Taub Jánosra emlékezve

Idén kilencven esztendeje annak, hogy 1927. május 14-én, a már Romániához tartozó Halmin megszületett Taub János, a színházművészet egyik legjelentősebb és legeredetibb rendezője, színészpedagógusa és reformátora. 1954-ben végezte el az akkor még Kolozsváron működő Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetet. Friss diplomásként középiskolai tanulmányainak a színhelyére, Temesvárra szerződött, ahol 1953-ban (32 évi szünet után) állandó magyar társulatot hoztak létre. A fiatal hivatásos színházművész az eredetileg főként műkedvelőkből álló együttest rövid idő alatt professzionistává fejlesztve, országosan ismertté és elismertté tette. Ennek következtében 1957. október 1-jével önállósult a Temesvári Állami Magyar Színház: első igazgató-főrendezője az akkor harminc éves Taub János lett. 1961-ben főrendezőnek szerződött át a Kolozsvári Magyar Színházhoz, amelynek elszürkült művészi arculatát szintén alaposan „kiszínezte”. 1966 és 1971 között a Kolozsvári Nemzeti, 1971-től 1974-ig a Temesvári Nemzeti Színház tagja. De 1972/73-tól valójában már a világhírű bukaresti Bulandra Színház rendezőjeként dolgozik, ahová Örkény István Macskajáték című darabjának román nyelvű premierje után állandó tagnak szerződtetik, és egyúttal kinevezik a Caragiale Színművészeti Akadémia tanárának. Ötvennégy évesen, a kommunista diktatúra egyre elviselhetetlenebb nyomása miatt feleségével, a Kolozsvári Állami Magyar Opera balett-együttesének alapító tagjával, a kitűnő szólótáncos Winkler-Taub Évával és 12 éves kislányukkal együtt, 1981 őszén kivándorol Izraelbe. Tel-Avivban elsősorban a Habimában és a Cameriben dolgozik, továbbá tanít a Színművészeti Egyetemen. 1986-ban rendez először Magyarországon: hajdani egyetemi társa, Páskándi Géza Vendégség című drámáját állítja színpadra a budapesti Játékszínben. A Radnóti Színházban 1988-ban viszi színre korszakos sikerként A hetvenkedő katona című komédiát, és a korszerű Plautus-rendezés a Kairói Nemzetközi Színházi Fesztiválon, 1991-ben szinte minden díjat besöpör. Nagy magyarországi és nemzetközi rendezői sikerei mellett Taub János 1993-ban alapítója a méltánytalan sorsú budapesti Művész Színháznak is. 

De a 2017-es esztendő nem csupán születése kerek évfordulója a kiemelkedő, egyedi látásmóddal és páratlanul izgalmas egyéni stílussal rendelkező színházi embernek. 

Többek között 30 éve annak is, hogy kedves barátja, Székely János Caligula helytartója című drámáját héber fordításban színpadra állította Jeruzsálemben; negyedszázaddal ezelőtt a szolnoki Száz év magány szintén Taub rendezésben aratott elképesztő sikert García Márquez hazájában, Latin-Amerikában; és ugyancsak 25 esztendeje vitte színre világpremierként Olaszországban, magyarul Franz Kafka eredetileg német nyelvű drámatöredékét. A Kossuth-díjat Taub János 15 éve vehette át, s ugyanabban az évben az ő utolsó (negyedik) Caligula helytartója rendezésével avatták fel a frissen megnyílt új budapesti Nemzeti Színház kamaratermét.

A Kafka világpremier felidézésével emlékezünk a mesterre. 

Kafka világpremier Olaszországban – magyarul*

Taub János A gondnokot eredetileg a Radnóti Színházban akarta színre vinni, és mindenképpen Eperjes Károllyal. Mivel azonban a színész egy évad után szabadúszó lett, a tervezett előadás ott nem jöhetett létre. 

A rendezőnek azonban a Radnótival közösen volt még egy érdekes színházi kísérlete, mégpedig Olaszországban, Cividale del Friuli-ban, a szlovén és osztrák hármas határ közelében, ahol 1992. július 18. és 31. között másodszor rendezték meg a Közép-európai Kezdeményezés színházi fesztiválját. Az író-rendező Giorgio Pressburger után, abban az évben a szintén magyar származású színműíró és rendező, George Tabori lett a MittelFest soros művészeti vezetője. 

Tábori György művészpályáját az Egyesült Államokban kezdte, ahová a második világháború után emigrált. Húsz éven keresztül filmdramaturgként dolgozott, olyan rendezők munkatársaként mint például Alfred Hitchcock. A hatvanas években visszatért Európába: Berlinben, Brémában, Münchenben és Bécsben színházi rendező, darabjait pedig számos helyen játsszák. A 78 esztendős művész, aki ekkor a bécsi Burgtheater főrendezője, az észak-olaszországi fesztivált Franz Kafka jegyében állította össze. Ahogy fesztiváligazgatóként nyilatkozta: 

„Kafkáról beszélve saját magunkról beszélünk. Amit Kafkáról mondunk, magunkról is mondjuk. Szeretnénk megismerni és kiismerni, de minél többet tudunk róla, annál nagyobb a tudatlanságunk. Vele ellentétben, túl gyávák vagyunk, hogy az utolsó ajtót is kinyissuk.”¹

Ahhoz képest, hogy elbeszéléseivel, regényeivel, tematikájával, világszemléletével Franz Kafka milyen nagy hatással volt az abszurd színházra, egy darabkísérlet elejét leszámítva, ő maga csupán álmodott a színházzal.² Mi több, a Der Gruftwächter (A sír őre) című drámatöredéke – az abszurd színház legnagyobb ismerője, az ugyancsak magyar származású Martin Esslin véleménye szerint – csupán egy tervezett, de örökre abbahagyott színmű nyitójelenete, amelyben a herceg magához hívatja az ősei mauzóleumát felügyelő idős őrt, aki elmeséli, hogyan viaskodik éjszakáról éjszakára vagy harminc éve már az eltávozottak szellemével, illetve az elhunyt királyt kísérő fantomokkal, akik ki akarnak törni a sírból, hogy megszállják az élők világát.³ Az érzékeny herceg, a kamarás, a halottlátó őr, aki ugyanakkor a kvázi temető felügyelője, a holt előd parancsoló szelleme, az elmúlás kísértése és küzdelme a jelennel, a két világrend összeütközése, még a 30 év is – egytől egyig Shakespeare legnagyobb drámájának kétségtelen hatására utalnak. Nem is csoda, hisz kis túlzással Kafka a saját személyiségét kezdte megkettőzöttnek érezni, amióta 1910 novemberében, a berlini Deutsches Theaterben Albert Bassermann Hamletje lenyűgözte.⁴ Akárcsak annyi más kortársa, elődje és utódja, ő is szinte azonosul a dán királyfival, és a Hamlet Kafka számos művén érezteti a hatását.⁵

Ráadásul épp mikor hosszabb alkotói szünet után, 1916. novemberében-decemberében A kriptaőr elejét papírra vetette, Orla húga jóvoltából – aki a kis vékonyfalú, teátrális házacskát „dolgozólakásnak” bérelte a bátyja számára⁶ – az író pont az Aranycsinálók utcájában lakott.⁷ Itt pedig nem csupán élvezettel dolgozott, de a misztikus hangulat és a környezet ezoterikus klímája minden bizonnyal hatott a színpadi kísérletre. Az „alkimisták utcája” a Várban ugyanis pont a Hamlet módjára meghasonlott II. Rudolf „fantasztikus” Prágájának a szívében található.⁸

Mindennek tetejébe akkor halt meg a régi világ utolsó letéteményese, az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve a Habsburg Birodalom 1848 óta, 68 éven keresztül regnáló császára is: Ferenc József az első világháború közepén, 1916. november 21-én hunyt el. Természetesen a bécsi királyi kriptába temették. Utódja I. Károly, a Habsburg-Lotaringiai ház utolsó uralkodója lett, aki már nem tehetett semmit a teljes Közép-Európát alapjaiban átforgató történelmi kataklizma ellen. 

Mindazonáltal Kafka hamar rájött arra, hogy drámai próbálkozása fiaskó, úgyhogy nem is folytatta az írást. Volt jegyesének, Felice Bauernek 1916. december 14-én azt írta, hogy „Házamban lehetetlenségekkel vesződöm…”. Sőt, Oskar Baummal állítólag nyíltan közölte, hogy A kriptaőr-ben az az egyetlen ami nem dilettáns, hogy soha, még baráti körben sem fogja felolvasni.⁹ Mindez kvázi ügynökét, Max Brodot nem tartotta vissza attól, hogy sok évvel a szerző halála után, 1954-ben megjelentesse a torzóban maradt darabot. 

George Tabori 42 évvel később előbányászta a töredéket, hogy egyfajta világpremier formájában a Prágában élt német zsidó író egyetlen drámai kísérletének bizonyítékaként bemutassák Olaszországban, éspedig magyar nyelven, a közép-európai Mittelfesten. Akkor, amikor újabb balkáni válság fenyeget. Tudniillik 1992. április 5-én, Szerbia kivételével, Jugoszlávia minden tagállama megszavazta függetlenségét, és ezzel kezdetét veszi a több éves délszláv háború. 

Tabori, aki anyai ágon rokonságban áll Bálint Andrással, épp A hetvenkedő katona bemutatójának idején járt Budapesten: megnézte a Radnóti premierjét és nagyon tetszett neki az egész előadás, kiváltképp Taub különleges rendezői stílusa. Úgyhogy a magyar nyelvű Der Gruftwächter megrendezésére Taub Jánost választja. S mivel a Radnóti Színház úgy tudja, a torzónak nincs magyar változata,¹⁰ megbízzák Győrffy Miklóst a fordítással.

Taub János: „A Bécsben élő George Tabori művészeti vezető kért fel, hogy rendezzem meg A kripta őrét, Franz Kafka egyetlen drámai kísérletét. A darabot az író nem fejezte be, torzó maradt, amit csiszolni, formálni, kerekíteni kell, hogy a közönség elfogadja. (…) 

Itthon a Radnóti Színház égisze alatt folynak a próbák. Olyan színészekre esett a választás, akik a magyarul megszólaló előadáson erőteljes játékukkal, az úgy vélem, főleg olaszokból álló közönség előtt is képesek megfelelő hatást elérni…”¹¹

Bálint András így emlékezett az 1992-es koprodukcióra:¹² 

„Én nagyon büszke vagyok rá, hogy Taub János Magyarországon igazából a Radnóti Színházban robbantott, és A hetvenkedő katonával ilyen hatalmas sikerünk lett. Azt persze sajnálom, hogy többé nem rendezett nálunk. Nagyon elfoglalt lett. A legtöbb rendezését megnéztem, és jóban is voltunk. Összejártunk, gyakran mentünk együtt színházba. A kriptaőr kapcsán pedig örvendtem annak, hogy ha igazgatóként nem is, de színészként újra találkozhatom vele. Én lettem ugyanis a ’Fejedelem’.

János a többi szerepre mindenképpen különleges alkatú színészeket akart. Engem is megkért, hogy segítsek neki a keresésben. Végül a címszerepre Némethy Ferencet, Kamarásnak Kibédi Ervint, a Főudvarmester szerepére Huszár Lászlót választotta. A partnereim közül Némethy Ferivel jól ismertük egymást, korábban már játszottunk is együtt, Kibédit nem ismertem, Huszár Lacit igen. Nyáron, mielőtt elutaztunk volna Cividaléba, a Radnóti Színházban próbáltunk...”

„A fejedelem karosszékében ül, lábát egy lavór vízben áztatja. Gerincét hajtott kamarás előtte. Alattvalót alázatba kényszerítő dialógus. Taligán roggyant testű agg jelenik meg a színen, a kriptaőr. Ketten maradnak a fejedelemmel, az öregember mesélni kezd. Innentől a kívülállónak, ha a történet nem is, de a kifejezési mód felettébb ismerőssé válik. A valóság hatásai egyszeriben abszurddá növik ki magukat, s mindez utánozhatatlanul kafkás.”¹³

A próbába bepillantó újságírónőt leginkább a Kamarást megszemélyesítő színész személye lepi meg. Meg is kérdezi Kibédi Ervint, hogy hogyan érzi magát a könnyednek nem nevezhető, szokatlan szerepben?!

 „Kellemesen. Abszurd dolgokban eddig nem vettem részt. Az utóbbi években valóban a Vidám Színpaddal voltam azonosítható, de azért én emlékszem még a Néphadsereg Színházban eltöltött időkre, ahol a repertoáron zömmel klasszikus darabok szerepeltek. Várkonyi Zoltán rendezésében több, úgynevezett komoly előadás részese lehettem. Most úgy érzem, visszakerültem ebbe a közegbe...” ¹⁴ 

„Érdekes, mélyreható szerep jutott nekem. A kamarást alakítom. A hatalom, a politika áll a történet középpontjában, és persze az intrika. A téma örök, úgyhogy a mindenkori közönséghez szól.”¹⁵

„Taub János felfogása szerint nem a szövegre, hanem a szituációkra esik a hangsúly, amit nekünk, színészeknek kell láttatni. És ez a mi mesterségünk lényege.”¹⁶

A címszereplő Némethy Ferenc: „Az egész számomra egy nagy kaland. Sohasem voltam még abszurd darab főhőse. Taub János rendezővel először dolgozom együtt, éppúgy, mint Kibédi Ervinnel. Soha nem vettem még részt európai színházi fesztiválon, ez a játék pedig oda készül.”¹⁷

Taub János általában nem szereti a fesztiválokat, mert „mű eseményt” gyanít mögötte, de most örvendett a meghívásnak, és úgy próbáltak a július 23-24-i bemutatóra, mintha repertoárdarab volna.¹⁸ Ugyanakkor nem készült túlságosan különleges előadásra: 

„…Maga a mű fantáziadús, titokzatos. Azt igyekszik érzékeltetni, hogy nemcsak a józanság, hanem az életben oly gyakran fellelhető zavar is képes az emberi problémákra ráébreszteni, méghozzá kirobbanó szenvedéllyel. A művet megpróbálom szöveghűen feldolgozni. Ezen belül mindent túlkomplikálok az eljátszhatóság határáig, mivel itt nehéz emberi logikával követni az eseményeket, hiszen egy más dimenzióban létező látomás a vezérfonal. A megjelenítéssel az okítás nem célom, szeretnék egyszerűen csak gondolatokat és érzelmeket kisugároztatni az előadásból.”¹⁹

Magyarországi bemutatót nem terveztek, hisz a produkció időtartama összesen vagy 40 perc. Volt ugyan szó arról, hogy tévé-színházi formában átdolgozzák, de végül csak az a két előadás maradt, amit lejátszottak Olaszországban. 

Bálint András így folytatja a visszaemlékezést: 

„…Aztán beültünk az autókba és elutaztunk Cividaléba. Nekem egy új Opel Astrám volt azt tudom, mert akkor vettem először életemben nyugati kocsit. Ha jól emlékszem, két autóval mentünk. Én vittem Némethyt, Kibédit, Huszár Lacit, a másikban ült Csóti Jóska gazdasági igazgató, és a Taub-család Évával és Eszterrel. 

Taub és Tabori láthatólag egyetértettek, jól kijöttek egymással. 

A kriptaőr-t egy kastély csodálatos kertjében, a virágok között játszottuk el összesen kétszer. Valamennyi közönségünk is volt, de ez nem egy mutatós darab, és János nem is csinált belőle valami mutatós dolgot. Én mint Fejedelem egy igen nagy, leomló puha selyembársony, szőrmegalléros, palástszerű köpenyben járkáltam a kertben…”

Dőry Virág tervezte a jelmezeket, a játéktér kialakításában Kis-Kovács Gergely díszlettervező segített. Az egyébként rendezőasszisztens Bodori Anna, illetve Juhász Zsolt egészítette ki a szereplőgárdát.²⁰ Taub Jánosnak előzetesen módja volt megtekinteni a helyszínt, ugyanis a Taborit és a MittelFest-et egyként menedzselő „Hahn Produktion” április 14-én angol nyelvű faxban jelezte, hogy május 4. és 6. között egy megbeszélésekkel egybekötött utat terveznek Cividale-ba, és örömmel vennék, ha Taub János is csatlakozna hozzájuk.²¹

A fesztiválon tolmácskészüléket nem biztosítottak, az ismeretlen drámatöredék magyar nyelvű előadására különféle módon reagáltak az idegen ajkú tudósítók. Íme néhány példa:

„Franz Kafka nem volt oda a színházért. Csak a neves, excentrikus jiddis színész, Isak Loewy keltette fel az érdeklődését. Ezért aztán írt egy jegyzetet a prágai zsidó színházról, s pár oldal fennmaradt az egyik kék noteszben a nyolc között, amelyet sok évvel Kafka halála után barátja, Max Brod meg fog jelentetni ‘Kék nyolcadrét jegyzetek’ címmel. Az egyik kötetben található az a szöveg is, mely Kafka tusakodását bizonyítja a színházzal: a próbálkozás kezdetét egy feltehetőleg furcsa darabhoz, enyhén gótikus mesével, kis politikai intrikával, valamiféle kísérleti drámát egy öreg temető-őr szerepeltetésével.

»A kriptaőr« a megtalált töredék címe, és a magyar Radnóti Színház előadásában látható éjszaka, a Villa de Claricini-ben, néhány kilométerre Cividalétól. Ez a kastély olyan produkciók számára jelent értékes Mittelfest- helyszínt, amelyekhez illik a varázslatra csábító bűbájos környezet, a ‘plein air’, a kert, a kis sövények, a nyugalmat árasztó épület homlokzata, a nemes és természetes táj. Tavaly a Villa de Claricini-ben Mozart és Rousseau egy-egy művét játszották, idén pedig itt kapott helyet Kafka befejezetlen drámakísérlete. Kavicsos úton és néma mosolyú szobrok között mondja el történetét az idős őr, akit most először hívatott a fiatal herceg maga elé, hogy megismerje a kötelezettségeit és feladatait. 

Az őrnek napközben látszólag nyugodt állása van, lustán felügyel a parkra, figyel a betévedőkre. Ám éjszakánként elszabadul a pokol és a rettenet, hisz olyankor az eltemetett nemesi ősök kiszállnak a kriptából és azt követelik tőle, hogy engedje ki őket a parkba. S mert az őr nem engedelmeskedik, a kísértetek halállal fenyegetik. Hajnalig vívják harcukat, mindig az öreg győz, de ez már harminc éve így megy, és a fantomokkal folytatott ádáz küzdelem felemésztette az idős kriptaőrt. Ezért most akár egy haldokló állat, a fiatal trónörökösre akarja bízni a titkát, fellebbentve előtte az árnyékvilággal folytatott szakadatlan éjszakai harc tényét, vagyis hogy a holtak szelleme bizony meg akarja szállni az élők világát. 

A színpadi megvalósítás Taub János rendezésében a két férfi (azaz Némethy Ferenc, az őr és Bálint András, a herceg) személyes konfrontációjára fókuszál. Egyedül maradnak hát a villa éjszakai csendjében, a háttérben azonban érzékelhetők a hallgatólagos udvari intrikák […] Mellettük a díszlet csupán két karosszék és egy öreg gramofon, mely Csajkovszkij megrendítő zenéjét közvetíti a susogó levelek és a szúnyogok szelíden baljóslatú zümmögése közepette.” 

Roberto Canziani – Piccolo²²

„Ha Brod nem lett volna annyira túlbuzgó a Kafka kéziratokkal, akkor mi sem beszélhetnénk a budapesti Radnóti Színház cividale-i »A kriptaőr« című produkciójáról. Őszintén szólva, Taub János rendező színreállítása a torzó filológiai szándékú bemutatásánál nem is akart többet, mindamellett meggyőző interpretációkat láthattunk, elsősorban a Herceg szerepében Bálint Andrástól, akit számos Szabó István filmből ismerhetünk, akárcsak a két másik színész tolmácsolásában, akik a ráncos kamarást, illetve a kriptaőrt, azaz egy haldokló világ utolsó vakon engedelmes és hűséges szolgáit testesítették meg.”

Mario Brandolin – Messaggero Veneto²³

„A magyarországi előadásokat a nyelvi kommunikáció nehézségei ellenére mindig érdeklődés övezi könnyed eleganciájuk, a színészi alakítások nyugalma, visszafogottsága és egyszerűsége okán. A kriptaőr rendezője ráadásul Taub János: egy magyar zsidó, akit a múlt évben nagydíjjal ismertek el a kairói színházi fesztiválon és Jeruzsálem színházi életében szintúgy jelentős szerepet játszik; a főszereplő pedig Bálint András, a kiváló budapesti színművész, akit majd minden Szabó-filmben láthattam. Mindez azonban nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy valóban kiugró fesztivál-siker szülessék öt kilométerre a városon kívül, a Villa de Claricini-t körülvevő szépséges kertben, amelynek klasszikus szobrai túl erős hátteret nyújtottak a ziháló élet és halál találkozásának rosszul szabott történéseihez. A Visconti-hoz illő hangulatot csak a kamarás zavarja meg, ám szavait elfújja a szél. Bálint színészi sármja és Taub rendezői minimalizmusa ellenére mindent áthat a Kafka leveleiből ismert, dramaturgiailag ügyetlen siránkozás az élet reménytelensége felett, az elmúlástól való félelem, vagy a kertben sétáló gyönyörű hölgy bejelentése, aki aztán mint rossz cseléd tér vissza…” Ivica Buljan – Slobodna Dalmacija²⁴

„A magyar rendező, János ’Kaub’ (sic!) A kriptaőr-t kőkeményen konzervatív színreállításban, egy külvárosi villa impozáns kertjében rendezte meg. A szuggesztív mimézis a nemesen elvörösödő arcban rejlik, egyébként Kaub csak hagyja recitálni mindazt, ami Kafka óta felsorolható az öreg cselédek sötét sorsáról, akik a fejedelmi munkáltató lába elé vetik magukat. Amúgy hátborzongató.”

Wolfgang Höbel – Süddeutsche Zeitung²⁵

„A produkció helyszíne a Villa di Claricini festői parkja Moimacco botanikus kertje mellett. A városka közel fekszik Cividaléhoz, úgyhogy a Mittelfest szervezőinek szegényes útmutatója ellenére, a közönség gond nélkül eljuthat a helyszínre. Egy karosszék, kisasztal és egy öreg gramofon, ahonnan Csajkovszkij hangjai csendülnek fel – mindössze ennyi a díszlet, a háttérben pedig ott a villa homlokzata. Taub János rendező irányításával a Radnóti Színház szereplői magas színvonalú előadást hoztak létre – talán az egyik legjobbat a Mittelfesten, amely érzelmileg von bele a játékba és mély részvétet kelt. A szerepek fizikailag is tökéletesen illenek a színészekhez [...], akik ismét a komoly felkészültség ama legteljesebb bizonyítékát nyújtották, mely a legtöbb kelet-európai társulatot jellemzi. Igazság szerint nem volt nagyszámú közönség a Villa di Claricini előadásán, de akik megnézték, meleg fogadtatásban részesítették a hat színészt és többször is visszatapsolták őket.” 

Trieste Oggi²⁶

A magyarországi társulat tényleges sikeréről beszámol több más, főként olasz nyelvű médium is. De inkább lapozzunk bele azokba a helyszíni tudósításokba, amelyeknek a szerzői a színpadi nyelvet és a szöveget egyaránt értik: „A Bálint András vezette kis magyar csapat megérdemelt sikert vívott ki Kafka A kriptaőr című dramatizált ’töredékének’ előadásával. […] A városka szélén, egy XVIII. századi rokokó grófi kastély ma is pompásan rendbentartott kertje volt az előadás helyszíne. Impozáns hátterül maga a palota szolgált. A nézősereg pedig lenyűgözve figyelte a Taub János által rendezett, feszültséggel teli előadást. Közönség és produkció igazi együttműködése volt a két este. S hogy a jobbára olasz közönség magyarul hallhatta a szöveget, ez mit sem vont le a színházi élményből.

A címszereplő Némethy Ferenc talán élete egyik legjobb alakítását nyújtotta. Bálint András érzékenyen és a rá jellemző intellektualitással jelenítette meg a Fejedelem alakját. A két intrikus, hatalomért küzdő udvari főembert kiforrott művészi eszközökkel, külsőségeiben is találóan ábrázolta Huszár László és Kibédi Ervin. Jól egészítette ki játékával a kis társulatot Bodori Anna és Juhász Zsolt. S még egyszer Taub Jánosról, aki finom szereposztói érzékkel és nagy-nagy felkészültségével újra tanúbizonyságot tett arról, hogy a magyar színházi élet immár pótolhatatlan egyénisége.

Jó lenne, ha nemcsak a nemzetközi, az olasz, de a magyar közönség is láthatná ezt a remek előadást – ha máshol nem is, legalább a televízión keresztül.” 

Kevin – Esti Hírlap 

„A kastélyt egy lengyel együttes játszotta; ezt sajnos nem láthattam. Láttam viszont ’eredeti helyszínen’, egy kastély előtt játszani A kriptaőr című Kafka-torzót, amelyet a Radnóti Színház produkciójában Taub János rendezett. A meglehetősen enigmatikus mű a címszereplő kísértetlátó vízióiról szól – Némethy Ferenc kiváló beleérző képességgel játszotta –, amely érdeklődő együttérzést vált ki a kastély ezoterikus, művészlélek urából (Bálint András). A végén azután úgy tűnik, hogy a transzcendencia iránt kevésbé érdeklődő, új emberek veszik át a hatalmat, ami a szorongásos, múltba forduló, ’életidegen’ régi emberek megsemmisítésével jár. A bizarr pszichodráma, a Taub inspirálta feszült csöndekkel, lelassított dialógusokkal valószínűleg jobban érezné magát a ’félrebillent valóság’ négy fala közt, mint a figyelmet szerteszóró, bár kétségkívül impozáns és kellemes szabadtéren.” 

Koltai Tamás – Színház²⁷

Koltai „Kafkaland” című összefoglalójának bevezetője híven tükrözi az 1992-es év aktuális közép-európai viszonyait és a mindenre kiterjedő feszült hangulatot is.

„Franz Kafka portréját akasztani emblémaként egy közép-európai színházi fesztivál fölé – az ötlet, amilyen abszurdnak, bizarrnak, hogy ne mondjam, kafkainak látszik első pillantásra, közelebbről nézve éppoly megható, valósággal metaforikus. Egy cseh-zsidó közösség tagjaként, a német nyelvű polgárság környezetében világirodalmi remekműveket írni az Osztrák-Magyar Monarchia Prágájában németül: lehet-e ennél szorongatóbb és felemelőbb jelképe a közép-európai egymásra utaltságnak, amit manapság oly sokan nem hajlandók tudomásul venni és az együttélés kiindulópontjának tekinteni? Tábori György mint az észak-olasz Cividale del Friuliban másodízben megrendezett Mittelfest soros igazgatótanácsi kurátora megérdemelné, hogy lovaggá üssék az ötletért. Egyébként is úgy festett – szalmakalapjában, ősz borostájával, törékeny fizikumával és töretlen kedélyével – a Julius Caesar alapította kisváros utcáin, terein vagyis a fesztivál helyszínein, mint Cervantes igazságért hadakozó bús képű lovagja, aki visszajött a nyugdíjból, hogy a színház mágiájával vívjon szélmalomharcot az ostobaság és rosszindulat Európa közepe fölött terpeszkedő erői ellen. 

Cividale tizennégy napig meghazudtolta az európai status quót. Miközben a résztvevő országok egynémelyike állami szinten fegyvereit dörgette egymásra (önmagára?), vagy elhatárolódási kísérletekkel foglalatoskodott, addig színházi képviselői sikeresen demonstrálták az emberi lényegnek ellentmondó – nemzeti, nyelvi, etnikai, faji – elhatárolódások abszurditását. Mennyivel osztrákabb és olaszabb a két, Budapesten született György – George Tabori és igazgatótanácsi kollégája, Giorgio Pressburger – , mint amilyen magyar? (Vagy fordítva.) És Jozef Nadj, azaz a Bácskából (Jugoszláviából? Szerbiából?) való Nagy József, aki hírneves Jel Színházával a franciaországi Orléans-ban dolgozik? És hová soroljam az erdélyi születésű, Budapesten élő, izraeli állampolgárságú Taub Jánost, A kriptaőr című Kafka-töredék rendezőjét?

Más értelemben besorolhatatlanok az országhatárokat átlépő közös produkciók, amelyek a Mittelfestre készültek, például a bécsi Burgtheater és egy udinei társulat kétnyelvű Trakl-bemutatója, a Kékszakáll... és így tovább. Ha a határokat (a földrajziakat és a tudatunkban mesterségesen emelteket) át is tudta lépni Tábori György, a közép-európai valóság fenyegető árnyékát, amely időnként rávetült a találkozóra, nem mindig. A világpolgár-fenegyerek Ljubisa Ristić – Haris Pasovićtyal közös – szabadkai- szarajevói Amerika-adaptációja nem jöhetett el, nem tudni pontosan, miért. Talán a háború miatt, talán mert a résztvevő országok közül a ’benevezett’ Jugoszláviát végül Horvátország és Szlovénia képviselte mint utódállam, s Szerbiát bojkott sújtotta? Könnyen lehet, hiszen Jovan Ćirilovot, aki igazgatótanácsi tag – Tábori, Pressburger, Ascher Tamás és Jiři Menzel mellett – hivatalosan már meg sem hívták, holott jövőre ő lenne a soros kurátor; helyette Menzel lesz. Tábori és Ascher ejnye-bejnyézett emiatt. Ćirilovot, a belgrádi BITEF atyamesterét aligha lovagias leszerbezni – de hát a döntésnél, úgy látszik, nem csak lovagok voltak jelen. Menzel egyébként mint eljövendő ötletgazda és szervező tett egy lekicsinylő megjegyzést Kafkára, illetve a Kafka-fesztiválra, ami nem volt elég elegáns ahhoz, hogy ízléstelennek ne tűnjék. Ráadásul elég volt Cividaléban tölteni három napot – Menzel, azt hiszem, nem is töltött ennél többet –, hogy érezhetővé váljék, milyen otthonos lett itt Kafka, mennyire belakta a várost. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a hétköznapok realista részleteiből bontakoznak ki a kafkai félelmek, szorongások és víziók – az áttekinthetetlen valóság abszurditásai. Hasonlóak a boszniai háborúhoz vagy Menzel reagálásához Tábori Kafkájára és a Ćirilov-ügyre. Igazi kaland volt Kafkaland, azaz Cividale állampolgárává válni két hétre. Kafka szelleme áthatotta a várost. A könyvesboltok és üzletek kirakataiból is szelíd portréja tekintgetett ránk, az utcák labirintusait járva esténként újabb és újabb Kafka-helyszíneket kerestünk.”²⁸

Darvay Nagy Adrienne

*(Részlet Darvay Nagy Adrienne SZÍN JÁTÉK – Rendezte TAUB JÁNOS című kiadásra váró könyvéből. A kutatást a MMA Színházművészeti Tagozata által megszavazott „Művészeti Ösztöndíj – 2015”, a kézirat megírását a NKA Színházművészeti Kollégium alkotói támogatása tette lehetővé a „TAUB 90” alkalmából.)

Jegyzetek

¹ Kafkának szentelve. Európai Utas, 1992. 2. szám 93.

² Lásd például 1911. november 9-i naplóbejegyzését. FRANZ KAFKA – NAPLÓK, LEVELEK. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981. 96‒97.pp.

³  Martin Esslin: THE THEATRE OF THE ABSURD. Vintage Books, New York 2001. 355.

⁴ Földényi F. László: Kafka moziba jár. Filmvilág, 1997. 05. http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1620

⁵ Mark Harman: Missing Persons: Two Little Riddles About Kafka and Berlin

http://www.kafka.org/index.php?id=201,302,0,0,1,0

⁶ Győrffy Miklós: Kafka drámatöredéke elé. In: Nagyvilág, 1994. 3. szám 171. 

⁷  Napló 506-507.pp.

⁸ Karel Krejci: PRÁGA LEGENDÁI. Fordította: Sziklay László, Gondolat, Budapest 1976. 58-63.pp.

⁹ L. Győrffy: i.m. uo.

¹⁰ Valójában Forgách András már előbb lefordította, amely 1985-ben meg is jelent az ELTE Másvilág c. antológiájában. Győrffy Miklós A kriptaőr című fordítását Kafka halálának 70. évfordulója alkalmából tette közzé a Nagyvilág 1994/3. számában. 171–181.pp.

¹¹ Potoczky Júlia: Három kérdés Taub Jánoshoz - Pesti Riport, 1992. július 3.

¹² Bálint András volt olyan kedves, hogy bokros teendői ellenére készségesen időt szakítson egy személyes találkozásra, és a Radnóti Színház igazgatói irodájában Taub Jánosról beszélgethessünk. Kölcsönadta az 1992-es Mittelfest sajtóanyagát is, amelyből az itt közölt magyar, illetve eredetileg olasz, német, horvát nyelvű írások idézetei származnak. Őszinte köszönet mindezért. A cikkek magyar fordítását magam végeztem.

¹³ Peccol Andrea – Kurír, 1992. július 9.

¹⁴ Ugyanott.

¹⁵ V. Á. A kriptaőr Cividale-ban – Népszava, 1992. július 6.

¹⁶ Peccol Andrea – Kurír: i.m. 

¹⁷ Peccol Andrea – Kurír: i.m.

¹⁸ V. Á.– Népszava: i.m. 

¹⁹ Peccol Andrea – Kurír: i.m. 

²⁰ Lásd. Trieste Oggi, 1992. július 26. 36.

²¹ Dorrit Thomas küldte a Hahn GmbH részéről 1992. április 14-én. (Fax nr: 01-1184912)

²² Roberto Canziani: Ombre incompiute. (’Befejezetlen művek’) in: Piccolo, 1992. július 25. 

²³ Mario Brandolin: Una debole prova drammatića di Kafka (’Kafka gyenge drámai bizonyítéka’) Messaggero Veneto, 1992. július 25. 

²⁴ Ivica Buljan. Kafkijanski hrvatski prizori (’Kafkai színek horvátul’) Slobodna Dalmacija, 1992. augusztus 2.

²⁵ Wolfgang Höbel - Süddeutsche Zeitung, 1992. augusztus 1. Véleményét a másik német tudósító is átvette, viszont Hajo Fickus legalább a rendező nevét le tudta írni abban a négy sajtóorgánumban, amelyekben ugyanaz a cikk jelent meg. 1992. augusztus 12-én.

²⁶ Piace ’Il guardiano delle tombe’ Quel sapore quasi gotico di Franz Kafka (Mint ’A kriptaőr” – avagy Franz Kafka kvázi gótikus aromája) in: Trieste Oggi, 1992. július 26. 36. 

²⁷ Koltai Tamás KAFKALAND. MITTELFEST CIVIDALÉBAN. in: Színház, 1990. 10. szám

²⁸ Koltai Tamás: i.m.

Simon György (1923–2017)

Amikor a színházak államosítása után elkezdték újjászervezni Magyarország vidéki társulatait, a tagok vagy fokozatosan egy-egy színházi város állandó lakosaivá váltak, vagy – az optimistábbak, akik nem tekintették véglegesnek ezt az állapotot – előbb albérlőkként, később színészházak, színészlakások lakóiként élték mindennapjaikat. Ez a kétféle életforma bizonyos megosztottságot eredményezett. Az állandó lakosok beolvadtak a város életébe, míg a másik csoport tagjai csak akkor tartózkodtak ott, amikor próbáltak vagy játszottak. Életterüket a színház, a klub jelentette, a szabadnapokon pedig siettek vissza a fővárosba. A „bejárók” lenézték a „telepeseket”, amiért lemondtak mozgásszabadságukról és beletörődtek a sorsukba. Úgy gondolták, letelepedett kollégáikat kevésbé kényeztetik a színház vezetői szerepekkel, gázsi-emeléssel, kitüntetésekkel, hiszen úgysem állnak odébb, ha sérelem éri őket; ezer szállal kötődnek ahhoz a helyhez, amelyet a sors kijelölt számukra.

Euripidész: Hekabé – Agamennón, Miskolci Nemzeti Színház, 1977 (fotó: Veres Attila)

Simon György sohasem volt „telepes”. Pályájának legszebb évtizedeit, 1958-tól nyugdíjba vonulásáig, 1985-ig Kecskeméten, Egerben, Kaposváron, Békéscsabán és Miskolcon töltötte. Volt, ahol mindössze két-három évadot, volt, ahol valamivel többet. És közben eljátszotta a világirodalom nagyszerű szerepeit, a Három nővér Versinyinjét, a Ruy Blas, a Cyrano de Bergerac, az Othello, a Macbeth, a Bánk bán címszerepét, a Cseresznyéskert Gajevjét, a Sirály Trigorinját, Az ember tragédiája Ádámját, a IV. Henrik Falstaffját és sok minden mást, amiről számos fővárosi kollégája csak álmodozhatott. A leghosszabb ideig, tizenkét esztendeig a Miskolci Nemzeti Színház tagjaként dolgozott, innen ment nyugdíjba. Vendégszerepelt Pécsett és Debrecenben, nyugdíjas éveiben fellépett az Evangélium Színházban, de idős korában elsősorban a Magyar Rádió és a szinkronstúdiók foglalkoztatták. A színházi adattár 110 szerepét tartja nyilván. Egy másik nyilvántartás szerint 385 szinkronszerepet játszott el.

Impozáns életmű.

A pályakezdése nem mondható sem tipikusnak, sem szerencsésnek. 1923. június 21-én született Rákospalotán. Egy interjúban büszkén és nem kevés iróniával említi, hogy a hajdani falusi települést éppen az ő születése évében emelték városi rangra. Életrajzaiból az derül ki, hogy eleinte eszébe se jutott a színészi pályát választani. Érettségi után a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karára iratkozik be, nem sejtve, hogy a doktorátusra több mint egy évtizedet kell várnia. Közben a Vallás- és Közoktatási Minisztérium alkalmazottja. 1944-ben behívják katonának, és alig egy év múlva orosz hadifogságba kerül. A leendő juris utriusque doctor három éven át favágó Szibériában. Súlyos betegen tér haza. Első dolga, hogy folytassa egyetemi tanulmányait. Az egyetem befejezéséig továbbra is a Vallás- és Közoktatási, illetve a Népművelési Minisztériumban dolgozik, ahol egyre közelebb kerül a színházak világához. Mire 1952-ben megkapja a jogi diplomáját, már eldöntötte, hogy színész lesz. Várkonyi Zoltán meghallgatja, és elintézi, hogy felvegyék a Színművészeti Főiskola második évfolyamára, majd fél évvel később szerződést kínál a Magyar Néphadsereg Színházához. Első szerepe a Cyrano harmadik kadétja. 1954-ben egy évadot az Ifjúsági Színházban tölt, majd az önállósuló József Attila Színháznál próbál szerencsét. Közben megnősül, felesége Demeter Hedvig, akivel a Néphadsereg Színházánál ismerkedett meg. Együtt úgy döntenek, hogy ha a pályát nem a szakma perifériáján akarják eltölteni, akkor vidékre kell szerződniük. Ettől kezdve a felesége 1981-ben bekövetkező haláláig tartó véd- és dacszövetség segíti pályájuk kibontakozását. 

Mivel vidéki színészéletüket ettől kezdve házaspárként élik, a bohémságnak még a látszatát is messze ívben kerülik. Szinte minden szerepükben partnerek, vagy legalábbis azonos produkciókban játszanak. Ez azt jelenti, hogy nemigen keresik a kollégák társaságát. Előadás után csendben megvacsoráznak, aztán hazamennek. Sokan ezért gőgösnek, visszahúzódónak tartják őket. 

Amikor közelebbről megismerkedtünk, többször együtt ebédeltünk, vacsoráztunk. Egyszer-kétszer még a színészházi szobájukba is meghívtak. Ilyenkor hosszú, jóízű beszélgetéseket folytattunk. Jól éreztem magam a társaságukban, mert beszélgetéseink távolról sem a szokásos színházi pletykák szintjén zajlottak, hanem értelmes, komolyan gondolkodó emberek véleményét és zsörtölődéseit hallgathattam színházról, irodalomról, mindennapi kétségeikről. Nemcsak ők beszéltek, az is érdekelte őket, hogy én mit gondolok a színházról, róluk, színpadi munkáikról. 

Tímár Évával – Bruckner: Angliai Erzsébet – Cecil, Miskolci Nemzeti Színház, 1982 (fotó: Veres Attila)

Kapcsolatunk kiteljesedésére évekkel később, egy véletlen pesti találkozás alkalmával került sor. A Divatcsarnokban futottunk össze. Hédi már nagyon beteg volt, lefogyott és néhány hónappal később meghalt. Unszolásukra beültünk egy közeli presszóba, és jó két órát beszélgettünk a régi időkről, a Békéscsabán együtt töltött két évadról. Furcsa, szomorú búcsú volt. Gyuri inkább nagyokat hallgatott, Hédi megállás nélkül beszélt, mintha minden számára fontos dolgot gyorsan el akarna mondani. Tudtuk, hogy így hármasban utoljára találkozunk. Később sokat gondoltam rájuk, főleg Gyurira, meg arra, vajon hogy folytatja az életét özvegyen, egyedül. Aztán hallottam, hogy újra megnősült, rádióriporter feleségével új életet kezdett nyugdíjasként és immár „állandó” budapesti lakosként.

Neki hosszú élet jutott osztályrészül. Az 1958-as vidéki újrakezdés mindjárt nagy főszerepeket és sikereket hozott számára Kecskeméten. Németh Antal rendezésében eljátssza az Úri muri Szakmáry Zoltánját és az Optimista tragédia Alekszejét, majd Seregi László irányításával a Taláros urat Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című drámájában, a Katona József születésének 170-edik évfordulójára felújított Bánk bán címszerepét (Gertrudis: Demeter Hedvig), a Tragédia Ádámját, A királyasszony lovagja címszerepét, A három nővér Versinyinjét, a Rómeó és Júlia Lőrinc barátját (a dajka: Demeter Hedvig). Ádámjáról így ír a Film, Színház, Muzsika: „Alakítását a hatalmas erőpróba okozta gátlásoktól felszabadulva, kiforrva színjátszásunk jelentős Ádámjai közé fogja emelni. Erő, hit, férfias rajongás árad belőle, dikciója tiszta és szépen formált.” 

Sikereik teljében mégis elhagyják Kecskemétet. Előbb az egri színházhoz szerződnek, amelyet egy év múlva átmenetileg a Miskolci Nemzeti Színházhoz csatolnak. Amikor a két társulatot is összevonják, a Simon-házaspár megint továbbáll. A következő állomás Kaposvár. Itt is négy évadot töltenek. Az egri évek hozadéka Szophoklész tragédia-töredéke, az egyik legkorábbi ránk maradt művének tartott Aiasz címszerepe, A kőszívű ember fiai Ridegváry Bencéje, Molnár Ferenc Olympiájának Kovács kapitánya, a Sirály Trigorinja és a Cyrano címszerepe. Különös, hogy éppen a feltűnően gazdag negyedik évad végén válnak meg Heves megye színházától. Aligha kétséges, hogy ebben a csábító szerepét az 1963-ban végzett „káder-osztály” Egerben diplomázó rendezője játszotta, aki a következő évadtól a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatója. Irányítása alatt az addig főleg operetteket játszó és hullámzó eredménnyel működő intézmény hamarosan az ország legrosszabb színháza lesz Kinevezése hírére többen elhagyják a társulatot, több fontos szerepkörre nem marad színésze, és életmentő szüksége van a Demeter‒Simon házaspár szerződtetésére.

Eleinte úgy tűnik, érdemes volt az ajánlatot elfogadni. Simon György egyik nagy szerep-álmával, Othellóval mutatkozhat be új állomáshelyén, majd a következő évadban újabb monumentális Shakespeare-szerep, Macbeth várja, Lady Macbeth pedig Demeter Hedvig. Azonban egyik előadás se váltja be az ambiciózus színész reményeit. A helyzetet súlyosbítja, hogy előbbit maga a pártfunkcionáriusból lett igazgató állítja színpadra, aki koránt sincs a helyzet magaslatán. A Macbeth próbái professzionálisabb légkörben zajlanak, de a prózai előadásokat csak ímmel-ámmal fogadó kaposvári közönség körében ez az előadás sem arat sikert. És közben egyre jobban éleződik a helyzet az igazgató és Sándor János vezető rendező között, aki az 1969/70-es évad végén távozik a színháztól. A kaposvári színház sorsában hamarosan fordulat áll be, de az új korszak kialakításában már a következő nemzedék vesz részt.

Komámasszony, hol a  stukker – Cuki (1976) – Miskolci Nemzeti Színház (fotók: Veres Attila)

Buckman: Most mind együtt! – Mathew (1981) ) – Miskolci Nemzeti Színház (fotók: Veres Attila)

Sándor János a Békés megyei Jókai Színház főrendezője lesz. Első dolga, hogy a Simon-házaspárt magával vigye. Az 1970/71-es évad nyitó előadásában, A salemi boszorkányokban mutatkoznak be; Simon John Proctort, Demeter Elisabeth Proctort játssza. Mindössze két évadot töltenek itt, de mindketten változatos, jó szerepeket játszanak. A feladatok között említést érdemel Demeter Hedvig Solmaynéja Csiky Gergely Buborékok című vígjátékában és Sürgénéje Shakespeare IV. Henrikjében. Simon György fontos szerepe Páskándi Géza Vendégségében Dávid Ferenc, és pályájának kiemelkedő teljesítménye Falstaff megformálása Sándor János puritán és korszerű hangvételű IV. Henrik-rendezésében, amely elsők között szakít a hetvenes évek hazai színpadjain még mindig uralkodó történelmi naturalizmussal.

Kettőjük pályájának utolsó állomása a Miskolci Nemzeti Színház, amely szerepkörváltást is jelent. Simon itt már végérvényesen kilép a rászabott skatulyából, új szerepkörében pedig jól megfér egymással Leonyid Rahmanov érzelgős szocreál propaganda színművének főszerepe, a Viharos alkonyat Polezsájev professzora, az Ármány és szerelem von Walter kancellárja és egy pompás zenés bohózat, A szabin nők elrablása Rettegi Fridolinja. 

A hajdani hősszerelmes őszbe csavarodó fejjel szakított azokkal a szerepekkel, amelyek megkésett pályakezdésekor eszményinek bizonyultak számára. Az ötvenes években a Színművészeti Főiskola keveset törődött a színházak igényeivel, csak elvétve engedtek érvényesülni jó kiállású, daliás ifjakat. Alighanem ezt tartotta szem előtt Várkonyi, amikor fél év után átirányította az éppen álnéven működő egykori Vígszínház titokban másfajta ízlést sugárzó falai közé. De arra állítólag utolsó fővárosi igazgatója, Szendrő József beszélte rá, hogy szerződjön vidékre, ahol tárt karokkal várják a hozzá hasonló szépen beszélő és jóképű fiatal hősöket. Egész életére vidéki színész lett a szó legtisztább, legegyszerűbb és legellentmondásosabb értelmében. Mert ez a fogalom ízlést, mentalitást, életformát is jelent. 

Nem tudom, elégedett volt-e a sorsával. De azt tudom, hogy amikor egy-egy új szerepre készült, mindig minden idegszálával komédiás volt. A szónak abban az értelmében, ahogy a franciák használják. A comédien mást jelent, mint a színész. Ilyen-olyan színész sok mindenkiből lehet, még sikereket is arathat, de a komédiás sokkal több ennél. Kiválasztott. 

Simon György egyike volt a kiválasztottaknak. Amikor megjelent a színpadon, mindig súlya, jelentősége és sugárzása volt. A régi színházi zsargon úgy mondta: ha bejön, ott be van jőve, kérem szépen. 

Most, amikor 2017. július 1-jén matuzsálemi korban átszerződött valamelyik égi társulathoz, talán tovább játssza régi szerepeit. Mi pedig megint szegényebbek lettünk egy igazi komédiással. Akik még látták, emlékezzenek rá, amíg tehetik. Emlékezzenek a legillékonyabb művészet egyik jeles alakjára, aki pontosan ismerte és mindig komolyan vette Hamlet intelmeit a színészekhez. Minden szerepében képes volt felmutatni az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.

Balogh Géza 

AlkalMáté Trupp: Vajda Milán – Jurányi Ház

Eltelt lassan másfél évtized azóta, hogy „a legendás Horvai-Máté-osztály” kéthetes nyári társulattá alakult, s július végén-augusztus elején rendszeresen bemutatja négyszer idényprodukcióját. Az évek alatt alaposan kitanulták a maguk műfaját és annak minden elemét. Kialakult a munka- és játékstílus, a feladatok eloszlása, a hatáskeltés módozatainak tökéletesítése, és mindezeken túl az AlkalMáté Trupp kiismerte a közönségét. Úgy játszanak velünk, ahogy akarnak. Ha történetesen az orrunknál fogva kívánnak vezetni bennünket, készségesen hagyjuk. 

Mintha ez fejeződne ki az idei Vajda Milán-bemutató első jelenetében. A korábbiakban megszokott markáns előadáskezdés helyett most maszatosan és megtévesztően laposan indul a játék. Dömötör András és Vajda Milán jönnek be és valamiféle kalandjáték (forgató)könyvének szentelik figyelmüket. Dömötör András felolvas a könyvből, Vajda Milán sürgető türelmetlenséggel hallgatja. Dömötör András hosszan olvas fel, oldalakon át. A nézőnek felfelé húzódik a szemöldöke. Nem érti, mi ez. Altatás? Áltatás? Aztán hirtelen mintha jégdarabot nyelt volna: hideg támad a néző gyomrában, ahogy egyszer csak rájön, mire megy ki a játék. Már mind tudjuk, hogy a lehetőségválasztó kalandsorozat végén Vajda Milán az édesapját fogja holtan találni egy bezárt szobában, de nem akarunk tudni róla. Szinte együtt húzzuk az időt, nehogy sor kerüljön erre.

Vajda Milán a néhai kaposvári, majd Katona József színházi színész, Vajda László fia, amint arra mindenki rájöhet, aki látta mindkettejüket. (Ismeretlen nézőként annyit állapítanék meg ennek kapcsán, hogy színében Vajda Milán világosabb, s azt a felszabadult, színésziesen harsány nevetést nem láttam-hallottam még tőle, amire az édesapjából emlékszem.) 

Vajda Milán (fotó: Dömölky Dániel)

Az külön izgalmas vonása a nevezett osztálynak és működésének, hogy gyengéden és természetesen húz színháztörténeti vonalat vagy fonalat egyik színésznemzedéktől a másikig. Múlt és jelen titkos érintkezési pontjai válnak érzékelhetővé. Példának okáért: az osztályfőnök-rendező, Máté Gábor a színészi pályán első sikerét akkor aratta, amikor főiskolásként Vajda Lászlóval játszotta Beckett Szöveg és zenéjét Ács János vizsgarendezésében. Aztán most meg rendezi Vajda Milánt, amint Vajda Lászlót alakítja egy kedélyes szauna-jelenetben, amely az idei produkció legkicsattanóbban mulatságos szcénája. Itt egyébként alighanem pontos számítások mentén formálják alul a szereplőket a játszók: ne ismerjük fel rögtön Kern Andrást vagy Korda Györgyöt, hanem némi késleltetés után poénként üljön a nevük. (Lefogadom ugyanis, hogy mind Dömötör András, mind Mészáros Máté tudná úgy parodizálni az illető művészeket, hogy azonnal tudjuk, kikről van szó.) Meglehet, a késleltetés azért is eszköze az előadásnak, mert illik a lassúnak és nyilván későn érőnek is titulálható címszereplőhöz.

Vajda Milán az AlkalMáté Trupp eddigi bemutatóinak általában fontos epizodistája, nemritkán untermanja volt. Ezért is fűzhettünk külön várakozásokat a róla elnevezett előadáshoz, ahol ő a központi szereplő. Akadtak is olyan jelenetek, amelyekben Vajda Milán játszotta saját magát, nemcsak illusztrálva-kommentálva – mint a főiskolai Szentivánéji álom-vizsga felidézésekor –, hanem felíveltetve egy kórházi látogatást az édesanyjánál, amely vizitből a művészet hatalmáról, gyógyító erejéről bizonyságot tevő vízió kerekedett. (Az valami csoda, ahogy ehhez Jordán Adél, Máthé Zsolt, Czukor Balázs és Dömötör András rozzant betegeket támaszt fel. Mármint ők maguk a rozzant betegek, de feltámadnak.) Amúgy is szépséges vonulatát adják a produkciónak a Vajda Milán és édesanyja kettősét tartalmazó részek, amelyekben Péter Kata bensőséges melegséggel alakítja azt a kedvesen számon kérő, egyben rászoruló asszonyt, akit a fia – ez is milyen szívszorítóan jellemzőnek hat az apa halálának viszonylatában – Erzsikém-anyukámnak nevez. Az előadás egyik kiemelkedően erős dialógusa az, amelyben a valaha színházi közegben dolgozott mama szülői szigorral kiadja telefonon az utasítást az ország… (kis csönd)… második legjobb színházában dolgozó fiának: intézze már el, hogy Pécsi Ildikó legyen az új Nemzet Színésze.

A szerepek elosztása, vagyis a társulati hierarchia megfelel a korábbi tapasztalatainknak. Ezúttal is Mészáros Máté viszi a prímet, ami nyilván az előzményekkel is összefügg. Mészáros Máté játssza például azt a Vajda Milánt, aki a Gárdonyi Géza Színház színészeként bemutatkozó látogatást tesz kiskorú kedvese szüleinél. Ez bizonyára abból is következik, hogy ugyanezt ő maga szintén abszolválta annak idején Egerben, amint azt megtudhattuk a Mészáros Máté című előadásból hat évvel ezelőtt. Mészáros Máténak tehát eleve bérelt helye lehetett abban a jól sikerült kabaréjelenetben, amikor ott ült Péter Kata lófarkas bakfisa mellett a szülők, Jordán Adél erős fenéktöméssel megtámogatott, Orbán-hívő anyukája és Dömötör András ugyancsak lófarkas, kőkemény rockerpapája lakásában. 

Mészáros Máté és Mészáros Béla (fotó: Dömölky Dániel)

A szokásos feladatkört tölti be a dalszövegeket megíró Máthé Zsolt, aki ezúttal énekel is szólóban, nem is adja alább a Bohemian Rhapsodynál. Czukor Balázs szintén énekelni látszik szeretni. Járó Zsuzsa az önvédelmi megvetésben kiteljesedő alternatív színésznő szólamát viszi lendületesen, de hallgatni is igen sokatmondóan tud, jelmeztervezőként, amikor Vajda Milán (Mészáros Máté) kicsinyelli a zakót, amit neki szántak. Idekívánkozik annak határozott leszögezése, hogy Vajda Milán billegős, mackós járását Mészáros Béla tudja a legelragadóbban és legtökéletesebben visszaadni.

Az idei Vajda Milán-bemutatóban mindössze kilencen játszottak, s ez az eddigi legkisebb létszám a sorozatban. Viszont már csak hárman vannak hátra a feldolgozandó alanyok közül, így szinte biztosra vehetjük, hogy a végére fogunk jutni. Még csak nem is úgy, ahogy Máthé Zsolt prognosztizálta évekkel ezelőtt egy interjúban, miszerint talán egyedül marad, s utoljára monodrámában fog fellépni Máté Gábor rendezésében. De ha már számokat említek ebben a bekezdésben, akkor van itt még egy adat, ami elgondolkodtató és elkedvetlenítő is egyben. Itt ez a 14 évvel ezelőtt végzett osztály, 14 tehetséges színész, s közülük ötnek egyáltalán nem volt színházi bemutatója az elmúlt szezonban. Kinek ezért nem, kinek azért nem, mindenesetre a csapatnak több mint a harmadát nem láthattuk színpadon.

Az AlkalMáté Truppról szóló írás a kritikus számára is a dokumentálást, a megőrzést szolgálja. Így hát semmi esetre sem szeretném kihagyni: vajon hány fenekű is az a jelenet, amikor Vajda Milán (Vajda Milán) elmondja a barátnőjének, hogy hiába nem szeretne a lány benne lenni az előadásban, benne lesz, ez elkerülhetetlen. Ki fog játszani? – kérdezi erre a barátnő, a lehető legkézenfekvőbb női reakcióként. Adél – feleli Vajda Milán. Ekkor a barátnő (Jordán Adél) picit félrehajtja a fejét: egy pillanatra eltűnődik ezen, hogy jó lesz-e Jordán Adél őneki. És van még ennek a párbeszédnek egy szépen elhaló, szomorú kis mondata arról, hogy eddig hány előadás főszereplője mondta el, mennyire szeret valakit, és azóta már rég…

Remélem, a szerkesztő azt a fotót teszi bele ebbe a cikkbe, amelyiken Mészáros Máté látható profilból, széken ülve, karján retiküllel, felemelt fejjel, rezzenéstelen, kicsit elgyötört, de elszánt arckifejezéssel, várakozva egy filmforgatáson. Valahogy ennek a képnek alapján kellene majd egyszer kifaragni és felállítani emberfeletti méretben Molnár Piroska színművész szobrát. 

Stuber Andrea

Beszélgetés Almási Miklóssal*

Tanár Úr, ha jól tudom, az Ön szívében az 1982-es évnek különleges hely jutott, hogy miért, arról később faggatom…

Olvasóink többségének 1982 csak egy szám az évek sorában, engedje meg, hogy felidézzek néhány tetszőlegesen kiragadott eseményt, hogy jobban tájékozódjunk a múló időben…

Ebben az évben halt meg Bernáth Aurél, kapott Oscar-díjat Szabó István Mephistója, bemutatták Ingmar Bergman Fanny és Alexander című filmjét, Andrzej Wajda Dantonját, és a kedves E.T. – a földönkívülit, Steven Spielberg alkotását.

Ebben az évben távozik Szobotka Tibor és Jékely Zoltán, Romy Schneider és Henry Fonda, Ingrid Bergman és Grace Kelly, a nagy francia rendező, Jacques Tati, Bartók Béla özvegye, Pásztory Ditta zongoraművésznő, Házy Erzsébet és Arthur Rubinstein, a francia irodalom pedig Louis Aragont veszítette el.

1982-ben meghalt L. I. Brezsnyev, halálával egy korszak zárult le, nemcsak a Szovjetunió, hanem a „testvéri” országok életében is.

1982 őszén önálló társulattal megalakult a budapesti Katona József Színház.

Ön pedig, tanár úr, tévés személyiséggé avanzsált 1982-ben – hogyan történt?

„Tévés-személyiség” – nem túlzás ez?

Nem hinném. Ön egy hat részből álló, egyenként közel egyórás színházi tévésorozat műsorvezetője volt fő műsoridőben…

Dráma és színház volt a szakmám – írtam egy tévésorozatot, hogyan működik ez az egész csoda: a drámai dialógustól a rendező munkáján át a színházi stílusokon keresztül egészen a nézőkig. Nagy meló volt, egy évet adtam bele – forgatókönyvtől a műsorvezetésig, utómunkákig. De irtó szerettem csinálni, mert a színház a szívem csücske volt mindig, hiába vagyok filozófus. Mit dadogok itt össze-vissza. 1982 kegyelmi állapot volt. Mai szemmel nézve – tényleg csoda.

Már akkor is az volt, de ma, 2017-ben elképzelhetetlen egy ilyen vállalkozás, se szándék, se kedv, de főleg pénz a hasonlókra… Mindjárt a nézettség is rizikófaktor bármely műsorsávban, nincs az a csatorna, amelyik felvállalná… Mégsem hagy nyugodni a gondolat: Almási Miklós, tanszékvezető egyetemi tanár, az Akadémia levelező tagja, számtalan könyv, cikk szerzője, kritikus sikerei csúcsán, az 50. évét taposva egy szép csütörtök reggel arra ébred, hogy hoppá, színházi sorozatot még nem csináltam…

Volt egy színházi szemináriumom, és ott figyeltem, hogy a hallgatóknak fogalmuk sincs arról, mi a különbség egy köznapi beszélgetés, egy prózai – mondjuk regénybeli – dialógus és egy színpadi párbeszéd között. A drámában a szöveg arról szólhat: én szeretlek téged, a cselekményben meg az van, hogy a nő felpofozza a férfit. Dürrenmatt volt a súgó számomra. A köznapi dialógus: helyszín, kávéházi terasz. Ketten beszélgetnek. Mit csináltok a nyáron? Balaton. Gyerekek? Ki kell venni őket a suliból stb. Az ilyen dumáknak nincs semmi feszültségereje, dramaturgiája – mondja Dürrenmatt. Ha megy a beszélgetés, de a kávéházi asztal alatt suttyomban az egyik fél mérget akar önteni a másik kávéjába, mindjárt izgalmasabb az egész, mert a néző nem a közhely dumára figyel, hanem arra, hogy vajon sikerül-e a manőver, vagy észreveszi-e a „megtámadott”, hogy gyilkosság készül. Na, ez a nagy különbség a színpadi dialógus javára. Ez az ötlet indította be a sorozat gondolatát, mert a drámából a színi előadásig minden állomáson vannak ilyen rejtett – szövegből ki nem derülő – titkok. Akkor valahogy népművelés és színház-promóció is volt ez egyben – ezt én találtam ki; a kísérleti formát próbáltam mind a hat részben jól kiválasztott darabrészletekkel bemutatni.

Miért pont hat részletben, van ennek valami különleges jelentősége?

Igen, a színháznak – szerintem – ennyi oldala van, ahogy a csiszolt gyémántnak 211 oldala. Van a szöveg: drámaíró írja, csakhogy ez nem próza, hanem kódolt szöveg. Egy mondatba van belesűrítve az is, mit kell a színésznek csinálnia. Másodszor: a szövegben rejtett tartalmak vannak, lásd: Jan Kott 400 évvel a Szentivánéji álom születése után fedezte fel, hogy ez egy kegyetlen dráma, vagyis többféleképpen lehet játszani. Jacobsen, orosz formalista csinált egy kísérletet: hívott egy színészt és közönség előtt azt kérte tőle, jöjjön be, és mondja azt a publikumnak, „jó napot!”. Ennyit, de többféleképpen: lenézően, barátian, részegen, arrogánsan stb. – a közönség 64 variációt ismert fel.

Ezek után már a rendező kezében van az előadás…

Valóban, a rendező munkáját mutattuk be az egyik részben, akinek a darabválasztás mellett – hogy az lehetőleg valami aktuális társadalmi jelenségre rímeljen (vajon miért játsszák manapság például a Julius Caesart?) –  meg kell fejtenie a dráma mélyebb rétegeit, a „szöveg alatt” megbújó értelmezési lehetőségeket.

Ennek a résznek külön érdekessége, hogy két olyan rendezőzseni, mint Major Tamás és Babarczy László egyszerre állt a Várszínház színpadán. Mivel sikerült őket a produkcióhoz édesgetni?

Babarczy volt az első, akit megkerestem, ő azonnal benne volt. Major Tamáshoz már ő juttatott el. Állatira féltem, amikor becsöngettem hozzá. Nagyon kedves volt – szódásüveg-szemüvege mögül felmért, engedett két mondatot, majd: „ne lacafacázzon itt, adja ide a forgatókönyvet. Majd meglátom…” Azt hittem, elájulok. És mit tesz isten, eljött, és hagyta, hogy az akkor még suhanc Babarczy rendezze: később még „csaltunk” is, átvettük Csurka Döglött aknák című előadásának egyik kulcsjelenetét, ahol a reakcióst Major adja, az öreg komcsit Kállai Ferenc.

Azért mégiscsak a színész viszi estéről estére vásárra a bőrét…

Valóban, az egész előadást a színész viszi a hátán. Kezdettől szó volt erről. A színész életkora, megjelenése, habitusa másként változtat a szöveg „értelmén”, azaz más „jön le” a nézőnek. Mi az Antigonéval kísérleteztünk: egy fiatal Kreón és egy idős Antigoné összecsapása más, mint egy idős, ravasz, cinikus Kreón és egy tini lázadó lány vitája, egy olyan lányé, aki szembeszáll a hatalommal. A szöveg ugyanaz, a színpadi „jelentés” viszont a két esetben tökéletesen különbözik egymástól.

Most végignézve az egész sorozatot, nekem úgy tűnt, mintha túltengenének benne a klasszikusok. Szophoklész, Shakespeare, Molière…

Nincs igaza. Bemutattuk, hogy a korszerű színpadon „mindenki másképp csinálja”, azaz van naturalista, lírai, abszurd, van brechti elidegenítő hatásra építő és van „kegyetlen” színház. Hadd beszéljek most az abszurdról. 1982-ben vettük a bátorságot, és egy hazájában letiltott szerzőt játszottunk, Sławomir Mrożeket, aki ’68 után Párizsba emigrált, de a darabjait Magyarországon játszották. Mi a Bűbájos éjt választottuk. Ebben az volt az abszurd trükk, hogy két vállalati dolgozó kiküldetésben kénytelen egy szállodai szobában aludni. Mit tesz isten (meg az abszurd szerző), mind a ketten ugyanazt álmodják – naná, egy nőről –, ugyanazt, ugyanúgy, és persze pillanatok alatt összevesznek. „Nem a tiéd, ezt a nőt én álmodom magamnak!” Mire a másik: „de nem, a nő az enyém, mert én álmodom!” Mrożek a végletekig élezi a helyzetet: harc a nőért, aki nincs – ez groteszk, abszurd és komikus is egyben. De van benne egy kis szomorú csipkelődés is: olyan szegények vagyunk, hogy mindnyájan ugyanazt tudjuk csak álmodni…

Közönség nélkül nincs színház, mégis különösnek tűnik, hogy egy ennyire szakmacentrikus sorozat a közönség „szerepével” fejeződjék be…

Pedig nagyon logikus. Ebben az utolsó epizódban – Nézőpróba volt a címe – azt akartuk érzékeltetni, hogyan befolyásolja a közönség az előadást; hogy a publikum nem passzív tömeg, hanem résztvevő közösség. Egy vígjátékot választottunk, amit nem lehet megállni röhögés nélkül. Összeesküdtünk: én, a játékmester és a közönségem, a diákjaim, hogy akármit csinál a színész, ők fapofával ülnek, mint akiknek fogalmuk sincs, miről van szó. Aztán egyszer csak, egy megbeszélt jelre „értő módon” vesznek részt az előadásban. Képzelheti, mit élt át a színész, és mekkora megkönnyebbülés volt érzékelnie, amikor vették a lapot. Vagyis, a kísérlet arról szólt, hogy irtó nehéz a „vattaközönségnek” játszani. A színháziak tudják, hogy van jó közönség és rossz közönség. Ez utóbbinál hiába dob be mindent a színész, a dolog nem megy át a rivaldán. A jó közönség viszont mindig veszi a lapot. Hogy mitől függ egy-egy előadás esetében, hogy jó vagy rossz közönség ül a nézőtéren – hát ez a színházcsinálás élet-halál kérdése. Sokan vitatták aztán, vajon titokban maradt-e az összeesküvésünk – hogy tudniillik nem fognak nevetni a diákjaim –, vagy valaki megsúgta a színésznek, aki aztán istenien eljátszotta a rémült aktort, amint nem érti, miért nem jönnek be a poénok. Én azt hiszem, senki nem volt „áruló”, de Pest egy pletykás város, minden elképzelhető a színfalak mögött is.

Almási Miklós a Színházat játszunk című sorozat felvételén

Az epizódokba vendégeket is hívott, nekem Csurka István és Koltai Tamás megszólaltatása volt különlegesen emlékezetes. Ma már egyikük sincs közöttünk…

Igen, Csurka István akkor még kiváló színpadi szerző volt, elképesztően értett a színházhoz. Az utolsó részben pedig ott ült az isteni Koltai Tamás, vele készítettem rövid interjút a színikritikusi mesterségről. Nem akarom elmesélni, érdemes lenne meghallgatni, annál is inkább, mert nemrég távozott közülünk a tán minden idők legértőbb kritikusa, mércéje volt a színháznak, és abszolút társként vett részt ebben a „kísérleti” produkcióban is.

Vége volt a vizsgaidőszaknak, nyár, hogyan tudta becsábítani a hallgatókat egy plusz „nyári szemeszterre”?

Úgy, hogy nem kellett csábítani őket, jöttek boldogan, ahogy Iglódi István osztálya is, csak ők játszani, és Queneau Stílusgyakorlatokjának főiskolai vizsgaelőadásából az ifjú Bán János, Dörner György és Gáspár Sándor. Féltem kicsit, mert nagyon bújtatott poénjai vannak a darabnak, mondanám, szürreális kis gyöngyszem volt. De végül ez lett az egyik legnagyobb sikerrészlet a sorozatban. A hallgatóim közül sokan olyan lelkesek voltak, hogy a próbákra is eljöttek, ott lehetett a legtöbbet tanulni a szakmáról, Iglódi meg olyan szellemesen, mulatságosan vezette a színészeket, hogy mindenki dőlt a röhögéstől. Persze Szakcsi Lakatos Béla miatt is jöttek, aki akkor még nem volt világszár, folyton kérték, csináljon egy imprót erre vagy arra, ő meg boldogan zongorázott a gyerekeknek, persze, hogy imádták, velem együtt. 9-kor indult a meló, de már 12-kor le kellett állni az ócska öreg gépeknek, pihenni kellett – ember nem számít. Amíg azok pihentek, mi az átdíszletezéssel kínlódtunk minden részben: három színdarab díszletei, és a Várszínházban nem volt forgószínpad.

Volt kedvenc részlete?

Szerintem mindenkinek van, aki egy ilyen vállalkozásba kezd. Nekem is. Kapásból a rendező munkáját bemutató részből Shakespeare Szentivánéji álom című darabjának kétféle felfogását említeném. Bejátszottunk Reinhardt 1935-ös rendezéséből egy kis öt perces részletet: itt angyalkák repkedtek, a darabot tündérmeseként fogta fel a nagy rendező. Aztán jött Peter Brook, csók és vér volt a színen. A zseniális angol mester – Pesten is láthattuk ezt a rendezését – megmutatta, hogy a shakespeare-i szövegben a négy szerelmes kegyetlenül csépeli egymást, nem tündérek ezek, fájdalom, szakítás ment a színpadon. Azt hiszem, kiderült, hogy Shakespeare, a nagy varázsló szövege micsoda titkokat rejt még évszázadok után is.

Ön mint sokat tapasztalt színházi róka tanult valami olyat, amit eddig nem tudott a közös munka folyamán?

Ó, rengeteget. Hadd említsek egyetlen példát – a „műhelytitkokkal” úgy van a színházi ember, alig várja, hogy elmesélhesse, mit hogy kell csinálni, mármint azokat a „trükköket”, amelyeket a néző nem lát. Mint mondtam, rengeteget tanultam ez alatt a három vagy négy hét forgatás alatt. Egy vígjátéki jelenetre készültünk, „mi a nevetés dramaturgiája?” – mondanám az én oldalamról. A remek színész, Balázs Péter egy világhírű operaénekest alakít, inasa trehány. Balázs Péter hozott magával valami púderféleséget, beöntött belőle egy kicsit a cipőbe. Fogalmam se volt, mit csinál. Aztán jött a jelenet: „Nézze ezt a cipőt! – kiabált az operaénekes az inasra. – Csupa por!” És belefújt a cipőbe, ami tele volt púderrel, persze füstölt a cipő, az inas égett, a közönség dőlt a röhögéstől. Ez egy apróság, de egy művész arra is büszke, ami titok. „Megmutatni” – ez a szakmája. Ám ez csak a tanulás színes felszíne. Iglódi rendezett, a Szentivánéjit próbáltuk a próbateremben. Első, második, harmadik nekifutás. Már itt ámultam, hogy a próba mekkora meló; hogy amikor a rendező már harmadszor mondja: „állj, vedd vissza”, vagy „stop, te is érzed, hogy hamis, nem?”, a színész nem mondja neki, hogy „elmész apám a jó francba”, . Szóval, hogy itt hierarchikus viszony van, és a legnagyobb színész is a rendezőnek dolgozik. De visszatérve a Szentivánéjihez: fiú‒lány, szerelmi jelenet. Rendező: „átöleled lassan és csók”. Próba indul – nem jó. „Figyelj – mondja a fiúnak –, nem kis sóhaj és nagy smár, hanem óriási sóhaj és icipici csók, mert először találkoznak, még csak a lelkük – lélegzetvétel –, a többit tudod. Szóval, onnan megyünk, hogy…” Na ez az instrukció – nagy sóhaj, kis csók – nekem megmaradt egy életre, hogy egy ilyen miniatűr jelenetet – a drámában tán csak fél sor –, ennyire meg kell dolgozni, hogy az előadásban minden a helyén legyen. Azt kérdezte, mit tanultam, nyeglén mondtam, hogy sokat. Hát ez a „sok” későbbi kritikusi munkám gerince lett (no meg korábbi kritikusi munkám „önkritikája”, hogy úgy mondjam). Hadd említsek még egy példát, tanulópénz ez is. A Közönséggyalázás című darabrészletben két színész nyomja a pimasz szöveget bele a publikum képébe. A részletet Salamon Suba László úgy oldotta meg, hogy amikor Dörner szidta a közönséget, Gáspár arcát láttuk, és fordítva. A néma arcon átfutott a nem látható beszélő szövege, és ez a váltogatás úgy feldobta az egyébként pimasz (unalmas), átkozódó szöveget, hogy halálra röhögtük magunkat rajta. Nagyon bejött. És hát a próbahangulat. Imádtam nézni a próbákat, hisz, amit a közönség lát a kész előadásban, az egy jó hangulatú próbához képest száraz szalmarágás. Az „együtt csináljuk” élménye hihetetlen erővel működik egy jó próbán: ennek fontosságát – mit fontosságát, titkait – ott lestem el, tanultam el. És még valami: volt, amikor az istennek se ment a dolog, a negyedik, hatodik újrajátszáskor sem. Én meg néztem az órámat, lejár a „gépidő”, nem jövünk ki az engedélyezett időből. És aztán egyszer csak minden klappolt. Utána kérdeztem Babarczyt, hogy mi a túró történt? „Ja kérlek, az utolsó percben a rémület összekapta a társaságot.” Atyavilág, hol éltem én eddig mint kritikus… Szóval ilyesmiket adott nekem ez a sorozat mint „tananyagot”, megjegyzendőt, sorvezetőt vagy minek nevezzem. 

Kikre emlékszik a legszívesebben a sorozat forgatásából?

Például Garas Dezsőre. Garashoz én vándoroltam el, nem akarom cifrázni, de odatérdeltem a küszöbre, hogy gyere el, nem bánod meg. Na jó, mutasd azt a cetlit! – mondta. Hihetetlenül okos színész volt, mindent tudott a színházról, tévéről – na ő a hóna alá vett, elmondta a szereplés titkait, ott segített, ahol tudott. Aztán Szakcsi Lakatos Béla: hát ő az istenem volt. Egy éjjeli rádióadásban fedeztem fel, még nem volt világhírű, csak Kocsis Zoltán tudta róla, hogy az egyik legnagyobb magyar zongorista. Minden próbán, felvételen ott volt, végigülte, zongorázta-improvizálta a szüneteket is. Feltűnt, hogy egy kis könyvvel érkezik, és amikor csend volt, azt böngészte. Mondták, biztos imádkozik, vagy ponyvát olvas, aztán kisült, hogy Bach Das Wohltemperierte Klavier című opusát tanulja csak úgy, könyvből memorizálva, a világ legnehezebb zongoradarabját. Isteni fej volt, ha ott ült a színpadon – mindig ott ült –, megnyugodtam, baj nem lehet. A záró bulit ő vezényelte, a közönség meg őt ünnepelte. Még egy szót Bohó Róbertről, a rendezőről. A Nagy Imre-perben öt évet ült, tönkretették az életét, tíz évig volt munka nélkül. Valaki behozta, hogy legyen valami munkája, filmes volt eredetileg, nekem évfolyamtársam, így kerültünk egymás mellé. De hát fogalma se volt az akkori technikáról – tizenöt év esett ki neki –, vezérlőpult előtt sohasem ült, ügyetlenkedett. Aztán kapott egy adásrendezőt, onnantól minden rendben volt. Gondolja el, 1956 visszaköszönt 1982-ig.

Akire még fájó szívvel, de nagy szeretettel gondolok, az Iglódi István, a művészeti dirigens. Nagyszerű pedagógus-rendező volt, sokan beültek a próbáira, és hülyére röhögték magukat, akkor is, amikor egy színészt ledorongolt, nem durván, viccesen, de filozófiával persze. Nagyapám kérdezte mindig, hová megyek, sírós vagy nevetős darabra. Mi persze elmegyünk a nevetősre meg a sírósra is, annak ellenére, hogy nem szeretünk sírni… A sorozattal azt szerettük volna érzékeltetni, hogy ami a színházban olyan egyszerűnek tűnik este 7-től 10-ig, az valójában milyen bonyolult struktúra.

Tanár Úr, mondja ezúttal Ön az epilógust!

Már nem tudom pontosan, hogy három vagy öt hétig tartott a forgatás, de azt tudom, hogy állandó közönség volt: az én hallgatóim meg a Színművészetiről csődítettek gyerekeket, aztán jött mindenki, hogy buli van. Ott szerelmek, barátságok szövődtek. Egy-egy felvétel órákig tartott, közben órás szünetek, hát persze, hogy egymásra találtak fiúk-lányok, helyesek voltak, ettől aztán a hangulat fantasztikus. Ha Puskás Tamás felemelte a mutatóujját, mindenki dőlt a röhögéstől. Szóval ilyen nem bérpublikum volt, hozzáértő fiúk, lányok élvezték, hogy benne vannak a tévében és benne vannak egymásban. A végén volt sírás, amikor elbúcsúztunk fűtől-fától, virágtól, a szerelmesek fogták egymás kezét és bőgtek, a többiek könyörögtek Szakcsinak, hogy még egyet, és akkor Szakcsi azt mondta, hogy jó, de kuss legyen, mert most Almási Miklós tanár úrnak játszom egy köszönő imprót... És ez az impró hál istennek, máig megvan.

 Az interjút készítette: 

Nádra Valéria

*Részlet egy készülő könyvből.

Vári Éva élet- és pályarajza – I. rész (1940‒1963) 

Köszönetnyilvánítás

Vári Éva színházi pályarajzának papírra vetése soha nem valósult volna meg Szegvári Menyhért színész-rendező segítsége, támogatása nélkül. Igaz, a rendezőt viszont soha nem ismertük volna meg Vári Éva nélkül. Véletlen? Nem! Mert a véletlenül megjelenőben valójában van valami szükségszerű; a véletlennek tűnő események végül mintha rendszerré állnának össze, mintha minden összeillenék. Ez a káosz-elmélet. A színésznő életpályája igazolja majd, hogy látszólagos káosz ide vagy oda, benne valahogy mégis „minden mindennel összefügg”.

Szegvári Menyhérttől kaptuk meg azt a képzeletbeli kulcsot, amely ha nem is egy csapásra, de nyitotta a Vári-titkok kapuját. Egy gondolatot: „Az egyetlen ember, akit ennyi év után is imádok. Mert gyermek és nénike, cserfes és hallgatag, bölcs és totálisan naiv, makacs és engedékeny, fecsegő és nagyon-nagyon mély.” A kezdetekkor még nem tudtuk, de a munka végére világossá vált, valahol itt keresendők Vári Éva titkai.

A segítség megfizethetetlen volt, ahogy Szegvári Menyhért, az ember megismerésének élménye is. Köszönjük Menyus! 

És köszönet Kulka Jánosnak is, aki szeretete és tisztelete egyik jeleként elkeresztelte Vári Évát „híres pécsi színésznő”-nek. „Átvettük” a gondolatát címnek, reméljük, megbocsát.    

Vári Éva ötévesen

Előszó gyanánt 

–Mert „csípjük”, úgy, ahogy van! 

Vári Éva színházi pályafutása még a rendhagyó színészsorsok között is szokatlan. Sem életének alakulása, sem színi pályája, de még az őt körülvevő nézői miliő sem mondható mindennapinak, átlagosnak. A színésznő karrierje véletlenül sem írható le egy egyenesen meghúzott vonallal a főiskolai padtól a szakmai nyugdíjig. Ennek legfőbb oka maga Vári Éva, aki a szerepei „megcsinálásán”, az előadásokban való maximális helytálláson túl, soha semmit nem tett azért, hogy a színházon kívül is megmutassa magát. Nem helyezkedett, nem forgott „színházpolitikai” és/vagy színházszakmai körökben, de még a színházi büfékben sem. Mindig csak hagyta, hadd történjen, aminek történnie kell. Sokszor akkor sem lépett, amikor már valósággal égett a ház a feje felett. Jól fogalmazta meg, ami pályája alakulására a legjellemzőbb: „én a mondással ellentétben általában rosszkor voltam rossz helyen”. Utólag, külső szemlélőként úgy tűnik, nagy hiba volt a passzivitás, csak várni, hogy minden magától a helyére kerüljön. Ezt a színésznő maga sem tagadja. Pontosan tudja, hogy személyes hozzáállása rányomta bélyegét szakmai előmenetelére, talán civil életére is. Ezzel az attitűddel Vári Éva „csalhatatlan ösztönnel” több akadályt görgetett maga elé, mint amit amúgy is „dobott” az élet. Neki az nem volt elég, hogy választott hivatása, pályája maga a rögös út. 

Az Érdi Sándor által a Stúdió’96 című kulturális magazin számára készített beszélgetésben a színésznő arról mesélt, hogy igyekszik megismerni gyengeségeit, hibáit és együtt élni velük. A riporter kérdésére, hogy mondana-e mégis egyet, így válaszolt: „Hát hogyne. Például iszonyatosan gyáva vagyok. Gyáva és megalkuvó. Nem tudok konfrontálódni, nem tudok összeveszni emberekkel. Nem merem az érdekeimet, vagy a magam gondolatait konzekvensen képviselni, hanem belenyugszom abba, ami van, mert nem akarok összeveszni, hátha nincs igazam, nem biztos, hogy nekem van igazam. Inkább azt mondanám, hogy bizonytalan vagyok, az önbizalmam is nagyon hamar meg lehet ingatni.” Még a riporter is felszisszent, hogy ez azért talán túlzás. Pedig nem. Ha Vári Éva harcosabb vagy éppen konfrontatív – ami az ő hivatásában azért nem lenne éppen hátrány –, talán minden másképpen alakul, talán könnyebb lett volna az élete, pályája. Az biztos, hogy ha annyira elkötelezett lett volna sorsa tudatos irányítása, érdekei védelme mellett is, mint a színpad iránt, hamarabb ér a csúcsra. Nem tartana még ma is ott – polcán magyar színész számára elérhető minden díjjal, kitüntetéssel, a Halhatatlanok Társulatának tagjaként, lábnyomával a pesti Broadway-n –, hogy újra és újra felmerüljön benne a kételkedés, mint az általa megformált, neki is kedves színpadi karakterben, Mirena Lock színésznőben a tehetségét illetően, annyi sok szerep után is. 

Hál’ istennek Vári Éva bizonytalanságát remekül ellensúlyozzák egyéb tulajdonságai. Az egyik ezek közül legendás „fonáklátása”. Az a képesség, hogy mindig pontosan látja önmagát kívülről is. Soha nem volt kenyere az önámítás, s annyi önirónia szorult belé, hogy három másik embernek is elég lenne. Ehhez társul, hogy szerencsésen választott mestereket, barátokat. Kevesen vannak ugyan, de akiket szakmai vezetőjének, barátjának mond, azoktól mind kapott – és vélhetően viszont – valami fontosat, ami megsegítette élete, pályája egy-egy kritikus szakaszán.   

Igen pontosan fogalmazott, amikor ezt mondta önmagáról: „rólam a legtöbbet az tudhatja meg, aki eljön és megnéz a színházban”, „ami belőlem fontos, az héttől tízig lezajlik a színpadon”. Aki látta Vári Évát drámai szerepeiben, vagy könnyedebb, de ugyanolyan gondosan felépített és kidolgozott alakításaiban, pontosan érzékeli ennek igazságát. Még egy praktizáló pszichiáter is hátrahőkölhet a színházban őt látva, hogy ez az alapvetően introvertált, a magánéletben zárkózott, nehezen megnyíló, s még legmélyebb emberi kapcsolataiban is szemérmes ember a színpadon – és csak ott! – milyen mértékben képes megnyílni és kiadni önmagát.

Őszinte, kendőzetlen, magától értetődő színpadi jelenléte, természetes ösztönössége, színészi kvalitásai erős, szuggesztív hatást gyakorolnak a nézőre. Egyedi és megismételhetetlen színpadi pillanatok megteremtésére képes, olyan intenzitással, amire pályatársai közül is csak kevesen. Hogyan is lehet ezután hazamenni, mintha mi sem történt volna? – ezt érzi a néző. Újra és újra látni szeretné színpadon, mert olyan lételeme az neki, mint egy albatrosznak a vitorlázó légtechnika. Újraélni az élményt, azt az egyszeri és sajnos azonnal örökre elvesző pillanatot, amit már valamikor megkaptunk tőle. 

Nem véletlen, hogy Piaf-előadásainak évtizedeken át legendás rajongótábora volt. Akadtak nézők, akik többtucatszor látták őt ebben a szerepében. Biztos, hogy a francia énekesnő tragikus élete, halhatatlan sanzonjai is közrejátszottak ebben. De leginkább az előadó személyisége, az általa esténként újra és újra, mindig másként megfogalmazott, ihletett pillanatok vonzották közönségét. Aztán a Piaf előadásokon túl is kialakult a színésznő körül egy nézői klub. Emberek, akik évek óta ott ülnek minden este bárhol, ahol Vári Éva fellép, Győrben, Pakson, a fővárosban, ha esik, ha fúj. (Még színpadi partnerei is szék szerint tartják számon őket!) Különböző habitusú, indíttatású emberek. Persze egy olyan személyiségű művész, mint Vári Éva, nem tud ezzel a – néha tolakodó, sőt veszélyes – rajongással mit kezdeni, nem az az alkat, aki fan-klubot fog menedzselni. 

Sajtó- és médiamegjelenéseit, akárcsak magánéletét, csendesen, visszafogottan intézte-intézi. Néha egy-egy interjú, pár mondat az aktuális feladatáról, szerepéről. Jóllehet markáns véleménye van az őt körülvevő világ dolgairól, eseményeiről, s amikor kell, pontosan, világosan fogalmaz, de nem ítél, hogy ne ítéltessék. Soha nem szállt be a művészvilág „adok-kapok”-jaiba, mindig középen áll, szerinte „jobb- és baloldal csak a nézőtéren van”.   

Jóleső érzés volt tudni, hogy havonta 10‒12-szer biztosan színpadon van, s bármikor megnézhetjük egy monodrámában, egy könnyed krimi vígjátékban, vagy éppen egy hasonlóan kvalitásos kollégák körében játszott társalgási darabban. 

De Vári Éva a nyár elején megmásíthatatlanul döntött. Az évad vége közeledtével bejelentette, kicsit hátrább lép, leadja a fővárosi szerepeit, visszatér Pécsre: „Világosan elmondtam, hogy pihenőre van szükségem. Erős nekem már ez a tempó. Az egészségi állapotom is megkívánja a lassítást, azon kívül szeretném végiggondolni, hogy mi volt és főleg, hogy mi lesz, illetve mi legyen. Vannak olyan életkorok, élethelyzetek, amikor ez elkerülhetetlen. Ötvenkilenc éve vagyok a pályán, ebből huszonöt évet ingáztam Pécs és Pest között, elfáradtam. Az előadásokkal járó állandó stressz megviselt és sokszor úgy éreztem, hogy az élet elmegy mellettem. Szeretném gondtalanul élvezni a napsütést.” Vári Éva csak azt a felkérést fogadja el a jövőben, ami igazán kedvére van, s a közelében, Pécsett. Ezt a hátralépést is úgy tette meg, ahogy az évek során mindent. Bölcsen, átgondoltan, talán régóta készülve rá, akkor is, ha úgy tűnik, in medias res jött a bejelentés. Jellemző, hogy még ez, a pályája egyik legnagyobb „saját” bejelentése sem lehetett csak az övé. Azok a színházcsinálók, akikkel az utóbbi években együttműködött szabadúszóként, még akartak egy szeletet a PR-tortából (egy-két előadásának volt több „utolsó” estéje), és persze sem ők, sem a média nem a művészember őszinte szavait hallották meg, hanem azt, amit hallani akartak. Vári Éva már a bejelentésekor pontosan és szabatosan fogalmazott: „[…] nem merem és nem is akarom kimondani, hogy többet nem csinálom. Nemrég felkérést kaptam a Pécsi Nyári Színháztól hat előadásra a Boeing, Boeing című vígjátékban. […] bár minden pesti szerepemtől elköszöntem – Bertha maradt. Felüdít! Ráadásként az is boldogság, hogy az előadások után a saját házamba mehetek haza, aminek a fenntartása végre nem ablakon kidobott pénz.” Mit harsogtak hetekig a szalagcímek? Vári Éva utoljára színpadon, Vári Éva visszavonul. Az, hogy a színésznő nem erről beszélt, senkit sem érdekelt, elvégre abból mégsem lehet hírt fabrikálni, hogy egy amúgy már szakmai nyugdíjas színész azt merte mondani, fáradt vagyok, csak abban játszom eztán, ami még kihívás számomra is, ráadásul abban a városban, ahol élni szeretek. Vári Éva most is szépen kivárta, hogy maguktól helyükre kerüljenek körülötte a dolgok.  (A visszalépés azért rá jellemző módon egy új színházi premierrel indult.)     

Meghallva elhatározását, idejét éreztük az eddigi Vári-életmű számbavételének, elmélázni kicsit azon, hogy „mi volt, és főleg, hogy mi lesz”. Mert az, hogy Vári Éva visszamegy szűkebb hazájába, Baranya megyébe, s a pécsi színésznő újra pécsi színésznő lesz, nem a vég, hanem egy új pályaszakasz kezdete. Ahogy Tom Stoppard mondja: „minden kijárat egy bejárat valahova”. 

Pályarajzunk csak arra vállalkozhat, hogy a színésznő eddigi karrierjének két nagy korszakát, a pécsi és a budapesti éveket – 55 évről van szó (!) –, a legjelentősebb, pályáját meghatározó színházi műhelyeket és az elmúlt öt évtized legfontosabb színházi alakításait, szerepeit számba vegye, rendszerezze. Azt szeretnénk megmutatni, hogy egy kivételes műveltségű, jó ízlésű, magát folyamatosan képező hajdani szubrett hogyan érett tragikomikává, drámai színésznővé. Meg egy kicsit a nyilvános – print és online – interjúkból megismerhető magánembert is, addig merészkedve, amíg azt Vári Éva megengedi. 

 Miért pont róla írunk pályarajzot? Mert „csípjük”, úgy, ahogy van. Igaz, ezt más színészekről is elmondhatnánk – na, ezt hívják nézői kémiának.   

Reméljük, hogy megismerve ezt az írást, Vári Éva azt mondja majd a jellegzetes, váriévás hangsúllyal: „Naaaa, édeseim, annyi ostobaságot hordtatok össze, hogy ideje tiszta vizet önteni a pohárba.” Szeretnénk, ha kedvet kapna, hogy kitöltse a „fehér foltokat”. Tudjuk, sejtjük, hogy van még felfedezésre váró terület bőven! 

„A szülőváros egy kapualj, ahol először gondoltál valamire” (Márai Sándor)

1940. augusztus 20-án Winston Churchill elmondja élete egyik legemlékezetesebb beszédét a brit parlament alsóházában, üzenetét a németek ellen harcoló pilótáknak, a „kevesek”-nek, akiknek oly sokan köszönhetnek oly sokat; akiken az ország jövője múlott. Pár nappal később, augusztus 25-én a Brit Királyi Légierő először éri el és bombázza Berlint – ez az esemény a második világháború fordulópontjainak egyike. De a kb. 30.000 lakosú Nagykanizsán élő Vári Ferencnek és Imre Annának – még ha figyelemmel kísérték is a háború eseményeit – másról vált nevezetessé ez a nap: megszületett Éva lányuk, egy leendő szubretthez méltó antréval. 

Élete első tizennyolc évét ebben a városban töltötte Vári Éva, itt volt gyermek és kamasz vészterhes időkben, előbb a második világháború, majd a Rákosi-korszak idején. Ekkorra szülővárosa már rég nem volt „átjáró” Budáról Horvátország és Olaszország felé, a trianoni békekötés egy tollvonással elvágta Nagykanizsát mindentől, ami addig éltette. A múltat azonban nem tudta egy politikai döntés egyik napról a másikra felszámolni. Nagykanizsa minden olyan fontos közintézmény birtokában volt, amely tisztes polgári neveltetést biztosíthatott. 

Vári Éva derűsen viszonyul kanizsai gyermekkorához. Úgy tűnik, nem csak azért, mert az idő és a távolság mindent megszépít, hanem mert szülei mindent megtettek, hogy így legyen. „Ha az ember gyerek, nem tudja, hogy olyan rossz neki, míg ezt meg nem mondják. Én nem tudtam, hogy van jobb, vagy van más.” A színésznő három interjúban¹ beszélt kicsit bővebben ezekről az évekről; az ekként megosztott emlékei alapján kirajzolódnak azok a gyermekkori történések, események, hatások, amelyek Vári Éva személyiségének (ki)alakulását, érdeklődését, végül a pályaválasztását is megalapozhatták, befolyásolhatták. 

A gyerek Vári Éva mögött a szülei, mellette szomszédok

A szülők megélhetését egy cipőüzlet biztosította, amely azonban a háborúban tönkrement. Amikor a családfőt besorozták a második világháborúban, Vári Éva édesanyja úgy látta jónak, hogy eladja a „bőröket, kaptafákat, berendezést”, vagyis a teljes készletet, s az üzletet felszámolja. Az óvóhelyen anya és lánya ültek „egy nagy láda pénzen”, mert – így az emlékezet – „anyukám azt mondta, a pénzre nagy szükség van”, és várták vissza Vári Ferencet, aki szerencsésen haza is tért a világégésből. Ám mire a frontról megérkezett, a családi vagyon semmit sem ért, jött a pengő devalválódása, majd a forint. Vári Ferenc és Imre Anna – mint sokan mások a háború után – kezdhették elölről a családi egzisztencia megteremtését, különösen, hogy 1947-ben megszületett második gyermekük, László is. Az édesapa elvégezte a közgazdasági technikumot, de eredeti szakmájánál, a cipészetnél is maradva egy cipőipari szövetkezet vezetője lett. Az édesanya munkája a háztartás, a gyerekek nevelése volt, az otthoni ügyeket menedzselte. 

A Vári-család minden kétséget kizáróan egy tradicionális, kisvárosi, középpolgári família volt. A szülők – társadalmi helyzetükhöz és lehetőségeikhez mérten – mindent megtettek, hogy gyermekeik „kiművelt emberfők” legyenek. A családfőnek magának is voltak művészi ambíciói, amire lánya így emlékszik: „Például Bródy Tanítónőjében ő volt a szolgabíró, és szorongva néztem, hogy milyen rossz az apukám abban a színdarabban. A családi legendárium szerint egyszer Páger Antal – nem tudom, hogy keveredett oda Nagykanizsára, biztos eltévedt itt a rónaságban – azt mondta az apukámnak, olyan tehetséges, hogy színésznek kéne lennie. Az apámnak mindenképp volt affinitása a művészetekhez, hiszen hegedülni is tanult. De hát ugye, ha a vasárnapi ebéd után nem a Yehudi Menuhin hegedül, akkor az elég nagy megpróbáltatás a családnak. Az apukám azért hűségesen gyakorolt…” 

 Az is a gyerekkori emlékek közé tartozik, hogy míg más babát, játékot kapott születésnapra, karácsonyra, egyéb jeles napokra ajándékba a szüleitől, Vári Éva csakis könyvet: „nagyon sok könyvet adtak a kezembe, gondolták, ezzel marad a lány”. Az Olcsó Könyvtár sorozatot már kora ifjúságában betéve ismerte. Persze ez a gyerekként nemszeretem ajándékozási szokás szép csöndben igényességre nevelte, s később igen jól jött, hogy nem is tudott többé szabadulni az olvasás szenvedélyétől. A szülők által beleplántált érdeklődése a könyvek iránt kivételes műveltséghez juttatta: „az ember minél többet olvas, annál kevesebbet tud, és mindig többet akar.” Vári Éva soha nem kérkedett vele, de az olvasás révén autodidakta módon szerzett ismereteire alapozva mindig volt hová nyúlnia, ha egy-egy szerepéhez hátteret kellett építenie: Shakespeare, Csehov, Molnár, Spiró, vagy éppen Molière, egyre ment. A kiskorától sokat és sokfélét olvasó művész fantáziavilágában könnyen kerített egy képzeletbeli életet a játszott figura köré, bármely korba, bárhol a világon, bármilyen társadalmi csoporthoz tartozónak. Az olvasáson kívül persze a Vári-szülők mást is ambicionáltak, lányuk nyolc éven át tanult zongorázni és énekelni, a színésznő szerint „csak azért, hogy elfoglaljam magam, meg úgy gondolták, polgári lánynak azért kell valami”. A család s a már zenélni tanuló kamaszlány a hétvégeken koncertekre járt, és igyekeztek a kisváros kulturális eseményein is mindig részt venni. 

Imre Anna hívőnek nevelte lányát (vélhetően a fiát is): „gyerekkorom óta templomba járó voltam, mert édesanyám, bár ő sem volt igaziból vallásos, mégis elvitt bennünket a templomba. Az ötvenes években nem jelentett éppen piros pontot, ha valakik templomba jártak, de anyám, nem tudom miért, mindig elvitt bennünket. Hogy ott csak szépet meg jót tanulhatunk. Jártunk misékre, vagy csak úgy bementünk a templomba, keresztet vetettünk és továbbmentünk.” Itt, a nagykanizsai Kórház utcában fedezett fel magának a gyereklány egy szobrocskát, amely bólintott, ha pénzt dobtak a perselyébe („meghajtotta azt a szép szomorú fejét”). Majd később, már középiskolásként, egy másik templomban Szent Ritát fogadta fel titkai őrzőjének („biztos olvastam valamit róla, és ott állt egy szép, szomorú lány és én úgy éreztem, hogy ő hozzá nekem közöm van ”), éveken át e szobornak vallotta meg élete apró-cseprő ügyeit, szerelmeit, bánatait, összeveszéseit. 

E két önvallomásából tudhatjuk, hogy Vári Éva valahogy úgy van Istennel, mint Ady Endre, „hitetlenül” is hisz benne, mert hinni akar. Nem vallásos, de hívő ember. Az 1940-es évek második felében egyházi iskolában kezdte meg a tanulmányait, édesanyja – ahogy a színésznő fanyar mosollyal sommázta – „igen jó érzékkel, előrelátóan” oda íratta be. Miután 1948-ban államosították az egyházi intézményeket, váltania kellett, de nem volt gond: „a zárdából átléptem az úttörőbe”. Majd a sors (inkább persze gyermekkora politikai rendszere) úgy hozta, hogy olajbányászati technikusként végezte el a középiskolát, kitűnőre érettségizve; „géptant, geológiát, geodéziát, fizikát tanultam, minden olyat, ami egyáltalán nem érdekelt, de kitűnő voltam. Szerintem, ha bármit csinálnék, ha ápolónő lennék, azt is borzalmasan lelkiismeretesen csinálnám.” Lévén „egyéb származású” (nem munkás, nem paraszti), az 1950-es évek közepén gimnáziumba nem mehetett. Emlékei szerint a következő lehetőségek álltak előtte: „mehettem volna mezőgazdasági technikumba, közgazdaságiba és az olajbányászatiba, így aztán úgy gondoltam, mindegy, megyek az olajba.” Mert ugye sosem volt egy harcos típus. Történjen minden úgy, ahogy történik. Az igazsághoz tartozik persze, hogy a kor nem is kedvezett volna az önfejűségnek, sok választása nem volt, alternatíva az egyik nemszeretem vagy a másik nemszeretem lehetett.   

Később látjuk majd, hogy a gyerekkorát felkavaró érzések, a „szép és szomorú” nemcsak a gyerek, de a felnőtt Vári Éva életében is kulcsfogalmak lettek. Akárcsak Csehov Asztrov doktorát, a szépség őt is mindig megfogta, a melankólia pedig, ha volt rá oka, ha nem, állandó kísérőjévé vált, személyisége legfontosabb alkotóelemévé. Ez sem véletlen persze. 

Szerető, óvó és gondoskodó, ám nem egy olasz típusú, állandó beszédkényszerben szenvedő, zajos családban nőtt fel: „A szüleim borzalmasan szemérmes emberek voltak, és a mi családi kapcsolatunk nem volt beszélgetős, örömökről, bánatokról sem. […] Tulajdonképpen nagyon keveset tudok róluk. Nem volt egy kitárulkozós család a miénk.” Váriék nem „lelkiztek”. „Nem nagyon beszélgettünk, megkérdezték, mi volt az iskolában, és én elmondtam […] apám dolgozott, megkérdezte: Éva? Megvan a bizonyítványa? Kész, semmi”. Talán a „ nem kitárulkozó” viselkedés- és magatartásminta is szülői örökség. 

Az édesanya minden napját a piacon kezdte, hogy friss reggelivel majd meleg ebéddel és süteménnyel várja haza gyerekeit az iskolából. A napi, gyermeki sérelmek kezelésében, rendezésében azonban talán nem volt ennyire körültekintő. „Ha elmondtam, hogy valami bánt, akkor abból anyám rögtön Dreyfus-pert csinált, tönkrement belé, hogy »az Évát bántják«. Úgyhogy leszoktam arról, hogy elmondjam, mi a baj, nem akartam az anyámnak rossz pillanatokat szerezni.” Biztos, hogy mély nyomokat hagyott Vári Évában ez a szülői reakció. A külvilág hatásait, a mindennapok búját-baját ma is magában szereti elrendezni, nem terhelve vele környezetét, nem okozva másnak „rosszat”: „Én nem vagyok egy magányos ember, de egyedül vagyok, és az ember megtanul egyedül élni. Sok mindent magamban és magammal kell elintézni. Tudom, hogy mindenkinek rengeteg gondja, baja van, családja, ezer probléma adódik az életében, s nem mindig kész arra, hogy velem foglalkozzon. Megtanultam az idők folyamán, hogy fel tudjak dolgozni magamban mindent, akár negatív, akár pozitív, anélkül, hogy ez nekem ártana.” Vélhetően édesapja azon tulajdonsága is öröklődött, hogy Vári Ferenc – a lánya nevelésében, az életbe való gondos elindításában megmutatkozó mély érzései ellenére – nem volt képes szavakba önteni, kimutatni, milyen fontosak neki szerettei. Vári Éva már más városban lakott, amikor édesanyja kérte, hogy gyakrabban menjen haza, mert hiányzik az édesapjának. Amikor hazalátogatott, apja mégsem fogadta kitörő örömmel: mintha csak elszaladt volna a lánya egy órára otthonról, épp hogy egy „szervusz, Évá”-ra futotta. Igaz, az édesapa volt az is, aki már felnőtt, színésznő lányát dugipénzzel támogatta és hozzásegítette az életkezdéshez Pécsett egy szövetkezeti lakáshoz való beugróval. Egy televíziós interjúban, a Lillás reggeliben, Paor Lillával beszélgetve, Vári Éva maga is azt mondta, bizony a képesség, hogy állandóan kinyilvánítsa, megmutassa a benne lévő szeretetet mások iránt, a privát életben mintha hiányozna belőle. A színpadon bármilyen intenzitású szeretet kifejezésére képes, de magánemberként erre nincs meg benne a belülről fakadó, állandó indíttatás; a civil létben túl szemérmes ahhoz, hogy ennyire kiadja magát, még  az „övéi”-nek is akár. 

Azt biztosan mondhatjuk, hogy a szülők – a múlt századi polgári értékrendet tartva – nem haverkodtak gyermekeikkel, ahogy az ma már szokás. Vélhetően liberális gondolkodásúak voltak, de lányukat és fiukat felelősségre, józanságra okították: „tartozom magamnak, ha valamit elkezdek, azt fejezzem is be”. 

„A nagykanizsai amatőr színjátszást letaroltam” 

Nagykanizsán egy Dunajevszkij operettben, a Szabad szélben lépett először színpadra, mert úgy esett, hogy tinédzserkorában amatőr színjátszó lett. Ahogy mondta: „belekeveredtem, biztos, hogy nem én jelentkeztem, odatuszkolt valaki, hogy csináljam”. A fellépés jól sikerülhetett. Ha már odaengedték, semmi nem állította meg, hiszen amit elkezdett azt be kellett fejeznie: „a nagykanizsai amatőr színjátszást letaroltam.” 

A gyerek Vári Éva nézőként már ismerte a kaposvári Csiky Gergely Színházat, mert a somogyi teátrumnak Nagykanizsa volt a nyári játszóhelye, ahol a család rendre megnézte az előadásaikat abban az egy hónapban, amíg ott játszottak. Érdekes módon sem a színészkedés, sem a színház nem varázsolta el gyerekként, nem álmodozott arról, hogy színésznő lesz. A zenét viszont szerette, és itt szólt bele először igazán a sors pályája alakulásába. Vári Éva énektanárnője egyben a kaposvári színház zenei korrepetitora is volt. Duci néni Tarka Estek címen vizsgafellépéseket szervezett kis növendékeinek, ahova meghívta a kaposvári színészeket is. Talán itt látta Várit először színpadon Ruttkai Ottó, a kaposvári színigazgató, aki később a színésznő első direktora lett. 

De a zene szeretete kevés lett volna a pályaválasztáshoz. Az olajipari technikum után a szülők a gyógyszerész szakmát nézték ki lányuknak az édesapa fogtechnikus barátjának ajánlására, mert úgy tartották, „az olyan szép, finom női foglalkozás, hogy bemegyek a gyógyszertárba a szép fehér köpenyben és szép finoman árulom a hashajtókat, meg kiadom a mérgeket.” De Váriék lánya az érettségi környékén csak olvasni szeretett úgy isten igazán, s eljátszott azzal a gondolattal, hogy talán könyvtárosnak áll: „igaziból azt szerettem volna, ha olvashatok. Mi lenne, ha könyvtárosként bezárnám belülről a könyvtárat, és egész nap csak olvasnék. Néha azért kiadtam volna egy-két könyvet.”

 Már kislányként sem volt tipikus, átlagos, bár önmagát utólag csendes, szófogadó gyereknek látja. Ma úgy mondanánk, balhé- és problémamentes volt. Munkált benne a kamaszokra jellemző izgatott útkeresés, vágyódás valami nagyszerű jövő után, ha nem is tudta még, hogy pontosan mi is lehetne az. Ezt persze rendhagyó módon mutatta ki, mintegy ifjúkori lázadásként: „A fiatalokban mindig van valami…csak a 16, 17 éves emberek tudnak olyan nagyon mélységesen szomorúak lenni, olyan nagyon nem találni a helyüket a világban, olyan kozmikus nagy elvágyódást érezni. Amikor esett az eső, elindultam az utcákon. Anyukám gyanakodva nézett, hogy ez a gyerek nem normális. […] A szüleim soha nem értették, hogy ha elkezd esni az eső, akkor én felkelek és elmegyek sétálni a városba, megyek és ázom. Olyan különleges hangulata volt. Tulajdonképpen nagyon magányos és érzelmes gyerek voltam. Az eső azóta is vonz. Nem tudom, hogy miért. Szeretem hallgatni, ahogy kopog, szeretem nézni. Nem tudom, hogy ez mit jelent.”

 1958 tavaszán/nyarán Chuck Berry kijött a zenei piacra a Johnny B. Gooddal, megszületett Madonna, Borisz Paszternák irodalmi Nobel-díjat kapott, Fábri Zoltán megrendezte az Édes Annát, és a Híd a Kwai folyón nyerte a legjobb filmnek járó Oscart. Egy 17 éves lány meg egy határszéli magyar kisvárosban úgy döntött a jövőjéről – vélhetően ezen eseményektől teljesen függetlenül –, hogy sem a pakura lepárlása, sem az orvosi vények beváltása, de még a könyvtárban való olvasgatás sem hozza lázba, ő bizony a világot jelentő deszkákra kívánkozik. Erős, már-már legendaszerű szép tinédzserkori emléke, hogy egy éjszakai rádióhallgatás döbbentette rá erre a felismerésre – Saint-Saëns A hattyú című művét adták, Pablo Casals gordonkázott. Az éjszaka magányában, sötétjében jól kisírta magát a megindító zenétől, majd reggel édesanyja elé állt a nagy bejelentéssel. „Anyukámat föl kellett mosni … nemzeti gyász volt egy darabig… Apám azt mondta, szó sem lehet róla, aztán meg azt, hogy jó, akkor elmegyünk felvételizni.” 

Az első felvételi vizsgájára a lakóhelyéhez közeli kaposvári színházban került volna sor. Ruttkai Ottó, a színház igazgatója azonban felvilágosította – talán emlékezett is a kis fekete kanizsai lányra, aki édesanyja pongyolájában énekelt az amatőr esteken –, hogy a főiskolán nem indul abban az évben zenés szak, de nem is baj, nála éppen van egy üresedés, a szubrettje, Lehoczky Zsuzsa Szegedre szerződött. Vélhetően sem Lehoczky, sem Vári nem tudta még, hogy ez a helycsere a kaposvári szubretti pozícióban egy hatvanéves szakmai barátságot alapoz majd meg, s mindkettőjük pályáját meghatározó, fontos szerep lesz Loewe My Fair Ladyje. 

Az engedelmes, félénk kisvárosi lány nem sokat teketóriázott, 1958 nyarán a főiskolai felvételi helyett állást vállalt a kaposvári Csiky Gergely Színházban, leszerződött színésznek, karkötelezettséggel. Színi pályája során talán ez az egyetlen alkalom, amikor nem úgy esett, ahogy puffant, nem történtek vele a dolgok, hanem cselekedett. Percek alatt, egy ad hoc döntéssel, szinte gyerekként kijelölte útját, megalapozta egész jövendő életét. 

Vélhetően elképzelni sem tudta, végig sem gondolta, hogy mit tett, mire adta a fejét. Romantikus, vágyódó kamaszként ment az álmai után.   

„Nem élhetek muzsikaszó nélkül”

Szédületes karrierkezdés volt ez, szinte mesés, akárcsak Ruttkai Éva debütálása a Vígszínházban, aki ugyancsak egy „véletlennek” köszönhette berobbanását a színpadra: 18 évesen ugrott be a beteg Tolnay Klári helyére A hattyú című Molnár Ferenc-darabban Alexandra szerepébe. A „mi Évánk” ugyan szerényebb helyen kezdte, de ő is egy éppen üresen maradt színházi posztra érkezett. Alig töltötte be a 18. évét, és már egy Móricz-mű főszereplője volt. Színpadra lépése körül pedig nem más bábáskodott, mint Ruttkai Éva bátyja, Ruttkai Ottó. 

Persze Vári pályakezdésére sem akárhol került sor, hanem egy „megyei jogú város” közel 900 főt befogadó, szecessziós színházának színpadán. Kaposvár nem volt ugyan világváros – talán 10 ezer fővel volt nagyobb ekkor a lakossága, mint Nagykanizsának –, de elhelyezkedése folytán a Dunántúl legfontosabb települése volt, s mindenképpen polgáribb, világiasabb, mint a szülőváros. 

Az éppen érettségizett kis/nagylány kiszabadult a család kötelékéből, s immár egyedül kellett megállnia a helyét a mindennapokban. Ráadásul nem egy szigorú szabályokat tartó, merev hivatalba került, hanem a színház bohém világába. 

1958. október 10-én a nagyvilágban egyetlen nagy horderejű esemény történt, gyászolt a római katolikus egyház, elhunyt XII. Pius pápa. De a kaposváriakat talán inkább az esti bemutató foglalkoztatta, amelyben új szubrettjük, Vári Éva debütált. „Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabjában játszottam legelső szerepemet, Birikét. Ő egy 16 év körüli kislány – természetesen nem esett nehezemre eljátszani, hiszen ekkor voltam 18 éves. […] Önfeledten, minden gátlás és görcsösség nélkül játszottam. Talán a második vagy harmadik szerepemnél tört rám a bénító lámpaláz.”²

Követte ezt még sok premier Somogy fővárosában: a Kaposváron töltött évek alatt tizenkilenc bemutatója volt Vári Évának. A Móricz-darab nagy ugrás volt a mélyvízbe, utána kisebb prózai szerepek következtek. Gogol Revizorának szobalánya különösen megmaradt benne. Gyakran felidézi, hogy amikor belépett a színpadra, a közönség a szubrettnek járó ütemes üdvözlőtapsban tört ki, várták, hogy jönnek a dalok. De ő csak átfutott a bal egyről a jobb egyre, párnákat egyensúlyozva a kezében, s még tartott a taps, amikor szerepének már vége is volt, egy nyikkanás nélkül. A szubrett-szerepekben azonban itt is tarolhatott, játszott Lehár Ferenc (A mosoly országa), Ábrahám Pál (Hawai rózsája), Kálmán Imre (Cirkuszhercegnő) és Hervé (Nebáncsvirág) műveiben. 

Adottságai révén igen formabontó szubrettet nyert meg magának a kaposvári teátrum: Vári Éva ugyan képzett énekhanggal bírt, de alt volt, és a szokásostól eltérően nem ennivaló szőke, hanem sötét hajú, sötét szemű, latin típus.   

Színpadi rutin és szakmai képzettség híján szerencséje volt, hogy a kaposvári teátrumban oktatták a fiatal színészeket: „A Ruttkai nagyon odafigyelt rám. Miszlay volt a főrendező, aztán azt hiszem a Sallós Gábor, aki később miskolci igazgató lett, ők foglalkoztak velünk. Jártunk énekórákra, táncpróbákra, színdarabokat adtunk elő – a háttérben azért tanítottak bennünket.”³

Szegvári Menyhért

Meglehet, a kaposvári évekről azért beszél keveset, az lehet az emlékezés gátja, hogy ebben az időben szenvedett el egy soha nem feledett sérelmet. Úgy tűnik, ma is magában hordozza a keserű emléket, s mindig, újra és újra felidézi. A számára kudarcként megélt élmény elnyom benne minden más momentumot, ha Kaposvárról van szó. Részben szülői nyomásra, részben önmaga megnyugtatására is Vári Éva egy év elteltével, 1959-ben mégis nekifutott a főiskolai felvételinek. Az első két „rostán”, felvételi fordulón túljutott, a harmadikon azonban elvérzett. A Vári-féle interpretáció–ban: „Kirúgtak!” Básti Lajos hirdette ki az eredményt a felvételi bizottság véleményével: Őstehetségekre van szükség, Várit viszont a színház már megrontotta. A tizenkilenc éves lány nem értette, de a Kossuth-díjas színésznő sem érti a mai napig, hogy a nem egészen egy évad mennyiben ronthatta meg a színház világában, amikor – ahogy fogalmaz – „még talán a bejáratot sem találtam meg.” Vári Éva soha többé nem próbálkozott: „Én úgy megsértődtem, hogy soha többé a főiskola felé sem mentem. Ha Pesten jártam, a Rákóczi út másik oldalán mentem, megbüntettem a főiskolát, amiért nem vettek fel.”⁴ 

Stigmaként hordozza a felvételi kudarcát, a főiskolai évek hiányát. (Persze ezt a jelet csak ő látta-látja a saját homlokán.) Ez a „hiány” hosszan és sokáig az állandó bizonyítási kényszer terhét rakta Vári Évára, elvonva energiáit az élet más, fontos dolgaitól. „Miután nem jártam főiskolára, bennem volt az a fajta kényszer, hogy bebizonyítsam, nekem helyem van a pályán. Nyilván többet kellett produkálnom ahhoz, hogy elfogadjanak. Valaki kijön a főiskoláról, azt ismerik, vannak osztálytársai, osztályfőnöke. Én meg csak úgy a semmiből... Egyszer csak ott lett egy színésznő, akiről megkérdezik, ez kicsoda, hogy került ide. Tehát nagyon-nagyon szívósan kellett dolgozni, s ez rengeteg sok energiámat elvette.”⁵ 

Öt év után, amikor már volt kellő tapasztalata is, nemcsak elképzelése a színházról, a színészlétről, Kaposvár „kicsi lett”. Kapóra jöhetett, hogy egy szolnoki vendégjátékot követően – ahová Berényi Gábor, a színház igazgatója hívta meg 1963-ban Molière Tartuffe-jének Marianne szerepére, Mensáros László partnerének – a direktor rögtön szerződést is ajánlott Vári Évának a következő évadtól, aki el is fogadta ezt, szóban. Ám ekkor közbeszólt a sors másodszor is. Nógrádi Róbert, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója is felfedezte magának a kaposvári szubrettet. Igaz, bonviván nézőben ment Kaposvárra, Csányi Jánost akarta végleg elcsábítani a színházához, ugyancsak egy vendégjáték után. Aztán a direktor túlteljesítette az eredeti tervet: kettő lett az egyből, egy operaénekest és egy színésznőt is vitt magával Pécsre a következő, 1963/64-es színházi évadra. 

Érdekes elgondolni, mi lett volna, ha Vári mégis Szolnokot választja, azt a színházat, amelynek Székely Gábor lett a főrendezője, országos hírű társulatot épített, s később, a Nemzeti Színházból való „kiugrás” után Zsámbéki Gáborral létrehozta a máig kiemelkedő budapesti Katona József Színházat. Biztos egész más történet kerekedett volna, de tán a sors nem ezt a sima pályát szánta Vári Évának. 

„Ettől a gyönyörű várostól lettem az, aki” 

A színésznő úgy meséli mosolyogva, azért lett Pécs a befutó, mert „onnan előbb jött meg a posta”. A fürgébb direktornak hála, Vári Éva a következő évben pécsi lakos lett, amit sose bánt meg. Ma már tudjuk, negyedszázados fővárosi „kiruccanása” után, 2017-ben újra visszatért a városhoz, annak színházához és persze a pécsi nézőkhöz. Nagy intenzitású szerelem ez Péccsel: „amit gondolok, amit érzek, amit tudok a világról, azt itt, tulajdonképpen a legjobb időszakomban, 23 évesen kaptam meg, amikor az ember már gondolkodni is tud a dolgokon.” 

 Első élménye, hogy szüleivel elmentek a pécsi Székesegyházba, ami lenyűgözte: „azonnal éreztem, hogy egy jó városba jövök.” 

És micsoda kulturális élet folyt ott a múlt század második felében! Pécs egyik jelképe, a legendás Nádor Szálló alig pár száz méterre áll a Pécsi Nemzeti Színháztól. A szálloda fontos szerepet töltött be Vári Éva életében, innen indult diadalútjára a közel négy évtizedig játszott Piaf-estjének első változata 1983 no-vemberében. Az intézmény utolsó fénykora az 1970-es évekre esett, amikor a pezsgő színházi, irodalmi élet, a filmszemlék megnövelték Pécs szerepét a magyar kulturális életben. A szállóban volt Pécs „szellemi központja”. Kiss Károly, a szálloda üzletvezetője így emlékezett az akkori időkre:⁶ „Jó polgári vendéglátóhely volt, művészek jártak ide, bírók, orvosok, iparosok, kereskedők. Ez a régi világból itt maradt intézmény nem számított politikai kérdésnek. […] Tíz után tértek be a színházból hazafelé igyekvő nézők, kicsivel később a színészek is. Avar István, Fülöp Zsigmond, Margitai Ági, Mester István, Péter Gizi, Eck Imre és Nógrádi Róbert törzsvendégeinknek számítottak. […] És például, amikor a Kiss Manyi Pécsre jött, mindig a sörözőben ebédelt. Akkoriban nem fordult elő, hogy 10 órakor azt mondta volna a pincér: bezárt a konyha. A Nádor éttermében éjjel fél 2-ig adtak meleg ételt, és a kávéházi vitrinben mindig volt kijevi saláta, orosz hússaláta, marhanyelv, hideg gombafej és a vendégek legfőbb kedvence, a kocsonya. A kávét Pestről kaptuk. Átválogattuk, és a jobb minőségű szemeket Dudi, a presszós és társai a reggeli nyitás előtt újrapörkölték. Az illat betöltötte a házat – még azok is kértek kávét, akik nem akartak. Sehol máshol nem volt nádkeretre fűzött napi újság, csak nálunk.”³

Vagyis a vendéglátósok szerették a művészeket, a színházukat, ami a színház világában fontos mérce. Egy főpincérnél, egy kocsmárosnál nincs jobb színikritikus, ők csalhatatlan ösztönnel tudják, ki a született tehetség és ki csak egy színész a sok közül. 

A térség természeti kincseinek, a szénnek és az uránnak köszönhetően Baranya megye központja hihetetlen virágzásnak indult éppen Vári Éva odaszerződésével egy időben. Mintha csak Pécs és Vári meghozták volna egymás szerencséjét. A város lakossága 1960 és 1980 között negyedével bővült, társadalmi összetétele igen heterogénné vált, és mindenki kikapcsolódásra vágyott. Öröm és teher is volt ez egyben a Pécsi Nemzeti Színháznak, amely belendült, és egészen a rendszerváltásig kitartott e nagy nekilódulása. Aztán az 1990-es évek elején a gazdasággal együtt szép csendben megroggyant a baranyai teátrum is. A város színháza már csak időszakosan tudta visszaszerezni az 1970-es–80-as évek ragyogását. De ki tudja, mit hoz a jövő, elvégre Vári Éva egyszer már fordulatot hozott a pécsi színháznak!     

„Minek mentem volna el innen, 

amikor idejött mindenki, aki számított” 

Ha Vári Éváról kérdezik, a színésztárs és évtizedek óta közeli barát, Kulka János szeretetteli, de hamiskás mosollyal „híres pécsi színésznő”-ként beszél róla. És valóban az, a Pécsi Nemzeti Színház örökös tagja. Pályája szorosan összeforrott ezzel a színházzal, amely Vári Éva 29 éves – most már mondhatjuk, „első” – pécsi pályaszakaszának meghatározó színtere volt. 

Pécs már az 1960-as években – szinte egyedülálló módon az országban – több tagozatos színház volt, opera és balett társulattal – a már ekkor világhírű Pécsi Balett-tel –, próza és operett tagozattal, majd ez egészült ki még az 1980-as években a báb-együttessel. 

Nógrádi Róbert 1962-ben került a Pécsi Nemzeti Színház élére és 1988-ig igazgatta az intézményt. A direktor – talán jó érzékkel – nem akart az „arisztokratizmus” hibájába esni. Kinevezését követően erősítette az operett-szekciót, példának okáért leszerződtette Vári Évát. Elsődleges célja volt, hogy megtöltse a színházat, visszahódítsa a város közönségét, jelszava lett: „mindenki számára kitárni a kapukat.”⁷ Nyilvánvaló, hogy nemcsak a közönséggel, de a fenntartóval és a társulattal is „egyeznie” kellett. Az „intellektuális Pécs” nem fogadta kitörő örömmel a főirányt. A Dunántúli Napló hasábjain 1963. augusztus 15-én Bertha Bulcsú író – aki majd az első színikritikát írja Vári Éváról – az értelmiség nevében sürgette a színház egyéni arculatának kialakítását.

 1963 és 1970 között több mint 60 bemutatót tartott a teátrum. Főleg a direktor és Dobai Vilmos rendezett, de megérkezett már a társulatba Sík Ferenc is, aki az 1970-es évek meghatározó alakja volt, s nagy szerepet játszott Vári Éva művészi pályájának alakulásában. Sík mellett ekkor kezdte pályáját a színházban Babarczy László rendező is, aki a későbbi nagy kaposvári színházi korszak egyik meghatározó alkotója lett. 

Az 1970-es években a Pécsi Nemzeti főleg „a magyar dráma műhelye”. Ez a színház fődramaturgjának, a fővárosi Vígszínházból az 1950-es évek második felében ideszerződött, majd a direktorral együtt távozó Czímer Józsefnek volt köszönhető. Közel száz bemutatót tartottak az évtizedben, aminek egyharmada kortárs magyar dráma volt. Illyés Gyula a színház „házi szerzője”: az 1969/70-es évadban bemutatott Tiszták után 1983-ig tizenegy új Illyés-darab került színre. Az írót Czímer személye kötötte Pécshez: „mint két egymásba illő fogaskerék, kettőnk gondolkodása úgy hajtja egymást” – fogalmazta ezt meg az író. De az Illyés-bemutatók mellett számos további ősbemutató fémjelzi ezt a korszakot: Hernádi Gyula, Weöres Sándor, Cseres Tibor, Páskándi Géza, Spiró György, Sükösd Mihály is a színház szerzői közé tartozott. 

Az 1980-as években a pécsi színpadon megjelentek Joyce, Camus, Bulgakov, Jarry, Vian és Becket darabjai. Ez már a színészből rendezővé avanzsált Szegvári Menyhért főrendezőnek volt köszönhető. 

A teátrum mint alkotóműhely két évtizeden át országos figyelemre tarthatott számot, művészi fénykorát élte. 

És igaza van Vári Évának: aki számított ekkor a pályán, megfordul Pécsett. A teljesség igénye nélkül, tagként, vagy csak egy szerep erejéig ott játszott az 1970-es–80-as években Avar István, Bálint András, Bánffy György, Bessenyei Ferenc, Bujtor István, Csuja Imre, Haumann Péter, Kézdy György, Koltai Róbert, Kulka János, Lang Györgyi, Margitai Ági, Mensáros László, Mádi Szabó Gábor, Pásztor Erzsi, Pécsi Ildikó, Ronyecz Mária, Tordai Teri, Tímár Éva. Vári Évát szubrettként a város megszerette, mindenki ismerte. Berendezkedett a civil életre is, letelepedett. Élvezte a társulati tagságot, a színházban is szerették, megbecsülték, a város díjakkal ismerte el munkáját, szakmailag fejlődhetett. És érkeztek folyamatosan a külső impulzusok is, majd lassan az állami elismerések is, a Jászai Mari-díj és az érdemes művész kitüntetés. Igaz, később, mint egy fővárosi színésznek. Színháza berkein belül megismerkedhetett más társulatok színészeivel, más színházi munkamódszerekkel, szakmai felfogásokkal. Mert nemcsak a színészek, de rendezők is jöttek-mentek. Itt kezdett Paál István, Karinthy Márton, Bagossy László, rendezett a színházban Szikora János, Xantus János és egy orosz rendezőnő, Galina Volcsek, akinek jelenléte Sík Ferencé mellett ugyancsak jelentős hatást gyakorolt Vári Éva pályájára. 

A színésznő 1963. szeptember 20-án Raka szerepében debütált a városban, Ábrahám Pál Hawaii rózsája című operettjében. 

Csak úgy emlékeztetőként, mi is történt ekkor a nagyvilágban: augusztus 28-án, pár héttel a bemutató előtt, Martin Luther King elmondta híres beszédét, a „Van egy álmom”-at, míg pár héttel a bemutató után, október 10-én meghalt Edith Piaf, a világhírű francia sanzonénekesnő. Ez mindenképpen jelzésértékű volt a sorstól a pálya folytatását nézve.

Cseh Andrea Izabella–Farkas Éva 

¹ A Kossuth-díj apropóján a Magyar Televízióban 2009. augusztus 23-án sugárzott portréfilm, Veiszer Alinda Záróra című műsora, amit 2011. április 13-án adott le a Magyar Televízió, illetve a Pécsi Körzeti Stúdió Fehéren-feketén című, 2011. május 31-én sugárzott körzeti magazinja. 

²Veiszer Alinda: Záróra című műsora, MTV – 2011. április 13.

³ Paor Lilla interjúja – Lillás reggeli, 2013. december

⁴ Veiszer Alinda Záróra című műsora, MTV – 2011. április 13.

⁵ Kézjegy – portréműsor, Duna-tv, 2009. augusztus 23. 

⁶ „Történetek a pécsi Nádor legendáriumából”, Népszabadság, 2002. november 8. 

⁷ „Mindenki számára kitárjuk a kapukat”, Dunántúli Napló, 1962. augusztus 17.