CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál – 2019

KA 2019-es CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválról túlzás nélkül állítható, hogy áttekinthetetlenül változatos volt a programkínálata. Mindenki megszólítva érezhette magát – már amennyiben rászánta az eredményes böngészéshez szükséges időt, hogy rátaláljon az őt érdeklő műsorokra. Az egyes művészeti ágakon belül is sokrétűek voltak a programok, és szerencsére figyelemfelkeltésben sem volt hiány. A szervezők felelősségteljes feladata, hogy „súlyozzanak” a reklámozást illetően (az egykor népszerű „ország-város” játék tapasztalatai is kamatoztathatóak – ott a közös találatokat kihúzták, tehát érdemesebb volt a választékosabb irányában keresgélni, ám mindenképp a kontrollálható ismertség keretei között). Ha gyakran tapasztaljuk is, hogy a jó bornak sem árt a cégér, a fesztivál méltán büszke a saját specialitásaira, olyan rendezvényekre, amelyek feltétlenül eleget tesznek a „csak itt, csak most” követelményének.

A széles platform ellenére azonban ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy az egyes szakterületekre koncentráló érdeklődés is talált különlegesen értékes „kávészemeket”. A komolyzene területén maradva, örömmel regisztrálhattuk a tényt, hogy kortárs kompozíciók több helyszínen kerültek színre. Az egykori Őszi Fesztivál sokrétű kortárszene-kínálatára rímelően gazdagnak mondható a felhozatal. A Durkó Zsolt által életre hívott Mini-Fesztivál visszatérő vendég e rendezvénysorozat keretében, ám a helyszínt/helyszíneket illetően még mindig nem született megnyugtató megoldás. Történt kísérlet a kamarazenei sorozat elhelyezésére a Várkert Bazárban, idén a négy estből háromnak a Festetics Palota Tükörterme adott otthont, a zárókoncertet pedig – nosztalgikusan emlékezve az egykori „virágkorra” – a Vigadóban rendezték meg. Ráadásul – épp az egyidőben zajló konkurens produkciók miatt – óhatatlanul is perifériára kerül (legalább annyira, mint amikor önálló rendezvényként kellő propaganda híján szenvedett az érdektelenségtől), belterjes marad a hozzátartozók-barátok meghitt társaságára szorítkozva.

Az viszont nagy öröm, hogy kortárs magyar zenekari daraboknak is jut est, amely iránt – a zenekar „törzsközönségének” köszönhetően – jelentős érdeklődés mutatkozott. A Kortárs romantikusok esten Hollerung Gábor a Budafoki Dohnányi Zenekarral ugyanazt a célt szolgálja, mint A megérthető zene című sorozatukkal, arra törekedve, hogy az érdeklődők zeneértését kiterjesszék egyes konkrét kortárs darabokra is.

Három különleges eseményről szeretnék konkrétan beszámolni. Az egyik színhelye a kortárszene-játszás helyszíneként mind ismertebbé (és elismertebbé) váló Budapest Music Center. Emberi hang címmel két estet kínáltak, az első műsorának felét Faragó Béla kamaradarabjai alkották, a szünet után pedig Luciano Berio remeke, a Folk Songs csendült fel. (Ez utóbbi azért különösen örvendetes, mert két héttel korábban zenekarkíséretes verzióját énekelte Nora Fischer a Budapesti Fesztiválzenekarral, Fischer Iván vezényletével a Műpában, most pedig Károlyi Katalin hét muzsikus kamaraegyüttesével szólaltatta meg az eredeti verziót.) Valljuk meg, az Emberi hang inkább munkacímnek felel meg (annál is inkább, mivel a következő napon két énekes adta elő zongorakísérettel Cage Europera 5 című kompozícióját), könnyen átsiklik felette olyanok figyelme is, akiket egyébként a konkrét műsor érdekelne.

Szomorú, hogy ritkaságértékét is kell hangsúlyozni annak a műsornak, amelyben – végre! – félidőnyi zenét hallhatunk Faragó Bélától. A több mint két évtizede készült József Attila-dalok sokak érdeklődésére és tetszésére méltó szép zene, a Pormacska dalok és táncok a tíz éve bemutatott kamaraopera, Az átváltozás kórustételeiből összeállított 12 rövid tételből álló szvit. A Szent Efrém Kvartett tolmácsolásában frappáns-szellemes muzsikát hallhattunk, amely – mint a szerző rámutatott – „azt az utat, azt a folyamatot is érzékelteti, amelyet az emberi énekhang a kultúra evolúciója során, a zenetörténet korszakain keresztül napjainkig bejárt”. Kétségtelen, hogy csak „vérprofik” vállalkozhatnak előadására, de épp ezért kár kihagyni a szakmabelieknek egy ilyen frappáns zenei kalandozást.

Berio Folk Songs sorozata megörökítésért (és a felvétel terjesztéséért) kiált! Felejthetetlen, ahogyan Károlyi Katalin sugárzó személyiségével fantasztikus összjátékra inspirálta az alkalmi társulást. Remekül karakterizált, differenciált dinamikai előadás született, amely igazolta az énekesnő vallomását, miszerint a Folk Songs az egyik legkedvesebb és „legtesthezállóbb” darabja repertoárjának.

Idén Eötvös Pétert választotta a Műpa Az évad művészének, így örvendetesen megszaporodtak fellépései a Műpában. Ennek a karmester- és/vagy zeneszerző-centrikus sorozatnak az egyik fénypontja a CAFe keretében rendezett magyarországi bemutató az Angels in Amerika című operából. Két alkalommal került színre a Fesztiválszínházban – olyan programként, amely vonzza a közönséget. Két teltháznyi néző-hallgató szembesülhetett a ténnyel, hogy csak 15 évvel a párizsi premier után ért ide hozzánk a mű, a Neue Oper Wiennel közös programként. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarához nemzetközi énekesgárda társult – a lebilincselő előadás aligha jöhetett volna létre a szerző karmesteri közreműködése nélkül.

Harmadik emlékezetes kávészemként a záróest egyik rendezvénye kínálkozott a RIAS Kammerchor Berlin és az Amadinda Ütőegyüttes fellépésével. Ráadásul megtanulhattuk napjaink egyik legjelentősebb angol muzsikusának, James Woodnak a nevét, aki Morton Feldman művét követően a második részben saját Khamush című kompozícióját vezényelte (csak előadóművészetének további területéből nem adott ízelítőt – ugyanis ütőhangszeres művész is). A műsor John Cage két darabjával kezdődött az Amadinda lenyűgöző tolmácsolásában – nem a hallgatók „hibája”, hogy legtöbbjükhöz csak most jutott el a csaknem félévszázada komponált Feldman-mű; így azok sem kárhoztathatók, akik megelégedtek a terjedelmes első rész élményanyagával. Pedig a második rész, túl Wood kompozíciójának megismerésén, az énekkari teljesítményt tekintve is tanulságos volt.

Legyen ez a madártávlatú beszámoló „intés” a rendszeres hangversenylátogatókhoz: a fesztiválokat is érdemes nem csak kalandozásokra felhasználni, hiszen a fajsúlyos műsorok az élményeken túl intellektuális kalandokat is kínálnak, amelyek maradandó emlékként épülhetnek be ki-ki emlékkészletébe.

Fittler Katalin

Két Molière-előadásról – Szigligeti Színház, Nagyvárad, Miskolci Nemzeti Színház

Molière: Mizantróp

Szigligeti Színház, Nagyvárad

Szeretjük-e azt, aki gyűlöl minket? Tiszteljük-e azt, aki megvet minket? Nos, az emberi természet a hiúságra és az önigazolásra épül, amely gyengeségünkről bő ismeretekkel rendelkezik Jean-Baptiste Molière, meg is osztja ezeket velünk. A Mizantróp az egyik legtöbbet játszott vígjátéka, amelynek nincs boldog vége. Novák Eszter rendezése minden percében élvezetes előadás lett, sok humorral és bölcselettel.

Lendületes a kezdés, mintha egy divatbemutató kifutóján lennének, úgy riszálnak be a színészek, önmagukban gyönyörködve, aminek jellemző tünete a szelfizgetés manapság. Lövik is a képeket magukról, s tetszik nekik, amit látnak a saját telefonjukon. Alceste „más”, Alceste – Dimény Levente – egy igazi filosz, töprengő értelmiségi Jézus alkattal, szakállal és hosszú hajjal, aki erős szavakkal bírálja a kor idióta szokásait. Nem tetszik neki a hízelkedés, sem adni, sem fogadni nem hajlandó, számára az őszinteség hiánya felér a hazugság bűnével. Ha kiprovokálja valaki, bizony elmondja a véleményét, Oronte-nak(Kardos M. Róbert) például, hogy milyen ócska költeményeket ír. Nem tetszik neki, hogy tartalmatlan, üres emberek osztják az észt – panaszolja barátjának, Philante-nek (Szotyori József). Legfőbb fájdalma Celimene hűtlensége, akivel kölcsönösen szerelmesek egymásba, de akinek Alceste nem képes hinni, mert értékrendje megalázóan olcsóvá vált. Tasnády-Sáhy Noémi szép és bájos „influencer” az őt körülvevő sokaságban. Hitelteleníti a szavait Alceste szemében a népszerűsége, a néző pedig láthatja a színen saját facebookos buborékjait. Hiába, olyan vizekben szeretünk fürdőzni, ahol simogatnak, és nem csapkodnak a hullámok. Kényeztető wellness a divat, ezek az ifjak pedig gazdagok és sznobok, miért ne vennének igénybe minden luxust? Novák Eszternek is eszébe juthatott ez a gondolat, mert a színpadra állíttatott is egy medencét a díszlettervező, Ianis Vasilatos segítségével. Megtehetjük! Telik rá! –érződik a megfelelni akarás a trendi elvárásnak. Itt játszódik a legmulatságosabb jelenet a párbajhősök között, (Balogh Attila, Szabó Eduárd) birkózás, gatyamadzag-fenyegetéssel Florina Bellinda Vasilatos divatos és korhű jelmezeiben. Tóth Tünde Arsinoe túlsúlyos szerepében a féltékeny rosszakaró, akinek szintén Alceste tetszik, de sértetten veszi tudomásul, hogy ez a vonzalom cseppet sem kölcsönös. A miskolci vendégjátékon berekedt a színésznő, a második részben már suttogott a mikrofonba, de ez a véletlen még szexisebbé tette kétségbeesett párkeresését. A hatalmas márványfalat – amely a főúri- újgazdag palotákat díszíti – joggal használja a rendező kivetítőnek, ahol felsorolják a szereplők (a végén a színészek) neveit. Még ennél is erősebb humorú ötlet, amikor a szünet után ezt olvassuk: az előző részek tartalmából, és a szereplők kivonatot adnak az első felvonás jellegzetes jeleneteiből. Hiszen korunkban pótolni kell a kimaradást, vagy az oda-nem-figyelést, miről pletykálnánk, ha nem láttuk a sorozat legutóbbi részét, nem maradhatunk le semmiről. A sztárkeresők világa is betolul, egy-egy sláger erejéig karaoke-bárban vagyunk, hiszen itt mindenki tehetség; aki nem híres és nem bulvárszereplő, az nem jelentős lény a sznobok szemében. Mindezen jelenetek remek ritmussal és ízléssel mutatnak tükröt anélkül, hogy eltérnének az eredeti színmű mondandójától, szervesen illeszkedő villanások. Mindeközben a szerelmespár egyre távolabb kerül egymástól, a Mizantróp szigorú a nővel, aki fricskázza, bolondítja, de láthatóan hű hozzá. Tarthatatlan dilemma elé állítja Alceste a lányt, hagyják itt ketten ezt a felhígult csőcseléket, de a lány fiatal és magával is ragadta a hívság, így mindketten fájdalommal, zokogva maradnak magukra.

Novák Eszter legendás pedagógus is, tud okítani, elgondolkoztatni, fiatalokat is megrendíteni anélkül, hogy didaktikussá válna.

Szotyori József, Dimény Levente és Kardos M. Róbert – A mizantróp, Szigligeti Színház, Nagyvárad (fotó: Csatlós Lóránt)

Molière: Don Juan

Miskolci Nemzeti Színház

Mint az evés utáni étvágy, oly természetellenes, oly hihetetlen – jellemzi e hasonlattal a nők iránti szerelem házasság utáni szavatosságát Don Juan. A vágy részéről addig él, amíg megkapja a nőt, akiért mindenre kész. Ez a nemes ifjú hálás, valahányszor ihlető tükörre talál, hálás, hogy lát a nőben csábításra méltó vonást, a szépségtől nő meg az étvágya, a szépség élteti benne a férfit, a nő gerjeszti benne a hivatását, hiszen más dolga nincs az életben, mint beteljesíteni a nők iránti kötelességét. Arra született, hogy mellette minden nő igazán vonzónak érezhesse magát, ha pedig beteljesült a vágy, élete legszebb emléke legyen. Aki pedig nem képes elfogadni, hogy Don Juan mindenkié, pórul jár; bármilyen kitartóan üldözi is szerelmével a csábítót, ő már más szoknyák alatt kutat.

Szőcs Artúr rendezésében beleszeretünk az önelégült ifjúba, elhisszük felröppenő szerelmét, a férfiak is vonzónak látják, módszertani kiképzést kaphatnak a csábítás technikáiból. Néha csak kukkolók vagyunk egy kapcsolat indulásakor, de lám, belép a térbe egy újabb nőnemű, s a főhős figyelmét máris ő érdemli. A csúcsjelenet a sztereóban végzett hármas verbális gruppenszex, egy bók ide, egy másik oda, közben szemkontaktus és telefonszám diktálás egy nézővel, vissza a következőhöz – érdekes módon mindenki boldog, mert mindenkit figyelemmel tüntettek ki. Simon Zoltán teljes lényével vezeti az előadást, érzéki (legyen nő vagy akár férfi a hódítandó), magabiztos beszédtechnikával kezeli Petri György korábbi előadásokban is bevált, jól mondható szövegét. Alakításában sok bájt és színt fedezhetünk fel, s ezek mindegyike más reakciót vált ki a nézőből. Eleinte szórakoztató a filozófiája, másutt sokak irigykedését váltja ki a szabad ember, aki nem törődik a külvilággal, később cinikus egoistának mutatkozik, végül vele érzünk, majd megsajnáljuk. Don Juan és a külvilág – a belső követelmény és a külső elvárások párviadala. Kortalan és korfüggetlen dilemma az apával (Varga Zoltán), az egyházzal és az illemmel szemben – egy igazodni nem akaró emberé. A színre lépő nők Don Juan udvarlásától válnak erőssé, színészi játékban is. Gáspár Tibor Sganarelle szerepében iróniával-szeretettel szolgálja azt az urat, akinek életvezetésével ő sem ért egyet. A játékos-cinkos bajtársat látjuk benne, majd az ura ellen lázadó erkölcs-csőszt, aki egyike a Juanra irigykedő kevésbé szabad lelkeknek, majd ő az utolsó barát, aki valódi aggodalommal reszket a történet végkimenetelétől.

Simon Zoltán és Gáspár Tibor – Don Juan, Miskolci Nemzeti Színház (fotó: Éder Vera)

A darab elején említtetik a Kormányzó megölése, de aki nem ismeri a Don Juan- legendát, annak számára elsikkad a gyilkossággal együtt a tény is, hogy a Parancsnok kísértet szobra az áldozat maga.

A diszkós jelenet itt inkább elvesz az élményből, mintsem gazdagítaná.

Kovács Andrea jelmezei semlegesek, nem tesznek hozzá a jellemekhez, de bármelyik korszakra utalhatnak. Slárku Anett díszlete az előadás nagy ötlete, felülről lefelé mozgó-emelkedő csövek jelzik az erdő fáit, a falakat vagy a jelképes börtönt. Hatások anélkül, hogy hatásvadász lenne. Nagy Nándor zenéje megidézi a reneszánsz hangulatot és az emelkedett spiritualitást egyaránt. Remek a Miskolci Színház Férfikara, minden színre lépésükkor erős jelenléttel énekelnek, megemelik az élményt. Maradandó még Rózsa Krisztián akrobatikus mozgáskultúrája és humora két szerepben is.

Szőcs Artúr rutinos az operarendezésben, ebben a prózai előadásban is a zene és a látvány adja a lenyűgöző záró jelenetet a vacsora és a halál képsoraival.

Bácskai Juli

Zaimoğlu–Senkel–Perceval: Molière – The Passion – Radnóti Színház

Mindenekelőtt azon meditál az ember, milyen cím ez. MOLIÈRE THE PASSION. Más-másképpen szerepel a Radnóti Színház honlapján és a szórólapján, ami a kis- és nagybetűket illeti, s egy helyütt ketté is szeli egy gondolatjel. Így címet és alcímet gyanítunk benne, hiszen sehogy sem kerekedik mondattá, vagy akár csak szintagmává. Az sem világos, hogyan keveredik bele az angol nyelv. Hiszen Molière francia volt. A 2007-es, salzburgi ősbemutató rendezője, Luk Perceval belga, szorosabban véve: flamand. A szövegkönyv egyik szerzője, Feridun Zaimoğlu török származású német, míg a másik, Günter Senkel született német. Mi pedig ugye, alkotók és nézők, magyarok vagyunk. A német címváltozatban egy határozatlan névelő van, az angolban pedig határozott. Azon is morfondírozhatunk, melyik jelentésével van dolgunk a „passion” szónak. Egyfajta szenvedés-történetre utalva esetünkben passióról lenne szó? Vagy szerelemről, amit szinte refrénszerűen emleget a „főhős”. Vagy a – negatívan túlhajtott érzelmeket is magában foglaló – szenvedélyről, ami viszont jobban illene a komplex tartalomhoz. Magyar nyelven választani kellett volna közülük, így viszont többértelmű maradt. Arra kétségkívül jó a rendhagyó cím, hogy figyelmeztesse a közönséget, ne várjon hagyományos opuszt.

Majd ugyanerre int a színpadkép. Semmilyen valós enteriőrrel ne keressünk hasonlatosságot. Balról sápadtzöld bársonydrapéria övezi a teret. Tekintélyes, üvegkazettás ajtó ural egyfajta galériát, amelyről jobboldalt egy ívesen kanyarodó lépcsősor vezet le. A felső szint halványan idézi a hajdani ízlést, míg az alsó inkább a manapság dívó indusztriális stílussal rokon. A tervező Fekete Anna mégis szoros egységet teremt a látványban. Nemcsak attól, hogy lenn is a zöld tónus dominál, éspedig a falak csempés burkolatával, aminek a színébe kontrasztosan illeszkednek a fémes árnyalatok, a boncasztalé, afölött a jókora szögletes lámpaernyőé, nemkülönben a „hulla-tepsiké”. S a nyitóképben megismert helyszín úgy képes átváltozni, hogy egy fénylő feszület, majd a tér lecsupaszodása ellenére megőrzi eredendő ridegségét.

Koherensen illeszkednek a kosztümök is, jóllehet ugyanolyan kettősség fedezhető fel a szereplők gardróbjában, mint a díszletben. Kinek az egykori viseletekhez húz az öltözete, kinek pedig inkább a ma divatjához (kötött sapka, bőrkabát, ocelot-mintás bundaféle, ilyen-olyan öltöny). De sem az egyik, sem a másik irányban nem tolakodóan szembeötlők az adott korszak ismertetőjegyei Kálmán Eszter elgondolása szerint. Lévén, hogy színpadjainkon minduntalan találkozunk napjainkhoz aktualizált jelmezekkel, nem az ilyenek okoznak különösebb meglepetést. Közülük viszont kiválik az a „szabadidő-ruha”, egy vörös velúr kezeslábas, amelyet a főszerep jelentőségéhez illőn egy bizonyos „Ő”, vagyis ekkor a „mizantróp” énje ölt magára. A molière-i időkre viszont legszebben azok a ruhák emlékeztetnek, amelyek nyers színű anyagokból készültek, hiszen akkoriban nem a közemberek, inkább a rangbéliek juthattak színesre festett matériákhoz. Telitalálat, amikor egyes toalettek csupa redőből állnak, hol a vállat-derekat fedetlen hagyó raffolt felsővel, hol alig szabott, egyszerű blúzzal. Pontos idézet viszont, hogy a végjátékhoz olyan fehér körgalléros, fekete talárba öltöznek, mint amilyenbe Rembrandt festményének tizenhetedik századi anatómusai.

A látvány minden részletét visszaigazolja az előadás, amely fokról fokra győzi meg a nézőt. Molière négy drámájából született az írásmű. Rendezőjük intencióját szolgálva a német szerzők A mizantrópot, a Don Juant, a Tartuffe-öt és A fösvényt ötvözték eggyé, mégpedig úgy, mintha egymás folytatásai lennének. Mi tagadás, jó darabig azon „kattog” az ember agya, hogy szétszálazza, mennyi benne az eredeti, mennyi az, amiben csak a fordítás más, és ami vadonatúj szöveg. Szinte irigylendő az, aki nem ismeri e műveket, s így semmi nem sarkallja a hasonlítgatásra. De Forgách András magyarítását könnyű elfogadni, mert gördülékeny, versben is természetes, mértékkel használ mai szlenget, immár szinte kötelezően durvább szavakat is. Idővel viszont megsajnálni azokat, akiknek az eredeti színművek ismerete nélkül nincs tájékozódási pontjuk, kik ezek a szereplők, milyen szituációban vannak, és mi történik velük. Ki előbb, ki utóbb csak rájön, merre felé haladnak. De igazat szólva, csupán a második részben, a Tartuffe-fel válik olyan cselekményessé a színjáték, amilyent könnyen lehet követnie bárkinek.

Vilmányi Benett, Sodró Eliza és Pál András (fotó: Dömölky Dániel)

Van olyan színház, amely lankadatlan szellemi éberséget igényel a közönségétől. Ez az előadás jódarabig ilyen. Semmi nem vethető a dramaturg Garai Judit szemére, aki – az eredetileg jóval terjedelmesebb – szövegkönyvet gondozta, és nem írható a rendező, Hegymegi Máté számlájára sem. Az előadást minden ízében a megfontoltság jellemzi. Nincs benne logikai hiba, összegabalyodott szál, tévútra kóborló jellemzés. Az Alceste-ből, Don Juanból, Tartuffe-ből és Harpagonból gyúrt főalak következetesen járja be kijelölt pályáját. Embergyűlölete az alap, amitől semmibe veszi a kapcsolatait, nemcsak a nőket, de a barátját is, egész környezetét. Mindinkább gátlástalanná válik, nemcsak szóban, hanem már tettben is, mígnem az egoizmusa haszonlesővé is teszi. Lélekben is, testben is megroppanva ér útjának végére. Az „Ő” értelmezése végletesen elítélő, szinte minden emberi vétek fellelhető benne, amivel kockázatot vállalt a színrevivő. Hiszen könnyen elmehet a kedvünk attól, hogy ezt az erkölcsi senkiházit kövessük. A rendezés erejét mutatja: ha empátiánkat nem is vívja ki, az érdeklődésünket mégis.

Oroszlánrésze van ebben Pál Andrásnak, aki személyisége teljes súlyát adja „Ő”-nek, pontosan haladva a színjáték meghatározó nyomvonalán. Rögtön felkelti a veszélyérzetet is, hogy nem lesz jó vége. De addig minden stációban ugyanazon felfokozott energiával mutatja az intellektuális fölényű kötekedőt, a szerelmesen sem szerethető férfit, az asszonyra és vagyonra egyaránt szemet vető, kéjesen romlott manipulátort, aki még tolószékes rokkantként is felülkerekedne a többieken a hatalma maradékával. Mindeközben nemcsak a lelke meztelenedik le. Leveti vöröslő overállját csakúgy, mint a pápai öltözetet imitáló hófehér karingét. A színész olyan szakmai intelligenciával viseli kihívó pőreségét, mintha bármely jelmezét hordaná. Színház szerte ritkán fordul elő, hogy ne szánnánk a nekivetkezett szereplőt, akinek a kénytelen vállalását legfeljebb súlyosan drámai vagy töményen lírai pillanatok képesek igazolni. Pál András viszont eléri, hogy éppen ilyenkor a legszembeszökőbb, milyen groteszk is e baljós alak maga-riszáló, öntömjénező gőgössége. Mégpedig olyan komor előadásban, amelyet csak fenntartással lehetne komédiának látni…Az „Ő” jelentékenységéhez felnő a szíve választottja. A több szerepből összevont, de mindvégig Célimène nevet viselő nőt Sodró Elizának fényesen sikerül egyetlen személlyé egyesítenie. Kezdetben – A mizantróp nyomán – könnyűvérű hölgyként tűnik fel, akihez a színésznő úgy adagolja a „húzd meg, ereszd meg” erotikát, ahogyan az ősi mesterség legrafináltabbjai bánnak vele. Így érthető, hogy nemcsak alkalmi partnerekhez jut, hanem el is veteti magát – a Tartuffe-ből ismert – Orgonnal. Ekkor pedig nem egy „háztartásbeli feleség” szerényebb akciójaként kell lebonyolítania a képmutató leleplezését, hanem azzal a profizmussal, amit megszerzett ledér múltjában. De Sodró Eliza megtalálja azokat a pillanatokat is, amikor mindinkább kiviláglik, korántsem csupa öröm a sorsa. Amikor – A fösvény házában – többedmagával csapda-helyzetbe kerül, már magán hordozza annak az embernek a sajátosságait, aki a viszontagságoktól megkeményedett, mindenre elszánt lett, sőt: mindenre képes. S eljön az alkalom a „szexuális szerepjátékkal”, amelyben rózsaszín tüllruhás lánykaként kényezteti a birtoklóját, miközben annak ujját nyalogatva, a drága gyűrűjét lelopja a szájával. Páratlan kétarcúsággal építi fel ezt a csúcsjelenetet, ami csakhamar az „Ő” pusztulásához vezet.

Könnyebb megteremteni az egységet Orgon szerepében, aki csupán a második részben lép színre. De Schneider Zoltán szinte mindent eljátszhat, amit az eredeti Tartuffe-ben tehetne, s még „utójátéka” is van hozzá. És szintén nagyszerű alakítás születik. Rövidnadrágos kisfiú és pápaszemes családfő elegyeként nemcsak első tekintetre gyermekded. Naivitásából fakad az a romboló vakság, amellyel veszélybe sodorja hozzátartozóit is. Amikor pedig megszenvedik a következményeket, a színész remekül mutatja, hogy a jellemében nemcsak azok a gyarlóságok lapulnak, amelyek a szenteskedő iránti rajongását táplálták, de sötétebb indulatok is.

Mindvégig önazonos maradhat Orgon házanépe. Vagyis annyiban változnak, amennyiben a helyzetük is változik. Inkább azon fáradozhattak a szereplők, nehogy leszakadjanak az alakításuk korábbi fázisairól, mire a Tartuffe-höz elérnek. Legkönnyebb dolga Gazsó Györgynek van, akinek szemlátomást nem kell egyvalakivé válnia, hiszen előbb férfiként, utóbb nőként jelenik meg. A trench-coat féleségbe öltözött apát, Don Juan apját és a Chanel-kosztümös anyát, Orgon anyját jól megkülönbözteti a ruházatuk, de a temperamentumuk is, amellyel pedig a színész „ruházza fel” őket. Zord az egyik, zsémbes a másik, mégis hasonlatosak annyiban, hogy bőven szórják intelmeiket.

A legbajosabb dolga Porogi Ádámnak van, aki a Molière-komédiákban megszokott, „rezonőr” fogantatású szerepeket kapta. Az ilyenek pedig rendszerint a partnerüknek szekundálnak. De a színrevitelnek mondhatni szerencséje van a színész habitusával, aki nagyon is tud úgy megszólalni, vagy akár hallgatni, hogy mindig vélemény tükröződjön a szemében, bírálat is, irónia is a félmosolyában. Így természetesen jut el ahhoz, hogy ne csupán falra hányt borsóként adja tanácsait „Ő”-nek, de Orgon szerencsétlen családjának javára kamatoztathassa is az eszét.

A játékhagyományok szemszögéből alig találni egymástól olyan messzire eső szerepeket, mint amilyen Donna Elvira, Don Juan hitvese és Dorine, Orgon szolgálója, akikhez Arsinoé, Célimène barátnője sem idomulna könnyedén. Egyiküket a tragédia szele lengi körül, a másik harsány és talpraesett, a harmadikat leginkább intrikálónak látni. Nyilvánvaló volt, hogy Kováts Adél más úton járhat, s meglepetéssel szolgál ezeknek az alakoknak az ötvözetében. Légies, finom lényéből most kitelik egy korántsem szokványos ábrázolat egy asszonyi sorsról. Van benne tartás, megcsalatva-elhagyatva is állhatatosság, a vetélytárssal pengeéles, a hitszegővel reményvesztetten is odaadó. Miközben gyűlik a tapasztalás, rezzenetlen tűri a megaláztatást, a kiszolgáltatottságot. Pergamen-sápadt arcán nyomot hagynak a megélt idők. Múlnak az évek. Amitől minden nehezebben viselhető.

S a fiatalok jobban járnának? A szende leányzó sem jut felhőtlen szerelemhez a színinövendék Tóth Zsófia üde személyében. Ártatlanságát adnák-vennék. A fűzfapoétaként is nyomuló, csakhamar krakélerré durvult fiatalember nem átall üzletet kötni rá Rusznák András karcos játékában, míg szívszerelme tesze-toszán késlekedik még egy kézfogóval is, az ugyancsak színinövendék Lengyel Benjámin mértékletesebb ábrázolásában. A Vilmányi Benett alakította fivér az energikusabb, leskelődik, pattog, igazat hajhász, de nem sokra jut. Ez a nemzedék – akiket a Molière-vígjátékok sem kényeztettek el – mintha valamelyest háttérbe szorulna, amiben a színrevitel szándékosságát sejteni. Ahhoz a világképhez, ami az „Ő” fejében sötétlik, sehogy sem illenének tarkán szemet szúró karakterek, a lelki élveboncoláshoz képest hivalkodó bonyodalmak.Ott, ahol egy ember végül – nemcsak képletesen – a tulajdon szívét falja fel, ki volna képes felszabadultan derülni a históriáján. Keresztes Tamás zenéje hozza azt a nyomasztó hangulatot, amelyet magával is vihet a közönség. Nem melodikus ez a muzsika, nem is brillírozik egyedi ritmusképletekkel. „Színészbarát” hajlandósággal inkább tónust és tempót, jótékony támaszt ad a játéknak. A vokális zárása pedig erősbíti a feltevést, hogy az a bizonyos „passion” szó elsődleges jelentése a passió lehet. Bár a keresztjét nem Isten fia hordozza. Csak egy halandó, aki eltévelyedéseinek terhét hurcolja. Mindhalálig.

Bogácsi Erzsébet

Magyar származású fotográfusok Franciaországban – Budapesti Történeti Múzeum

A múlt század húszas éveinek magyar világa is olyan volt, hogy sokakat késztetett migrálásra. Senkinek sem volt könnyű az új, változatos helyszíneken. Bécs, Berlin után sokaknak Párizs és Franciaország következett. A nyelvi kommunikáció hiányosságait pótolni tudta a kép. Akinek pedig a nagy dobozgép helyett Leicája volt, az titokban Trockijt fényképezte. A fotóst akkor még Friedmann Endre Ernőnek hívták, s alkalmi munkákból tengette életét. De a Der Welt Spiegel 1932. december 11-i száma teljes oldalt szentelt a Trockij-képeinek. A fotográfus pedig 1936-ban felvette a Robert Capa nevet.

Brassaï – Vívódik a szívem

Ő csak egy volt a Franciaországban otthont talált magyar fotográfusok közül, akik a húszas évektől kezdve napjainkig ott alkothattak. Munkásságukat Cserba Júlia és Cseh Gabriella kutatta s kutatja, egy nagyszerű könyvet is megjelentettek: Magyar származású fotográfusok Franciaországban címmel. Ez a kötet szolgáltatta az ötletet a Történeti Múzeum kiállításához.

Franciaországban is közismert, hogy André Kertész, Brassai, Robert Capa magyarok voltak, de Nora Dumas-ról, Egry Landauról, André Steinerről s Lucien Hervéről, Rogi Andréről, Rosie Reyről sokan még itthon sem tudják, hogy a honfitársaink. A múlt század húszas-harmincas éveiben a Párizsba érkező friss szellemű fiatalok, akár képzett fotósként érkeztek – mint Egry Landau, Révai Ilka vagy Labori Mészöly Miklós –, akár ott váltak fotográfussá, mint Brassai (Picassót és Dalit is fényképezte többször), Alexander Trauner (aki később világhírű látványtervezőként lett ismert, sokak – például Marcel Carné és Billy Wilder – filmjeinek látványtervezője, ez utóbbi Legénylakás című filmjének látványáért megkapta az Oscar-díjat).

Ervin Marton – Chagall

Munkásságukat a franciák megbecsülik, s a legrangosabb közgyűjteményekben szerepelnek, mint például a Nicéphore Niepce Múzeum, amely Brassai, André Steinek, Paul Almásy és Etienne Sved fotográfiáival rendelkezik, s ezekből is láthatunk a kiállításon. A Biblioteque Nationale de France olyan különlegességeket bocsátott rendelkezésre a mostani bemutatóhoz, mint Rogi André, Robert Capa, Egry Landau s André Kertész munkái. Ezért is fájdalmas, hogy a Magyar Fotográfiai Múzeumban található képek közül egyet sem láthatunk itt a falakon, és nem láthattunk a könyvben sem, mert olyan összeget kértek jogdíjként, amit nem lehetett megfizetni.

Lucien Aigner – Einstein

A magyar származású fotográfusok a II. világháború után ugyan kisebb számban, de a hatvanas évekig jelentős helyet foglaltak el a francia fotográfiában. A Történeti Múzeumban megrendezett kiállítás célja volt, hogy a jól ismert fotográfusokkal együtt bemutasson olyan művészeket is, akik ez idáig kevéssé voltak ismertek. Mindenesetre az a kétszáz mű és az az ötven kontaktmásolat, ami itt látható, minden látogatónak feledhetetlen élmény. Kertész kontaktjai azok számára is izgalmasak, akik nemigen járatosak a képszerkesztésben.

Brassaï – Salvador Dalí és Gala a műteremben

Amikor mindenki fényképez, jó látni igazi felvételeket is. Itt pedig megnézhető André Kertész Szerelmesek című, 1921-ben még itthon készült képe, és a Torzulások fantasztikus sorozatából jónéhány. Edvin Marton 1951-ben Chagallt fényképezte, Lucien Hervé a Corbusier épületeinek fotográfusa. Lucien Aigner felvételén láthatjuk Saljapint és Einsteint. Paul Almássy képei közül itt az utazásait megörökítőket láthatjuk, de a kevéssé ismert fényképészek sem okoznak csalódást. A felvételeken kívül gazdag válogatást mutat be a kiállítás dokumentumokból, kéziratokból, könyvekből és azokból a kiadványokból is, amelyekben a remek felvételek megjelentek.

Amíg kultúrát is láthatunk a Várban, addig érdemes arra látogatni.

Józsa Ágnes

Egérfogó, avagy nyomozat magyarok után

Két külsőleg jelentéktelennek gondolt angol színműíró tartja a Guiness-rekordot. A „krimi a krimiben” írónője ráadásul a „színház a színházban” hőn szeretett írójától vette világsikerű darabjának címét. Mindkét Egérfogó egy-egy nyomozás története, és mindkét szellem tükröt tart. De mi köze lehet az első kolozsvári magyar hivatásos színtársulatot befogadó özvegy Rhédeyné ükunokájának Agatha Christie-hez? Hogy lett egy fiatalon elhunyt erdélyi magyar grófnő a mai brit királyi ház „ősanyja”? A magyar vérére büszke Charles, walesi herceg tényleg Drakula leszármazottja-e, vagy inkább Hamleté? Mit jelentett II. Erzsébet királynő életében Kecskemét? És a kecskeméti Katona József Színház elsősége „Az egérfogó” világtörténetében? Más rejtett összefüggések mellett, ezekre a „hungarikumokat” érintő kérdésekre is választ ad a hamletomán nyomozás vizsgálati eredménye.

2. 1. rész

Brit királyi frigy és a magyar nagymama

A Vasárnapi Újság 1893. július 2-i száma vezércikkben számolt be a brit trónörökös fia, György yorki herceg közelgő esküvőjéről. A tálalás nem túlságosan meglepő – főként, mivel 1222-ben a „Bánk bános” II. Andrástól kikényszerített Aranybullával a magyar nemesség hasonló jogokat csikart ki az uralkodótól, mint hét évvel korábban az angol a Magna Chartában, ezért a középkor óta szeretjük felfedezni a szoros rokonságot angolok és magyarok között. Egy időben elterjedt az a nézet is, hogy mindkét nép független földbirtokos osztálya nevezhető a „szabadságeszme” legfőbb letéteményesének. Ezúttal azonban a terjedelmes, szokásosan bonyolult (és zömében ugyanazokat az uralkodóházakat felvonultató) genealógiai bemutatáson túl a menyasszony családfájában egy számunkra különösen rokonszenves adat is felfedezhető, mégpedig az apai nagymamát tekintve. Kiderül, hogy a „May”-nek becézett, és 1867 májusában született Victoria Mary Augusta Louise Olga Pauline Claudine Agnes hercegnő negyedrészt bizonyíthatóan magyar!

Az ara édesapja, Franz Paul Karl Ludwig Alexander (1837–1900) eredetileg nem született Teck hercegének. A württembergi uralkodócsalád törvényei szerint Franz édesapja mint a királyi család hercegi rangú tagja nem vehetett volna feleségül alacsonyabb rangú, grófi származású leányt: tehát a morganatikus házasság miatt Sándor herceget (1804−1885) utódaival együtt kizárták a württembergi trónöröklésből. May nagyapját azonban ez egy cseppet sem bántotta, olyan szerelmes volt a nála nyolc évvel fiatalabb, csodaszép Rhédey Klaudia Zsuzsannába, akivel egy farsangi bálon ismerkedett meg Bécsben.

A May vőlegényének nagymamájánál, vagyis az unokái eljegyzése idején regnáló Viktória (1819−1901) brit királynőnél hét évvel idősebb erdélyi grófkisasszony 1812 szeptemberében született Erdőszentgyörgyön. (Nem sokkal a borogyinói csata után, amikor Napóleon seregei bevonultak Moszkvába. Ugyanabban az évben csapott fel a kecskeméti Katona József, pesti joghallgató színésznek, s már egy éves volt Liszt Ferenc.) Rhédey Klaudia ősrégi erdélyi fejedelmek családjából származott. A famíliája egészen az Aba nemzetségig vezethető vissza: Aba Sámuel pedig Szent István nővérét vette feleségül, sőt, I. István király halála után egy rövid ideig a sógora ült Magyarország trónján. „A későbbi századokban a Rhédeyek Erdélyben mint hatalmas főúri család igen előkelő szerepet vittek. Rhédey Ferencz kis ideig erdélyi fejedelem is volt. A 16-ik és 17-ik század véres vallási háborúiban a Rhédeyek mindenkor a reformáczió ügyét pártolták. Midőn a katholikusok és protestánsok közti küzdelem Magyarországon Lipót király alatt a protestánsok leveretésével végződött, a Rhédey grófok szereplése is megszűnt s csak mint gazdag főurak éltek birtokaikon” – írja említett számában a Vasárnapi Újság.

Színházszerető műpártolók a családban

Mecénási szerepük viszont jól ismert. A magyarországi ágból származó kis-rédei Rhédey Lajos gróf (1763−1831), császári és királyi kamarás, Bihar vármegye főispáni helytartója és országgyűlési követe például a magyar kultúra egyik legnagyobb patrónusa lett. Nem csupán 6000 forinttal támogatta a Magyar Nemzeti Múzeumot, de gazdag ásványgyűjteményét is odaajándékozta. Bőkezűen segítette a bécsi Mérnökakadémián tanuló magyar diákokat is. Hatalmas szerepe volt Nagy-Várad fejlődésében: szorgalmazta a közvilágítást, de a legjelentősebb adománya a városnak a Rhédey-kert, amelynek egy részében a Rhédey-kápolna is áll. Ebben nyugszik a gróf és hitvese, lánykori nevén kohányi Kácsándy Terézia. A 31 éves Csokonai Vitéz Mihály (1773−1805) az irodalompártoló mecénás által rendelt Halotti verseket Rhédey Lajosné temetésére írta, s a költő sajnos épp ezen a váradi gyászszertartáson kapott végzetes tüdőgyulladást.

Ugyanakkor a Rhédey-kert kezdettől fogva a város lakóinak kedvenc szórakozóhelye volt – és maradt. Többek közt, 1897. augusztus 15-én Jászai Mari (1850−1926) ehelyütt játssza majd el jótékonysági céllal, rekonstruált görög színpadon Szophoklész Elektráját, aminek híre bejárja a nemzetközi sajtót is.

Két év híján száz esztendővel korábban, a Magyar Hírmondó váradi tudósítójának március 25-én kelt beszámolója, amely az 1799. április 9-i számban jelent meg, így kezdődött: „A Pesti és Kolosvári Magyar Teátromok maradványaiból itt szerencsésen felállott Nemzeti Jádzó-Társaság […] József napján, Palatinus Ő Királyi Főhercegségének tiszteletére, ily titulus alatt: A Nagy-lelkű Herceg egy új és négy felvonásból álló emlékezetes darabot jádzottak...” A nyolc évvel korábban, fiatalon elhunyt Wolfgang Amadeus Mozart zenéjével előadott énekes alkalmi érzékenyjáték magát felfedni nem kívánó szerzője gróf Rhédey Lajos volt, aki legfőbb mecénási feladatának a magyar színészet felkarolását érezte – csakúgy, mint erdélyi rokonságának egy része. 1792 decemberében például Klaudia egy évvel korábban megözvegyült atyai nagymamája, gróf Rhédey Mihályné bocsátotta a nagyenyedi református fiatalokból szerveződött „Erdélyi Magyar Nemes Színjátszó Társaság” rendelkezésére kolozsvári házának emeleti báltermét, hogy ott tarthassák első színházi előadásaikat. Az itt felállított színpadon a legelső szót állítólag Kótsi Patkó János (1763−1842), a későbbi első magyar Hamlet mondotta ki.₂ (Az első máig folyamatosan működő magyar hivatásos színtársulat születési helyét 1892 óta emléktábla őrzi, melyet a nagyszabású kolozsvári centenáriumi ünnepségek keretében avattak fel.)

A Windsor-ház magyar ősanyja és a királyné unoka

Az első erdélyi magyar színtársulat patrónájának a fia, gróf Rhédey László (1775−1835) – majdani vejéhez és lányához hasonlóan – szintén Bécsben ismerte meg és vette feleségül választottját: Inczédy Ágnes baroneszt, aki anyai ágon erdélyi fejedelmi vérből való Barcsay-utód; míg apai részről a báró Inczédy-család „Nagy-váradi”. Klaudia szülei egyetlen életben maradt gyermeküket állítólag csak úgy adták hozzá a württenbergi herceghez, ha az megtanul magyarul. Megtette, és az erdőszentgyörgyi grófkisasszony az 1835. május 2-i esküvő után V. Ferdinánd királytól a Hohenstein grófnő nevet kapta. Egyetlen fiúgyermekük végül mégis „Tecki herceg” lett és beházasodott az angol királyi családba, amikor Mária Adelaida Vilhelmina Erzsébet (1833–1897) cambridge-i hercegnőt vette el. Az ő leányuk, a yorki herceg menyasszonya pedig teljes nevének utolsó két tagjában (Claudine Agnes) idézi magyar nagymamája és dédnagymamája örökét.

A rendkívül fiatalon, 29 éves korában a mai Szlovénia területén egy súlyos baleset következményeként, várandósan elhunyt legendás Rhédey Klaudia₃ utolsó kívánsága az volt, hogy a szülőhelyén temessék el. A koporsóját mintegy másfél hét alatt szállították haza, férje pedig haláláig gyászolta imádott hitvesét. Unokájuk – már az angol trónörökös feleségeként – 1905-ös látogatásakor az erdőszentgyörgyi templom falába díszes fekete márványtáblát helyeztetett a nagymamája sírja fölé, amelyen aranybetűk hirdetik: „Rhedey Claudia grófnő, Hohenstein hercegnő, Ő Királyi Fensége, Württenbergi Sándor herceg feleségének emlékére. Meghalt 1841-ben. Állíttatta unokája, Viktória Mária walesi hercegnő.”

Öt évvel később Victoria Maria von Teck hercegnőből V. György oldalán Mária brit királyné lesz. Eredetileg egyébként mindketten másnak adták a szívüket: George Frederick Ernest Albert (1865−1936) Maria majdani román királynét akarta megkérni, de az anyák mindkét oldalról ellenezték a frigyet, Mayt pedig 1891. december 3-án György bátyja, Albert Viktor jegyezte el, de a későbbi VII. Edward legidősebb fia hat héttel a kihirdetést követően áldozatul esett az egész világon pusztító járványnak. Vőlegénye elhunyta után Rhédey Klaudia unokájának Viktória királynő „York hercegét” szánta. S mivel a közös gyász is összehozta a fiatalokat, a menyegzőt 1893. július 6-án tartották a londoni St. James-palota királyi kápolnájában. A házasságukból hat gyermek született: öt fiú és egy lány. A legidősebb fiú, David 16 éves korában, 1910 júniusában lett walesi herceg. V. György halála után trónra is lépett, de mivel beleszeretett egy kétszeresen elvált amerikai nőbe, Wallis Simpsonba, akivel a házasságot az anglikán egyház (melynek a mindenkori angol király a feje) nem engedélyezte, VIII. Eduárd a szerelméért inkább lemondott a trónról. Utódja 1936. december 11-étől VI. György néven öccse, Albert Frederick Arthur George (1895−1952), a majdani II. Erzsébet édesapja₄. Teck Mária „Bertie” fia halálát is megérte, unokájának 1953. június 2-i megkoronázását azonban már nem, az év március 24-én hunyt el,

Mária királyné₅ (mivel férje utálta a kettős neveket, csak így ismert) noha fiatal lányként visszahúzódó, félénk teremtés volt, aki ragyogó társasági életet élő anyja árnyékában szinte elveszett, a korlátolt és nem túl intelligens férj oldalán – és helyett – viszont igazi „királynővé” vált. Saját stílusa volt, nem követte a divatot. S bár kezdetben odahaza az alattvalók elég merevnek és hidegnek látták, külföldön a méltóságteli tartást a kezdetektől fogva ritka sikkesnek ítélték. Kiváltképp az amúgy republikánus Franciaországban rajongtak az elegáns asszonyért, aki párizsi látogatásakor kék ruhájában „maga volt a tavasz”. A színek iránti vonzalmát egyébként ő maga „magyar vérének” tulajdonította. (Jóvágású apja is művészlélek volt: tehetségesen muzsikált, festett és rajzolt.) A szelíd, okos és melegszívű Mária királyné különös érdeklődéssel fordult a történelem és a művészettörténet, kiváltképp a brit monarchia és speciálisan a királyi család múltja és jelene felé. Nagy műgyűjtő volt, pompás ékszergyűjteménye kiteszi a mai brit királyi ékszerek nagyját.

V. György uralkodása bel- és külpolitikai szempontból egyaránt viharos időszakra esett, és az, hogy a brit monarchia – sok más királyságtól eltérően – az első világháború után is fennmaradhatott, sőt a komoly válságok ellenére a mai napig szinte rendíthetetlenül fennáll, nagymértékben az okos, nyitott és tapintatos Queen Mary of Tecknek köszönhető. Annak ellenére például, hogy megvetette a feministák szüfrazsett mozgalmát, kapcsolatot létesített Mary Macarthur (1880−1921) harcos női szakszervezeti aktivistával, és így a királyné közelebb kerülhetett a nincstelenek szociális helyzetének megértéséhez is. De már uralkodásuk kezdetén feltűnést keltett, hogy a királyi pár szokatlan módon személyesen, a helyszínen tájékozódott a szénbányásztelepek családjainak életkörülményeiről. A nyomor enyhítésére az uralkodóval együtt komoly segélyalapot hoztak létre, amely az első világháború idején Mária királyné segítségével kibővült a női munka támogatására szolgáló alappal.

1915-ben a királyt lovasbaleset érte, ettől kezdve gyakran betegeskedett, ilyenkor hosszú időkre a feleségének egyedül kellett ellátnia az uralkodó összes kötelezettségét. Máriát a külpolitikai helyzet szintén nagyon érdekelte. Akkor is, amikor már nem ült a trónon. Az özvegy anyakirálynét rettentően aggasztotta például, amikor 1939 áprilisában Mussolini elfoglalta Albániát, és Zogu albán király magyar hitvesének, Apponyi Geraldine-nak (szó szerint) újszülött gyermekével együtt azonnal menekülnie kellett. Ténylegesen a szülőágyból, úgy ahogy volt, csatakosan, egy nehéz, kimerítő szülés után, halálos veszélyek közepette.₆

V. György és Mária volt egyébként az utolsó brit királyi pár, akiket – 1911. december 12-én Delhiben, egy látványos ceremónia, a durbar keretében – császárrá és császárnévá koronáztak. India 36 évvel később elnyerte függetlenségét. De ők voltak a „Windsor-ház alapítói” is. Mivel az első világháború történései és benne Németország obskúrus szerepe, a németellenes indulatok a származás okán komoly árnyékot vetettek a brit királyi házra is, V. György a „Szász-Coburg-Gotha” nevet 1917. július 17-vel „Windsor-házra”, illetve Windsor-családra változtatta. Az ősi rezidencia, a Windsori kastély nevének hangzása, valamint a nagy nemzeti drámaköltő, William Shakespeare A windsori víg nők című darabjának népszerűsége valóban fokozta az angolság érzetét.

Ily módon viszont a világ ma talán legjelentősebb uralkodói házának, azaz az Egyesült Királyság és a Nemzetközösség országainak trónját betöltő Windsoroknak egyik „ősanyja” az erdélyi magyar Rhédey Claudia lett. Származásának eme vonatkozását leginkább Teck Mária dédunokája, Charles, a walesi herceg tartja nagy becsben.

Prince Charles: „büszke vagyok a magyar véremre”

Az angol királyi család tagjai nem politizálhatnak, azonban 1989. április 27-én Károly herceg az építészet és környezetkultúra miatti aggodalom által is vezérelve, talán a világ első prominens személyiségeként, mégis felszólalt Nicolae Ceauşescu diktatúrája és a falurombolás ellen. Kemény szavakkal illette a román diktátort, aki „hazája kulturális és emberi örökségének teljes körű lerombolását”₇ tűzte ki céljául. „Nagyon nehéz” – mondotta a 40 éves walesi herceg – „csendben maradni akkor, amikor egy testvéri európai társadalom paraszti hagyományait és ősi épületeit rombolják le buldózerekkel csak azért, hogy utat nyissanak az uniformizált és nevetségesen sematikus modernizálásnak. Hiszik vagy sem, én egy kissé személyesen is érintve vagyok a kibontakozó tragédiában, miután Sangeorgiu de Padure faluban az ük-üknagyanyám sírboltját is a megsemmisítés fenyegeti.”₈

Charles már 1984-ben Kanadában is tartott egy rövid beszédet a „totalitárius elnyomás ellen”, öt évvel később viszont személyes, családi okokból kapott engedélyt nyíltan nevén nevezni a bűnelkövető politikust. S hogy az eszement szisztematizálási terv más ősi kriptákkal és templomokkal együtt, ténylegesen veszélyeztette az angol trónörökös .szépanyjának sírhelyét, az egyáltalán nem túlzás, hiszen a falurombolás szimbólumává vált, vízbe fojtott Bözödújfalu csupán öt kilométerre feküdt Erdőszentgyörgytől.

Az 1989 decemberi események óta a walesi herceg alapítványa számos pusztulásra ítélt falut, épületet mentett meg és épített újjá (a mai) Romániában. Charles annyira szereti Erdélyt és az ipari forradalom előtti idilli hangulatot árasztó, látszólag romlatlan környezetet, hogy 2006-ban, a Brassó megyei Szászfehéregyházán (Viscri), ahol az egyik alapítványát működteti – mely a faluban egy egész utcányi, nagyrészt lakatlan szász ház homlokzatát újíttatta fel, a helybelieknek pedig munkalehetőséget biztosít –, vásárolt magának egy 18. századi falusi házat, melyet eredeti formájában állíttatott helyre. 2010-ben Zalánpatakon is vett egy uradalmat, mely korábban a rokonáé, Kálnoky Tibor grófé volt, aki most az üzemeltetésben vesz részt. Károly herceg minden évben eltölt néhány napot Kovászna megyei birtokán is; ugyanakkor a távollétében házának szobáit borsos áron kiadják olyan tehetős turistáknak, akik nem sajnálnak kb. 200 dollárt fizetni éjszakánként azért, hogy abban az ágyban aludjanak, amely Nagy-Britannia jövendőbeli királyáé.₉

Károly gyakran hangoztatja is magyar származását. Első feleségével, a megasztár népszerűségű Diana hercegnővel az első szabadon választott magyar országgyűlés első külföldi vendégei voltak 1990. május 7-én, a budapesti Parlament Vadász-termében, az akkor még „ideiglenes” köztársasági elnök által a brit trónörökös-pár tiszteletére adott díszvacsorán. Az eredeti foglalkozására nézve drámaíró és műfordító Göncz Árpád pohárköszöntőjére válaszul Charles herceg hangsúlyozta: ,,…Különösen ma este rendkívül büszke vagyok arra a magyar vérre, amely valahol ereimben folyik […] a britek számára Magyarország az európai szellemi és kulturális élethez való hozzájárulásáról híres, ami mértékét illetően messze meghaladja az ország lakosságának lélekszámát. Nobel-díj nyertesek, költők, zenészek, tudósok és közgazdászok büszkén viselik szerte a világon magyar nevüket. Nagy-Britannia is gazdagodik az ott élő magyarok révén. […] Országom dicséri azt a szerepet, amelyet Magyarország játszott Európa változó arculatában. […] Önök visszatérnek jogos helyükre Európa szívében, amelyet túl sokáig fosztottak meg az Önök jelenlététől.”₁₀

Rhédey Klaudia

Drakula sarja – Hamlet?

Jó néhány évvel később, a honfitársai által mulatságosan „Prince Charles of Transylvania”-nak titulált brit trónörökös gyakori erdélyi jelenlétét Románia szeretné a maga javára fordítani. A Román Nemzeti Turisztikai Hivatal egyik promóciós videofilmjében például a walesi herceg így tréfálkozik: „Erdély a véremben van.”₁₁ Az angol humort vagy nem, vagy félreértették, de tény, hogy ez a reklám bejárta a világot. A román marketingesek kiaknázandó lehetőséget látnak a világ talán legnépszerűbb vámpírjával való királyi rokonságban, amivel 70. születésnapja alkalmából a barátai elég gyakran ugratták a herceget. Ugyanis Iain Moncreiffe genealógus 1982-ben megjelent könyve szerint dédanyjának családfája alapján Charles III. Vlad havasalföldi vajda, más néven „Karóbahúzó Vlad” (románul: Vlad Ţepes – ejtsd: „Cepes”) egyik leszármazottja. A hiedelem szerint erről a különösen kegyetlen uralkodóról mintázta Bram Stoker 1897-ben megjelent világsikerű bestsellerének halhatatlan címszereplőjét.

Az angol családkutató valóban könnyedén eljut az 1507-ben elhunyt román fejedelemtől 100 évvel később már magyarosodott utódain keresztül Claudine Rhedey édesanyjáig – lásd: „Baroness Ágnes Inczédy de Nagy-Várad (1788−1856)” – és tovább. Csupán az a probléma, hogy az ír(ó) nem a nyársbahúzó vajdáról mintázta Drakula gróf alakját. Olyan ez, mint a régi viccben a „jereváni rádió”. Ugyanis a karó stimmel, de nem a vámpír húzta bele az ártatlan áldozatokat, hogy meghaljanak, hanem a potenciális áldozatok döfték a vérrel táplálkozó vámpír szívébe, hogy a szörny végleg és örökre elpusztuljon. S bár Stoker (1847−1912) az orientalista geográfus professzor, író és felfedező Vámbéry Árminnal (1832−1913) való beszélgetésből inspirálódott művéhez nem kevesebb, mint hét évig kutatta a forrásokat, és elsősorban az Erdélyről szóló történeti, néprajzi és egyéb művelődéstörténeti munkákban mélyült el, könyvében pedig többször utal a kegyetlen havasalföldi fejedelemre is, de csak a históriai előzmények szintjén. Főhősét nem azonosítja Vlad Dracullal.

A törcsvári kastély persze lehet akár „Drakula vára”, ahogy Hamleté a Kronborg, hiszen Stoker ugyanúgy nem volt soha életében Kelet-Európában, miként állítólag Shakespeare sem járt Helsingőrben. Ellenben Drakula alakját valóban élő személy ihlette. Sőt, távolról és nagyon közvetve, bizonyos fokig még a brit trónörökössel is kapcsolatba hozható. Csakhogy nem Erdély, hanem az angol Shakespeare-játszás okán. Tudniillik Kenneth Branagh 1992-es „Prince of Denmark” modellje a londoni Barbicanben, illetve Stratfordban a Royal Shakespeare Company előadásában a színház védnöke, a jelenlegi „Prince of Wales” lett – legalábbis Michael Coveney kritikája szerint;₁₂ míg „Stoker hírhedt vámpírjához az első lovaggá ütött színész, Sir Henry Irving (1838−1905) sápadt, misztikus Hamletje szolgált mintául”.₁₃ Bram Stoker ebben a szerepében látta először későbbi „vérszívó” főnökét Dublinban, színikritikát is írt róla, s hamar összebarátkoztak. De a Drakula rémtetteinek szerzője akkor került „végzetesen” a színész-direktor hatása alá, amikor leszerződött gazdasági igazgatónak az Irving vezette londoni Lyceum Színházhoz.

A gótikus horror-thriller, amely a levélregény műfajába is sorolható, egy sereg Hamlet-utaláson túl, ékesen szól a viktoriánus kori nők szerepéről, s a szexualitáshoz való viszonyulásukról is. Lélektanilag (és színháztörténetileg) ugyancsak árulkodó a Viktória királynő koronázásának esztendejében született Irving állandó partnernője, az ünnepelt Ellen Terry (1847−1928) bájának, másutt pedig bomlott Ophelia-játékának a tükörképe mint összehasonlítási alap – a senyvedő áldozat szemében, nyakában a vámpírűző fokhagymakoszorúval. Nem csoda, hogy Sir Irving nem akarta eljátszani Drakulát, de még látni sem a Lyceum színpadán.

Ellen Terry (1847−1928) hamvait egyébként a londoni színészek templomában, a St. Paul Church oltára közelében őrzik. Mellesleg ő az édesanyja annak a Hamlet-természetű Edward Gordon Craig-nek (1872−1966), aki 1894-ben Irving „Drakula-szerű” jelmezében₁₄ játszotta el a dán királyfit, és Moszkvában mint első angol látványtervező rendező vihette színre Shakespeare legnagyobb drámáját – már amennyire a sajátos koncepció kibontakozását a lélektani realizmus atyja, Sztanyiszlavszkij engedte az általa vezetett Művész Színházban.₁₅

VI. György

II. Erzsébet „iszonyú éve” után

Teck Mária kedvelte a színházat, de a férje miatt ritkán jutott hozzá. Unokája, Margit királyi hercegnő (1930−2002), VI. György kisebbik lánya azonban szenvedélyesen imádta; ez a fanatikus színházszeretet hozta össze a férjével, Anthony Armstrong-Jones fényképésszel is – ha már nagy szerelméhez, a nála 16 évvel idősebb, elvált Peter Townsendhez nem mehetett feleségül.

Bezzeg a nővére, Erzsébet hercegnő 21 éves korában annak a jóvágású tengerésztisztnek nyújthatta a kezét, akibe már kislányként beleszeretett. Fülöp, görög és dán királyi herceg, aki az 1947. november 20-i fényes esküvő napjától kezdve „Edinburgh hercege, Merioneth grófja és Greenwich bárója” lett, mindmáig a 26 évesen, akkor két gyermek édesanyjaként, 1952 februárjában trónra lépett II. Erzsébet párja.

1993 májusában, majdnem napra pontosan három évvel legidősebb fiuk látogatása után, az egytizenhatod részben magyar Erzsébet királynő és férje is Budapestre érkezett – a volt vasfüggöny mögötti országok közül elsőként Magyarországot választván hivatalos úticélul. A felséges vendégek azonban nem csupán a fővárost és a lovak miatt örökös királyi programként szereplő Bugacot látogatták meg, az Edinburgh-i herceg indítványára elutaztak Kecskemétre is. Fülöp 1978-ban már járt itt, és olyan kellemesen érezte magát, hogy a kedves várost meg akarta mutatni feleségének.₁₆ A kecskeméti kirándulást kötetlen programnak szánták, annál is inkább, mert a kikapcsolódás nagyon ráfért már a Windsor-ház fejére. II. Erzsébet tudniillik joggal nevezte az előző esztendőt trónra lépésének 40. évfordulóján „Annus Horribilis”-nek.₁₇

1992 valóban botrányokkal tarkított, szörnyű év volt a királynő és férje számára szülőkként is. Négy gyerekük közül három volt házas. (Az akkor 28 éves Edward herceg csak 1999-ben nősül meg, viszont ő azóta is a volt reklámszakember, Sophie Helen Rhys-Jones férje.) S abban az esztendőben kivétel nélkül mindhárom házasság végleg tönkrement: a hercegi párok vagy már hivatalosan, vagy bejelentett különéléssel, de csúnyán váltak el egymástól. Ráadásul nem elég, hogy a Windsor-ház bomlani kezdett, november 20-án, éppen Erzsébet és Fülöp 45. házassági évfordulója napján kigyulladt a Windsori kastély is. A teljes oltás tizenöt órába telt. Több mint száz terem rongálódott meg, ebből kilenc teljesen megsemmisült. Hétezer négyzetméterre terjedt ki a tűz. A személyzet, a munkások, katonák és a 32 éves András herceg, a középső királyfi élőláncot alkotva adogatták ki a bútorokat, festményeket, régiségeket, egyéb értékes műtárgyakat. A lángokba a monarchia is beleremegett, felerősödtek a királyság-ellenes hangok.

Nem csoda, hogy amikor a kecskeméti Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskola és Gimnázium patinás épületében, a magyar fiatalok vegyeskarának előadásában felhangzott az „Ég a város” kezdetű régi angol dal, ami olyan nekik, mint nekünk a Szózat, a királynő nagyokat nyelt és a szeme is bepárásodott. De meghatódott Fülöp herceg is, és halkan együtt énekelt a kórussal.

Agatha Christie

Mária királyné ajándéka – Agatha Christie

Visszatérve több mint 45 évvel korábbi esküvőjük idejéhez: ugyancsak 1947-ben töltötte be a 80. életévét Erzsébet apai nagyanyja, aki nem csupán rengeteg gyakorlati segítséget nyújtott a trón várományosának a királynői hivatásra való felkészüléshez, de megosztotta vele és a húgával rajongását a krimik koronázatlan királynőjének művei iránt. V. György özvegye szinte falta Agatha Christie (1890−1976) bűnügyi regényeit. S amikor Mária királynét megkérdezte a BBC, hogy kerek születésnapját kívánsága szerint mivel tehetnék különlegessé, Rhédey Klaudia unokája azt kérte, hogy az alkalomra írjon kedvence egy darabot.₁₈

Erre a Biblia és Shakespeare után a világ legolvasottabb írónője így emlékezett Életem című könyvében: „Felhívott a BBC, lenne-e kedvem írni egy rövid rádiójátékot, amelyet a Mária királyné tiszteletére készülő műsorban játszanának le – a királynő ugyanis kifejezte abbéli kívánságát, hogy szívesen hallgatna valamit tőlem, mivel igen kedveli a könyveimet. Tetszett az ötlet, így keményen törtem a fejem, majd visszahívtam őket és igent mondtam. És össze is ütöttem a Három vak egér című kis húszperces rádiódarabot, ami tudomásom szerint tetszett is a királynőnek.”₁₉

Való igaz, az ünnepelt a Marlborough House-béli rezidenciáján hallgatta az adást, és igen élvezte az egy hét alatt elkészült Three Blind Mice-t.₂₀

„A dolog azonban ezzel nem ért véget, mert felvetődött bennem, hogy kisregénnyé fejlesztem a darabot” – emlékezett a krimik királynője.₂₁ Ez meg is történt, de miután közben már egy színpadi átiratot is forgatott a fejében, megtiltotta, hogy a novella Nagy-Britanniában megjelenhessen, hiszen a csavaros nyomozás izgalmát és a jegybevétel mértékét egyaránt csökkentette volna, ha előtte el lehet olvasni, ki a gyilkos. Úgyhogy az elbeszélést a Three Blind Mice and Other Stories című válogatásban New Yorkban adták ki 1950-en.

Darvay Nagy Adrienne

JEGYZETEK

¹ L. Hamlet II. felvonás 2. színből Nádasdy Ádám fordításában.

² De azt már 1793. novemberétől nem itt, hanem Pataki doktornak az idősebb Kótsi által bérelt és színházzá alakított Főtéri házában mutatták be, illetve játszották. L. Darvay Nagy Adrienne: KÓTSI PATKÓ JÁNOS, AVAGY A HAMLET-KÓD, Theatron−Varázshegy. 2011.

³ Róla szól Dánielné Lengyel Laura: RHÉDEY CLAUDINA, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt, Budapest,

⁴ Róla szól A király beszéde (The King’s Speech) című, 2010-ben bemutatott történelmi filmdráma, Thomas Hooper rendezésében, amely VI. György brit királyra, valamint beszédhibájára, s annak kezelésére fókuszál. A főszerepeket Colin Firth és Geoffrey Rush mint Lionel Logue, a király személyi logopédusa és beszédtanára alakítja. A film alapján színdarab is készült, amelyet több magyarországi színház is játszott, játszik.

⁵ Az összefoglaló forrását lásd zömében: Teck Mária (1867−1953) V. György felesége Királyné: 1910−1936, in Marita A. Panzer: Nők az angol trónon – Anglia királynői és királynéi, Gabo Kiadó, 2007. 254−271. pp.

⁶ Dedet, Joséphine: Géraldine – Egy magyar nő Albánia trónján, ford.: Rácz Judit, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2015

⁷ „wholesale destruction of his country’s cultural and human heritage”, Lásd Sally Bedell Smith: Charles – The misunderstood prince, Penquin Books, 2017. (247-) 248.

⁸ “It is difficult”, he said, “to remain silent as peasant traditions and ancient buildings of a fellow European society are bulldozed to make way for a uniform and deathly mock modernity. Believe it or not, I have a small personal share in this unfolding tragedy because the tomb of my great, great, great grandmother is in the village of Sangeorgiu de Padure and threatened with demolition.” Lásd //medium.com/@jamesdecandole">Domnul Jims: Transylvania Mission, Sep 15, 2018.

⁹ Sally Bedell Smith: Charles – The misunderstood prince, Penguin Books Limited, 2017. 431.

¹⁰ Részletek az MTI szerkesztőségeknek küldött 1990. május 7-i anyagából: A walesi herceg programja – Pohárköszöntők (2. rész)

¹¹ “Transylvania is in my blood”, Charlotte Ikonen: Prince Charles’ VAMPIRE links to Count Dracula revealed as Royal turns 70, Published 25th November 2018 https://www.dailystar.co.uk

¹² The Observer, 20 December 1992

¹³ “The great, deep, underlying idea of Hamlet is that of a mystic. ... In the high-strung nerves of the man; in the natural impulse of spiritual susceptibility ; in his concentrated action, spasmodic though it sometimes be, and in the divine delirium of his perfected passion there is the instinct of the mystic, which he has but to render a little plainer in order that the less susceptible senses of his audience may see and understand,” L. “Personal Reminiscences of HENRY IRVING” by Bram Stoker, London, 1907. p. 17..

¹⁴ A pletykák szerint Irving volt E.G. Craig biológiai apja.

¹⁵ A majd három évig elhúzódó koprodukció bemutatójára 1912 január elején kerülhetett sor a moszkvai Művész Színházban, Csehov özvegyével Gertrud szerepében.

¹⁶ https://www.baon.hu/kozelet/helyi-kozelet/25-eve-jart-kecskemeten-ii-erzsebet-brit-kiralyno-1300963/

¹⁷ https://www.royal.uk/annus-horribilis-speech

¹⁸ Matthew Bunson: CHRISTIE VILÁGA AGATHA CHRISTIE Enciklopédia. Fordította: Cserna György, Tasi Júlia. Magyar Könyvklub, Budapest, 2004. 475.

¹⁹ Agatha Christie: ÉLETEM Ford. Kállai Tibor, Partvonal Könyvkiadó, Budapest 2008, 2009. 580. old.

²⁰ Matthew Bunson: CHRISTIE VILÁGA 475.

²¹ Agatha Christie: ÉLETEM 580.