Dollár Papa Gyermekei–Ördög Tamás: Casanova Tonight Show – Trafó

Egy elidegenedett feszület lóg a szoba falán. A légkondi mellett feketéllik, vélhetően hatástalanul. Itt felejtették, vagy valaki rendszerbabonából nem merte levenni. Jelenlétének légüres mozdulatlansága a szobában felbukkanó szereplők kívülállását is hangsúlyozza, akiknek látszólag ugyan minden adott az élethez: akarat, vágy, szépség, erő, csak éltető levegő nincs, amely értelmet lehelne a kapcsolataikba. Ennek hiányában a térben feltűnő alakok nem képesek ráébredni az értékükre. A szereplők az ürességüket hangsúlyozzák, amellyel elkülönülnek az életüktől: testek bolyonganak egy kijelölt területen s nem tudnak mit kezdeni a saját kiterjedésükkel. A Casanova Tonight Show – a Dollár Papa Gyermekei és Ördög Tamás előadása – egy valódi szállodaszobába invitál, de hogy igazából hol játszódik a történet, az a szereplők saját, személyre szabott pokla szerint változik.

Casanova (Bagyinszki Bánk) mindent szeretne, de semmit sem kap meg igazán, mert nem a beteljesülés mozgatja, hanem mások vágyainak tükrében él. Emiatt mindig tovább hajtja az újabb lehetőség, hogy pirruszi győzelmet arasson a saját vágyuktól elgyengült férfiak és nők felett. A fiatal férfi sikerei személyiségrombolónak bizonyulnak, mert traumakapcsolódásokra épülnek. In medias res csöppenünk bele egy jelenkori sivárságba soványodott Casanova-sorsba, amely a darab cselekményének idején, épp karnyújtásnyira tőlünk ér fordulópontjához.

Az „apa” (Ördög Tamás) már egy ideje mérgezi a kibérelt fiú gondolatait. Ez az erotikus vágyakban gyökerező folyamat eddig kielégítően működött, hiszen a megállapodás valami efféle lehetett: a szokásosan önfelmentő-intellektualizáló, abuzáló gondolatokat a fiú immunisan visszaköpi az idősebb férfi arcába, aki erre meghunyászkodik és az ego-szerepjátékból győztesen kikerülő Casanova-figura testileg és lelkileg maga alá gyűri az apa-szereplőt. A drámai vétség a fiatal fiú lélektani felkészületlenségéből fakad: egy idő után nem tudja lezuhanyozni a ráspriccelt mérget, hanem hagyja, hogy beszívja a bőre. Az idősebb férfi monológja így beszivárog a sejtjeibe és észrevétlenül felszámolja védelmező rezisztenciáját. Bagyinkszki alakja szavakkal és táncmozdulatokkal próbálja meg távoltartani magától az apafigura indulatokkal teli önmarcangolását, de annak traumái addigra felélesztik a fiú elnyomott megrázkódtatásait.

Ördög Tamás és Bagyinszki Bánk (fotó: Kalicz Máté)

Az író-rendező Ördög Tamás apaalakja teljes öneladásra készteti a fiatal fiút, aki gyakorlottan árulja a testét, de számára is észrevétlenül, egyre jobban kiszolgáltatja a lelkét. Valódi fizetsége a szexmunkáért a vágyott, pillanatnyi euforikus élmény, amellyel mások tekintetében értékesnek látja magát. Ez olyan hatással van rá, mint a drog, amelyet időnként bevesz. Bagyinkszi szereplője az ürességét árulja, amely a kéjvágy spotlámpáinak fényében, a fizetős oldalakon titokzatosan erotikus labirintusnak hat. Valójában azonban egy magányosan traumaismétlő létforma mazochisztikus feltárulkozása vonaglik a szállodaszoba franciaágyán.

Az előadás férfi szereplőiben az a hasonló, hogy nem tudnak változtatni az életükön uralkodó tendenciákon. Az apaalak mintha szüntelenül kutatná a tetteiben és környezete reakcióiban fellelhető értelmet, de valójában még a felismerések lehetőségét is elutasítja, amikor saját tükörképét arról győzködi, hogy semmi sem az ő döntése, az sem, hogy épp egy térben van a fiúval. Így a kiszabadulás esélye a saját énrémkép börtönéből egyre távolibbnak tűnik számára, mintha a szavak, a mozdulatok értelme mindinkább elrejtőzne előle. A fiatal fiú egy szexisten-képzetbe menekíti magát a valósága elől, de ez az énkép csak villanásokban él, helyette a mindent és mindenkit elidegenítő csüggedtség szervezi a cselekedeteit.

Egy ponton feltűnik Casanova haverja, a szexmunkatárs, aki szintén keményen gyakorlott tudatalatti traumakapcsolódó. Farkas Ruben szerepe a saját hiány univerzumában szintén egy kielégülésre képtelen Casanova. A két férfit épp a kapcsolódási képtelenségük teszi társakká: párhuzamos pályájukon nem háborgatják egymás kietlenségét. Ha az egyik kinyújtja a kezét a másik felé – ez a darab cselekményében primer szexuális kiélési meghívást jelent –, természetes a válaszként érkező hallgatás, amely nem sérti egyikük biztonságérzetét sem. Bagyinkszi és Farkas tisztában vannak egymás energiáival, ebben segítségükre lehet, hogy eredetileg mindketten táncosok, akik a színpadi létük során többnyire nem szemkontaktussal és szavakkal érintkeznek. A szállodai szoba terében is sejtszinten érzékelik egymást. Játékuk emiatt egyfajta dimenzióváltást eredményez: karnyújtásnyira tőlünk tűnnek érinthetetlennek, mert jelenlétük maradandó, saját terű történést hoz létre. Amikor Farkas Ruben Casanovája zenét kapcsol be, épp a szoba egyik sarkában áll. Táncmozdulatai tudatalatti késztetésre rezdülnek, amelyek érzékeny részletekben, finoman mozgatni kezdik a mellkasát. Az öröm fokozatosan átformálja az arcát, ahogy egyre tisztábban kezd látni egy közeledőt, akiről/amiről már érezhető, hogy számunkra láthatatlanul, de megérkezett a szoba terébe. Szinte ijesztő, ahogy a röpke jelenet hirtelen feltárulkozó mélysége az elhaló zene miatt egy pillanat alatt semmivé foszlik, hátrahagyva egy újra elveszett alakot.

A darab ellenpólusa a Kiss Nikolett által megformált fiatal lány, akinek csacskasága a cselekmény könnyedebb árnyalata is lehetne, mivel megjelenésekor hol a pénzét védelmezi a bankszámláján, hol a már felkínált szüzességét az ágyon hemperegve, de végül mindkettőt elveszíti. Kiss élethűen személyesíti meg a folyamatot, amellyel a naiv kamasz túl akar nőni a környezetén. Ő az egyetlen fejlődőképes, valóban gondolkodó szereplő, mert nem debilizálja a múltja. Elvárásaival távolságot teremtene, de préda lesz belőle. A traumatizált hátterű Casanova-figurák ugyanis ösztönösen védelmezik az ürességüket, mert ez a legszemélyesebb hiányuk.

A darab elején Bagyinszki Bánk karaktere, hogy felvértezze magát az apakliens egyre nyomasztóbb jelenlétével szemben, energiaitalt kortyol. A Hell doboza aztán az éjjeliszekrényre kerül, s végig a színpadi jelenetek hátteréből árulkodik a reménytelen személyes bezártságról. Az egyénre szabott pokol érzetét az egyre több közlésformában differenciálódó színpadi szöveg is kiválóan érzékelteti. A szereplők megszólalásai, a vendégszövegként megjelenő könnyűzenei és irodalmi utalások jelentése, a telefonüzenetek, a szülői és egyéb telefonhívások, valamint a lélektani fordulópontokat szakértő belső monológok a kételyeikkel, a sivárságukkal, az elkövetett hibák tényszerű sorolásával egyre bonyolultabb és nyomasztóbb kommunikációs közeget teremtenek. Olyan nyomasztó közlésháló nehezedik a szereplőkre, amelyből a cselekmény előrehaladtával valóban képtelenségnek tűnik kiszabadulni.

Az egy sornyi néző a tapsrend utáni csendben ülve maradt, nehéz volt újra civilként igénybe venni a korábbi játékteret. A szállodaszobánkban az imént még igazságtalanul érdemtelenné vált sorsok suttogták kiégetten a szorításokba, elfordulásokba, meztelenségbe, illatokba, gyűrött lepedőkbe írt fájdalmukat. El kellett szakadni a szereplőktől, akik vészesen ösztönösen-érzékenyen emésztették egy-mást, ahogy csak a megbántottak tudnak kapaszkodni a másikba.

Ördög Tamás színháza az a hang és látásmód, amely hitelesen analizálja a jelent, mert idegenkedik a kényelmes tettetéstől: szemünkbe nézve magától értetődően belevág a bőrünkbe, miközben beszél. Intim bántalmazástörténete mégsem elborzasztó, inkább tabunyitón hívogató, mert a legesendőbb nyomorban is a megmaradt emberire hívja fel a figyelmet.

Lénárt Gábor

William Shakespeare‒Nagy Feró: Hamlet – Sicc Production, Akvárium

Kiváló a helyszín: a koncerteknek is helyet adó tér ideális egy rock Hamlethez, amely a színház és a koncert műfaját ötvözi. De milyen is lett a Sicc Production előadása?

Kezdjük az elején, mármint az előadás elején, azaz a metateátrális felütéssel. Két gitáros – egy fiú (Kerek Dávid – egyebek mellett Laertes) és egy lány (Gálhidy Sára – Ophélia) – zenélni kezd. Egy-két taktus után berohan egy másik fiú (Turi Péter – Hamlet), és megkéri őket, hogy fejezzék be ezt a szörnyű gyenge játékot, „így édesanyád is el tudná játszani” vágja a gitáros-énekes fejéhez, és előadja kis kiegészítésekkel Hamlet tanácsait a színészetről, meg hogy a színjátszás célja tükröt tartani a természetnek. A metateátrális felütés kapcsán felmerül a kérdés: kinek és minek tartanak tükröt a Sicc Production színészei?

A tükör egyik összetevője Nagy Feró zenéje, ami persze nem tudja nem felidézni a magyar rock történetét, a 70-es, 80-as évek híres lázadó, dühös fiatal generációját. A magyarock fenegyereke, Nagy Feró 1984-ben kapott felkérést Jancsó Miklóstól zeneszerzésre a kecskeméti Katona József Színházban bemutatandó Hamlethez s az előadás főszerepére. A zene elkészült, a darabot azonban nem mutatták be. Erdős Péter, a Hungaroton akkori főistene először nem, majd megvágva adta ki a zenei anyagot két évvel később. Végül 1987-ben az Egyetemi Színpadon mutatták be a művet.

Eltelt több mint 40 év, túlvagyunk azóta egy rendszerváltáson, s a Hamlet egy amúgy is nehéz darab. Krasznai Vilmos és a csupa fiatal színészből alakult Sicc Production azonban olyan fiatalos energiától, dühtől, szerelemtől, humortól túlcsorduló előadást varázsoltak a 80-as évek dühös rock-Hamletjéből, amit érdemes megnézni.

Turi Péter Hamlet szerepében (fotó: Turi András)

A Krasznai Vilmos teremtette hamleti világ, ha akarjuk, a reményvesztettségnek tart tükröt. Itt nincsenek generációs különbségek, hiszen minden színész egyívású, szemtelenül fiatal, és ezt nem is rejtik el. A generációs különbségek hiánya miatt nincs a narratívának történeti íve, hogy bemutassa, honnan-hova tartunk a történelemben, amely irány reményt kelthetne. Nincs Fortinbras sem, hogy a darab végén átvegye a hatalmat, csak mindenki szépen eltűnik a süllyesztőben, azaz még egy hatalomváltás sem adatik meg. A történetmesélés szabadon bánik Shakespeare drámájával, amit egyébként Arany János és Nádasdy Ádám fordításában használnak. 
A jelenetek időrendi felcserélése és egymásba mosása megnehezíti az eredeti darabot nem ismerő néző dolgát, amikor rekonstruálni próbálja a cselekményt. Az előadás célja azonban nem a Hamlet című dráma interpretálása, hanem egy reményvesztett világ bemutatása. Amely világ képét pontosan tükrözi a színpadkép és a szereplőválasztás is. 
A játék tere egy középpontja felé meredeken lejtő négyszögletes lapokból kialakított tér, ahol a színészeknek már megállni is nehéz, nemhogy táncolni, sok esetben csúsznak, gravitálnak a középpont felé. Az egyik négyszög sík felületét egy csapóajtó töri meg, ami a színpad alá vezet. A shakespeare-i hagyományt követve innen jön elő a szellem, és ide térnek vissza a halottak. Ezt a játékteret veszi körbe az élőzenét szolgáltató zenekar, a rock legszebb hagyományait követve elöl, két oldalon 
a gitárosok (power-stance sem hiányozhat, szuper szólókkal), a basszusgitáros mögött a billentyűs kap helyet, hátul, középen, 
a legmagasabb ponton pedig a dobos. Az élő zenét maguk a színészek szolgáltatják, remekül megidézve a 80-as évek koncerthangulatát, pompás játékkal, akár több hangszeren is játszva, ahogy éppen a karakterbe lépések megkívánják, egymástól átvéve a hangszereket. A kosztümök (Krasznai Sára munkája) a rockfilmek hangulatát idézik: a színészek harsány öltözetet viselnek, kivéve Hamletet, aki az életerőtől duzzadó és nála kivétel nélkül magasabb zenész-színészek energiájához képest egy nyárspolgári, csenevész jólfésültséget testesít meg – akárcsak Claude Bukowsky a Hair-ben. A Milos Forman filmjében megtestesülő reményt azonban ebben az előadásban nem kapja meg a közönség, hiszen ott a kispolgár igazodik, túlél, itt viszont mindenki reménytelenül, a csapóajtón át távozik.

Vattamány Atanáz, Sas Zoltán, Turi Péter és Liber Ágoston a Hamlet előadásában
– Sicc Production, Akvárium (fotó: Turi András)

Nagy Feró annakidején és most is ütős, dobhártyarepesztő zenéje feszes és kortalan, olyannyira, hogy a közönség már őszbeforduló hajú tagjai együtt verik a ritmust a legfiatalabb nézőkkel. Egyszerre válik jelenvalóvá a 80-as évek dühös fiataljait idéző hangulat és a rock mai napig élő ereje. Dicséretes, hogy nem engedik elveszni a felejtés süllyesztőjében a magyarock nagy korszakát, művét, amikor jelenvalóvá és befogadhatóvá teszik. Talán ez a generációkon átívelő élmény a legnagyobb erénye az előadásnak.

Hozzájárulnak ehhez a színészi alakítások – a fiatalok játéka minden nemzedéket magával ragad. Olyan jók, tehetségesek, erőteljesek ezek a srácok és a lány, hogy csak szuperlatívuszokban lehet róluk beszélni. Pompásan zenélnek és énekelnek, tökéle-
tes a mozgásuk, hihetetlenül táncolnak, és a prózai részekben is remekelnek. Ter-mészetesek, hitelesek mindenben, amit tesznek, vadak, amikor a rock lázadó dühét adják elő, líraiak, amikor a szerelemről van szó, és megrettentek, amikor a hatalom elnyomását vagy a másiktól való félelmet mutatják. Testük és hangjuk szükség szerint illeszkedik az adott pillanathoz, de azért van bennük, a játékukban jócskán önirónia is, nemcsak a metateatralitás vagy a levehető burjánzó szakáll révén, hanem mert mernek kikacsintani, játszani velünk, a nézőkkel, szerepet adni a közönségnek – az időnként hiányzó Horatióval mint megfigyelőtárssal azonosul a nézősereg. Vicces, hogy Gertrud szerepét egy tricepszeit és borostáját véka alá nem rejtő férfiszínész (Sas Zoltán) játssza, bár ez a döntés a humoron kívül nem tűnik jelentéssel bírónak, még ha a színész kiváló is a szerepében.

Bár az előadás idézi és jelenvalóvá varázsolja a 80-as évek dühös lázadását, egyszerre alá is ássa azt. Itt nincsenek egymást váltó generációk, nincsen egy újabb elnyomó hatalom. Mintha a kilátástalan, már csak önmagunk ellen fordítható düh maradt volna meg a rock hőskorából. A lázadás szükségszerű, a bukás elkerülhetetlen, és a bukás nem készíti elő a terepet még egy újabb elnyomó rendszernek sem, nemhogy valami jobbnak, ami talán lehetne pozitív. A teljes stáblista halálával azonban az előadásban nem marad senki, aki a természetnek tartott tükörben láthatna valamit. Marad a közönség, Horatio alak-jában, hogy jólfésülten tapsoljon, örüljön a pompás produkciónak, majd pártatlan megfigyelőként, érdektelen kukkoló-ként hazamenjen, és fogadja el, hogy a hősiesség elenyészett, nincs se jobb világ, sem egy újabb elnyomó rendszer, ami ellen lehetne dühösen lázadni. Marad az üres, reménytelen tükör, ami talán egy újabb, de egyelőre nem látható rendszerváltásra vár.

Almási Zsolt

Találkozások kultúrterekben

A Velencei-tónál, annak fővárosában, Velencén egy kis vendéglátóegységben, mégpedig a Groenk Deliben láttam egy előadást, valamint a tótól kőhajításnyira fekvő Székesfehérváron. A Vörösmarty Színház izgalmasnak ígérkező bemutatójára, Viripajev Részegekjére nem jutottam be férőhely híján. A belváros eldugott zugában, az Örökség Csoport egy éve felavatott játszóhelyén, a V54 Színház és Kultúrtérben viszont rám talált egy másik orosz, Csehov két korai egyfelvonásosa. A Somos Ákos által megrendezett Medve és a Leánykérés című darabok felhőtlen szórakozást nyújtottak a borongós télben. Fenntartja a figyelmet a kiváló színészi játék. Megannyi jellem- és helyzetkomikumban artikulálódnak mély emberi tapasztalatok, riadalmak a megfelelés, a megbocsátás, a tetszés / nem tetszés, az érdek, a sérelem és ellágyulás állapotaiban. Kapkodjuk a fejünket, röpködnek a poénok, üde, kacagtató dialógusokat és akciókat élvezünk testközelből a szándékoltan poros színpadtól karnyújtásnyira ülve. Pinceszínházszerű térben vagyunk, ahol a takarítás, előkészítés keretjátékával övezve sejtelmes kortársi, egyszersmind korabeli és egyúttal kortalan orosz atmoszférába kerülünk. Orosz szavak, zene, sőt rádióadás hangjai, a priccsen tabletet nézegető nő, az unott özvegy áthallásos miliőt teremt, ott is vagyunk és itt is, a mi korunkban – mindig van valami az oroszokkal. Csehov meg tudja mutatni, hogyan fordulnak át ellentétükbe a helyzetek, hogyan nyeri meg a szimpátiánkat valaki vesztes helyzetből. Az örök szamovár, amiből ezúttal por száll föl halotti hamv gyanánt, meg a virágcsokor és a vizeskancsó kombinációja morbid, bizarr képzettársítások okozói, minden többszörösen kódolt és sűrített ebben a dinamikus játékban. Nagyon különböző alkatú színészek részben korfüggetlen, részben speciális öltözékben (melegítő), köztük egy (az) ikerpár. Előkerül a pisztoly is, s belefeledkezünk az örök emberi tragikomédia pszichológiájába, filozófiájába: kellünk-e a másiknak, mennyi megalkuvás fér bele a kapcsolat elfogadásába; felülkerekedik-e önérzetünk, igazságérzetünk, meggyőződésünk; az egyéni és családi emlékezet alkotta hiedelmeink a másikkal létesíthető szövetség vágyán és esélyén. Sok réteg kerül egymásra, egyik a másikat nem sértve, ízléssel. Ezt fejezi ki csehovian karikírozva ez a két örökérvényű egyfelvonásos. Az alkotók pedig remek partnerei Csehovnak, vérbő, ritmusos játékukkal olyasmit ragadnak ki a művekből, s teszik hozzá a magukét, amitől az megvalósul. Mert Csehov mi vagyunk.

Torma Tamás és Szigeti Anna – Leánykérés, Örökség Csoport (foto: Csögör Zsanett)

Ha nem is színpadi por, ám némi ételszag kavarog a másik helyszínen. A Groenk Deli bisztró kellemes galériáján beszélgetőkhöz óhatatlanul feljut a konyha gőze, illata, jelezve, hogy közeledik a szünet a vacsorával. (Kizárt, hogy azokban a kávéházakban, vendéglőkben, ahol programot tartanak, ez, vagy a zaj, a mozgás ne árnyalná az élményt.) 
A főként írókkal folyó, vacsorával összekap-csolt beszélgetéssorozat vendége februárban Nagy Ervin, decemberben pedig Vecsei H. Miklós volt, akit Pávlicz Adrienn kérdezgetett.

Vecsei H. Miklós (fotó: Pávlicz Adrienn és a Groenk Deli csapata)

Ezek az alkalmak (amint az agárdi Casa Culinaria jól előkészített kulturális programjai, köztük elmélyült diskurzusai írókkal, filmesekkel, áprilisban várhatóan Cserhalmi Györggyel) megtöltik e kis tereket. Bármennyire pontszerűek, hírük terjed, s holtszezonban és azon túl szellemileg élővé teszik a környéket. Színház minden, ez is, ahogy most vagyunk, hangzott el e velencei galérián, a híres vendég pedig (talán a népdalgyűjtésről szóló fejtegetésétől eltekintve, ami nem illeszkedett szervesen a folyamba) egészen mélyre hatolt. Nemcsak a rajongókhoz szólt, sőt, kifejezte zavarát, s hogy nem szokott a nézők szeméhez. Lelkesedett Semmelweisért, akinek a legnagyobb jótéteményt köszönheti a világ, valamint feltárta az okostelefonnyi és igen jól fogyó, automatákból árult Poket zsebkönyvek kiadásának motivációját. Hozott belőlük: én Radnóti Bori noteszét kaptam meg. Elmesélte, hogyan utaztak a vagonban. És azt, hogy a színpadon néha megtörténik a csoda, amikor abban a valóságban vannak, ami nem kevésbé valóságos ennél. Ezek az átlényegülések úgy összekötik őket egymással – és a szakmával, ami ezt adja néha, hogy az nemcsak hogy nem feledhető, hanem függővé tesz. Ha nem ezeket az áldott előadásokat látja a kritikus, nem is érintődhet meg és nem csoda, hogy kívül marad. Nem is megérteni kell a színházat, hanem máshonnan, más érzékekkel befogadni. Izgatja őt és nemzedéktársait a nem történetelvű színházművészeti élmény, ahogyan például a zene hat. Az egyetemen összetörték őket, mondta, de utólag rájött, hogy miért kellett ez (s Marton Lászlóra apjaként tekint). Azonban nem mindenki tudott ép lélekkel felállni utána, kikerülni a képzés rideg szigora, minden idejüket, erejüket felemésztő nyomása alól. Követni kellene őket is, segítséget nyújtani nekik.

Balogh Mihály és Cseh Katalin – Medve, Örökség Csoport (fotó: Csögör Zsanett)

Megindító, felismeréseket hozó, meglepő este volt. Vecsei szemérmesen kitárulkozó a családját, gyermekét, feleségét, szüleit, testvéreit, mindennapjait, hivatását érin-tően egyaránt. Visszafogott és pátoszos is. Plasztikusan fogalmaz, elfogódott, elragadtatott, elmélázó, szomorkás és szellemes. Mi, kevesen, akik befértünk ebbe az érdekes (a falon akkor éppen Madler Gábor érzéki festményeivel, plasztikáival ellátott) térbe Velence egy forgalmas pontján a téli kopárságban, advent idején, egészen biztosan máshonnan ismertük Vecseit. Híres sztár A Pál utcai fiúkból, sokoldalú, karizmatikus művész, aki mindent elolvas attól és arról, akivel foglalkozik. Semmelweis Ignác későbbi őrületét pedig, miközben kialakította viszonyát hozzá színészként (mondta most), belekomponálta az orvos életének korábbi szakaszában játszódó filmbe. Az volt a kulcs számára, hogy aki látta meghalni maga körül százával a csecsemőket, mielőtt feltalálta a gyermekágyi halál ellen a megoldást, nem kerülhette el a tébolyt. A közönségből többen is azt hallottuk, úgy érzékeltük, hogy amikor erről a filmről beszélt, benne a maga szerepéről (rá is kérdeztünk), akkor Vecsei magáról beszél, a magára maradásról, az elhagyatottságról, áttérve egyes szám első személyre. Ível a karrierje, tartalmas munkákat kap szakadatlan, baráti alkotótársakkal szerepel a nyilvánosságban, a fősodorban és az alternatív utakon egyaránt – az elhagyatottságot így nem is erre érthette.

Ami itt megtörtént performatívan, valamint amiről beszélt, az maga a művészet általi önmegértés. Az önismerethez jutás a szerep által. Ezt prezentálhatta akkor öntudatlan. Hogy Petőfi, Nemecsek és Semmelweis ugyanúgy vannak és nincsenek (ezt mondta valamiképpen), egyek vele – fejbe vágó kaland volt ez a színházi este.

Gilbert Edit

Spiró György: Az imposztor – Pesti Színház

Nem is az a baj, hogy börtön lettünk, hanem az, hogy ennyire könnyen, jegyzi meg Skibiński, mintegy magának. A társulat sokat látott tagja haza sem megy, a színpad valamelyik sarkában, kabátja alá bújva hajtja álomra fejét. Magánéleti és szakmai viharai ellenére makacsul próbálja őrizni személyiségét a széteséstől. Utódja nem született. Felesége, Skibińska (Majsai-Nyilas Tünde) első házasságából származó gyermeke meghalt. A régi bútordarab szívesen kirúgatná magát a társulatból, ha lenne másik színháza a városnak. De nincs és más sincsen itt, az isten háta mögött.

Damse (Brasch Bence) szerint Skibiński nem több leépült alkoholistánál, de a színész művészi és társadalmi érzékenysége tagadhatatlan. Kőszegi Ákos ritkán tapasztalt rezignált életbölcsességgel alakítja Skibiński szerepét. Máskor az általa a színpadon már hordott, szépszámú egyenruháról, tehát a népét megszállókról beszél, mondván 
„A megszállók változhatnak, a hatalom szorítása állandó.” A hatalom és az egyén viszonyát leíró paradoxonjai kivétel nélkül elevenünkbe találnak.

Az imposztor Pesti színházi előadásában Skibińskihez hasonlóan kallódó művészeket látunk, akiket a színház feltétlen szeretete köt össze. Lengyelföldön járunk a XIX. század elején, amikor az orosz birodalom része volt Vilnius. Akkoriban is voltak magukat nagyhatalomnak képzelő birodalmak, amelyek előszeretettel helyezték „védelmük alá” a kisebb népeket. A helyi színházba érkezik vendégjátékra egyetlen előadásra a legendás színész, Bogusławski.

Rendezőileg nem könnyű feladat Az imposztor, hiszen nem sodró lendületűek a komédia csoportképei. Spiró György színdarabja nem a cselekmény váratlan fordulataival köti le a publikum figyelmét, hanem azzal, hogy a szerző mennyi mindent tud a színházról és az ellentmondást nem tűrő, a társadalom egészét ellenőrizni kívánó hatalom működéséről. Rudolf Péter aprólékos, néhol komótos ritmusú rendezése igyekszik szépszámú szereplőjének lehetőséget biztosítani, néha azonban felül-
írja a színházigazgató motivációja a rendezőét, még akkor is, ha ez az összkép rovására megy.

A statikus tömegjeleneteket a távolság-közelség változékony koordinátái hivatottak oldani. Az egyik jelenetben egymástól a legmesszebbre helyezkedik el Bogusławski és a fiatal Rybak (Medveczky Balázs). Medveczky Rybakja a legelutasítóbb a mester képességeivel kapcsolatban. Vén kóklernek tartja a vendég–művészt. Később fokozatosan csökken a távolság kettejük között. A kezdetben szemtelen, drámaírói babérokra törő Rybakban valódi érdeklődés ébred a színházba érkező mester iránt. Medveczky sok apróságból építi meg karakterét. Színészi útja a hitetlen Tamás kényelmes pozíciójától egészen a nagyrabecsülésig, sőt a Bogusławski iránti rajongásig vezet.

Szilágyi Csenge, Bach Kata, Fesztbaum Béla, Kern András és Brasch Bence (fotó: Dömölky Dániel)

Az emlékezetes színészi alakítások a rövidebb megszólalások mögött felvillantják karakterük személyiségét.

Seress Zoltán Rogowski szerepében a társulat vezető színésze. Ripacs, vágja a fejéhez többször is a tűzről pattant Kaminska (Szilágyi Csenge) – nem is tévedve nagyot –, aki sokat adna azért, ha végre elkerülhetne a városból. Rogowski valóban mindig igyekszik a középpontba kerülni. Néhány szituációban önmagát rendezi, saját ötleteként, teljesen feleslegesen átmegy egyik oldalról a másikra, egyébkor kollégái segítségével akrobatikus mozdulattal tűnik el a süllyesztőben. Seress játéka kicsinyített képe az előadásnak, mert ha a körülmények engedik, ha rövidebb pórázra fogják, Rogowski képes – ahogyan a többiek is – egyéni érdekeit hátrébb helyezve, társulatba illeszkedve játszani.

Igazi szerepdarab Az imposztor. Csak a közelmúltban olyan kitűnőségek alakították a lengyel színészfejedelmet, mint Fodor Tamás vagy Benedek Miklós. Akkor is Bogusławski a főszereplő, ha éppen nincs a színen, vagy a háttérbe húzódva figyeli a többieket, ám ilyen jelenet elég kevés akad. A társulat alárendelődik a címszerepet adó Kern Andrásnak. Azonban nem eléggé simlis a mester.. Kern egy másik szerepe juthat a néző eszébe, amelyet szintén ezeken a deszkákon keltett életre. Thomas Bernhard rettenthetetlenül eltökélt, másokon simán átgázoló művészemberének, A színházcsináló című színdarab Bruscon igazgatójának monomániás lendülete hiányzik a játékából.

Inkább Shakespeare A vihar című színművének Prosperóját látni Kern játékában. A varázsló utoljára veszi elő a pálcáját, hogy valami nagyot mutasson. Bogusławski, a kiváló művész gátlástalan ember, aki akkor engedi közel magához a hatalmat, amikor a legkevésbé várnánk ezt tőle. A magánéletben elviselhetetlen, csakis a színpadon vannak igéző pillanatai. Mindent tud a színházról, a gyakorlatban azonban annyit mutat meg mindebből, amit a hatalom enged neki. Bogusławski mindig megtalálja a lehetőséget és a módot , hogy akkor mutassa fel a középső ujját a felsőbbségnek, amikor az már veszélytelennek gondolja őt. Jelen előadás erről a bátor gesztusról szól.

Kern alakításában a színházi ember vonásai a legerősebbek. Ilyenkor mindent elhiszünk neki. Każyński direktor úr (Fesztbaum Béla) a biztos keveset akarja megmutatni Molière Tartuffe című komédiájából. Bogusławski tehetséggel rendezi felül a vilnai színház igazgatóját, mert nem hisz a darab közhelyesen felületes olvasatában. Sőt, a próbán az álszent tagadhatatlanul őszinte motivációit és érzelmeit hangsúlyozza. Kern a színház apostolaként a mágneses erőről mesél, amely formátumos előadások alkalmával esténként létre jön a színpad és a nézőtér között. Jöhet bármilyen politikai, társadalmi fordulat, ez a megtartó erő szent és sérthetetlen. Bogusławski hiába tör borsot a hatalom orra alá, a társulat megkapja a remélt anyagi támogatást a Gubernátortól (Borbiczki Ferenc).

Összességében Spiró drámája a befejezés megváltoztatása ellenére sem mutatja új arcát a Váci utcában, de érvényesen szól a színház szeretetéről. A színpad az otthon melegét adja, a menedéket a külvilág szüntelen fenyegetése elől. Legalább itt megmarad az illúzió, hogy az ember irányítója a saját életének, hiszen kevés a levegő a kétszáz évvel ezelőtti Vilniusban. A kezdőképben a Díszletező (Karácsonyi Zoltán) és a Kellékes (Telekes Péter) dialógusából értesül a közönség egy közös ismerősük titkosrendőrségi vallatásáról. A végjátékban zendülés tör ki a teátrumban a Bogusławski vezérelte, alternatív befejezést felmutató Tartuffe miatt. A két végpont zaklatottsága között néhol erőtlen és lassú a talán túlzottan a szövegre támaszkodó előadás. A hirtelen a mába ugró zárlatban Kern Bogusławskija uber taxin távozik angolosan. Ám a megtépázott, egyre szűkülő szellemi, művészi lehetőségekkel gazdálkodni kénytelen társulat marad, ahogyan nekünk sincs módunk kiugrani a jelenből.

Szekeres Szabolcs

Az imposztor című Spiró-dráma óhatatlanul alkalmat ad a színháznak az önrefelxióra, egyben igen tanulságos főszereplője, a XVIII‒XIX. században élt Bogusławski, lengyel színházi guru röpke Tartuffe-elemzése annak demonstrálásaként, hogyan érdemes egyáltalán belefogni bármely klasszikus mű színrevitelébe.

A székesfehérvári Örökség Csoport a maga módján teszi élővé a Somos Ákos rendezte két Csehov-egyfelvonásost, érvényesen megszólaltatva 
a ránk maradt irodalmi örökséget. (A társulat nevének ehhez amúgy semmi köze, egy nagyszerű kortárs mű rendkívül invenciózus bemutatójának emlékét őrzi csupán.) Játszóhelyük, az egy éve felavatott V54 Színház és Kultúrtér mellett V. Gilbert Edit felfedezett a közelben, Velencén más kultúrtereket is.

Az Erzsébet térre tervezett Nemzeti Színház hűlt helyén – a népnyelvben a Nemzeti Gödörben – létrejött Akvárium Klubban mutatta be a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színész szakán 2024-ben végzettek alakította formáció, a Sicc Production Shakespeare Hamletjét, Nagy Feró 80-as években szerzett zenéjével. Az előadásra Almási Zsolt Shakespeare-kutató reflektált.

A Dollár Papa Gyermekei nevű független formációt is frissen végzett színészek hozták létre annak idején, 2009-ben. Az egyik alapító, Ördög Tamás és alkotótársai által a Trafóban bemutatott előadásuk szerzői színház, amely címében a világirodalom minden időkben népszerű alakjára utal. A Casanova Tonight Show-ról Lénárt Gábor írását közöljük.

Független alkotóként, független formációkkal dolgozik rendre Csábi Anna színész-rendező is, akivel Józsa Ágnes beszélgetett marosvásárhelyi színházi tanulmányairól, a pályára kerülésről, az ottlétről s az ottmaradás esélyeiről.

Nemcsak drámaírói tanulmányait végezte a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen Székely Csaba, de ott is született. Az igazság gyertyái című darabjának nagy sikerű marosvásárhelyi előadásáról két kritika is olvasható e számunkban, Gabnai Kataliné és e sorok írójáé.

Meghatározó előadásai egy részét a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban hozta létre a legendás rendező, Harag György (nevét a Szatmárnémeti Északi Színház magyar társulata viseli). Születésének 100., halálának 40. évfordulója közeledvén, Varga Kinga idézi meg alakját és munkásságát két új kötet megjelenése kapcsán, a korábbiakra is kitérve. Magam csak felvételről láthattam például a Csillag a máglyán című, Kálvin és Szervét Mihály hitvitáját drámává sűrítő Sütő András-mű kolozsvári előadását, de Harag rendezése 45 év múltán, egy laptop képernyőjén nézve is elementáris erővel hatott, minden pillanatában érvényes volt.

Az Ó- és Újszövetségből választott történeteket színre vivő középiskolások tizedik alkalommal mutatták be produkcióikat az Ádámok és Évák ünnepe című rendezvényen a Nemzeti Színházban. Az eseményen szerzett élményeit, tapasztalatait Gelesz Andrea összegzi.

A hagyományok őrzése, ápolása, átörökítése nyilván az egyik legfontosabb feladata az új épületbe költöztetett Néprajzi Múzeumnak is. Ennek hogyanjáról, a múzeum új állandó kiállításáról Józsa Ágnes osztotta meg velünk gondolatait.

A Szegedi Egyetemi Színpad máig élő legendáját igyekszik megőrizni s tovább gazdagítani Jászay Tamás online kötete, amelyről Ódor Klára recenziója olvasható e számunkban.

A görög mitológiából merített Kálvin és Szervét Mihály kortársa, Bornemissza Péter, akinek Elektra-magyarítását Móricz Zsigmond átdolgozásában a Vígszínház játssza Házi színpadán. Elektra története foglalkoztatta egyébként a Szegedi Egyetemi Színpad alkotóit is; Paál István rendezésében, a Szegedi Nemzeti Színházzal közös produkcióként ők Szophoklész mellett öt drámaíró művét használták fel előadásukhoz. A különböző Elektra-feldolgozásokról D. Magyari Imre is említést tesz a vígszínházi interpretációról szólva, amely Bornemissza átköltésének elévületlen értékeit látszik igazolni.

Szűcs Katalin Ágnes