Uncategorised

<< 2015/07-08. szám >>

Elfriede Jelinek: A királyi úton – Katona József Színház, Sufni

Eltart egy darabig, amíg azonosítom a szereplőket.

Sose gondoltam volna Pálmai Annáról, hogy rózsaszín vampként, ezüst cipőben és dzsekiben fogom látni, de (bizonyos idő után) semmi kétség, ez ő (látvány: Katics Veronika, Simon Ferenc István) és szemlátomást nagyon élvezi, amit csinál. Kiss Esztert még nehezebb felismerni a szőke paróka alatt – elképesztően jó! Pelsőczy Réka sárga öltönyös, hillarys pólójú maciként is kiváló. Ők hárman a Muppet Show-ból kerültek ide, ennek megfelelően bábfigura-hangon beszélnek, amit szintén nagy kedvvel tesznek – és így annál hangsúlyosabb, ha a saját hangjukon szólalnak meg. (Vasárnap délelőttönként igazán lehetne élő bábszínház az előcsarnokban; miért ne, ha MasterCard Jazz Brunch meg Napindító jóga flow Jordán Adéllal van!) A Muppet Shownak utána kellett néznem a neten: 1976-ban indult, százhúsz epizódot megért amerikai–angol bábsorozat volt a hetvenes évek végén, egy színházban játszódott, ahol Breki, a béka lép fel társulatával, aminek olyan illusztris tagjai vannak, mint Miss Röfi és Topi maci – a függönyökkel körbevett tér most is egy revüszínházat idéz. Az egyik páholyban állandóan ott ült két zsémbes öregúr, akiknek semmi se volt elég jó – az előadásban is megjelennek, a tévé képernyőjén látjuk őket (Szacsvay László, Újlaki Dénes; videó: Török Marcell).

A bábfigurák mi vagyunk, akiket a politikusok kényük-kedvük szerint mozgatnak, ha mi azt hisszük is, hogy van valami szabadságunk, szabadon döntünk, választunk, gondolkozunk. Nem: az agyunkat már gyarmatosították. (Nagy valószínűséggel.) A „bábfigurák” rendkívül aktívak, beszélnek, énekelnek, táncolnak (zene: Dargay Marcell, koreográfia: Fejes Kitty), elhitetik magukkal, hogy élnek. Mi vagyunk a halacska is, amelyik a tévé képernyőjén rendíthetetlenül úszik jobbról balra, balról jobbra, faltól falig s nyilván a legtermészetesebbnek veszi, hogy ott vannak a falak. Vagy hallott már bármelyikünk is egy halat akár csupán halkan panaszkodni? Egy hal hallgat, mint a sült hal. Hallatlan!

A politikusok egyike, Donald Trump meg is jelenik, Elek Ferencnek köszönhetően, aki néhány remekül eltalált gesztussal állítja őt elénk. Elfriede Jelinek Trump megválasztásának hírére kezdett írni előbb egy esszét, egy darabot, még a tárgynapon. Mélyen megértem, hogy a hír kiverte nála a biztosítékot: sokan nem értettük, máig nem értjük, hogy lehetett ezt az embert Amerika elnökévé választani, egy olyan ország vezetőjévé, amelyet valaha George Washington, Thomas Jefferson, Abraham Lincoln vezetett. Persze én azt sem értem, hogy Orbán Viktor miként lehet háborítatlanul miniszterelnök immár kilenc éve. Vannak persze elemzések, magyarázatok, szakcikkek, tanulmányok, némelyiket ismerem is, az emberben él valami értelmiségi kötelességérzet, de még ha értem is, akkor sem fogom fel.

Persze próbálkozzunk.

Mégse legyünk már tehetetlen bábok!

Faltól falig úszó, engedelmesen megforduló halak!

Jusson azért eszünkbe Bojtár Endre néhány emlékezetes sora A kelet-européer pontossága című, 1970-es írásának elejéről (Egy kelet-européer az irodalomelméletben, Szépirodalmi, 1983. 215–218.): „Kelet-Európával foglalkozom. Ez a hányaveti kijelentés ugyanolyan, mintha az ütött-kopott, rozsdafoltos fürdőkádba zárt, s Szenteste kivételével némaságra kárhoztatott halacska így szólna: a fürdőkáddal foglalkozom.”

Az elnök- és bábfigurákon túl van még egy különös szereplő, a Jelinekre hajazó vak jós, aki megidézi ókori kollégáit is, például Teiresziaszt az Antigonéból, az Ödipusz királyból – őt Csoma Judit m. v. játssza igen szuggesztíven. Amúgy minden szereplő vak; vakon hisz, vakon bízik és vakon követ. Tegyük hozzá: maga az elnök is megidézi Ödipuszt, az érintésével mindent arannyá változtatni akaró Midaszt, sőt Übüt is. Naná; Übü több helyen is hatalmon van.

A legkülönösebb maga a szöveg, ami nem is szöveg, hanem szövegfolyam, szövegtenger, sőt szövegóceán – a Falk Richter rendezte, 2017-ben bemutatott hamburgi előadás három és fél órát tartott egyetlen szünettel! A szöveget Halasi Zoltán – aki Jelinek életművében egyre otthonosabb – nagy fantáziával teremtette újjá magyarul. Ez a hetedik Jelinek-dráma, amit lefordított, az első a Pihenő volt 2004-ben. Honlapján (halasizoltan.hu) olvashatjuk, amit hozzáfűzött: „2004 karácsonyán felkeresett a Krétakör Színház dramaturgja. Volna itt egy Jelinek-darab, nem fordítanám-e le nekik, előadnák felolvasó színházként. Én addig egy sorát sem olvastam a friss Nobel-díjasnak. Belenéztem a szövegbe, érteni véltem, elvállaltam a munkát háromhetes határidővel. Aztán úgyszólván belehaltam.” Nem véletlen, hogy a következő mondat egy új bekezdés élén áll: „Rendes elolvasás után csak valami szennyes szöveg gomolygott a szemem előtt.” A fordításhoz meg kellett ismernie a pornó- és a médianyelvet, nem lehetett egyszerű. Egy másik, Miért nem megy nekünk Jelinek? című cikkének felütésében (Színház, 2012. május, megtalálható a szinhaz.net-en) egyenesen így ír: „Mondják, Jelineket fordítani olyan, mint lumbágósan zoknit húzni vagy migrénesen metálzenét hallgatni. Jelinek minden nyelven kibírhatatlan, de magyarul különösképpen.” A Pihenőt mindenesetre és szerencsére követte a Rohonc, a Kézimunka, az Árnyék, a Téli utazás, a Düh és A királyi úton. Vajon megjelennek egyszer egy kötetben összegyűjtve?

szenvedelyes 1

Csoma Judit, Elek Ferenc és Pálmai Anna (fotó: Dömölky Dániel)

Elfriede Jelinek rendkívül kellemetlen író.

Kellemetlen azért, amiről ír, kellemetlen azért, amit ír, kellemetlen azért, ahogyan ír.

Nagy, örökös témái például a nyomasztó gyerekkor (A zongoratanárnő, amiből Michel Haneke filmet forgatott) és a múlthamisítás, a történelem átírása, a fullasztó hazugságok, amikkel közösségként áltatjuk magunkat, mert azt hisszük, így könnyebb. 1985-ben okozta az első botrányt a Burgtheater című darabjával, amely a régen a nácikkal rokonszenvező és akkor még élő Paula Wessely színésznőt állította középpontba, akinek mindenki mindent megbocsátott. Botrányt kavart regénye, a Kéj is, a magyar változat Tandori Dezsőnek köszönhető.1995-ben jelent meg újabb regénye, a sokak által fő művének tartott Die Kinder der Toten, aminek A holtak gyermekei lenne a magyar címe, ha lefordította volna valaki. Minden közösség (nép, nemzet) történetében megesnek olyanok, amikről nem szívesen beszél, netán egyáltalán nem beszél. Jelinek pedig szinte folyvást ilyenekről ír. Nem épp olvasóbarát módon: művei nehezen olvashatóak, drámáinak előadásai az átlagosnál nagyobb empátiát kívánnak.

Sőt kellemetlen Jelinek még azért is, amit tesz.

1995-ben, nem függetlenül a Pihenő fogadtatásától és az osztrák Szabadságpárt személye elleni támadásaitól, megtiltotta művei előadását Ausztriában, így a Kézimunkát (Stecken, Stab und Stangl) Hamburgban mutatták be, aztán végre 97-ben a Burgtheaterben is, George Tabori rendezésében. 2000-ben viszont az író politikai okokból újra megtiltotta drámái előadását, ez 2003-ig tartott, amikor az Akademietheater színre vihette a Das Werket, a Burgtheater pedig a már címével is provokáló Bambilandot. Olykor felvonul, tiltakozik, elvei vannak, amikhez ragaszkodik, amikből nem enged – kellemetlen figura, mint amilyen nálunk Eörsi István volt, vagy amilyen Tamás Gáspár Miklós lenne, ha író volna. (Bár így is az.)

Amikor 2004-ben megkapta a Nobel-díjat, a 2000 című folyóirat 2005. januári száma Nádori Lívia válogatásában és fordításában közölt néhány reakciót. Kolléganője, a kiváló Friedericke Mayröcker csak ennyit mondott a Standardnak: „Állásfoglalásom két szóból áll: nem kommentálom.” Iris Radisch pedig ezt írta a Die Zeit című német hetilapban: „A svéd Nobel-díj-bizottság olyan életművet jutalmaz, amely szinte egyedülálló módon még mindig térdig jár a háború utáni időszakban és annak hisztérikus vádaskodásában. Elfriede Jelinek megfosztja alakjait minden valódi tapasztalattól, minden érintkezéstől egy olyan valósággal, amely nincs fazonra igazítva és farce-szá kicsinyítve; elsorvasztja őket a közhelyek és az erőszak átideologizált roncstelepén. Ez a demagóg eljárás bosszúért kiált, és meg is bosszulja magát: morálisan telitalálat, esztétikailag vereség, irodalmilag végső soron provinciális.” Azt azért megkérdezném, hogy lehet egy demagóg eljárás morálisan telitalálat és milyen az átideologizált roncstelep, de a nyelvnek nem egyaránt vagyunk művészei. Mindenesetre nem véletlen, hogy Pia Janke 2002-es monográfiájának ez a provokáló címe: Die Nestbeschmutzerin. Jelinek & Österreich, Aki a saját fészkébe piszkít. Jelinek és Ausztria.

Igazából persze nem tudom megítélni, mennyire jelentős alkotó, mennyire időtállóak a szövegei, hisz egyáltalán nem vagyok az életmű alapos ismerője. Azt hiszem, túl egzaltáltnak találnám őket. Hogy megkerülhetetlenek, az bizonyos. Politikailag is, esztétikailag is radikálisak, mint ezt A királyi úton is példázza.

szenvedelyes 2

Pálmai Anna, Kiss Eszter és Pelsőczy Réka (fotó: Dömölky Dániel)

A dráma eredeti szövege megszakítások nélküli, Jelinek nem is tagolta, nem derül ki, melyik szereplő mit mond. A mindenkori előadás létrehozóinak, elsősorban nyilván a dramaturgnak-dramaturgoknak (a Katonában Halasi Zoltánnak és Török Tamarának, akinek hálásan köszönöm a szövegkönyv elküldését) s a rendezőnek (Máté Gábor) kell a túlburjánzó anyagból létrehozni a szövegkönyvet, nekik kell kitalálni, ki mit mondjon. Ez nyilván óriási munka. A Katona másfél órás produkciójához alaposan le is rövidítették a korpuszt, ami szerintem igencsak a javára vált. (A Bajor Rádió is két, egy hosszabb és egy rövidebb változatban mutatta be a műből készült hangjátékot – jé, ott még vannak hangjátékok! A hosszabb változat hét CD-re fért csak rá…) A legfontosabb mégis az, hogy a szövegnek nincs (nemigen van) iránya, nincs általa megjelenített cselekmény sem, mondhatni, a szöveg dekonstruálja, sőt megsemmisíti a cselekményt, illetve maga válik cselekménnyé.

Az elején a király érkezéséről és a tévé bekapcsolásáról van szó. „Figyelem, itt jön az új király, gyorsan kapcsoljuk be a tévét…” A világ hírei leginkább a tévén át jutnak el hozzánk, a valódi és az álhírek egyaránt; az utóbbiak legfőbb jellemzője, hogy nem tudjuk őket megkülönböztetni az előbbiektől. Többek közt ez tesz bennünket a Muppet Show figuráivá, vakokká.

Minden szereplő vak, a király is.

És mindannyian veszélyben vagyunk: „…vigyázz a szádra, hülye liba, nehogy valami sértőt mondj rá (mármint a királyra, D. M. I.)! A végén még kiűz ebből az országból!” „De hát nem is ott vagyok, ez egy másik ország!” Azaz nem Amerikában vagyunk. Németországban, Ausztriában, esetünkben Magyarországon. Amitől a veszély nem lesz kisebb. A veszély univerzális. A király nem akar semmit, csak gyarapodni, és erre minden lehetősége meg is van. Hisz hagyjuk. „Ez itt a vég? Vagy a kezdet? Mi kezdődik? Mi küzdötte ki? A közdüh? A közakarat? Annak aránya? Iránya? Erénye? A jogalanyoké? Az igényük oké. De a tudatuk, az öntudatuk, olyanjuk nincs is nekik, totál öntudatlanok együtt a jogalanyok, nincsenek maguknál, bárki beléjük nyírhat, szúrhat, vághat, karmolhat, nem érzik.” A színpadra nem került idézetből a szöveg lírai jellege, humora és zeneisége is kitűnik – Jelinek gyerekként a bécsi konzervatóriumban több hangszeren is tanult.

Végül is egy esszét hallunk, olvasunk – egy szcenírozható, szenvedélyes, erősen lírai esszét, esszépamfletet, nyelvi bravúrt, aminek iránya helyett sokkal inkább intenzitása van. Ez az esszé különböző témákat szólaltat meg, különböző hangnemek közt modulálva, a vulgáristól („Beszarás, hogy most ő a királyuk…”) a biblikusig („én vagyok az út, az igazság, az élet” – ez ugye János evangéliumából való, bár persze rögtön travesztálódik azáltal, hogy a Trump-figura mondja, mindjárt hozzá is téve kevésbé emelkedetten: „aki engem követ, az oké, aki nem, az nem oké”). Számos kifejezés játszik rá a látásra, illetve a vakságra („muszáj látni őt mindenkinek”, „ez rögtön szemet szúr mindenkinek”, „vaktában belekap”). A lírai szöveg olykor valóban a vershez közelít, sőt rímelni kezd. Jelinektől a szójáték sem idegen („Milyen a király? Mindent kiáll, mindenbe beleáll, mindenből feláll”, „Húzzunk innen, ez az utolsó húzásunk”), beleértve új szavak alkotását is („király-igazolvány”, „dicshaj”, „trónpénz”).

szenvedelyes 3

Elek Ferenc A királyi úton előadásában – Katona József Színház (fotó: Dömölky Dániel)

Fontos hangsúlyozni, hogy az esszé nem az elnökválasztásról, nem Trump elnökségéről, hanem a világállapotról szól, ami előtt Jelinek éppoly értetlenül áll, mint mindannyian – és ugyanúgy nem tudja a megoldást sem, mint mi, csak végtelenül felháborodott és elkeseredett; így egyszerre. Mint mi, remélhetőleg. A Trump-figura nemcsak Trumpra utal, hanem minden gátlástalan diktátorra – Halasi fordításában a magyarországi helyzetre is vannak utalások: „nem kell a népit nyomatni” (bár ez Ausztriában, a Heimatfilm hazájában is jelentéses), „Fő, hogy merjünk álmodni…”, nagyot nyilván.

A cím megértéséhez talán nem árt ismerni az ókori anekdotát, ami szerint Ptolemaiosz egyiptomi király megkérdezte volna Eukleidész görög matematikust, nem lehetne-e a geometriát könnyebben elsajátítani, mint az ő Elemek című könyvéből, a tudós pedig ezt válaszolta: A matematikához nincs királyi út. A hatalomhoz, láthatjuk, sokféle út vezet. Az egyiket „nevezhetjük helyezkedésnek, számításnak, szélhámoskodásnak”, mely szavak elé nyugodtan odatehetjük a „gátlástalan” jelzőt is. Elképesztő, megszokhatatlan, hogy az emberek mit el nem tűrnek a föléjük kerülőknek már azelőtt is, hogy föléjük kerülnének – ezért kerülhetnek föléjük! Hát még utána!

A hamburgi ősbemutatón nyolc színész lépett színpadra, a Kamrában öt, illetve a képernyőn megjelenőkkel együtt hét. Neveket is kaptak, amik segítenek az értelmezésben, ezért jó lett volna a szórólapra is ráírni őket, bár a szöveg alapján is elkülöníthetők: A vak látnok, A vak elkötelezett, A vak szókimondó, A vak ellenzéki – elkötelezettségük és vakságuk, látnokságuk és szókimondásuk természetesen roppant korlátozott, hisz mindannyian vakok. Aki nem látja, mi történik, annak lehet ugyan véleménye, de bármily vehemensen hangoztatja is, megalapozottnak aligha nevezhető. Ahogy az állampolgárok többségének a véleménye is.

És a szövegnek valamelyest lett iránya! Az előadáson nem érzékeltem, de a szövegkönyvből látom az egységeket: Trumpot elnökké választják, Trump és a nők, Trump kormányoz, Világ és világnézet, Az erőszak és a menekültek, s aztán az Utolsó jelenet: „Rettentő sejtésem van: hogy a vak látnokok látóvá válnak, és akkor mit, na mit látnak? Azt, amit többé nem akartak látni soha, de mellesleg nem is látnak.” De hiába is látnának, „a tudás nem segít, semmi haszna, semmi értelme, és egyáltalán” – mondja maga a vak látnok, és talán Jelinek is, aki szerint az erőszak a világ lényege: „Az erőszak nem valami külsődleges dolog, csak tessék egyszer megfigyelni, mi folyik a homokozóban.”

Nem egy vidám, derűlátó asszony, az bizonyos. De tudjuk cáfolni?

Megrázóak a végén A vak ellenzéki szavai, amiket Pelsőczy Réka megrázóan mond el, miközben lassan sötét lesz. „A mi korunknak ezennel vége…”, ez a végkövetkeztetés.

A szavak végül is végletes komorságát az előadás, a kiváló rendezés és a kiváló alakítások fergeteges játékossága ellensúlyozza. Ez a játékosság elementáris erővel van ott Kiss Eszter és Pálmai Anna rapjében, ez az este csúcspontja, de ott van abban a finom rendezői megoldásban is, hogy a végén a két öregúr is meghajol a képernyőn. Máté Gábor újabban elhelyez a rendezéseiben ilyen apró, lírai poénokat, így a tragikomikus Rozsdatemetőben azt, hogy egy pillanatra Szacsvay László csecsemőként tűnik fel, ami nagy pofon rozsdának és temetőnek, a komorságnak. A darab színpadra állítását – tűnik ki egy nyilatkozatából, amit Balla Istvánnak adott (hch.hu/kultura20190924) – elsősorban nem politikai, hanem szakmai tettnek gondolja: „…miközben próbáltunk, egyre inkább azt éreztem, hogy […] nem is a politikai, társadalmi üzenet közvetítése a nagy kihívás, hanem a színrevitel szakmai része. […] Az érdekel, hogy egy ilyen mennyiségű és ilyen jellegű szöveget hogyan lehet érdekessé tenni.”

Így.

Azért a politikai üzenetről se feledkezzünk meg.

Ami talán csak ennyi: „Tényleg eszméletlen, hogy ilyen eszementek vagyunk…”

D. Magyari Imre

Euripidész: Médeia – Nemzeti Színház

Thalész szerint (tudjuk meg Arisztotelésztől) a világ arkhéja, lényege, alapelve a víz, ebből jött létre minden más. Ez a víz hullámzik ott a norvég Eirik Stubø rendezésében a Gobbi Hilda Színpad üres terének hátsó falára vetítve (díszlet: Ondraschek Péter), ez vetül rá a beléptünkkor már a falnál, a magasban végigfutó erkélyen álló Médeiára (Szűcs Nelli). A tenger, ami úgy nézett ki kétezer, háromezer, sok ezer évvel ezelőtt is, mi ma, ami úgy néz ki ma, mint sok ezer évvel ezelőtt. (Görögországban állva a tengerparton mindig meg szoktam keresni azt a pontot, ahonnan csak a vizet, a hullámokat látom, s eldönthetetlen, melyik századból.)

A színpad ürességéről a mezeinezo.blog.hu olykor tán kissé naiv, de igen érzékeny szerzőjének az jutott eszébe, hogy „nagyjából ennyire kiüresedettnek érezzük a címszereplő életét”. Ez igaz, azzal a megszorítással, hogy Médeia élete igazából előttünk üresedik ki. Bár ő maga már az elején is annak érzi, őrjöng, zokog, hiszen a férje elhagyta, de ebből az állapotból még van visszaút, elvileg legalábbis. Abból, amelyikbe juttatja magát, nincs. Nem tud új életet kezdeni, nem kezdhet, bárhová megy is. Túl súlyos, amit tett.

A sosemvart 1

Trill Zsolt és Szűcs Nelli (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A tengerhez hasonlatosan időtlenek, régiek és maiak azok az indulatok, amik Médeiában hullámzanak. A mára utalnak a jelmezek (Mészáros Zsófia) is. Sértettség, megbántottság, féltékenység, megalázottság, bosszúvágy. Jogos sértettség, jogos megbántottság: a férje, Iaszón (Trill Zsolt) elhagyta egy másik nőért, a korinthoszi király lányáért. Nem is annyira szerelemből, mint inkább azért, hogy a király vejeként a hatalom részese lehessen. Ez az emberiség, férfiak és nők egyik alaptörténete, amit lám, már a régi görögök is ismertek. A rendező teljes joggal mondja Euripidész darabját „egy válás történeté”-nek a Nemzeti Színház magazinjában – mert a Nemzetinek szép, színes és nem is tartalmatlan, hatvannégy oldalas, ingyenesen kapható magazinra is telik, ami nagyon helyes, de én akkor leszek igazán nyugodt, ha majd a Katona, az Örkény vagy a Pintér Béla és Társulata előadásain is ott tornyosulnak a színház saját kiadványának a számai.

Ezt a válást a bosszú szörnyűsége teszi különlegessé. Médeia elpusztítja riválisát, a királylányt és elpusztítja két, Iaszónnal közös gyereküket is. Ezt az ókori néző is, a mai is rettenetesnek érzi, még akkor is, ha a híreket böngészve nemritkán találkozunk hasonló történetekkel; igen, még gyerekgyilkos anyák és apák is előfordulnak bennük.

Szűcs Nelli lenyűgöző Médeiája még mindig szereti Iaszónt, akibe egykor „belehabarodott”, akinek saját apjával szembeszállva segített megszerezni az aranygyapjút, akivel ő is elmenekült Kolkhiszból, akinek a kedvéért bosszút állt a Iaszónt elüldöző Peliaszon – mindezt a nézőnek nem kell tudnia, de nem árt, ha tudja. A lényeg, hogy Médeia hatalmas áldozatokat hozott Iaszonért, Korinthoszban pedig még az idegenség gyötrelmeit is el kell viselnie – és most ez a hála! (Kettejük találkozásakor még Cher és Nancy Sinatra száma is megszólal, a Bang Bang, aminek az előadója az egykori boldogságra emlékszik: „I was six and he was five”…) Hogy Iaszón szerette-e Médeiát valaha is, kérdés. Hogy tud-e szeretni egyáltalán. Trill Zsolt Iaszonja önző és pitiáner érdekember (ahogy az volt Máté Gáboré is a Katona emlékezetes, Zsámbéki Gábor színpadra állította, 2004 végén bemutatott előadásában, aminek Fullajtár Andrea volt máig borzongató címszereplője), aki egy jobbnak tűnő partiért lazán beáldozza a családját, bár praktikusan gondolkodva megpróbál két vasat is a tűzben tartani:

„Értsd már meg – mert tudom, hogy igazából

ez a bajod –, nem arról van szó, hogy többé

nem akarok veled hálni, vagy hogy tudomisén

mennyire megkívántam Kreon lányát – dehogy!

Több gyerekre se vágyom – épp elég ez a kettő,

én meg vagyok elégedve velük.

Hanem – s ez a legfontosabb! – azt akarom,

hogy kényelemben éljünk, semmiben

ne szenvedjünk szükséget…”

kefélgetné ő Médeiát is, gondoskodna a családról – csak Médeia ne állna neki vitázni és átkozódni. Alaposan le is cseszi:

„Mindig ez a vége: sejthettem volna!

Hogy nem tudsz parancsolni féktelen

természetednek, és őrültséget csinálsz!

Mondd, miért nem bírtál jó képet vágni,

ahhoz, amit nálad hatalmasabbak

döntöttek rólad?”

Mert ha jó képet vág, Kreón (Rátóti Zoltán) feltehetően nem száműzi. De így nemkívánatossá vált, a király, érthetően, fél tőle, pláne, hogy varázshatalma van. (Kreón neve Rakovszky Zsuzsának a neten is olvasható szövegében –adattar.vmmi.org/dramak/418/euripidesz_medeia.pdf – rövid o-val szerepel, a színlapon is, s tegyük hozzá, sem rövid, sem hosszú ó-val nem azonos az Antigonéban szereplő névrokonával, aki Thébai királya.)

A sosemvart 2

Nagy Mari (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Médeiában nincs számítás, benne csak indulat van, mértéktelen, pusztító, gyilkos indulat. Talán ezért volt érdekes későbbi korok alkotóinak is. Fényévnyi távolságra van a kórust alkotó, a nézők közül előlépő három nő (Ács Eszter, Ligeti-Kovács Judit m. v., Söptei Andrea) vagy a Nevelő (Rubold Ödön) higgadtságától s a Dajka (Nagy Mari) akár falvédőre is hímezhető bölcsességétől: „…én mondom, nincs is annál / nagyobb biztonság, nekünk, asszonyoknak, / mint az, ha békességben megvagyunk / az urunkkal.” Mikor a Dajka azon értetlenkedik, hogy Iaszon „hogy bánhat így / a saját családjával”, a Nevelő így nyugtatja: „Mit nem értesz rajta? Csak most jössz rá, / vénségedre, hogy minden ember / önmagát szereti a legjobban?” Ez is hamar kiderült…

Kissé váratlanul felbukkan Aigeusz (Szarvas József) is, Athén királya, Médeia meg is kérdezi tőle, hogy került ide. „Apollón / jósdájában jártam”, oké. Azért ment oda, hogy megtudja, miként lehetne gyermeke. Lám, a királyok hatalma is véges, s még a jóslat sem feltétlenül érthető számukra. Apollón ugyan mondott valamit, „de olyan bölcset, hogy azt közönséges ember / nem éri föl ésszel.” Most talán az errefelé lakó troizén király megfejti neki… Médeia rögtön azt kéri tőle, hogy fogadja be athéni házába, s majd ő gyerekhez segíti: „Tudok rá biztos módszert…” Hogy tényleg tud-e, nem derül ki. Gátlás nélkül színlel, ígér, hazudik. Egyetlen célja van, a bosszú.

Euripidész azt is beleírta zseniális darabjába, hogy a pusztító indulat pusztítása olykor lényegtelennek tűnő apróságokon múlik. Ha Kreón nem ad a száműzött Médeiának és fiainak a száműzött kérésére még egy napot… De ad. Noha tudja, hogy nagy hibát követ el. De mit csináljon, ő ilyen. „Ez az én nagy bajom, hogy nem születtem / zsarnoknak…” Az önismeret nagy erény. Hibája annyira nagy, hogy önmagának is vesztét okozza, hisz a méreg, amivel a lányának küldött köntöst Médeia átitatta, őt is megöli. A palotában történteket a Hírnök (Csurka László) szavaiból tudjuk meg – túl hosszan beszél, illetve az előadásban túl hosszúnak tűnik, ezt a részt nyugodtan meg lehetett volna húzni. (Én az epeiszoidonok jelzésétől is eltekintettem volna, a rendező kivetíti, hol is tartunk épp.) A Hírnök egyébként fontos figura, befejező szavai megelőlegezik a végső tanulságot, s feltehetően a szerző véleményét is megfogalmazzák:

„Rég tudom már, hogy az emberi élet

csak árnyék, azt is, hogy akiket

a legbölcsebbnek tartunk,

a szavaik után ítélve, milyen gyakran

követik el épp ők a legnagyobb

őrültségeket. Mert az ember

sosem boldog.”

Fontos, hogy Médeia nem elvetemült gonosztevő, Szűcs Nelli még véletlenül sem játssza annak, megmutatja Médeia öngyötrő tépelődését is:

„Nem, nem bírom megtenni – a terv

rossz volt! Inkább magammal viszem őket!

Miért okoznék, csak azért, hogy

az apjukat bántsam, kétszeres kínt

magamnak?

Nem, nem teszem meg.”

Aztán csak megteszi. Mert nem maradhat bosszulatlan, amit vétettek ellene. Még racionális indokot is talál: nem hagyhatja, hogy az ellenségei kezére jussanak, hogy bántsák őket. De mindvégig tudatában van, hogy nagy bűnt követ el:

„És tudom jól,

amire készülök, az is szörnyű gonosztett,

de a gyöngédség hangjánál erősebb

bennem a szenvedélyé, amely az emberek

minden bajának fő oka.”

Aztán a darab szerint elrepül a sárkányfogaton (azaz nem bűnhődik!) – az előadásban csak kimegy. Hogy hová, nem tudjuk, azt sem, mi lesz vele. (Máshonnan kiderül: Aigeusz mellett él Athénban.) És azt sem, hogy lehet neki és Iaszónnak tovább élnie. Velünk a tanulság marad, amit Euripidész több drámájába is beleírt:

„Sosem jön el, amire várunk.

Amit nem vártunk, bekövetkezik.”

És hullámzik a tenger, mint az elején, mint kétezer, háromezer éve.

Az új, még a Katona előadásához készült fordításról szeretnék szólni még, mert Rakovszky Zsuzsa nagyszerű munkája igen figyelemreméltó. Nem véletlen, hogy Polgár Anikó irodalomtörténész külön tanulmányban (Euripidés Médeiájának magyar fordításairól. Studia Litteraria, 2017. 1–4.) vetette össze Kerényi Grácia régebbi, s nem jobb vagy rosszabb, csupán egészen más változatával. Ő abból indul ki, hogy a két átültetés két „radikálisan eltérő” stratégiát képvisel: „Rakovszky ugyanis nem könyvfordításnak szánta művét, hanem színházi felhasználásra […] készítette, s a konkrét fordítói megoldásoknál tekintetbe vette a rendező ötleteit, elvárásait is.” Nekem nagyon tetszik Rakovszky Zsuzsa fordításának (látszólagos) hétköznapisága, pongyolasága. Idéztem a dajka szavait arról, hogy nincs nagyobb biztonság az asszonyoknak annál, mint az, ha békességben megvannak „urukkal”. Ugyanez Kerényi Gráciánál: „…legfőbb oltalom, ha egyetért a nő / s a férj.” Rakovszky megoldásában azért jó az „úr”, mert a magyarban ez a szó sokáig a „férj”-et is jelentette. (Igaz, Kerényi is használja: „urának együtt mindent békésen viselt”, mondja a Dajka ugyanott, de Rakovszkynál jobb az elhelyezése. Ugyanilyen jó, mert köznyelvi a Dajka összefoglalása, s egyúttal jellemzi is a beszélőt: „De most, most / vége mindennek! Volt-nincs szerelem, / békesség: mert Iászon, a gazdám, / fogta magát itt hagyott faképnél gyereket, asszonyt, összeállt / egy másik nővel.” Mintha egy piacon mondaná valaki! Kerényi szövege koturnusban jár: „…mert úrnőmet s két gyermekét / elárulván, Iászón most új nászra lép / Kreón leányával, ki úr e földön itt.”

S még egy példa, szintén a Dajka szövegéből: „Én azt mondom, sokkal jobb, ha az ember / pont olyan, mint mindenki más. […] Legjobb szerintem az arany középút…”. Az arany középút (egyébként Arisztotelészre visszamenő) fogalma, mint remélhetőleg tudjuk, Horatius egy ódájából való. Az eredetihez, gondolom, Kerényi Grácia megoldása áll közelebb: „Bizony az élet egysorsuakkal / jobb…” De milyen jó Rakovszkynál ez a kis játék! És mutatja azt is, hogy a fordító számára ott az eredeti megírása és a fordítás készülte közti időszak – olykor évezredek, évszázadok, olykor persze meg csak hónapok, hetek – minden kincse!

A sosemvart 3

Söptei Andrea, Ligeti-Kovács Judit és Ács Eszter (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Az Ókor című remek folyóirat 2005. 3. számában megjelent egy Karsai György vezette beszélgetés Zsámbéki Gábor rendezéséről, amin Zsámbéki is részt vett. Ő is kitér a fordításra: „Ha valaki utánanéz az eredetinek, akkor könnyen azt hihetné, hogy a Rakovszky-féle szövegben helyenként félre fordítások vannak és fordítói tévedések – időben kell elmondanom, hogy szinte mind »megrendelések«, tehát színpadi-színházi igényből születtek. Amikor Médeia abban a szenvedélyes jelenetben egyszer csak az ő Iászonnal való testi kapcsolatára utal vissza, és azt mondja, hogy »ez a térd, amely átfogott«, akkor ez meghamisítása az eredetinek, amelyben az van, hogy »amelyet átfogtál« – tehát arra vonatkozik, hogy Iászon átkulcsolta Médeia térdét. Kifejezetten én kértem, hogy változzék meg, hogy lehetőségem legyen arra, hogy egy széthulló kapcsolatnak erről a mindig nagyon fájdalmas részéről, […] a testi árulásról is valamilyen módon essék szó.”

Idézem a két utolsó előtti sort Kerényi Grácia megoldásában is, szerintem rendkívül szépek: „és mire várunk, az sose jő el, / míg a sosemvártnak utat nyit a sors…” Sok mindenről szól a Médeia, de talán ez a legfőbb tanulsága.

Balogh Géza

A szerkesztői munka számos megfontolással jár. Ilyen például, hogy mi kerüljön a címlapra. A technikai szempontok mellett – a Criticai Lapok arculata csak a fekete (kivételes esetben hófehér) hátterű fotókat engedi – nyilván az adott szám tartalma az alapvetően meghatározó. Azt nem gondoltam volna az induláskor, huszonhét évvel ezelőtt, hogy egyszer még egyéb megfontolás akár csak felderenghet is egy független lap szerkesztése során. Most Szűcs Nelli Médeiájához hasonlóan ordítani tudnék a kétségbeeséstől, hogy az adott társadalmi-politikai közegben nem lehetett nem megkérdezni magunktól és egymástól, miként lesz (félre)értelmezhető, félreinterpretálható a választásunk. Végül is úgy határoztunk, nem engedünk az öncenzúra kísértésének – mert ez is az, amikor nem a hatalom retorziójától, hanem a szervilizmus vádjától való félelem válik önkorlátozó tényezővé szakmai döntésekben –; változatlanul csak a fenti szempontok alapján, s csupán az önkontrollt érvényesítve vagyunk hajlandóak működni.

A Nemzeti Színház Médeia-előadásáról írva Balogh Géza utal a rendezőnek a színház magazinjában megfogalmazott gondolataira, hozzátéve: „mert a Nemzetinek szép, színes és nem is tartalmatlan, hatvannégy oldalas, ingyenesen kapható magazinra is telik, ami nagyon helyes, de én akkor leszek igazán nyugodt, ha majd a Katona, az Örkény vagy a Pintér Béla és Társulata előadásain is ott tornyosulnak a színház saját kiadványának a számai”. Hát valahogy így. Egyelőre azonban épp ellentétes a tendencia.

Hogy nem pusztán hazai a probléma, azt markánsan érzékelteti Elfriede Jelineknek a budapesti Katona József Színházban bemutatott műve, A királyi úton, amelynek írásába Donald Trump amerikai elnök hatalomra jutásakor kezdett a Nobel-díjas író.

A királyi út ez esetben egy példázat, Darvay Nagy Adrienne viszont egy a brit trónig vezető valóságos utat idéz fel a históriából, nem kevés színházi, irodalmi, kulturális vonatkozással. Ennek keretében idézi Károly herceget, aki 1990-es magyarországi látogatásakor így nyilatkozott: „Nobel-díj nyertesek, költők, zenészek, tudósok és közgazdászok büszkén viselik szerte a világon magyar nevüket. Nagy-Britannia is gazdagodik az ott élő magyarok révén.”

A két világháború között Magyarországról kivándorlók egy része Franciaországban lelt új hazára, s fotográfusként lett elismert, némelyük világhírű művész. Az Au revoir! című kiállítás kapcsán Józsa Ágnes emlékezik meg munkásságukról.

Egy török származású (Feridun Zaimoğlu), egy született német (Günter Senkel) s egy flamand (Luc Perceval) alkotó írt Molière négy drámájából (A mizantróp, Don Juan, Tartuffe, A fösvény) egy ötödiket, amelynek Salzburgban volt az ősbemutatója 2007-ben – most a Radnóti Színház játssza a darabot, az előadásról Bogácsi Erzsébet írt e számunkba.

A mizantróp és a Don Juan önállóan is látható mostanában magyar színpadon, előbbit a nagyváradi Szigligeti Színház mutatta be Novák Eszter rendezésében, utóbbit a Miskolci Nemzeti Színházban Szőcs Artúr állította színpadra. Az előadásokról szólva Bácskai Juli külön kiemeli a miskolci színház férfikarának teljesítményét, ahogyan Fittler Katalin egy másik kórusét, a világhírű berlini RIAS Kammerchorét a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál kapcsán – szólisták, kóristák, epizodisták mind csapatjátékosok kell legyenek az előadóművészetekben.

Szabó Kimmel Tamás szólistaként is fellép „anyaszínházában”, az Orlai Produkciós Iroda Széttépve című előadásában, de látható játszótársakkal is több produkcióban, például a Riviéra címűben – Józsa Ágnes ezek mellett a színházban játszódó Vénusz című opust is ajánlja a nagyérdemű figyelmébe.

Valódi színházi történet Bencze Ilonáé, akivel Ménesi Gábor beszélgetett színészi pályájáról, tanításról, rendezésről.

Színészek, rendezők, írók – színházi és filmes alkotók kaphatják meg az Arany Medál-díjat; képriportunk az idei díjátadón készült.

Szűcs Katalin Ágnes