Portré-interjú Vincze János rendezővel

 

Vincze Jánosról két meghatározó impresszióm van. Az első 2019 tavaszáról. Pesti vendégjáték után a Játékszín tele kollégákkal, színikritikusokkal. Ő, a darab rendezője nem „udvarol nekik”, nem sütkérezik a dicséreteikben. Egymagában ül egy kóla felett, feszülten, már menne, az előadás sikeresen lezajlott. Alig egy óra múlva hív, mégsem töltik az éjszakát Pesten, inkább autóba ültek és „hazamentek a zenészek” Baranyába. A második benyomás pár hónappal későbbről van, a POSZT idején benéztem hozzá. Aznap volt a Pécsi Harmadik Színház évadzárója. Uránvárosban, a színház előtti betonon bográcsozott a kb. 15 fős gazdasági-szervező-műszaki csapat. A férfiak főztek, az asszonyok tálalták, amit otthon sütöttek. Kicsit olyanok voltak, mint Kajtárék A veri az ördög a feleségét című filmben. A vendéget középre ültették, reneszánsz mód ettek-ittak-zenéltek-kvaterkáztak. A karmester pater familiasként a rendező-ügyvezető volt. Jókedvűen és fesztelenül.

Vincze János egy mondatban: „fecseg a felszín, hallgat a mély”.

Kommunikatív, nyitott a világra, sőt, imád eszmét cserélni, majdnem fecsegni. Egészen addig, amíg a színházcsinálásról folyik a szó, annak akármelyik szegmenséről is. De ahogy másfelé terelődik a beszélgetés, azonnal megfontoltabbá, csöndesebbé és kifejezetten szemérmessé válik. Alábbhagy a tűz, nem tartja fontosnak, hogy privát életérzéseit, gondolatait a külvilág elé tárja. Amit el akar mondani, azt Örkény, Spiró, Háy, Schwajda szavain át közli, a színpadról. (Igaz, azért asszonyokról, jó borokról, étkekről is ízesen, szívesen beszél.)

Diákkora óta Thália megszállottja, most, hetvenen túl is, csak mára megedzették a csalódások. Küzdelmes ötven év áll mögötte, mindig a „nagyszínpad mellett”. Előbb amatőr, aztán független színházcsinálóként, 25 éve pedig hivatásos színházi emberként. Soha, sehova nem csapódott, egymagában állt, áll, mint az a bizonyos nyírfa a szélben. Meg sohasem hajlott, ha kell, inkább törik.

Látszólag joviális, kicsit mikszáthi, kicsit kosztolányis figura. Polgár, még ha meggyőződéssel „prolizza” is magát. Régi vágású – nem ódivatú – úr, szilárd erkölcsi értékrenddel, akkor is, ha voltak kanyarok, tán elhajlások az életében, amelyek ennek ellentmondani látszanak. Klasszikus műveltség az övé, süt róla az olvasottság, a differenciált tudás. Talán mindent megismert, elolvasott, amiről úgy gondolta, kell majd a színházcsináláshoz.

Csendes szavú, (már) nincsenek benne fölös indulatok. Ha a sérelmeit, vélt kudarcait eleveníti fel, akkor is tényszerű marad, mintha közben kívülről elemezné, figyelné maga is a történéseket. Nem hirtelen haragú vagy önpusztító alkat. Ő inkább mérlegel, és megkeresi, nincs-e mégis valahol egy csendes átjáró. Ezzel együtt is nyakas és kemény. Ha megmakacsolja magát, mert úgy érzi, nem engedhet, szilárdan ellenáll.

Tisztában van a hibáival, hiányosságaival és azzal, hogy ezeken már nem tud változtatni.

Amikor nevet, anekdotázik, akkor is szomo-rúság van a tekintetében. Nem keserű ember, inkább okosan szarkasztikus. Ugyanolyan jó a díszletcipelésben, a hangosításban, mint egy regény dramatizálásában vagy a színészvezetésben.  

Véletlenül sem önelégült, de büszke arra, amit elért, mert tudja, mennyi munkája, kínja, lemondása van benne. Szerényen, szinte szégyenlősen sorolja díjait, szakmai sikereit.

Pontosan tudja, hol van a helye választott pályáján, meg azt is, saját – talán dacos – döntése az, hogy Pécsett csinált és csinál színházat egy művelődési házban, nem a főváros egyik felkapott színházában.

Szereti, amit csinál, és szereti a társait – a portástól a vezető színészéig. Ha korholja őket, úgy is úgy, hogy minden kritikai él mögött ott egy verbális simogatás.

Nála minden egész, ahol van jó, ott rossz is, ahol árnyék, ott fény is.

Az általa 25 éve vezetett Pécsi Harmadik Színház működésének beszédes számai: közel félszáz előadást vitt színpadra, 67 hazai és 18 határon túli társulatot csábított Pécsre, ezzel több mint nyolcszáz előadást elhozva a város közönségének. Tizenegy produkcióját válogatták be országos színházi találkozók versenyprogramjába, és ezek tizenegy díjat el is hoztak: a legjobb rendezés, előadás, dramaturgi munka, jelmeztervező, férfi-női mellékszereplő díját, továbbá különdíjakat és közönségdíjat. A világ tizenkét városába vitte el a színháza előadásait, Kézdivásárhelytől New Yorkig. Szereti a hosszú színpadi meneteket, akár 6-8 évig is képes egy-egy előadást életben tartani. Vendégként hat színházban rendezett, Kolozsvártól Veszprémig. Szakmája – eddig – Jászai Mari-díjjal ismerte el munkáját.

Három színházi „bajtársát” kérdeztem személyéről, életművéről,. Nem direktben, de az interjú során ő „jelölte ki” a megkérdezettek névsorát.

Vári Éva színművésznő szerint – aki az elmúlt 25 év alatt öt, a saját pályafutása szempontjából is jelentős szerepet játszott itt – Vincze János az Pécsnek, mint Fodor Tamás vagy Pintér Béla Budapestnek, a Pécsi Harmadik Színház pedig a pécsi Stúdió K vagy Szkéné lehetne. Úgy emlékszik, volt a városnak számos alternatív műhelye, de a legjobb mindig is a Pécsi Harmadik volt, mert amikor a Pécsi Nemzeti Színház még nem játszott Füst Milánt, Örkényt, Spirót, Parti Nagyot, Vincze már akkor is túl volt a „sorozataikon”, és független színházcsináló létére (is) fantasztikus előadásokat hozott létre a ’80-as években. Vári Éva úgy gondolja, Vinczének köszönheti, hogy színésznőként simán vette a szerepkörváltás nehézségeit. Nem mintha tragikusan fogta volna fel az idő múlását, de Vincze volt az, aki Feydeau asszonyai és az egyéb kikapós szépasszonyok közül beterelte az „emberszabású” nők világába. Nem volt a rendező „színésznője”, amikor a ’90-es évek elején megkereste, és a Boldogtalanok özv. Húbernéját kínálta számára. Az Országos Színházi Találkozón alakítására megkapta a legjobb női mellékszereplőnek járó díjat. Aztán még eljátszotta Vinczénél a Tóték Mariskáját, a Kvartett Feleségét, a Macskajáték Orbánnéját, és jelenleg az Anyát A szent családban. Hálás a rendezőnek, mert amikor végre alkotótársakként találkoztak, színésznőként már abban a korban járt, hogy nehéz volt számára megfelelő szerepet találni, de Vinczének mégis sikerült, mindig jókor és jó ütemben. Szeret vele próbálni, mert a rendező bízik benne, és ő is mindig megbízhatott az ízlésében. Tökéletesek az elemzései, ha odafigyelt az olvasópróbán, pontosan tudta, mit és hogyan kell játszania. Vincze hagyta őt szabadon gondolkodni, legfeljebb szép nyugodtan azt mondta: „ez marad, az meg nem”. Vári Éva úgy gondolja, Pécs városa büszke lehet arra, hogy a rendező itt alkotott, és ennyi művészi értéket hozott létre a városnak. Nem tudja, mi lesz a színház sorsa, de véleménye szerint Vincze János beírta nevét a magyar színjátszás nagykönyvébe.

Simon István, a Pécsi Nemzeti Színház korábbi ügyvezető igazgatója – Jordán Tamással a POSZT szervezője vagy tíz éven át – 51 éve ismeri a rendezőt, 1969-ben együtt kezdték főiskolai tanulmányaikat Pécsett, csoporttársak voltak. Öntörvényű, soha semmilyen hatalomnak behódolni nem akaró embernek tartja, aki mindig a saját útját járta. Folyamatosan nyomon követve pályáját, kitűnő rendezőnek tartja, de nagyszerű dramaturgnak is. Szerinte is pontos elemző, aki jó érzékkel tud szerepet osztani, színészt vezetni, aki mindig alkotótársának tekinti a művészeit, és habitusukból indul ki a közös munka során. Nemcsak a Pécsi Nemzeti Színház tagjai, de országosan ismert és elismert színészek számára is megtisztelő volt, ha felkérte őket vendégként egy-egy szerep eljátszására. Simon István úgy véli, az elmúlt negyed században Vincze pécsi alkotómunkájának fontos része az is, hogy a magyar kortárs dráma bemutatása mellett sikerült Pécsre hoznia 18 határon túli társulat 46 produkciójának 237 előadását, amely sorozatot – szerinte – egyetlen magyarországi színház sem múlt felül.

Spiró György író 1988-ban ismerte meg Vincze Jánost. Levelet kapott tőle, hogy pár nap múlva bemutatja a Csirkefejet. Spiró meglepődött, azonnal felhívta Molnár Gál Pétert, hogy tájékozódjon a rendező személyéről. A színikritikus kiváló embernek írta le Vinczét, aki „csinál egy amatőr színházat, nagyon jó Örkényt rendezett”. Erre Spiró felhívta Radnóti Zsuzsát is, aki szintén rajongva beszélt Vinczéről, így aztán elindult – válaszlevél nélkül – Uránvárosba. A kietlen beton kultúrházba érve a portás az emeletre küldte a rendezőhöz. Felfelé menet besurrant a nézőtérre – masszív, ógörögös, sötétszürke díszletfalat látott. Megkönnyebbült – aligha lesz naturalista pepecselés mindenféle kellékekkel. A lépcsőn aztán találkozott egy – őt Pártos Gézára emlékeztető – bajszos emberrel, aki mintha megriadt volna tőle, s azt javasolta, az előadás kezdetéig menjen be az irodájába és nézzen tévét. Emlékei szerint egy nagyszerű előadást látott, kiváló színészi alakításokkal, mert a rendező bízott mind a szövegben, mind a színészeiben. Később öt drámáját mutatta be Vincze, és Spiró büszke arra, hogy színigazgatóként elsőként beszélte rá a rendezőt, hogy kőszínházakban is dolgozzon. Ha nem is ez lett a fő műfaja, emlékezetes előadásokat készített Szolnokon, Kolozsvárott, Veszprémben. Spiró úgy tartja, Vinczének a saját sanyarú körülményei jobban megfelelnek, mint az öt-hat hetes üzemi, futószalagos, elidegenedett termelés. Szeret maga választotta, nem pedig adódó színészekkel közösen szöszmötölni, elvacakolni mondatokkal, helyzetekkel, szeret morfondírozni, tovább elemezni, kételkedni magában – ehhez idő kell, és valami végtelen bizalom a szövegben, a közönségben és önmagában. Az író hiszi: tévedés az a vélekedés, hogy Vincze voltaképpen inkább kiválóan elemző dramaturg, mint rendező. Megvan az a képessége, hogy meglátja, melyik – esetleg addig nem túl csillogó, netán amatőr, vagy más műfajú – színészben milyen lehetőségek szunnyadnak. Jól húz a szövegből, ez igaz, de aztán amit odarak a színpadra, ahhoz vízióval kell rendelkezni, az egészet a részekkel egyben kell látni, és az már nem a szöveg kérdése. Rendezői eszközei sokrétűek, de nem hivalkodik velük. Igazán az a hihetetlen türelem – ahogy Spiró megfogalmazta: „agresszív empátia, empatikus agresszió” – a rendezői erénye, amivel csendes szóval, belülről somolyogva, de állhatatosan, vízcsepegéshez hasonlóan vájja, formálja, kényszeríti ki a színészeiből azt, amit jónak lát, és amire képesnek tartja őket. Spiró így összegezte Vincze egyedülálló szakmai tevékenységét: „négy évtizede szakadatlanul küzd azért, hogy ott lehessen a margón. A margó kényszer is, választás is, és még nem volt rendszer, amelyik ne akarta volna elvenni tőle. A minimálisnál kevesebb pénzből működött mindvégig, de működött, az önállóságát mindvégig megtartotta, egyedüliként a magyar alternatív színházból. A kőszínházak és az amatőrök sorra kidőltek, arculatot váltottak, a rendezők emigráltak, a kritikusok elhallgattak, ő maradt, mert erőfeszítésének köszönhetően újratermelődött a közönsége.”

(forrás: Pécsi Harmadik Színház)

 

2020 januárjában beszélgettem Vincze Jánossal a Pécsi Harmadik Színházban, annak apropóján, hogy az általa vezetett intézmény fennállásának 25. évfordulóját ünnepelte éppen.

Az utolsó híradás, amit mostanában olvastam rólad, a színházról: „Jászai-díjasként körbekoldulom Magyarországot”. Mire jutottál?

Nem sokra.

Gondoltad a kezdetekkor, hogy pályád legnagyobb kihívása a pénzszerzés lesz, és nem az, hogy mit játsszunk és kikkel?

Biztos nem. A színházzal való „kapcsolatfelvételem” gyerekkoromban kezdődött. Rettenetesen szerettem a Rádió színházi közvetítéseit, de a női hang volt a csúcs, aki elmondta, hogyan néz ki a tér, mi van balra és jobbra, ahogy kommentálta a történéseket: bemegy-kimegy-leül, azt nagyon élveztem.

Aki A szent család terét, díszletét közvetítené, nagy bajban lenne. Háromszor láttam az előadást, de még a harmadik alkalommal is felfedeztem új tárgyakat, annyira gazdag a látvány részletekben. Fejben biztos rádiójátékot is rendeztél. Emlékszel az első közvetítésre, ami megragadott?

A darabra nem, csak a női hangra. Az első színházi emlékem másodikos elemista koromból való, amikor bemutattuk a Kőműves Kelement, a népballadát, és én játszottam a kis Kelement. Dombóváron nőttem fel, ahol nagy Kodály-kultusz volt, mert a zeneszerző első, zsidó származású feleségét, Sándor Emmát ott bujtatta a Péczely család. A papa, Péczely László (a második feleség, Péczely Sarolta édesapja) a gimnáziumban tanított, később professzorom volt az egyetemen. Ő mesélte: „Képzelje, János, amikor megtörtént az esküvő, én voltam hatvan valamennyi, a Kodály meg kilencven körül. A bitang kollégák meg azt kérdezték tőlem: Laci bácsi, hogy vannak a fiatalok?” Kodály miatt a darab tele volt táncbetétekkel és kórusművekkel. De lehet, nem a színház fogott meg, hanem itt jöttem rá, érzékeny vagyok a női nemre. A darabbéli anyukámat egy nyolcadikos lány játszotta, akibe fülig szerelmes lettem. Amikor kiderült, hogy nem lesz több előadás, szinte fizikai fájdalmam volt amiatt, hogy el kell szakadnom Stamm Violától. Ez az én első, maradandó színházi élményem, a darabtól való elszakadás fájdalma. Máig kísértő rossz szokásom, képtelen vagyok elengedni az előadásaimat.  

Meghatározta az életed, hogy Dombóvárról, Tolnából indultál?

Édesapám nagyon jó műszerész volt, édesanyám ugyan többfelé dolgozott, de csak arra emlékszem, amikor be kellett diktálni a szülők foglalkozását, nekem mindig azt kellett mondani: htb. [háztartásbeli]. Nem volt könnyű kor, az ’50-es évek szűk levegőjében voltam gyerek, és ez meghatározta az egész életem. Szerencsém, hogy patinás gimnáziuma volt a városnak, ahol jóformán csak férfiak oktattak, egy vagy két tanárnő volt, nyakig begombolt, zárt ruhában, még ’45 előttről ragadtak ott. (elneveti magát) Ez most persze kicsit ellentmond a női nem iránti korai rajongásomnak. A fantasztikus tanárok közül is kiemelkedett az osztályfőnököm, a magyar-latin-görög-teológia szakos Gömöry József. Számomra az ő személye meghatározó volt, különösen, hogy azt vallotta: fontos a színjátszás. Minden osztályának darabokat tanított be, nekünk Molière Fösvényét, amiben Harpagont játszottam. Róla mintáztam a figurát, utánozva a hórihorgas termete miatti furcsa járását. Nem szidott meg, inkább megdicsért, amiért kitaláltam valamit, egy alap mozgásrendszert, amivel elütöttem a többiektől. De még ennél is jobb volt, hogy csinált egy olyan Tragédiát velünk, ahol minden színben más játszotta Ádámot, de Lucifer és Éva szerepét ugyanaz.

Éppen előző interjúalanyom, Sardar Tagirovsky rendezett hasonló előadást tavaly nyáron, de nem szakítalak meg…

Azt hiszem, a tanár úr a terheket akarta megosztani közöttünk, de már akkor hallatlanul érdekesnek tartottam ezt a megoldást. Később, Ruszt József Tragédia rendezését nézve éreztem hasonlót, bár ott nem színenként váltott Ádámok voltak, hanem etapokra bontotta a darabot, Gábor Miklós Lucifere mellett négy Ádám és egy Éva volt. A tanár úrral keresztül-kasul jártuk a környéket, ismeretterjesztő előadásokat tartott, és vitt magával verset mondani és felolvasni. Ez tette nekem élhetővé a ’60-as és ’70-es éveket. Az előbb említett Péczely professzor mondta mindig: „nem nekem kellett volna a Pécsi Tanárképzőre kerülni, hanem a Jóskának, mert kétszer többet tudott nálam.” De ugyanilyen hatással volt rám Szederkényi Ervin, a Jelenkor főszerkesztője, aki szintén Gömöry-tanítvány volt, és persze dombóvári is. Amikor Pilinszky Jánossal az általam ősbemutatóként rendezett Gyerekek és katonák című drámája apropóján több levelet váltottunk, Szederkényi publikálta Pilinszky leveleit a folyóiratban, mert fontosnak tartotta azok izgalmas színházi észrevételeit. Az is sokat segített, hogy a tanár úr maga mellé vett az iskolai könyvtárba, ahol sokat olvashattam, és önképzőkört szervezett, ahol gondolkodásra ösztökélt bennünket. Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című művére emlékszem, amit betanultunk, és sikerrel adtuk elő. Már végzős diákként szerkesztettem kortárs költők (Pilinszky János, Nagy László, Juhász Ferenc) verseiből egy montázst, aminek Kérdőjelek között volt a címe. Olyan irodalmi színpadféle volt, én rendeztem, a Keszthelyi Helikon Ünnepségek Nagydíját is elnyertük vele. Már nem csak kiálltunk és mondtuk, próbáltam játszani a fényekkel, belevinni tér- és formaváltásokat. Még élt Kodály Zoltán – ez 1965-ben volt –, aki személyesen gratulált nekem az előadáshoz. Kodály úgy került Keszthelyre, hogy a Helikonon mutatták be az egyesített diákkórusok a felszabadulás 30. évfordulójára Berzsenyi Mohács című versére komponált kórusművét.

Úgy tűnik, a dombóvári gimnázium erős polgári nevelést adott…      

Azt bizony, sok mindenre kinyitotta a szemem, és korán vájtfülűvé tett a környezetem jeleinek értelmezésére. Ilyen volt Kodály kórusműve is. Végzős diákként azonnal jelentkeztem is a főiskola rendező szakára, ahol a harmadik rostán felajánlották, hogy menjek tv-rendező szakra, de oda én nem akartam. Meg aztán körbenéztem és konstatáltam, hogy a többi jelentkező már diplomás, én meg egy valóban zöldfülű vagyok a csapatban.

Miért nem tetszett a tv-rendező szak?

Megkérdeztem, mivel kell ott foglalkozni, mondták, fizikával meg minden hasonlóval, ami engem abszolút nem érdekelt. Úgy gondoltam, majd megyek újra 3-4 év múlva. A felvételin ismertem meg Valcz Pétert (Vallai Péter), aki pálinkázni hívott, hogy erőt gyűjtsünk a következő fordulóra. Évtizedek múlva találkoztunk újra Szolnokon, egy Deficit előadásban, amit én rendeztem. Szóval, elkezdtem készülni, hogy majd három év múlva újra felvételizek a rendező szakra.

Furcsa a hangsúlyod…

Nem lett belőle semmi. Felmentem Budapestre albérletbe, a Gerlóczy utcába, a haverok meg hoztak ezt-azt, hogy hadd tegyék le nálam. Ezekről később kiderült, hogy lopott cuccok, én meg kaptam szépen orgazdaságért három hónapot felfüggesztve. A felsőoktatási intézménybe való felvételi lehetőségem ezzel ugrott is két évre.

De az élet való oldalát megtapasztaltad, gorkiji módon…

Azt meg. De megint csak szerencsém volt a tanáraimmal, mert amikor érzékelték, hogy a fővárosban bajba kerültem, azonnal elintézték, hogy elmehessek képesítés nélküli tanárnak Gyulaj-Pogányvárra. Ide kerültem 20 évesen Budapest után, ahol még villany sem volt a településen. (Pogányvár Tolna megyében, Tamásitól délre van, az erdő peremén.) Hárman voltunk képesítés nélküliek összevont alsó tagozatra, összevont felső tagozatra – ez volt az enyém – és napközis csoportra. Régi kúria épületében volt az egy tantermes iskola, mi is ott laktunk. Váltott tanítással lehetett oktatni, az egyik csoportot délelőtt, a másikat délután. Rögtön falat bontattam, két szoba egybenyitásával lett két tantermünk, és párhuzamosan mehetett a két csoport, mindenki délelőtt tanult, délután napközi. Ennek persze az lett az eredménye, hogy délutánonként a gyerekekkel focizhattunk az udvaron, sokszor délelőtt is, túllépve a tornaóra negyvenöt percét. Megfigyelő-rendszert szerveztünk, mert dombon volt az iskola, s ha porzott az út, jött az igazgató valami lovas-hintószerűn ellenőrizni, mi meg rohantunk vissza a tantermekbe. Csináltattam a faluban két kézilabda kaput hálóval, azok a gyerekek még az életben nem láttak ilyet. Farsangi bált rendeztünk, télen a tantermekben pingpongoztunk. Később, a tanárképzőn megtudtam: ez az egész napos oktatási forma. Nem akartak a gyerekek hazamenni a suliból, jól érezték magukat. Azt hiszem, sokkal többet tanultak a tananyagnál abból, ahogy mi ott együtt éltünk velük. Egyetlen elsős kislányunk volt, máig kísér a sikerélmény, megtanítottuk őt írni-olvasni, mi hárman. Egy évre rá körzetesítették az iskolát és Nagykónyiba kerültem, Sárdy János szülőfalujába. Itt maradtam egészen addig, amíg letelt az eltiltásom, és jelentkezhettem magyar-történelem szakra a Pécsi Tanárképző Főiskolára.

Sejtem, rögtön jött az Egyetemi Színpad, önképzőkör…    

Az egyetemi színjátszás ekkor élte aranykorát. Az 1970-es Szegedi Egyetemi Fesztivál arany fokozattal díjazott előadásainak rendezői: Paál István, Zsámbéki Gábor f. h., Ruszt József, Árkosi Árpád Miskolcról és én a pécsiekkel. Ettől a perctől kezdve engem már nem érdekelt az ún. hivatásos színház, úgy láttam, hogy az valami becsontosodott silányság, amiben nem akarok részt venni. Létrehoztam a ’70-es években jó pár előadást, díjakat is nyertem a kétévente megrendezett egyetemi fesztiválokon, és párhuzamosan középiskolás színjátszó kört vezettem. A Pécsi Ötszázas Szakmunkásképző színpadával végigmentem az iskolai színpadok/amatőr színjátszók szamárlétráján, a legjobb középiskolás csoportnak tartották az együttesemet. A ’70-es évek végére már azt forgattam a fejemben, hogy a két csapatot egyesítve megrendezném Örkény darabját, a Pisti a vérzivatarbant is, ami 1969-ben jelent meg először nyomtatásban.

Pilinczes József, Sipos László és Inhóf László – Csirkefej, Pécsi Harmadik Színház

 

Jó terveid voltak, a darabot még a Vígszínház és Várkonyi Zoltán se vihette színpadra. Pár hete hallottam Halász Judittól egy, a rendező alakját is megidéző színházi esten, hogy Örkénnyel mennyit bokázott a kulturális hatalomnak, hogy bemutathassák. Az író Pistit Latinovitsnak írta, és majd’ tíz év alatt járták ki a premier lehetőségét – addigra a színész már nem élt…

Én nem tudtam, hogy ez egy olyan dráma, amihez nem szabad hozzányúlni. Amikor a ’70-es évek elején a tanárképző színjátszóival szerettem volna színre vinni, nem értettem, hogy miért kérte fel a párttitkár Bécsy Tamás színháztörténészt, kritikust, ekkor éppen Pécsett egyetemi tanárt, hogy véleményezze a darabot. Nem kaptunk zöld utat, elmaradt a premier. Addig én csak mentem, és csináltam, amit akartam, amihez kedvem volt. Itt jött az első fal, aminek nekimentem; hiába Kossuth-díjas író Örkény, nincs előadás. Ma már hihetetlen, de olyan világot éltünk, hogy azt sem tudtuk jóformán, kik a miniszterek. Azt tudtuk, hogy van Kádár, a többi meg nem volt napi szinten téma, ahogy ma. Örültem, hogy még mindig nem mutatták be a Pistit, és reménykedtem, hogy enyém lesz az ősbemutató. Közben megkerestek az Uránbányától, hogy épül a művelődési házuk új szárnya, lesz benne színházterem, létrehoznék-e ott amatőr színpadot. Tetszett a felkérés, és jóváhagyták a személyem, akiknek ezt akkor kellett: a KISZ, az MSZMP, a szakszervezet képviselői; művészeti vezető lettem. Mindenáron meg akartam rendezni a Pisti a vérzivatarbant, mert végre volt mellettem egy olyan amatőr társulat, amelyről tudtam, hogy képes ezt megvalósítani. Ez a formáció vált a Pécsi Nyitott Színpaddá, mert már az Ötszázas Színpadnál állandó kritika ért, hogy milyen sok az „idegen színjátszó”. Hát nyitottakká váltunk az Uránbányák Művelődési Házában, Pécsi Nyitott Színpad néven. A Pisti a vérzivatarban volt az első munkánk. Revelációként éltük meg, hisz párhuzamosan kezdődtek a próbáink a Vígszínházzal. (A vígszínházi premierre 1979 januárjában került sor.) Számomra ez volt a szakmai áttörés, de sajnos Örkény nem érte meg a bemutatót. Emlékszem, 1979 nyarán meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában, amikor megláttam a tévében a gyászkeretes fényképét. Az özvegye, Radnóti Zsuzsa eljött az előadásunkat megnézni, és azt mondta: „Megcsináltátok azt, amit István akart.” De jött Nánay István, Koltai Tamás, Mészáros Tamás hármasban, egy kocsival, és megírták, hogy az előadásunkban látható a XX. századi ember tragédiája. Ez volt itt az első rendezésem, egy „rövidnadrágos” Pistivel, mert Pilinczes Józsefet végig rövidnadrágban játszattam, még a katonakabát alól is kivillant, hogy Pisti, ahogy ez az ország, nem képes felnőni. Örkény lett a szerzőnk, bemutattuk a Kulcskeresőket, a Forgatókönyvet, és Pécsett szépen elkönyvelték, hogy én ellenzéki vagyok.

Mert politizáltál te valaha is?

Egy fenét. A Forgatókönyv bemutatója botrányosra sikeredett, megint olyan darab volt, amit nem lehetett volna akkor színpadra vinni. Egyébként korábban Pilinszky Gyerekek és katonák című drámájának bemutatása is ,,kiverte a biztosítékot”. A Forgatókönyv előadásain nyomozók ültek a nézőtéren, a megyei pártbizottság ülésének témájává vált az előadás, és be akarták tiltani. Aztán valahogy mégis maradhatott a színpadon. A ’80-as években én túl radikális voltam, és így ragadt rám a billog, hogy „ellenzéki”. Aztán a rendszerváltás után, a szocialista városvezetés sem igazán szeretett, a FIDESZ vezetésnél – a jelenlegi tulajdonos, Moravetz Levente tolmácsolásában – ,,az a baj veled, hogy liberális és baloldali vagy”. Nem értek a politikai helyezkedéshez, de ahhoz valahogy igen, hogy mindig az éppen regnáló hatalom ellenoldalán álljak, anélkül, hogy bármit is tennék ezért, és bármi mást is csináltam volna, mint színházat, és még nem is politikai színházat, csak – remélem – gondolkodó színházat.

Hogyan készültél az első „felnőtt” rendezésedre, a Pisti a vérzivatarban-ra? Mert csinálni ugyan csináltad már, de nem tanultad soha a színházrendezést, és még csak színész sem voltál korábban.

Fogtuk a szövegkönyvet, és közösen leültünk azt elemezni. A színházi előéletemben valóban sok mindent ellestem, megtanultam már. Különösen amiatt, hogy magam terveztem, építettem, bontottam a díszletet, világosítottam, hangosítottam. Nem volt stáb, magunk csináltunk mindent, előbb felépítettük a színpadot, eljátszottuk a darabot, aztán bontottunk. A Pistit közel egy évig készítettük elő. Először csak helyzetgyakorlatokat végeztettem a színészeimmel, hogyan ül egy fiú és egy lány a padon, miről beszélgetnek. Nem Örkény szövegét használtam, improvizálhattak a színészek egy adott, a darabból kiemelt témakörben. Érdekes volt, hogy a kitalált szituációkban a saját szavak néha majdnem átfedést mutattak a darabbéli sorokkal. Ez a módszerem, a hosszú előkészítés, az aprólékos elemzés a mai napig megmaradt, meg a hosszú próbafolyamat is. Számomra az ideális, ha egy évben csak egy bemutatóm van.

Szakács Eszter és Vári Éva – Macskajáték, Pécsi Harmadik Színház

 

A kezdéskor milyen viszonyt ápoltál a Pécsi Nemzeti Színházzal vagy ők veled? Még Nógrádi Róbert igazgatói korszakában vagyunk…

Ekkor volt Pécsett dramaturg – büntetésből – Molnár Gál Péter, aki elhozta Nógrádit, hogy nézze meg a Pisti-t, mert itt olyan színházi munka folyik, amiről neki ismerete sincs. Roppant kínos volt számomra, hogy az ő sajátos, kissé pökhendi, lekezelő stílusában előttem oktatta ki az igazgatót. Éppen ekkor ment el Sík Feri, akivel nagyon jó viszonyban voltam, sok előadásunkat megnézte, és volt egy nagy álma, hogy a Sportcsarnokban színre viszi Az ember tragédiáját Paál Istvánnal és velem hármasban. Aztán ebből nem lett semmi, mert nem éppen baráti viszonyban váltak el a Pécsi Nemzeti Színházzal. Akkor kezdődött a színház közel egy évtizedre elhúzódó rekonstrukciója, amihez neki nem fűlött a foga. A színháznál mi és én csak a felújítási munkák miatt kerültünk, kerültem képbe, mert kellett a teátrumnak még egy játszóhely, így mi lettünk a másik helyszínük, az ideiglenes kamaraszínházuk. Ahogy akkor szokás volt, értekezlet erről a pártbizottság részvételével, amelynek a szünetében intett nekem a Sík, hogy menjek be hozzá. A szobájában közölte, hogy amiről beszéltünk, az nem valósul meg, mert ő még aznap délután lelép Pécsről, itt már nincs szükség rá. Úgyis lett, beült a kocsijába, és a megbeszélés folytatására már nem is jött vissza.  

Azért egy ekkora, régi színházépületet néha meg kell újítani kívül-belül…

Nemcsak ezzel volt a baj, volt ott sok más is…

Amiről persze nem fogsz beszélni…

Miért ne? Sík rendezte volna a következő, az 1981/82-es évadban Pilinszky János Gyerekek és katonák című darabját, távozása után MGP javaslatára engem kért fel Nógrádi. Amikor megkezdődtek a próbák, azonnal jöttek a bajok. Beidéztek a párbizottságra, hogy miért is akarom én ezt megrendezni, vagy három-négy alkalommal beráncigáltak, és hiába magyaráztam, hogy nem az én kútfőmből pattant ki az ötlet, a színház kért fel a darabra, ki van már plakátolva a bemutató, ez az éves repertoárjuk része. A mai napig nem értem, mi volt ennek a hátterében, számomra komolyan úgy tűnt, valaki a színházból „jelentette fel” a bemutatót. Behívatott Nógrádi is, és megkért, hogy hagyjam én ezt az előadást a csudába, valami Gelman nevű szovjet szerzőt ajánlott, hogy annak a darabját mutassuk be. Én meg csípőből azt mondtam, hogy nem. A színészek – például Koszta Gabriella, Sólyom Kati, Szalma Lajos, Arany Kató, Vajek Robi – kiálltak mellettem és a darab mellett, ők próbáltak volna tovább. Így aztán bevontam a Nyitott Színpad színészeit is, ha másképp nem, akkor a Nyitott Színpad égisze alatt lesz a bemutató. Aztán a próbák közepén meghalt Pilinszky…

Te aztán nem jelentesz életbiztosítást a kortárs magyar szerzőknek…

(nevet) A színészek mindig mondták: rendezzél már Illyést. (A színház dramaturgja, Czímer József és Illyés Gyula barátsága révén a ’70-es és ’80-as években közel tucatnyi Illyés-bemutató volt Pécsett.) Úgy emlékszem, a maga keresetlen stílusában Vallai Péter tolmácsolta ezt nekem a társulat részéről. Bár néha már magam is megrettentem attól, hogy a szerzők próba közben távoznak. Pilinszky halálakor megint berendelt Nógrádi, nem tudnánk-e azonnal, de rögtön megtartani a premiert. Már az évad vége volt, de még nem tartottunk ott, hogy kiálljunk, így októberben került sor a premierre. Ez lett nálunk az első kamaraszínházi produkció. Ekkor kezdtem megismerni a színház művészeit is közelebbről, s ezek az alakuló emberi kapcsolatok adták később a Pécsi Harmadik Színház megszületésének az alapját. Pilinszky után az újabb közös munka Spiró György Csirkefej című darabja volt, amelyben már a pécsi Nemzeti színészei is felléptek. Görög Laci volt a Srác, Sipos Laci az Apa, Krasznói Klári az Anya, Bódis Irén az Öregasszony, Uhrik Dóra a Nő, Újvári Zoli a Tanár. Ez az előadás Spiró Györggyel való barátságunk és szakmai együttműködésünk alapjait fektette le. Nagy bátran meghívtam őt a premierre, de nem hittem, hogy el is jön. Még az utolsó pillanatban is próbáltunk aznap, amikor felszóltak a portáról, hogy valaki keres. Személyesen nem ismertem még, csak fotóról. Ahogy megláttam őt a lépcsőn, gondoltam magamban: „Hű, basszus!”, de ez valószínűleg látszott is rajtam, mert rögtön mondta: „Mi van, nem örülsz nekem?” Mondtam, de nem ám, s mert éppen valami kézilabda világverseny volt, leültettem az irodámban, hogy nézzen tv-t. Az előadásunkban volt egy merész megoldás. Spiró nem határozta meg a szünet helyét, én úgy éreztem, hogy az dramaturgiailag a 28. perc környékén van, amikor az Öregasszony eltemeti a macskáját. Jött a szünet, meg Spiró elképedve: „Te egy akkora… vagy, hát éppen itt van a szünet! Nem gondoltam, hogy ezt valaki is meg meri csinálni.” A második rész így több mint másfél óra volt. E húzás miatt Spiró íróként a támogatónkká vált. Büszke voltam, amikor a premiert követően azt írta egy kritikus, hogy Budapesten eljátsszák a külvárost, Pécsett meg ott van. Spirónak összesen öt darabját mutattuk be, ebből kettő ősbemutató volt: a Kvartett és a Szappanopera.

Vári Éva fogalmazta meg egy vele készült interjúban a Kvartett bemutatója körül: „a kelkáposztaszagú lépcsőházakban is éreznek, szeretnek és vágynak az emberek”. Ha az elmúlt 25 év bemutatóit megnézem, annak a fele biztos, hogy ebben a társadalmi közegben játszódik. Nem akarok bántón fogalmazni, de úgy tűnik, ezekben a „kelkáposztaszagú panel”- darabokban nagyon otthon vagy, holott nem ilyen környezetben szocializálódtál…

Nem tagadom, ezt a közeget érzem, értem leginkább. Rendeztem én Shakespeare-t, a Vízkereszt-et, Beckettet, Mrożek Tangóját, Harold Pintertől A gondnokot, de valóban inkább vendégrendezőként máshol. Ebben nőttem fel, ezek a gyökereim. A kollégium után is Pécs Kertvárosában éltem, az is panel, és Uránváros is proli környék. Szerinted nem ez volt az elmúlt 50 év magyar valósága? Ahogy jövünk-megyünk, ezeket a hangokat hallottuk a ’70-es években, a ’90-es években és ma is.

 

 

 

Vári Éva, Márton András, Töreky Zsuzsa és Krum Ádám – Kvartett, Pécsi Harmadik Színház

 

Szavaidból úgy értettem, ha zökkenőkkel is, de együttműködtetek a Pécsi Nemzeti Színházzal a Nógrádi-éra alatt. Javult vagy romlott a helyzet a vezetőváltást követően, 1988-ban? Különösen azután, hogy a Csirkefej sikeres volt, és a pécsi Nemzeti színészeinek is kedve kerekedett nálad játszani…

A Pécsi Nemzeti Színház szakmai keretei 1988/89-től szétestek, új helyzet alakult ki. Nyugdíjba ment Nógrádi, Czímer, elment Paál István, aki amúgy mindig partizánként működött, botrányos ellenálló volt, állandóan lőnie kellett valakire, de ennek akkor már nem volt semmi tere. Elmentek a vezető színészek: Pásztor Erzsi, Vallai Péter, Holl István, Győry Emil, Kézdy György. Lengyel György igazgatása alatt jó volt a kapcsolatunk, ebben az időben nagyon jó színészek voltak Pécsett, Kolozsvárról például Héjja Sándor, Barkó György és Sebők Klára, a főiskoláról Kulka János, Sipos László, Balikó Tamás, Bánky Gábor, Újvári Zoltán, Füsti Molnár Éva, Töreky Zsuzsa. Én javasoltam, és a Nemzeti Színházban megrendeztem Forgách András Vitelliusának ősbemutatóját Koltai Robival a címszerepben. Ezt követte a Forgatókönyv másodszor, Héjja Sándor főszereplésével, valamint a Harmadik Színházzal közös előadásban Nádas Péter Találkozása Sebők Klárával és Puskás Tamással. Ekkor már a Harmadik Színház nagyon sikeres volt, és nemcsak néhány vájtfülű kritikus szakmai elismerése volt a miénk. Ennek a korszaknak a szülötte volt a Csirkefej, a Találkozás és a Halleluja. 1992-ben a Hallelujával a szolnoki Országos Színházi Találkozón három díjat nyertünk hivatásos és amatőr színészekkel, egy művelődési házban összehozott produkcióval. A Balikó-korszak első felében ez a kapcsolat megváltozott, a Pécsi Nemzeti Színház színészeit nagyon nehezen tudtam, tudtuk a rendezéseimhez, előadásainkhoz egyeztetni, bár ebben nagyon sokat segített nekünk Simon István, a Nemzeti ügyvezető igazgatója. Persze, én dühöngtem, képtelen voltam ezt még felfogni is, hisz a művészember nem rabszolga.

 

Rancsó Dezső, Varga Szilvia, Helyey László és Vári Éva – Tóték, Pécsi Harmadik Színház

 

Többször említetted a színikritikát. Azok közé tartozol, akik olvassák?

Igen, figyelek rá. Amire a Csirkefej megszületett, már nagyon jó kritikákat kaptunk, tudtak rólunk a színházi írástudók. Hiába szidják ma sokan a színikritikát, hogy nem érdekel, nem olvasom, én bevallom, sokat tanultam ezekből az írásokból a ’70-es és ’80-as években. Igényes, elemző írások születtek még. A Jelenkorban kiváló, tematikus írások jelentek meg a pécsi színházi előadásokról.

Ott volt a hatalmas küldetéstudatod a magyar drámákat tekintve, voltak már hivatásos, képzett színészek is a csapatodban, és legitimációt adó szakmai sikerek, jó kritikák, de még mindig egy művelődési házban, szinte megtűrt formáció volt a Nyitott Színpad/Harmadik Színház. Gazdálkodhattatok színházi évadonként kiutalt, éves költségvetéssel? Egyáltalán, milyen volt ez a szimbiózis az Uránbányák Művelődési Házával?

Akkoriban az amatőröknek semmilyen pénzügyi forrása nem volt. Bizonyos szempontból aranyélet volt ez, mert az üzemeléssel alig kellett törődnöm, a fűtést, világítást, a vizet az Uránbánya állta, az épületet ők tartották fenn, nem volt bérleti díj. Ami pénzt adtak, azt valóban csak a kultúrára adták. A rendszerváltással bezárták a bányát, ami minden funkciójától megfosztotta a művelődési házat, hiába voltunk mi ott, akik akár az épület jövőjét is jelenthettük volna. Mert mások is aspiráltak az épületre, és sokáig bíztak abban, hogy feladjuk, nem bírjuk tovább. Volt egy olyan évünk, amikor még fenntartója sem volt a művelődési háznak. Aztán 1994 őszén, az utolsó pillanatban összevontak bennünket a Nyári Színház−Kisszínház utódszervezetével, és a mi épületünk vált e formáció székhelyévé, ezzel bekerültünk a központi költségvetésbe 1995. január 1-jével, Pécsi Harmadik Színház néven, kiemelt minősítésű színházművészeti szervezetként. Hivatásos, társulat nélküli befogadó színházzá lettünk. Merőben új korszak kezdődött azzal, hogy volt költségkeret, a színészeket már produkciókra szerződtethettem, és rengeteg vendégelőadást hívhattam. Ez a modell működőképesnek bizonyult sokáig, lehetővé tette, hogy továbbra is szülessenek jelentős produkciók nálunk, majdnem minden évben. Lényegében így működtünk 25 évig.

De azért a Kánaán nem jött el…

Nem, innentől állandóan az volt a téma, miért kell Pécsett három színház, amikor a város állandóan ingatag gazdasági helyzetben van. 2001-ben közhasznú társasággá kellett átalakulnunk, majd a Pécs Holdingba kényszerítettek bennünket. Nyilván abban bíztak, hogy belebukunk ezekbe a változásokba. De nem. Volt és van közönségünk, zsúfolt házakkal játszunk, de ettől persze nyomorgunk, mert hiányzik a pénzügyi biztonság, nem tudunk technikát fejleszteni, egyik napról a másikra gazdálkodtunk, éltünk az elmúlt 25 évben. Aztán jött az újabb csapás, 2017 őszén a pécsi önkormányzat egy határozatával egyszerűen „beolvasztott” bennünket a Pécsi Nemzeti Színházba. Ezt nagyot küzdve megakadályoztam, de a város a tulajdonában álló üzletrészt el akarta adni. Hiába kértem, mi nem vásárolhattuk ki a kft.-t, azt mondták: „más szempontok dominálnak”. A Moravetz Produkciós Iroda lett az új tulajdonos, a jegyzett tőke alatt, 2 millió forintért megvásárolva az üzletrészt. Sikerült az önkormányzattal Közszolgáltatási Szerződést kötnünk, ami továbbra is térítési díj nélkül biztosítja az épülethasználatot. A rosszban az volt a jó, hogy ezzel valahogy túléltünk, mert a Pécsi Nemzetibe való beolvadás valóban a végünket jelentette volna. A kiemelt státusunknak, az állami támogatásnak köszönhetően talpon maradtunk.

Térjünk vissza a kezdetekhez! Milyen darabbal nyitott meg a már hivatásos Pécsi Harmadik Színház?

A Tótékkal, nem, a Boldogtalanokkal, igaz, azt még 1994 novemberében mutattuk be, a nagy „ügyeskedésem” közben, hogy függetlenből valahogy hivatásos színházzá váljunk. Mert ez nem egy tollvonás volt azon az őszön, ahogy a beolvasztásunk 2017-ben. Pályázatot írtam, sok rohangálás, megbeszélés, tanácskérés, kilincselés volt a státusszerzés előzménye. És lehet, mégiscsak a vakszerencsén múlott. A Boldogtalanok volt az az előadás, amivel az éppen hivatásos színházzá alakuló intézményként szinte „mindent nyertünk”. Hatalmas szakmai lökést adott, hogy 1995-ben az Országos Színházi Találkozóról Vári Éva hozhatta haza a legjobb női mellékszereplő, Csík Gyuri a legjobb jelmeztervező, én meg a legjobb rendezés díját.

Megnyerted az ekkor még javában musicalekben játszó Vári Évát özv. Húberné szerepére, aki ráadásul ekkor már csak félstátusú pécsi színésznő volt, csak évi egy darabra szerződve a Pécsi Nemzetibe. Miért ő kellett? Volt Pécsett, helyben, hasonló habitusú színésznő, nem is egy…  

Régről ismertem őt, és mindig nagyszerűnek tartottam, már Pécsett is remek volt, nagyon sok előadásban láttam. Ő is ismerte az én munkáimat az úgymond amatőr korszakomból, és szerette az én amatőr segítőtársaimat is. Mindig nagyon fontosnak tartottam az ő pécsi jelenlétét, és ahogy elment, azonnal szerettem volna, ha néha itt is van, mert hittem, a személye, jelenléte is fontos a városban. Azt, hogy ő pécsi színésznő, és a pécsi kultúra meghatározó alakja. Hiába tudtam, hogy remek, erős jelenlétű színésznő, valahogy mindig úgy éreztem, hogy itt Pécsett soha nem lépett át valamin, amit át kellett volna lépnie. Úgy láttam, volt valamiféle gát, hiába voltak jó szerepei.

Talán vidéki színésznőként túl széles műfaji skálán kellett mozognia, a színházának nagyon sokféle közönségigényt kellett kielégítenie, operett, zenés, társalgási, kortárs orosz, kortárs magyar, klasszikusok: Shakespeare, Molière, Csehov, Feydeau…

Az biztos. Most mondhatnám, hogy jó volt a szemem arra, hogy özv. Húberné benne van. Szerénytelenül azt mondom, az ő pályáján is jelentős volt ez az alakítás, ez a szerep. Ami nekem a szimpátián és tiszteleten túl fontos volt, hogy nagyon lehetett vele dolgozni. Gondolkodik, de ösztönös is, kísérletezik, állandóan gyúrja, fejleszti, alakítja a karaktereit. Nem szeretem azokat, akik nem tudnak bejönni, nem tudnak leülni, már az is hamis. ,,Honnan lehet megismerni a magyar színészt? Onnan, hogy nem leül, hanem eljátssza.” Ezt Ljubimov mondta, amikor Budapesten a Vígszínházban rendezett. Sosem felejtem el, egy fiatal, később sikeres férfiszínész megkérdezte tőlem a Gyerekek és katonák próbáján, hogy ő most melyik világháborúban van. Mondtam neki, hogy mindegy, ő „a” katona. Mondta, azt ő nem tudja, mit jelent, nem tudja eljátszani.

Vári Éván kívül volt, van olyan színészed, akire rendszeresen és biztonsággal számítottál, támaszkodtál?

Voltak és vannak. Az indulásnál Sipos Laci, Újvári Zoli, Bódis Irénke néni, Töreky, Pilinczes és Werner Józsi, Muschberger Ági, Héjja, Barkó, Sebők Klára. Később Koszta Gabi, Fillár István, Széll Horváth Lajos, Lipics Zsolt, Ujláb Tamás. A jelenben pedig Füsti Molnár Éva, Bánky Gábor, Németh János, Krum Ádám, Bacskó Tünde, Tamás Éva, László Csaba, Götz Attila.

A Boldogtalanok sikere után azonnal jött a Tóték szintén hangos szakmai és közönségsikere, személy szerint neked különösen a dramaturgiai munkáért…

A Boldogtalanoktól számítva elindult egy nagy menetelésünk. Igen, a Tóték nemcsak nekem, a Barkó Gyuri bácsinak is díjat hozott megint, ő volt Gyuri postás. Fiatal Őrnagyunk volt, Rancsó Dezső, a felesége, Varga Szilvia volt Ágika, őket Veszprémből ismertem, ahol tíz éven át minden évben rendezhettem egy darabot. Helyey László és Vári Éva volt a Tót házaspár. Ötszereplőssé alakítottam a darabot, amihez Radnóti Zsuzsa hozzájárulását kértem. Akkor még merészségnek számított meghúzni Örkényt. Nálunk Ágika megmutatta a fedetlen kebleit az Őrnagynak a színpadon, mert fontos volt, hogy ez a bakfislány bizony kezdene valamit az őrnaggyal. Ezt mindig úgy szemérmesen, félve bontják ki nálunk.

Láthattam, igaz, csak felvételről, de a színészi játékon kívül a doboz-hegyekre emlékszem az előadásból…

Amikor másodszor megrendeztem, még továbbfejlesztettem, nem négyelték fel az Őrnagyot, visszajött, és a Győzni kell! című katonanótát énekelve dobozoltak tovább, befalazva magukat. Emlékszem, Koltai Tamás azt írta, ha Örkény élne, így fejezte volna be, ez lett volna a vége, hogy sosincs vége, mert a zsarnokokat nem pusztítjuk el…

Hozott valami harmóniát ez a gyors egymásutánban jött szakmai siker?

Nem, mindig is nyomorított a pénzhiány. Pontosan tudom, hogy ezen a területen aztán semmi tehetségem.

Pilinczes József, Csorba Erika, Tóth László és Muschberger Ágnes – Pisti a vérzivatarban, Pécsi Harmadik Színház

 

Múlt nyáron láttam, ha kicsi is, de van egy stáb körülötted, akiket el kell tartania a színháznak…

Muszáj volt 1995-től, a csináld magad már nem ment, egyszerűen nem jöhettek volna létre az előadások enélkül. De ez csak öt fő, s ebben benne van már a fodrász-sminkes, a hangosító, a világosító, akik építenek és bontanak is a többiekkel együtt, ez a mi amatőr hagyományunk. Meglepődve tapasztaltam, amikor a beregszásziak jöttek hozzánk – mert nagyon sok előadással megfordultak nálunk már a ’90-es évek végétől –, hogy Trill Zsolt úgy pakolt, cipelt előadás előtt és után, ahogy egy díszletmunkás, Szűcs Nelli meg hordta a jelmezeket, kellékeket. Nem panaszkodom, jó embereim vannak, értenek ahhoz, amit csinálnak, de képtelenek vagyunk akár egy minimális bővülésre is, hogy ha csak kicsit is, de könnyebb legyen.

Ebben a 25 évben soha nem volt olyan időszak, amikor hátradőlhettél?  

Nem, egyfolytában a pénzhajhászás nyomasztott. Amiből gazdálkodhattunk, az önkormányzati és állami támogatás volt, az előbbi évi húsz-, az utóbbi évi ötvenmillió. Abszurd, hogy az állam mindig a többszörösét adta annak, mint a városunk.

A küzdelmes, de szakmailag sikeres 25 év után, most, 2020-ban – különösen az elmúlt két év kultúrpolitikai intézkedései után – hogyan látod a jövőtöket?

Sehogy. A passió 2017 szeptemberében kezdődött, amikor az önkormányzat úgy döntött – szerintem nagyon hibásan –, hogy elad bennünket a Moravetz Produkció Bt.-nek. Ez az adásvétel az előadóművészeti törvény tavalyi módosításakor ütött vissza, kiemelt színházi státusunk ellenére 2020-tól nem részesülünk állami támogatásban. Az EMMI által meghirdetett előadó-művészeti szervezetek többlettámogatási rendszerében a minősítéssel rendelkező magánszínházak kategóriában pályázhatunk ugyan működési célú támogatásra, de az itt elnyerhető támogatást a 2020. június 1. és 2021. június 30. közötti költségek terhére lehet felhasználni. Így a Pécsi Harmadik Színház, amely 2019. december 31-ig állami támogatást kapott, a 2019/2020-as évad második felére egy ellehetetlenülő köztes helyzetbe került: állami támogatást már nem kap, a remélhetőleg elnyert pályázati támogatás még nem áll a rendelkezésére.

Tudom, hogy nagyon sok pályázatot beadtatok a TAO megszüntetése utáni, új forráselosztási rendszerben az EMMI-hez. Sikerrel pályáztatok?

Emiatt nem panaszkodom, az EMMI által kidolgozott többlettámogatási kompenzáció sokat segített ebben az évadban. Az tény, hogy kínkeservvel írtuk a pályázatokat, az Oszlopos Simeonra és az Adáshibára. Nem feltétlenül ezekben a darabokban gondolkodtam volna, nem ezekkel foglalkoznánk, de a kiírási tartalmak adottak, abba bele kellett férnünk, ha pénzt reméltünk.

Hogy fogadta az Oszlopos Simeont a közönség? Tavaly decemberben volt a bemutató.  

Mázsás kövek gurultak le a mellkasomról, mert jól. Nagyon féltem tőle, rettenetesen átszabtam, akárcsak a Tótékat annak idején. Megdöbbentett, milyen jól fogadta a pécsi közönség Sarkadit. Értette és értékelte, hogy komolyan beszélünk hozzájuk, találunk párhuzamot a darab születésének ideje és korunk között. Sajnos alig tudtuk még játszani.

Évi egy premiert tartotok, hosszú hónapokig próbáltok, de most a pályázatok miatt, mindjárt itt az Adáshiba bemutatója, egy évadon belül a második, felborult a megszokott rend…

Még sehol sem tartunk, dolgozom a darabon, nem próbálunk, ráadásul nem tudok együtt dolgozni a Pécsi Nemzeti Színház színészeivel sem. Képtelenség az egyeztetés. Az Oszlopos Simeon előtti bemutatónkra, Schwajda A szent családjára is hatalmas még az érdeklődés, 2018 decemberében volt a premier, de az egyeztetési nehézségek miatt havi 2-3 előadásnál nem tudunk többet játszani, már az előfoglalással elkelnek a jegyek.

Honnan verbuválod akkor a színészeket?

Csak olyanok jöhettek szóba az Adáshibában, akik nem játszanak a pécsi Nemzetiben, akiket ismersz néhány darabból: Bánky Gábor, László Csaba, Bacskó Tünde, Tamás Éva, Krum Ádám, Tatai Gergő, rajtuk kívül még Dévényi Ildikó, Kulcsár Viktória és Fábián Gábor. Megpróbáltam rájuk szabni a karaktereket. Őszinte leszek, nem látom a darab kifutását. Belementem kényszerűségből abba, hogy egy évben két premiert rendezzek. Pedig egyet szeretek, decemberben, mert a következő év elején már az új évaddal, a tervezéssel, pénzügyekkel, pályázatokkal kell foglalkoznom. Nem tudom, ezek mellett mennyi energiám marad a második premierre. [A beszélgetéskor még nem tudtuk, hogy pár hét, és a pandémia mindent felülír. – Cs. A. I.]

Megkerülted a kérdést a jövőt illetően. Mi lesz öt év múlva? Nem akarok tiszteletlen lenni, de 70 éves múltál. Nem biztos, hogy levezényelsz újabb 25 évet…  

(Mély sóhaj) Én ezen nem gondolkodom. Lehet, bornírtság, amit most mondok, de én abban reménykedem, megmaradt annyi az amatőr korszakból, hogy mi összetartozunk, és ez nélkülem sem hullik szét. Nekem eszembe se jutnak ilyen gondolatok. Igaz, a többieken érzem néha, hogy félnek, elsősorban attól, hogy kiszállok.

Nem próbáltál senkit kinevelni utódnak? A budapesti művészszínházaknál jól érzékelhető, hogy Fodor Tamás, Máté Gábor, Mácsai Pál már idejekorán megtalálta és egyengeti az utódja útját…

Nem.

Persze az is igaz, ki lenne olyan elvetemült, hogy ezt felvállalja, napi 0/24-ben a küzdést? Nem érzel felelősséget értük?

De, nagyon is. Ez a csapat most olyan, amilyennek egy színházban lennie kell. Itt nincs munkaidő eleje meg vége, kinek mi a feladata, strigulázás, bürokrácia. Itt egy a lényeg mindennap, az esti előadás, annak rendelünk alá mindent, annak mennie kell, felsőfokon, ha esik, ha fúj. A négy műszaki munkatárs mellett van egy fodrász-sminkesünk, háromfős gazdasági stábunk, közülük az adminisztrátor egyben a gondnok is, és két közönségszervezőnk. A Pécsi Hírek hajdani remek újságírója, Csató Andrea írja, kezeli az összes pályázatunkat, ő vezeti az online felületeinket, figyeli a sajtót, végzi a marketinget. Megszállott színházi ember. A csapatot erősíti Simon István, a Pécsi Nemzeti Színház nyugalmazott ügyvezetője. Ő tulajdonképpen általam került a színház világába. A pécsi Nemzeti volt főtitkára, Bükkösdi László – nagyszerű ember volt – harmadéves tanárképzős koromban hívott a titkárságra. Kérdeztem, rendezhetek-e, mondta: A fenét! Így beajánlottam Pistit, ő meg nemcsak az ország legjobb színházi ügyvezető igazgatójává vált, hanem Jordán Tamással a POSZT felívelő és fényes korszakának alakítója volt. Most ő állítja össze a havi műsorunkat, egyezteti a színészeket. Péterffy Attilát [Pécs város 2019 októberében megválasztott polgármestere – Cs. A. I.] valahogy elhívta az Oszlopos Simeon premierjére, aki ráadásul el is jött. Az előző polgármesterek sohasem jártak a színházban.      

Ha visszagondolsz az eddigi pályádra, számodra melyik a három legfontosabb előadásod?

Időrendben az egyik biztos a Pisti a vérzivatarban, mert az vágyálom, és az első volt. Aztán a Csirkefej, mert ez hozta el hozzánk Spiró Györgyöt és az együttműködést a Pécsi Nemzeti művészeivel. A harmadik a Boldogtalanok, mert hivatásos színházcsinálóként az volt az első bemutatóm, és komoly szakmai elismerést hozott, na meg Vári Évát. És a Kvartett, amelyet – azonkívül, hogy jelentős előadásunk volt – 230-szor játszottuk; felkerült a Budapesti Kamaraszínházba és megjártuk vele az Egyesült Államokat, Kanadát és Finnországot is. És még a Tóték, mert először én mertem radikálisan hozzányúlni ehhez a kortárs klasszikushoz úgy, hogy elkészítettem az ötszereplős változatot. Szóval az a három, az öt. Ez az öt előadás – más és más miatt – egyformán fontos volt a pályámon, és a színház életében is. Ezekre vagyok a legbüszkébb.

Cseh Andrea Izabella

Beszélgetés Fekete Gizivel

 

Kaposvár, Szeged, Zalaegerszeg, majd ismét Szeged – ezek Fekete Gizi pályájának állomásai, vagyis mostanáig minden idejét vidéken töltötte. Nemrég Papp Jánossal beszélgettem, aki megfordult Szegeden, Veszprémben és Győrben is, jó szerepeket játszott, olyanokat, amelyeket a fővárosban nem feltétlenül osztottak volna rá. Egy idő után azonban mindig feltette magának a kérdést: ki figyel oda? Önben is felmerült olykor, hogy mennyire hat, vagy éppen marad hatástalan az a művészi munka, amit vidéken végeznek?

Kétségtelen, hogy a fővárosi művészek mindig jobban szem előtt voltak, és ez így van ma is. Vízfejű országban élünk, minden, ami fontos, Budapesten történik, a legtöbb figyelem oda irányul. Nekem azonban nincs okom panaszra, mert ennek ellenére úgy érzem, ismert színésznő vagyok, nemcsak Szegeden, a fővárosban is tudnak rólam.

Rácz Tiborral Az ember tragédiájában – Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház

 

Sosem vágyott arra, hogy valamelyik rangos budapesti színház tagja legyen?

Nem foglalkoztam ezzel, mert mindig az kötött le, amit éppen csináltam. Ráadásul a főiskola után Kaposvárra kerültem, ami akkor többet ért számomra, mint egy fővárosi szerződés. Rangosabbnak és ismertebbnek éreztem magam, mint ha valamelyik budapesti színház tagja lettem volna. Aztán családi okok miatt Szegedre költöztünk, itt született meg Rita lányom. Nem vágyakoztam a fővárosi jelenlétre, mert pontosan tudtam, hogy mit akarok, és hogyan akarom. Így volt teljes értékű az életem. Nem szerettem volna csak anya lenni – bár csodálatos gyerekeim vannak, és boldoggá tesz, hogy az édesanyjuk lehetek –, és nem szerettem volna csak színésznő lenni, család és gyerekek nélkül. Ezt csak itt lehetett megvalósítani, mert a szüleim és a férjem szülei nagyon sokat segítettek. Később pedig, amikor már nagyobbak voltak a gyerekeim, magaménak tudhattam a közönség mérhetetlen szeretetét, és olyan „tőkével” rendelkeztem, ami másutt talán nem hatott volna ilyen erősen. Bizonyára másképp alakul az életem, ha a fővárosban játszhattam volna hasonló kvalitású szerepeket. De nem gondolkodom ezen, mert az én utam ez volt, én ez vagyok, s az már egy másik Fekete Gizi lenne. Sosem volt hiányérzet bennem. Boldoggá tesz mindaz, amit itt és most a magaménak tudhatok, teljesnek gondolom az eddigi pályámat, és remélem, így folytatódik tovább. Úgy érzem, vannak még szerepek, amelyek rám várnak, és van még bennem elegendő tűz és energia ahhoz, hogy az újabb kihívásoknak is megfeleljek.

Hogyan látja, mennyit változott a vidéki színházak megítélése az elmúlt időszakban? Ma már jobban odafigyelnek egy-egy kiemelkedő előadásra és jelentős színészi alakításra?

Nem figyelnek oda eléggé. Úgy látom, hogy egyre kisebb az érdeklődés a vidéki színházak iránt. Régen több fővárosi kritikus jött, sőt kollégák, rendezők és igazgatók járták a vidéket és nézték az előadásokat. Ma már ez nagyon ritka. Így viszont sok előadás marad észrevétlen, függetlenül attól, hogy jól vagy rosszul sikerült. Sajnos mi sem járunk már megnézni egymás produkcióit. Annak idején kíváncsian mentünk Kecskemétre, Szolnokra, Békéscsabára vagy Debrecenbe. Néhány fesztivál „hivatalból” összehoz minket, és olyankor rácsodálkozunk egymásra, de gyakran ezeket is úgy szervezik, hogy elmegyünk, lejátsszuk a magunk előadását, és már indulunk is vissza. Nem látjuk a többieket, nincs idő a beszélgetésre. Ezt nagy hibának tartom.

(fotó: SZNSZ/Kelemen József)

 

Mivel magyarázható ez a közömbösség? Eszembe jut erről egy 2004-es nyilatkozata, amelyben így fogalmazott: „…sokkal nehezebb lett a színészek élete. Ugyanazzal a szenvedéllyel, odaadással és tűzzel maradtam színésznő, miközben sokkal bizonytalanabb lett körülöttünk minden. Ez önmagában nem lenne baj, hiszen a színház nem egy kiszámítható iroda, ahol nyolctól négyig tart a munkaidő. De az a rossz bizonytalanság, ami eluralkodott, nem használ. Időnként furcsa bizalmatlanságot látok a kollégák szemében: nem tudunk már úgy egymás szemébe nézni, mint régen.” Már akkor sem volt optimista, de gondolom, azóta még sötétebb lett a kép.

Ma ugyanolyan érvényesnek gondolom, amit akkor elmondtam. Az azóta eltelt tizenhat év alatt nem csökkent, inkább nőtt ez az érzés bennem. Megmagyarázni nem tudom, mert megmagyarázhatatlan. Ha bennem ugyanaz a tűz és szenvedély lobog, mint régen, akkor feltételezem, hogy ugyanez a tűz és szenvedély él a kollégáim szívében is. Nemrég néhány fiatal színész érkezett a társulathoz, és ők is ugyanolyan szenvedéllyel és odaadással lépnek a színpadra. Újra és újra rácsodálkozom, mennyire tehetségesek. Éppen ezért nem hiszem, hogy bennünk, a színházban kell az okokat keresni, talán inkább a világ kiüresedésével, értékvesztésével, érzéketlenné válásával magyarázható. Nyilván nem tesz jót a bizonytalanság, az anyagi megbecsülés hiánya sem, kétségbeesett harc folyik azért, hogy mindenkinek meglegyen a megélhetéshez szükséges munkája és pénze.

Olvastam valahol, hogy sosem akart más lenni, mindig csak színésznő. Egy cibakházi kislány hogyan kezd el erről ábrándozni?

Cibakházán nem láttam színházat, mozit is nagyon ritkán, többnyire kívülről, mert nyaranta a nagyszüleimnél laktam, akik nem voltak moziba járó emberek. Néha megérkezett a faluba egy-egy vándorcirkusz, ámulattal néztem az előadásaikat, és eleinte arról álmodoztam, hogy én is cirkuszos leszek, mondjuk artista.

Mi bűvölte el annyira az ő világukban?

Minden. A csillogás, a fények, a színek, az illatok kavalkádja. Képes voltam órákon keresztül álldogálni, és vágyakozva figyeltem, mi történik a kulisszák mögött. Ha ma visszatekintve próbálom magyarázni ezt az érzést, valószínűleg nekem akkor a cirkusz jelentette a színházat.

Milyen jelei voltak annak, hogy vonzani kezdte a színjátszás? Szívesen szerepelt, és megmutatta magát már kislányként is?

Persze. Bárhol és bármikor hajlandó voltam szerepelni, verseket mondtam, és különböző amatőr csoportokban léptem fel. Már iskolás koromban minden lehetőséget megragadtam, hogy színpadra kerülhessek. A magyar irodalom volt a kedvenc tantárgyam, és előszeretettel jártam szavalóversenyekre. Tizennyolc évesen országos szavalóversenyt nyertem, és ekkor már eltökélt szándékom volt, hogy a Színművészeti Főiskolára fogok jelentkezni.

A szülei ehhez képest nem valamilyen polgári foglalkozást szántak önnek?

Orvosnak szántak, mert jó tanuló voltam, és nem látták biztosítva a jövőmet a színi pályán, úgy gondolták, boldogabb lehetek, és jobban meg tudok élni, ha más hivatást választok. De nem tudtak eltántorítani az eredeti elképzelésemtől.

Érettségi után azonnal bekerült a főiskolára?

Nem. Többször kellett próbálkoznom, és eltelt néhány év, mire felvételt nyertem. Onnantól kezdve az volt maga a boldogság. Nagyon szerettem a főiskolás éveket.

Miért? Milyen élmények fűzik a főiskolás időszakhoz?

Szinetár Miklós volt az osztályfőnökünk, Babarczy László a tanársegéd. Bánfalvy Ágival, Cseke Péterrel, Dunai Tamással, Fehér Ildikóval, Katona Ágnessel, Kerekes Valériával, Mihályi Győzővel, O. Szabó Istvánnal, Polyák Margittal, Rupnik Károllyal, Saárossy Kingával, Vándor Évával és Vitay Andrással jártam egy osztályba. Nagyon jó közösség volt a miénk, szerettük egymást. Minden napját élveztem az ott töltött időszaknak. Emlékszem, ültem egyszer a főiskola Rákóczi úti vetítőjében, néztem valamelyik filmet, és szerettem volna, ha az a pillanat örökké megmarad, mert elmondhatatlanul boldog voltam. Rengeteget dolgoztunk, nagyon komoly követelményeknek kellett megfelelnünk. Ugyanakkor sokat kaptunk emberileg és színészileg.

A mesterektől, például Szinetár Miklóstól mit lehetett megtanulni?

Szinetár Miklós fantasztikus pedagógus, fantasztikus rendező és fantasztikus ember. Már akkor is úgy nevelt bennünket, hogy ez a pálya nem feltétlenül ad nekünk anyagi biztonságot, elismerést és rangot. A színészi hivatást csak akkor érdemes választanunk, ha szenvedéllyel és teljes odaadással tudjuk csinálni. Rajta kívül sokat tanultunk Gosztonyi Jánostól, Versényi Idától, Berczik Sárától, aki mozgást oktatott, ő volt a magyar ritmikus sportgimnasztika válogatott edzője és koreográfusa.

Gyakorlati idejét a Madách Színházban töltötte?

Igen, de még azt megelőzően Kazimir Károly vitt a Körszínházba, ahol az Ezeregyéjszaka című előadásban játszottam, majd onnan Ádám Ottó hívott át a Madáchba. Ketten voltunk ott az osztályból, Dunai Tamás és én. Sok előadásunk volt, szinte minden este játszottunk. Főként kisebb feladatokat kaptam, jelentősebb szerepekhez beugrás által jutottam. Ilyen volt az Abelard és Heloise, Kerényi Imre rendezése, amelyben több szerepet is alakítottam. Közvetlen közelről figyelhettük az ottani nagy művészeket, Tolnay Klárit, Lázár Máriát, Dayka Margitot, Psota Irént, Bessenyei Ferencet, Pécsi Sándort, Mensáros Lászlót, Sztankay Istvánt, Zenthe Ferencet, Schütz Ilát, Almási Évát, Huszti Pétert, Piros Ildikót és másokat, lehetetlen volna mindenkit felsorolni. Sajnos nem találkozhattam Domján Edittel, pedig nagyon vágytam volna rá, mert nagy példaképem volt, de mire főiskolás lettem, ő már nem élt.

Volt valamelyikükkel közvetlenebb, személyesebb kapcsolata? Valakitől el tudott lesni bizonyos fogásokat?

Mindenkitől igyekeztem ellesni, amit csak lehetett. Mindig ott álltam a takarásban és figyeltem őket, de kis főiskolásként nem mertem közeledni senkihez. Emlékszem, szinte lábujjhegyen osontam el a folyosón Dayka Margit öltözőjénél, mint valami szentély előtt. Tolnay Klári, Zenthe Ferenc nagyon kedves volt hozzám, Schütz Ila szintén, vele többet beszélgettem. Sunyovszky Szilviával egészen jó barátságba kerültem. Simor Erzsivel egy öltözőben öltözhettem, ő anyai barátnőm volt, s nem a főiskolást szerette bennem, hanem az embert, aki voltam, és ez nagyon jól esett nekem.

Hogyan vezetett az útja a főiskola után Kaposvárra?

Zsámbéki Gábor és Babarczy László hívott. A Bástya étteremben leültünk egy asztalhoz, és elénk tették a szerződést. Rajtam kívül Mihályi Győző volt ott, aki rögtön alá is írta, én is kezdtem volna, de vettem egy nagy levegőt, és megkérdeztem, mit fogok játszani. Zsámbéki azt válaszolta, hogy nézd, Gizi, nálunk olyan jó előadások vannak, hogy ha csak nézed őket, már jól jártál. Erre gyorsan aláírtam a szerződést, és így kerültem Kaposvárra.

Milyen szerepek várták?

Még negyedéves koromban az Állami áruház Ilonkája voltam Ascher Tamás rendezésében, és Vajda László volt a partnerem. Aztán megadatott, hogy Olsavszky Évával játszhattam Osztrovszkij Erdő című darabjában. Fantasztikus színésznő, aki szintén a barátságába fogadott, sokat pátyolgatott engem. Nagyon érzékeny voltam, és a lelkem időnként összeomlott, ilyenkor mindig vigasztalt és bátorított. Egy házban laktunk, és gyakran együtt mentünk haza. Mellette tapasztaltam meg először, milyen az, amikor a színpadon elbűvölő díva az előadás után egészen más lelkiállapotba kerül, mert kissé kifosztottnak érzi magát.

Bár nem sokáig maradt Kaposváron, milyen nyomokat hagyott önben az az időszak?

Hatalmas energiák működtek ott, és magas színvonalú művészi munka folyt. Természetes volt, hogy rendszeresen éjjel 2 óráig próbáltunk. Mindenki maximális erőbedobással dolgozott, semmilyen lazaságot nem engedhettünk meg magunknak. Szép szerepeket játszottam, vonzott a színház lényegét és teljességét szem előtt tartó gondolkodásmód, szerettem sok kollégámat, de túlságosan érzékeny voltam az ottani elvárásokhoz. Akkor már férjnél voltam, és úgy határoztunk, hogy Szegeden folytatjuk, és megpróbálunk együtt családot teremteni.

1977-ben érkeztek Szegedre. Milyen volt akkor az itteni teátrum?

Jó volt. Léner Péter, az akkori főrendező remek szerepekkel kínált meg: játszottam a Háztűznézőt, a Julius Caesarban Portiát, a Közéletrajz című darabban ugyancsak a női főszerepet. Közben a gyermekem megszületésére koncentráltam, veszélyeztetett terhes voltam, vetélés, koraszülés nehezítette az életemet. 1979-ben világra jött a lányom, és onnantól kezdve fokozatosan vissza tudtam állni a munkába. Egyszer csak megérkezett Ruszt József, és rám osztotta Gorkij Zikovék című darabjában Szofja szerepét, ami mérföldkő volt a pályámon.

Emlékszik arra, hogyan figyelt fel önre?

Pontosan emlékszem. Éppen a Holló és a sajt című előadás ment, egy kis szerepem volt benne. Álltam oldalt a színpadon, elmondtam a nyúlfarknyi szövegemet, és utána általában haza is mentem. Egyszer meglátott Ruszt József, és megkérdezte az asszisztensétől, hogy ki ez a színésznő. Böhm György felvilágosította, hogy én vagyok Fekete Gizi. Mondhatnám azt is, hogy akkor osztotta rám a Zikovék női főszerepét, de nem így volt, mert hamarosan megnézett egy próbán is. A Turandot, a kínai hercegnő című darabot próbáltuk Angyal Máriával. Bejött Ruszt, és megkérte a rendezőt, hogy adhasson nekem néhány instrukciót. Ezeket úgy-ahogy teljesítettem, és a következő évadban már vele dolgozhattam.

Hogyan gondol vissza az első, Ruszttal közös próbafolyamatra? Mivel tudott ő többet vagy mást mutatni, mint azok a rendezők, akikkel korábban dolgozott?

Először is Ruszt óriási színészpedagógus volt, nem csak kiváló rendező. Azoknak a színészeknek, akiket szeretett, akikben bízott – szerencsére én is közéjük tartoztam –, nem csupán egy-egy szerepet adott, hanem nevelte őket, gondolkodott bennük, és azt is előre látta, hogy néhány év múlva mely szerepek által fejlődhetnek tovább. Manapság azt látom, hogy ez a szándék hiányzik a színészpedagógiából. A rendezők és színházigazgatók nem fordítanak időt és energiát arra, hogy éveken keresztül építsenek egy fiatal színészt lépésről lépésre, nem gondolkodnak folyamatokban, mindig csak az adott előadásra és szerepre koncentrálnak. Egyre ritkább a színházakban a mester–tanítvány viszony, ha van még valahol, az olyan kincs, amit nagyon meg kell becsülni.

Az elmondottakon túl mit adott a közös munka? Mivel hatott Ruszt leginkább?

Az a tehetség, ami belőle áradt, nem maradhatott hatás nélkül. Instrukciói nyomán a színész nem azt érezte, hogy szerepet alakít, inkább a teljes átélésre, a szerepben való feloldódásra törekedett. Semmiféle erőszak, parancsolgatás nem volt, mindent teljesen természetesen, belőlünk bontott ki és hozott felszínre.

Mindezek miatt magától értetődő volt, hogy amikor Ruszt Zalaegerszegre tette át a székhelyét, mennek vele?

Tulajdonképpen igen. Ez jelentette az újabb előrelépést a pályámon, bár megmondom őszintén, volt bennem némi bizonytalanság és félelem, hogy tényleg ezt kell-e tennem, de Ruszt Józsefnek egyszerűen nem lehetett nemet mondani, és valójában nem is akartam.

Kurázsi mama – Szegedi Nemzeti Színház (fotó: SZNSZ/Kelemen József)

 

Miért volt bizonytalan?

Mert egyáltalán nem volt könnyű egy kétéves gyerekkel elindulni az ország másik végébe, egy idegen városba, hátrahagyva a nagyszülők segítségét. Szerencsére sikerült Zalaegerszegen egy olyan pótmamát találnunk, aki nem csak a lányomat, de az 1986-ban született fiamat is sok türelemmel és szeretettel nevelte, olyan hátteret biztosítva ezzel, hogy a kemény zalaegerszegi éveket teljes nyugalomban és biztonságban tudtam végigcsinálni, a gyermekeim miatt nem kellett aggódnom. Kevesen voltunk és rengeteget játszottunk, akkor még, a színház megnyitása előtt a helyi művelődési központban, és tájelőadásainkkal bejártuk a környező falvakat és városokat. Nagy dolog volt, hogy részt vehettünk egy új színház megteremtésében, ami csak kevés színésznek adatik meg. Már az előévadban csodákat hoztunk létre, hiszen bemutattuk a Tom Paine című darabot, a Rómeó és Júliában Capuletnét játszottam, ami azért is érdekes volt számomra, mert még fiatal voltam, akár Júlia is lehettem volna, de nagyon szerettem az előadást és a szerepemet is. Előadtuk A csodálatos mandarint, később pedig A fából faragott királyfit és A kékszakállú herceg várát, majd a három művet összekapcsolva játszottuk. Bartók zenéjére mindent a mozdulatok nyelvén fejeztünk ki. A csodálatos mandarinnal Arezzóban megnyertem a legjobb női alakítás díját, Szalma Tamásé lett a legjobb férfi alakítás, Ruszt lett a legjobb rendező, elhoztuk továbbá a legjobb díszletért és jelmezért járó elismerést. 1983 őszén megnyílt a színház, és a nyitó előadásban, Az ember tragédiájában Évát játszottam, ami életem egyik nagy csodája volt.

Mi tette igazán azzá?

Aki Évát játssza, mindent eljátszik. Fantasztikus és egyedülálló női szerep. Ruszt úgy álmodta meg az előadást, hogy minden színben másik Ádám szerepelt a Szalma Tamás által játszott főalak mellett, aki Gábor Miklós Luciferével együtt végignézi az emberiség történetét. De Éva egy és ugyanaz. És örök.

Milyen volt Gábor Miklós partnereként színpadon lenni?

Csodálatos. Már gimnazista koromban ő volt a színészideálom. A Valahol Európában című film etalon volt számomra, újra és újra megnéztem, csodáltam benne Bánki Zsuzsát és főleg Gábor Miklóst. Akkor még nem is álmodhattam arról, hogy egyszer partnerek leszünk Az ember tragédiájában. Nagy élmény volt, hogy mellette létezhettem. Tehetségesnek tartott, és mindig biztatott, ami nagyon sokat jelentett nekem.

Színházi bestiák – Szegedi Nemzeti Színház (fotó: SZNSZ/Kelemen József)

 

Egyedülálló színháztörténeti pillanat volt, hogy húsz évvel később újra színpadra állították Madách drámáját. Azt az előadást is Ruszt József rendezte, de Lucifert akkor már Kamarás Iván játszotta. Mennyit változott a közelítésmód, és az ön viszonya Évához? Gondolom, az addig eltelt két évtized magánéleti történéseit és az eljátszott szerepek tapasztalatait is be tudta építeni a figura megformálásába.

Azt hiszem, ez minden művésznél így van, nem csak a színészeknél. Természetesen minden eljátszott szerep, és ugyanúgy minden magánéleti öröm és fájdalom nyomot hagy a lelkünkön és a testünkön, ezek úgy rakódnak egymásra, mint az évgyűrűk. Egy nő életében húsz év – különösen a harminc és ötven év közötti húsz esztendő – nagyon sok változást hozhat. Az első Évám szinte gyermeki volt, naiv és ártatlan, a világra rácsodálkozó. A húsz évvel későbbi már kicsit letisztultabb és higgadtabb lett. Az előadás is változott valamennyit – talán visszafogottabbá vált –, miközben a koncepció lényege ugyanaz maradt: minden színben egy másik Ádám tűnt fel, Szalma Tamás pedig ugyanúgy figyelemmel kísérte az eseményeket, az Ádámok sorsát. Mellette Kamarás Iván mint Lucifer és én mint Éva egyedül játszottuk végig a darabot.

Ebben az előadásban, mint sok másikban is, Szalma Tamás volt a partnere. Milyen volt a közös játék? Könnyen egymásra tudtak hangolódni?

Zalaegerszegen szinte minden darabban együtt játszottunk. Jó partnerek voltunk. Szerettem Tamással játszani, bár időnként voltak vitáink, küzdelmeink, ami mindenfajta partneri viszonyban előfordul. Ő nagyszerű színész, és ma is örömmel gondolok vissza a közös munkára.

Ezek a küzdelmek a rendezőkkel is megvannak?

Természetesen, sőt, sokszor a szereppel is. A küzdelem óhatatlanul kialakul a színházban, mert gyakran különböző gondolatok, vélemények, érdekek feszülnek egymásnak, és ezeknek valahogy ki kell csapódniuk, vagy visszafojtva később még nagyobb erővel törhetnek felszínre. A rendezőkkel visszafogottabban csatározik az ember. Hiszek a rendezői színházban, hiszek abban, hogy a rendező elképzelése mindenekfelett áll, és nekünk ezen belül kell megtalálnunk a helyünket, de egyenrangú alkotók vagyunk. Lehet bármilyen briliáns egy koncepció, ha nincsenek tehetséges, értő és odaadó színészek, akik ezt közvetíteni tudják a színpadon a nézők felé. De ugyanez vonatkozik a műszakra, a kiszolgáló személyzetre, a díszletre és a jelmezre is. Mert a színház nagy társasjáték, minden apró részletnek a helyére kell kerülnie ahhoz, hogy jó előadás szülessen.

Ruszt mellett Halasi Imrével és Merő Bélával dolgozott rendszeresen. Velük is inspirálóan tudott együttműködni?

Ők is értékes előadásokat hoztak létre. Minden rendező más, mint ahogy minden színész is más. Mindenki mást tesz hozzá ahhoz a gondolkodáshoz és létezéshez, ami a színpadon történik. Úgy érzem, minden rendező adott valami pluszt ahhoz, amilyenné egy idő után váltam. Valaki mindig formált, akarva vagy akaratlanul, mindig alakultam a rendezők, a kollégák vagy a szerep által. A mögöttem hagyott évek egyre többé és – ki merem mondani – jobbá tettek. Egy színésznő a negyvenes és ötvenes éveiben válik éretté, nyilván ez az egyéniségétől is függ. Én inkább a hatvanhoz közeledve éreztem magam igazán érettnek. Furcsa volt arra gondolni, hogy hány gyönyörű szerepet játszottam el korábban, amikor ennek a tudásnak még nem voltam a birtokában, és mennyire más lenne egy-egy alakítás, ha most kerülne hozzám. De minden életkornak megvannak a maga sajátosságai, és az akkori fiatalság és lendület talán pótolta azt az érettséget, amit most érzek magamban.

Ahogy említette, valóban rengeteget játszott Zalaegerszegen, közel negyven bemutatója volt az ott töltött nyolc év alatt. Megformálta többek között Antigonét, a Csongor és Tünde női főszerepét, Lady Milfordot az Ármány és szerelemben, Berenice-t a Jeruzsálem pusztulásában, Yvette Pottier-t a Kurázsi mama és gyermekeiben, Natasát a Három nővérben. Melyek maradtak még leginkább emlékezetesek?

Mindegyiket nagyon szerettem, mindig azt, amit éppen játszottam, köztük természetesen az imént felsoroltakat is. Nagy élmény volt Babarczy Lászlóval dolgozni A kertész kutyájában. A Csongor és Tündét is nagyon szerettem, ráadásul többször megtalált az a darab, hiszen Tünde után az Éjt is eljátszottam, Szegeden pedig már Mirígy voltam. Ugyancsak fontos volt a Három nővér Natasája és A kőszívű ember fiai Alphonsine-ja. Rajongásig szerettem az Olivér című musicalben Nancy szerepét vagy a Császár és komédiás női főszerepét. Nem is folytatnám tovább a sort, mert egyik sem érdemli meg, hogy a másik fölé helyezzem, mindegyik nagyon az enyém volt és elementáris erővel hatottak rám.

Ruszt József 1988-ban visszatért Szegedre, önök azonban még maradtak egy ideig Zalaegerszegen. Lehetett-e továbbépíteni nélküle mindazt, amit vele hoztak létre? Mennyire sikerült betölteni azt az űrt, amit maga után hagyott?

Ruszt szilárd alapokat rakott le Zalaegerszegen, megteremtette azt a bázist, amire a távozása után is lehetett építeni. Halasi Imre nagy erővel és tehetséggel vezette tovább a színházat, miközben fiatal rendezőként a saját pályáját is jól tudta alakítani. Majd egyszer csak megérkezett vendégként Korcsmáros György, és megrendezte a Várj, míg sötét lesz című előadást, Audrey Hepburn híres filmjének színpadi változatát. A közös munkát követően hívott bennünket, a férjemet, Rácz Tibort és engem Szegedre, ahol az új évadban prózai tagozatvezető lett, és így kerültünk vissza a Tisza-parti városba.

De ekkor Ruszt már nem volt ott.

Nem, mert a Szegeden alapított Független Színpadot ekkor már Budapestre költöztették.

Mennyire volt más a szegedi művészi munka, mint amihez Zalaegerszegen hozzászoktak?

Egy színész nincs különösebben hozzászokva semmihez. Mindig önmagát próbálja megvalósítani, vagy legalábbis azt a szerepet, amit éppen rábíznak. Ezzel én is így vagyok. Szép feladatokat kaptam Szegeden is. Szerencsémre és nagy örömömre sok zenés darabban és vígjátékban játszottam, így elkerült a beskatulyázás. Alapvetően drámai színésznek vallom magam, de önfeledten tudok lubickolni a komédiában és az operettben is. Ennek köszönhetően mindig könnyen léptem át egyik műfajból a másikba, ami rugalmasabbá tette a játékstílusomat, a gondolkodásomat, megerősítette a ritmusérzékemet. Az operettnek kötött szabályai vannak, amit be kell tartani, amellett, hogy egy magára adó színész ugyanazzal az igényességgel és odaadással játssza ezeket a szerepeket is, mint a drámai hősnőket.

Közben voltak musicalek is, mint a Chicago, a Hókirálynő, A padlás vagy a Hegedűs a háztetőn.

Nagy boldogság volt, hogy Gregor József mellett eljátszhattam Goldét. Nagyon szép a szerep, és Gregor fantasztikus partner volt. Mellette csak úgy létezni is óriási dolog volt. Másik „szerelmes” partnerem Király Levente, akivel a Mikszáth Kálmán különös házassága című kétszereplős darabban játszottunk együtt. Sokszor csak álltam a színpadon, és arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen rendkívüli művész közelében lehetek, nem csak játszhatom vele, hanem csodálhatom őt, és inspirálhatjuk egymást.

Kétségkívül sokféle szerepet játszott Szegeden is. De folyamatosan gondolkodtak önben, folytatódott a színésznevelés, vagy ez Ruszt távozása után megszakadt?

Ez ma már nagyon ritka. Igazán hálás vagyok, mert minden évad meghozta a maga gyönyörű főszerepét, amely mindig előrelépést jelentett. De akkor már inkább én építgettem saját magamat, mert egyik szerep jött a másik után, és arra nem volt igény, hogy ezek valamilyen vezérfonal mentén kövessék egymást. Sokszor támadtak kétségeim, ilyenkor mindig arra gondoltam, mit tanácsolna Ruszt József, és ez átsegített a nehézségeken.

Miből fakadtak ezek a kétségek?

Nem mindig volt egyszerű ráállni arra a sínre, amit kijelöltek nekem. Nem mindig sikerült úgy azonosulni a szerepekkel, ahogy elvártam magamtól és a helyzettől. Sokszor megszenvedtem ezeket a pillanatokat. Nem tudok most erre konkrét példákat mondani, hiszen minden egyes próbafolyamat meghozza a maga kínlódásait. A legtöbb szereppel megküzdök, hogy aztán valahogy túllendüljek a nehézségeken.

Mesél a bécsi erdő – Szegedi Nemzeti Színház (fotó: SZNSZ/Kelemen József)

 

Időről időre jött egy szerepkörének, pillanatnyi életkorának megfelelő nagy szerep, olyan előadás, melyet kifejezetten az ön kedvéért vettek elő. Az elmúlt évtizedből mindenképpen ide sorolnám Az öreg hölgy látogatása, valamint a Kurázsi mama és gyermekei főszerepét.

Ezek valóban nagyon fontosak voltak. De említhetem még az Egyedül című musicalt, amit szintén a kedvemért tűztek műsorra. Ahogy mondtam, Domján Edit nagy példaképem volt, színésznőként és emberként egyaránt. A szerep szerint nem őt magát játszom, hanem egy Zsuzsa nevű színésznőt, de egyértelműen Domján Edit alakja ihlette a Kaló Flórián által írt és rendezett darabot. A főpróbákon többször előfordult, hogy Flórián sírva ment ki a nézőtérről, mert úgy érezte, Editet látja a színpadon. Valóban olyan volt, mintha velünk lenne, olyan sokszor megidéztük őt. Ez az előadás is nagy élmény volt, bár eleinte nagyon féltem tőle, mert korábban sosem játszottam monodrámát, és egyedül lenni a színpadon, két felvonáson keresztül énekelni, táncolni és prózát mondani nagy kihívást jelentett. De nagyon szerette a közönség, meg persze én is.

A Zerline, a szobalány története ugyancsak olyan, mintha monodráma lenne, bár ott nincs egyedül, hiszen Barnák László is jelen van a színpadon. Hogyan született meg az előadás?

Sándor János rendezte, és ezt a darabot is azért vették elő, mert úgy gondolták, illik hozzám. Zerline egy meglehetősen furcsa, nehezen elfogadható nőalak. Óriási feladat elé állított, hogy kibontsam a személyiségét és összehangoljam a saját lényemmel. Sokkal lágyabb és simulékonyabb vagyok, mint ő, aki nagyon kemény és fegyelmezett asszony. Mivel sosem ábrázolok, hanem megélem és belülről teremtem meg a figurát, így nekem kellett Zerlinével azonosulnom. Sokat segített ebben Sándor János és kedves kollégám, Barnák László, aki azóta a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója lett.

Amióta tagja a Szegedi Nemzeti Színház társulatának, sok változáson ment keresztül a teátrum, ami természetesnek mondható, és sok igazgatóváltásnak is részese volt. A színészek hogyan élik ezt meg? Ilyenkor mindig ott a bizonytalanság?

Mindig bennünk van a félelem, az idegesség, ilyenkor talán jobban kiéleződnek a kollégák közötti feszültségek. Senkinek a lelkét nem hagyja érintetlenül egy-egy igazgatóváltás. Valóban sokat átéltem, de mindig igyekeztem megőrizni önmagamat, és talán sikerült azt a Fekete Gizit tovább építenem, akit főiskolás koromban elindítottam ezen a hosszú úton.

A legutóbbi váltást milyennek látta? Mi vette kezdetét Barnák László és Horgas Ádám irányítása mellett?

Komoly fejlődést látok a színházban. Nagy energiával kezdtek hozzá, és szurkolok, hogy ez a lelkesedés és elszántság kitartson és tovább erősödjön. A közönség újra a szívébe fogadta a színházat, sok olyan véleményt hallok, miszerint megint jó színházba járni Szegeden. Ez nem volt mindig így, régebben számos kritika érte a teátrumot, de most ez érezhetően megváltozott, és elkezdődött valami, ami sok reményre jogosít fel.

Vannak jelei annak is, hogy a teátrum ismét felkerül a magyarországi színházi szakma térképére?

Természetesen. Szép előadások születtek az utóbbi két évben, amire egyre többen felfigyelnek, és reményeink szerint újra bekerülhetünk a szakmai vérkeringésbe. A legutolsó ilyen élményem, még a leállás előtt, a Johanna volt, amit Mohácsi János rendezett.

Vele nem dolgozott még. Hogyan zajlottak a próbák?

Nem volt könnyű magunkévá tenni az ő módszerét. Eleinte küszködtünk egy kicsit, de aztán ráálltunk erre a vonalra, és végül jó élmény volt a munka és maga az előadás. A darab csak részleteiben készült el, és a Mohácsi testvérek a próbák közben alakították a szöveget, a szituációkat, a szerepeket. Szinte minden nap észleltünk valamilyen változást, ami végig teljes jelenlétet és odafigyelést igényelt tőlünk. Nem lehetett előre megtanulni a szöveget, mert nem mindig tudtuk, mi lesz a következő jelenet. Nagyon érdekes volt, még soha nem dolgoztam így. Valóságos csapatépítő tréning volt, ami még jobban összehozta a társulatot, és adott egy vérátömlesztést, mert a korábbi módszerek nem működtek, mindenkinek valami újat kellett mutatni. Sajnos csak háromszor játszhattuk márciusban, de a következő évadban felújítjuk.

Ugyancsak látható lesz az új évadban a Virágot Algernonnak című előadás, amelyben három karaktert kell megjelenítenie. Külön gondol ezekre, vagy a kapcsolódási pontokat keresve építette fel a figurákat?

Úgy közelítettem a három figurához, mintha három különböző színész játszaná őket. Nincsenek kapcsolódási pontok, legalábbis bennem, hiszen az anya, a pékség főnökasszonya és a professzorné között szakadékok húzódnak, mindhárman egészen más világot képviselnek, miközben persze az előadás miliője, a szituációk, a partnerek összekötik őket.

A Színházi bestiák azokról a XVII. századi színésznőkről szól, akik először jelenhettek meg a színpadon, hiszen addig a női szerepeket is férfiak alakították. Az ön által játszott Mrs. Bettertonnak szembe kell néznie az idő múlásával, azzal, hogy át kell adnia a helyét a fiataloknak, és egy szép monológban beszél erről. Önt is foglalkoztatják hasonló kérdések?

Minden színész szembesül ezzel a problémával, ha megéri. A legenda szerint Domján Edit azért vetett véget az életének a negyvenedik születésnapján, mert nem akart megöregedni. Szörnyű belegondolni, hogy pályája csúcsán ilyen gondolatok foglalkoztatták. Én nem akarom ebbe belelovallni magam, Domján Edit példáján is okulva igyekszem elfogadni az idő múlását. Természetesen a magam módján küzdök ellene, ahogy tudok, igyekszem magam formában tartani, és próbálok további energiákat gyűjteni és tartalékolni ahhoz, hogy még jó néhány évig színpadra léphessek. Az élet persze múlik, és az öregség után már csak a vég következik. Néha erre is gondolni kell. De most jól érzem magam. A gyerekeim szépek, egészségesek és nagyon tehetségesek. Van két gyönyörű unokám, és bennük nagyon sok örömet találok. A munkámban szintén sok örömöm telik mind a mai napig, és remélem, hogy ez így folytatódik tovább.

Az interjút készítette:

Ménesi Gábor

Jó esetben egy színészinterjúban megfogalmazódnak a személyes művészi pályán túl a színházművészet, a szakma egészére vonatkozó fontos tapasztalások. Olyasmi, amit érdemes szem előtt tartaniuk döntési helyzetbe kerülő politikusoknak, szakmabélieknek s a döntésekről véleményt formáló laikusoknak egyaránt. A Fekete Gizivel készült interjú egyik ilyen mozzanata a színész−rendező, a mester−tanítvány viszony, amikor is a színház vezetése tudatosan segíti a színész pályájának épülését, alakulását, figyelmet fordítva például arra, mely szerepek szolgálhatják a fejlődését. A társulatok sorsáról, színházvezetői kinevezésekről polemizálva kihagyhatatlan ez a szempont.

Bár a Vincze János vezette 25 éves Pécsi Harmadik Színháznak mint független formációnak nincs állandó társulata, mégis működni tud ez a szemlélet Vincze rendezői habitusa okán, aki a magyar dráma egyik legfontosabb, legigényesebb műhelyét folyamatosan színészekben is gondolkodva teremtette meg és tartja életben, egy „kvázi” társulatot is létrehozva.

Egy független alkotóközösség születésének és hosszú távú működésének más útja a tavaly huszadik évét betöltött Pintér Béla és Társulatáé. Legutóbbi bemutatójukról, az Anyaszemefénye címűről szólva, a konkrét előadás értékelésén túlmutató dilemmát fogalmaz meg D. Magyari Imre a kritikaírás lehetőségéről és felelősségéről a kormány által meghirdetett kultúrharc idején.

A Józsa Ágnes által az ókortól napjainkig számba vett színházi terek – pincék, padlások, paloták, kamrák, sufnik – között megemlíttetik Pintér Béláék kezdeti bázisa, a Szkéné Színház és új játszóhelyük, az Újpesti Rendezvénytér is, vagy a kultuszhellyé vált Trafó.

Utóbbi térben februárban volt látható az ArtMan Egyesület estje „vegyes képességű” (fogyatékkal élő és ép) szereplők előadásában. Az eseményről írva Hajnal Márton is kiemelten foglalkozik a színházi térrel, Richelieu bíboros, illetve Sissi kitüntetett nézői pozícióját összevetve a Trafó közönségének demokratikus perspektíváival.

A már említett társulatépítésben óhatatlanul szerepe van a színházi tereknek – nem véletlenül alakított ki szinte minden kőszínház az elmúlt években-évtizedekben alternatív játszóhely(ek)et (az Operettszínházat, de még az Operaházat is beleértve), a formanyelvi változatosság, az alkotói kísérletezés és nem utolsósorban a színészi kreativitás lehetőségeinek bővítésére.

A Magyarország legfiatalabb kőszínházát alapító Jordán Tamás maga választhatta ki Szombathelyen az épületet, amelyet a Weöres Sándor Színház számára építettek újjá. A teátrum elmúlt évadát Stuber Andrea tekinti át e számunkban, részben helyszíni tapasztalatok alapján, részben felvételről – a pandémia átmenetileg mindnyájunk életét gyökeresen megváltoztatta, színháziakét és nézőkét, kritikusokét egyaránt. A felvétel nyilvánvalóan nem pótolhatja a színházi élményt, ebben az időszakban azonban jelentősen megnőtt a szerepe, mindenekelőtt az életminőséget tekintve.

Valaha a tévészínház önálló műfaj volt a Magyar Televízióban, ma már inkább az élő előadást rögzítik több kamerával. Hogy mely produkciók örökíttetnek meg ily módon, az nehezen követhető a kiválasztás szempontjait illetően. A román közszolgálati televízióban azonban változatlanul létezik a tévészínház műfajként és szervezeti egységként – történetét és jelenét Darvay Nagy Adrienne tekinti át, abban a reményben, hogy a felvételek közül számos jelentős produkció (határon túli magyar színházi előadás is) látható lesz hamarosan a budapesti Román Kulturális Intézetben.

Szűcs Katalin Ágnes

Mozartnap a Zeneakadémián

 

Harmadszor szervezett egésznapos Mozart-programot Keller András és a Concerto Budapest. Nem a születésnapra időzítve, s elkerülve az egészségtelen torlódást a Müpa maraton-kínálatával. Mondhatni, közönségbarát módon – hiszen Mozartot hallgatni mindig jó! Amire a legkevésbé van tekintettel e program, az a rezidens együttes, vagyis a Concerto Budapest zenekari művészei. Hiszen ők adják a programok jelentős részét, s az évadok folyamán egyébként is „többfunkciós” hangszeresekre (zenekari játékos, kamaramuzsikus, szólista) az a többlet-feladat hárul, hogy a koncertek között gyorsan lényegüljenek át, hogy valamennyi fellépésükkor tudásuk legjavát adhassák. Aki rendszeresen figyelemmel követi az együttes munkáját, elnézően mosolyog: ugyan kérem, ennél „meredekebb” vállalkozásoknak is részesei. A hallgatás napja alkalma (amelynek a Budapest Music Center ad hagyományosan otthont) hasonló erőpróba, azzal súlyosbítva, hogy ott nemcsak muzsikus-attitűdöt, hanem stílust is kell váltaniuk. Ahhoz képest most kizárólag Mozart zenei világában kalandozhatnak, ami ugyan hatalmas és gazdag, ám stilárisan (így a megkövetelt játéktechnikákat illetően is) körülhatárolható.

A 11 órától 22 óráig tartó zenefolyam nyolc hangversenyből állt össze, valamint délután „Varázsóra” címmel két gyerekprogramot is tartottak a X. teremben. Ezek „átfedésben” voltak a Nagyterem és a Solti Terem folyamatos kínálatával, így fájdalommal bár, de le kellett mondanom róluk (pedig igazán érdekelt volna Simon Izabella rendezvénye, hiszen jó tapasztalatokat őrzök korábbi hasonló foglalkozásáról).

A Müpa megjelenése fővárosunk kulturális életében, jó magyar szokás szerint, szélsőséges érzelmi reakciókat váltott ki: „ortodox” réteg ragaszkodott hűségesen a Zeneakadémiához, míg a „neológusok” azokat a másságokat, többleteket hangsúlyozták, amelyek az új játszóhely sajátjai. Az idő múlása jótékony kiegyenlítődést eredményezett, s bár ki-ki preferálhatja valamelyiket, csitulnak az ellenérzések, s az érdemi szempontok győzedelmeskednek. A különbségek, a sajátosságok, természetesen megmaradnak.

Ezeket is figyelembe vették a Mozartnap körültekintő tervezői. Míg a Müpában megunhatatlan élmény a hatalmas épület birtokbavétele (tehát a maraton fél-koncertjei között kaland cikázni egyik teremből a másikba), a Zeneakadémián számolni kell a tér behatároltságával (a ruhatár kapacitásával és a várakozás barátságtalan körülményeivel). Ez is közrejátszhatott abban, hogy a Mozartnap egy, illetve másfél óránként következő programjainak mindegyike tudatosan a teljesség igényével lép fel. Kiváltképp igaz ez a Concerto Budapest három koncertjére: a nyitó- és záróhangverseny három műsorszámból álló szünet nélküli komplett program volt (nyitány és két versenymű, illetve szólóhangszeres zenekari tétel, versenymű és szimfónia), csakúgy, mint Baráth Emőke áriaestje. A további két zenekari koncert műsorán egy-egy szimfónia és versenymű szerepelt, hasonlóképp teljesértékű élményt adva. Ez utóbbiak egyikének kuriózumértékét az előadók jelentették, az élőben ritkán hallható Concerto Armonico és Spányi Miklós, régizenei együttesként csembalón játszott zongoraversennyel.

Különleges csemegének ígérkeztek a kamarakoncertek is, a 2019-es Bartók Világverseny I. és II. helyezettjének, Szokolay Ádámnak és Balogh Ádámnak előadásában egy-egy kétzongorás és négykezes szonáta, a programként meghirdetett Gran Partita, valamint Kaczander Orsolya, a Keller Quartet és Móré László előadásában a C-dúr fuvolanégyes és a G-moll vonósötös.

A (bármelyik) maraton és a Mozartnap különbségét úgy tudnám szemléltetni, hogy az előbbi egy gazdag svédasztal, míg az utóbbi a la carte kínálatot nyújt. Mindkettő lehetőséget ad a habzsolásra, a kedvencekre-specializálódásra, az újdonsággal való ismerkedésre – és a diétázásra is. De az a la carte-nál talán erőteljesebben érvényesül az érdeklődés jellege; a tapsokból, a gyakran viharos-lelkes fogadtatásból ítélve, a legtöbben eleve „biztosra mentek”, magukat-megajándékozni választottak koncertet. A szeretetteli elfogultsággal való zenehallgatás napjainkban ritka élményének lehettünk részesei, tehát egy kicsit „időutazás” is volt ez a nap, olyan korba, amikor úgy jött létre (akkor még egyetlen lehetőségként) közvetlen kapcsolat az előadók és a közönség között, hogy interpretációjukkal magát a kompozíciót továbbították a hallgatóknak. Aligha volt valaki ezen a napon, aki korábbi hangzó tapasztalataival kívánta volna szembesíteni a hallottakat. Az „itt és most” élménye volt eluralkodó – különbség legfeljebb abban van, hogy melyiknek tartósabb a hatása. A legemlékezetesebbek közé tartozik Ránki Dezső szólójával a G-dúr (K. 453) és a B-dúr (K. 450) zongoraverseny, Kaczander Orsolya éteri tisztaságú fuvolahangja, Klenyán Csaba fantasztikus teljesítménye, aki a műsorösszeállításból adódóan közvetlenül a Gran Partitában való igényes szólamát követően játszotta a Klarinétversenyt (a következő koncert nyitószámaként!). Játékának eléggé nem értékelhető zenei igényessége mellett ezúttal „terhelhetőségéből” is ízelítőt kaphattunk. És a g-moll vonósötös lassú tételének varázsát a tetszetős áriaest sem tudta elnyomni… − mármint azokban, akik ezúttal is több hangversenyt hallgattak végig. Merthogy Mozartból sosem elég.

Fittler Katalin

PROLÓGUS

Szűcs Katalin Ágnes

 

„SZERETEM AZ ÁTVÁLTOZÓS DOLGOKAT”

Beszélgetés Kocsis Gergellyel

Az interjút készítette: Józsa Ágnes

 

A SZEMÉLYZET FELELŐSSÉGE

Ryszard Kapuściński: A császár – Katona József Színház, Kamra

Szűcs Katalin Ágnes

 

IRGALMATLAN RÓMA

Monteverdi–Dinyés–Závada–Szabó-Székely: Poppea megkoronázása – Katona József Színház

BOGÁCSI ERZSÉBET

 

SZODOMA 2.0

Térey János: Lót – Szodomában kövérebb a fű – Örkény Színház

Csepeli György

 

NO COMMENT

Trolletetés – Tünet Együttes – MU Színház

Urbán Balázs

 

A KÍSÉRLETI, A POLITIKAI-KÖZÉLETI SZÍNHÁZ

mint alternatív(a) az elmúlt évtizedek Magyarországán

Lőkös Ildikó

 

GYŐZTESEK ÉJSZAKÁJA

A Nagy Színészverseny – TÁP Színház – Trafó

Urbán Balázs

 

„A VILÁGTEREMTÉS ÖRÖME”

Könyv Kóti Árpádról

BALOGH GÉZA

 

A PURGATÓRIUMBAN

Scott Fitzgerald: Szépek és átkozottak – Ódry Színpad

Szekeres Szabolcs

 

HOLNAP IS TEGNAP LESZ

Családi tűzfészek – Trafó

Hajnal Márton

 

A LÓ MÁSIK OLDALA

Lev Tolsztoj: Anna Karenina – Újvidéki Színház

Stuber Andrea

 

MARLENE …

a nemkívánatos személy

Almási Miklós

 

TILTOTTAK MENEDÉKE

Bábtörténeti kiállítás a Magyar Képzőművészeti Egyetemen

BALOGH GÉZA

 

MARATON – MÁSKÉPP

Mozartnap a Zeneakadémián

Fittler Katalin