Mutató_2017_07-08
Szűcs Katalin Ágnes
(1930–2017)
Sz. K. Á.
Tisztelgés Kocsis Zoltán előtt
Fittler Katalin
A Corvina Kiadó színházi kötetei a Könyvfesztiválon
Varga Kinga
Beszélgetés Gyabronka Józseffel
Az interjút készítette: Ménesi Gábor
Ibsen: Peer Gynt – Stúdió K
Urbán Balázs
Dosztojevszkij: A játékos – Radnóti Színház
Urbán Balázs
AZ ABSZURD SHAKESPEARE – A VIHAR
Jan Kott nyomában…
Almási Miklós
A CSÁRDÁSKIRÁLYNŐ ELSŐ 100 ÉVE
Dramaturgiai változások a műben
Szendy Szilvi–Peller Károly
Kálmán Imre: Riviera Girl – Budapesti Operettszínház
Urbán Balázs
EGY SZÍNPADI VALÓSÁGOT MEGTEREMTENI
Beszélgetés Nagy Viktória díszlet- és jelmeztervezővel
Az interjút készítette: Józsa Ágnes
AZ ÉLMÉNY(FORRÁS) MEGMARADÁSI TÖRVÉNYE
Sir Schiff András és a Cappella Andrea Barca a salzburgi Mozartwochén
Fittler Katalin
Peter Shaffer: Amadeus – Szabadkai Népszínház Magyar Társulata
Gabnai Katalin
Prológus _ 2017_07-08
A szellemi életet, a kultúrát érő veszteségek feldolgozásának, legyőzésének egyetlen módja az emlékezés, az életművek, alkotói teljesítmények megőrzése, továbbadása, népszerűsítése kép- és hangfelvételek, könyvek, írásos dokumentumok által. A véges végtelenítése, ahogyan Fittler Katalin fogalmaz a Kocsis Zoltán zongoraművészként, illetve karmesterként jegyzett felvételeiből válogató CD-albumról szólva. És ugyanezt a célt szolgálják azok a színházi tárgyú kötetek is, amelyek e legtűnékenyebb művészeti ág szakmai és emberi vonatkozásait próbálják megörökíteni, pályatársak írva pályatársakról, olykor térben és időben igen messze egymástól – Fesztbaum Béla például Ditrói Mórról. A Corvina Kiadó három kötetére Varga Kinga hívja fel az „utókor” figyelmét.
A véges végtelenítésének szándéka az ihletője – no meg a kíváncsiság – azoknak az interjúknak is, amelyek egy-egy pályaszakaszt igyekeznek dokumentálni; e számunkban Ménesi Gábor beszélgetése olvasható Gyabronka Józseffel, akinek eddigi pályáján jelentős állomás volt a Krétakör Színházzal való együttműködés, azon belül is a Zsótér Sándor rendezte Peer Gynt címszerepe.
A Stúdió „K” évad végi bemutatója is Ibsen Peer Gyntje volt, akit ezúttal Nagypál Gábor, a színház művészeti vezetője személyesít meg Hegymegi Máté rendezésében. Az előadásról – melynek helyszínei nem kevésbé izgalmasak, mint annak idején A Nibelung-lakóparké a Krétakör produkciójában – Urbán Balázs „élménybeszámolóját” közöljük.
Egyazon évben (2014-ben) végzett Hegymegi Mátéval a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Fehér Balázs Benő, aki az Ibsen-kortárs Dosztojevszkij művét, A játékost vitte színre a Radnóti Színházban. Izgalmas kérdése ezeknek az interpretációknak, hogy meg tudják-e szólaltatni a művet a mi mai világunkra, életünkre, problémáinkra érvényesen reflektálva, ám megőrizve annak teljességét.
A színházi, „gyakorlati” olvasatok, drámaelemzések előtt, mellett mindig születtek-születnek elméleti megközelítések, s az újraértelmezés joga nem csak a fiataloké. Almási Miklós filozófus-esztéta akadémikus nem állít kevesebbet, mint hogy A vihar című Shakespeare-darab „az abszurd drámák korai őse”. Írása „többek közt kalapemelés” Jan Kott „zsenije előtt”, hiszen „tőle indult el a Brook féle színházi forradalom, ami a hazai színjátszást is tetőtől talpig felforgatta.”
Ritkábban foglalkoznak tanulmányok az ún. könnyedebb múzsákkal, mint amilyennek a járatlanok például az operett műfaját tartják. Annál örvendetesebb, hogy a Peller Károly és Szendy Szilvi szerzőpáros A Csárdáskirálynő librettójának dramaturgiai változatait vizsgálja írásában. A mű „visszamagyarított” Broadway-változata is műsoron van jelenleg a Budapesti Operettszínházban – a Riviera Girl volt a nyitó előadása a minden idők legnépszerűbb operettjét komponáló Kálmán Imréről elnevezett kamaraszínháznak a Moulin Rouge helyén.
A Csárdáskirálynő most is repertoáron lévő verzióját rendező Kerényi Miklós Gáborral létrehozott szegedi szabadtéri West Side Story jelentette a mélyvizet Nagy Viktória díszlet- és jelmeztervezőnek még a diploma megszerzése előtt, akivel Józsa Ágnes készített interjút. A tervező büszkesége, hogy fiatalon megvalósíthatta „operai álmait” is, többek között Mozarttól A varázsfuvolát.
Mozart meghatározó a zongoraművész Schiff András pályáján is, miként az Fittler Katalin beszámolójából kitűnik.
S a zseniális komponista ihlette Peter Shaffer Amadeus című drámáját, melyet a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata játszik izgalmas szereposztással, Béres Attila rendezésében, aki a Riviera Girlt is jegyzi.
Szűcs Katalin Ágnes
Tények és vallomások
A Corvina Kiadó színházi kötetei a Könyvfesztiválon
A színházi könyvek megszületését inven-ciózusan támogató Corvina Kiadó az idei könyvfesztiválra három újdonsággal rukkolt elő. A színházzal különböző szempontból foglalkozó írások eltérő műfajúak, módszerük, létrejöttük apropója is különbözik. Közös bennük: színházi alkotók ragadtak tollat és találtak másik kifejezési formát, hogy még közelebb kerüljenek ahhoz, ami az életükben amúgy is olyan fontos. A Corvina odafigyel arra is, hogy emlékezetes esemény maradjon a könyvek debütálása a nagyközönség előtt, mindig a szerzőhöz, a tartalomhoz illő helyszínt választ, és beszélgetést is szervez a képanyaggal gazdagon ellátott írásművek bemutatásához.
Léner Péter: Sztankay
Vékony, kellemesen a kézbe simuló könyv Léner Péteré, rajta Sztankay Istvánnak a borító egészét betöltő, az olvasó szemébe kacsintó fotójával. Ez a rendező harmadik színházi tárgyú kötete (mindegyik corvinás). Először József Attila színházi igazgatóságáról (Volt egyszer egy színház. A József Attila Színház utolsó két évtizede), utána három mesteréről, Egri Istvánról, Marton Endréről és Kazimir Károlyról (Pista bácsi, Tanár úr, Karcsi), most pedig barátjáról, Sztankay Istvánról, a színészről fogalmazta meg vallomásos emlékeit, gondolatait. A szerző a bemutatón elmondta, érzékeli a fókusz szűkülését: a színházi intézmény után a mesterek kerültek a középpontba, akiktől tanult, most pedig kortársa, barátja, egy nagy kaliberű színész – így jutott el a színház lényegéig. Az olvasó ezt igazolva látja: míg az első könyv egy krónikás szubjektív, ám leíró beszámolója, a másodikat, a mesterekről szólót és a mostaninak minden sorát az alany(ok)hoz fűződő mély emberi-szakmai kapcsolat határozza meg.
A könyvbemutató Sztankay Istvánt megidéző szeánsszá változott, sok színészkolléga, családtag és érdeklődő üdvözölte a kötetet és idézte fel a művész alakját, emlékét. A Rózsavölgyi Szalon díszes tere méltó helyszínként szolgálta az eseményt, eleganciája ugyanakkor hozzájárult a távolságtartó zavarhoz, ami a teremben uralkodott, és amit az egyik beszélgetőtárs, Schnell Ádám „premierhangulat”-ként aposztrofált. Ennek oka az lehetett, hogy Sztankay István a magyar nyelvű színházi világ kommunikációs emlékezetének része, köztünk él, emlékszünk rá. Jellemző az is, hogy a könyvbemutatón jobbára az idősebb generáció vett részt. „Ismertem szemérmességét, kérem diszkréciójukat” – fogalmazta meg élőben is a szerző a könyv fülszövegében olvasható dilemmáját. Fájdalmas volt megírnia az emlékeit – mondta –, mert kisgyerek koruktól ismerték egymást, már az általános iskolába is együtt jártak. Sokat tipródott, van-e joga hozzá, van-e olyan emberi, isteni mérce, ami megengedi, hogy könyvet írjon barátjáról. Végül a gyerekek, Ádám és Orsolya támogatása döntötte el a kérdést, akik segítségére voltak az események rekonstruálásában, mert Sztankay István és Léner Péter barátsága a másik tiszteletben tartását is jelentette. Nem tudtak tényszerűen mindent egymásról, mindig volt egy határ, amit érzékenyen nem léptek át.
A könyv egy barát vallomása, az ő szűrőjén keresztül egy férfiszínész sorsa bontakozik ki, akinek életét a lelkész felmenők, a lelkész apa öröksége, a szülőszeretet, a testvérszeretet, a színpadszeretet, a színház iránti alázat, az örök harc a nőkkel, a betegségtől, az öregségtől, a haláltól való félelem hatotta át. Egy ember lélekrajza, egy ismert és nagyon szeretett színészé. Töredékes írásmód jellemzi az emlékezést, lineárisan halad előre a fekete-fehér képekkel illusztrált élettörténet, néha párhuzamok bukkannak föl a szerző saját élményeiből, sorsának fordulóiból. Fájdalmas leírás egy emberről, lelki életrajz. Szomorú könyv. Sztankay István pályaíve adja a vezérfonalat, de ugyanakkora súllyal kapunk képet két férfi őszinte és mély barátságának természetéről is.
Fesztbaum Béla: Aki Budapestet mulattatja, de Kolozsvárról álmodik…
Ditrói Mór színházi életrajza
Könnyen adná magát a megállapítás, hogy Fesztbaum Béla új szerepkörben mutatkozik be mint könyvszerző. Mégis érdemes ettől eltekinteni, mert nem ez a lényeg. (A szerző színészi énjére csak a rövid arcképes fülszöveg és néhány önreflexív lábjegyzet utal.) A DLA-dolgozaton alapuló, Ditrói Mór pályaívét megrajzoló színháztörténeti írás Kékesi Kun Árpád szavait idézve egy jó tollú, könnyed stílusú szerzői én megnyilatkozása, akinek – tegyük hozzá – kiváló szintetizáló képessége van, vagyis a forrásokból, olvasmányélményeiből kinyert adatok összeillesztésekor (ami minden tudományos munka természetes alapja) maradandó következtetéseket von le. A választott módszer Ditrói Komédiások című emlékiratainak kommentálása. Az előszóban esszéként meghatározott fejezetek Ditrói szó szerinti mondataival kezdődnek, ezt követi a történeti narratíva kibontása: Ditrói színészi, rendezői, kolozsvári és vígszínházi igazgatóságának évei. A vígszínházi stílusról, ennek kialakulásában Ditrói szerepéről különálló izgalmas fejezet szól. A fő irány a színházi alkotó tevékenységének időbeli rekonstruálása, az adódó cselekvések, korszakok, helyzetek aprólékos elemzése (mint például színházi miliők, rendezések leírása), a magánéleti vonatkozást sem figyelmen kívül hagyva, ám tisztességes távolságtartással (házasság, időskori elszegényedés).
A méreteiben is kiválóan eltalált könyv rendkívül gazdagon illusztrált. A borítóképen Ditrói karosszékben ülő, jó svádájú, vonzó fiatalkori alakja. Belül két fotóblokk műnyomó papíron (az OSZMI képanyaga) teszi a vizuális élményanyagot teljessé. A könyv egyik lehetséges célja, a feledés ellen való küzdelem így többszörösen megvalósul: retinánkba ég a fiatalon nagyon is szép, idősen szikár, méltóságteljes férfialak.
A könyvbemutatónak impozáns helyszín, a Vígszínház adott otthont alagsori büféjében (a szerző beszélgetőtársa László Ferenc színházi újságíró volt), nyilván nem véletlenül, hiszen egy vígszínházi színész írta meg színháza alapító igazgatójának történetét – az időbeli távlat cirka 100 év. Témavezetőjének pedig mesterét, korábbi igazgatóját (ma a színház főrendezője), Marton Lászlót kérte fel. Szerencsés egybeesés és körültekintő szervezőmunka eredménye, hogy egy héttel később Marton László önéletrajzi, Orosz Ildikó társszerzővel írt könyvének bemutatója (Park Könyvkiadó: Összpróba) ugyanezen a helyszínen volt, s Marton Lászlóval Fesztbaum Béla beszélgetett, a hagyományaira büszke Vígszínház méltó reprezentációjaként.
Lengyel György: Kortársuk voltam
Szubjektív tankönyv – talán így lehetne meghatározni Lengyel György könyvének műfaját. A szerző második corvinás kötete (a színházi diktatúrákkal foglalkozó, szerkesztőként jegyzett munkáján kívül), ez esetben az OSZMI-val közösen kiadott mű objektív tényadatokkal támasztja alá emlékeit, aminek látható bizonyítéka a bőséges jegyzetapparátus. Az előző könyv (Színházi emberek) is tartalmaz szubjektív fejezeteket a történetiek-elméletiek mellett, sőt, a két kötet között van néhány konkrét átfedés, de ezek mindig kiegészítőként, megvilágító erővel hatnak egy másik esemény, egy másik jelenség leírásához. Így a két kötet együtt és külön-külön is nagyon izgalmas olvasmány.
A szerző most nem mestereire, hanem pályatársaira koncentrál, rendezőket, színészeket és drámaírókat idéz meg. Minden fejezetben tényekből indul ki, és egyszerű, közérthető nyelven mondja, meséli el a hozzájuk fűződő benyomásait, melyek nagy műveltségű tanárember magyarázatai is egyben. A könyvben szereplő személyek kilétét a sors hozta: kikkel találkozott rendezői pályája során Lengyel György, és kik váltak számára fontossá.
A felütés a szerzőre mesterként közvetlen vagy közvetett hatást gyakorló két Nemzeti színházi igazgató, Hevesi Sándor és Németh Antal párhuzamos életrajza. Érezhetően különösen fontos ez Lengyel György számára, miként a rá írásaival hatást gyakorló Bárdos Artúr alakjának néhány oldalas felvillantása is. A kötet színházi szakkönyvjellegét egy színháztörténész számára különösen azok a fejezetek adják, melyek a hatvanas-hetvenes évek, az ún. három Nemzeti Színház korszakának rendezőiről szólnak: Horvai Istvánról, Vámos Lászlóról, Gellért Endréről, Pártos Gézáról és – a könyvbemutatón derült ki – a külön fejezetet magánjellegű okokból szándékosan nem kapó, de a jegyzetekben legtöbbet szereplő Major Tamásról és Ádám Ottóról. Pótolhatatlan darabja így e korszak – szerencsére szaporodó – leírásainak e kötet.
A portrék közül a szikrázóan tehetséges színésznő, Somogyi Erzsi és a jó lelkű rendező, Pártos Géza megelevenítése a legmegkapóbb, egy-egy személyes megjegyzés, emlék felidézése: előbb egy külföldi találkozás, majd a színésznőtől kapott saját készítésű, színházat ábrázoló festett üveg, melyről a könyvben fénykép is látható. (A kötet fekete-fehér képekkel, főleg portrékkal illusztrálva segíti az olvasottak rögzítését.) Kis színes a többi írás is: a Makai Péter rendező, díszlet- és jelmeztervező, a színész Tolnay Klári és Márkus László, az író Németh László és Hubay Miklós személyiségét felvillantó írások. A könyvbemutatón is megszólaló író-baráthoz, Szakonyi Károlyhoz címzett lírai hangvételű fiktív levéllel zárja le művét a szerző, keretet adva ezzel a kötetnek, amely műfaji kísérlettel is kezdődik.
A könyvbemutató helyszíne a Petőfi Irodalmi Múzeum vörös bársonyos terme volt, a beszélgetőtárs Török Tamara, akinek a szerző drámatörténetet tanított. Tanár és egykori diákjának pezsgő beszélgetése szinte színháztörténet órává alakult: ritka, vágyott alkalom, nagy műveltség és személyes tapasztalatok megosztásának vált részesévé a hallgatóság. A szerzői én a könyvben végig visszafogott, szemérmes, alanyait jóindulatú burokkal öleli körbe, az összefüggésekre tágabb szemszögből rálátó tanár távolságtartásával. A kíváncsi tanítvány szemfüles kérdésére egy kicsit beleláthattunk a visszafogott tanár boszorkánykonyhájába: a borítón nagyon szeretett debreceni rendezői éveinek A félkegyelmű című előadásából szerepel egy pillanatkép, elismerve ezzel elfogultságát, kétséget nem hagyva afelől, hogy színházzal csak szenvedélyesen lehet foglalkozni.
Varga Kinga
Revü Kálmán Imre módra
Kálmán Imre: Riviera Girl – Budapesti Operettszínház
A Budapesti Operettszínház új játszóhelyét, a Kálmán Imre Színházat stílszerűen egy Kálmán Imre-bemutatóval avatta fel. A mutatós, átgondoltan kialakított kamaraszínházi térben valószínűleg még sok sikeres premiert kell tartani ahhoz, hogy ne a Moulin Rouge-ra asszociáljunk, az pedig biztos, hogy a Riviera Girl minden erénye ellenére nem fogja egyhamar háttérbe szorítani a Csárdáskirálynőt.
(fotó: Gordon Eszter)
Merthogy a magyar színpadon mindeddig be nem mutatott mű a Csárdáskirálynő Broadway-változata, de talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy kamaraszínpadi variációja. Megítélése nem egyszerű feladat, hiszen a Kálmán Imre Színházban az átirat átiratát láthatjuk: az eredetit adaptáló P. G. Wodehouse és Guy Bolton munkáját Lőrinczy Attila és a rendező, Kerényi Miklós Gábor magyarították vissza, az új dalszövegeket pedig Závada Péter írta. A hangszerelés változásairól a színlap sem tájékoztat, így a 100 évvel ezelőtti New York-i premiert sajnálatosan elmulasztó néző (és recenzens) számára titok marad, kinek mennyi része van a frissen bemutatott változatban. De ennél talán fontosabb is mindaz, ami az alapműtől megkülönbözteti a Riviera Girlt, és ami indokolhatja, hogy az eredetit és annak szintén nem új változatát egyszerre tartsa repertoárján ugyanaz a színház. Zenei szempontból az alapvető különbséget az arányok jelentik, hiszen kis létszámú zenekar kíséri az előadást; ha az eredeti partitúrát játszanák, akkor is egészen más hangzás jönne létre. De nem azt játsszák; noha mindössze egyetlen dal hangzik el, amelyhez Kálmán Imrének semmi köze nincs (Jerome Kern szerzeménye, a Bungaló Quogue-ban, amely egyébként érezhetően el is üt a mű zenei világától), az ismert dallamok nemcsak új hangszerelésben bukkannak fel, de a legtöbbször modern(ebb) zenei műfajok imitációjaként értelmezhetőek. És itt nem a múlt század tízes éveinek zenei világára kell elsősorban gondolni, hiszen többek közt rapet is hallgathatunk. A szándékoltan eklektikus, színvonalában sem egyenletes dallamvilágban Kálmán Imre tulajdonképpen a közös nevezőt jelenti.
Lehet, hogy vannak, akik ezt elvből ellenzik, miként olyanok is, akik az operett népszerűsítésének eszközét látják benne, ezért lelkesen támogatják. De egy bemutató tétjét sosem az elvi alapvetések adják meg. A kérdés inkább az, hogy az így megszülető mű valóban önálló, egyedi alkotássá válik, vagy csupán színes lábjegyzet marad a Csárdáskirálynő recepciótörténetében. És persze az, hogy az előadás meggyőz-e az átírt, áthangszerelt mű új formájának érvényességéről. Noha én semmi elvi alapon elmarasztalhatót nem látok mindebben, azt sem gondolom, hogy ez a zenei változat olyan izgalmas, átütő volna, ami önmagában indokolná a bemutatót, esetleg megágyazna a későbbi honi reprízeknek is. A librettó viszont valóban tartogat az eredetitől eltérő lehetőségeket is. A Riviera Girl alapszituációja ugyan nagy vonalakban megegyezik az alapműével, ám a cselekmény váratlan fordulatot vesz. Edvin (azaz: Karl Lorenz) mésalliance-át itt egy titokzatos idegen segítségével próbálják megoldani. A kaszinóban reményvesztetten tébláboló álgróf feladata, hogy Sylvát elvegye, majd elváljon, nemesi rangot ajándékozva az énekesnőnek. Azt azonban a váltakozó érdekek mentén ügyködő intrikusok nem sejtik, hogy az álgróf nem egzisztenciális válsággal küzdő dzsentriivadék, hanem igazi herceg, aki szerelmes Sylvába. Így izgalmas szerelmi háromszög jön létre, amelynek tétje van, s a librettó (ha mélylélektani folyamatokat természetszerűleg nem is ábrázol) az érzelmi-érzéki libikókát az operettek többségének szövegkönyvénél árnyaltabban, gazdagabban ábrázolja. A változtatásokból adódóan a hagyományos operett szerepkörök megváltoznak; a primadonnáért két bonviván verseng, táncoskomikusból pedig többlettermelés mutatkozik. Az árnyaltabb karakterábrázolásnak kifejezetten kedvez a kamaraszínházi tér, ahol nem kell széles gesztusokkal játszani, és meg lehet mutatni a szereplők rejtettebb érzéseit is.
Ami ugyanakkor nehézséget is jelent, hiszen nemcsak nem kell, de nem is szabad széles gesztusokat, nagyszínpadi effektusokat alkalmazni; a főszereplők játékának optimális esetben teljesen természetesnek kell lennie, de a hagyományosabb funkciót betöltő mellékszereplők alakításának is a reálszituációk kereteibe kell beleférnie. Az a fajta játékstílus pedig, amikor a szerep szinte csak a színészi önreprezentáció aktuális formája (mert a színész a szerep ürügyén gyakorlatilag önmagát prezentálja a publikumnak, jól ismert, akár „védjegyévé” vált színészi eszközeit alkalmazva), ebben a térben, ebben a közegben vállalhatatlan. A közegbe természetesen beleértem a librettót is és Závada Péter egészen remek dalszövegeit is, amelyek úgy maiak, hogy semmi erőltetetten mai szleng, kényszeres modernkedés nincs bennük, de szellemesek, találóak, s ha kell, finoman, „kortársian” érzelmesek is. A tér bonyolult feladvány; a cselekmény helyszínei realisztikusan nyilvánvalóan nem teremthetőek meg, a klasszikus operettkulisszák pedig nem alkalmazhatóak. Rákay Tamás így a cselekményben is fontos szerepet játszó mulató-kaszinó világból indul ki, s a játéktér vizuálisan és metaforikusan is leképezi ezt a miliőt. A nézőtéri sorok közé nyúlik a pragmatikus funkciót is betöltő rulettkerék, amelyről néhány lépcsőfok vezet fel a (revü)színházat mintázó színpadra. Füzér Anni látványos jelmezei is ehhez a közeghez kapcsolódnak; Sylva ruhatára magától értetődő módon egy díva ruhatára, a kar tagjainak fellépő ruhái modern revük kreációit idézik. Horváth Csaba szűk játéktérbe szorított, találékony koreográfiája is segít átélhetővé tenni a színházmetafora cselekményre vetítését. És a rendezésnek is fontos eleme a teátrális szituációkból való ki-, illetve az azokba belépések megkomponálása; az életszerepek rezonálnak a színházi szerepekre és fordítva. Már csak ezért is szerencsétlen ötlet egyszer csak felállíttatni a közönséget és énekeltetni – ráadásul ez a jelenet a maga harsányságával teljesen más játéktradíciót idéz. Nem ez az egyetlen pont, ahol beszivárognak az előadásba harsányabb, hagyományosabban operettes elemek, ötletek, színészi gesztusok – bár nem mindig lehet eldönteni, ez mennyiben a rendezői intenció manifesztálódása és mennyiben a színészi alakítások problémája.
Mert az azért érezhető, hogy az árnyaltabb karakterformálás, a sallangmentesen technikás játékmód, egyáltalán, a hiteles megszólalás követelménye az intim térben komoly feladat elé állítja a játszókat. Különösen a három főszereplőt, akiknek realisztikusan értelmezhető lélektani folyamatokat kell felépíteniük és hitelesíteniük. Az alapkarakterek megkonstruálása ugyan mindnyájuknak sikerül, ám igazán bonyolulttá, izgalmassá nem tudják tenni a figurákat. Lévai Enikő érdekes, fanyar dívát hoz, aki valóban kortárs jelenség, és akiben hihető módon keveredik szenvedély, büszkeség és perspektívavágy. De túl szűk a regiszter, amelyen játszik, túlságosan sok a visszatérő gesztus, hanglejtés, ami által nemcsak az alakítás, de maga Sylva is kiismerhetőnek tűnik. Hiányzanak belőle a titkok és az a különleges szuggesztivitás, ami indokolná, hogy itt végső soron érte, miatta történik minden. Hasonló mondható György-Rózsa Sándor jó kiállású Victorjáról is; a határozott, markáns, de kissé egysíkú alakítás révén nehezen érthető, hogy a többi szereplő számára milyen titkokat rejthet a néző előtt gyorsan áttetszővé váló férfi. Barkóczi Sándor pedig túlságosan jelentéktelenre formálja Karlt, érzelmeit is gyengének mutatva, ami lehet ugyan koncepció, de ezáltal a szerelmi konfliktus tétje is gyengül.
A többi szereplő általában tradicionálisabb, nagyszínpadi eszközökkel él – csupán a hangerőt és a gesztusok szélességét igazítja a kis méretekhez. Kerényi Miklós Máté amerikai szélhámosa és Szendy Szilvi naiv, de karakán menyecskéje a többinél szándékosan elrajzoltabb figurák, akiknek elsődleges funkciója a nézői rekeszizmok mozgatása. Amit azért én éppúgy el tudnék képzelni önironikusabban és változatosabban, mint az idősebb generáció karakterfiguráit, melyeket Szabó P. Szilveszter, Vasvári Csaba és Német Attila rutinosan és kevéssé invenciózusan teremtenek meg. Kardffy Aisha viszont érdekesen karakteres Claire amúgy nem túl sok lehetőséget kínáló szerepében, a kar színlapon névvel nem jelölt tagjai pedig méltánylandó összmunkával teremtik meg a történet hátterét, közegét.
A redukált zenei kíséret nem nélkülözi az elektronikát, így a dalok természetesen mikroport közvetítésével szólalnak meg. Korrektül – de a zenei élmény intenzitása értelemszerűen nem hasonlítható egy nagyszínpadi operett előadáshoz. Arra a kérdésre, hogy mi az a többlet, amit az alapműhöz képest nyújt a kamaraszínházi bemutató, bizonytalan választ tudnék adni. Észlelhető a szokottól eltérő alkotás létrehozásának igénye mind az adaptáció, a rendezés, mind a látvány, a koreográfia és a szerepformálások terén, de bizonyos szakmai korlátok és az érzékelhető alkotói óvatosság nem engedik, hogy az anyag karcossága, fanyarsága, modernebb (világ)szemlélete radikálisabban érvényesüljön. Így az előadás nem igazán átütő, inkább csak más, mint a tradicionális operett – s ennek a másságnak egyes jelenetekben örülni lehet, más jelentekben kevésbé. Lehet persze azt is gondolni, hogy ez csupán a kezdet, amelyet hasonló ambíciójú, de bátrabb, magabiztosabb premierek követnek majd, és az új játszóhely régi, most is álló malma lassan, de biztosan őrölni fog.
Urbán Balázs
