Azt hiszem, nehéz dolga van annak, aki akár prózai, akár zenés Werthert kíván színpadra adaptálni: a romantika mindent átható, de be nem azonosítható tárgyú világfájdalmát kell plasztikussá, elhihetővé, a néző számára is átélhetővé tennie. Willy Decker jó tíz éve készült, a madridi Teatro Realban idén márciusban bemutatott rendezése sem győzött meg arról, hogy ma ez lehetséges. Az ifjú Werther szenvedéseivel Goethe a Sturm und Drang korszellemére rezonált. Massenet szövegírói, Édouard Blau, Paul Milliet, illetve kiadója, Georges Hartmann ügyes kézzel nyúltak a regényhez: azokat az eseményeket vették át, amelyek a színpadi megjelenítéshez a legalkalmasabbnak mutatkoztak, ugyanakkor elhagyták az epikus elemeket. Ennek következményeként a társadalomrajz szerelmi történetté egyszerűsül, amelyben egy ábrándozó, a realitás iránti affinitást nem mutató, a puhányság és a magányos cowboy furcsa elegyeként megjelenő fiatalember és egy hamar felnőni kénytelen, a valóságban élő lány reménytelen, beteljesületlen érzelmeit kapjuk. Az 1892-ben bemutatott opera prózai alapműve tehát egy jó száz évvel korábbi időszaké. Massenet zenéje kifinomult ízlésű, elegáns, a komponista vitathatatlan szakmai felkészültségének ékes bizonyítéka, a drámaiság és a mélység azonban hiányzik belőle. Olyannyira, hogy a hősöket maximum sajnáljuk, az együttérzést viszont nehezen váltják ki.

A felvétel a másik szereposztásról készült: José Bros és Sophie Koch (fotó: Javier del Real)

Az opera 1999 óta nem szerepelt a Teatro Real műsorán; az idei bemutató még a búcsúzó intendánshoz, Antonio Moralhoz köthető. A színpadkép minimalista, tiszta színeket, minta nélküli anyagokat használ a tervező, Wolfgang Gussmann. Az obligát sárga – nadrágban legalábbis, amihez hozzá nem épp goethei sárga kabát és narancsos-pirosas mellény jár ezúttal –, könnyű anyagból szabott wertheri ruházaton kívül is sok a nyarat, fényt, melegérzetet keltő napsárga, amely erős kontrasztot képez Charlotte-ék sötétkék, majdnem fekete otthona és merev, erős tartású szövetből készült kosztümje között. A lakás keménységet, érzelemmentességet sugároz, s hiába van benne néhány bútor – asztal, székek –, mégis egyfajta ürességérzetet kelt: annak fájdalmát mutatja, hogy az anya halott, s ezt a hiányt a falon lógó kép még inkább felerősíti. Hiába a kellemes estébe hajló nyári délután és a karácsonyra készülve az ünnepi éneket csilingelve éneklő gyerekek, a házat derű nem lengi be. A padló ferde, a hátsó fal eltolható, amitől a paralelogramma perspektívája egy időben válik időből-térből kiszakítottan lebegővé, és mutatja a boldogtalan lelkek parttalan sodródását elkerülhetetlen végzetük felé. A belső szűkösségben zajlik a lelkek drámája; ha a falakat eltolják, a szinte végtelen természetbe látunk. A történet hullámzását követve a biztató, napsütötte nyárból a hóesésbe, a reménytelen fehér télbe érünk az előadás végére. A látvány tehát elmesél mindent.

Az előadást – természetesen más-más szereplőgárdával – játszották Amszterdamban, Antwerpenben, Lyonban, Frankfurtban; a Nederlandse Opera-beli premier óta többnyire Decker asszisztense, Johannes Erath dolgozik játékmesterként az aktuális produkció közreműködőivel. Madridban a néző számára is egyértelműen látható, hogy a színészek magukra voltak hagyva a viszonyok, a helyzetek és a szerepek értelmezését illetően. A játék az egyébként erős vizuális képet – és a meglehetősen soványka történetet – nem tölti meg élettel, marad tehát a bizonytalan körvonalú, melodrámába forduló lírikus-érzelgős, már-már szenvelgő hangulat. Ebből mindössze Johann és Schmidt karakterei lógnak ki, akik az ördögi fátum abszurditásának megtestesítőiként adnak pisztolyt már a nyitány alatt Werther kezébe, és bukkannak fel sötét árnyként a lehető legváratlanabb pillanatokban.

A második szereposztásban a címszerepet éneklő Giuseppe Filianoti a semmibe gyönyörűen révedő, kellemes színpadi jelenség. Hangja szép csengésű, de túl gyenge és nem elég drámai a szerephez. Charlotte-ként Sonia Ganassi kifogástalan, különösen a harmadik felvonásban nyújt remek énekes teljesítményt, s ez különösen Àngel Òdena visszafogott Albertje mellett tűnik fel. Auxiliadora Toledano – a fiatal szopránt a Budapesten és Pécsett rendezett 2009-es Operalia, a Plácido Domingo nevével fémjelzett nemzetközi énekverseny harmadik helyezettjeként ismerhettük meg – Sophie-ja nem az a szubrettféle cserfes kislány, ahogyan általában a szerepet értelmezik, hanem érett, a helyzettel tökéletesen tisztában levő fiatal nő. Emmanuel Villaume értő kézzel, az énekesekre és a nüánszokra figyelően dirigált.

PAPP TÍMEA

Ifjúságom érzelmi hőseinek.

„… Az ifjú csínt, a régi kort,

S a vágyat, mely a szívbe forrt.”

(Puskin: Anyegin – Bérczy Károly ford.)

Közművelődési szempontból rendkívül fontosak azok az albumsorozatok, amelyek az elmúlt másfél-két esztendőben jelentek meg, és – nagyon lényeges! – elérhető-elfogadható áron, újságárusoknál kaphatók. Szépek. Lényegre törőek. Jók. Létezésükkel tanúsítják, hogy a világot átfogó alapismeret lehet szép, lényegre törő és jó. Nem kívánok hierarchizálni köztük, eddig egyik sem okozott csalódást, mégis erkölcsi fontossága miatt kiemelném a 24 kötetes Magyarország története-sorozatot, amelyet főszerkesztőként Romsics Ignác, és A magyar festészet mestereit, amelyet Bereczky Loránd neve és kompetenciája fémjelez. (Megragadom az alkalmat, és itt nyilvánítom szerény magánelismerésemet az utóbbi sorozat Benczur Gyula-kötete szerzőjének, Szvoboda Dománszky Gabriellának a historizmus és konzervativizmus méltányosabb megítélését sürgető, és elemzéseivel azt elő is mozdító gondolataiért, különösen a könyv 50. és 54. oldalán.)

Most a barcelonai Editorial Sol 90 kiadó újabb licenc-sorozatának magyar változata kerülhet könyvespolcainkra, 20 világhírű zeneszerző személyiségének és munkásságának megidézésével. Sajnos nincs módom megítélni, hogy a magyar változat teljesen azonos-e a mesterszériával, de a névsor hallatlanul konzekvens és logikus. Olyan szerzők kerülnek előtérbe általa, akik egyszerre képviselik útra bocsátó, felnevelő szellemi kultúrájukat és az európai szellemet. Így és ezért képviseli az orosz nemzeti zenekultúrát Pjotr Iljics Csajkovszkij, és az Ötök viszonylag leginkább nyugatos tagja, Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov; a két nagy cseh komponista közül ezért esett a választás Antonín Dvořákra. Bennünket magyarokat a szívében és lelkében magyar világjáró, Liszt Ferenc, a „világmagyarság” megtestesítője, Bartók Béla, és a szó megalkotója, Magyarország egyik nagy XX. századi tanítója, Kodály Zoltán képvisel, akiről sohasem beszélhetünk és nem hallhatunk eleget.

A Csajkovszkij-kötet kiváló kor-, stílus- és ízléstörténeti összefoglalással indul, majd a könyv főszereplőjét helyezi el saját kulturális környezetében: „Korának sokszínű orosz zenei életéből kiemelkedett, ugyanakkor attól el is különült Pjotr Iljics Csajkovszkij művészete. E kívülállóság természetesen számos támadást váltott ki a zenészek, zeneértők részéről: sokat bélyegezték »kozmopolitának«, »nyugatosnak«, »a külföldiek majmolójának«, néhányan pedig egyenesen a személyét támadták, »neurotikusnak«, »alkoholistának« vagy éppen »homoszexuálisnak« nevezve őt. Csajkovszkij azonban felülemelkedett e kirohanásokon, és zenéjében egyesítette Mozart muzsikájának szépségét és a sztyeppék távoli falvainak vidámságát, természetességét. Zseniális képessége a zenei szintézisre lehetővé tette, hogy érzelmes operákat, lélegzetelállító szimfóniákat, felülmúlhatatlan versenyműveket és gyönyörű baletteket komponáljon.” (5. p.)

Ez a lényeg. Ezért kell megismernünk Csajkovszkijt. Ezért fontos, hogy minél többen megértsék az ő üzenetét, ahogyan más síkon Bartók és Kodály üzenetét is. Nemzeti kultúra és Európa. Magyarország és Európa. Ha úgy tetszik: haza és haladás. A lényeg. És a „szívek bátorítása”, éppen a lényeg által.

Mindehhez a kiadvány alapvetően azzal járul hozzá, hogy megtartja a megfelelő intellektuális arányt. Pontosan tudja, hogy az első referencia szerepét játszhatja, és annak tökéletesen meg is felel. Az elvi Bevezetőt kronologikus rész követi, Csajkovszkij életének és korának legfontosabb eseményeit és tényeit véve számba. Ezt követi Csajkovszkij életének tömör összefoglalása, az életmű minden lényeges motivációjának egyértelmű, megvilágító körülírása. Különösen fontos az Ötökhöz fűződő kapcsolatát taglaló alfejezet. Megmutatja, hogy a kultúrában vannak alapirányok, semmi sem fekete-fehér, és az alapirány következetes és tudatos követése egyben nem felhatalmazás agresszív szellemi szekértáborok formálására. Majd az életmű határozott vonalú bemutatása következik. Előbb a szimfóniáké, majd a szólóhangszerre és zenekarra írt műveké, a zongoraműveké, kamaraműveké és egyéb zenekari alkotásoké, az operáké és végül a baletteké. A zárófejezet a CD-mellékleten szereplő felvételek, a Diótörő- és a Hattyúk tava-balettszvit (utóbbiból részletek hallhatók) megközelítéséhez nyújt segítséget. A CD-n a Royal Philharmonic Orchestra szólaltatja meg a műveket, Jurij Szimonov vezényletével, nagyszerűen. Remélem, sokan lesznek, akik itt és most, e felvétel során találkoznak először Csajkovszkij zenéjével.

Remek könyv. Szép kivitelű, szép papíron, ízlésesen megjelenítve. Ha jól értem a kissé enigmatikus zárókolofont, akkor Alberto Szpunberg a szerzője. Hogy a magyar olvasó számára hasznos, továbblépésre sarkalló kiadvánnyá lett, az a sorozatszerkesztő Szirányi János, a munkatárs Székely Balázs, a kiadói szerkesztő Hollósi Nikolett, a tervező Filakowszky György és a műszaki vezető Badics Ilona, valamint csupán sorrend szerint utolsóként, de egyáltalán nem utolsósorban a fordító Vági Ákos érdeme.

Jól megválogatott, minőségi színvonalú a könyv képanyaga. Az ismeretterjesztés lényegét támogatja, nem csinál olcsó képeskönyvet a műből, és nem tolakszik rá az intellektuális tartalomra, hanem szervesen, funkcionálisan összeforr vele. Két képet nagyon szerettem, egy harmadik pedig fontossá vált. A két szeretett kép: Clarens városlátképe, amely egyetlen képkivágásban képes felidézni Svájc egész szeretetre méltó látványvilágát. A másik: Nagyezsda von Meckről készült dagerrotípia. Nagyon szép nő. Nem úgy, ahogyan egy agyonmanipulált mai celeb szép. Finom, szigorú vonású, letisztult kifejezésű arc, mély tekintet. Magával ragadó.

Mielőtt az intellektuálisan fontos képpel lezárnám ezt az írást, szeretnék egy kitérőt tenni. 1963-ban, a Móra Kiadó gondozásában jelent meg Gál György Sándor Ismerkedés a zenetörténettel című, egészen ragyogó munkája. A lényeget mindvégig tisztán és pontosan megvilágítva, minden eszmei kérdést szabatosan taglalva, részben szépirodalmi eszközök segítségével vezeti végig a fiatal olvasót az egyetemes zenetörténeten. A kötet szaklektora Pernye András volt. Érdemes lenne talán megfontolni a mű újrakiadását.

A Világhíres zeneszerzők-sorozat a mai nap tájékozódni vágyóinak segít. Kiválóan. Ezért is tartom telitalálatnak azt a képet, amellyel a főszöveg lezárul: a vilniusi operaház szoborcsoportját, amely Anyegint, Borisz Godunovot és Violettát ábrázolja. Csajkovszkij, Muszorgszkij, Puskin és Verdi. Négy név együtt: a követendő kulturális teljesség szimbóluma. Az egységé a különbözőségben. Megértendő. Végiggondolandó. Záróüzenet, mely mindannyiunknak szól.

MARTON GÁBOR

Balla Demetert éppen harminc éve ismerem. Még szeretném, mondjuk húszat, csak azért, hogy szép kerek számokkal rukkolhassak elő húsz év múlva, amikor az ismeretségünk ötven, ő száz, én meg, hagyjuk is mennyi, de nagyon sok leszek.

Ebből a kis matematikából nem akarok máshová kilyukadni, mint arra, hogy Döme most nyolcvan éves, az Isten éltesse sokáig.

A jelenlevők azon része, kiknek részeltetett Balla Demetert közelebbről megismerni, tudja, a többiek meg higgyék el: Ballát hétköznapi, szimpla embernek nevezni butaság lenne, és nagyfokú tájékozatlanságról, ember-nem-ismeretről tenne tanúbizonyságot az, aki mégis ezt mondaná. Ha – tegyük fel – a középkorban élt volna, akkor egyike lett volna a hit nevében harcba induló keresztes lovagoknak, vagy tagja az ugyanazon hit nevében másokat máglyára küldő inkvizítoroknak. De sejtésem szerint öregebb korában ő sem kerülte volna el a máglyát. Éget, vagy égetik, ezek a szélsőségek igencsak jellemzők voltak rá. Ma már csak szemlélődik, emlékezik, macskákkal, a kutyájával, és kevés megmaradt hozzátartozójával osztja meg gondolatait. Van mit. Történt vele egy s más, s az mind nyomot hagyott benne.

Gyermekkorában szerzett beszédhibája megnehezítette számára, hogy szavakba, szépen és érthetően tagolt mondatokba, jól artikulált beszédbe öntse gondolatait, ezért keresett mást, jobbat, neki valóbbat, így talált rá a fotográfiára. Itt viszont már egyáltalán nem dadog, nincs szemernyi beszédhibája sem, aki figyel rá, az kristálytisztán érti. Még akkor is, ha gondolatai gyakran korántsem egyszerűek. Bonyolult érzések, sejtések, hitek, remények, szűkölő félelmek és féktelen örömök fogalmazódnak meg bennük, a fény-kép-írás nyelvére lefordítva.

Balla Demeter immáron öreg. Megélt nyolcvan évet, ebből átfényképezett több mint hatvanat. Megadatott számomra az a nem mindennapi szerencse, hogy az évek hosszú sora alatt képeinek nagyobb részét kezembe vehettem, megnézhettem, különböző kupacokba rendezhettem, ezekből kiállításokat, könyveket, katalógusokat szerkeszthettem. Ebből a félmillió képből néhány ezer beégette magát szemem recehártyájára, az eredeti nélkül is bármikor képes vagyok felidézni, részletesen elmondani, mi van a jobb alsó, vagy bal felső sarkában, melyik miért hatott rám. Ez az életműve, ezt adta nekünk, ezt hagyja majd ránk, ha végleg lemerül oda, ahonnan képeit felhozta.

A most látható művek között akadnak ismert, sőt híres képek, és olyanok is, amelyek a most ide látogatóknak az újdonság erejével hatnak. Teszik ezt annak ellenére, hogy a szívműtéten átesett, kifelé látását lassan elvesztő, ám ugyanilyen mértékben a befelé látását megnyerő Balla Demeter hét-nyolc éve már nem vesz fényképezőgépet a kezébe. Az igazi alkotások ugyanis nem, vagy csak nagyon áttételesen kötődnek a mához, az aktualitáshoz, mindegyikük, kimondva vagy kimondatlanul, de az örökkévalóságot célozza meg. És ki fog majd néhány év, évtized múlva emlékezni arra, hogy ma mi van itt, hogy néhány politikai kalandor éppen mit művel Magyarországon? Higgyék el, ezek a képek akkor is pont ennyit vagy még többet fognak jelenteni az akkori nézőknek. Ha még lesz szemük. Ha még néznek.

Ezért aztán nem tudok jobbat tanácsolni: mihelyst abbahagyom a beszédet, újra nézzék meg még egyszer-kétszer-ötször jól ezeket a képeket, hogy legyen mire emlékezniük 2011-ből. Lehet kezdeni.

Békéscsabán a színház mögött, nem messze, áll egy cirkuszi sátor. A színházé, színházi előadásokat tartanak benne. Az éppen elmúlt évadot a La Mancha lovagjával fejelték meg itt. Hogy Fekete Péter igazgató, az előadás rendezője erős ambícióval értelmezte Mitch Leigh, Dale Wasserman és Joe Darion musicaljét, azt már a sátorhoz közeledve észlelhetjük. A múlt század ötvenes éveiből ismerős hangszórókból szólnak kemény utasítások. Annak idején a falvakban, többnyire a tanácsháza tetejéről bömböltek hasonló eszközök, híreket, közérdekű információkat közöltek, közvetítették a Kossuth rádió műsorát. Helyettesítették a kisbírót, aki korábban kidobolta a tudnivalókat, de főképp folytonosan éreztették egy távoli, személytelen, elérhetetlen hatalom jelenlétét. Ezúttal inkább egy lágerkörlet vagy internálótábor hangulatát idézik fel a jó messzi múltból. Alaposan elkoptatott XX. századi toposz, különössége most annyi, hogy a hangszórók valódiak. A szigorú eligazítások, főképp tilalmak az előadás kezdetéig állandóan bombázzák az érkező nézőket. Nyilván kevesen vannak közöttük, akikben eleven emlékeket szólít elő mindez. Inkább izgalmasan kellemetlenkedik a sok komolyan nyilván nem veendő parancs.

Bent a sátorban az előadás kezdése természetesen kapcsolódik a bevezetéshez. Cervantes és famulusa helyett kopott Pobjeda érkezik a porondra, most már személyesen is megjelennek a hatalom képviselői, úriembereket, értelmiségieket, papot terelnek be. Az inkvizíció pincebörtöne kettős asszociációs térbe kerül, mintegy a harapófogó két pofája közé, mintha egyfelől a körlet, a Gulag, az internálótábor, a kitelepítés, másfelől a cirkusz világa fogná közre. Eddig az ötlet, innen kezdődne a művészi és a szakmai munka. A három tényezőt valamiféle esztétikai egységbe kellene fogni. Meg kellene mutatni a közöttük lévő összefüggéseket, meg kellene teremteni azt a világképet, amelyről beszélhetne az előadás, létre kellene hozni azt az egybefüggő hangulati-érzelmi erőteret, amelyben a kétféle múlt, a régi, a középkor végi és a közelebbi, a proletárdiktatúra találkozása, összecsengései, párhuzamai a jelenről mondanának valamit. Amelyben nekünk szólna a történet.

Igaz, e tekintetben az eredeti mű – nem Cervantesé, hanem a musical – sem kényeztet el különösebben. Elég közhelyesen ügyeskedi színre a lapos, durva köznapok és a szép álmok, nemes ábrándok örök ellentétét, harcát, amelyben az eszmék, a szépséges vágyak ugyan mindig elbuknak, de mindig diadalmaskodnak is, amennyiben kipusztíthatatlannak bizonyulnak. Nyilván nem is lenne jogos elvárni a békéscsabai előadástól, hogy ennél többet adjon, ha a rendezés maga nem támasztana nagyobb igényt. Így azonban kénytelenek vagyunk beleélni magunkat az előadás világába, és elvárni tőle, hogy megfeleljen annak, amit ígér.

Fekete Péter rendezése látszólag végigviszi az eredeti elgondolást. Vissza-visszatér a kitelepítés, internálótábor, Gulag motívumához, és működteti a cirkuszt is. Időről időre akrobaták lépnek színre, vannak légtornászok, zsonglőrök, még egy kötéltáncos öregúr is. Ő történetesen a darab nagy slágere alatt megy végig a kötélen, és meg is tapsolják, amikor átér. Nagyjából a szám közepén. Egyáltalán, a cirkuszi mutatványok többnyire úgy hatnak, mintha csak a hosszabb, talán statikusnak ítélt betétek, cselekmény vagy egyéb izgalom nélküli részek unalmát lennének hivatottak elűzni. A három meghatározó elem között nincs különösebb jellegzetes, a közhelyet meghaladó, belső, lényegi kapcsolat. Maga a musical, az inkvizíció börtönében regényét előadó-előadató író sajátos pere éppen úgy zajlik le, mintha a körülmények ugyanazok lennének, mint az eredeti darabban. Csakhogy ott Cervantes nem sorstársai, hozzá hasonló politikai üldözöttek közé kerül, hanem köztörvényesek, rablók és gyilkosok ülnek törvényt fölötte, illetve hőse, Don Quijote fölött. Így záródik be a kör, teljesedik be a vaskos realitás és a törékeny álmok örök csatája. A békéscsabai cirkuszszínházban nincs következménye annak, hogy Cervantes-Don Quijote nem elvadult söpredékkel, a társadalom aljával, életére és minden vagyonára éhes ellenségek közé került, hanem hozzá hasonló idealisták, üldözöttek, áldozatok és főképp tisztességes polgárok körében adja elő eszményeit leíró történetét. Persze ehhez alighanem alapos dramaturgiai beavatkozásra és mindenképpen jelentékeny művészi invencióra lett volna szükség.

(forrás: Békés Megyei Jókai Színház)

Ehelyett technikai dolgokkal és értelmetlen ötletekkel pepecsel a rendező. A kitelepítés, internálás, az otthonból kivetettség metaforájaként például rengeteg bőröndöt működtet. Azokból építik maguk a játszók a helyszíneket, ami egyfelől praktikus, másrészt illeszkedik a játék alapfikciójához is, amennyiben a foglyok adják elő a történetet. Ám annak, hogy Aldonza-Dulcinea egy utazóládában lakjon, semmi értelme. Ráadásul ahelyett, hogy loncsos-piszkos takarítónő vagy mosogatólány, mindenkinek kiszolgáltatott kapcarongy lenne, első megjelenésekor úgy vonul be, mint egy Carmen, és úgy megy ki, mint egy infánsnő. Megoldatlan, hogy az átalakulást a bolond lovag látomásának tudjuk be, de értelme sincs az átváltozásnak, ha nem indul eléggé mélyről a figura. És a darabzáró szentimentális jelenet hatása is nagymértékben csökken, ha Aldonza megnemesedését nem előzi meg kellően hosszú morális út. És annak sincs valódi jelentése, hogy a trükkösen preparált bőröndökből egyszer csak lépcső készül, amelyre föllépve adja elő Cervantes-Don Quijote egyik hatásos dalát. Inkább az ötlet és a technika fitogtatása látszik belőle, mintsem művészi szándék.

A Howard Lloyd díszletféleségeivel körbevett cirkuszporond amúgy sem szolgálja igazán jól a játékot. Kitelepítési helyszínnek, zónának, körletnek roppant szűkös, lényegében intim tér, amely képtelen megfelelni annak a hangulatnak, ami a hangszórókból árad. Szükségképpen hiányzik a fogvatartottak, az összetereltek, az elnyomottak tömege is. Illetve hát mi nézők lennénk azok. Az utasítások, a terelő parancsok nekünk szólnak előadás előtt, a szünetben és a végén is. Csak éppen mihelyt elhallgatnak, el is felejtjük őket, hiszen a lényegi történet nem ott, nem a körletben, nem a Gulagon, nem Recsken, nem a kitelepítésben zajlik, hanem valami meghatározatlan helyszínen.

A rendező az előadás egységesen átgondolt világának megteremtése helyett befejezésül egy furcsa csavarral próbálja meg a múlt század közepéről napjainkhoz átkötni a produkciót. Miután minden lezajlott, mindent eljátszottak és elénekeltek, az egykori egyenruhások, nyilván ávósok, civilben érkeznek, teherautó tolat be, platójáról bizonyára mai kilakoltatottak szállnak le. Ez semmit sem pótol, inkább csak árulkodik a koncepció ürességéről, tartalmatlanságáról, átgondolatlanságáról, művészi hiteltelenségéről.

Ami egyébként történik a sátorban, az középszerűnek, átlagosnak mondható. Hamiskás ének, közhelyes gesztusrendszer. Cserna Antal hozza a címszerep szikár illúzióját, Lapis Erika kitölti a Carmennek elképzelt Aldonzát. A cirkuszosok rendben működnek.

ZAPPE LÁSZLÓ

Két út, két lehetőség, mellyel tovább tágíthatók a kortárs cirkuszművészet amúgy sem szűkös keretei, tovább színesíthető amúgy is színes kavalkádja, megújítható tradíciója. Az egyik kilátástalan sorsú fiatalokat felkaroló tehetséggondozó programmal kapcsolja össze az akrobatika olykor fizikai törvényeket meghazudtoló, lélegzetelállító varázsát. Az így született produkció pedig – néző és előadó számára egyaránt – egy terápiával is felér. Ők a Circolombia Kolumbiából. A másik a negyedik elemet is bevonja a föld, a tűz és a lég mellé produkciói köré: vízzel (mégpedig nem is akármennyivel, cirka 200 ezer literrel) árasztja el a cirkuszporondot, hogy ott konstruálja csodáit. Ez Sevcsenkó vízi cirkusza Oroszországból.

Felicity Simpson 1995-ben alapította cirkuszművészeti iskoláját Cali külvárosának utcagyerekei számára. A Circo para Todos alapítványi iskola több ezer, a szegénység és kilátástalanság elől legtöbbször bűnözésbe és drogba menekülő gyereknek ad lehetőséget az újrakezdéshez. A vészterhes sikátorok világából kiválasztottak többéves ingyenes, ám igen kemény cirkuszi képzésben vehetnek részt.

Circolombia

A Circo para Todosból került ki az a 16 artista is, akik most estéről estére főszereplővé avanzsálnak. Az utcagyerekekből verbuvált csapat nemcsak elképesztően tehetséges, de rendkívül színes is. Felicity sem uniformizálni nem akarta őket (már választásával sem) egy műfaj nevében, sem teljesen elszakítani őket saját közegüktől. A cirkuszt formálta, hajlította hozzájuk – hagyta, hogy a varázs és öröm világát átszője az a lét és formakultúra, amiből jönnek. Hagyta, hogy abból építkezzenek, ami belőlük fakad, amit magukkal hoztak. Így marad produkciójuk vad és nyers, (háttér)zenéjük, stílusuk a hiphop, a reggaeton és a break. Az utcai élet hangulatát, veszélyességét prezentálják szaltóikkal, halálugrásaikkal. Néhol dramatizálják egykori életüket, olykor saját szavaikkal mesélnek róla, máskor csupán az utcai táncon keresztül mutatják be azt. Szimbolikus erővel idézik meg két banda (a jó és a rossz) utcai harcát. Előadásuk vége felé haláltáncukat is eljárják ember nagyságú csontvázbábukkal, zseblámpákkal, gyertyákkal – mementóként a múltra, egykori, kevésbé szerencsés társakra, és arra a pusztító, örvényszerű erőre, amely mindannyiuk sarkában ott loholt. A városnegyedükről készült, vetítővászonra kivetített videomontázs szintén mementóul szolgál.

Nemcsak a közös munka, de a közös sors és a közös múlt is összerántja, összetartja őket. Ismerik egymás minden egyes rezdülését, gondolatát. Előadásukban a legszebb talán épp ez az egymásra hangoltság, ez a csapatszellem énekesek, táncosok, akrobaták és kötéltáncosok között. Ennek is köszönhető az a nem mindennapi összhang és szinkronitás, amely produkciójukat jellemzi. A leghajmeresztőbbek a kötélakrobaták, akik fittyet hányva minden fizikai törvényre olyan elképesztő ritmusban rugóznak és ugranak, hogy kötelük is másodpercnyi pontossággal rezdül és leng együtt velük, pedig mozgatóik még csak nem is egyforma méretűek.

Itt mindenkinek megvan a helye, szerepe – énekesnek, táncosnak, akrobatának, rappernek. Mindamellett csapatjátékuk szépségét az is adja, hogy mindegyikük, legyen akár megtermett, zömök, akár apró, filigrán, éppúgy ugrik és pördül a levegőben, miközben termetéből, temperamentumából adódóan persze mégis teljesen másképp, így lesz a sok „ugrabugra” mégis változatos. No meg az eszközöktől: van itt kifeszített kötél, ugrókötél, ugródeszka, körhinta, karika stb.

Magyar vonatkozása is van a mára már nemzetközi hírű produkciónak. Kristóf Krisztián, a Fővárosi Nagycirkusz művészeti vezetője Madridban figyelt fel a kolumbiai társulatra, amelynek vezetői fel is kérték, segítsen csiszolni előadásukon, melyben a szereplők valóban a saját életüket játsszák el. Ennek eredményeként tavaly év végén már látható volt Circolombia néven egy produkció, ezt azonban még „felpuhították” állatszámokkal, bohócokkal, hogy a cirkusz hagyományos közönségének, a kisgyerekekkel érkezőknek is tetsszen. Ám Budapesten készült el az előadás jelenlegi formája is. A társulat 3 héttel korábban érkezett hozzánk, és itt Kristóffal együtt rakták össze az alapjaiban már létező előadást. Nálunk debütált előadásukkal a londoni Roundhouse-ba, Európa vezető színházába mennek, majd Hollandiába, Belgiumba, New Yorkba és Párizsba.

És nem alaptalanul válhattak ilyen népszerűvé: nemcsak tehetségesek és latinos temperamentumúak, de egyszerre könnyedek, lazák, miközben érzékeltetik produkcióik súlyát, nehézségét, a befektetett munka mennyiségét. Olykor még hibázni is mernek, nem esnek kétségbe tőle, csak épp rögtön korrigálják, és gyermeki mód ünneplik/ünnepeltetik teljesítményüket. Merthogy büszkék rá. Emberiek maradnak emberpróbáló mutatványaik közepette is.Ugyanakkor zabolázottan is zabolátlanok, akiknek soha meg nem áll a lába: állandó lendületben vannak, energiától duzzadnak, és bizonyítási kényszer munkál bennük. Elképesztő energiájuk már-már katartikus erejű, de minimum doppingoló hatású.

Érezhetően, láthatóan imádják, amit csinálnak, ebben teljesednek ki s érzik otthon magukat, ráadásul még az új élet lehetőségét is ennek köszönhetik. Fiesztahangulatba torkolló előadásuktól a néző is megrészegül, örömük ránk is átragad, néhányan még táncra is perdülnek.

Káprázat és csoda

Céljuk azonban több, mint a szórakoztatás; üzenetet hoznak és vallomást tesznek a felemelkedés, a kitörés lehetségességéről, a determináltsággal való szembemenés értelméről – a kísértések (drog, bűnözés stb.) és a körülmények elleni harc sikerességéről. Így a csak felnőtteknek szóló improvizációs cirkusz show-val nemcsak nagyszerű és elképesztő teljesítményeket, de az utcáról, nevelőintézetből és némely esetben börtönből érkező utcagyerekek harcát és diadalát is láthatjuk.

Némi hiányérzetet legfeljebb az okoz, hogy a kérdés továbbra is nyitva marad: mi lesz azokkal a fiatalokkal, akik nem ilyen tehetségesek, akik nem tartoznak ebbe a tizenhatba, azok közé, akiknek sikerült ilyen módon kitörni, s legyőzni a nekik rendelt sorsot.

Simpsonékkal ellentétben Sevcsenkóék vízirevüje viszont felvállaltan „csak” szórakoztatni és elkápráztatni akar. Azt viszont minél nagyobb mértékben. És a hatás érdekében mindent be is vetnek. Szó szerint is: a vízbe szinkronúszókból kreált sellőlányokat, majd fókákat és krokodilt eresztenek. A produkciók köré pedig káprázatos látványvilágot és atmoszférát teremtenek.

Bármit képesek elénk varázsolni: mesevilágtól (hableányok, karibi kalózok) a maja, viking és afrikai törzsi kultúráig. Szabadon szárnyalnak (pontosabban most inkább siklanak) térben és időben. Igazán ebben erősek.

És ha már vízzel árasztották el a porondot, kiaknázzák a víz minden vonatkozását, felsorakoztatnak mindent, ami a vízzel kapcsolatban az ember eszébe juthat: a már említett sellőkön, kalózokon, vikingeken, fókákon, krokodilon kívül szappanbuborékokat, vízipisztolyt, víziszörnyet, szörfdeszkát. Az artisták is hol csónakon, hol kenun, hol meg tutajon érkeznek.

A Cirque du Soleil-féle teljességre és összhatásra törekednek. Itt is olykor operaénekes kíséri a számokat. Látvány, zene, teljesítmény tökéletes összhangban és kompozícióban.

A remek artistákkal, egykori sportolókkal és kiváló tervezőkkel olykor valóban emlékezetes látványt teremtenek. Különleges a vízből előmászó hableányok, vagy a vízből ki-, majd égbe emelkedő, s ott pörgő/repdeső bárszékek látványa, ülésükön egy-egy légtornászlánnyal.

Bár a teret, látványt, kompozíciót illetően unikális, a számokat illetően hagyományos Sevcsenkóék produkciója. Van erőművész, légtornász, és vannak idomított állatok minden mennyiségben (fókák, krokodil, kígyó, macskák, galambok), szalag, kötélugrás, biciklizsonglőrök mini, óriás és egykerekű járgányokkal, dobozzal és lepellel nőt eltüntető bűvész, halálhinta. Felsorolni is nehéz, mi mindent ki nem találtak s válogattak össze szórakoztatásunkra és elvarázsolásunkra.

Az igencsak változatos produkciókat egy elmaradhatatlan cirkuszi elem, a bohócszám választja el egymástól és fogja egységbe. A klasszikusan kétballábas, kotnyeles és mások orra alá mindig borsot törni akaró bohóc csetlés-botlásai, szerepjátékai (a legmókásabb, egyúttal legeredetibb, amikor bohócunk, megirigyelve a fóka sikerét, fókának öltözik), valamint a nézőkkel való incselkedése a gyerekek tetszésére bizton számíthat.

Az előadás érdekessége, hogy megállás és konferálás nélkül váltják egymást a műsorszámok, a társulat pedig nagyon fiatal. A 42 tagú csapat átlagéletkora 22 év.

Ez a gyors, fiatalos tempó meg is követeli a professzionalizmust, ami az egész előadást jellemzi. Nem is lehet panaszunk, minden tökéletes, kompakt, ám egyúttal némileg steril is. (Hibázni is csak a fókák hibáznak, na meg az ügyefogyott bohóc, de ő hivatalból.) Mert itt aztán semmit nem bíznak a véletlenre és az improvizációra. Attrakciókat, nagyszerű emberi teljesítményeket mutatnak nekünk, emberi színeket, egyéniségeket nem. Az emberi faktor és az előadók személyisége csak nagyon kis részt számít. Merthogy itt mindent a hatásnak rendelnek alá, amit olyan mennyiségben kapunk, hogy szinte belefárad a tekintet. Van itt minden: fény- és hangeffektek, csodás kosztümök és smink, tűzijáték, élőzene. Egy idő után azonban elzsibbadnak érzékeink, és telítődünk az élménnyel, befogadóképességünk lassanként nemet mond.

A technikailag is bonyolult előadás rendkívül impozáns, lenyűgöző, mégis, itt is azok a legszuggesztívebb és legemlékezetesebb részek, amikor maga az ember, az előadó és teljesítménye válik a főszereplővé, azt hagyják érvényesülni. Ilyen például az aranyra festett testű erőművészek egymást emelő, s különféle kompozíciókba rendeződő hármasa, az egyik artistanő meghökkentő hajlékonysága és tüzes karikaszáma, a macskaidomárnő eredményes harca egy elkanászodó makacs jószággal.

Az utóbbi évtized legnagyobb cirkuszi sikere a Fővárosi Nagycirkuszban az orosz vízi cirkusz 2003-as vendégszereplése volt. Akkor több mint 120 ezer néző látta a produkciót. A nagy sikerre való tekintettel a Nagycirkusz most újra meghívta a társulatot. Kétrészes előadásukban Sevcsenkóék a káprázattal valóban nem fukarkodnak, a csoda azonban ezúttal elmarad.

(Annak pedig, aki gyerekkel megy, fontos információ – hogy tudjon a mintegy ötpercenként ismétlődő türelmetlen kérdésre válaszolni –: a krokodil és a fókák a második rész közepe táján következnek.)

MARIK NOÉMI