Tarnóczi Jakab–Varga Zsófia: Extázis – Katona József Színház

Tarnóczi Jakab nevét 2018-ban tanultam meg, lelkesedésből. Amikor a Kamrában megnéztem az általa még főiskolásként rendezett Aiszkhülosz-darabot, a Leláncolt Prométheuszt. (Ugyanabban az évben láthattam volna tőle Kleist művét, A Schroffenstein családot az Ódryn.) Már a darabválasztás is különleges volt, sejteni lehetett, hogy Tarnóczi otthonos az ókori görög drámairodalomban, amit nagyon díjaztam. Az előadásból pedig sugárzott a tehetség, a fantázia, ahogy azóta is minden munkájából. Nyilván nem mindig tökéletes, amit csinál, épp az Extázissal szemben is akadnak kifogásaim, de az egész biztos, hogy a magyar színházi világ meghatározó alakja lesz, illetve hát már most is az. Nem véletlenül szerződtette a Katona, nem véletlenül kapta meg a Junior Prima-díjat – a kettő közül az előbbit érzem súlyosabbnak, ha aktuális anyagi gondjait az utóbbi oldotta is meg (időlegesen, vélelmezem), mint ezt egy nyilatkozatában elárulta.

Több rendezése is mutatja, hogy erősen foglalkoztatja a magány, az elmagányosodás, az emberi kapcsolatok felszínessége, megromlása, a sokunkat uraló rossz közérzet. 2021-es az Isten, haza, család, amit ugyanúgy Varga Zsófiával együtt írtak, mint az Extázist. Ógörög drámákból indultak ki, Aiszkhülosz, Euripidész és Szophoklész alkotásaiból. „Az előadás – olvashatjuk a szórólapon – egy család elhallgatásoktól és félreértésektől terhes történetét követi végig. A néző maratoni színházi kísérlet részesévé válik: egy több évtizedes, több generáció sorsán átívelő cselekménysorozatba avatódik be. Mi vezet odáig, hogy a gyerekek is egymás ellen fordulnak? Igazak-e az ősi átkok, vagy pont azzal teljesítjük be őket, hogy önmagunk felmentéseképp rájuk hivatkozunk? Ki a hibás? Fontos, hogy ki a hibás? Van kiút a sértettségek bonyolult hálójából?” 2022 tavaszán került színre a Melancholy Rooms, alcíme szerint zenés magány nyolc hangra, ugyanazon év végén pedig a Magányos emberek, ami Gerhart Hauptmann egy magyarra csak most lefordított drámáján alapul. „A kísérlet tárgya egy magyar család, illetve négy, önálló életét éppen elkezdő fiatal ember néhány nyárvégi, feszültségekkel teli napjának érzékletes bemutatása. A történet alapvetően hat ember összezártságból eredő konfliktusainak stációit járja végig.”

(fotó: Horváth Judit)

Mindegyik darabban nagyon jelentős funkciója van a zenének, sőt a Tarnóczy rendezte Bánk bánban is az volt, de be kell valljam, Bencsik Levente és Hunyadi Máté, a Levimate munkásságában nem vagyok otthonos. Amiből kiderül, hogy még az X generációnál is régebben születtem… (Hiányosságaimat igyekszem pótolni, ha máskor születni már nem is fogok tudni, ami nekem a legrosszabb. Viszont a mikrodózol ige jelentését is appercipiáltam!)

És akkor most itt az Extázis.

Nem lenne tanulságok nélkül ennek a négy előadásnak a közös elemzése, összevetése, amihez mindegyiket meg kellett volna néznem legalább kétszer, elmélyülnöm a szövegeikben, mindez azonban (egyelőre) nem történt meg, így arra kell kérnem az emberiséget, legyen még egy kis türelemmel.

Az mindenképp világos, hogy Tarnóczi Jakab magányspecialista.

Tényleg elgondolkodtató, hogy miért lesznek, maradnak annyian magányosak, miközben senki nem akar az lenni. Tegyük hozzá, hogy az előző mondatban a magányosak szó sok másikkal helyettesíthető: szorongók, céltalanok, kiábrándultak, feszültek…

Színházi emberként Tarnóczi minderről egy új, egyre bővülő, finomodó nyelven fogalmaz, rendkívül invenciózusan és érzékenyen. Mára összeállt a csapat, Devich Botond díszlettervező, Giliga Ilka jelmeztervező, Bencsik Levente és Hunyadi Máté zenészek, Török Marcell, Kovács Bálint és Nagy Réka videósok, Varga Zsófia dramaturg és társszerző, akikhez alkalmanként mások is csatlakoznak, most például Cuhorka Emese koreográfus vagy a fényeket tervező Bárány Bence és Tóth Bertalan.

Ez az új nyelv meglehetősen komplex, része a zene, az ének, a tánc, a film és a színház sokféle eszköze. Az előadás szereplőinek mindenesetre felsőfokú vizsgája van belőle, az idősebbeknek, Bányai Kelemen Barnának, Dankó Istvánnak, Jordán Adélnak, Pálos Hannának, és a fiatalabbaknak, Béres Bencének, Gloviczki Bernátnak, Jakab Balázsnak, Kanyó Katának, Lengyel Benjáminnak, Mentes Júliának, Pásztor Dánielnek, Tóth Zsófiának egyaránt. Talán még nem tudjuk mindegyikük nevét, de feltehetően meg fogjuk jegyezni őket. Némelyikükét egész biztosan. Séróból hozzák a „civil beszéd”-et, elképesztően jól mozognak, ráadásul egyikük-másikuk (így Béres Bence) remekül énekel. A rendező a nézőtér és a színpad közötti határokat is igyekszik lebontani: az előadás elején és végén, valamint a szünetekben felmehetünk a színpadra, bejárhatjuk a végtelenített házibuli színhelyéül szolgáló hangulattalan lakást, kérót, amiben azok is otthontalanul kóvályognak, akik benne laknak és talán maguk sem tudják, ott laknak-e valóban. Minden ideiglenes. Sőt mindenki ideiglenes. Benézhetünk a kisboltba is, ahol Virginia (Mentes Júlia) intimbetétet, sört és kábítószert árul, kinek mi kell.

Nem tudom, ad-e valamit a nézői élményhez a helyszíni szemle a kukkolás felemelő érzésén túl (a prológus alatt a kádban is ül valaki). Nyilván lehetnek, akik a maguk paneljére, otthonára ismernek benne, nagyszoba, háló, konyha, de szerintem ez nem tesz senkit empatikusabbá. Vagy igen? Mindenesetre empátiára igencsak szükség van, mert az előadás során nem feltétlenül a magunk problémáival szembesülünk.

Elöl Kanyó Kata, Tóth Zsófia és Mentes Júlia Virginia (fotó: Horváth Judit)

Forduljunk ezúttal is bizalommal a szórólaphoz: „Fenntartható-e a boldogság állapota? Ha igen, a közösségnek vagy az egyénnek van-e nagyobb szerepe benne?” Hm, talán túlzott volt a bizalom. Mert mintha boldogságról itt nem lenne szó. Vagy a címbe emelt extázis állapota jelentené a boldogságot? De az extázis nem boldogság, legfeljebb fáradságos munkával kicsiholt, mesterséges feldobottság. (A szó az állapotra is utal, és az Extasy nevű partidrogra is.) Tartósan nem boldog – nem kiegyensúlyozott – itt senki, nem teszi azzá az alkohol és a kábítószer sem. Talán Alex, de ő nem tudja, hol él. Hol akar élni. Sőt van, akiben a rövid csak az agressziót növeli, mint Donátban (Jakab Balázs). A kérdés helyesen úgy hangzana, hogy „Elérhető-e a boldogság állapota?” Amit a megismert figurákra lebontva nagyon nehéz megválaszolni, ha látjuk is őket a legvégén néhány évvel később. „Az összes szereplő jelen van, mindenki elegáns és gazdag.” Azaz nem a valódi jövőjüket látjuk, hanem a most elképzeltet. Hogy ki milyen lesz, valójában nem tudhatjuk. A fenti kérdés egyébként más formában ott található a szórólapon: „Ki lehet-e lépni a ciklikusan ismétlődő problémák örvényéből, vagy csak egy mesterségesen létrehozott menedék segíthet a társadalmi rendszeren belül?” Hát…

De olvassunk tovább! „Hogyan látja Magyarország jövőjét az Y és a Z generáció?”

Lengyel Benjámin, Pásztor Dániel és Mentes Júlia (fotó: Horváth Judit)

Itt álljunk meg egy pillanatra. 1991-ben jelent meg – tájékoztat a Wikipédia – William Strauss és Neil Howe Generációk című könyve, amelyik az USA vásárlóközönségét különböző korcsoportokra osztotta fel, „és ebből vont le következtetéseket e korcsoportokra jellemző, illetve tőlük várható tipikus vásárlási magatartásra.” Ez nem tűnik túl tudományosnak, miként az sem, hogy „a generációk tizenöt vagy húsz évenként követik egymást”. Pontosabb a Magyar Nagylexikon, amelyik azt írja, hogy egy nemzedék az azonos időszakban született, kb. egykorú személyek összessége”. Ám igencsak nehéz egy nemzedéket jellemezni, hisz akár az egyetlen évben születettek is rengeteg mindenben különböznek egymástól, a legkülönbözőbb alcsoportokat alkotva… Rögzítsük: nagyon pontatlanul használjuk ezt a szót. Viszont, ha le is másztunk róla, ne távolodjunk el túlságosan a színpadtól. Ráadásul ezek a betűs elnevezések könnyen megjegyezhetőek, ha azt folyton el is felejtjük (én biztosan), hogy milyen évszámokkal kapcsolódnak össze. Az Y generáció kifejezés az 1980 és 2000, a Z generáció az 1997 és 2010 között születettekre vonatkozik. Nem voltam rest megnézni: a színház új tagjai gyakorlatilag mind az utóbbihoz tartoznak, ha mondjuk Mentes Júlia 1991-ben született is. És a rendező úgyszintén. (Jó lenne tudni, hogy a nézőtéren hány harmincas, sőt hány huszonéves ül. Ha ül. De miért ne ülne?) Az idősebb színészek sem lógnak ki az Y generációból, Jordán Adél épp 1980-as.

A lakásban egyre többen vannak, idő kell, amíg eligazodunk közöttük, bár akkor megint jőnek, nem is kopogtatnak.

A tényleges tulajdonos, Lehel (Bányai Kelemen Barna) csak a második felvonás, az alkotók szóhasználatában „fejezet” elején jelenik meg: váratlanul hazajött külföldről, Amerikából, itt akar kezdeni magával valamit, esetleg nyitna egy ramenezőt (a ramen, az ázsiai leves „gyógyír testnek és léleknek”, olvassuk a neten; igen, ez kell ide!). Később dragban, férfiak számára készült női ruhában látjuk énekelni, nyilván épp fellép egy bárban, azaz a megérkezése óta eltelhetett némi idő. Ebből élt kint is. Itt lakik Lehel öccse, a Gyergyóban felnőtt Ábel (Béres Bence), aki tavaly végzett, nemzetközi gazdálkodást tanult, de nem kezdett vele semmi komolyat, és a féltestvére, Janka (Kanyó Kata). És Peti (Pásztor Dániel), aki egyetemre jár, bár meggyőződése, „semmit nincs értelme tanulni, csak ami pénzzel kapcsolatos”. Ábel egy Imre nevű pszichológushoz jár (Dankó István), akinél később Miklós (Lengyel Benjámin) is felbukkan („az ember nem tudja, hogy mit csináljon, mivel foglalkozzon”). A pszichológus szerint el kellene fogadni a helyzetet. „Ez van. Most középszar.” (Herczog Noémi nagyszerű kritikájának – ÉS, 2024. január 19. – ez is a címe: Középszar. Bár rögtön módosít: „De ennél többről van szó: mintha ma Magyarországon évjárattól függetlenül sokan lennénk kicsit rosszabbul, és ezen biztosan nem segít, ha csak egymás sikereit látjuk a kirakatban.”) A darabbeli lélekgyógyász azt tanácsolja: Love your problems! Ez minden, amit mondani tud. Megoldani úgyse tudjuk, hát legalább szeressük őket. Esetleg egymást. Vagy tegyünk úgy, mintha szeretnénk. Időről időre összeverődik a társaság. ez az életük, a folyamatos extázis. Ábel és Peti már otthon vannak az előadás kezdetekor. A többiek, hozzávetőlegesen érkezési sorrendben: Donát, a Franciaországban élő, a hazaköltözést fontolgató Alex (Gloviczki Bernát), Janka és Vera (Tóth Zsófia). A másodikban, mint említettem, váratlanul betoppan Lehel. Később, a harmadik felvonásban megjelenik a kétgyerekes Eszter, Ábel kedvenc énekesnője a Mystic Detoxból (Jordán Adél), a húga (Pálos Hanna), sőt Miklós és Virginia. Szinte bármelyikük mondhatná, amit Miklós mond: „Azt érzem kábé, hogy semmi értelme az életemnek, de amúgy nincs baj.”

Jordán Adél és Béres Bence (fotó: Horváth Judit)

És Eszter meg a többiek élete közt semmi különbség. Nekem bevillant Cseh Tamás száma, az I Love You So, a harmadik lemez, a Fehér babák takarodója, a második szám volt az A oldalon, ha ez érthető még.

Donát a legelégedetlenebb, ő szenved a leginkább. A második felvonás vége felé van egy rövid monológja, amire nagyon érdemes odafigyelnünk, rendkívül erős. Verának mondja, hogy „összenyomja”, ami van. „Hogy nincs már olyan, hogy jó. Hogy egyszerűen jó, hogy normális jó. Miért? Miért nem lehet? Nektek is csak így jó. Nekem nem megy. De nektek is csak így megy. Így éreztek valamit. Nem lehet csak örülni, hogy vagyunk. Az a bajom, ami a mások bajához képest sokkal kisebb baj. Hogy miért nem tudok annak örülni, hogy együtt vagyunk, hogy beszélgetek egy barátommal. De hát nincs ilyen! Nincs ilyen, mert ugye nem beszélgetek egy barátommal se. Senki nem beszélget. Ha beszélgetünk, arról beszélgetünk, hogy mennyire szar minden. Nincs az, hogy felkelek, és egyszerűen csak jó, nincs az, hogy elindulok otthonról, elmegyek valahova, és ott jó, és ott jó, mert onnan haza akarok menni, de ha hazamegyek, ott sem jó, nincs olyan, hogy kimegyek a levegőre, mert nincs levegő, nincs olyan, hogy csendben vagyok, mert zajban vagyok, de ha véletlenül csend van, azzal nem tudok mit kezdeni, nem tudok felmenni a lépcsőn, nem tudok egy jót enni.” Erre rímel, amit Ábel mond a pszichológusnak: „Nekem az az érzésem, hogy nem működik semmi. Nem működik a rendszer. Nekem kell működtetnem. Azt érzem, hogy semmi nincs átgondolva, nincs elképzelés. Otthon is ez volt, az egyetemen is ez volt, az egész ország, mintha senki sem tudná, hogy hogy kell csinálni az egészet.”

Ez tényleg erős, ütős és fontos, az elején említett kifogásaim közül a legfontosabb, hogy nagyon ritkán hallunk ilyet, ritka a sűrűsödés, a szöveg alapvetően túl laza, túl közel van az élőbeszédhez, a hétköznapokhoz, a harmadik felvonásig mindenképp. Sokat lehetne húzni belőle, legalább a harmadát vagy a felét akár. A szerzők persze nyilván azt mondanák erre, hogy szükség van azokra a mondatokra is, amik csak felszínes, laza dumálások – ez igaz, de ezzel együtt túl sok a (túl) laza dumálás.

Byung-Chul Han, akire Tarnóczyék is hivatkoznak, a kiégés társadalmáról beszél (Burnoutgesellschaft, már a kifejezés öszvérsége is jellemző.) El kéne mélyedni erről szóló könyvében (Typotex, 2019, fordította Miklódy Dóra és Simon-Szabó Ágnes). De minden burnoutság ellenére se feledjük, hogy egy generáció, de még egyetlen évjárat sem egységes: a darab figurái, Ábel és a többiek lehetnek kiégettek, de az előadás szereplői és létrehozói, Béres Bencétől Tarnóczi Jakabig, aligha azok.      

Befejezésül azért idemásolom Várady Szabolcsnak a műsorfüzetben is idézett versét, a Négysorost:

Üres jelenidőben állok itt

Várakozom de semmi sem változik

Itt nem lesz eső csak gyűlik a por

Ha lesz vihar máshol valahol

2024.

Magyari Imre

Dömötör András, Benedek Albert, Laboda Kornél: Mefisztóland

Mulatságos-siralmas látlelet egy elképzelt (?) országról: színházi-kultúrpolitikai antiutópia, amelybe az itt és most is gazdagon beszüremkedik. A játék persze akkor is tökéletesen működik, ha a néző nem listázza a valósággal való egyezések különböző fokozatait. Közel egy évtizede annak, hogy Dömötör András Németországban megrendezte a mű első változatát; ott és akkor nyilván a darab világának egésze volt érdekes inkább, semmint a magyar kulturális élet valóságával egybecsengő részletek. A Katona-beli előadás nézőjének viszont – aki jócskán rendelkezik emlékekkel a hazai színházi élet közelmúltjáról és tapasztalatokkal a jelenéről – konkrétumokat is eszébe juttathat az előadás, amely azonban szerencsés módon nem lép ki a maga teremtette fiktív világból, így nem laposodik paródiává (még ha bizonyos mozzanataiban közel kerül is hozzá – nem is ezek a mozzanatok a kedvenceim). A szerzők a színlap tanúsága szerint az eredeti változatot a Katona színészeire írták át, Dömötör András rendezése tizenkettejüknek kínál nem akármilyen játéklehetőséget a több tucatnyi figura megjelenítésére. (Dramaturg: Török Tamara.) A színház a színházban játékot Klaus Mann Mefisztója inspirálta, a helyszín egy „Mehr Licht!” feliratú fényes, tágas, cirkuszi porondra hajazó tér (díszlet: Devich Botond).

Színházvezető-csere zajlik éppen, a társulat kiáll a régi vezetés mellett és felolvas egy tökéletesen hatástalan petíciót. Az utca népe is forrong: tüntetések szerveződnek a futószalagon átíródó törvények ellen, de hát minek is, a hatalmi szóval szemben úgysincs apelláta. Mindeközben töretlenül haladnak előre a huszonöt méteres Sárkányölő Szent György-szobor (illetve, némi tervmódosítások után, a harmincnyolc méteres változat) elkészítésének és felállításának munkálatai, amely azt lesz hivatott példázni, hogy az ország népének milyen veszélyes sárkánnyal kell felvennie a harcot.

A színházrendezőt (Tasnádi Bence) mindez vajmi kevéssé érdekli, ő csak a színpadig akar ellátni, ahol felbuzoghat kreativitása, akár a radikális polgárpukkasztástól sem visszariadva. Indulatkezelési problémái erős kihívás elé állítják a társulatot. Kétséges, hogy a színpadra állítandó mű, a Mefisztó érdekli-e egyáltalán, hiszen a próbán – sok más mellett – azért is leordítja a színészek fejét, hogy szabadidejükben tüntetni merészeltek, mert szerinte egy művésznek ez nem lehet feladata. Kórházi jeleneteiben jár igazán csúcsra Tasnádi humorérzéke: a Nagyon Nagy Művész látványosan szenved, csaknem belefullad az önsajnálatba. Hősi pózokat próbálgat, Prométheusznak aposztrofálva magát jócskán beállított videószelfikkel kísérletezik.

Az új igazgató (Máté Gábor) mesterkélten higgadt, kenetteljes beszédű, lomha figura – barbie-rózsaszín szerelésben (jelmez: Nagy Fruzsina). Nem titok, hogy a politika kegyeltje, de mi ezzel a gond, ő egy nemzeti ügy mellé szegődött – mondja. Az előző vezetéssel szemben szép (?) és megnyugtató (?) művészetet akar. „A béke lángpallosával jöttünk”, pontosít sleppjének egy szintén talpig rózsaszínű tagja – Fullajtár Andrea metsző humorral előadott beszólásainak egyikében –, egy harmadik, viccesen fontoskodó rózsaszínű figura (Lengyel Benjámin) társaságában. A direktor biztosra akar menni, a Nyomorultak című musicallel nyit. A próbák dögunalomban telnek; Máté rengeteg ötlettel játssza el, milyen az, amikor semmi ötlete nincs a rendezőnek. Mondanivaló és instrukciók híján fakutyavigyorral bájolog a színészekkel. De egész gyorsan sikerül elrózsaszínűsítenie az egész társulatot.

Igaz, van, akinek át sem kell különösebben öltöznie: a Kanyó Kata játszotta kis üdvöske eleve rózsaszínre lett teremtve. És van, aki boldogan csatlakozik: a Bán János megformálta színész majd szétfeszül az igyekezettől, hogy megfeleljen (ha már az előző vezetés kicsit sem respektálta vérgáz megnyilvánulásait). A Takátsy Péter és Mészáros Béla játszotta színész szerelmespár útjai különválnak – amit pusztán önző okokból is nagyon sajnálhatunk, hiszen ezzel az egymás színészetét savazó fergeteges riposztjaik sorának is vége szakad –, az előbbi elhagyja a pályát és külföldig meg sem áll. Az utóbbi viszont – engedve üdvöske nyomulásának – belátja: jobb lesz itt a múltat végképp eltörölni. Távozik még a társulattól, hiszen mi mást is tehetne, az agyonabuzált dramaturg (Tóth Zsófia) is.

Szacsvay László, Mészáros Béla és Takátsy Péter (fotó: Dömölky Dániel)

Az egyszeri néző (Kiss Eszter) persze alapból nem érdekel senkit. Pedig igazán figyelemre méltó személyiség: több igazságérzet szorult belé, mint a társulat tagjaiba együttvéve. A színházi vezetőváltással szembeni tiltakozásaként éhségsztrájkba kezd: a színház előtt egy ketrecbe zárja magát, és innen követi végig az eseményeket. Kiss Eszter higgadt hangvételű utcai krónikása a normalitást próbálja képviselni ott, ahol ez a szó már vajmi keveset jelent. Majd észrevétlenül elhagyja az evilágot, és – bizarr Kőmíves Kelemennéként – beleolvad egykor kedvenc színháza falába.  

Sok szálon zajlik a történet, a cselekményszálak vagy egymásból bomlanak ki, vagy egymás mellé rendeződnek, majd visszacsatolnak valamelyik korábbi történetrészlethez, valahogy úgy, mintha egy puzzle kirakásához fognánk hozzá egyszerre több irányból, hol az egyik részlethez visszatérve, hol a másikhoz, amíg össze nem érnek a megkezdett szegmensek. Olybá tűnik, hogy az érzékelhetően nagy játékkedvvel előadott bemutató sokféle együttes ötletelés, improvizáció eredményét tereli közös mederbe – vonatkozzon ez akár az eredeti előadás, akár a Katona-beli produkció létrejöttének folyamatára –, távol az úgynevezett hagyományos dramaturgiától (értsünk ezen bármit is). A játék rétegei közötti cikázás nem válik sem monotonná, sem átláthatatlanná – engem nemcsak lekötött, hanem kifejezetten szórakoztatott is ez a fajta építkezés, minden szertelenségével együtt is. A szerkesztésmódba belefér az érintőlegesebb tematikus kapcsolódás is, így beleláthatunk, hogyan forog egy agyondotált (kurzus?)film a hitleri időkről. A terepet itt is az abszurdisztániság uralja: amikor a Hitlert alakító színész (Fullajtár Andrea) nem akarja elkövetni a történelmi öngyilkosságot, mondván: de hiszen ő hívő, a stáb kétségbeesett telefonálgatásba kezd, hogyan lehetne felszenteltetni a pisztolyt a végzetes tett előtt.

Mefisztólandba olykor maga Mephisto is bebotorkál: Szacsvay László totyogó-motyogó öreg melósként – mintha a tudatalattijából kavarogna elő – időnként Goethét szaval. Más korok, más kaliberek, másféle alkuk. De ne temessük a reményt! Hiszen a Nyomorultak fináléja („egy új világ jön majd”) a rendszerváltott színház életében pont kétféleképpen értelmezhető, és az, hogy a csuparózsaszín szereléseken piros-fehér kokárdák jelennek meg (az előző éra színkódját visszaidézve), talán egész jó jel a jövőre nézvést. Ahogy talán egyszer majd a Nagy Ervin által – ellenállhatatlan humorral – játszott fazon sem attól fogja menőnek érezni magát, milyen jól belekötött ma is egy „bibsibe”, hanem attól, hogy a kisfiának esténként fejből szavalt Weöres Sándor verseket. Talán.

Dömötör Adrienne

Molnár Ferenc: Egy, kettő, három; Az ibolya – Nemzeti Színház_, Gobbi Hilda Színpad

A Nemzeti Színház a 2023/2024-es évad elején, 2023 szeptemberében műsorára tűzött két Molnár-egyfelvonásosa, amivel 2024 nyarán részt vett a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, vállaltan az, ami: egy szép kiállítású, a játszási hagyományokra támaszkodó, szöveghű rendezés. Lehet vitatkozni azon, hogy mi a Nemzeti Színház funkciója, ennek a konkrét előadásnak biztosan az, hogy interpretálja a molnári vígjátékot és szemléletet. Nem akar üzenetet továbbítani azon túl, hogy hagyja a Molnár Ferenc megírta karaktereket működés közben kibontakozni.

Számtalan rendezésben láthatta már a magyar nyelvű közönség ezeket a darabokat. Egyfelvonásosok lévén, sokféle kombinációban megjelenhetnek, ez önmagában izgalmas jelenség. Csak ami a közelmúltat illeti: 2001-ben Szirtes Tamás rendezésében a Madách Színház, 2009-ben Szabó Máté rendezésében a Pesti Színház, 2016-ban Rátóti Zoltán Kaposváron a Csiky Gergely Színházban ugyanebben a kombinációban vette elő a két egyfelvonásost. Ami csak annyit mutat, hogy ez egy működőképes modell, de nem kizárólagos. Gondoljunk csak Znamenák István rendezésében a Kultúrbrigád produkciójára Alföldi Róbert főszereplésével Norrisonként az Egy, kettő, háromban! Ott az egyfelvonásos egyedül teszi ki a színházi estét. Vagy az is viszonylag gyakori, visszanyúlva az 1921-es eredeti bemutatóhoz, hogy az Előjáték Lear királyhoz és a Marsall című egyfelvonásosok után harmadikként Az ibolya a Színház összefoglaló cím alatt tölti ki a színházi estét, „színházat a színházban”.

Rácz József és Kristán Attila – Az ibolya (fotó: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház)

Rátóti Zoltán nyilatkozataiból, aki 2016 után másodszor állítja színpadra a két egyfelvonásost, az olvasható ki, hogy Az ibolya a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanuló osztályának szánt vizsgaelőadásból nőtte ki magát, és e mellé kerestek egy másik játszható felvonást, így esett választásuk az Egy, kettő, háromra. A történeteket tekintve nem függ össze a két darab. Utóbbi főszereplője a nagyvonalú üzletember, Norrison, aki egy óra leforgása alatt farag vezérigazgatót a sofőrből, Az ibolyában a színházigazgató keres kóristalányokat, és elkerülhetetlenül beleszeret Sobri Ilonkába, a kisegérből hattyúvá változó, színigazgatókra veszélyes statiszta lányba.

Ebben a rendezésben nagyon nagy hangsúlyt kap a díszlet és a jelmez, Székely László és Tordai Hajnal munkája, akik már az Ők tudják mi a szerelem című előadásban is együtt dolgoztak Rátóti Zoltánnal egy évaddal korábban a Nemzetiben. Önmagában megnyerő a barna tónusú, az otthonosság érzetét keltő díszlet; mindkét darabban egyszerűen szép az igazgatói irodát jelentő szobabelső, középpontjában mindkét esetben az íróasztallal.

Az előadást visszafogott, ízléses színészi játék jellemzi. Mind Norrison sziporkázó intézkedéssorozata az Egy, kettő, háromban, mind a színigazgató hiábavaló kísérlete önmaga megvédésére attól, hogy elcsábítsa őt az egyik szürke kis kóristalány, remek színészi lehetőség. Mind Schnell Ádám Norrison-alakítása, mind Kristán Attila színidirektora bravúros alakítás. Bodrogi Gyula a titkár epizódszerepében nyílt színi tapsot kap. Rácz Attila mint Skultéti méltó partnere Kristán Attila színigazgatójának.

Bodrogi Gyula – Egy, kettő, három (fotó: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház)

Ezeknek a daraboknak a ritmus az alapja, a színészi összjáték. Sajnos azonban a többi szereplő csak asszisztál a főszereplők mellett. Az egyéb szerepekben egyetemi hallgatókat láthatunk, a főbb szerepekben ráadásul kettőzve. Az Egy, kettő, háromban a mellékszerepek egyébként sem adnak módot igazán a színészi kibontakozásra, de Az ibolya karakterei, főleg a címszereplő Sobri Ilonkáé sziporkázásra adnak lehetőséget, ám itt ezzel még nem igazán tudnak élni a fiatal színésznövendékek. Legalább az Ilonkát játszó színésznek el kellett volna tudni játszania, hogy tehetségesebb a többieknél, mivel a színdarab éppen arról szól, hogy Ilonka a maga bájos egyszerűségével kiragyog a többiek közül. Eszenyi Enikő feledhetetlen Sobri Ilonka volt a tévéjáték-változatban, ahogyan Pikali Gerda és Bata Éva alakítása is felidézhető a Madách, illetve a Pesti Színház előadásából. Molnár zseniális drámaíró volt. Rafinált. 
A színházi világ önreflexív kérdéseit átdobja a mának – éppen a színházi hierarchiáról és a kiugrás lehetőségéről szól.

Varga Kinga*

* Az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet művészeti szakírója

Bohózatok, komédiák a Thália Színházban

Az évad második felében két, a maga műfajában klasszikusnak tekinthető szerző bohózatát mutatták be a Thália Színház nagyszínpadán, míg a Télikertben Terry Johnsson magyar színpadon gyakorlatilag ismeretlen komédiája, a Hisztéria került színre. Első ránézésre azt gondolhatnánk, hogy a színház dramaturgiája az ismert szerzők esetében is ismeretlen darabok után kutakodott, de ez nem teljesen igaz: a Tonny Hiltonnal közösen írt Egy a ráadás ugyan valóban nem tartozik a sűrűn játszott Ray Cooney-darabok közé, ám a Nyakamon a nászmenet esetében csupán a cím új; a korábban (Egy) Olasz szalmakalap címen játszott mű Eugène Labiche legismertebb bohózata.

Az enyhén PR-ízű – és a játék során igen sokszor elhangzó – új cím feltehetően a színházi menedzsment döntése; Hamvai Kornél fordítását tíz évvel ezelőtt Szom-bathelyen még Olasz szalmakalap címen játszották. Ami persze részletkérdés, fontosabb, hogy Hamvai – aki az utóbbi években, évtizedekben a klasszikus francia bohózatok leginkább avatott fordítójává/átdolgozójává vált – annak idején felfrissítette a szöveget, gördülékeny, nem archaizáló, de nem is erőltetetten mai dialógusokat írva. A poénok frissessége már más kérdés – miként az is, ki mit vár el egy klasszikus francia bohózattól. Labiche és Feydeau egyes műveiben a recenzensek hajlamosak többet látni szimpla bohózatnál, szívesen fedeznek fel bennük a kevéssel később született abszurd drámák egy részéhez hasonló életérzést, illetve írói eszközöket. Nem alaptalanul, hiszen e szerzők legjobb darabjaiban a világ valóban a feje tetejére áll, méghozzá többnyire egyetlen hazugság vagy ballépés miatt, amely aztán további hazugságok áradatát indítja el, teljes káoszt alakítva ki, s csaknem maga alá temetve a minden gyarlóságuk mellett teljesen normális, ám egyre inkább őrültnek tűnő szereplőket. Az abszurd Labiche-t legemlékezetesebb módon Vlad Mugur 1998-as kolozsvári rendezése, A Lourcine utcai gyilkosság mutatta meg, de az Olasz szalmakalapot is színre vitték már olyan rendezők, akiknek feltehetően nem (csak) a felhőtlen szórakoztatás szándéka lebegett a szemük előtt: Zsótér Sándor például 2011-ben a József Attila Színházban rendezte meg a darabot. Ám a közönség nagy része nyilván nem a francia bohózat és az abszurd rokonságát demonstráló előadást szeretne látni, s az is nyilvánvaló, hogy a szórakoztatás sikeressége fontos mércéje egy Labiche-bemutatónak – a többit pedig lehet esetleges bónusznak tekinteni.

Tamási Zoltán és Zayzon Zsolt – Egy a ráadás (fotó: Kállai-Tóth Anett)

A Nyakamon a nászmenet szándékosan blőd alapsztoriját Labiche bohózati klisék invenciózusan variált erdején vezeti keresztül. A főszereplő, Fadinard lova felfalja ama bizonyos olasz szalmakalapot, amely egy vérmes és erőszakos katona elegáns és nem hajadon szeretőjének tulajdona. A nő nem mehet haza a kalap nélkül, a katona pedig komolyan megfenyegeti Fadinard-t, hogy szerezzen egy ugyanolyant. A vállalkozást nemcsak az nehezíti, hogy a kalap ritka, majdhogynem egyedi termék, hanem az is, hogy Fadinard éppen az esküvőjére készül, s a kalapevéses kalandot titkolnia kell jövendőbelije, no meg az esküvőt állandóan lefújni készülő após-jelöltje elől, így kénytelen folyamatosan hazugságokkal traktálni az állandóan a nyakában loholó násznépet. Ráadásul a történetbe korábbi szeretője is belekeveredik, a násznép soraiban pedig ott van szerelmi vetélytársa, aki csak arra vár, hogy visszahódítsa menyasszonyát. Kész csoda, hogy a sok bonyodalom ellenére Fadinard végül is révbe ér – az már a mindenkori rendező döntése, hogy ez a „kész csoda” műfaji szükségletnek vagy abszurd poénnak tűnik az előadásban, esetleg finom irónia árnyalja. Szívesen írnám, hogy Kelemen József Thália színházi rendezése kiválóan egyensúlyoz a különböző megközelítési lehetőségek között, de inkább azt látom, hogy az előadás óvatosan lavírozva tartja távol magát a karakteres szélsőségektől. Kelemen ízléssel és precízen mozgatja a bohózati masinériát, nincsenek idegesítő túlzások, ripizések, s javára írható a produkciónak ensemble-jellege is: a főbb szerepeket alakító színészek kisebb karakterszerepeket is eljátszanak, a legtöbb szereplő így a jelenetek meghatározó részében színen van, esetenként kórussá is alakul. Ám az igazán eredeti, frappáns játékötletek éppúgy hiányoznak az előadásból, mint a fergeteges tempó, amely fontos kelléke volna az őrület elszabadulásának (és ezáltal a valóban fergeteges szórakozásnak is). Színészi szempontból pedig némiképp széttartó a játék. Nagy Viktor a csaknem süketen tébláboló rokon, Szabó Győző pedig az agresszív és ostoba katona szerepkliséit rutinosan, de kiszámíthatóan, s helyenként igen harsány eszközökkel bontják ki. Görög László viszont a bohózati sablon mögött egy szerethető kisember, a mindig gyanakvó, ám mindig engedő, továbblépő örömapa tipizált portréját is megrajzolja. Hevesi László, Udvarias Anna, Mórocz Adrienn szintén csempésznek némi egyedit a típuskarakterekbe, míg Sóvári-Fehér Anna a menyasszony kevéssé hálás szerepét elsősorban színpadi jelenléttel, természetességgel tölti ki. Jaskó Bálint Fadinard-ként valóban motorja a játéknak – főként neki köszönhető, hogy a meg-megtorpanó tempójú, váltakozó színvonalú dalbetétekkel is sokszor megakasztott produkció nem zökken ki a ritmusból. Az Achille, az arisztokrata léhűtő szerepét játszó Jámbor Nándor alakítása pedig azt az utat mutatja, amelyen a szöveg abszurd árnyalatait megmutató előadás haladhatna: az ellenszenves figura sznobériáját, ostobaságát a végletekig fokozva állít elő egy ismerősnek és mégis valószínűtlennek tetsző alakot.

Nyakamon a nászmenet (fotó: Kállai-Tóth Anett)

Ray Cooney java bohózatai a klasszikus francia vaudeville dramaturgiáját követik: ezekben is egy hazugság indítja el a félreértések és a további hazugságok lavináját. A Tonny Hiltonnal közösen írt Egy a ráadás viszont távolról sem tartozik a legsikerültebb munkái közé. Az ikertestvérek (vagy legalábbis a felismerhetetlenül egyforma testvérek) összetévesztésének ősi humorforrására épül, amelyet többnyire elkoptatott viccek és sablonos ötletek egészítenek ki. Főszereplője, az egyszerű észjárású, tutyimutyi Billy váratlan lehetőséghez jut: egy milliomos üzletember, néhai apja egykori üzlettársa hatalmas összeggel szeretné megjutalmazni. Az adomány egyetlen feltétele, hogy Billynek ne legyenek rokonai; a nagyvonalú adományozó ugyanis attól tart, hogy azok elhappolnák a pénzt az élhetetlen férfitól. Csakhogy Billynek igenis vannak – általa sem ismert – testvérei, akik külsőre ugyan megtévesztésig hasonlítanak rá, egyébként viszont mindenben eltérnek tőle. S mivel ők szépen sorjában megjelennek az üzletember házában, Billy dörzsölt barátjának, az önmagát ügyvédnek kiadó (és a tranzakcióban anyagilag is érdekelt) Charlie-nak minden tudására szüksége van, hogy a pénz jó helyre kerüljön. Az Egy a ráadás a legkiszámíthatóbb bohózati sémák szerint halad, az alapötletet néha erőtlen, néha kétes ízlésű viccek próbálják felturbózni. Az előadás sikere jórészt abban áll, hogy a színre vivőknek sikerül-e legalább magát az alapszituációt hitelessé, Billy és rokonai folyamatos szerepcseréjét mulatságossá tenni. A Tháliában az „átváltozások” szerencsére tökéletes precizitással valósulnak meg, a kergetőzéseknek, eltűnéseknek, felbukkanásoknak kifogástalan a koreográfiája. Tasnádi Csabának láthatóan az volt a legfontosabb rendezői ambíciója, hogy ezt a koreográfiát, pontosságot, jó tempót biztosítsa, a többi pedig nagyrészt a színészvezetésen s a játszókon, elsősorban persze a 3+1 figurát alakító főszereplőn múlik. Zayzon Zsolt pedig nemcsak lendülettel, erővel, energiával győzi a feladatot, de amennyire a szöveg megengedi, még a három tipizált karaktert is egyéni ízűvé formálja. Mellette a masinéria működtetésében kulcsszerep jut a hazugságsorozatot irányító/kontrolláló, a problémákat megoldva mindig újakat generáló Charlie-t hibátlan stílusismerettel és tempóérzékkel megjelenítő Vida Péternek is. De kollégáik – Czakó Julianna, Bede-Fazekas Szabolcs, Csarnóy Zuzsanna, Tamási Zoltán, Sóvári-Fehér Anna, Nagy Viktor, Jámbor Nándor – is szakszerűen használják ki a kisebb-nagyobb szerepek nyújtotta, mérsékelten hálás lehetőségeket. Kár, hogy az alkotók és előadók szakmai tudása sem írja felül a maga műfajában is erősen középszerű szöveg gyengéit – így Zayzon Zsolt virtuozitásán kívül legfeljebb néhány mulatságosabb jelenet emléke marad meg a produkcióból.

Szervét Tibor, Tamási Zoltán és Mózes András – Hisztéria (fotó: Kállai-Tóth Anett)

A Télikertben bemutatott Hisztéria más műfaj – még akkor is, ha számos bohózati elemet tartalmaz. Nem ismervén Terry Johnsson darabját, eleinte kissé tanácstalanul néztem a Horváth Illés rendezte előadást. A műfaji meghatározás szerint a mű „feketevígjáték és sötét utazás Sigmund Freud tudatalattijában”, de mindennek sokáig nemigen van nyoma a játékban. A főszereplő az idős, élete vége felé közeledő Freud, akit meglátogat egy másik legenda, Salvador Dali, ám e találkozás előtt Freudnak már egy másik kéretlen látogatója is akad. Egy fiatal nő, Jessica, aki páciensnek ajánlkozik, majd a múlt titkait kezdi feszegetni, amelyek a professzor régi, drámai következményekkel járó hibájával kapcsolatosak. Ettől kezdve párhuzamosan zajlik a színen egy alapvetően realisztikus eszközökkel megjelenített, múltba vezető nyomozás, egy klasszikus bohózati kergetőzés (Jessica ugyanis megválik ruháitól, s a szekrényben köt ki, jelenlétét Freudnak már csak ezért is titkolnia kell orvosa, Yahuda elől), illetve egy erősen karikaturisztikus eszközökkel élő komédia. (Dali alakja és magatartása gyakorlatilag az „őrült spanyol” típusának minden karakterjegyét felvonultatja.) Az eltérő műfaji elemek és stílusrétegek nemigen szervülnek egymással, sőt, a bohózati poénok kikezdik a krimi és a mögötte meghúzódó erkölcsi dráma hitelét, az erősen karikírozott Dali-alakot nehéz értelmezni az akár realisztikusan is felfogható Freud-portré mellett, a bohózati sík minden eleme ismerős más darabokból (és még tematikailag is erősen emlékeztet Joe Orton nálunk is többször játszott sötét bohózatára, az Amit a lakáj látott…-ra). Ezen a színészi alakítások sem változtatnak túl sokat, még akkor sem, ha a Jessicát játszó Czakó Julianna mind a pszichodrámában, mind a bohózatban teljes otthonossággal mozog, ha Szervét Tibor színészi személyisége kitölti a Freud-portré kereteit, ha Tamási Zoltán rutinosan és szórakoztatóan állítja elő a klasszikus untermann-figurát, Mózes András pedig precízen hozza a kívánt Dali-karikatúrát. Csak az előadás utolsó harmadában vált egyértelművé számomra, hogy az alcím nem csupán figyelemfelhívó célzatú, frappáns szöveg, hanem komolyan vehető alkotói koncepció is lehet. Vagyis a különböző rétegeket az tarthatná össze, ha a produkció tényleg utazás volna a zaklatott freudi tudatban, ahol semmi sem vehető bizonyosra, minden megkérdőjelezhető, ahol a múlttól és a jelentől való félelem keveredik, a megélt valóság összefonódik a fantáziával (beleértve az erotikus fantáziálást is), vagyis az egész furcsa katyvasz egy élete végéhez közeledő ember tudatának hullámzásait képezné le. Ehhez sokkal stilizáltabb játékmód és számos, a valóságtól elrugaszkodó, szürreális játékötlet kellene. Ám Horváth Illés rendezése csak az utolsó percekben jut el ide, amikor is valóságos szürreális látomás-sorozat érkezik a színre. Ezt azonban akkor is elkésettnek érezném, ha maguk a képek eredetibbek, szellemesebbek, felkavaróbbak lennének, hiszen akkor is csupán „megfejtésnek” tűnnének, a játék egészének bizonytalan stíluskeveredését utólag nem változtatnák meg. Ez a probléma túlmutatni látszik önmagán. A nagyszínpadi bohózatok ugyanis megélnek a színpadon rendezői kreativitás nélkül is, hiszen a színészi professzionalizmus működteti a rutinosan megírt szövegeket – legfeljebb nemigen emelkednek ki az átlagból. A Télikert más műfajú, összetettebb, gyakran különböző stílusrétegekből építkező produkcióinak működtetéséhez markánsabb rendezői koncepció és/vagy több invenció, több ötlet szükségeltetne – és nem a Hisztéria az egyetlen bemutató, amelyből ez hiányzik.

Urbán Balázs

Boris Vian: Tábornokok uzsonnája ÷ Komáromi Jókai Színház, VŠMÚ Pozsonyi Színművészeti Egyetem

Az utóbbi idők bemutatóinak köszönhetően lüktető, fénylő ponttá lett a színházi világ térképén a kétnyelvűségére is büszke komáromi színház. Emberi és művészi értékekre egyaránt figyelő működésének jeles bizonyítéka az ez év májusában bemutatott Boris Vian-mű, a szerzője által „vidám, katonai tragédia”-ként meghatározott, Tábornokok uzsonnája című, egyszerre figyelmeztető és viszolyogtató abszurd komédia előadása, Gardenö Klaudia rendezésében. A pozsonyi egyetem ötödéves, negyedéves és harmadéves hallgatóit felvonultató, erőtől és tehetségtől duzzadó alkotás kijózanító kiáltásként hat ránk a velünk élő háború szégyenteljes időszakában. A rendező mondja munkájukról: „Egyfajta reakció ez arra a feszült légkörre, ami senkit nem kerül el. A politikai oldalakon álló két véglet nem tud beszélni egymással, nem képes meghallgatni egymás szempontjait. Ennek a vége pedig általában egy hangos, mondhatni üvöltözésbe fajuló, artikulálatlan véleményformálás. Mintha a sok üvöltésbe mi magunk is belesüketülnénk néha... Erre a hangzavarra próbáltam reflektálni. Keresni olyan állításokat, amelyek távol állnak a pártpolitikától, mégis a politikáról szólnak. És elég vadak ahhoz, hogy ki is röhöghessük őket.”

Béhr László István, Balla Barnabás, Heringes William és Mezőszállási Márk (fotó: Dömötör Ede)

Mint mondják, az író, költő, sanzonénekes és trombitaművész dzsesszzenész, vagy ahogy méltatói emlegetni szokták, „a művészet mindenese”, tehát az anyagi gondokkal küzdő Boris Vian (1920–1959) az ötvenes évek hajnalán kénytelen volt elvállalni egy Omar N. Braedly nevű amerikai tábornok emlékiratainak fordítását. Ennek a később Egy katona története címmel megjelent háborús memoárnak, vagyis inkább az elszánt békepárti Vian erre való reakciójának, a bornírtság ellen bosszút esküdő érzelmi állapotának köszönhető, hogy már 1951-ben megszületett a napóleoni „grandeur et gloire” (nagyság és dicsőség) eszméibe belezavarodott hadfiakat gyilkos humorral ábrázoló darab. Vian, nem remélve a dolgok jobbra fordulását, többször is jelezte, kétli, hogy művét valaha is bemutatják valamely neves színházban. Bár szerencsére nem lett igaza, ma is arcul csap bennünket a felismerés, amint látjuk, hogyan hívja elő valamely csupasz gazdasági megfontolás egy lehetséges háború gondolatát, miként beszélnek rá a műveletre lelketlen politikusok tompa agyú katonákat, s miképpen asszisztál a halálos akciókhoz a mindent és mindenkit önnön érdekei szerint megáldó vagy kiátkozó, önmagával elfoglalt egyház.

A cselekményt nem ismertetem, hadd szörnyedjen el a történéseken a leendő néző maga, amikor a szlovák nyelven feliratozott, magyar nyelvű játékot megnézi majd a Benkő Imre Stúdiószínpadon. A Takács M. József fordításában, Finta Viktória e. h. dramaturgi közreműködésével látható – és akármely magyarországi szobaszínházba is meghívható! – produkció díszlet- és jelmeztervezője Gadus Erika. Látványvilága mintha egy életveszély és összeomlás közt egyensúlyozó, állandósult világvégi állapot színeit idézné, az izzó parázs és a szürke hamu kettősét hozza közel a nézőkhöz.

Egy visszafogottan jómódú, polgári szalon terébe lépve zeneszó fogad bennünket. Jobb felől, kicsit hátrébb, pianínó áll, előtte méretes képernyő a szlovákul megjelenő dialógusok számára. A padló valaha fényes, fekete bevonattal bírt, de ma már dekoratív kopásfoltok tarkázzák. Középütt vörös, dúshullámú terítővel fedett, méretes asztal. Mögötte vörösbarna és elefántcsont színt váltogató, biedermeier csíkos brokátszövet mulatságosan fölnagyított stráfjai másznak föl a falra tapétának, hogy aztán mindenki egy nemes fényű, barna faajtó szárnyát kezdje figyelni.

Itt jelenik meg főhősünk, a később többször Wilsonnak szólított Audubon, az izgága alkatú, ősz hajú tábornok, akit a dunaszerdahelyi diákszínpad neveltje, a pompás ritmusérzékű Heringes William játszik. Egyetemi hallgató ő is Pozsonyban, de már láthatták a komáromiak a nagyszínpadi Mefisztó Kis Böckjeként és a Pál utcai fiúk Szebenicseként is. Most éppen nyakkendője megkötésével kínlódik, sziszeg, morgolódik, s töprenghetünk, hogy vajon az infantilitás keveredik-e szenilitással a figurában, vagy az Asperger-szindróma valamely jól kivehető variánsával találkozunk.

Mikor felordít, hogy „Mama!”, abbamarad a zene, s egy csatahajó méltóságával, a tapétával megegyező anyagból készült puffos ruhában gördül be a térbe Madame de la Pétardiére, Audubon hatalmas térfogatú anyja, hogy mint már annyiszor, most is megsegítse, kisegítse és ellenőrizze az ő ajnározott, koravén gyermekét. A rendező szakos Kantár Máté e. h. első megjelenése ez a játékban. Eddig látni ugyan nem láttuk, mert a pianínó mögött rejtekezett, de hallottuk, mert ő az előadás zongoristája, sőt egy alkalommal citerása is, és vele kapcsolatban mindjárt megint lesz minek örülni. Pár fegyelmező harci megnyilvánulás után az anya eltűnik, s egy szempillantással később már perdül is vissza Kantár Máté a színre, de már mint Léon Plantin, a háború ötletével házaló miniszterelnök. S miután már kicsodálkoztuk magunkat az íves mozdulatokkal bíró, tenor gégével beszélő, könnyedén gonosz és cinikus államférfit alakító zömök fiatalemberen, módunkban van megismerkedni vele, amint harmadik figuráját, a lila zoknikra specializálódott párizsi érsek, Roland Tapecul bicskanyitogató alakját hozza elénk. Nem csodálkoznék, ha ez írás olvasói jó pár év múlva úgy gondolnának Kantár Mátéra, hogy: „Ja, igen, ő az a színész-rendező, ott, a Felvidéken, aki egy egész előadást, sőt, szükség esetén egy működő színházat is képes elvinni a hátán.”

Örömteli ígéret a három hamuszürke egyenruhás vezérkari tisztet játszó egyetemi hallgató zenei pontosságú összjátéka is. Ők jönnek vendégségbe, makaront ropogtatni, mandulatejet és 45 fokos ánizslikőrt szopogatni, no, meg kitalálni, hogy akkor kivel is kéne háborúzni, ha már annyira muszáj. Láttukra, és zagyvaságaikat hallgatva ugyanaz a rettentő gyanú képződik meg bennünk, mint ami naponta riaszt: Jóságos isten… Ezek tényleg nem normálisak? A későbbiek során, a már zajló hadműveletek idején van egy kissé elnyújtott dramaturgiai plató az előadásban – nem a rendezés, hanem a darab brutális húzások nélkül kezelhetetlen hibájából –, s ez a „lapcinkelősdi”-nek s a többi idétlen, elfelejtett szabályú társasjátéknak köszönhető. De túl tudnak lendülni ezen is, hogy végül megérkezzen és lefusson a szilveszteri játék-kellékekkel bonyolított orosz rulett hátborzongató szertartása.

A pozsonyi egyetemisták második szerepükben is lelkesítően jók. Emlékezetes a mániákusan verselő Juillet tábornok után az amerikai Jackson tábornokot alakító Balla Barnabás és a fiúk iránt érdeklődő Dupont után a rettentő oroszt, a Korkiloff tábornokot is eljátszó Mezőszállási Márk. Kiemelkedő Béhr László István, aki először a folyton vedelni akaró Lenvers tábornokot, majd Csing Ping Ting-et, Kína felejthetetlenül bizarr szemüvegű katonai attaséját játssza. Ő egyébként koreográfusa is volt ennek a térbeli szervezettségében is figyelemreméltó előadásnak.

A pozsonyi színművészetisek a garamkövesdi származású, szlovák-svéd-magyar rendező, a csupa-zene, csupa-ritmus Gardenö Klaudia rávezetésével beszélni kezdtek egy igen kifejező színházi nyelvet, melyben nem is a kidolgozott mozdulatok, a mindig helyükön lévő díszletelemek, a szimbolikus tárgyak, a katonai térkép műanyag malacai és a csillámszalagot lövellő revolverek, hanem az egymásra figyelés, a tiszta és éles gondolatok a leglényegesebbek.

Nem kétséges, az esemény folytatást követel, hisz maguk a játszók sem felejtik majd azt a közösségi és alkotói élményt, amit ez a munkaboldogságot árasztó, kiváló produkció számunkra is sejtetni képes.

Gabnai Katalin