniának ez saját állítása szerint esze ágában sincs, de azt kijelenti, hogy „nem a női hisztéria pusztítja el a világot, hanem a tehetetlen férfi fallosz”. Ő csak annyit akar, hogy „a nők is tudjanak gyermeket nemzeni”. Ezt végképp nem értem. Kik mondtak olyasmiket, amiknek itt Pintér Béla kissé zavaros tükröt tart, többek közt Frau Puch, azaz a Ferdinándból Franciskává váló, illetve nem váló Frau Puch (Jankovics Péter) alakjával? Jó poénoknak tűnnek, hogy mikor Magnusnak egyre gyanúsabbá válik egy vörös folt a nevelt lányuk homlokán, Apollonia elárulja, Gorbacsov az apja, de csak azért lett az övé, hogy cserébe feloszlassa a Szovjetuniót, Magnus viszont, ha már nem közös a gyerek, viszonyt kezd vele, igazából azonban ezeknek az ötleteknek nincs mélységük. Mintha túl sok lenne markolva.

Beszélnek (nálunk) LMBTQ-lobbiról, most épp, a 2022-es áprilisi választások előtt a plakátok egy reneszánsz fotóval – madonna a bambinóval – arra biztatnak, hogy „Védjük meg a gyerekeket!”, ami szörnyű (a magyar nép még el nem hülyült része kreatívan ki is egészítette: Orbántól/Putyintól), de már mondjuk a női kvótát emlegetni szerintem egyáltalán nem olyan, mint a nők nemzőképességéért küzdeni, sőt. Könnyen lehet persze, hogy a genderideológia ilyen-olyan túlhabzásai elkerülték a figyelmemet; a szervezet védekezik. A reális és az irreális, a valóságos és a mesei szféra mindenesetre nem mindenütt szervül.

Egyre tudok még gondolni. Mikor Magnus megkérdezi a feleségét, mit adott a két férfinak, mármint Krisznek és Ricsinek, hogy azok megzakkantak, Apollonia azt válaszolja, a Masculin koktél ugyan nagyon erős alkohol, de „semmi olyanra nem kényszeríti őket, amit ne tennének meg józanul is”. Az kétségtelen, hogy a NER képviselői a nyilvánosság előtt szerepet játszanak, tehát tudják, hogy folyamatosan hazudnak, de ez igencsak megéri nekik – vagy, ha maguk is hiszik, amit mondanak, akkor nagyon buták. (Magam Karinthy bűvös székébe ültetném őket, amiben hirtelen mindenki igazat mond, de erős a gyanúm, hogy az első néhány mondat után a szék rémületében szétesne.) De bevallani valamit vagy lelepleződni, az kettő. A NER ilyen-olyan prominensei akkor se vallanák be, hogy hazudnak, lopnak és csalnak, ha heveny alkoholmérgezést kapnának egy lakodalomban. Tanúi voltunk néhány coming outnak, de nem a NER felkentjei coming outoltak! (És ha már itt tartunk: miután Sánta Marietta hajaz Schmidt Máriára, Fácska Richárd is hajaz valamennyire Ungár Péterre, aki 2019-ben igen rokonszenvesen szintén coming outolt. De az ő nemi identitására – bárkiére – a leghalványabban is célozni számomra visszatetsző.)

Frau Puch aztán Ricsi arcát fújja be, Sofia pedig Kriszét, amit nagyon nem kellene. Ricsi most tényleg belezúg Boriba, de Krisz is, amitől Gyöngyi rögtön lemigránskurvázza szegény nőt, sőt Kristófot is fenyegeti. Érzelmeink és főleg vágyaink lélekgyötrő játékairól tudunk Shakespeare-től (meg – fájdalom – a saját életünkből), kár volt ezt idepakolni, ha meg van is mutatva, milyen az, ha a politikai családon belül támad perpatvar. Az azért persze jó, amikor Gyöngyi ezt mondja volt szerelmének: „Nekem legalább annyi, sőt több barátom van a politikai családunkban, mint neked. És nemcsak a mi politikai családunkban, hanem az ellenséges politikai családokban is, sőt minden politikai családban egész Európában.” Résen kell lenni.

Ráadásul a helyzet nem maradhat ilyen féloldalasan, Sofiának Kriszt és Gyöngyit is össze kellene boronálnia, ez azonban egyáltalán nem egyszerű, hol Kristóf gerjed rá Mariettára, hol Gyöngyi Borira, sőt Magnus Bernátra, aki közben kutyává változott (lement kutyába)…

De mindezek előtt még váratlanul látjuk Apollonia interjúját az Euro-Heroes Propaganda Show-ban a Marsallal, 56 hősével (Gálvölgyi János egészen kiváló). Stefánka László, akit élve temettek el (miután leöntötték kénsavval), rutinosan hazudik most is: „…tizennégy éves koromig folyékonyan beszéltem angolul, franciául, németül, spanyolul és hát kényszerűségből oroszul, de, mint talán az köztudott, 1956-ban belefúródott egy repesz a koponyámba, ami szétroncsolta a nyelvtudásért felelős idegpályákat, és azóta, sajnos, csak magyarul tudok. Itt fúródott be a repesz egyébként. Most konkrétan az agyamban turkálok, de van egy nagyon csúnya nyaksebem is.” Talán ő az egyetlen, aki hiszi is, amit mond… Csak aztán lelepleződik (a leleplezés lehetősége Apollonia ajándéka a férjének). Pintér Béla itt megengedi magának a pátoszt is: „Meg ne próbáld még egyszer a szádra venni azt a szent szót, hogy forradalom! Ezért a szóért már nagyon sok ember adta valóban az életét ebben az országban…” Ellenpontként, igen helyesen, meg is szólal Sickratman Hülye magyarokja: „Puskás Ferenc, Rubik Ernő, Jézus Krisztus, Attila, / tokaji aszú, Fábri Zoltán, Kodály Zoltán, paprika…”

Magnus-Oberon (és Woland) ebben a jelenetben igazságot tesz. De miért kell néhány jelenettel később meztelenül, műfallosszal rávetnie magát egy bernáthegyire? Ez már az általam kedvelt pintéri túlhabzás túlhabzása… Igaz, enyhe túlhabzás az is, hogy egyszerre lát álmot „A kormányváltást akaró, / S néhány méterre tőle / Egy holokauszttagadó.” Hogy én is egy költőt idézzek: „Multunk mind össze van torlódva”. Na ja, mert gátlástalanul torlasztják, aminek következtében jelenünk is mind össze van torlódva…

A végén persze, a Szentivánéji álomhoz hasonlóan, minden rendbe jön. Meglehet, álmot láttunk mi is, talán Bori álmát, aki a pszichiátrián relaxenacinatinoll helyett hiszterotomint kapott dr. Varjú B. Károlytól, az ettől persze még kiváló szakembertől. Vagy más álmát, esetleg egy nagy közös rémálmot. amiből nem tudunk felébredni. Csak az a baj, hogy ha minden rendbe jön, akkor semmi se jön rendbe, hisz az nem rendbejövés, hogy a Pécselyi-medence és így az egész Balaton-felvidék Kriszéké lesz, a Marsall – és hát Marietta is, ez az igazi nagy baj – zavartalanul hazudik tovább, mi meg maradunk az Újpesti Rendezvénytérben… Ez az igazi rémálom.

A Herr Puchként belépő Frau Puch mindenesetre Kosztolányitól is idéz, a Hajnali részegségből. Azt a részt, amely szerint „minden lakás olyan, akár a ketrec”, talán még a Pasa parkban is. Ami „tiszta, fényes nagyszerűség”, az az ég felettünk. Nem muszáj ilyen rettentő messze lenni tőle.

D. MAGYARI IMRE

Shelley – Hajós: Teremtmények – Katona József Színház, Kamra

Megszűnik a tér és az idő tagoltsága. Évek és helyszínek sűrűsödnek egyetlen csomópontba. Valamikor a XVIII. században járunk. Egy hajón bontakozik ki a történet, valahol az Északi-sark közelében. Itt, a jégtáblák között megfeneklett hajón ismerjük meg Victor Frankenstein és az általa teremtett ember – akit az előadás alkotói Teremtmény névvel jelölnek – közös történetét.

A Mary Shelley Frankenstein című, először 1818-ban megjelent regényéből Hajós Zsuzsa készítette színpadi verzió azért alapozza meg izgalmasan az előadást a Kamrában, mert azt a látszatot kelti, hogy minden itt és most történik. A Teremtmények című színpadi változat az önálló dráma igényével lép fel. A szilánkokra tört emlékezet hangsúlyos, mégis összerakható a töredékekből a történet egésze.

Az alapmű a levél- és naplóregény műfaját működteti. E két prózaforma általában a világ átláthatóságát, megismerhetőségét feltételezi, Mary Shelley szövege azonban éppen az előbbieket kérdőjelezi meg a többszörösen közvetett narrációnak köszönhetően. A változó perspektívák bizonytalanná teszik az olvasót, aki ezért elveszettnek érzi magát. Az elbeszélőszerkezet alapja az, hogy Robert Walton levelekben számol be hajós felfedező útjáról húgának, Margaretnek. A regény egy részében azonban a Teremtmény mesél az életéről Frankensteinnek, amit utóbbi elbeszél Walton kapitánynak, aki feljegyzéseket készít az elhangzottakról Margaretnek.

A Hajós Zsuzsa-féle színpadi változat a levelek és naplóbejegyzések helyett a lidércnyomás dramaturgiáján alapul. Ami a regényben távoli sejtelem, például hogy a Teremtmény bárhol, bármikor megjelenhet, veszélyeztetve ezzel „szülőjét”, Frankensteint, a színpadon megtapasztalhatóvá válik. Az egykor történt, a szorongás képei és a jelenidő kibogozhatatlanul eggyé lesznek.

Rába Roland és Bányai Kelemen Barna (fotó: Horváth Judit)

Tárnoki Márk rendezésében Rába Roland alakítja a Teremtményt. A színész eléri a legtöbbet, amit a szerepben el lehet: a nem túl bizalomgerjesztő külső mögött egyre jobban érezzük az embert. Rába Rolandnak nem kell feltétlenül megszólalnia ahhoz, hogy kikényszerítse a néző figyelmét. Az előadás emlékezetes részében a Teremtmény világra bújik, vagy még inkább a világra evickél. Rábának először a lábát látjuk, ahogy az utazóládából kibújni igyekszik. Az óriásbébi ruhátlanul csúszkál a fapadlaton, nagy erőlködésébe telik négykézlábra állni. Nehéz születés ez, mert az édesanya fájdalmasan hiányzik belőle.

Senki nem tanította őt, ezért meg kell szereznie a tapasztalatokat. Köpköd, majd nyelni igyekszik – próbálgatja az alapvető életfunkciókat. Megkóstolja a gumikesztyűt. Rába Roland játéka plasztikusan mutatja a tanulási folyamatot, amelyet a rögtön felnőttként születettnek jóval rövidebb idő alatt kell teljesítenie a megszokottnál, köszönhetően kegyetlen teremtőjének. Figyeli a De Lacey családot, és próbálgatja a hangokat, majd a szavakat.

Nagyszerű ötlet, hogy a regénnyel ellentétben a Teremtmény alkotója, Victor Frankenstein nem az első pillanattól undorodik kreatúrájától. Bányai Kelemen Barna Frankenstein szerepében kíváncsi az alkotására. Érezhető, hogy sokáig dolgozott rajta, de közvetlenül a születés előtt már le is tesz róla, mondván erőfeszítései ellenére sem sikerült életet lehelni a Teremtménybe. Utóbbi világra eszmélését követően mégis közeledni próbál. Miután azonban a tudós nem azt kapja, amit remél, a másik ugyanis fojtogatni kezdi, Frankenstein magára hagyja a Teremtményt.

Bányai Kelemen Barna meggyőző játékát látva egyértelmű, hogy miért Teremtmények a produkció címe. Frankenstein a romantikus irodalom kedvelt zsenije, tudós és művész egyszerre, aki soha nem jár az élet napos oldalán. Még akkor sem, ha egyébként oka lenne rá. Az aszociális Frankenstein ugyanannyira kreatúra, mint az, akinek életet adott. Vitathatatlanul vonzódik gyermekkori szerelméhez, a Pálos Hanna alakította Elizabeth-hez, de a házasság intézménye, a közösségi élet bármely formája nem neki való.

Bezerédi Zoltán a Teremtmények kiemelkedő „epizodistája”. A szeretteiért őszintén aggódó, jólelkű humanistát játssza több változatban is. Jelenetei közül annak nagy a tétje, amelyben a vészes ember- és szeretethiányban szenvedő Teremtmény közeledni próbál a világtalan De Lacey-hez. Az előbb bizonytalan, kicsit később megindult hangú Teremtmény maga sem hiszi el a láthatáron feltűnő boldogságát. Tétova mondataiban mind több a remény. Annyi viszontagság után végre társra lelhet. Bezerédi odaadó figyelemmel fordul a bebocsátásért esdeklőhöz. Ha a Teremtmény elakad, a másik felé kíváncsian hajló De Lacey felső teste szeretettel biztatja a folytatásra. Nem lehetetlen, hogy a Teremtmény élete másként alakul, ha nem jelenne meg hirtelen a család többi tagja.

Hamar múlik a Kamra előadásának 80 perce. A zárlatban nincs feloldás, sem megkönnyebbülés. Ilyen az, amikor az ember reméli, hogy felébred a rémálmából, de a megváltó hajnal fényei és megszokott hangjai csak nem akarnak eljönni. A Teremtmények a Kamrában mindenekelőtt nyugtalanító rémtörténet, amelynek pontosan kidolgozott szituációi mutatják a horrorban az embert.

Szekeres Szabolcs

Mary Shelley – Nick Dear: Frankenstein – Budapest Bábszínház

Erős évada van a Budapest Bábszínháznak. Hat bemutatójuk – Markó-Valentyik Anna: Rügyek és gyökerek (4+), Kiss Judit Ágnes: Babaróka (4+), Paulon Viktória: Kisrigók (6+), Tasnádi István: Hello, Héraklész! (10+), Fábián Péter: A Szerb Antal-kód (14+), Nick Dear: Frankenstein (16+) – életkori megoszlása gondosan fedi le a remélt közönséget. Kettő már óvodáskorban is élvezhető, egy a talán legnehezebben megközelíthető 10 év körülieket próbálja becserkészni, egy kamaszoknak, egy másik pedig ifjaknak és felnőtteknek szól. Közülük csak hármat láttam eddig, de ez a három (a Babaróka, a Hello, Héraklész! és a Frankenstein) már elég ahhoz, hogy sejteni lehessen, a majdani színháztörténészek jelentős periódusként fogják kezelni ezt az időszakot.

Blasek Gyöngyi és Teszárek Csaba (fotó: Éltető Anna)

Nem lehet csodálni, hogy Mary Shelley 1816 hűvös nyarán fogadásból írott rémregényének főalakja, Frankenstein doktor és annak teremtménye, a holtak testrészeiből „összevarrott” Kreatúra mind gyakrabban foglalkoztat bennünket. Az önálló életre kelő alkotásaitól megrettenő emberiség nem szabadulhat a gondtól: valamiképpen felelősséget kell vállalnunk az általunk – akárcsak kísérletileg vagy játszásibul – létrehozott „teremtményekért”, a laboratóriumokban összesógorosított sejtekért, a megállíthatatlanul szaporodó molekulákért, sőt, egyes intézményekért is. A történetet feldolgozó első film 1931-ben készült, az eddigi legnépszerűbb, s már nem annyira a horror, inkább a lélektani boncolgatás eszközeivel élő, Kenneth Branagh által rendezett változat pedig 1994-es keltezésű.

Pár héttel a bábszínházi bemutató előtt már láthatták a nézők a regényből a Hajós Zsuzsa átirata alapján létrejött s a Katona József Színház Kamrájában színre került Teremtmények című előadást. Ez a Fekete Ádám dramaturgiai közreműködésével, Tárnoki Márk rendezésében elkészült produkció a félelmetes lényt játszó Rába Roland áldozatos színészi jelenlétével próbált leginkább hatni. Rába robusztus, fénylő bőrű, csupasz teste, világítóan kopasz feje sokkoló élményt jelentett a vacogó közönség orra előtt, s Giliga Ilka tervező szuszogóan közeli játékterében kétségkívül emlékezetessé tette a játékot. Maga a cselekmény viszont szinte követhetetlenné vált, mert a feldolgozás beleszorult a regény amúgy is nehézkes, sokszorosan keretes mesélő formájába, a szereplők meg vagy bájosan monologizáltak, mint például Elek Ferenc Walton kapitány szerepében, vagy valami különös, archaizáló, sokszor mulatságosnak ható nyelvet használva, inkább csak elbeszéltek egymás füle mellett. Így az egyébként jól fényképezhető elődás már menet közben szétesett.

A Göncz Árpád által fordított regény az 1977-es első kiadás után, 2019-ben újra megjelent, most már a Móra Könyvkiadónál. Szenderák Bence fordításában már benne vannak az 1977-es kiadásból kimaradt szövegrészek is. (Hogy ezek miért maradtak ki annak idején, s hogy éppen mely részek voltak a problémásak, azt sajnos nem jelzi a kiadvány, de ha a két szövegváltozatot sikerül összevetnünk, biztosan szolgál majd némi tanulsággal az akciónk.)

Podlovics Laura e. h. és Márkus Sándor – Frankenstein, Budapest Bábszínház (fotó: Éltető Anna)

A bábszínházi bemutató alapjául szolgáló darabot Koltai M. Gábor fordította. (Halványan emlékszem is egy 2015-ös, Koltai M. Gábor által rendezett, igen kevéssé dinamikus Magyar színházi bemutatóra, melyben Victor Frankensteint Kovács Krisztián, a Kreatúrát pedig Horváth Illés játszotta.) Nick Dear darabja imponáló biztonságú dramaturgiai munka, mely a további finomításokat most Gimesi Dóra dramaturgiai közreműködése révén kapta meg, minden bizonnyal a díszletet is tervező rendező, Keresztes Tamás jóváhagyásával.

A Bábszínház negyedik emeleti Játszóterében vagyunk. Előttünk, kissé a szemmagasságon felül, méretes, homorú, fehér filmvászonszerűség feszül, körötte és mögötte csupa sejtelmes sötétség. Ahogyan egy romantikus rémtörténet kezdete megkívánja, égzengéssel kísért villámok hada vezet be bennünket a történetbe. A vibráló fények mögé élő hegedű (Kézdy Luca szólaltatja meg) hangja kúszik a magasba, lent pedig, épp az orrunk előtt, lassan kezd kirajzolódni valami szürkésfekete gubanc, abból meg egy óriási szem, … ami – oh, rettenet! – egyszer csak pislog egy jelentőset. Megjegyzem, mindezt alighanem csak a negyedik sortól fölfelé lehet látni. Ha nem húzzák hátrébb – a színpad mélyébe – a nyitójelenet egészét az alkotók, a második-harmadik sorban ülők csak találgathatják, hogy mi történik. Pedig ahogy az összeleskelt részekből megpróbálom összerakni a jelenetet, tulajdonképpen lenyűgöző. A Lény magára ébredését, ijesztő önészlelését követjük. Mozduló ujjaira, lábára, kezére csodálkozik rá, szimatol, hunyorog, és – megmozdul! (Hoffer Károly báb- és jelmeztervezői munkája azóta már díjat is nyert a Látványtér 2022 tárlatán. Ez a tárlat az ország legjelesebb díszlet- és jelmeztervezőit mutatja be évadonként a közönségnek, s most, egy frissen alapított díjjal, első ízben érdemelte ki bábszínpadi alkotó az elismerést.)

A szürke, szöszös felületű, borzongató küllemű Kreatúra hangja és óriás feje Teszárek Csaba, mozgatói Bartha Bendegúz e. h. és L. Nagy Attila e. h., az egész játék mozgástervezője Vati Tamás. A nagy és érzelmes utat bejáró főhőst megelevenítő Teszárek Csaba gyakrabban, a két kiváló, sötéten férfias megjelenésű egyetemista ritkábban válik el a mozgatott óriásbábtól, ilyenkor szinte maguk is közönségként néznek a lényre, melynek önálló egyéniségű részeiként élnek egyébként. Érdekes megfigyelni, hogy míg Mary Shelley regényében igen lassan, fokozatosan válik bosszúálló rémmé az először még Plutarchost és Goethe Wertherjét olvasó, Byront idéző Lény, a Kamrában Rába Roland Teremtménye viszonylag hamar bedühödik és „nőt kíván”. Teszárek Csaba Kreatúrája először a jóindulatú, segítőkész és önmaga nevelődésétől meghatott, a világra rácsodálkozó, romantikus lelkületű óriást mutatja, majd jó ritmusban, lépésről lépésre válik a teremtője ellen harcba szálló, őt a világvégi jégtáblákon át is üldöző szörnnyé.

Frankenstein – Budapest Bábszínház (fotó: Éltető Anna)

Victor Frankensteint Márkus Sándor alakítja, a némafilmek sminkjével kifehérített arccal, mániákus elszántságú, ámde láthatóan zavarodott lelkű, az emberektől – s talán a női nemtől különösen – rettegő férfiút hozva elénk. Victor testvére, majd Victor Mennyasszonya, később pedig az alvadt vért maszatoló, hulladarabokkal tömött zsákokból előállított s nyílt színen legyilkolt Nőstény Kreatúra szerepében a nagyszerű Podlovics Laura e. h. látható, a Kreatúrát minden fontos dologra megtanító, vak Öregember, De Lacey szerepében pedig felejthetetlen alakítást nyújt az eszközöket alig használó, csupán egyszerű jelenlétével hatni tudó Blasek Györgyi. Nagyon erős a jószándékú Lény minden akcióját visszaverő, igen stilizált formában megjelenő „társadalmi háttér”, benne például Csarkó Bettina e. h. mint De Lacey menye, egy prostituált, vagy a Frankenstein család cselédje alakjában. Tatai Zsolt, Szolár Tibor, Pethő Gábor és a Frankenstein apját játszó Beratin Gábor pedig akármelyik Kleist-rémdrámában is helyükön lennének. Figyelemre méltó a William, vagyis Victor öccsének szerepében színpadra lépő gyermekszereplő, a jelentős színpadi intelligenciával rendelkező Engárd Emil.

Hogy az egész fekete-fehéren borzongató előadás huzatos térélményként is hat a nézőre, abban nagy szerepe van a mozgóképek tervezőjének, Varga Vincének. De hogy a játék ilyen intenzív, csontig ható, egyszerre elborzasztó és röhögtető színházzá válik, az elsősorban a rendezőnek, Keresztes Tamásnak köszönhető. Elérte, hogy a jelenlévő színészek mindegyike ragyogó teljesítményt nyújtson. Csupa zene itt minden, s ez nem csupán Kézdy Luca bámulatos, loop-technikával gazdagított, rögtönző hegedűjátéka miatt van így, a látvány legkisebb foltja is ritmusra lüktet, minden pillanatban.

NE sikolts! – mondja a Lény egy dermesztő pillanatban, és hát én nem is sikoltok, de hogy Mary Shelley sikongva ül fönt egy szürke felhőn, s szellemkezével csókokat dobál az ő regényét bemutató csapatnak, az egészen biztos. Nem hittem, hogy vérbeli horrort ilyen megadó gyönyörűséggel borzongok valaha végig. S ha valakinek – az előadás megnézése előtt vagy után – kedve támadna magáról Mary Shelley-ről és az ő bizarr baráti köréről olvasgatni, jó szívvel ajánlom André Maurois Költő a máglyán című remek regényét. Az is megéri az érdeklődést!

Gabnai Katalin

Elgondolkodtató, amikor egyszerre több színházat is ugyanaz a történet, probléma foglalkoztat. Ha más-más feldolgozásban is, de az elszabadult teremtményéért felelősséget vállalni már nem képes teremtő, Frankenstein eredetileg regény formájában napvilágot látott históriája Keresztes Tamást és Tárnoki Márkot is megihlette rendezőként. A Budapest Bábszínház előadására Gabnai Katalin reflektál e számunkban, a Katona József Színház Kamrabéli bemutatójára pedig Szekeres Szabolcs. Utóbbi e szavakkal zárja kritikáját: „nyugtalanító rémtörténet, amelynek pontosan kidolgozott szituációi mutatják a horrorban az embert”.

Pintér Béláék Marshal Fifty-Six című előadása meg mintha épp fordítva, az emberben mutatná a horrort, legalábbis D. Magyari Imre Szentivánéji rémálom című írása alapján úgy tűnik.

„Nincs csodálatosabb és gyarlóbb…” – Józsa Ágnes ajánlójában is az emberségünk, embermivoltunk firtatása a gondolati kapocs a görög klasszikusokat mai környezetben megidéző Isten, haza, család, a Dosztojevszkij-mű, A feljegyzések az egérlyukból színpadi adaptációja és a Peer Gynt nyomán született „képzelgések”, a GRANE című előadás között. Ez utóbbi produkció rendezője Blaskó Borbála, főszereplője édesapja, a Csiszár Imre rendezte legendás miskolci Peer Gynt címszereplője, Blaskó Péter, zenei közreműködője pedig Blaskó Bence, akinek kiállítása is nyílt a bemutató helyszínén, a Bethlen téri Színházban. Megnyitó beszédében Blaskó Borbála arról a magányos, titkokkal teli belső világról szólt (a szöveget e számunkban közöljük), melyben öccse éli az életét és alkotja festményeit, képeit.

Magányos lázadónak nevezi Timár Józsefet, a Nemzeti Színházból többször elbocsájtott, majd oda mégis visszavett színészt három részes írásában Balogh Géza – múltidéző tanulmányának befejező részéhez érkeztünk.

A belső magány, a másság, titkok jellemzik Az ajtó című Szabó Magda-regény főszereplőjét, Emerencet, akit a mai Nemzeti Színház Szabó K. István rendezte adaptációjában Udvaros Dorottya játszik. Az előadásról Stuber Andrea írt kritikát.

Még a Marton Endre és Major Tamás vezette Nemzetiben kezdte pályafutását Géczy István ügyelő, aki máig dolgozik az intézményben – ha nem is főállásban immár. Vele és a takarásban működő két másik színházi szakemberrel, Csernák Pál színpadmesterrel és Kiss István kellékessel Cseh Andrea Izabella beszélgetett.

Bizonyos értelemben színházi „háttérmunkás” Zöldi Gergely műfordító, dramaturg is, aki Géczy Istvánhoz hasonlóan bölcsészként került a színház világába – vele Józsa Ágnes készített interjút.

Egy időre megkísértette e művészeti ág Balogh Vilmát is, aki színészként és rendezőként egyaránt kipróbálta magát, de a XX. század elejének kultúrtörténetébe főként újságírói, riporteri, később műfordítói, lapszerkesztői, kultúraszervező tevékenységével, irodalmi szalonjával került. Izgalmas személyiségének újrafelfedezője Lenkei Júlia.

Szűcs Katalin Ágnes

<<2022. 03. szám>>