2011

Ízig-vérig színházi embert köszöntök a születésnapja alkalmából (pár héttel utána). Egy színházi polihisztort, aki legalább hatvan éve él a színház vonzáskörében. Mert hiszen már gyerekként elköteleződött a színháznak – nem egyik vagy másik ágának, hanem az egésznek. Ez akkor is igaz, ha tudjuk, Balogh Géza elsősorban bábrendező. De emellett író, fordító, színháztörténész, színházi rendező, szerkesztő, a legrégebbi, kis megszakítással 1929 óta működő nemzetközi színházi szervezet, a bábosokat képviselő UNIMA vezetőségének tagja, számos fesztivál zsürora – s ki tudja számon tartani, mi minden még.

baloghgeza

Még általános iskolás, amikor Lengyel György barátjával már az Othellóból mutatnak be jeleneteket, aztán a Berzsenyi Gimnáziumban Arevizor Hlesztakovját, a Bánk bánból Biberachot játssza. Ugyancsak Katona művét mutatják be a Madách Gimnáziumban, de ott már a címszerepet alakítja, és 1954-ben Ádám a gimnázium híres Madách-bemutatójában. Amikor Az ember tragédiája még hivatalosan indexen van, a drámát Lengyel György rendezésében gimnazisták óriási, tüntetésszámba menő sikerrel mutatják be a Zeneakadémia Kistermében.

Nem csoda, hogy ezek után beadja jelentkezését a főiskolára. Már akkor rendező akart lenni, de mivel rendező osztály nem indult, Básti Lajos felveszi színésznek. Keserves, kudarcokkal terhes másfél évet tölt a főiskolán, ahonnan 1956-ban eltanácsolják. Egyik munkahelyről a másikra vándorol, míg egy véletlennek köszönhetően fel nem veszik az Állami Bábszínházba. Ott sem érzi jól magát, de Szilágyi Dezső egyetemre küldi, méghozzá Prágába. 1963-ban diplomázik dramaturg és bábszínházi rendező szakon.

Nagy reményekkel jön haza, de munkahelyén gyanakodva fogadják az első diplomás bábrendezőt (akárcsak Urbán Gyulát, akivel együtt végzett), s alig kap munkát. Otthagyja a bábszínházat, és 1966-ban beáll rendezőnek a Honvéd Művészegyüttesbe, ahol minden műfajt kipróbálhatott, hiszen irodalmi összeállítástól dokumentumdrámán át a zenés szórakoztató műsorig, vígjátéktól tragédiáig mindent kellett rendeznie.

1970-ben átszerződött Békéscsabára. Elsősorban a gyerekelőadások színre állítása volt a feladata, de mást is rendezhetett. Sokszor nyilatkozta, hogy a szakmát valójában Békéscsabán – s nem utolsósorban a színészektől – tanulta meg.

Négy év – meg egy rövid kecskeméti kitérő – után útja mégis az Állami Bábszínházba vezetett (vissza). 1975-ben már illő reverenciával fogadták, ő lett az utazó részleg művészeti vezetője. De hamar be kellett látnia, hogy az adott körülmények között az utazó társulatok helyzetén, műsorán és színvonalán nem tud érdemben változtatni, ezt persze kudarcként élte meg. Ugyanakkor több jelentős, színháztörténetileg is fontos előadást rendezhetett. A színház kitűnő tervezőivel – Bródy Verával, Koós Ivánnal, Ország Lilivel s másokkal – karöltve születtek legjobb produkciói, mint például a Webern és Prokofjev zenéjére készült Két Pierrot-játék, Gogol műve alapján Az orr, a Rózsa és Ibolya, de Falla zenéjével a Pedro mester bábszínháza, az Übü király, a Doktor Faust.

1992-ben az Állami Bábszínház kettéválása után Balogh Géza pályázott a jogfolytonos Budapest Bábszínház igazgatói posztjára, de nem nyert. Érthető, hogy csalódott volt, s keserűséggel szemlélte, miként zilálódik szét az intézmény. Az 1994-es igazgatói pályázaton már nem indult.

Bár Meczner János igazgatásának időszakában nem elsősorban a színház állandó rendezői dolgoznak, Balogh Gézának jutott néhány kiemelkedő feladat, így A bíborszínű virág, A kékszakállú herceg vára s mindenekelőtt a legutóbbi munkája, A szarvaskirály, amelyet immár harmadszor vitt színre – most egészen másként, mint korábban –, s amelynél munkatársa lehettem.

Persze nem maradt munka nélkül: sokat rendezett az egyre-másra alakuló vidéki bábszínházakban, ahol nem csupán a darabok színre állítását végezte el, hanem a próbák során igyekezett átadni a fiataloknak a tudását. Közben olyan remekműve is született, mint Szegeden Az égő ház című Haydn-bábopera-rekonstrukció.

Színházi elfoglaltsága mellett 1964-től a Színházi Intézet munkatársa is lett: a kilencvenes évek elejéig a cseh, a szlovák, a lengyel, a jugoszláv és a bolgár színházi irodalmat, újságokat és folyóiratokat szemlézte. Drámákat fordított (Mrożek Emigránsokját például ma is az ő magyarításában játsszák), megszámlálhatatlan cikket publikált. A Criticai Lapoknak alig van olyan száma, amelyben ne jelent volna meg tőle írás. Nagyon nagy szerepe van abban, hogy az eredetileg képzőművészeti profilú Art Limes bábos folyóirat is lett. Társszerkesztőként ír bele, témákat és szerzőket ajánl, korrigál, mindent csinál, amire szükség van. Látszik: szívügye, hogy legyen a szakmának egy komoly folyóirata.

Elképesztő a memóriája! Élő színháztörténeti lexikon. Mindenkit ismert, mindenre emlékszik, fantasztikusan adomázik. Amikor felmerült az Állami, illetve a Budapest Bábszínház, s egyáltalán a magyarországi bábjátszás története megíratásának gondolata, magától értetődő volt, hogy ezt neki kell elkészítenie. Hónapokon keresztül dolgoztam vele, s elmondhatom: konfliktusoktól sem mentes, élménygazdag időszak volt. Kár, hogy a tudós elnyomta benne a kor átélőjét és tanúját, s A bábjáték Magyarországon-kötetbe nagyon kevés olyan személyes vonatkozású rész került bele, amelyet munka közben megismerhettem. Ezek összegyűjtésével, megírásával és közreadásával még adós!

Munkatempójából az évek múlásával sem sokat vett vissza, bár közel harminc év után már nem jelöltette magát az UNIMA végrehajtó bizottsági tagságára.

Nemcsak UNIMA-tagként, hanem a színházával is keresztül-kasul beutazta a világot, része volt abban, hogy Magyarország színházi kultúráját hosszú éveken

át a bábszínház előadásai, köztük az övéi is, képviselték külföldön. Voltak sikerei és kudarcai. Adja Isten, hogy továbbra is megélje a sikert, a kudarcot is, azaz dolgozzon ezután is töretlen erővel és kedvvel a maga, a szerettei, barátai és közönsége örömére, a mi okulásunkra!

NÁNAY ISTVÁN

Fabók Mariannegyszemélyes bábelőadásain már érkezéskor érzi a néző, hogy jó helyre jött: Mátravölgyi Ákos letisztult játékterei a népi díszítőművészetünk, ősi hitvilágunk szimbólumrendszerének ismeretét sugallják. Idővel aztán az is kiderül, hogy a produkció dramaturgiai kívánalmainak is praktikusan eleget tudnak tenni a díszletek.A halhatatlanság országában paravánként szolgáló ládán ősi jelképek – köztük az üldözéses jeleneteknél vadul forgó időszimbólum-kerék. S a rúdra akasztott Hold és a Nap, vagy a világfára utaló, hangszerek tárolására is szolgáló fa mind azt jelzik, hogy időben és térben messze utazunk: a világmindenségbe s az öröklét körforgásába sodor majd a játék. A székely menyecske meg az ördög című előadásához pedig székely kaput faragtatott a tervező Mátravölgyi Ákos – nem csak a mese keletkezési helyére utalva: a játék végén a mennyországról és pokolról szóló példázattal is megtoldotta a színésznő a történetet, ahol ténylegesen is kapuként szolgál a díszletelem.

E közegbe természetesen a játszó is népviseletben lép az „édes, drága” közönség elé. A halhatatlanság országában még mezítlábas sipsiricaként jelenik meg: úgy hat, mintha most szökött volna el a faluszélről, hogy kikiáltóként beálljon a csepűrágók közé.A székely menyecsketörténetében már „felvitte az Isten a dolgát”: csizmában penderül elénk (később kiderül, hogy nemcsak a viselethez illik, de az ördög által hurcolt asszony jeleneteinek trükkjéhez is kell a lábbeli, hogy a színésznő ördögként mozogva szállítsa menyecske önmagát). Talán a csizma teszi, mintha büszkébb is lenne a tartása De így is végtelen a jókedve, és szeretetteljes a közönségre figyelése: a fergetegesen gyors alak- és hangváltások, a bábokkal, kellékekkel való rendkívül intenzív munka ellenére is végig van energiája, hogy figyeljen a nagyérdeműre, a „drága lelkecskékre” is. Remek észjárással, sokszínű humorral reagál a nézői reflexiókra: tud nagyot ámulni a gyerekek okos hozzászólásain, de ha kell, csúfondárosan „leaggastyánozza” a felnőtteket. Mintha csak a népmesei szóló szőlővel, mosolygó almával, csengő barackkal lakott volna jól fellépés előtt, úgy ragyog a játékkedve. Szabadtéri előadáson minden bizonnyal a Nap is megáll egy pillanatra az égen, hogy egy jót derüljön ízes humorán.

A székely menyecske (fotó: Dobos Klára)

A mesélés persze nem csak a mulatságot szolgálja. Miután ellenőrizte, hogy minden nagykorú néző kiskorú felügyeletével érkezett, mindkét játék kezdetekor léleksúrolásra szólít fel a színésznő: mert mesét csak tiszta lélekkel lehet hallgatni. Megéri súrolni: az egyik előadás főleg lírájával, a másik humorával varázsolja el a tiszta lelkű nézőt… A halhatatlanság országához különösképpen odavaló a lecsendesítő lélektisztítás. Hiszen összetett – filozófiát, lírát, humort vegyítő – mesét láthat a közönség: az örök élet nyomába induló, halhatatlanságra vágyó kis királyfi története elmúlásról, az örök küzdelemről és reménytelen vágyról szól. A népmesei változatokon kívül több színházi adaptációja is van a történetnek: Fabók Mariann Kriza János, Benedek Elek, Illyés Gyula szövegvariánsaitól kezdve a bábos feldolgozásokon keresztül Szép ErnőAz egyszeri királyfijáig valamennyi megközelítésnek utánanézett. Az előadás szövege és felépítése elsősorban a gyerekközönségre figyelve született meg, de a játék egésze leköti a felnőttet is, egy-egy részlete pedig – így a Halál fájdalmas iróniájú monológja – kifejezetten a nagyobbak számára érthető és élvezhető betét. A színésznő érzékeny játéka és a díszlet mellett nagy szerepe vanOpra Szabó Zsófia és Lellei Pál bábjainak, maszkjainak abban, hogy a meséből misztériumjáték lesz. A királyfi arcvonásai például magukba sűrítik a gyermeket és a felnőttet is: a tágra nyílt szempárban benne a világra rácsodálkozó gyermeki érdeklődés, előrehaladva a történetben viszont ugyanezen a figurán már az ezer évet élt hős időhúzta, kemény arcvonásait véljük felfedezni.

Fabók Mancsi bábszínházának második bemutatója hangütésében egyhúrúbb játék – lévén szó a székely menyecske vidám meséjéről. A makrancos falusi feleség történetével kedvelt diák- és bábszínpadi témához nyúlt a színésznő. Bár a történet irodalmi feldolgozása, Arany János A Jóka ördöge című műve is a bábszínházak visszatérő darabja, a színésznő mégis inkább egy népi változat alapján hozta létre a produkciót. Valószínűleg, mert a prózai szöveg több szabadságot ad a rögtönzésekre, a mai hangütésű, de a darabba mégis jól illeszkedő kiszólásokra. S kevésbé köti meg a játék fergeteges tempóját, mint Arany rímes, nemesebb szövege. A játék humora is „drabálisabb” a költői nyelvezetnél: amikor a színésznő megjelenik menyecskeként, óriási, mű gülüszemekkel, a hatás olyan váratlan és döbbenetes, hogy a nézőnek pillanatra „eláll” a nevetése. Innen kezdve végig „döbbent rácsodálkozással”, egyben meg-megújuló kacagással figyeli a színésznő bohózatba illő „ámokfutását”. A népi trufák alaphangjába remekül illeszkedik más stílusú humor is. A kútból kimászni akaró asszony próbálkozása például a „gravitációt nem ismerő” rajzfilmek dramaturgiájára jár. Már a szó szerint foggal-körömmel kijutás is ellenállhatatlan nevetést vált ki, de a színésznő abszurdabbnál abszurdabb menekülési módokkal képes fokozni a hatást. Ahogy például fekvő helyzetben a saját minduntalan „visszahulló” fejével labdázik, az technikailag is bravúros. S természetesen több, magával ragadó variációja van a menyecske ördögön utaztatásának is.

Tervezőként Lellei Pál itt is „egy húron pendül” a színésznővel: a bumfordi férj szemét, bajszát például úgy lehet forgatni, hogy markáns humorral több lelkiállapotot is ki tud fejezni, s a megvadult királylányok bávatag tekintetükkel, kócos hajukkal pontosan hozzák a színésznő felpörgetett humorát.

De jól érzi azt is a színésznő, hogy a tempót néha lassítani kell: a megszelídített királykisasszony és az ördögűző katona egymásra találásához a Hallod e te szelídecske… kezdetű népdalt énekli két hangon, de a cseppnyi lírát azért ekkor is finoman kibillenti…

A székely menyecske (fotó: Dobos Klára)

Amiben közös a két előadás: a színésznőt mesemondóként, maszkos szereplőként, bábmozgatóként egyaránt láthatjuk. A halhatatlanság országában vásári kikiáltó, királyfi, öreg banya, királylány, királynő, halál... Sőt előfordul, hogy egy adott pillanatban egyszerre van jelen mindhárom módon. Bravúros, ahogy egy másodperc alatt figurát, hangot vált – s hány hangja van! Csak a makacs asszony visszatérő felkiáltásának – „Én aztán nem!” – is megannyi árnyalatot tud adni. Nem kis teljesítmény, ahogy teljesen egyedül, segítség nélkül, technikailag is végigviszi az előadást. (Az első darabban még élő zenész, Návay Ákossegített a zenei hanghatások létrehozásában, később Orbán Dénes vette át a főkolompos szerepét, de a játék „lebonyolításban” ők sem működtek közre. A székely menyecskében Áts Gyulaválogatásában felvételről szól a népzenei anyag.)

A bábszínész szakon végzett, de a Miskolci Nemzeti Színházban játszó színésznő az első produkcióját nyári szünetben, míg az idei újabb bábelőadását egy nagyon sűrű évad végén találta ki, s hozta létre. Anyaszínházában három bemutatója volt: egy hagyományos Ármány és szerelem-előadás klasszikus hangütésű, érzékeny Lujzája, a Képzelt beteg felismerhetetlenségig megváltoztatott külsővel, emósra vett Angyalkája, a Szentivánéji álom beavató színházi változatában a szerelmes lány megcsalatottságát, elárvulását komolyan vevő Helénája volt új feladat. Emellett játszotta a tavalyról felújított Szerelem karcos-keserű Lujzáját is. Vendégeskedett a miskolci Csodamalom Bábszínházban, A kis gyufaáruslány gyermeki játékossággal megformált címszerepében. S ő volt Csuja Imre újabb Ady-estjének nőalakja. Tavasszal pedig beugrással átvette a PortugálMasniját. S ezek után „levezetésként” született még ez a gazdag humorú, teljes fizikai és szellemi koncentrációt igénylő előadás.

A menyecske elrajzolt figurája remélhetőleg teljesen új szerepkört, a vérbő komikai karakterek sorát is megnyitjamajd Fabók Mariann előtt. S talán valakinek eszébe jut egy női vásári bábfigurát is kitalálni a számára. Tehetségét, erejét, s a műfaj melletti elkötelezettségét látva, valószínűleg Vitéz László mellé emelve maradandó újabb nemzeti bábkaraktert teremtene…

MIKITA GÁBOR

1950-ben Vaszary összehozzamenekülésük közreadható kalandjait Zörgetik az ajtót címmel Bad Wörishofenben. A könyvben a legérdekesebb, ami kimaradt belőle.

Miért menekülnek?

Bűnösök?

Nem azok.

Akkor miért?

Az orosz megszállással beállt a közbizonytalanság. A megjelenő újságok fasisztaként emlegetik őket. Éles hangon nyilasnak nevezik a házaspárt. A hírlelésnek semmi alapja. De a szóbeszéd vízálló: Nagy László történész még 2007-ben is azt állítja Nyilas testvérek az államszocializmus gépezetében IV. – A főváros színházi élete a nyilas diktatúra időszakában (prózai társulatok) című tanulmányában, hogy Vaszary János Hölgyek és urak darabja „antiszemita vígjáték”.

Egy vidéki kastély, valahol Magyarországon. A házigazda, a nemrég magas beosztásba került gazdag ember és családja, vendégeik pedig egy előkelő társaság jeles képviselői, többen leánygyermekükkel együtt. A meghívottakhoz tartozik egy író is, aki reggel váratlan dolgokat mesél az egyik vendégnek: az éjjel a szobájában volt egy ismeretlen, titokzatos hölgy, de nem ismerte fel.

Elindul a nyomozás, ki lehetett a hölgy, és természetesen mindenki gyanúba keveredik. Közben barátságok, üzleti kapcsolatok mennek tönkre. Családi titkokra, szégyenekre derül fény, hölgyek és urak lelepleződnek.

A Hölgyek és urak a Magyar Színházban került színpadra (1936. szeptember 10.). Nem tudható, mit érzett benne antiszemita vonásnak a történész. Szálasit 1937 áprilisában bebörtönzik, pártját feloszlatják. 1938–1941: Szálasi a szegedi Csillag foglya. Csak címeit soroljuk az Andrássy Színház bemutatóinak: Baj van Saloméval, Ne játssz a szerelemmel, Egyszer megcsallak, Boldoggá teszlek (1941), Viharos szerelem, Gazdátlan asszony, Ártatlanvagyok (1942), Josephin (1943), A pénz nem boldogít, Ne bízz a nőkben (1944). Már a címekből világosan kitűnik, mennyire zsidófaló darabok ezek a szerelmet csűrő-csavaró bárgyúságok. Nem rázzák csatára a rozsdás vitézi kardokat, nem zsidóellenes uszítások. Egyszerű, békés, butácska mulattató darabocskák, közepes vagy annál magasabb színpadi kivitelben.

murati

Pető Andrea történész, a CEU Társadalmi Nemek Tudománya tanszékének docense a Nyilas nők és háborús bűnös nők című előadásában azt állította, hogy „A nyilas nők többsége szerepértelmezési problémákkal küszködött, miközben antiszemitizmusukhoz nagymértékű misszionárius érzések kapcsolódtak (…) Köztük a legismertebbek Megyeri Ella, Fabinyi Lili, és Rátz Erzsébet újságírónők, valamint Fedák Sári (a népbíróság kikérte, mint háborús bűnöst) és Muráti Lili színésznők.” A történésznő azt nyilatkozta a Hírszerzőnek (2007. november 16.), hogy 2001-től foglalkozik a szélsőjobboldali eszmékhez csatlakozó nőkkel. S jóllehet elismeri, hogy a Nyilaskeresztes Párt tagság ma már nehezen dokumentálható, minden bizonyíték nélkül nyilasnak állítja Murátit. Ha nehezen dokumentálható, szükségtelen tényként elfogadni. Különösen nem pletykák alapján.

Muráti Lili nem volt nyilas párttag. Szimpatizáns sem. Ha egyáltalán beszélhetünk pártszimpátiájáról, legfeljebb az Imrédy-féle Magyar Élet Pártjához vonzódhatott volna. Muráti társadalmi köreiben a nyilasok szalonképtelenek voltak. A színésznő azonban a Magyar Élet Pártjához sem tartozott. Vaszary sem. Muráti-pártiak voltak. Nem valószínű, hogy önmagukon kívül mélyebben érdeklődtek volna más iránt.

Muráti több hatalmat nem érhetett volna el, mint amivel rendelkezett. Rendkívül népszerű színész. Uralkodott a színpadon. Kedvére cicázott nézőivel. Esténként elcsábította őket. Legyűrte ellenkezésüket, fáradtságukat, unatkozhatnékjukat. Családi színházban játszott. Azt játszotta, amit akart. Úgy, ahogy akarta. Sehol a közelben trónkövetelő. Semmiféle politikai erő nem juttathatott volna többet neki.

Nem szükséges elfogadni állításaimat. Én csupán a levegőbe beszélek, ahogyan minden bizonyíték nélkül a levegőbe beszél Pető Andrea, a CEU Társadalmi Nemek Tudománya tanszékének docense a Nyilas nők és háborús bűnös nők című előadásában. Vajon szabad-e egy történésznek ekkorát licitálnia, amikor a kezében nincs ütőkártya?
Ha igénybe vettük már tudós történészek kutatásainak eredményeit, foglaljuk össze saját szavainkkal, mi történt 1944 karácsonya és 1950 között a Vaszary házaspárral. Megzavarodottan a főváros ostromától, ingatlanaik részint lerombolásától, részint kifosztásától, kivételezett korábbi helyzetük kiváltotta irigység következtében feltételezve, vagy híreket hallva, politikai szerepet tulajdonítanak működésüknek, feljelentgetik őket. Kik, hol, miért, mivel? Pontosabban nem körvonalazott.

Politikailag elkötelezetlenek voltak. 1938. szeptember 17-én Muráti a Színházi Életnek nyilatkozik a Megsértették a minisztériumot Teréz körúti előadása alkalmából. Az újságíró gügyögésére a színésznő csípős kacérsággal válaszol. Mivel azonban már a láthatáron hadivillanások látszanak, Muráti pontosan tudja, mit kérdeznek, vagy nem kérdeznek tőle, de mégis hallani akarják. Szabatosan válaszol, valószínűleg: őszinte is. Kivételesen igazat mond:

1. Nagyon szépen kérem: hagyjanak engem békében a politikával. Adót fizetek, szépen köszönök minden közlekedési rendőrnek, egyéb közöm nekem az ilyen hivatalos izékhez nincs és sohase volt.

2. Apám katona, én odahaza politikát nem tanultam. Most kezdjem el, vénségemre?

3. Tudom, hogy van jobboldal és van baloldal. Mind a két oldalon páholyok vannak, zsöllyék és karzati ülőhelyek. Én a középen állok. A színpadon.

4. Ezen a helyen – el ne kiabáljam – remekül érzem magam és nem is akarok innen elmozdulni, amíg a Jóisten és a közönség is így akarják.

5. Ebben a darabban énekelek és táncolok. Ebből is látható, hogy nem ijedek meg az árnyékomtól. De a politikának még az árnyékától is félek. És – bármit terjesztenek felőlem – ezennel a lehető legünnepélyesebben kijelentem, hogy semmiféle jelszavas politika, vagy program követője, vagy pláne propagálója nem vagyok. Az én életem a színpad; nem jelszavak kellenek nekem, hanem végszavak és egy program érdekel csupán: a Vígszínház heti műsora.

Menekülnek Esztergom felé. Autójuk elromlik. Menekülnek erdőn, szántóföldön. Többször letartóztatják őket. Bezárják falusi pincékbe, istállókba. Elengedik megújulóan. Kifosztják mindkettőjüket. Muráti viszi dobozban az ékszereit. Vaszary a fehérneműket tartalmazó táskát. Nem maradt egyebük. Még Vaszary öngyújtóját, pecsétgyűrűjét is elveszik.

Nem szeretik az oroszokat. Érthető. Piszkosak, durvák, kegyetlenkednek, java részük franciául sem beszél. Mindez rendben is volna, a könyv Németország amerikai zónájában jelent meg. Idő 1950. Vaszary darabjait még nem játsszák. Honorárium nem jön. Igyekszik a Hungária kiadó szájízének megfelelőt írni. Ez is rendben van. Helységnév, lakcím ritkaság a könyvben. Barátaik neve nyomtalan az emlékiratban. Nem Vaszary feledékenységéből. Óvatosságból. A hidegháború idején vagyunk. Feljelentés volna szabad földről megnevezni odahaza ragadt barátokat.

Muráti egy későbbi, Pósa Zoltánnak 2002-ben adott interjúban férje emlékiratánál szabatosabb: „– 1944 karácsonyán a bátyám telefonált, meneküljünk, mert jönnek az oroszok. Férjemmel együtt már jókora utat megtettünk, amikor a kocsink felmondta a szolgálatot. A sors intésének hittük, visszatértünk Budapestre, hogy aztán elszörnyülködve olvassuk, miket írtak rólunk a sajtóban. Jánost is, engem is nyilasnak állítottak be, pedig csak sikeresek voltunk, ami nyilván sok embernek fájt. Való igaz, hogy jobboldali vagyok, s maradtam mindmáig. Ezután persze többször is újra menekülni próbáltunk, jó néhányszor letartóztattak, egyszer még a hírhedt Andrássy úti épületben is jártunk, oroszok vallattak bennünket. Végül a sokadik szökési kísérlet után Ausztriánál átléptük a határt. München után Párizsba vitt utunk, ahonnan kiutasítottak, így Normandiából indultunk el Spanyolországba. Ottani első állomásunkon, San Sebastianban, ezen a csodálatosan szép fürdőhelyen visszatért legendás szerencsém. Emigráns magyar barátaink segítettek bennünket. Első, viszonylag nyugodt pillanatunkban fölfedeztük a színházi plakáton az Angyalt vettem feleségül című Vaszary-darabot. Csak a kakasülőre tudtunk jegyet venni, ám az első szünetben elterjedt, hogy a darab magyar írója itt van, s az előadás végén ezt az igazgató be is jelentette. Tomboló lelkesedés fogadott bennünket.”

Más tények is eltakartan, kimondatlan maradnak.

Murátit egyedül viszik kihallgatásra. Vaszaryt közben elengedik. Utoléri felesége. Még ajándékot is hoz Janinak. Vaszary nem kérdi meg az asszonytól, mi történt, mit kérdeztek tőle, mit válaszolt rá. Murátit mindig korábban hallgatják ki. Csak annyit szól utána férjének: Valld ugyanazt, amit én! Bár nem mondja meg, mit vallott.

Egy hűvösvölgyi kertben az a veszély fenyegeti őket, hogy a villa mögött agyonlövik, Muráti nekiesik a felfegyverzett rendőrnek, ruháját szaggatva védekezik, és hangosan kiabálja, felriasztva a környék lakóit: Ártatlanok vagyunk! Színpadi jelenet élesre töltött fegyverek előtt.

Teatro Infanta Isabel

Egyszerre – minden magyarázat nélkül – megfordul a szél. A Vaszary házaspárt a politikai rendőrség kezéből kiveszi a GPU. Az eddigi brutális bánásmód helyett megértő, a művészeket tisztelő, barátságosnak mondható orosz kihallgató tiszt kezébe kerülnek. Két-három órás kérdezősködés során nemcsak életformájuk részletei iránt érdeklődtek, hanem külföldi barátaik neve, pontos címe, érintkezési körük iránt is. Az őrnagy cigarettát, italt kínált, ételt hozatott foglyának. Mivel hosszú ideje nem tisztálkodhattak, átengedte fürdőszobáját hófehér fürdőlepedőkkel, amerikai szappannal, kölnivízzel. Nagy művészbarátnak mutatkozott. Foglyával néha órák hosszat elbeszélgetett művészeti kérdésekről. „Beszéltek az orosz művészetről, a moszkvai színházakról. Feltették nekünk a kérdést, nincs-e kedvünk Moszkvába menni. Az orosz állam vendégei lennénk és tanulmányozhatnánk az ottani művészeti életet.” Nagyvonalú ajánlat háború idején ellenséges propagandistáknak, náci kémeknek tartott foglyoknak. Kivételes bánásmód. Az őrnagy az esténkénti kihallgatásokat egybeköti vacsoráztatással. Ennek végén a tiszt az asztalra borul ittasságában. Vaszary alkoholos állapotáról szó sem esik. Olyannyira megbíznak egymásban, hogy autó nem lévén, lovas kocsival viszi a házaspárt lebombázott, vízivárosi, Donát utca 4. szám alatti négylakásos villájukhoz, a romok közül kiguberálhatni némi ékszert, arany cigarettatárcát, arany töltőtollat, megosztozva a feltalált értékeken az orosszal.

Kiskunhalasra tartanak kifosztott pirtói birtokukra. A vincellér megszállta rokonságával mind a hét szobát. Kisajátította a birtokot. Veszélyes volna felbukkannia a jogos tulajdonosnak. Hét nagy ládát elásott korábban a birtokon lévő kiserdőben inasuk meg a vincellér. Szőnyegek, porcelánok, ezüst étkészletek, ruhák, lemezjátszó, mert zene nélkül Muráti képtelen menekülni is. Zsombékban rejtőznek, pajtákban, rommá lett házak padlásán, szénaboglyában, erdőben ásott gödörben, árokban, bokrok alján. Lili sikertelenül próbálkozik főzni kölcsönkapott, kézzel írt receptfüzet kottájából. De indiánként surran az erdőben. Hidegvérrel és csavaros előrelátással kiismeri magát majd minden veszélyben. Tehetséges menekülő. Minden helyzetben feltalálja magát. Játékos könnyedséggel kivédi a veszélyt. Kilenc hónapot töltenek egy bedűlt falu erdei ház padlásán.

Budapesten át eljutnak a Dunántúlra. Végül Kevepusztára, baráti kastélyba. Ide érkezik meg három volt magyar repülőtiszt, akiket Vaszary korábban nyugatra menekült húga küldött kiszabadításukra. Szombathelyre tartottak. Néhány száz méterre a határ. Ötven–hatvan kilométer orosz terület után már angol zóna. A repülőtisztek a megszálló angol csapatok katonai parancsnoksága kiállította igazoló iratokat hoztak.

A közlekedés nem biztonságos. Többször belefutnak orosz járőrök karjaiba. Többnyire bántatlanul továbbjutnak néhány napi kihallgatás után. Apróbb anyagi megvesztegetések révén, vagy Muráti magát minden helyzetben feltaláló kibeszélő képessége révén folytathatják útjukat. A magyar politikai rendőrséggel is összeakadnak, de a GPU minden esetben kimenti őket. Hidegkúti házuk felé tartanak. Ismerősök időnként feljelentik őket. Szó sem esik róla Vaszary könyvében: miért. Szó sem esik róla, miféle balvéleménnyel vannak felőlük. Máriaremetén, a kolostorban kapnak három napra menedéket. Itt tartóztatja le a házaspárt a magyar politikai rendőrség.

Jártak az Andrássy út 60.-ban is. Péter Gábor keze közé is kerültek. Sz. Lukács Imre A halál színpadán címmel emlékezik: 1945. február 28-án a Politikai Rendészeti Osztály az Andrássy út 60.-ba vitte. Együtt volt Zadravecz püspökkel, Murátival, Vaszaryval, Orlay Cseppivel, a jazzkarmesterrel. A házaspárt nyilván nem zárták közös cellába a kis termetű, kopasz artista-karmesterrel és a ferences rendi tábori püspökkel. Ez csak nyaralási anzikszra írt tudósítás, az egy időben egy helyen vakációzó nevezetességekről.

Vaszarytól bővebb tájékoztatást nem olvashatunk erről.

Szabadulnak az Andrássy út 60.-ból. Orosz katonai teherautóval elhagyják Magyarországot.

Átjutnak Ausztria angol megszállási övezetébe. Innen Párizsba, ahonnan kiesebb rendőrségi vegzatúra után folytathatják útjukat a tengerpartra, ahol átsegítik a tengeren őket a menekülőket mentő hungarista szolgálatok. Járják a menekülő nácik biztonságos útját.

130/1948. Korm. sz. r., MK RT december 8., a Belügyminiszter rendelkezik 270. sz. 264/18. ifj. Ullmann György banktisztviselő, Weiner József, dr. Illés József jogakadémiai rendkívüli tanár, Vaszary Jánosné Muráti Lili színésznő, gróf Széchenyi Imréné gróf Nádasdy Ilona, Fóthi Kálmán, m. kir. kormányfőtanácsos, a Magyar Vasúti Forgalmi Rt. vezérigazgatója, dr. Orczy Béla, Vérfi János, Tibold Károly, dr. Bohus Márton, Ákontz Sarolta, Pethő Józsefné és Burg Mihály hazatérésre történő felhívásáról.

Az 1948. évi XXVI. Törvény, az 1948. évi LX. Törvény és az ezt követő 1957. évi V. Törvény értelmében Muráti Lili elvesztette magyar állampolgárságát. Nem volt ebben egyedül. Ugyancsak megfosztották magyar állampolgárságától Nagy Ferenc miniszterelnököt, Ullmann György bankárt, és sok-sok ezer mást.

Elvesztette állampolgárságát Gaál Franciska (1904–1973) színésznő is, aki a két háború között Hollywoodban forgatott. A háború alatt balatonboglári birtokán bujkált mint született Silberspitz Franciska. 1945. május elsején a Vörös téri díszszemlét a moszkvai Kreml mellvédjéről nézte végig. Megbecsült, körülrajongott kormányvendég volt. Amerikában készült filmvígjátékai a derűt, a tréfát, a csibészes kedvességet jelentették a háborútól szenvedő oroszoknak. Számos moszkvai mozi vetítette egy időben a komika játékfilmjeit: Paprika, Veronika, Botrány Budapesten, Csibi, Péter, Kis mama, Az utolsó Katalin, Kalózkisasszony, Párizsi nászút. (Nem teljesen lehetetlen, hogy a filmszínésznő körüli rajongáson túl moszkvai díszvendégségéhez hozzájárulhatott, hogy első férje, Lestyán Sándor újságíró, író, helytörténész volt. Lestyán fivére pedig az oroszok mesterkéme, Jász Dezső.) 1946. november 20-i bemutatóval 64-szer játszotta el Rose Franken vígjátékát, a Claudiát a lebombázott Vígszínház Nagymező utcában (a mai Tháliában) albérlősködő társulatával. Gaál Franciska ezután kiköltözködött az Államokba. Nem politikai megfontolásból, de azt hitte, folytatható a háború félbeszakította filmpályafutása. Tévedett. Állampolgárságától idehaza mindenesetre megfosztották.

A Vaszary házaspár árkon-bokron túl van. A katalán tengerparton behajóztak Spanyolország felé.

Muráti 1946 decemberében férjével, Vaszary Jánossal egy teljes évi kóborlás, rejtőzködés, lefogás, kiszabadulás után a kommunista párt tulajdonában lévő és orosz engedélyekkel ellátott teherautón Somogy megyébe tart, hogy onnan Ausztriába jussanak el.

1947-ben Párizsban, valamint francia kikötővárosokban több száz magyar várja följutását Dél-Amerikába tartó hajókra. A Vaszary házaspárt Párizsban letartóztatták. Szabadulásuk után Neuillyben lapulnak. Ott kevésbé vannak szem előtt, mint a fény városában.

Párizsban komolyabban megy a kollaborálás megtorlása, mint Pesten. Az Oktogonon felakasztanak keretlegényeket. Vérszomjas középosztályi csőcselék veszi körül a középkori nyílt kivégzéseket. A nagy háborús bűnösök egérutat nyernek. A kisnyilasok bemenekülhetnek a kommunista pártba. A többi fecsegés. Pesti szájtépés. Az igazoló bizottságok bejelentések, ráfogások, pletykák alapján hoznak ítéleteket. A franciák jogi alapon híres és tekintélyes értelmiségieket, művészeket állítanak bíróság elé.

A francia bíróságok keményen ítélték meg a németekkel kollaborálást a táncfenomén Serge Lifar, a megszállás alatt mindvégig szalmakalapban éneklő, bűbájos mosolyt árasztó Chevalier, a „Maurice national” vagyis nemzeti Móric és a nagy színésznő, Arletty esetében.

1942 márciusában francia kulturális küldöttség Berlinben erősíti a német–francia barátságot. Képzőművészek (Van Dongen, Vlaminck, Dunoyer de Segonzac) után színészcsoport utazott: André Legrand, Suzy Delair, René Dary, Junie Astor, Danielle Darrieux, Albert Préjean, Viviane Romance, Pierre Heuzé német üzemeket látogattak, díszvacsorán vettek részt Goebbelsnél. Arletty (tkp. Léonie Bathiat) nem utazott velük. Nem játszott német filmben. Visszautasította a Monsieur des Lourdines főszerepét – mert Pétain marsall veje rendezte a „nemzeti forradalom” magasztalására. Arletty azonban beleszeretett a német légierő egyik tisztjébe. A Liberation után 120 nap börtönre ítélték, miközben bemutatták mindaddig dobozban maradt filmjét, a Szerelmek városát.Tárgyalásán állítólag kijelentette: A szívem francia, de a pinám nemzetközi. Másfél évnyi rendőri felügyelet alatt, házi fogságban élt. Három évre eltiltották a filmezéstől. (Chateau, René: Le Cinéma français sous l’Occupation 1940–1944. Paris: Ed. René Chateau, La mémoire du cinéma français, 1996.)

Megérkeznek Madridba. Útjuk a magyar királyság követségére visz. Hogy nincs többé magyar királyság? Követsége attól még van.

Követ is akad, Marosy Ferenc. A két világháború közötti külügyi apparátus hivatásos munkatársa, majd diplomatája volt. Külföldön többször teljesített diplomáciai szolgálatot. 1943-tól zágrábi, egy évvel később pedig helsinki magyar királyi követ. Nevét a Barcza György és Bakach-Bessenyey által szervezett Követi Komité tagnévsorában nem találjuk meg, később mégis jó kapcsolatban maradt a volt magyar diplomatákkal. 1946-ban került Madridba, 1949-től kezdve gyakorlatilag ő a madridi követ. Márciusban átvette a két világháború között működő magyar királyi követség épületét és levéltárát. Franco rendszere nemzetközileg elszigetelt, kapóra jött a magyar követség. Marosy neve nem szerepelt a madridi diplomáciai testület listáján. A követség kapuja fölött viszont a Magyarország Királyi Követsége felirat állt. Használhatta a királyi követség körpecsétjét. Az általa kiállított útleveleket néhány országban elismerték. Marosy kihasználta a helyzetet, számos honfitársának állított ki hivatalos iratot, eljárt ügyeikben.

Madridi Magyar Rádió – a Spanyol Nemzeti Rádió (RNE) 1949 januárjában megindult magyar adása. 1975 karácsonyáig működött. Kezdetben Muráti György (1959. júniusig), majd Kelety Endre, 1967-től megszűnéséig Rónai Zoltán vezette. Belső munkatársként egy ideig Mustó István és Czilchert Aurél dolgozott. Ismertebb külső munkatársak: Marosy Ferenc, Nyírő József, Vaszary János, Megyer József, Justh István és – a szerkesztés átvételéig – Rónai Zoltán.

1948 és 1950 között a spanyol rádió magyar adásának bemondónője volt Muráti. Nem politikai hangadó. Csupán szabatos magyar hangadó a magyar nyelvű adásban. Nem írja a szövegeket. Beolvassa a mikrofonba. Rádió-bemondónő.

1969-ben megszűnt a horthysta szellemkövetség működése. Időközben a Franco-rezsim szalonképes lett.

Különös bohózati helyzet. Egy jogilag megszűnt rendszer nem hivatalos képviselője képviseli elhagyott hazáját. A madridi magyar követség úgy működik, mintha lenne mögötte diplomáciai munkájával megbízó ország és hatalom, nem pedig titkosszolgálati könyöradományokból tartaná fenn magát. Muráti Lili, aki valójában sosem politizált, belecseppen ennek a kísértet-követségnek a munkájába, fogadásaiba, reprezentációiba és kulturális működésébe.

A követség jogilag nincs. Egy megdöntött hatalom kriptoképviselete olyan országban, ahol a törvényes kormányt száműzték. A spanyol diktatúra szemet huny a nem létező magyar királyság követségének tevékenysége felett, amit egy jogilag ingatag diktatúra menekültjei tartanak életben.

Muráti Lili élete, emigrációja, pályafutása valóságos magyar abszurd. Hasonlít Heltai Jenő Párizsban, balkáni trónörökösök között játszódó Family Hoteljére, de akár Rejtő Jenő P. Howardiáira is.

Muráti Lili szexepiles színésznőből politikai ütközőpont lesz. Negyven évvel Budapestről elinalta után, egy újságtárcában beszámoltam találkozásunkról. Idősebb asszonyok zakón ragadva színházi előcsarnokokban azt sziszegték friss gyűlölettel, hogy egy nyilas kurva apródjának álltam be. Vitray Tamás tárgyilagos beszélgetős filmet forgatott le Murátival. Máig bemutatatlan.

A madridi Teatro Infanta Isabel 1907-ben mint Cinema Nacional működött. Muráti a színházzá átépített házban sikerrel adta Jacques Deval átdolgozott bulvárjából írt Barbara című darabját. Saját társulatot alapított Ángel de Andrés López, Emilio Gutiérrez színészek támogató részvételével. Zenés komédiák és bohózatok tették ki a műsor többségét.

1950 és 1963 között velük járta a spanyol színpadokat. 1966-ban Argentínában vendégszerepelt.

Vaszary egész sor színdarabot írt spanyol szerzőtársával, Álvaro de la Iglesia (1922–1981) humoristával. Színdarabjai közül kimagaslik A meggyilkolt asszony esete című vígjátéka. 1948-ban kezdett Spanyolországban dolgozni, haláláig kitartott a humoros színdarabok termelésénél.

MOLNÁR GÁL PÉTER

Nemcsak a huszonnyolcasok, mi harminchatosok is félszavakból értjük egymást. És így van ez alighanem valamennyi régebbi évjárattal. Egyetlen feltétel, hogy az egymást értés jó hosszan érlelődjön. Mert nem valamiféle gyerekfejjel megkötött véd- és dacszövetségről van szó, hanem a közös sorsról. Arról, amit így vagy úgy valamennyien átéltünk, akik egyazon évben, 1936-ban születtünk.

Mivel néhány hét különbséggel egyidősek vagyunk, én olyan régről ismerem Molnár Gál Pétert, amikor még nem is volt Molnár, csak egész egyszerűen Gál Péter középiskolás. Jól emlékszem, hogy már akkor is folyton pikírt megjegyzéseket tett filmekre, színházi előadásokra és mindenre, ami az ötvenes évek elején zajlott körülöttünk. Okos volt, magabiztos, fölényes, szemtelen és rettenetesen nagyképű. Ahogy egy tizenéveshez illik.Hogy mikor és hogyan ismerkedtünk meg, egyikünk sem tudja. Nem is fontos. Így akár azt gondolhatjuk, hogy időtlen idők óta ismerjük egymást. Számomra sokkal fontosabb, hogy napi rendszerességgel végigkísérhettem kritikusi pályáját. És nyomon követhettem azt is, miként vált a neve – meglehetősen hamar – monogramként fogalommá a színházi életben.

Ezt a monogramot a nagyon műveltek angolosan ejtik: Emdzsípí. Félig viccesen, félig a különlegességét, vagy az európaiságát hangsúlyozva. Vagy megvető gúnnyal. Ki-ki indulatai, vérmérséklete szerint, vagy a tőle kapott sebek hatására.

M.G.P.-nek ugyanis sok az ellensége. Ezeket kitartó, kemény munkával szerezte. Pályája kétszer került komoly válságba. Mindkétszer úgy látszott, nem folytathatja tovább kritikusi tevékenységét. Az első krízis még a pártállam sűrűjében próbálta leteríteni, a másik a 2000-es évek elején érte utol. Ellenségei mindkét alkalommal pezsgőt bontottak, örömünnepet ültek, és táncra perdültek. Azt hitték, megszabadultak végre lidérces álmaiktól, hogy kinyitják a holnapi Népszabadságot, és abban egy minden addiginál kegyetlenebb glossza jelenik meg róluk fent nevezett személy tollából.

A pezsgőbontók nem tudták, hogy M.G.P. képtelen nem írni. Nála a kritikaírás nem egyszerűen függőség, mint másnál a kábítószer, az alkohol vagy a nikotin. Ezekről nehezen, de megfelelő akaraterővel le lehet szokni. Az ő életében olyan szükséglet a bírálat, mint a lélegzetvétel. Ellenfelei korán örültek. Nem ismerték eléggé. Nem tudták, hogy ha elveszik a szószékét, ahonnan hallathatja a hangját, akkor elmegy a Hyde Parkba, és ott kiabálja világgá ítéleteit. De az internet korában már nem kell a ködös Albionba utazni, elég egy honlapot indítani. Ez a világ legdemokratikusabb találmánya. Komoly szaktekintélyek és grafomán elmebetegek egyforma esélyekkel indulhatnak. Itt nincsenek kiváltságok. Csak az számít, érdekel-e valakit, amit mondasz.

M.G.P. csodafegyvere az irónia. Kegyetlen humora porba sújt vagy magasba emel. Megsemmisít, vagy szárnyakat ad. Ahogy a nagy tekintélyű Georges Louis Leclerc de Buffon gróf (1707–1788) akadémiai székfoglalója (Discours sur le style, 1753) óta tudható, a stílus maga az ember. Ez az agyoncsépelt közhely Molnár Gál Péterre sokszorosan igaz. Akik közelebbről ismerik, tudják, hogy stílusa nem csak írásaiban érvényesül. Ott van minden személyes megnyilvánulásában. Jóval előbb megvolt, mintsem kritikaírásra adta a fejét. Gyanítom, hogy így született. Születési rendellenesség, mint a csípőficam. Ha nem kezelik időben, komoly kellemetlenségeket okozhat. Nem mesterségesen állította elő, mint azok, akik – csekély sikerrel – megpróbálják utánozni.

Gyakran vetik a szemére, hogy saját iróniája bűvöletében él. Hogy azért szigorú és kellemetlen, mert akkor van igazán elemében, ha bánthat másokat. Ez szamárság. Vannak persze kedvencei, akikkel elnéző, de ezek ritkán azonosak a hivatalos kegyencekkel. És sokan vannak, akiknek a puszta színpadi jelenléte (?) is irritálja. Tehát szubjektív, mint mindenki. Csak ő meg sem próbál objektívnek látszani.

A kedvencei között nemcsak egész színpadot betöltő óriások vannak, hanem olyanok is, akiket a vaksin látók talán észre sem vesznek, vagyis „jelentéktelen”, néhány mondatos epizodisták. Azokról az óriásokról pedig, akiknek a méltatása nem fér bele egy napilap vagy folyóirat néhány hasábjába, könyvet ír. Honthyról (1967), Törőcsikről (1975), Gellért Endréről (1977), a Latabárokról (1986), Págerről (1988), Latinovitsról (1990), Eck Imréről (2000). Ezek a monográfiák évtizedek múlva is kimeríthetetlen forrásként szolgálnak majd a jövő színháztörténészei számára.

Tevékenységében sokak számára az a legnehezebben elviselhető, hogy megkerülhetetlen. Nemcsak azért, mert akkor is jelen van a magyar színházi életben, ha elzavarják. De még inkább azért, mert kénytelen-kelletlen azok is hivatkoznak rá, akik legszívesebben örökre belefojtanák a szót, és írásait visszamenőleges hatállyal kitöröltetnék az újságokból.

Amikor nem mond semmit, akkor is sokatmondó és fontos.

Az egyik ilyen sziporkázó elhallgatásának tárgyát és idejét nem nevezem meg. (A születésnapi köszöntő nem arra való, hogy régi sebeket szaggasson.) A Népszabadságban megjelent hajdani szösszenet látszólag az egyik budapesti színház újdonságáról szól. Legalábbis erre utal az írás címe, amely a tévedések elkerülése végett pontosan megnevezi a darabot és a színházat. Aztán két hasábon keresztül mintha egy Krúdy-novellát olvasnánk. Szerző leírja, hogy kitűnő vacsorát fogyasztott a színházzal átellenben lévő étteremben. Pontosan elemzi a gasztronómiai élményt. Részletesen ismerteti az egyes fogások ízeit, illatát. Az embernek összefut a nyál a szájában.

Aztán új bekezdésben egyetlen mondat, amely száraz tényszerűségével úgy lóg az ínycsiklandó beszámoló végén, mint tehénen az a bizonyos alsónemű: vacsora előtt a cikkíró ebben és ebben a színházban megnézte ezt és ezt a darabot. Pont, aláírás.

Filmes nyelven szólva: ennyi!

A terjedelmes és gazdag életműből még egy írást említek. Ennek egy részletét szó szerint idézem. Ugyanis szokásától eltérően a szerző – természetesen a tőle megszokott szarkasztikus modorban – önvallomásra ragadtatja magát. Egy óvatlan pillanatban megfogalmazza ars poeticáját. Íme:

„Bizonyos rendszerességgel számolok be színielőadásokról. Néhány olvasóm megkérdezte, ha annyira elégedetlen vagyok a látottakkal, miért nem írok olyan előadásokról, amiket jó rendezők készítettek el.

Ezek azok.

Kritikát csak bizonyos színvonalat meghaladó műről lehetséges írni.”

(Othello.Mozgó Világ, 1987/7.)

BALOGH GÉZA

28. oldal / 55

2011/11. szám

egy színházi polihisztor

léleksúrolók

muráti-életrajz vi.

m. g. p. 75