m. g. p. (1936–2011)
Azt reméltem, jóleső meglepetés lesz e születésnapi köszöntő az ünnepeltnek, szerzőnknek – s a „kedves rokonynak”, ahogyan levelezésünkben szólítottam egy bugyuta rigmusra utalva. (Mert hát rokonok voltunk apai ágon, hivatalosan, a szakmai nyilvánosság előtt azóta vállalva e szemérmes kötődést, hogy a magam erejéből lettem azzá, aki-ami.) Nem sikerült a meglepetés. Ő lepett meg minket. Megelőzött. Nekrológ lett a köszöntőből.
Nem volt ugyan rendben egészségileg egy ideje, de oly meggyőzően adta a javulást, hogy sikerült átvernie, elaltatni a gyanakvást, hogy mégis csak nagy a baj. Saját fizikai esendőségét ugyanazzal a szarkasztikus humorral, könnyed eleganciával kezelte, mint bármi mást a világon. Nem fontoskodott – a színházról sem. Anélkül is fontos volt, amit írt, mondott, gondolt róla. Mert nemcsak a stílusa volt egyedülálló, de a (művészi) érzékenysége is. Ezért lehetett olykor elfogult, de elfogultságaiból nem próbált általános érvényű direktívákat felállítani, kritikáival nem kultúrpolitizált. S a legvitriolosabb írásaiból sem érződött szeretetlenség a színházi szakmával szemben – ő egyszerűen beletartozott. Nembennfenteskedett – bennfentes volt.
Furcsa így múlt időben beszélni róla. Hihetetlen, hogy nem lesz ott többé a színházakban.
Most múlt időbe kéne tenni a nekrológgá lett köszöntőt is, e hangvételében akkor is menthetetlenül derűs, kedélyes, csipkelődő kortársi üdvözletet – de nem megy. (M. G. P. Muráti Liliről szóló sorozatának folytatása még itt van, ebben a számban is – hogy van-e közölhető folytatása, nem tudom. Csak azt tudom, hogy dolgozott rajta.)
A zárójelek közé szorított, immár nemcsak a -tólt, de az -iget is jelző két évszám dermesztő.
Maradjon hát még egy kicsit jelen idejű M. G. P. – s befejezetlen a búcsúvá lett köszöntés, mert az írás befejezését a sors felülírta.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
még panaszkodni is lelkesen tudok
Olvas kritikát?
MGP, ugye? Épp tegnap sms-eztem az egyik barátomnak, nem tudja-e véletlenül, hol és mikor lehet elbúcsúzni tőle... Fiatalon sok főszerepet játszottam, és ő szinte mindent látott és mindig írt rólam, és ha olykor vitriollal, amögött is mindig odafigyelés volt, hozzáértés, szeretet. A kritikusok általában irtó hosszan írnak a színdarabról, mutatván, hogy milyen olvasottak, műveltek, dramaturgiailag mennyire vértezettek, mi mindent tudnak róla. Emellett az egyes szerepek tulajdonságait írják le, a színészi alakításokról, tisztelet az elenyésző kivételnek, szinte egyáltalán nem esik szó. Az ő érdeklődésének középpontjában a színész állt. Tudom, hogy sokan nem kedvelték, mert nem volt simulékony, de az egész élete a színházról szólt, óriási lexikális tudással rendelkezett, és minden szaván érdemes volt elgondolkodni, még ha túlzásba esett is – aki mást mond, magának hazudik.
Önt szerette. Mindig nagyra értékelte, és soha nem mulasztotta el említeni a kicsiny, de erős jelenléteket.
Erre rettenetesen büszke vagyok. És amikor úgy látta, ez most nem sikerült, azzal minden esetben egyetértettem. Sosem fogtam a darabra, a rossz szerepre vagy a rendezőre. Nem tudtam megoldani. Pont. Ilyen volt például a Bunbury nevelőnője. Ez egy úrinő, aki tanítgatja a lányokat, MGP szerint inkább „mosónőt” hoztam benne. Ezen elgondolkoztam, és valóban, helytelen kéztartással, fejtartással, hangsúlyokkal játszottam, tökéletesen igaza volt. Változtattam is rajta.
Azért vannak még kritikák, melyeken el szokott gondolkodni?
Hogyne! Természetesen. Főként, ha leírják egyáltalán a nevemet…
Indítsunk egy pályát átívelő szereppel. Védjegye, hogy „Törőcsik Mariban” tud beszélni. Honnan eredeztethető ez?
Harmadszorra vettek fel a főiskolára, a próbálkozások közben a Nemzeti stúdiójába jártam, Bodnár Sándorhoz. Lázár Katival, Bánságival, Lukács Sanyival, Szacsvayval voltam egy csapatban. Nagy előadásokban kaptunk szerepeket, nem is kicsiket, miközben ájultan néztük Váradi Hédit, Sinkovitsot, Kálmán Gyurit, Majort…
Mari színészetétől egyszerűen eksztázisba jöttem. De azért is rajongtam, ahogy rászólt a kislányára, mikor a gyerek a Katonában csapkodta a székeket: „Ne hülyélkedj, Terézke!” Minden mozdulatáért, gesztusáért, hangsúlyáért megőrültem. A luzitán szörny című előadás egyik jelenete, melyben úgy mondott el egy monológot, hogy közben Zolnay Zsuzsa haját fésülte, belém ivódott. Mai napig kívülről tudom azt a szöveget, ami ott elhangzott. Később Győrben is játszottunk együtt, a Kurázsi mamában.
Mikor utánozta először?
Csak arra emlékszem, hogy valamelyik színház büféjében történt. Ennek híre ment, és mikor Vasziljev A nagybácsi álma című előadást rendezte a Művész Színházban, aminek Mari volt a főszereplője, azt kérte tőlem, beszéljek úgy, mint ő. Nagyon szerettük azt a munkát, de nem sok előadást ért meg a darab. Később, a Színházról színházra programsorozat keretében állítottam össze Mariból egy kis műsort, melyben sanzont is énekeltem, de aztán bármennyire kérleltek, nem voltam hajlandó. Utoljára a hetvenedik születésnapján utánoztam, Jordán Tamás összeállított egy riportot, amit alászinkronizáltam. Remegő lábakkal mentem ki a színpadra meghajolni. Sem arcra, sem alkatra, sem hangban, de még a habitusunkat tekintve sem hasonlítunk egymásra, és mégis, ha felidézem magamban Marit, úgy érzem, mintha ugyanúgy néznék ki, és ugyanúgy beszélnék, mint ő. Egyébként nem tudok parodizálni, nincs ilyen fajta képességem. Csak őt.
Magas, barna, komoly tekintetű, szép idomú lány, sztentori hanggal – valahogy így lehetne összefoglalni a pályakezdés körüli cikkek jelzőrendszerét. Hatalmas tragikakarriert jósoltak Önnek, ami be is indult, már tizenhat esztendősen Iphigeniát játszott a Pinceszínházban, vizsgáit lábdobogás fogadta az Ódry Színpadon, később Szegeden Antigonét, Miskolcon Elektrát, Győrben a Hamlet Gertrudját alakíthatta. Egyszer azt mondta, „általam ismeretlen okból leszokott rólam a szakma”…
Ami nem igaz. Valóban nagy lendülettel indultam, szépecske voltam, jó orgánumú, már Szegeden felkerültem a Film Színház Muzsika címlapjára, és valóban mindenki a nagy drámai karrier ígéretét látta bennem. Amikor kislány koromban eldöntöttem, hogy színésznő leszek, nem híres akartam lenni, hanem színész, de az ember így a pályája javán túl, hatvanhárom évesen mégiscsak elgondolkozik azon, mi miért történt. Nem régóta, de ma már pontosan meg tudom fogalmazni, én hogy látom. Mindig rengeteget számított, ki hova kerül a főiskolán, én Simon Zsuzsa és Gáti József osztályába jártam, ahol piszokmód megtanultuk a szakmát, a helyes légvételtől és beszédtől kezdve addig, hogy kell leülni egy krinolinban, a pálya kezdetén mégsem volt olyan sanszunk, mint azoknak a kortársainknak, akik színigazgatók vagy korszakos jelentőségű színházrendezők keze alól kerültek ki. Félre ne értsen, ez független a tehetségtől, hiszen a nagy formátumú rendezők annak idején nem vettek fel féltehetségeket, tehát senki nem jutott be az osztályaikba méltatlanul. Hiába kaptam azonban Szegeden nagy feladatokat, szép kritikákat, hiába dolgoztam jó munkákban tehetséges emberekkel, azok a rendezők, akik kiválasztottak, nem tudták egy színész pályáját felépíteni, mert nem ők voltak az adott korszak meghatározó egyéniségei. A másik: a hetvenes években még sok magyar film készült, állandóan hívtak, én pedig állandóan kimentettem magam, hogy próbálok stb. Meg sem fordult a fejemben, hogy ennek a sok visszautasításnak később milyen következményei lesznek. De ami a legfontosabb: harminc és negyven között egy csomó Shakespeare- és Csehov-hősnő elment mellettem, amiben a fentieken túl én személy szerint hibás vagyok. Harmincegy évesen megvalósítottam életem legnagyobb álmát, megszültem a fiamat, de utána elhagytam magam. Meghíztam, a magánéletem összeomlott és sose jött helyre, elváltam. Iszonyatosan rossz állapotban voltam, nem tartottam kondiban az adottságaimat, engedtem, hogy megtörjön bennem valami, nem úgy viselkedtem és éltem, mint az a színésznő, akinek nagy drámai pályát jósoltak. Mire észhez tértem, beléptem abba az életkorba, melyben a világirodalom mostohán bánik a színésznőkkel.
Úgy érzi, most már késő?
Ellenkezőleg. Mindenkinek el kell gondolkoznia azon, miért ott tart, ahol, mert soha nem késő, de látnunk kell a sorsunkban a saját felelősségünket is.
Én mindig, mindig színésznő szerettem volna lenni, és ma is boldoggá tesz, hogy az vagyok, tizenöt éve halálosan komolyan veszem a feladataimat, fejlesztgetem a képességeimet, egyre jobb akarok lenni! Nem mérlegelem a szerepeim jelentőségét méretük szerint, ugyanúgy megyek be a színpadra a Boldogtalanok parasztasszonyában vagy a Yerma Doloresében, mint az Alkony Madám Hologyenkójában, vagy mint régebben a Mein Kampfban, a Halál alakjában. Amikor néhány éve megkaptam az Aase-díjat, melyet Gobbi Hilda alapított „az emlékezetes percek és pillanatok főszereplőinek”, hiába próbálta az újságíró előcsalogatni a lelkem mélyéről a csalódást, csak büszkeséget éreztem. Először azért, mert nagy díjak csak főszerepekre járnak. Főszerepet pedig azok játszanak, akik „csak azt tudják” – és ezzel senkit nem akarok megbántani. A főszerepet a színész magára húzza, ettől még lehet zseniális, mint Mensáros vagy Tolnay, akiknek bármit elhittem, az epizódot viszont fel kell tudni építeni, szó szerint el kell játszani, méghozzá pedáns koncentrációval, remek időérzékkel, a másodpercek töredéke alatt felvéve egy olyan előadás stílusát és aznap esti ritmusát, hangulatát, melybe mondjuk csak a második felvonásban lépsz be. A főszerepben visz a sok szöveg, a rendező, a nagyszerű társulat, akik mind alád játszanak, hogy a végén te kiteljesedhess. Én látom a különbséget a szerepeim között: egészen más a Naftalin Mancija, mint a Pygmalion Eynsfordnéja. Az egyik Heltai, a másik Shaw – teljesen más stílusban kell megközelíteni őket, a humoruk sem hasonló. Belebújni a kikapós Agnese bőrébe, aki azért még megnézi a fiúkat, majd átbújni a Ványa bácsi dadájába… Óriási örömöt szereztem magamnak, mikor rájöttem, hogy én ezt is tudom. És folyamatosan dolgozom a nüánszokon.
Ebből az következik, hogy nem elégedetlen a Radnóti Színházban betöltött státuszával.
Nem, sőt… Ezért is meséltem el, mennyiben és miben érzem hibásnak magam. A helyemen vagyok. Szeretem a színház társulatát és Bálint Andrist is.
Amikor tíz évnyi ünnepelt vidéki lét után megfordult a fejemben, hogy mégiscsak jó lenne szinkronizálni, filmeket forgatni, megkerestem Iglódi Pistát és jeleztem neki, hogy jönnék a József Attila Színházba. És akkor én, a nagy vidéki színésznő elcsodálkoztam, hogy jé, matinés gyerekelőadásokban játszom jelentéktelen szerepeket! De nem ám karaktereket! Ócskaságokat, rosszul megírt darabokban. Ekkor hívtak meg Pécsre, a Tangóba és a Furcsa párba, amit a Vigadóban játszottunk, és amit éppen MGP hozott Ronyecz Marinak. Ezzel jöttek az újabb gondok, nem egyeztettek rendesen, a számomra fontos munkákra nem adtak ki. Elegem lett. A szabadúszást választottam, mert nem akartam olyan társulathoz tartozni, ahol kellemetlenül érzem magam. Itt aztán rám köszöntöttek ínségesebb időszakok is, mikor órabérért batikoláshoz használt spárgát kötözgettem, miközben a Vígszínházban, a Játékszínben és a Művész Színházban játszottam esténként. De örültem, hogy egyáltalán a pályán maradtam. Mikor már nagyon hiányzott a társulat, kérdőívet postáztam néhány direktornak. „Tisztelt Igazgató Úr! Kérem, az alábbiak közül ikszelje be azt a választ, melyet elfogadhatónak tart! Martin Mártát szerződtetem ( ), nem szerződtetem ( ), egyszer talán szerződtetem ( ), ha üresedés lesz, szerződtetem ( ).” Ki akartam kerülni a tiszteletköröket, de nem sikerült. Hosszú leveleket írtak arról, most miért nem alkalmas…
Szóval, tökéletesen ki vagyok békülve a helyemmel.
Mondhatjuk, hogy a radnótis tagságot Zsótérnak köszönheti?
A szabadúszás időszakában újra dolgozni kezdtem Szikorával, akivel Győrből már ismertük egymást. Ő rendezte az Álmok a császárságról című japán darabot, melyben először vendégszerepeltem a Radnótin. Ebben szúrt ki magának Zsótér Sanyi és hívott meg a Rigolettóba. És valóban, ekkor kínált szerződést Bálint András, amit azonnal boldogan elfogadtam. Azóta folyamatosan dolgozhatok Vallóval, akinek nagyon szeretem ezt a mélyelemzős, sztanyiszlavszkijos módszerét, és Zsótérral, aki pedig megtanított egy ettől gyökeresen különböző játékformára, amit szintén nagyon élvezek. Ő teljesen másképp gondolkodtatja el a nézőt, megértéséhez szükség van asszociációs képességekre, a metaforák érzékelésére. Például amikor a Jane Eyre próbáin megszólalt Wéber Kata, hogy Sarah Reednek itt hímeznie kell, eszembe sem jutott hímzőkeretet kérni. Kezemben volt egy kalapács, megoldottam azzal. Pályám egyik legfontosabb szerepe volt a Medea Kreonja. Arra külön büszke vagyok, hogy Zsótér vagy Balázs Zoltán – akivel kis híján együtt dolgoztam az elmúlt évadban, csak nem sikerült egyeztetni – nem egy betokosodott, fejlődésképtelen, nevetséges mozgáskultúrájú, rossz beszédtechnikájú kövületnek tekintenek.
Balázs Zoltán Vergilius szerepére hívta volna a Pokolba. Miután Béres Ilona kénytelen volt visszaadni a szerepet, Ön és Ladányi Andrea jött szóba. Ne mondja, hogy nem vérzett a szíve!
Ez egy ilyen pálya. Nem mondom, hogy nem bántam, de mindent nem lehet. Nem akarom, hogy úgy tűnjön, nem vágyom már nagy szerepekre. Szép lenne, ha egy-két nemes feladattal keretezhetném a pályámat. Egyébként, néhány évvel ezelőtt lement úgy egy évad, hogy nem volt bemutatóm. Akkor is jöhetett volna a Vergilius, de nem jött. Helyette megtanultam a siketeknél a jeltolmácsolást, és Gór Nagy Mária színitanodájában tanítottam színészmesterséget.
Miért épp a jeltolmácsolás?
Mert meggyőződésem, hogy a színésznek a kommunikáció, a testbeszéd minden formáját ismernie kell, mert ezáltal fejlesztheti saját képességeit is. Pár évvel ezelőtt a Radnóti erkélyén egy siket csoport nézte az egyik előadást. Ők úgy tapsolnak, hogy felemelik a két kezüket, és az összes ujjukat külön rezegtetik, mint mikor a faleveleket fújja a szél. Gyönyörű kép volt, ha eszembe jut, teljesen elérzékenyülök.
A radnótis szerepei többsége klasszikus karakterfigura, melyek megformálása Önnek a zsebében van. Mennyiben más a Zsótérral közös munka, ahol kevesebb a fogódzó?
Zsótérnál minden másképp működik. Amíg nem tudod betéve a szöveget, és nem vonatkoztattál el mindentől, ami kézenfekvő, érdemben nem is lehet hozzálátni a közös munkához. A karakterszerepeknél ösztönösen ráérzek, ki ez a figura, hogyan fog beszélni, viselkedni, néha már az olvasópróbán magam előtt látom, később pedig árnyalom és tudatosan rögzítem az alakot. Zsótérral is hasonlóképp indul a dolog, de nála elbizonytalanodom a próbák során, mert jóval mélyebb rétegeket szeretne előhozni, és mivel látja, biztosan tudja, hogy azok bennem vannak, kapaszkodik beléjük. Szereti kicsit kínozni a színészt, hogy egyre jobb és jobb legyen. Egyszer azt mondta nekem: „Mi az Martin, az olvasópróbán még jó voltál!” Mindig visszamegyek a nullára és figyelem őt, várom, hogy mondja nekem, mit csináljak. Nem azért, mert magamtól nem tudom kitalálni, hanem mert én is kíváncsi vagyok rá, mit tud belőlem kihozni az ő különleges gondolkodásmódjával. Zsótérnál az egyéniségeddel, a tekinteteddel, a szövegmondásoddal kell láttatnod mindent. Azt, hogy egyre vizuálisabb vagyok, egyértelműen neki köszönhetem. Ülök a nézőtérrel szemben, szinte mozdulatlanul, mondom a szöveget, és látom magam előtt azt, amiről beszélek. Ez az első lépés. A következő fok, hogy láttatni is tudom. Amit ő kér, az egy intenzív koncentrációs képességet igénylő szerepformálás, melyben az összes hangsúlyodnak és mozdulatodnak jelentése van.
Azt gondolnám, azok a színészek, akik már dolgoztak táncelőadásban, ilyen esetben lépéselőnyben vannak. Ön a Győri Balett előadásaiban tanulta meg, milyen fontos a színpadon a testtudat.
Az biztos. Ott jelentősége lett minden rezdülésnek, másképp használta az ember a testét, de másképp is gondolkodott. Markó mellett egy új világba csöppentem. A színpadi munka addig számomra ismeretlen rétegeibe, szokatlan kihívásokba, és a sikernek is más dimenzióiba pillanthattam bele. Olyan ováció fogadott minket mindenfelé, amiről prózai színész azt sem tudja, hogy ilyen létezik. Az igazság pillanata című produkcióval elutaztam Athénba, Párizsba… Palermóban Ladányi Andreával aludtam egy szállodai szobában. Nagyon jó csapat volt, szerettem ezt a korszakot.
Mindent megkapott Szegeden is, Miskolcon is, Győrben is. Mi vitte egyik helyről a másikra?
Akkor mentem, ha hívtak, mert az a helyzet mindig nagyon izgatott. Miskolcra Illés István csábított, onnan pedig az új győri színház miatt álltam tovább. Csiszár Imre szerette volna, ha maradok, de túlságosan feltüzelt a gondolat, hogy egy frissen alakuló színház és társulat tagja lehetek, arról nem beszélve, hogy Markó Iván is jelezte, prózai szerepben számítana rám. 78’ nyarán megszültem a fiamat, ősszel a nyitó díszelőadáson Kossuthnét játszottam a Fáklyalángban, Holl Pista és Bács Feri oldalán.
Azt mondta, mindig szeretett volna egy fiút. Más azt mondja, családot, sok gyereket, társat, otthont, kertet…
Borzasztó nehéz volt a gyermekkorom és a fiatalságom, édesanyám egyedül nevelt fel, nem érzek nosztalgiát. Én nem emlékszem egy gangra, egy házra, egy szobára, mert folyamatosan albérletről albérletre jártunk, egyik szolgálati lakásból a másikba költöztünk. Ha erre a lányra visszatekintek, ennek a lánynak a vágyaira, akkor azt mondhatom, azok teljesültek. Nem családot akartam, nem férjet, csak egy fiút. És még annyit, hogy színésznő legyek. Teljesítettem a tervet. Ezért van az, hogy még panaszkodni is lelkesen tudok.
AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:
KŐVÁRI ORSOLYA
2011/7. szám
Circolombia: Urban; Jana Sevcsenko társulata: Káprázat és csoda – Fővárosi Nagycirkusz
MARIK NOÉMI
Mitch Leigh–Dale Wasserman–Joe Darion: La Mancha lovagja – Békés Megyei Jókai Színház
ZAPPE LÁSZLÓ
A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítása
KINCSES KÁROLY
Alberto Szpunberg: Pjotr Iljics Csajkovszkij – Világhíres zeneszerzők 3. – Kossuth Kiadó
MARTON GÁBOR
Jules Massenet: Werther – Teatro Real, Madrid
PAPP TÍMEA
Ronald Harwood: A nagy négyes – Belvárosi Színház
BOGÁCSI ERZSÉBET
FITTLER KATALIN
Wagner: Lohengrin – Budapesti Wagner Napok 2011
CSUKOVICS IVÁN
Parti Nagy Lajos: A pecsenyehattyú és más mesék – Vaskakas Bábszínház, Győr
BUDAI KATALIN
Caragiale: Karnebál – Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
MÁRTON IMOLA
Heltai Jenő: Naftalin – Weöres Sándor Színház, Szombathely
TURBULY LILLA
Mándy Iván: Hangjátékok – Palatinus Kiadó
DARVASI FERENC
A GÉZAGYEREKTŐL A HÁROMSZÖGEKIG
avagy az istendrámáktól a házasságdrámákig
FÖLDES ANNA
Csáki Rita: Belső szoba – R.S.9. Színház
TARJÁN TAMÁS
Upor László: Majdnem véletlen – Tom Stoppard fokozatos megközelítése
NÁDRA VALÉRIA
Martin McDonagh: Vaknyugat – Csíki Játékszín
SZVERLE ILONA
A TUDATOS PROVOKÁCIÓ MŰVÉSZI SZEREPE
Beszélgetés Szabó K. István rendezővel
AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE: DARVAY NAGY ADRIENNE
KIRÁLYGYILKOS VAGY PAPRIKAJANCSI?
Shakespeare: Macbeth – Münchner Kammerspiele
TARJÁN TAMÁS
Csehov: Három nővér – Szegedi Nemzeti Színház
BUDAI KATALIN
Csehov: Cseresznyéskert – Komáromi Jókai Színház
ZAPPE LÁSZLÓ
Kitérő
MOLNÁR GÁL PÉTER
muráti életrajz v.
Murátiról szólva megkerülhetetlen férje, Vaszary János. Nem érzelmi adalék. Sem sikamlós pletykárium. Kettősük szétválaszthatatlan. Vaszary Pygmalionjaként működött Murátinak. Az asszony alakítójára visszahatott Galatheaként. Fölösleges kérdés: mi lett volna Murátiból Vaszary szereptámogatásai nélkül, és vajon Vaszary szériában kiszabott színdarabjai mire vitték volna Muráti nélkül?
Vaszary már volt korábban nős, Muráti pedig Madridban elözvegyülten hozzáment Dóra Sándorhoz (1905–1986), az egykori agyaggalamblövő négyszeres világbajnokhoz, aki Gödöllőn halt meg. Lili őt is túlélte Madridban.
Lili a Logodi utca 57.-ben, régi lakásában, Jani is a régiben, a Vár másik oldalán, a Corvin térre felvezető Szalag utca 7. szám alatt lakott, ma Hunyadi János útnak nevezik. 1941-ben megjelent Szeretni kevesen tudnak című regényében (újranyomta a Szabad Tér Kft. 2008-ban) kicsúszik Muráti tollán az első személyben gabalyított szenvedély-melodrámában az igazság (kétszer is, el ne sikkadjon), ártatlanul kipletykálja az olvasóknak, hogy tudják mihez tartani magukat. Egyszer leírni lehet figyelmetlenség. Megismételni figyelmeztetés. „Maga bizonyos ajánlatokat tett nekem arra az esetre, ha feleségül megyek magához. A külön lakásra gondolok és arra, hogy mindez tulajdonképpen csak formaság … nem sértődhet meg, hiszen a maga szavait idézem…
Bergen bólintott.”
És hogy senki ne keressen a sorok mögött személyes sorsokat, nyomtatva van a figyelmeztetés: A könyvben szereplő személyek egytől egyig költött regényalakok.
Külön ház, külön lakás külön ágyában leszögezetten, szerződésszerűen hideg házasság. Különös házasság. Kifelé viselt házasság. 1943-ban végül összeköltöztek.
Szóljunk hát a férjről.
Vaszary János (Antal) 1901-ben Budapesten született. 1963. november 27-én halt meg.
Nyolc-tíz éves korukban jótékonysági est készült a Várszínházban. Apjuknak kellett volna a darabot írnia, szereplői a három testvér – Piri, Gábor és János – voltak. Az apa nem ért rá a darabot megírni. Elmesélte gyerekeinek, akik azután elrögtönözték. Igaz, vagy mese: jól hangik a Vaszary gyerekek korai színházhoz rögzöttsége.
Talán majd’ valamennyi színész életrajzában olvasható, hogy sosem akart színész lenni. Ő csak elkísérte barátját/barátnőjét színészi meghallgatásra vagy felvételire. Végszavazott, végül őt vették színészszámba. Persze, csakis a sikeres színészek életrajzában olvashatjuk, hogy a véletlen sodorta őket színpadra vagy a felvevőgép elé.
A Piarista Gimnázium után Rákosi Szidi iskolájában szoktatták a nyílt színpadi megszólalásra Vaszaryt. Szerződtette a Magyar Színház. Kapott valami lakájszerepet. Szerepét a színészetnél nem így tervezte. Sértetten visszaadta. Felmondott. Gábor fivérét követte Párizsba. Vándorútra. Közkeletű életrajza szerint 1921-től az Est-lapokat tudósítja, Szajna-parti kaland című könnyed, a fény városában éhező regényében azonban közli: „Cikkeket szoktam küldeni magyar lapoknak. Eddig még nem közölték őket. Nem valószínű, hogy egyik napról a másikra megváltoztatják elhatározásukat.”
A magyar irodalom- és művészettörténet fiataljai a világháborúk előtt rendszeresen jártak Párizsba koplalni. Az első magyar színházrendezőnek tekinthető Molnár Györgytől a tragikus színész Ivánfi Jenőig, közös hónapos szobát vele bérlő Szomory Dezső négykezesben éhezett vele. Leéhezte a Fény Városában tanulmányait József Attila és Vészi Endre vagy Illyés Gyula. Valamennyi Párizsban összehúzódzkodó közül Vaszary János nem manifesztálta tapasztalatait kiemelkedő művekben, inkább jól csúszó, behízelgő akasztófahumorú könnyedségekben. Tagadhatatlan, a felsoroltak közül Vaszary kiképezte magát Párizsban a kóros nélkülözés és az éhezés szakelőadójává. Hónaposként a Gaumont filmgyárban alkalmazódott. Nem tudni minek. Legfeljebb feketekávét hordhatott művészi sarzsiban fölötte állóknak.
1924-ben az Est újság párizsi tudósítója. Vásárhelyi Miklós tüzetes bibliográfiájában mégis mindössze egyetlen szignált cikke található: Anatole France haláláról, saját illusztrációjával. Évtizeddel később újságnyilatkozatában így retusálja párizsi időszakát: „Előzőleg cikkeket írtam már, Miklós Andor ösztönzésére. Ezek a cikkek tulajdonképpen a rajzaimat kísérő szövegek voltak.
Amikor Anatole France haldoklott, nagyon ambicionáltam, hogy én legyek az első, aki a halálos ágyáról készült rajzzal jelentkezik. Bejutni persze lehetetlen volt a nagybeteghez. Kitapasztaltam hát a háza alaprajzát, kiókumláltam, hogy a szoba melyik részén áll az ágya és miután a fejét jól ismertem, lerajzoltam - elképzelésből. Alighogy az első különkiadás hírül adta a halálát, rohantam a halott írót ábrázoló rajzommal a Matinhez. Azzal fogadtak, hogy – elkéstem. Módfelett bosszantott a dolog. Gondoltam, majd helyrehozom a dolgot a temetésnél: a Szajna-parti térségen, ahonnan temették, előre elkészítettem a rajzot és a temetés megkezdésének első pillanatában már bekopogtam rajzommal a Matinhez. Megint későn érkeztem... Az idők folyamán több mesterségbe belekóstoltam, de egyiket sem érzem az igazinak. Az a terrénum, ahol maradéktalanul tudnám érvényesíteni a tehetségemet, úgy érzem, a színpad volna. Színésztehetségem a legerősebb. Színész szeretnék lenni. Mégpedig nem is főszerepekre vágyom, hanem olyanféle alakításokra, ahol úgyszólván szerep nélkül kell játszani. Ahol egy-egy gesztussal lehet kifejezni egy egész embert.”
Párizsban volt céhlegényként egy évig. Leste a színházipart Sztanyiszlavszkij neves rendezőjénél, Pitoëffnél, aki rikítóan hibás franciásságával, erős, rekedt hangon játszotta Hamletet (1920), felesége Opheliát. Látvánnyal és ősi komédiásságával, „démoni” előadásaival harcolt a francia verbalizmus ellen. Georges Pitoëff, Tbilisziből származó örmény színházi ember. Moszkvai joghallgatóként a Három nővér Moszkvai Művész Színház-beli bemutatóján Gorkij és Leonyid Andrejev között ült.
Sztanyiszlavszkij egyik asszisztense volt, ha a mestert körülzáró bóherek tömegében megkülönböztethető volt egyik tisztelettől ájult rajongó a másiktól. Pitoëff hamarosan átsasszézott Sztanyiszlavszkij kedvenc szakadárjához, Mejerholdhoz. 1905-ben elhagyta a zajossá lett Oroszországot. Genfben (52 rue de Carouge) alapított színházat (Théâtre de la Comédie – 1915–1922).
Felesége, Ludmilla (született Szmanova) Sztanyiszlavszkij Művész Színházának fiatal naivája volt. Játszott Akék madár legelső szereposztásában. A kor nagy színésznője.
Nem Pitoëff-tanítványként ült Vaszary a széksorok közt, csak leskelődőként. Egyazon légtérben a Kaukázuson túlról ideszármazottal. Aki a háromezer éves nemzetközi közadakozású grúz kifinomultságot bevitte a barbár Párizsba, ahol semmit sem tudtak a francia nyelven kívül, taknyosok, néhány évszázaddal tarsolyukban. A deklamálás helyett igyekezett életszerűvé tenni a színpadi megszólalást és groteszk látványossággá a megjelenést. Nem költött sokat a kiállításra. Díszletei kezdetleges tákolmánynak látszottak. Vázlatszerűségük helyet hagyott a színészek érvényesülésének. Megtanította Párizst, hogy mennyi más érték él a franciákon kívül. Van a mindaddig ismeretlen Pirandello, akit zöldes fényben a színpad alól felvonón felmerülő hat bolygó szerepével Pitoëff tett divatossá (Hat szerep keres egy szerzőt, Comédie des Champs-Élysées, 1923. április 20.). Játszott benne a fiatal Michel Simon és a később borzongató hírű Antonin Artaud. Két évvel korábban a római bemutató botrányba fulladt. Ő ismertette meg a fény városával Schnitzlert és az ír G. B. Shaw-t. Hozta Molnár Ferencet, aki franciább francia a párizsi bulvár színiiparosainál. És mindenekelőtt a finom szavú Csehovra tanította a párizsi népet (Ványabácsi, 1921, Sirály, 1922). Először mutatta be Cocteau Orfeuszát (1926).
Vaszary biztos nem volt Pitoëff-növendék. A kiugró pofacsontú grúziai örmény talán nem is tudott róla, hogy ott szorong hátul a próbákon a sötétben valami magyar. Nem is sokáig lehetett ott. Vaszary csak bejárt a színházba. Ült mögötte. Hátul. Távol tőle. Sehol érdemleges adat róla, mennyi ideig és milyen közel lehetett Vaszary a tbiliszi-franciától. Inkább csak inhalálta Pitoëffet. Belehelte személyiségét. Tehetséges ember számára létszükséglet igazi tehetség láthatása-megszagolása. Tehetségtelennek meg oly mindegy, ki hat rá. És nem tudta, mit tanul a grúztól. De tanult mégis. Ellesett némi nagyságot. Színházi biztonságot. Magabízást, hogy megmondja a színpadon odafenn tétován tevékenykedőknek, mit kell, és miként kell tenniük.
Megbabonázta a párizsivá lett kaukázusi munkabírása. Volt hónap, hogy négy produkciót is bemutatott. Tizenöt naponta premier. 204 előadást rendezett tíz év alatt.
Vaszary a következő évben már Pesten tevékenykedik.
Párizsból hazajött Pestre űzni az ipart. Nehéz szabatosan meghatározni foglalkozását.
Játszik a Fejős Pál megfilmesítette, néma Egri csillagokban (1923). Mit, nem tudni. Ezzel véget ér filmszínészi pályafutása.
Bárdos Artúr hóna alól kinőtt kísérleti próbálkozásként az Új Kultúra Kamara Színházban (a Nagymező utcai Renaissance Színházban, ma Thália, 1923. május 24. vasárnap délelőtt), Walter Hasenclever Emberek (Die Menschen, 1918) című expresszionista darabjával próbálkozik rendezőként. (Eredeti bemutatója Hans Demetz rendezésében a prágai Deutsches Landestheater kamarájában, 1920.)
5 felvonás, 24 szaggatott jelenet. Nagy és gondos kiállítás helyett rögtönzött a színpadi keret. Fekete háttér előtt a szereplőket éles fények szakították ki a térből. A főszereplő Alexandert a zaklatott idegrendszerű ifjak előadói specialistája, Baló Elemér játszotta Dárday Viktor, Vaszary Piroska, Könyves Tóth Erzsi, Gárdonyi Lajos, Makláry Zoltán mellett.
Alexander, a darab hőse egy személyben gyilkos és saját áldozata. A kellemetlen darab –nincsenek benne racionális mondatok, helyzetelemzések, mindössze egyszavas felkiáltások – úgy kezdődik, hogy Alexander egy zsákkal kezében jön a temetőből. A zsákban egy hulla feje. A végére kiderül: saját levágott fejével hurcolkodik. Mindannak ellenkezője, ami Vaszary Jánosnak mint szerzőnek, rendezőnek, színházi embernek képéhez fűződik. Nézőborzoló. Polgárprüszköltető. Étvágyelvevő színházi orr alá dörgölés. Megbotránkoztatásra szánt provokációs árucikk. Szembefordul illemmel, törvénnyel, megszokással, renddel, elfogadottal, kodifikálttal. Nyílt színen szemberosszalkodik a fizető nézőkkel. Megtámadja értékrendjüket. Sértegeti ízlésüket.
1924: szerződtetett színész a Vígszínházban. 1925-ben Bárdos Artúr magához veszi a Renaissance-ba, ugyancsak színészként. 1928–1930-ban a Magyar Színházban színész. Eljátszott szerepnek nyoma sincs.
1927. május 24-én a Magyar rendezője lesz. Vaszary elfordul a kulisszarázó színháztól. Behízelgő színpadi szamárságokkal keresi megélhetését. Teszi a dolgát: színre vezényli a műsor tucatdarabjait. Visszanyúl még egyetlen alkalommal az expresszionizmushoz. Hasenclever Talpig úriemberét készíti el (Ein besserer Herr, 1929. december 20.). A Magyarban Karinthy Frigyes fordításában játsszák a Hasenclever-vígjátékot. Benne a nagyipari házasságszédelgő sokszorosítja szerelmes leveleit, nem személyesen, hanem irodája kivitelezésében. Vaszary az elrajzolt jellemekhez elrajzolt kellékeket használt. Expresszionista, hatalmas szalvétákat kötöttek az étkezők nyakukba. A szalvétagyűrű, valamint minden kellék fölnagyított volt. Bemutatója észrevehetetlenül eltemetkezett a közönség érdektelenségébe.
A nézők Kosztolányi szerint „úgy ülnek ott, mintha egy véres gazdasági műtéten estek volna át, varrattal a sebükben. A sebükre gondolnak, a zsebükre.”
Egyazon időben a Magyar kamarájának, az Andrássy úti Színháznak rendezője. A mai bábszínház helyén folytatta elődjének, a Modern Színháznak apró jelenetekből, magánszámokból, rövidebb-hosszabb egyfelvonásosokból álló műsorát. Három utcasarokra állt egymástól a két színház: a tagok könnyedén átugorhattak magánszámaikkal az Andrássy útra, megszakítva komoly drámákban való közreműködésüket.
Számos színdarabot készített. Kabaréjelenetekkel kezdte: Esküvő előtt (Andrássy úti Színház, 1927), A 13-as hordár (uo. 1928), Pesti gyerekek (uo. 1929), Braun ki lesz csapva (uo. 1930), Kék bárány (Magyar, 1931). Zene: Kondor Lipót: Egy nő, aki nem hazudik (uo. 1933). Aldo de Benedetti Nem ismerlek többé! című vígjátékát fordította-rendezte az Andrássy úti Színházban (1936). Finom család című vígjátékát (1940. december 1.) Elvire Popescu főszereplésével bemutatták Párizsban.
Kovács Kálmán: Álomkirályné (1930. január 22.) a Magyarban – „legenda kilenc képben”.
Vaszary ugyanebben az időben, amikor komoly irodalmi sikert aratott a Magyarban, a Roboz Aladár vezette Terézkörúti Színpadon kabaréjelenetekkel és rendezésekkel is foglalkozott. Egyfelvonásos sorozatot írt gyerekszereplőkre: Vaszary Pirire és Peti Sándorra. A marabú (Terézkörúti, 1931), a Háztűznéző. 1932 őszétől 1933-ig a Terézkörúti vezetője, ami nem jelent többet, mint hogy mindenbe belebeszélhet: darabválasztásba, szereposztásba, játékötletekbe, ritmusba-tempóba.
„Egy jó bohózat százszor többet ér, mint tizenkét rossz tragédia” – szögezte le az amúgy mércéjét magasan tartó Schöpflin Aladár 1925-ben.
Viharos nászéjszaka – Albert Ackrement bohózatát magyar színpadra átdolgozta (Magyar, 1931. április 4.).
Lestyán Sándorral négykezesben a Potyautas című vígjátékot Gaál Francira szabja. Játszódik Friedrichshafen és Lakehurst között a Graf Zeppelin fedélzetén (Magyar, 1931. május 22.). Lenge linkség. Nem tukmálja a tréfákat. Könnyedén ontja a könnyelmű, komolyan semmit nem fölfogó szaloncinizmust.
„Erre a potyautasra lehet mindenfélét mondani, de az bizonyos, hogy őszinte fickó. Nyíltan, póz és pretenzió nélkül bevallja, hogy nem akar semmi mást, mint megnevettetni az embereket, szerezni nekik néhány felelőtlenül vidám félórát. Nem használ semmi színpadi trükkökből kevert kendőzőszert, nem ravaszkodik, csak őszintén, a komédiázás ősi módján bohóskodik. Van valamije, amit nem egyszer nélkülözünk a több pretenzióval terhelt és többféle hájjal megkent daraboknál: van jó kedve és meri mutatni. Ha otthon hagyjuk igényeinket, jól elmulathatunk vele. Egy világhírre, tehát reklámra szomjazó színésznőcske belecsempészteti magát, mint potyautas az Amerikába induló Zeppelinbe, persze csibészfiúnak öltözve s ebből egy sereg primitíven komikus helyzet fejlődik a színigazgatóból vedlett bárpincérrel, a Zeppelinen utazó amerikai milliomossal, szerkesztővel és főképp a Zeppelin csinos fiatal kapitányával. A jelenetekben akad burleszk, akad egy kis pikantéria, nem marad el a szerelem sem. Minden módjával van, amennyi a mulatságra elég. Talán valamicskével több tánc nem ártana, az ilyen vaudeville-félében jót tesz egy-egy nóta vagy tánc.” (Schöpflin a Nyugatban.)
Vaszary János: Zöld bárány – Egy operett előkészületei (Magyar, 1931. október 16.).
1933. december 6.: a Fővárosi Operettben Fényes Szabolcs–Török Rezső Csipetke című vidám játékát rendezi sok zenével. Ugyanott – 1934. május 16.: Raoul Praxy francia színész-színdarabtákoló: Hölgyeim, elég volt! Fordította-rendezte a gátlástalanul sületlen, mégis feszes bohózati logikával végigkínozott cselekményt.
Az Andrássy úti Színházban már fordít – Aldo Benedetti: Nem ismerlek többé, 1935. szeptember 6. –, ír, rendez (1934). A Szerencsés flótás Gaál Franciskának íródott főszerepül. A művésznő ötszáz pengős esténkénti sztárgázsit követelt. A Víg kétszázhúszat megfizetne. Ötszázat nem. A bemutató elmaradt.
Vaszary képességeit színházi és filmrendezőként kamatoztatta. Saját színpadra írt cselekményeit és forgatókönyveit ízléssel, mértéktartó ötletességgel maga rendezte meg.
Békebeli boldogság (Andrássy úti Színház, 1934. november 20.) – Henri Christiné–Francis de Croisset zenés vígjátéka Szenes Andor dalszövegeivel, Vaszary fordításában-rendezésében. Békebeli házassági bohózat szokványfélreértésekkel.
Eisemann Mihály–Vaszary János–Szenes Andor: Ma éjjel szabad vagyok (1934. október 25.) – zenés bohózat három felvonásban. Rendezte: a szerző. Vagy: szerezte a rendező. Valamennyi színdarabja, bohózata, zenés vígjátéka a francia körúti színházipar leleményeit és hagyományait kamatoztatja. Nem az epésen társadalomkritikus vígjátékokat követi. Kikapcsolja a nézők egy részében visszatetszést szülhető fordulatokat. Az eszeveszetté gombolyított cselekvénygubancot a képtelenségekig feszíti, ahol már nem igényel senki valószerűséget a színpadi komplikációktól, csakis a mulattatás a cél. A Ma éjjel szabad vagyok egy balatoni szállodában összekeveredő ágyba fekvések és más szobába költözködések – gyakorlott munka, de szellemtelen gépiességgel zakatol. Mintha a francia körúti szórakoztató-üzemek hátsó bejáratához kitett elhasznált hulladékokat kapta volna fel továbbhasznosításra.
Henri Christiné–André Bard: Leányálom (1935. január 4.) – Vaszary rendezte háromfelvonásos operett Rátkai Mártonnal és Fejes Terivel a főszerepekben.
A magyar gyémántkereskedő apa és holland anya Henry Schwabacher Simon nevű fia a 20-as évek termékeny drámaírója lett mint Henri Duvernois. Egyszer vagyunk című zenés vígjátékát Vaszary fordította és rendezte (Andrássy, 1935. február 20.).
A bécsi bonviván és színpadi szerző, Hans Járay Geraldine című darabját (Is Geraldine an Angel?, 1935. március 23.) megrendezte.
A dán Axel Nielsen Kontusovka című zenés vígjátékát Gombaszögi Ella címszereplésével rendezi.
A Méltóságos asszony (1935. december 21.) Vaszary rendezésében az Andrássy útiban Békeffi István–Stella Adorján vígjátéka. A hetedik gimnazista Vera (Turay Ida) férjhez megy a híres orvosprofesszorhoz. Tizenhét éves korára méltóságos asszony lesz. Leánynevén visszairatkozik a nyolcadik osztályba. Délután és este dáma, délelőttönként matrózruhás diáklány.
A Házasság (1936. január 18.) egyetlen estén játszódik le. Problémája: a feleségéért robotoló férjet nem illik megcsalni. A harmadik felvonásban össze is békülnek, mert erősebb a régi kapocs a léha flörtnél. A darabnak kirobbanó közönségsikere mellett a kritikák is elismerték komoly magvasságát. Mából úgy tetszik: inkább társasági eseményként robbant, mint művészeti értékénél fogva. A harmadik felvonás egy lokálban játszódik. Ehhez a Magyar Színház lemásolta a Moulin Rouge berendezését. Leszerződtette a táncoslányokat, sőt a szórakozóhely közismert főpincérét is felléptette az előadásban. A Házasságban a boldogtalan férj, dr. Nagy Ferenc (Törzs Jenő játszotta) felesége (Lázár Mária) ütötte lelki sebeit csak a lokálhölgynek panaszkodhatja el úgynevezett „társaságpénz fejében”. Ez azt jelentette a maga idején, hogy a hölgyet csak az asztal mellett megértő hallgatásra szerződtette. A lokálnőt egy fiatal, akkor ismeretlen színésznő személyesítette meg, Sennyei Verának ez első feltűnést keltő kiugrása. Megfilmesítve: 1942.
1936. február 28-án a Nemzeti Színház Vaszary rendezésében mutatja be Carl Zuckmayer: Kristóf Katica (Katharina Knie) című, Kosztolányi fordította cirkuszdarabját. A cirkuszigazgató Kristóf Kálmán: Rajnay Gábor, Katica leánya: Dayka Margit, Márton: Jávor Pál, a végrehajtó: Sugár Károly.
Henry Croziere nyomán Eisemann Mihály zenéjével: Egy vidám éjszaka (Magyar, 1937. május 15.).
Vaszary: Ketten egyedül (Magyar, 1938. február 1.).
Megírja legsikeresebb darabját, az Angyalt vettem feleségül című, lendületes „énekes játék”-ot 3 felvonásban, 4 képben, „a nők dicséretére” Szenes Andor dalszövegeivel, Dawies zenéjével (Király Színház, 1932). A darabot a siker elsodorja a tengerentúlra.
Az Angyal áttörte a határokat. Két angol zenés változat is készült belőle. 1932-ben megfilmesítésére készültek, de elakadtak a munkálatokkal az MGM-nél. Átalakították musicalnek a Shubert Színház számára. I Married an Angel (Shubert Theatre, 1938. november 5.). 338 előadás Richard Rodgers zenéjével. A zeneszerző és Lorenz Hart adaptálták a darabot, Hart írta a dalszövegeket. Rendezte: Joshua Logan. Táncait tervezte: George Balanchine. Felesége, Vera Zorina játszotta-táncolta az Angyalt. Walter Slezak volt Harry Mischka Szigetti, Charles Walters, a későbbi revüfilmrendező Peter Mueller, Dennis King Count Willy Palarffi. A díszleteket Jo Mielziner tervezte.
A Broadway-sikert követte 1942-ben az I Married an Angel megfilmesítése Anita Loos forgatókönyvéből. A koreográfiát Ernst Matray (Mátray Ernő) készítette. Jeanette MacDonald, Nelson Eddy játszották a főszerepeket.
Az amerikai siker Pesten érdeklődést támaszt. Felújítják az előadást az amerikai zenével s Murátival az Andrássy Színházban 1938-ban.
Íók, művészek, tudósok deklarációja a magyar társadalomhoz és a törvényhozás tagjaihoz közzétéve a Pesti Napló 1938. évi május 5-i számában a zsidótörvényről: „Ez a javaslat még a zsidóságot sem alázza meg annyira, mint amennyire megsérti a keresztény középosztály fiait, amikor azt teszi fel róluk, hogy – az állampolgári jogegyenlőség megszentelt alapelvének semmibevételével – jogfosztástól, megszégyenítő gyámkodástól, kényszeralkalmazástól várják megélhetésük biztosítását. S felteszi róluk azt az erkölcsi eltévelyedést, hogy polgártársaik egy részének vallása miatt való megbélyegzése, polgári jogai teljességéből való kiforgatása árán akarnak érvényesülni és boldogulni.”
MOLNÁR GÁL PÉTER
